Mt 20,1-16a - Évközi 25. vasárnap, A év

2011.09.18.

2011. szeptember 18. – ÉVKÖZI 25. Vasárnap – A év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 55,6-9)

Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt, amíg közel van! Hagyja el útját az istentelen, és gondolatait a bűnös ember! Térjen vissza az Úrhoz, aki megkönyörül rajta, és Istenünkhöz, mert ő nagylelkű a megbocsátásban! Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok -- mondja az Úr. -- Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.

Szentlecke (Fil 1,20c-24.27a)

Ez az én várakozásom és reménységem, hogy semmiben sem szégyenülök meg, ellenkezőleg, teljes a bizalmam, hogy mint mindig, úgy most is megdicsőül Krisztus az én testemben, akár élet, akár halál által. Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. De ha tovább kell élnem a testben, akkor ez számomra gyümölcsöző munkát jelent, és nem tudom, mit válasszak. A kettő között vívódom: szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne, tiértetek viszont szükségesebb, hogy a testben maradjak. Ezért tehát éljetek is méltón Krisztus evangéliumához, hogy akár elmegyek és meglátlak benneteket, akár távol vagyok, azt halljam rólatok, hogy egy Lélekben vagytok, egyetértően együtt küzdötök az evangélium hitéért.

Evangélium (Mt 20,1-16a)

"A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlőbe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piacon. Megszólította őket: Menjetek ki ti is a szőlőmbe, és majd megadom, ami jár nektek. Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, s ugyanígy tett. Amikor a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? Nem fogadott fel minket senki - felelték. Menjetek ki ti is a szőlőmbe - mondta nekik. Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig. Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és fejenként egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen. Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak - mondták -, s ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét. Barátom - felelte egyiküknek -, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?"

Szentbeszéd

A történetben szereplő gazda három kérdést is intéz ahhoz a bizonyos valakihez aki a zúgolódók közül vele beszél, s a három kérdés tulajdonképpen ugyanabba az irányba hat. „Nem vagyok veled igazságtalan. Nemde ebben egyeztünk meg?” S erre mit lehet mondani? „De, ebben egyeztünk meg, egy dénár volt a megegyezés, és megadtad.” A második kérdés is megy tovább ebbe az irányba: „De hát mi dolgoztunk meg… – Nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? – Erre mi hallgatóként, is azt mondjuk: De, de, persze, teheted, meg is egyeztél, annyit adtál, teheted.”

És utána a harmadik kérdés nem tudom hogy hat rátok, hát majd én elmondom, hogy hat rám. Minden esetre a harmadik kérdés: „Most akkor zavar téged, hogy jó vagyok?” Hát ez rám körülbelül úgy hat, hogy „De egy piszok kérdés ez! Hát azért még az első két kérdés rendjén van, de ez a harmadik, hát azért ezt már így nem kéne megkérdezni.” Mert a harmadik kérdéssel kifejezetten az a benyomásom, na most erre mondjam azt, hogy igen? A három kérdés után azt mondjuk: „Igen, teheted azt, amit akarsz , tényleg ebben egyeztünk meg, és hát az csak nem zavar, ha te jó vagy. Ha kimondom ezt, hogy „Igen, igen, igen.”, a helyzetem nem lesz könnyebb, hanem egy kicsit feszültebbé válik. Mégpedig azért, mert hiába mondom háromszor is, hogy „Igen, ez így van, ahogy te mondod.”, bennünk valami háborog. Hát ezzel a háborgással se tudok mit kezdeni. S azzal, hogy háromszor is azt mondtam – most mondjuk így, hogy – „Igazad van.”, csak még nehezebb helyzetbe kerültem.

Miért háborog belül, gyomortájékon valami? Egyrészt most nagyon egyszerűen mondhatnánk azt, mert az életünkben is van nagyon sok olyan élményünk, amikor az a benyomásunk, hogy „Hát lehet Uram, hogy jó vagy, csak az én káromon. Bizonyos értelemben az az érzésem, az én káromra vagy rendes. Mert hogy én tizenkét órát dolgoztam, ő egy órát dolgozott…” Másfelől úgy is mondhatnám: „Egyfelől van igazságosság, mert természetesen ebben állapodtunk meg. Másfelől azonban azért Uram, visszakérdeznék: Szerinted ez igazságos, hogy tizenkét óra munkára ugyanannyit fizetsz, mint egy órára? Uram, most hadd kérdezzek vissza: Szerinted ez igazságos?”

Szerintem nem. Hát miért volna igazságos? És az, hogy bennünk ez a kettő ütközik, hogy itt egyszerre tulajdonképpen egyszerűen látjuk, azt mondhatjuk, egyszerre igazságos és egyszerre igazságtalan. És ez megfekszi a gyomrunkat, és valami háborog bennünk. Mi az, ami háborog bennünk? A természetes igazságérzetünk. A természetes igazságérzetünk ezt nem bírja el, legbelül nagyon nehezen barátkozunk meg vele, ezért valami nem stimmel itt valahol. A természetes igazságérzetünk ugyanis háborog, és azt mondja: " még sincs itt valami rendben ". És amikor valami kikezdi a természetes igazságérzetünket, akkor nagyon sok irányba tudunk elmenni. Erről éppen egy héttel ezelőtt, meg két héttel ezelőtt is beszéltünk.

