A család, mint rendszer

1. A családi kapcsolatrendszerben az egyediség és az autonómia kifejlődése

A családban, a családi kapcsolatrendszer részeként alkalmas vagyok arra, hogy a családtagok – beleértve a házastársamat és a gyerekeket is, ha nincs gyerek, akkor házastárs, ha nincsen még család, akkor a társam – vagyis az egyediség és az autonómia kifejlődésének a lehetőségét tudom megteremteni és biztosítani. Itt egy nagyon izgalmas, dinamikus egyensúly van. Mégpedig az, hogy van egy szabadon vállalt elköteleződésem és kötődésem valakihez illetve valakikhez, ez kölcsönös függést is jelent. Nem függőséget! Emlékeztek a megkülönböztetésre. Nem függőség, mert abban már nincsen szabadság. Kölcsönös, szabadon vállalt elkötelezettség és ahhoz kapcsolódó kölcsönös függés, és az elköteleződésben, a kölcsönös függésben vagyok képes igazán a másik számára az egyediségének és az autonómiájának, a szabadságának a kibontakozásához hozzájárulni. És itt aztán nyilván még egy picit finomíthatjuk, cifrázhatjuk. Mondhatjuk azt, hogy egyrészt tudom tisztelni a te autonómiádat, el is tudom fogadni, sőt, még bátorítani is tudom. Sőt, és ez a negyedik lépés, nem csak tisztelem, nem csak elfogadom, nem csak bátorítom, hanem tevőlegesen segítséget tudok nyújtani ahhoz, hogy te az egyediségedet és az autonómiádat meg tudd élni, és ki tudd fejleszteni. (04:00)

Ha a szakirodalmat olvasgatjuk, akkor szinte mindenhol elég árnyalt dolgokról van már szó, nem ilyen egy-egy odapöttyintett kijelentésről. Tehát például, hogy minden embernek egy kapcsolaton belül szükséges igénye és vágya az autonómia, és a kötődés. Hogy nincs olyan ember, aki csak autonómiát akar, mert mindenki akar valamennyire kötődni is. És nincs olyan ember, aki csak kötődni akar, és egyáltalán nem igényli az autonómiát, vagy az egyediségének a kibontakoztatását. Tehát ezért mindannyiunkra az jellemző, és egy kapcsolatban ez aztán nagyon izgalmas dinamikát hoz, hogy egyszerre szeretnénk egy kapcsolaton belül megélni azt, hogy tudok hozzád kötőd,ni, de közben szabad nekem, sőt bátorítást kapok arra, hogy az egyediségemet és az autonómiámat ki tudjam dolgozni, és azt meg tudjam élni, és abban örömöm lehessen. A feszültség nyilván az eltérő szükségletekben tud lenni. Kinek több, kinek kevesebb. De milyen nagy dolog, hogy ezt a kettőt valamiképpen egyszerre próbáljuk érvényre juttatni, egy kapcsolaton belül. Az autonómiát, az egyediségünk kibontakozását, és a kötődést. (05:20)

Nem véletlen, hogy ezt így mondtam nektek az elején, hogy az egyediségnek az örömteli kibontakozása úgy, hogy az az egész személyiséget aztán gazdagítani tudja, éppen egy olyan kapcsolatban tud nagyon jól megtörténni, ahol kötődök. Ahol szabadon, szabadon, mert a társam bátorította az én autonómiámat, szabadon tudtam igent mondani erre a kapcsolatra, amiben szabadon elköteleződve kölcsönös függésbe kerültünk egymástól. Nem tudom, érzékelhető-e ennek a jelentősége? Hogy ezt minimum ebben az összefüggésben, már ebben a sajátos rendszerszemléletben érdemes látni. Ha valaki csak az autonómiájáért küzd egy kapcsolatban, vagy hogy ismerjék el az ő összes egyéni célkitűzését és az ő egyediségét, ez a dolgoknak éppen csak az egyik fele, vagy még talán annyi se, mert még akkor a rendszernek a hátterét nem is vettük oda.

Tehát annak a fölismerése és elfogadása, hogy én is és te is olyan emberek vagyunk, egyszerre szeretnénk kötődni, és egyszerre vágyunk az autonómia megélésére. Ezt a kettőt mind a ketten egyszerre szeretnénk – már hogy egy kapcsolaton belül. (06:40)

Eszembe jutott egy kedves édesapa, idéztem már őt többször, de tudjátok, a bölcsességem nagy részét mégiscsak tőletek tanultam. Á, ne is nevezzük bölcsességnek, mert az később jön. Tehát mondjuk így, a fontos üzeneteket elsősorban tőletek nyertem, s ez az édesapa egy olyan fontosat mondott. Belegondolt a gyerekeibe, akik már mind felnőttek, s akkor azt mondta: „Jaj, ezzel a gyerekkel nagyon nagy baj van, de valószínű, hogy mi rontottuk el. ez a nagyon nagy baj pedig az, hogy ő mindent úgy tett, ahogy mondtuk neki. Hát, meg is lett az eredménye.” A szabadságnak és az autonómiának a kifejlődése ott, abban a családban, ennek a személynek az esetén nem tudott elégségesen létrejönni. Megint csak nem kell hibást keresni. Egyáltalán nem arról van szó, hogy most gyorsan keressük meg, hogy ki rontotta el, hanem egyszerűen csak ismerjük föl ezt a jelenséget, hogy milyen nagyon fontos dolog ez. (07:50)

