Mt 16,21-27 - Évközi 22. vasárnap, A év.

2011. augusztus 28. – ÉVKÖZI 22. Vasárnap – A év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Jer 20,7-9)

Rászedtél, Uram, és hagytam, hogy rászedj! Erősebb voltál nálam, és győztél! Nevetség tárgya lettem egész nap, mindenki gúnyolódik rajtam. Mert ahányszor csak beszélek, kiáltoznom kell, erőszakot és elnyomást kiáltanom; mert az Úr igéje gyalázatomra lett, és csúfságomra egész nap. Azt mondtam: ,,Nem törődöm vele, és nem beszélek többé az ő nevében.' De olyan lett szívemben, mint égő tűz, bezárva csontjaimba; és hiába erőlködtem, hogy magamban tartsam, nem győzöm.

Szentlecke (Róm 12,1-2)

Kérlek tehát benneteket, testvérek, Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen a ti ésszerű istentiszteletetek. Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes.

Evangélium (Mt 16,21-27)

Ettől az időtől kezdte Jézus jelezni a tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia. Péter erre félrehívta őt, és kezdte lebeszélni: ,,Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled.' Ő azonban elfordult és azt mondta Péternek: ,,Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!' Akkor Jézus azt mondta a tanítványainak: ,,Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek aszerint, amit cselekedett [Zsolt 62,13].

Szentbeszéd

Hallottuk, és egyébként is jól ismerjük ezt a beszélgetést, ezt a néhány beszédfordulatot Jézus és Péter között, de ha nem ismernénk ezt ennyire jól, és nem tudnánk szinte kívülről elmondani, hogy mi az, amit Jézus mond, hogyan válaszol Péter, és aztán mit mondd rá Jézus, hanem csak úgy el kellene képzelnünk azt, hogy van a megváltó, a Mester, és azután van egy tanítványa, és valamiképpen előkerül kettejük között a szenvedésnek, a halálnak, az igazságtalan ítéletnek a témája. Hogyha nekünk kellene megírni ezt a beszélgetést, én legalábbis biztos így lennék vele, valami olyasmit találnék ki, hogy Péter, a tanítvány odamegy a Mesterhez, s a következőt mondja neki: „Mester, nagyon vigyázz! Mi egyszerű emberek pontosan tudjuk, hogy az élet nagyon nehéz, nagyon kiszámíthatatlan, de azért azt ki tudjuk számolni, hogy vannak nagyon rossz szándékú emberek, rád már most vadásznak, úgyhogy én azt mondom neked, te ne menj most föl Jeruzsálembe. Azért a szenvedés, a halál az nem vicc dolga, azért azt nagyon komolyan kell venni. Mester, akármilyen nagy mester is vagy, te nagyon vigyázzál. Mi szeretnénk téged megóvni, hogy maradj itt minél hosszabb ideig köztünk.” És erre, ahogy én elképzelem, a Mester kihúzza magát, és azt mondja: „Távozz tőlem sátán! Hát milyen emberi módon gondolkozol te? Hát nincs benned egy csöppnyi hit, egy csöppnyi emelkedettség, hogy nem gondolod, hogy Isten majd segítségemre siet? Hogy Isten akarata egyetlen piciny hajszállal sem térhet el a megvalósulástól? Hát mit képzelsz? te emberi módon gondolkozol, és nem Isten szándéka szerint.” Én biztos így írtam volna meg.

De érdekes ez, és nagyon elgondolkodtató, hogy mindez fordítva történik. Vagyis hogy Jézus az a valaki, aki az Istennel való kapcsolatában, a hitére vonatkozóan nagyon is megmarad a realitás talaján. Jézus egészen egyértelműen, mind a két lábával a realitás talaján áll, és onnan bontakozik ki a hit. Miközben pedig Péter egészen képes elszakadni a realitástól. Valamiképpen úgy – nem akarnék ebbe bővebben belemenni – mint minden felnőtt ember, aki természetszerűen a gyerekkorból hordoz valamiféle meseszerű és valamiféle mágikus, tündéri mesevilágot, és abban tényleg úgy történnek a dolgok, hogy a jónak soha semmi baja nem eshet. Márpedig esik, mert ez a realitás. És ezért elgondolkodtató, hogy miközben az ember-Péter elszakad a realitástól, és így fejezi ki a hitét, aközben a megváltó Jézus nem szakad el a realitástól, hanem abból növekszik ki a hit. Erről szeretnék beszélni – négy szempont, négy gondolat, de mindegyikhez csak egy-egy rövid történet, egy-egy… példa, de nem szeretem ezt a kifejezést, hogy tudjuk érzékelni, hogy hogyan tud megmaradni a hitünk a realitás talaján, de hogy tud az úgy növekedni, hogy egészen az égig érjen.

