Mt 21,28-32 - Évközi 26. vasárnap, A év.

2011.09.25.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

2011. szeptember 25. – ÉVKÖZI 26. Vasárnap – A év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Ez 18,25-28)

Ti pedig azt mondjátok: ,,Nem igazságos az Úr útja!" Halljátok tehát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos-e, és nem inkább a ti útjaitok gonoszak? Mert ha az igaz elfordul igazságától, és gonoszságot követ el és abban hal meg, igazságtalanságában hal meg, amit elkövetett. És amikor az istentelen megtér istentelenségétől, amelyet elkövetett, és jog és igazság szerint jár el, megtartja életét. Mivel magába szállt és elfordult minden gonoszságától, amit elkövetett, biztosan életben marad és nem hal meg.

Szentlecke (Fil 2,1-11)

Ha tehát ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, az együttérzés és a könyörület, tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértők vagytok, ugyanazon szeretet van bennetek, és együttérezve ugyanarra törekedtek. Ne tegyetek semmit versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, hanem mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak. Egyiktek se tartsa csak a maga érdekét szem előtt, hanem a másokét is. Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja [Iz 45,23], hogy ,,Jézus Krisztus az Úr!' az Atyaisten dicsőségére.

Evangélium (Mt 21,28-32)

,,Vajon erről mit gondoltok? Egy embernek két fia volt. Odament az elsőhöz és így szólt: ,,Fiam! Menj ki ma, dolgozz a szőlőben!" Az így válaszolt: ,,Nem akarok", de később meggondolta magát és kiment. Akkor odament a másikhoz is, és ugyanúgy szólt neki. Az ezt felelte: ,,Igenis, Uram!" De nem ment ki. A kettő közül melyik tette meg az apa akaratát? Azt felelték: ,,Az első." Erre Jézus azt mondta nekik: ,,Bizony, mondom nektek: a vámszedők és az utcanők előbb mennek be Isten országába, mint ti. Eljött ugyanis hozzátok János az igazság útján -- és nem hittetek neki. A vámszedők és az utcanők azonban hittek neki. Ti még ennek láttán sem gondoltátok meg magatokat később, hogy higgyetek neki."

Szentbeszéd

Nyilván hogy Jézus ebben az apa és a két testvér összefüggésében elmondott rövidke kis példabeszédében egészen nyilvánvalóan szembeállítja ezt a két személyt és a két magatartást. De abban is biztosan különbség van a kettő között, hogy amikor ott van kint az apja szőlőjében az a bizonyos fiú, aki azt mondta „Nincs kedvem.”, de azután mégiscsak kiment, és megkérdezzük, hogy „Na, mit gondolsz, te most hol vagy?” Nyilvánvalóan nézne ránk nagyon furcsa szemmel, hogy „Hogy lehet ilyen ostobaságot kérdezni? Hát természetesen itt vagyok apám szőlőjében, és dolgozom.” A másik helyzet azonban úgy tűnik, egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Mert amikor az a másik fiú azt mondja: „Igen apám, megyek.”, és végül nincsen ott a szőlőben, vajon ez a fiú tényleg tudja-e, hogy nincsen ott? Nem lehetséges-e az, hogy ő azt gondolja, hogy ő is kint van? Lehet, hogy nagyon furcsa, amit mondok, de hát éppen az írástudók és a farizeusok, akik miatt először elmondja Jézus ezt a példabeszédet. Majd pedig utána egészen konkrétan megmondja, hogy rájuk vonatkoztatva mondja el, amit elmond. Vagyis hogy „Te írástudó, te farizeus! Te biztos, hogy az Isten szőlőjében vagy?” És hittek Jézus szavának? Nem hittek neki. Nem csak a történet nem volt elég nekik, a konkrét szó sem volt elég, hanem azután, azután sem hittek Jézusnak.

Mit jelent ez? Gondolhatjuk azt, hogy ezek az írástudók és farizeusok, miközben nem róluk van szó, nyilván, hanem mirólunk, hogy ők egyszerűen ezt rossz szándékból tették? Nem lehetséges-e az, hogy azok az értékek, amelyekre ők olyan nyilvánvalóan hivatkoztak, hogy ezek az értékek elkápráztatták őket? És ők azt gondolták, hogy ők Isten útján vannak. Hogy nyilvánvalóan az volt a meggyőződésük, hogy ők éppen most a lehető leginkább Isten szőlőjében dolgoznak.