És nemde úgy van, hogy amikor egy olyan közegben vagyunk, ahol lehetőséget kapunk az autonómiánk, az egyediségünk megélésére, oda szeretünk tartozni, az megerősíti a kötődésünket. Azt mondjuk: „Hát ilyen egy micsoda jó hely! Ilyen egy jó nő! Mikor azt mondtam, elmegyek, lassan megérik a magyar-finn meccs, már én elővételben megvettem a jegyet, az elképzelhetetlen, hogy ne legyek ott. Hát érted ezt? Magyar-finn! De nem ez az érdekes, hanem hogy tétje van. Érted? Hogy még az is lehet, hogy kijutunk… Kijuthatunk. Igen, ez a svéd meccsen is múlik, de kijuthatunk. Ne is haragudj, én aznap este nem leszek veled.” S akkor az a nő…, de lehet, hogy ezt a nő mondja, végül is nagyon változik a világ. Képzeljük el, a nő átszellemült arccal, mert egyébként rögbi játékos, és hát ezt egy ilyen tingli-tangli szórakozásnak tudja tartani, hogy csak lábbal rugdossak. S azt mondja a férfinek: „Te ne haragudj drágám, de az biztos, hogy én a barátnőimmel kinn kell, hogy üljek a meccsen, ott kell, hogy csápoljunk, az már biztos.” S erre a férfi azt mondja: „De örülök neki, hogy neked ez ilyen fontos. Hát csak menj, és amikor én nézem a televízión, (mert azért nem megyek ki, de azért nézem) arra gondolok, hogy te ott vagy.” (Na jó… szóval… most ezt kibontom.) (09:30)

(Hmm. Azt hittem, három kéz kell a három tárgyhoz, de kiderül, hogy nem. Glu-glu… cccah! Jó. Tessék? Ja, hogy ezért volt ilyen csönd. Most volt a legnagyobb figyelem eddig. Beszélek itt 13 perce, és semmi. Ez, a legnagyobb hatást ez gyakorolta rátok. Látszik, látjátok, az érzelmek újdonsága… Ez nagyon finom víz. Egyszerűen csak szomjas vagyok. Glu-glu… lemondtam az élvezetekről. Na még csak az kéne! Na! Azt mondja…) (10:25)

Az autonómia kifejlődése a családban, amiben a szülők teret adnak az egyediség kibontakozásának. Kedves ismerőseim egymás után hozták világra gyermekeiket. Mondjuk így. Hát csak a feleség, de a férfi aktívan közreműködött benne. És mi történt? Egymás után születtek a lányok. Ez a család egy olyan, hogy is mondjam, igazán értékesen, klasszikusan katolikusan keresztény értékrendű. Ó, tehát szolidaritás, egymás segítése, másik előtérbe helyezése, és, és, és a többi. És ezért a lányok nagyon szépen egymás után szocializálódtak erre a világra, mígnem megszületett a negyedik. És a negyedik, mikor körülbelül egyéves volt, és hallotta a zenét, akkor ő (… ???) Ez, körülbelül ez. Mikor kétéves volt, akkor az anyukájának a női cuccai kezdték el foglalkoztatni. Háromévesen egészen világosan kifejezte azt, hogy számára a Kisjézuska egyedüli alternatívaként, ugye ami egy zavar, tehát egyedüli lehetőségként, kizárólag szemfestéket hozhat. Volt három éves. Hogy őneki feltétlenül a hároméves életéhez mindenképpen ez kell. S a szülők legnagyobb megdöbbenésére az anyuka szinte sosem festette magát. Azt mondták, hogy hát először is csodálkoztak rajta, és azt mondták nekem: „Tudod Feri – most így már a gyerekek aludtak, merték mondani – hogy ez a kisgyerek honnan jött, azt nem tudjuk. Hát hogy honnan érkezett ez, hogy megmutatom magam, csinosítom magam, állok a tükör előtt?” Óvodás korában többet állt a tükör előtt, mint az anyukája előtt. Olyan, mint hogyha így jött volna a világra.