(1) A hitünk mindig meg tud erősödni és növekedni tud akkor, hogyha képesek vagyunk valami olyan új szempontot meglátni, ami kit tudja egészíteni az addig való megfontolásainkat, mégpedig egy olyan szempontot, ami valami többletet ad, valamiképpen a realitást kitágítja. Mert a keresztény ember hite nem a realitás tagadása, hanem a realitás kitágítása. Mondom is a történetet, benne vagyok én is.

Mert amikor az édesapám idősödött, akkor ő nagyon szerette, hogyha én elmegyek hozzá. De én, miután az édesapám pilóta volt, és évszámra, sőt évtizedszámra azt tanultam meg, és azt szoktam meg, hogy az apukámat nagyjából úgy tudom elképzelni, hogy valahol úton van, és sokkal kevésbé úgy, hogy őt el lehet érni, ezért aztán, mikor ő idős volt, tudjátok, én havonta körülbelül egyszer elmentem, és meglátogattam őt, és ez így ment évszámra. Nekem ennyi elég volt, és ő mindig nagyon kedvesen azt mondta, mikor ott voltam: „Ferikém, úgy örülök, hogy itt vagy!” És aztán mikor köszöntem, elbúcsúztam tőle, akkor meg olyasmiket mondott, hogy „Ferikém, jöhetsz máskor is. Jöhetsz nem csak havonta egyszer, hanem jöhetsz szólás nélkül, bejelentkezés nélkül, hát csak gyere! Itt te itthon vagy.” De én nem mentem többször, hanem úgy körülbelül csak havonta egyszer mentem. És aztán az apukám meghalt, s elment ebből a világból, és persze, ahogy újból és újból visszagondoltam, meg visszagondolok a vele való kapcsolatomra, egyszer csak egy új megközelítés jelent meg a régiek mellett. És ez az új megközelítés, ez az új szempont a következőt mondta.

„Nahát, az én apám milyen rendes volt. Milyen sokat adott nekem azzal, amit nem tett meg.” S egyszer csak rácsodálkoztam arra, az én apám korholhatott volna engem, szidhatott volna engem, érzelmileg zsarolhatott volna engem, „Ferikém, nem látod, hogy egyre idősödök? Hát csak ennyit kapok belőled?” Hát annyi mindent mondhatott volna, és ő mindig csak annyit mondott: „Ferikém, gyere, nagyon szívesen látlak. Olyan jó, mikor itt vagy.” És egyszer csak, mikor az apukám már elment ebből a világból, én kaptam egy új megközelítést, amiben megértettem azt, hogy milyen sokat tudunk azzal is adni, amit nem teszünk meg.

Természetesen nem mindegy, hogy mi az, amit nem teszünk meg. És egyszer csak egy fölfokozott hála érzésem alakult ki az édesapámmal kapcsolatban. Hogy milyen nagy türelem, és milyen sok…, milyen sok…, hát emelkedettség kellett ahhoz, hogy ő soha ne mondjon olyasmit, amit ténylegesen nem tett meg.

(2) A hitünket tudja növelni, miközben a realitás talaján tudunk állni, hogyha mindazt, ami velünk történik, egy életeseményt, egy helyzetet, vagy egy nehézséget képesek vagyunk egy tágabb összefüggésbe helyezni. Biztos ismeritek a történetet. Ezt csak azoknak mondom, akik nem ismerik.

Látunk valakit, aki egy hatalmas kőtömböt farag. Odamegy hozzá valaki, és kérdezi tőle: „Te mit csinálsz? – Ne is kérdezd. Ezt a rettenetes rabszolgamunkát végzem, ezt az irgalmatlan kőtömböt faragom, ennek sose lesz vége, szenvedés az életem.” S aztán a kérdező tovább megy egy kicsit, és lát egy másik valakit, ő egész lendületesen dolgozik azzal a kővel. Kérdezi: „Hát, te mit csinálsz? – Mi itt egy nagyon magas, igazán masszív falat készítünk, és ez a kő ennek a falnak a része lesz, úgyhogy ez egy elég tisztességes munka, meg is becsülöm.” És végül egy harmadik valaki, ugyanazt csinálja, mint az előző kettő. S a kérdező odamegy, és megkérdi: „Hát te mit csinálsz?” S azt mondja: „Te ne is haragudj, de nagyon rövid időm van a válaszadásra, mert ugyanis én egy katedrálist építek, egy csodálatos katedrálist. Úgyhogy nem sok időm van, ne is haragudj, enni, inni is csak éppen a szükséges időt szánok, mert ez egy olyan hallatlanul fölemelő és magasztos megbízatás.”

