Mt 18,21-35 - Évközi 24. vasárnap, A év.

2011.09.11.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm
2011. szeptember 11. – ÉVKÖZI 24. Vasárnap – A év Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Sir 27,33 - 28,9)

Harag és düh, utálatos mindkettő, csak a bűnös ember ragaszkodik hozzájuk. Aki bosszút akar állni, az Úr áll bosszút rajta, és megtartja az ő bűneit is. Bocsáss meg társadnak, ha vét ellened, akkor te is, amikor könyörögsz, elnyered bűneid bocsánatát. Ember ember ellen haragot tart, és Istennél keres gyógyulást? A hozzá hasonló embernek nem kegyelmez, és mégis önnön bűneiért imádkozik? Haragot tart, holott csak ember, és bocsánatot kér Istentől? Ki könyörög majd az ő bűneiért? Gondolj a végső dolgokra, és szűnj meg gyűlölködni, a bomlásra és a halálra, s tarts ki parancsai mellett! Gondolj Isten félelmére, és ne tarts haragot társaddal, gondolj a Magasságbeli szövetségére, és nézd el társad tévedését!

Szentlecke (Róm 14,7-9)

Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és támadt fel, hogy a holtaknak is, az élőknek is Ura legyen.

Evangélium (Mt 18,21-35)

Akkor Péter odament hozzá és azt mondta neki: ,,Uram! Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?' Jézus azt felelte neki: ,,Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer [Ter 4,24]. Hasonlít a mennyek országa egy királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy adják el őt és a feleségét, a gyerekeit, és mindent, amije csak van, és úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: ,,Légy türelemmel irántam, és mindent megadok neked. Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta őt, fojtogatta és követelte: ,,Add meg, amivel tartozol. A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: ,,Légy türelemmel irántam, és megadom neked. Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette őt, amíg megadja a tartozását. Amikor a szolga társai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami történt. Akkor az úr magához hívta őt és azt mondta neki: ,,Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad? És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének.'