Az is lehet, hogy az édesanyjának a tudattalan fantáziáit testesítette meg, de ennyire ne mélyedjünk bele ebbe a történetbe. Csak azt akartam belőle kihozni, hogy de nagy dolog az, mikor szülőkben, akiknek egyébként megvan a nagyon világos értékrendje, és ahhoz tartozó életstílusa. Nyilván egy csomó, egyébként nem annyira lényeges dologgal, de azért az mégiscsak oda tartozik az értékrendhez, hogy tudták bátorítani, megengedni, tisztelni ennek a kislánynak az egyediség-törekvéseit. És nem az történt, amivel a tavalyi év végén olyan sokat foglalkoztunk, hogy kirekesztésre került volna egy érték, természetesen nem értékként megnevezve, hanem hiúság, satöbbi, „Kislányom, vedd tudomásul, hogy meg fogsz halni.” Lehet, hogy ezt kellett volna mondani. „Ennek semmi értelme, itt cicomázod magad, semmivé lesz.” De nem így jártak el, hanem megvették a hároméves kislánynak a kis cuccokat. Ó, nagy dolog! (Oppá, milyen ruganyos vagyok ma!) (13:55)

Ez volt az első. Nem akarom ezt hosszabban mondani, második…

2. Képes vagyok hozzájárulni a családi stabilitáshoz és az egyensúlyához

Képes vagyok a családi egyensúly fönntartásához hozzájárulni, beleértve a család stabilitását is. Tehát képes vagyok hozzájárulni a család stabilitásához, és az egyensúlyához. A kettő nem teljesen ugyanaz, mert sokszor ahhoz, hogy stabil legyen család, új és új egyensúlyokat kell teremteni. Kétség kívül. De hogy fontos nekem a család stabilitása és egyensúlya, és ehhez valamiképpen hozzá tudok járulni. Igen ám, de itt is most nézzük egy ilyen árnyalt összefüggésben. (14:40)

A stabilitás, főleg hogyha az ugye a – emlékeztek az idei évünk mottójára? „Az a nagy baj, hogy a szokásból kiveszett a rend.” Nagyon fontos mondat. A stabilitásban, ahogy benne van az, hogy szokás, és jó szokások, és jó ritmus, és jó szokás, és jó begyakorlott erények. Tudjátok, ez egy családban milyen irányba hat? Mondhatjuk, a stabilitás és a biztonságérzet irányába, másfelől kétség kívül az unalom felé. Tehát nem is olyan kis feladat és művészet hogy egyszerre legyek képes hozzájárulni a család stabilitásához és egyensúlyához, és közben pedig megküzdjünk az unalommal. „Már megint répatorta. Már megint. Nem lehet egy kicsit csokitortát? – Nem, mert 27 évvel ezelőtt egyszer azt mondtad, hogy ízlik. Akkor ezt megtanultuk, és akkor répatorta van. Ne egyénieskedjél már!” (16:00)

Megint egy összefüggés. A változásnak az egy óriási jelentősége, miközben megőrizzük az egyensúlyt és a stabilitást, vagy azt fontosnak tartjuk, hogy a változás fölpezsdíti a szenvedélyt. A szenvedély pedig milyen hatást gyakorol ránk? Erősíti a kötődést. Ó, tehát itt megint egy nagyon izgalmas összefüggésre találunk. Ha csak az van, hogy hozzájárulok a stabilitáshoz és az egyensúlyhoz, de közben nemet mondok a változásra, az izgalmakra, az új dolgokra, akkor szép lassan az unalom irányába megyünk, és a megszokás fölzabál bennünket, ami viszont a kapcsolat stabilitását és egyensúlyát veszélyezteti. Ó, de nehéz ez az egyensúly! Látjátok, tehát itt is egy nagyon izgalmas összefüggésről van szó. Tehát egyszerre kötődni és autonómnak lenni, egyszerre hozzájárulni a stabilitáshoz és az egyensúlyhoz, de közben pedig merni az egyensúlyt elveszteni. Vagy ha elveszett, nem föltétlenül egyetlen megoldásként csak visszamenni a régi egyensúlyba. (17:20)

Ahogyan most elkerültem a Köviből, s a XIII. kerületben vagyok, hihetetlen sok minden megváltozott az életemben. Nagyon érdekes az, hogy hogyan tudom a személyes egyensúlyomat megtartani úgy, hogy közben egy csomó változáshoz kell alkalmazkodni. A legérdekesebb az, hogy bizonyos változások egyáltalán nem zavarnak. Vagy hogy bizonyos dolgokra azt mondtam: „Én ezt így szoktam csinálni, ezt így szeretném csinálni.” De most valami miatt nem lehet, s egyszer csak kiderül, hogy úgy is lehet élni.

Például néhány évvel ezelőtt szenvedélyesen tudtam arról beszélni, hogy én kizárólag úgy tudok egy vasárnapi beszédet elmondani, hogy előtte frissen készülök, az úgy jó. Én nem beszélek konzervből! De most igen. Mert azzal, hogy a szombat esti misét is mondom, és ugyanaz az evangélium, ezért most szombat estére készülök föl, és ugyanazt mondom vasárnap. (Most egy valamiben biztos vagyok. Nem tudom, ki volt az, de nem is kell, tehát… köztünk még nincsen egy közös értelmezési mező, ez még most biztos. Tehát te is gondoltál erről valamit, meg én is, de még egy közös mezőnk nincsen. Annyi… közös terünk már van itt, de még közös értelmezést nem tudtunk ennek adni.) Na, azt akarom csak ezzel mondani, hogy nagyon érdekes az, hogy hogyan tudjuk egyensúlyba hozni magunkban a stabilitást, a stabilitás utáni igényünket, és közben pedig a változást, és hogy ez egy dinamikus egyensúlyt hoz létre. