2011. szeptember 11. – ÉVKÖZI 24. Vasárnap – A év
Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Sir 27,33 - 28,9)
Harag és düh, utálatos mindkettő, csak a bűnös ember ragaszkodik
hozzájuk. Aki bosszút akar állni, az Úr áll bosszút rajta, és megtartja
az ő bűneit is. Bocsáss meg társadnak, ha vét ellened, akkor te is,
amikor könyörögsz, elnyered bűneid bocsánatát. Ember ember ellen haragot
tart, és Istennél keres gyógyulást? A hozzá hasonló embernek nem
kegyelmez, és mégis önnön bűneiért imádkozik? Haragot tart, holott csak
ember, és bocsánatot kér Istentől? Ki könyörög majd az ő bűneiért?
Gondolj a végső dolgokra, és szűnj meg gyűlölködni, a bomlásra és a
halálra, s tarts ki parancsai mellett! Gondolj Isten félelmére, és ne
tarts haragot társaddal, gondolj a Magasságbeli szövetségére, és nézd el
társad tévedését!
Szentlecke (Róm 14,7-9)
Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának;
amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár
élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt
meg és támadt fel, hogy a holtaknak is, az élőknek is Ura legyen.
Evangélium (Mt 18,21-35)
Akkor Péter odament hozzá és azt mondta neki: ,,Uram! Hányszor
vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán
hétszer?' Jézus azt felelte neki: ,,Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem
hogy hetvenszer hétszer [Ter 4,24]. Hasonlít a mennyek országa egy
királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az
elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal
tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy
adják el őt és a feleségét, a gyerekeit, és mindent, amije csak van, és
úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: ,,Légy
türelemmel irántam, és mindent megadok neked.
Megesett a szíve az
úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte
neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik
szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta őt,
fojtogatta és követelte: ,,Add meg, amivel tartozol. A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: ,,Légy türelemmel irántam, és megadom neked.
Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette őt, amíg
megadja a tartozását. Amikor a szolga társai látták a történteket,
nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami
történt. Akkor az úr magához hívta őt és azt mondta neki: ,,Te gonosz
szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem
kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is
megkönyörültem rajtad? És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak,
amíg csak meg nem adja egész tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám is
veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének.'
Szentbeszéd
(Látom, jó páran érkeztetek még, és álltok ott hátul, elöl viszont
2-3-4 sor is van rengeteg üres hellyel, úgyhogy ha jónak látjátok,
gyertek egész bátran előre, nem zavar a mozgás, vagy hogy jöttök, sőt,
inkább örülök neki, hogy tudom, hogy úgy tudtok itt lenni, hogy nem kell
arra is figyelmet fordítanotok, hogy most a jobb lábatokra álljatok,
vagy a balra. Minden esetre azt is megértem, hogyha valaki szeret hátul
lenni, az egy másik dolog. De minden esetre, ha nem így van, egészen
bátran jöhettek előre.)
A mai evangélium – mondjuk most így, egy egyszerű megközelítéssel
– a megbocsájtás témáját és kérdését hozza elénk. Ezért, miután ez a
téma nagyon nagy téma, szeretném egyetlen szempontból megközelíteni, és
erre vonatkozóan mondani öt egyszerű kijelentést. A megközelítésünk
pedig így hangzik: Mi az, ami föltétele annak, elsősorban belső
föltétele annak, hogy készek és képesek legyünk a megbocsájtásra?
Biztosan lehetne többet is mondani, kiragadtunk most öt szempontot ezek
közül.
(1) Ez tulajdonképpen egy sajátos szempont. Azzal szeretném
kezdeni, mi az, ami nem föltétele a megbocsájtásnak, miközben éppen ezt
sokszor egy elképzelt listának rögtön az elejére föl szoktuk írni. A
megbocsájtásnak nem föltétele az, hogy éntőlem bocsánatot kérjenek.
Ugyanis a megbocsájtás – egyszerű szóval élve – egyemberes munka,
egyemberes föladat, egyetlen egy valakire van szükség, mégpedig a
sértett félre. Azért hangsúlyozom ezt, mert egészen közbeszéddé lett az,
hogy „Addig nem lehet megbocsájtani, ameddig nem kérnek bocsánatot.” Ez
egyszerűen, ha a megbocsájtás belső világát nézzük, egy hamis
kijelentés. A megbocsájtás egyemberes föladat. Kibéküléshez kell két
ember, a megbocsájtáshoz elég a sértett fél.