Szentbeszéd

(Látom, jó páran érkeztetek még, és álltok ott hátul, elöl viszont 2-3-4 sor is van rengeteg üres hellyel, úgyhogy ha jónak látjátok, gyertek egész bátran előre, nem zavar a mozgás, vagy hogy jöttök, sőt, inkább örülök neki, hogy tudom, hogy úgy tudtok itt lenni, hogy nem kell arra is figyelmet fordítanotok, hogy most a jobb lábatokra álljatok, vagy a balra. Minden esetre azt is megértem, hogyha valaki szeret hátul lenni, az egy másik dolog. De minden esetre, ha nem így van, egészen bátran jöhettek előre.)A mai evangélium – mondjuk most így, egy egyszerű megközelítéssel – a megbocsájtás témáját és kérdését hozza elénk. Ezért, miután ez a téma nagyon nagy téma, szeretném egyetlen szempontból megközelíteni, és erre vonatkozóan mondani öt egyszerű kijelentést. A megközelítésünk pedig így hangzik: Mi az, ami föltétele annak, elsősorban belső föltétele annak, hogy készek és képesek legyünk a megbocsájtásra? Biztosan lehetne többet is mondani, kiragadtunk most öt szempontot ezek közül.(1) Ez tulajdonképpen egy sajátos szempont. Azzal szeretném kezdeni, mi az, ami nem föltétele a megbocsájtásnak, miközben éppen ezt sokszor egy elképzelt listának rögtön az elejére föl szoktuk írni. A megbocsájtásnak nem föltétele az, hogy éntőlem bocsánatot kérjenek. Ugyanis a megbocsájtás – egyszerű szóval élve – egyemberes munka, egyemberes föladat, egyetlen egy valakire van szükség, mégpedig a sértett félre. Azért hangsúlyozom ezt, mert egészen közbeszéddé lett az, hogy „Addig nem lehet megbocsájtani, ameddig nem kérnek bocsánatot.” Ez egyszerűen, ha a megbocsájtás belső világát nézzük, egy hamis kijelentés. A megbocsájtás egyemberes föladat. Kibéküléshez kell két ember, a megbocsájtáshoz elég a sértett fél.Miért gondoljuk egyébként mégis csak, hogy erre két embernek van szüksége, hogy a folyamat létre tudjon jönni? Nyilván azért, s a mai evangélium is hozza ezt a motívumot, hogy… Azt mondja az evangelista, hogy a történetben szereplőnek „megesik a szíve” azon a valakin, aki letérdel, és azt mondja: „Hát kérlek, engedd el a tartozásomat! Kérlek, szánj meg engem!” Ez nagyon jól kifejezi a realitást, a megbocsájtás folyamatát. Hogy én dönteni tudjak a megbocsájtás folyamata mellett, valóban nagyon segíti, hogyha tőlem bocsánatot kérnek. Ténylegesen nagyon segíti. Sokszor mintha az indítaná be a döntési folyamatot, hogy „Igen, meg akarok bocsájtani.” De attól, hogy segíti, mégsem föltétele. Ezt érdemes így nagyon világosan megkülönböztetni azért, hogy nehogy beleragadjunk valami téveszme folytán egy olyan helyzetbe, ami nyilván nem csak a tettesnek, nekünk, mint sértett félnek, vagy áldozatnak is egyáltalán nem jó hosszútávon. Mert bosszúfantáziákkal élni, haragot tartani, és a többi, nyilvánvaló, az áldozatnak sem jó. És ezt a megbocsájtás folyamatában nagyon is át szoktuk élni, hogy mennyire nem esik jól így lennünk, ahogy éppen vagyunk a sértettségünkben, vagy a fájdalmunkban.Nem véletlen egyébként, hogy a megbocsájtás folyamatát valóban nagyon megnehezíti például az, hogyha a tettes ismeretlen, hogyha valahogy arctalan a tettes. Van egy sérelmünk, és mégsem tudjuk megmondani, hogy ki az pontosan. Vagyis nem remélhetünk bocsánatkérést. Nem véletlen, hogy sokszor a megbocsájtás folyamata azért nem tud beindulni, vagy elmélyülni, mert például a tettes már nem él. És ilyenkor ez nagyon megnehezíti azt a döntésünket, hogy döntsünk a megbocsájtás mellett. De nem akarom ezt hosszabban, nehogy belefáradjatok ebbe a mai szentmisébe.Tehát az első gondolat: A megbocsájtásnak nem föltétele az, hogy tőlem bocsánatot kérjenek, de nagyon tudja segíteni.