A második gondolat: A hitünk tud növekedni az ég felé abban az esetben, hogyha az élethelyzeteinket, nehézségeinket, egy-egy eseményt képesek vagyunk egyre tágabb összefüggésbe rendezni, és onnan meglátni valamilyen jelentését.

(3) Amikor egy olyan szempontot találunk meg, amit addig egyáltalán nem láttunk, és ez az új szempont fölülírja az addig voltakat.

A példám: Egy kedves ismerősöm, jóval 30 fölött, eljött hozzám, és elmondja, hogy ő bizony egy nagyon rossz gyerek volt. S akkor beszámol, majdnem egy órán keresztül beszél arról, hogy mit is jelent, hogy ő egy nagyon rossz gyerek volt. S tudjátok, ahogy hallgatom őt, én ezt nem látom, főleg nem hallom. S végül valami olyasmit mondtam neki: „Te, én nem látok itt rossz gyereket. Egy élő, eleven, normális gyereket azt látok, és sokkal inkább látom a szüleidet nagyon tehetetlennek, nagyon kiszolgáltatottnak, nagyon eszköztelennek, hogy a te életerőiddel, a te lendületeddel, a te gyerek voltoddal de nehezen tudtak mit kezdeni. Én látom az ő tehetetlenségüket, nagyon nehéz lehetett nekik, de téged nem látlak rossznak, egy normális, eleven gyereknek látlak.” S az illető úgy vett néhány levegőt, mielőtt megszólalt volna, s azt mondta, hogy „Tényleg? Hogy én nem vagyok akkor rossz? Hogy én nem voltam rossz gyerek? Még ezt én innen sose láttam. Én mindig azt gondoltam, hogy én rossz gyerek voltam, s lehet, hogy nem? Lehet, hogy akkor én szeretetreméltó voltam, csak a szüleimnek nem volt könnyű engem szeretni?”

Amikor megtalálunk egy új megközelítést, ami ténylegesen felülírja az addig valókat, egy olyan megközelítést, ami valamiképpen sokkal gazdagabban hozza az életnek a realitását, ez a hit megerősödéséhez tud vezetni.

(4) Nagyon fontos az a szempont, amikor képesek vagyunk nem önmagunkból kiindulva látni valamit, amennyire ez nekünk, embereknek lehetséges, önmagunkról megfelejtkezve látni és észrevenni és érteni és értelmezni és cselekedni. Mondom is a példát.

Tegnap is, mint szinte minden szombaton, eskettem. S tudjátok, ott van kézközelben a fiatal vőlegény, a fiatal mennyasszony, és aztán ott ülnek mögöttük a szülők. Föltettem én most is egy költői kérdést. „Mondjátok csak, el tudjátok-e azt képzelni, hogy valaki valamit nagyon megbecsül, és elengedi? Lehetséges-e az, hogy valamit én továbbra is nagyon megbecsülök, és közben elengedem?” Hát nem véletlenül kérdeztem, mert látom azt, hogy az édesapáknak, az édesanyáknak mennyire nehéz tud lenni a gyerekeiket elengedni. Nehéz, miközben hogyne volna realitás az, hogy mikor egy apa, egy anya útnak tudja engedni a saját gyerekeit, azt mondani, hogy éljen a jövő, hogy akkor ez nem azt jelenti, hogy ne becsülné meg a saját fiát, vagy lányát. Attól, hogy valakit el tudok engedni, attól még lehet, hogy nagyon is megbecsülöm, sőt, van egy pont, ahol akkor becsülöm meg, hogyha elengedem.

De nagy dolog az, például, hogyha kap egy fiatalember egy olyan útravalót, hogy az én apám és az én anyám elengedtek engem, hogy ennyire meg tudtak becsülni, ennyire bíztak abban, amit az életúton addig átadtak énnekem. De nagy dolog az, hogyha egy apa, egy anya, bármelyikünk nagyon sok élethelyzetben, képesek vagyunk önmagunkat felülmúló szempontból meglátni valamit, és aszerint cselekedni.

A mai evangéliumban valamiképpen kezd kibontakozni számunkra az, hogy lehetséges megmaradni a realitás talaján, de közben pedig a realitás talajáról indulva úgy növekedni a hitünknek, hogy az elérje egészen az Isten országát. Hogy az belenőjön az isten országába, miközben megmarad a realitás talján, nem tagadja azt, hanem kitágítja egészen az Isten országáig, hogy az beleérjen, hogy az benne legyen, és mi rá tudjunk csodálkozni arra, hogy mi is Istennek a szándéka, és milyen is az, ahogyan Isten elgondolja az embert.