Miért gondoljuk egyébként mégis csak, hogy erre két embernek van
szüksége, hogy a folyamat létre tudjon jönni? Nyilván azért, s a mai
evangélium is hozza ezt a motívumot, hogy… Azt mondja az evangelista,
hogy a történetben szereplőnek „megesik a szíve” azon a valakin, aki
letérdel, és azt mondja: „Hát kérlek, engedd el a tartozásomat! Kérlek,
szánj meg engem!” Ez nagyon jól kifejezi a realitást, a megbocsájtás
folyamatát. Hogy én dönteni tudjak a megbocsájtás folyamata mellett,
valóban nagyon segíti, hogyha tőlem bocsánatot kérnek. Ténylegesen
nagyon segíti. Sokszor mintha az indítaná be a döntési folyamatot, hogy
„Igen, meg akarok bocsájtani.” De attól, hogy segíti, mégsem föltétele.
Ezt érdemes így nagyon világosan megkülönböztetni azért, hogy nehogy
beleragadjunk valami téveszme folytán egy olyan helyzetbe, ami nyilván
nem csak a tettesnek, nekünk, mint sértett félnek, vagy áldozatnak is
egyáltalán nem jó hosszútávon. Mert bosszúfantáziákkal élni, haragot
tartani, és a többi, nyilvánvaló, az áldozatnak sem jó. És ezt a
megbocsájtás folyamatában nagyon is át szoktuk élni, hogy mennyire nem
esik jól így lennünk, ahogy éppen vagyunk a sértettségünkben, vagy a
fájdalmunkban.
Nem véletlen egyébként, hogy a megbocsájtás folyamatát valóban
nagyon megnehezíti például az, hogyha a tettes ismeretlen, hogyha
valahogy arctalan a tettes. Van egy sérelmünk, és mégsem tudjuk
megmondani, hogy ki az pontosan. Vagyis nem remélhetünk bocsánatkérést.
Nem véletlen, hogy sokszor a megbocsájtás folyamata azért nem tud
beindulni, vagy elmélyülni, mert például a tettes már nem él. És
ilyenkor ez nagyon megnehezíti azt a döntésünket, hogy döntsünk a
megbocsájtás mellett. De nem akarom ezt hosszabban, nehogy
belefáradjatok ebbe a mai szentmisébe.
Tehát az első gondolat: A megbocsájtásnak nem föltétele az, hogy tőlem bocsánatot kérjenek, de nagyon tudja segíteni.
(2) Amikor beszélgetünk arról, hogy most megbocsájtasz-e, vagy
nem bocsájtasz-e meg, majdhogynem megint csak visszatérő, ismétlődő
kifejezés az, hogy „De nem tudok megbocsájtani!” Itt is érdemes
pontosítani: az esetek döntő többségében nem akarok megbocsájtani. De
nem akarok senkire se követ vetni. Miért van az, hogy valahogy mégiscsak
ezt a szót, ezt a kifejezést használjuk? „Nem, nem tudok
megbocsájtani.” Miért nem mondjuk azt, ami pontosabban kifejezi a
valóságot, hogy nem akarok megbocsájtani?
Egyrészt nyilván a keresztény bőrünkben egy kicsit szégyellhetjük
is ezt, hogy úgy kiállni, és azt mondani, hogy „Nem akarok!” Nem könnyű
ezt vállalni. De van talán itt egy másik is, ez pedig az, hogyha nagyon
nagy fájdalom, vagy sérelem ér bennünket, hát megsebződünk, elkezd
valami nagyon fájni, gyógyulásra is szükségünk van, és azzal, hogy nem
tudatosan, de nem akarunk megbocsájtani, tulajdonképpen önmagunkat
védjük. Védjük attól, hogy ez megint megtörténhessen velünk, távolságot
tudunk tartani attól, akitől a sérelmet elszenvedjük. Ezzel üzenni
tudunk, ki tudjuk fejezni azt, hogy „Velem ezt ne csináld meg! Vedd már
észre, hogy nekem ez mennyire fáj!” Tehát amikor kimondatlanul is azt
üzenjük a magatartásunkkal, és szavakkal ezt így szoktuk kifejezni, hogy
nem tudok megbocsájtani, tulajdonképpen próbálunk gyógyulni, talpra
állni, például a megsebzett önbecsülésünket valahogy visszakapni, vagy
egyszerűen csak a fájdalomból kigyógyulni.