(2) Amikor beszélgetünk arról, hogy most megbocsájtasz-e, vagy nem bocsájtasz-e meg, majdhogynem megint csak visszatérő, ismétlődő kifejezés az, hogy „De nem tudok megbocsájtani!” Itt is érdemes pontosítani: az esetek döntő többségében nem akarok megbocsájtani. De nem akarok senkire se követ vetni. Miért van az, hogy valahogy mégiscsak ezt a szót, ezt a kifejezést használjuk? „Nem, nem tudok megbocsájtani.” Miért nem mondjuk azt, ami pontosabban kifejezi a valóságot, hogy nem akarok megbocsájtani?Egyrészt nyilván a keresztény bőrünkben egy kicsit szégyellhetjük is ezt, hogy úgy kiállni, és azt mondani, hogy „Nem akarok!” Nem könnyű ezt vállalni. De van talán itt egy másik is, ez pedig az, hogyha nagyon nagy fájdalom, vagy sérelem ér bennünket, hát megsebződünk, elkezd valami nagyon fájni, gyógyulásra is szükségünk van, és azzal, hogy nem tudatosan, de nem akarunk megbocsájtani, tulajdonképpen önmagunkat védjük. Védjük attól, hogy ez megint megtörténhessen velünk, távolságot tudunk tartani attól, akitől a sérelmet elszenvedjük. Ezzel üzenni tudunk, ki tudjuk fejezni azt, hogy „Velem ezt ne csináld meg! Vedd már észre, hogy nekem ez mennyire fáj!” Tehát amikor kimondatlanul is azt üzenjük a magatartásunkkal, és szavakkal ezt így szoktuk kifejezni, hogy nem tudok megbocsájtani, tulajdonképpen próbálunk gyógyulni, talpra állni, például a megsebzett önbecsülésünket valahogy visszakapni, vagy egyszerűen csak a fájdalomból kigyógyulni.Tehát a megbocsájtásnak akkor nagyon is föltétele az, hogy fölismerjük, mi az, ami miatt nem akarunk megbocsájtani, és mi az, ami bennünket meg tud erősíteni, mi az, ami segíti a gyógyulásunkat, visszaszerezni az önbecsülésünket, a tartásunkat. Mert hogyha abban meg tudunk erősödni, akkor már nem annyira félelmet keltő, hogy egy tettesnek, aki velünk szemben esetleg nagyon durva dolgokat követett el, elkezdjünk akarni megbocsájtani.Tehát a második gondolat így szól: Nagyon is szükségünk lehet a gyógyulásra és a megerősödésre. Mondjuk ezt ki, hogy ez így van, és hogy mire lenne szükségünk, és akkor majd képesek lehetünk ezt a döntést a megbocsájtás folyamata mellett valóban meghozni.(3) A megbocsájtásnak mindenképpen föltétele és alapja az, hogy valamilyen szempontból itt belül el tudjam ismerni azt, hogy a tetteshez énnekem valami közöm van, vagy hogy a tettes és én valamilyen szempontból képesek vagyunk egy világban lenni. Mondom ezt nagyon egyszerűen: a megbocsájtást ellehetetleníti az, ha azt gondolom, hogy itt vannak a jók, itt vagyok én is, ott vannak a rosszak, ott van a tettes, és a két világ között semmi átjárás nincs, de teljesen világos, hogy AZ – nemhogy ő, AZ, egy másik Valami – teljesen más, mint én.Amennyiben nem tudok eljutni oda, hogy mi az, ami bennünket még akkor is, ha ebben a helyzetben áldozat van és tettes, mégiscsak összeköt, ez ellehetetleníti a megbocsájtást. Hogy összeköt bennünket az, hogy ő is ember, és én is. Összeköt bennünket az, hogy én is követtem már el bűnöket, és ő is. Összeköt bennünket az, hogy én is, és ő is, rászorulunk a megváltásra, hogy én is és ő is, magunkat sosem tudnánk megváltani. Nagyon sok minden összeköti a tettest az áldozattal, de sokszor a fájdalom, a sértettség, vagy a sebzettség abba az irányba taszít bennünket, hogy ne ismerjünk el semmiféle hasonlóságot köztünk és a tettes között.Az evangéliumi történet, ez a példabeszéd az utolsó mondatával nagyon világosan fejezi ki ezt, mert azt mondja Jézus: „Hát bizony, a Mennyei Atya is így fog akkor veletek bánni…” És hogy fejeződik be a mondat? „…hacsak ki-ki meg nem bocsájt szívből testvérének.” Hát amikor egy nagy fájdalomban vagyok, átélem a sebzettségemet, hát mindent mondok rá, csak azt nem, hogy testvérem. Na az az utolsó, hogy ezt mondjam rá. De itt elhangzik egy nagyon világos, bár nagyon finom utalás: Akármit is követett el ellened, valami közötök van, és mindig is lesz egymáshoz azon túl, hogy tettes és áldozat.Ez tehát a harmadik gondolat: Minden, ami segít bennünket abban, hogy fölismerjük, hogy mi az, amiben mégiscsak valahogyan közösek vagyunk, segíti a megbocsájtás folyamatát.(4) A megbocsájtás folyamatát nagyon segíti az a tapasztalati igazság, amit éppen olyanokkal kapcsolatosan nagyon világosan kikutattak már, akik rettenetes bűnöket tudtak elkövetni, amit így tudunk megfogalmazni: a tettes valamikor áldozat volt. Rendkívüli helyzeteket leszámítva, egészen sajátos körülményektől eltekintve, mikor egy körülmény óriási erővel hat valakire, általában kimondhatjuk ezt, hogy a tettes valamikor áldozat volt. Hogy a legnagyobb rettenetekre általában olyan emberek ragadtatják magukat, főleg akkor, hogyha szabadon dönthetnének, hogy másmilyenek is legyenek, akik valamikor áldozatok voltak.Ennek az elfogadása, ennek a fölismerése nagyban alakíthatja azt a szemléletmódot, ahogyan az áldozat a tettesre néz, miközben nehogy félreértsétek a szavam. A bűn az bűn. Ha valaki bűnt követett el, a lekiismeretével, Isten tekintetével neki szembe kellene találkozni. Szó sincs arról, hogy valamit most itt elkezdjünk elsimogatni.(5) A megbocsájtás a természetéből adódóan kikezdi az ösztönös igazságérzetünket. Azért, mert én vagyok a sértett fél, valami nagyon fáj nekem, és a megbocsájtással még nekem kell energiákat fektetnem abban, hogy valamiképpen valami jót tegyek a megbocsájtás révén a tettessel – ez igazságtalan. A megbocsájtás, akárhogy is nézzük, az emberi ösztönös igazságérzetet kikezdi. Nem csoda tehát, hogyha megmaradunk ezen az ösztönös igazságérzetünk diktálta magatartásformákban, akkor úgy döntünk – kimondva, kimondatlanul – hogy eszünkben sincs megbocsájtani, ameddig az ösztönös igazságérzetünk valahogy meg nem tud nyugodni.Az 5. kijelentés tehát ez: Valamiképpen föl vagyunk szólítva a megbocsájtásban arra, hogy az ösztönös igazságérzetünket felülmúljuk. A mai evangéliumban Jézus egy nagyon egyszerű és nagyon világos lehetőséget ad. Ugyanis amikor sértetté válok, a fájdalom az általában beszűkít. rettenetesen fáj, nagyon sebzett vagyok, szinte semmi másra nem tudok gondolni, amikor valaki nagyon megbánt, minthogy mit csinált velem. Hogy nagyon fáj, és hogy tudta ezt tenni, és újból és újból lejátszom ugyanazt a fájdalmat. Ez mit jelent? A sértett fél nagyon beszűkül. Semmi más nincs, csak az ő fájdalma, sértettsége, meg persze a tettes, akivel ebben a pillanatban nem is tud mit kezdeni.Jézus mit mond? Azt mondja: Igen, ha csak kettőtöket látod, magadat, mint áldozatot, őt, mint tettest, csak ebben a szűk világban keresed az igazságosság egyensúlyát, itt a saját szívedre vonatkozóan, lehet, hogy az sosem áll helyre. De mi lenne, ha kitágítanád ezt a világot, ahol a belső igazságosságodat keresed, és belekerülne Isten is? Hogy lenne 3 szereplő. Nem csak az áldozat és a tettes, hanem Isten is. Ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy Isten mindig sokkal-sokkal nagyobb önátadással és irgalommal bocsájt meg nekünk egy életen keresztül rengeteg mindent, mint amit úgy általában nekünk kell másoknak. Így aztán ha Isten is bent van ebben a képben, akkor az ösztönös igazságérzetünk – már ha van három szereplőnk – sokkal könnyebben, vagy legalábbis sokkal inkább elfogadható módon képes arra, hogy megnyugodjék. Mert akkor látjuk, hogy az egyensúly nemcsak az áldozat és a tettes között kell hogy létrejöjjön, hanem Isten, az áldozat és a tettes között. És még lehet, hogy úgy is azt kell mondanom, még mindig jól jártam, hogyha ezt a három szereplőt egyszerre nézem.A megbocsájtásnak tehát vannak alapvető föltételei, s ebben a szentmisében átelmélkedhetjük és imádkozhatunk azért, hogyha csak azon múlik, hogy egy-egy föltételt megpróbáljunk kidolgozni magunkban, megpróbáljunk azokban megerősödni, akkor erre tudjunk igent mondani.