(1) Mikor a gyomrunk háborgása alapján cselekszünk, akkor nagyon gyakran az történik, hogy teljességgel fölmentést adunk magunknak. „Jaj, de nagy igazságtalanság történt – akkor én erre mármost bármilyen választ adhatok. Bármilyen, a természetes igazságérzetem által diktált választ adhatok, és hivatkozhatok is valamiképpen erre az igazságérzetre. Még van is mit mondanom. A helyzet tudjátok, mikor nagyon nehéz? Mikor a természetes igazságérzetem szavát a lelkiismeretem korrigálja.

Volt egy kedves ismerősöm. Azt mondja: „Feri atya, hát nehéz helyzetben vagyok, mert én szoktam hozzád jönni, mint paphoz, de én erre a dologra még sosem gondoltam úgy, mint ő. Elmondom ezt a helyzetet. Tudod, Feri, én egy bizonyos munkahelyen dolgozok, és engem kizsigerelnek, és sokat kell dolgozni, és túlórázni kell, és sokszor nem fizetik ki, és, és, és… És ezért képesek egyébként keveset fizetni. Úgyhogy annyira bosszantotta ez a természetes igazságérzetemet, hogy elhatároztam, ha én erről a munkahelyről ezt-azt elhozok, még akkor sincs egálban. Még akkor is engem sokkal jobban kifosztanak, mint én őket.” Mi történt a lelkiismeretével? A lelkiismerete nem korrigálta a természetes igazságérzetét. Mígnem aztán egy pillanatkor valami beütött neki, és azt mondja „De hát továbbra is azt gondolom, hogy az elkövetés igazságtalan, ami velem a munkahelyen történik, és tényleg kizsigerelnek, és tényleg nem fizetik meg a munkámat, de azért amikor ezt-azt elhozok, az akkor bűn.” Ebben az esetben a természetes igazságérzetet a lelkiismeret képes volt korrigálni. De hogyha a kettő kart karba öltve jár, akkor olyan gondtalanul tudunk nagyobb bűnöket is elkövetni, mert a természetes igazságérzetünk irányítja a lelkünket, a reakcióinkat,és a lelkiismeretünk nem korrigál.

(2) Éppen erről beszélgettünk a múlt héten, hogy amikor a természetes igazságérzetünk háborog, például a megbocsájtásra való fölszólítottságunk ügyén, akkor nagyon gyakran a bosszúállás mellett döntünk. Mert a bosszú a természetes igazságérzetet kielégíti, megnyugtatja. Ezért természetesen a bosszúnak ilyen értelemben egy nagyon sajátos, egyensúlyt hozó szerepe van. Csak hogy éppenséggel a következményei egészen rettenetesek nem csak kifelé, hanem befelé is.

A második irány tehát a bosszú, és nem tudom, hogy tudtátok-e, hogy az Ószövetségben, amikor a szemet szemért, fogat fogért elv erről fogalmazódik, az nem a bosszúállásnak az isteni szentesítése, hanem a teljességgel méltánytalan, irreális bosszúnak a korlátozása. Tehát amikor az Ószövetség azt mondja: „Ide figyelj, szemet szemért, fogat fogért!” annak egy óriási előrelépése ahhoz képest, hogy „Te megbántottál engem, én meg leszúrlak téged.” Tehát a „szemet szemért, fogat fogért” elv már egy továbblépés a mértéktelen bosszúállással kapcsolatosan. Ez a második gondolatom egy másik irány.

(3) Hogy ne ismernénk fel, mikor valaki akadályozza azt, hogy bosszút álljunk, például a főnökünktől szenvedünk el sérelmet, ez általában akadálya a bosszúállásnak, mert féltjük a munkánkat. Mi történik ekkor? A természetes igazságérzetünk azonnal továbbműködik, s akkor azt mondja: „Na ott volt egy sérelem, kaptam egy pofont, adok egy pofont valahol.” És akkor nagyon sajátos láncolatok alakulnak ki, én kaptam itt egy pofont, én továbbadtam egy pofont, ott is igazságtalanul, ő is továbbadta. Sokszor a szülő a gyerekeknek, a másik gyereknek, a legkisebb gyereknek. Hát a legkisebb gyereknek nem jut más, csak a tengerimalac. Neki az jut, hogy a bogár, a moly, és akkor azon tölti ki azt az indulatát, amit a természetes igazságérzete diktál.