Tehát a megbocsájtásnak akkor nagyon is föltétele az, hogy
fölismerjük, mi az, ami miatt nem akarunk megbocsájtani, és mi az, ami
bennünket meg tud erősíteni, mi az, ami segíti a gyógyulásunkat,
visszaszerezni az önbecsülésünket, a tartásunkat. Mert hogyha abban meg
tudunk erősödni, akkor már nem annyira félelmet keltő, hogy egy
tettesnek, aki velünk szemben esetleg nagyon durva dolgokat követett el,
elkezdjünk akarni megbocsájtani.
Tehát a második gondolat így szól: Nagyon is szükségünk lehet a
gyógyulásra és a megerősödésre. Mondjuk ezt ki, hogy ez így van, és hogy
mire lenne szükségünk, és akkor majd képesek lehetünk ezt a döntést a
megbocsájtás folyamata mellett valóban meghozni.
(3) A megbocsájtásnak mindenképpen föltétele és alapja az, hogy
valamilyen szempontból itt belül el tudjam ismerni azt, hogy a tetteshez
énnekem valami közöm van, vagy hogy a tettes és én valamilyen
szempontból képesek vagyunk egy világban lenni. Mondom ezt nagyon
egyszerűen: a megbocsájtást ellehetetleníti az, ha azt gondolom, hogy
itt vannak a jók, itt vagyok én is, ott vannak a rosszak, ott van a
tettes, és a két világ között semmi átjárás nincs, de teljesen világos,
hogy AZ – nemhogy ő, AZ, egy másik Valami – teljesen más, mint én.
Amennyiben nem tudok eljutni oda, hogy mi az, ami bennünket még
akkor is, ha ebben a helyzetben áldozat van és tettes, mégiscsak
összeköt, ez ellehetetleníti a megbocsájtást. Hogy összeköt bennünket
az, hogy ő is ember, és én is. Összeköt bennünket az, hogy én is
követtem már el bűnöket, és ő is. Összeköt bennünket az, hogy én is, és ő
is, rászorulunk a megváltásra, hogy én is és ő is, magunkat sosem
tudnánk megváltani. Nagyon sok minden összeköti a tettest az áldozattal,
de sokszor a fájdalom, a sértettség, vagy a sebzettség abba az irányba
taszít bennünket, hogy ne ismerjünk el semmiféle hasonlóságot köztünk és
a tettes között.
Az evangéliumi történet, ez a példabeszéd az utolsó mondatával
nagyon világosan fejezi ki ezt, mert azt mondja Jézus: „Hát bizony, a
Mennyei Atya is így fog akkor veletek bánni…” És hogy fejeződik be a
mondat? „…hacsak ki-ki meg nem bocsájt szívből testvérének.” Hát amikor
egy nagy fájdalomban vagyok, átélem a sebzettségemet, hát mindent mondok
rá, csak azt nem, hogy testvérem. Na az az utolsó, hogy ezt mondjam rá.
De itt elhangzik egy nagyon világos, bár nagyon finom utalás: Akármit
is követett el ellened, valami közötök van, és mindig is lesz egymáshoz
azon túl, hogy tettes és áldozat.
Ez tehát a harmadik gondolat: Minden, ami segít bennünket abban,
hogy fölismerjük, hogy mi az, amiben mégiscsak valahogyan közösek
vagyunk, segíti a megbocsájtás folyamatát.
(4) A megbocsájtás folyamatát nagyon segíti az a tapasztalati
igazság, amit éppen olyanokkal kapcsolatosan nagyon világosan kikutattak
már, akik rettenetes bűnöket tudtak elkövetni, amit így tudunk
megfogalmazni: a tettes valamikor áldozat volt. Rendkívüli helyzeteket
leszámítva, egészen sajátos körülményektől eltekintve, mikor egy
körülmény óriási erővel hat valakire, általában kimondhatjuk ezt, hogy a
tettes valamikor áldozat volt. Hogy a legnagyobb rettenetekre általában
olyan emberek ragadtatják magukat, főleg akkor, hogyha szabadon
dönthetnének, hogy másmilyenek is legyenek, akik valamikor áldozatok
voltak.
Ennek az elfogadása, ennek a fölismerése nagyban alakíthatja azt a
szemléletmódot, ahogyan az áldozat a tettesre néz, miközben nehogy
félreértsétek a szavam. A bűn az bűn. Ha valaki bűnt követett el, a
lekiismeretével, Isten tekintetével neki szembe kellene találkozni. Szó
sincs arról, hogy valamit most itt elkezdjünk elsimogatni.
(5) A megbocsájtás a természetéből adódóan kikezdi az ösztönös
igazságérzetünket. Azért, mert én vagyok a sértett fél, valami nagyon
fáj nekem, és a megbocsájtással még nekem kell energiákat fektetnem
abban, hogy valamiképpen valami jót tegyek a megbocsájtás révén a
tettessel – ez igazságtalan. A megbocsájtás, akárhogy is nézzük, az
emberi ösztönös igazságérzetet kikezdi. Nem csoda tehát, hogyha
megmaradunk ezen az ösztönös igazságérzetünk diktálta
magatartásformákban, akkor úgy döntünk – kimondva, kimondatlanul – hogy
eszünkben sincs megbocsájtani, ameddig az ösztönös igazságérzetünk
valahogy meg nem tud nyugodni.
Az 5. kijelentés tehát ez: Valamiképpen föl vagyunk szólítva a
megbocsájtásban arra, hogy az ösztönös igazságérzetünket felülmúljuk. A
mai evangéliumban Jézus egy nagyon egyszerű és nagyon világos
lehetőséget ad. Ugyanis amikor sértetté válok, a fájdalom az általában
beszűkít. rettenetesen fáj, nagyon sebzett vagyok, szinte semmi másra
nem tudok gondolni, amikor valaki nagyon megbánt, minthogy mit csinált
velem. Hogy nagyon fáj, és hogy tudta ezt tenni, és újból és újból
lejátszom ugyanazt a fájdalmat. Ez mit jelent? A sértett fél nagyon
beszűkül. Semmi más nincs, csak az ő fájdalma, sértettsége, meg persze a
tettes, akivel ebben a pillanatban nem is tud mit kezdeni.
Jézus mit mond? Azt mondja: Igen, ha csak kettőtöket látod,
magadat, mint áldozatot, őt, mint tettest, csak ebben a szűk világban
keresed az igazságosság egyensúlyát, itt a saját szívedre vonatkozóan,
lehet, hogy az sosem áll helyre. De mi lenne, ha kitágítanád ezt a
világot, ahol a belső igazságosságodat keresed, és belekerülne Isten is?
Hogy lenne 3 szereplő. Nem csak az áldozat és a tettes, hanem Isten is.
Ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy Isten mindig sokkal-sokkal
nagyobb önátadással és irgalommal bocsájt meg nekünk egy életen
keresztül rengeteg mindent, mint amit úgy általában nekünk kell
másoknak. Így aztán ha Isten is bent van ebben a képben, akkor az
ösztönös igazságérzetünk – már ha van három szereplőnk – sokkal
könnyebben, vagy legalábbis sokkal inkább elfogadható módon képes arra,
hogy megnyugodjék. Mert akkor látjuk, hogy az egyensúly nemcsak az
áldozat és a tettes között kell hogy létrejöjjön, hanem Isten, az
áldozat és a tettes között. És még lehet, hogy úgy is azt kell mondanom,
még mindig jól jártam, hogyha ezt a három szereplőt egyszerre nézem.
A megbocsájtásnak tehát vannak alapvető föltételei, s ebben a
szentmisében átelmélkedhetjük és imádkozhatunk azért, hogyha csak azon
múlik, hogy egy-egy föltételt megpróbáljunk kidolgozni magunkban,
megpróbáljunk azokban megerősödni, akkor erre tudjunk igent mondani.