Nem lehetséges-e az, hogy mivelünk is megtörténhet az, hogy mi azt gondoljuk, hogy az Isten szőlőjében vagyunk, hogy az a meggyőződésünk, hogy Isten útján járunk? És nem valamiféle rossznak a kísértése vonzott el bennünket az Isten útjáról, hanem sokkal inkább valami jó, valami igazi nagy érték, valami hatalmas kincsnek a kápráztató fénye vakított el bennünket. Talán ez sokkal inkább igaz lehet, hogy igenis mondhatjuk azt, a rossz megkísért bennünket, a jó meg gyakran elkápráztat. És az a kápráztatás is ugyanígy el tud bennünket vakítani, mint ahogy az írástudó és a farizeus valami jónak a megszállottjaként, elkápráztatva már észre sem vette, hogy régen nem az Isten szőlőjében van.

Minden esetre érdemes volna talán nagyon egyszerűen kimondani öt dolgot. Öt szimbolikus mondatot, amiben jól ki lehet azt fejezni, hogy miközben általában arról beszélünk, hogy a rossz kísértése az milyen nehézséget jelent az életünkben, és sokkal kevesebbet beszélünk arról, hogy a jónak a káprázata, ahogy elkápráztat bennünket a jó, és megvakít a fényével, hogy az ugyanolyan sok nehézséget hozhat számunkra. Mondom akkor ezt az öt mondatot.

(1) Mikor valaki azt mondja, így szól nagyon egyszerűen ez a mondat: „Én csak az életemet élem. Én csak az életemet védtem. Nekem az életem a legnagyobb érték. Én csak ezzel voltam elfoglalva. Hát nem az élet a legnagyobb kincs? Nem az élet a legnagyobb érték? Én csak védtem az életem, csak éltem az életem.” Tehát az első kijelentésünk, egy szimbolikus mondat, ez így szól, hogy „Hát én csak az életemet éltem, csak az életemet védtem.” És nemde, hogyha belegondolunk ennek a mondatnak a hátterébe, ami mögött aztán olyan sokféle emberi magatartást, és olyan sokféle sorsot láthatunk, hogy nem egyszer ez a mondat, mintegy szemeket elkápráztató mondat, az életnek azzal a gyönyörű értékével sokakat megvakító mondat, hogy nem egyszer egészen döbbenetes önzésnek lesz valamiképpen a burka, vagy sajátos módon a leple. És miközben valaki az életre hivatkozik, mint a legnagyobb kincsre és értékre, aközben maga sem veszi észre, hogy az életre való hivatkozásával együtt, valamiképpen már talán nem is annyira az Isten szőlőjében van, és szinte észrevétlenül le is tért az Isten útjáról.

Talán nem véletlen, hogy Jézus éppen beszél ebben az összefüggésben is az életről. És azt mondja, hogy aki meg akarja menteni az életét, az el fogja veszíteni. De aki engedi azt odaadni, vagy oda tudja szánni, meri elveszteni az életét, az megtalálja azt. Az első gondolat tehát így szól: Sokszor az élet, mint valami hatalmas érték és kincs – mert hogy valóban az – egészen el tud bennünket kápráztatni, és a káprázatunkból adódóan szép lassan elvétjük az Isten útját.

(2) Azután a második, ilyen szimbolikus mondat: „Én a családomért tettem.” Az a tapasztalatom, és talán meg tudjátok ezt erősíteni, sokszor, ugye most már láthatjuk, hogy háborúban, népellenes bűnöket elkövető emberek, a II. világháborúnak rettenetes gaztetteit elkövető emberek, ahogy látjuk őket korabeli archív fölvételen a családjuk körében. Ott egyszerűen mint hogyha más emberek lennének. Megsimogatják a gyerekeik buksiját, szeretően odanyújtják a kezüket a házastársuknak. Milyen rengeteg minden bűnt lehet egy káprázattól elvakítottan begyömöszölni e mögé az ideologikussá váló mondat mögé, hogy „Én csak a családomért. Ezt a családomért, a családomért teszem, a családomat védem.”?

Talán még ezt is megfejelhetjük annyival, hogy nyilván itt vagyunk a család évében. Hogy ne volna lehetséges az, hogy előhívjuk azokat a tapasztalatainkat, hogy nem egyszer éppen a családra hivatkozva nagyon is konkrétan valakik teljesen abbahagyják a hitéletüket, vagy a vallásgyakorlatukat, mert hát hogy „A családnak kell az idő, az energia, és minden egyéb.” Nem is akarnám ezt tovább mondani. A család óriási kincs, de akkora érték, hogy sokszor el tudja kápráztatni a szemünket, és magunk se vesszük észre, hogy valamiképpen ideológiává tud válni és szépen, tőle elvakultan lelépünk az Isten útjáról.

(3) Aztán a harmadik szimbolikus mondat, mikor valaki azt mondja: „Én csak a munkámat végeztem.” Ma egy prostituált is azt mondja: „Ez az én munkám, én csak a munkámat végzem.” És hogyne tudnánk hozzákötni azt is, amit olyan gyakran hallottunk, és azzal kapcsolatban sokkal érzékenyebbek vagyunk, mikor valaki arra hivatkozik, hogy „Parancsot teljesítettem.” Ez valahogy ennek a világnak egy nagyon sajátos kitüremkedése. És milyen érdekes az, megint csak a keresztény ellenpontot hadd mondjam. Nyilván nem egy értéket akarok ellenpontozni, hanem hogy de elgondolkodtató, hogy a családra vonatkozóan Jézus éppen azt mondja: „Hát, aki jobban szereti nálam az apját, az anyját, és, és, és…, nem is méltó énhozzám.” Annyira éles ez a mondat, nem is értjük, hogy ezt miért mondja. Hát hogy, hogy? Olyan, mint hogyha a családba, mint valami hatalmas kincsbe kötne bele, vagy ütköztetne valamit.

Nem lehetséges-e az, hogy éppen ennek a mondatnak az értelmezése az alapján lehetséges, amiről eddig beszéltünk? Hogy a család akkora érték, hogy egészen el tudja kápráztatni a szemünket. Amikor azt mondjuk, a családunkért tesszük, a mögé de sok gazemberséget, kétszínűséget és megalkuvást bele lehet gyömöszölni. Vagy a harmadikkal kapcsolatban: „Csak a munkámat végeztem.” Nem tudom, tudjátok-e, hogy az ősegyházban megvolt egy konkrét listája azoknak a munkáknak, amelyeket keresztény ember nem végez? Pontosan azért, mert az a munkához hozzátartozott. Pontosan azért, mert aki azt megtette, nagyon világosan és egyértelműen mondhatta azt, hogy „Én csak a munkámat végeztem.”

Kettő példát is hadd hozzak, két nagyon ellentétes lesz. Az egyik, nyilvánvaló ez, hogy keresztény ember nem lehetett gladiátor. Mert amikor a gladiátor a munkáját végezte, akkor éppen, mondjuk egy cirkuszi porondon másokat szórakoztatva, embereket ölhetett meg. Hát nyilvánvaló, hogy ő azt mondta, hogy „A munkámat végeztem.” De hát egészen rettenetes, amit közben tesz. A másik példája ennek a listának, ami jó pár ilyen ókori foglalkozással van tele, ez annak a tilalma, hogy a 2000 évvel ezelőtti ember nem lehetett hivatásos pedagógus. Na ezen biztos meglepődünk. Hát pont pedagógus nem lehetett? De nagyon érthető, mert a 2000 évvel ezelőtti hivatásos pedagógusnak kötelessége volt a császár istenítése, és a császár isteni kultuszának a gyakorlása és megtanítása a gyerekeknek. Ezért keresztény ember nem lehetett pedagógus, legalábbis ott, a hivatásos keretek között.

És hogy ezért milyen nagy dolog az, hogy amikor témává lehetett az a mi világunkban, hogy egy nőgyógyász mondhassa azt, hogy ő nem hajlandó elvégezni a művi terhesség-megszakítást. Mert közben egyébként nyilvánvalóan mondhatná azt, hogy „Igen, ez a munkám része, és hogy mikor ezt megteszem, akkor a munkámat végeztem.”

A harmadik szimbolikus mondat – persze mögötte óriási realitások vannak – hogy sokszor a munka, mint valami hatalmas érték, elkápráztat bennünket, és ezzel a mondattal, hogy „Én csak a munkámat végeztem.” nem egyszer éppen a finom, keresztény érzékünket tesszük tönkre.

(4) Azután a negyedik, ilyen szimbolikus mondat: „Én a hazámat szolgáltam.” A hazához, a családhoz, hogy összekössem ezt a kettőt, elmondanék egy történetet. Bizonyos helyeken már ezt meséltem, elnézést, hogyha ez ismétlés lesz. Egy kedves ismerősöm mondta, picik voltak a gyerekei. S ahogy kicsik voltak, volt egy hároméves, volt neki egy keresztanyukája, meg volt egy ötéves, ő volt a nagy. A keresztanyuka nagyon szerette a hároméveset, s a hároméves kisgyerek is nagyon szerette a keresztanyukáját, s akkor úgy döntöttek, hogy mármost a hároméves gyerek elmehet a keresztanyukájához aludni egy éjszaka. Odaállt élő falként az ötéves, és azt mondta: „A kistestvérem nem mehet sehova, mert a keresztanyjának más a szaga, mint nekünk.” Kétség kívül, biztos igaza volt. Most amikor hivatkozás lesz az, hogy „ez a mi családunk és őértük”, vagy „ez a mi hazánk és őérte”, akkor ezt a kérdést érdemes föltenni: Rendben van, a családért és a hazáért, igen, de mit kezdünk azokkal, akiknek más a szaga, mint nekünk? Más család, más nemzet, más törzs, más klán, más rokonság, és, és, és…? Hogy sokszor a valahova való tartozásunk annyira – mert nagyon nagy érték – el tudja kápráztatni a szemünket, hogy észre se vesszük, hogy miközben mi azt mondjuk „a családomért, a rokonságomért, a fajtámért, a magam fajtáért, aki olyasmi, mint én”, hogy abból mi minden tud kisülni.

(5) És végül az ötödik szimbolikus mondat: „Én csak a vallásomat gyakoroltam.” Ide két, számomra nagyon fájdalmas példát hadd mondjak. Mind a kettő a mi világunkból való. Elhívtak vidékre esketni. Az egyik fél református, a másik fél katolikus. De nagyon kedvesen szólt a vőlegény és a mennyasszony, hogy a református templomban lesz az esküvő, és hogy jövök-e oda is, és tudunk-e ökumenikus esküvőt tartani. Mondtam: nagyon szívesen megyek. És elmentem, és ott voltam, megtettem a magam dolgát, és utána elmentünk a lakodalomba. Életemben még ilyet sosem láttam, a lakodalomban kétszer annyian voltak, mint az esküvőn. Ez fordítva szokott lenni. A templom ingyen van, a lagzi meg nem. Tehát akkor mindenki jön a templomba, fele annyi, vagy valamennyi meg jön a lakodalomba. De itt fordítva volt, hát persze, hogy érdekelt, hogy mi ez. Megkérdeztem ott: „Hát mondjátok, hogy lehet az, hogy kétszer annyian vagyunk itt, mint a templomban voltunk? – Ja, hát katolikus ember a református templomba nem tette be a lábát.” Beleértve annak a fiatal mennyasszonynak az apját, az anyját, a nagyszüleit, a rokonságát és az összes többit. Nyilván a vallásra való hivatkozással, hogy ők ezzel is a vallásukat gyakorolták.

De az is mai helyzet, hogy a mai Magyarországon bizonyos helyeken hogyha például egy fölszentelt, vagy mondjuk így fölavatott protestáns lelkésznő egy katolikus fiúhoz megy hozzá, akkor leveszik róla a lelkészi kabátot. És azt mondják a vallásra való hivatkozással, hogy „Bizonyos értelemben méltatlanná váltál Krisztusnak a lelkészi szolgálatára.” Mert egy katolikus fiúval házasodott meg. Ez nem a XVI. század, amit most mondtam, hanem a XXI. Tehát itt volt ez az öt szimbolikus mondatunk. A mondatok szimbolikusak, de ami mögötte van, nyugodtan mondhatjuk, hogy véres valóság. Sokszor talán inkább kellene figyelnünk nem a kísértésre és nem a bűnökre, hanem azokra a kincsekre és értékekre, valódi, hatalmas kincsekre és értékekre, amelyek egészen el tudnak bennünket kápráztatni, amelyekre hivatkozunk. „Én csak az életemet éltem, csak az életemet védtem. Én a családomért tettem. Én a hazámat szolgáltam. Csak a munkámat végeztem. Én csak a vallásomat gyakoroltam.” Hogy ezek néha úgy elkápráztatnak bennünket. Ha megkérdik tőlünk: „Szerinted te Isten szőlőjében kapáltál? – Hát hol máshol?” Istennek meg lehet, hogy más a véleménye róla.

De nagy dolog az, hogyha mi éppen az értékeknek az alapjára, éppen arra, ami minden értéket megelőz, és minden értéket megalapoz, éppen arra a valakire is érzékenyek maradunk, miközben természetesen értékeket valósítunk és élünk meg. Szívből kívánom mindannyiunknak, hogy éppen ezt a belső érzékenységet az értékek ne rabolják el tőlünk, hanem ez a belső érzékenység mindig segítsen bennünket abban, hogy tudhassuk, hogy „Igen, ez most itt az Isten szőleje, és én jó helyen vagyok.”