De azért a tapasztalatok erről sokkal súlyosabbak, mert azt látjuk, hogy a természetes igazságérzet által diktált pofonjaink sokszor nemzedékeken ívelnek át. A nagypapám kapta a pofont, és én most 80-100 évvel később valakinek továbbadom, akivel kapcsolatban a természetes igazságérzetem azt mondja, hogy ő olyan valaki, akitől a nagyapám kapta a pofont.

Tehát a természetes igazságérzetünkből adódóan továbbadni a sérelmet, benyújtani a számlánkat egészen természetesnek tűnik. Magyarországon ezt jól láthatjuk. Lelkiismeretünk gyakran nem korrigál, mert a természetes igazságérzetnek elég nagy hatalma van.

(4) Aztán a következő, ez egy teljesen más irány, és aztán már megyünk a befejezés felé. Sokszor az elszenvedett sérelmek miatt életúnttá és elkeseredetté válunk, csalódottá, vagy kiábrándulttá, és akkor a megsebzett igazságérzet temérdek panasz formájában tör felszínre. Nem állunk bosszút, hanem panaszkodunk. Mondhatjuk azt is, hogy na azért ez egy komoly előrelépés. Csak ami bennünk lejátszódik, az nagyon szomorú azért, mert rettenetesen keserű.

Annyira keserűek tudunk lenni, hogy képesek vagyunk teljesen elveszteni az életkedvünket, az életörömünket, a munkabírásunkat és szinte egészen elkeveredünk attól, hogy élni érték, vagy hogy élni jó. És mindez a természetes igazságérzetünk hátteréből érthetjük meg. Mert ott valaminek történnie kellett.

Ez egy következő út. A mai történetben is nagyon egyszerűen ki tudjuk azt mondani: sokszor, ami igazságos, a természetes igazságérzetünk alapján rettenetesen szeretetlen vagy nagyon embertelen, vagy nagyon tönkreteszi az életet bennünk, közöttünk, vagy körülöttünk. És sokszor pedig ami igazságtalannak tűnik, vagy bizonyos szempontból a természetes igazságérzetünk szempontjából az is, ott van az élet.

És ezért hadd hozzam Placid atyának a gondolatát, aki… 10 év Gulág… S akkor a következő tapasztalati bölcsesség: ha azzal vagyunk elfoglalva, hogy egy igazságtalanság történt velünk, lehet, hogy a leggyorsabban meg fogunk halni, tehát panaszkodni nem érdemes. Tehát azzal, hogy igazságtalanság történt velünk, egyáltalán nem szabadna foglalkoznunk. Mivel (…) lehet akkor foglalkozni? Mert valamit kell kezdenünk a természetes igazságérzetünkkel. Placid atya a következőt mondja: „Ne kezdjünk el azon gondolkodni, hogy ki a jó és ki a rossz, ki az ártatlan és ki a tettes. Viszont valamiről beszélni kell, hogy életben tudjunk maradni. Ez pedig az, ki nagy és ki kicsi.

Nézzük ezeket a helyzeteket úgy, megsebződött a természetes igazságérzetem, és akkor jön egy lehetőségem, ez egy nagyszerű lehetőség , hogy megmutassam, különb vagyok annál, aki nekem a sérelmet okozta. És ha én különb vagyok, azt jelenti, tudok nagyobb lenni annál , aki azokat a sérelmeket okozta. És tulajdonképpen ez itt az Evangélium örömhíre hogy mi tudunk valami mást. Vagy például nem azt nézem igaz és hamis, jó és rossz hanem azt,hogy kicsi és nagy. Placid atya erről azt mondja, mikor ott az a rettenetes sérelem és igazságtalanság, akkor az egy remek lehetőség arra, hogy megmutassam azt, hogy milyen nagy tudok én lenni, bár ebben az esetben én vagyok a kicsi és a gyönge, de a válaszban megmutathatom, hogy nem vagyok olyan kicsi, nem vagyok olyan kiszolgáltatott, nem vagyok olyan szánalomra méltó, és nem vagyok olyan akivel bármit meg lehet tenni, mert én nagy vagyok. És ha ebből a nagyságból tud valamiképpen a válasz megszületni, akkor az azt jelenti, hogy tudtunk az élet útján haladni.

Ezért aztán ez a mai történet egészen nyilvánvalóan fölháborít bennünket. És mikor elfogadom azt, hogy igenis fölháborított, és nem jó szívvel mondjuk azt, hogy „Igen, teheted vele amit akarsz, igen, nem zavar, hogy jó vagy.” Hogyha ezt el tudjuk fogadni, ez éppen meghív bennünket arra, hogy mi tudhassuk: Lehet valami másképpen is. Úgy, hogy azt a kérdést tesszük föl magunknak, hogy „Hogy tudnék most ebben a helyzetben nagy lenni? Bár ez éppen hogy azt sugallná, hogy kicsi vagy, akivel bármit meg lehetne tenni. És Isten ebben a történetben Jézuson keresztül azt mondja: Bármelyikünk lehet NAGY.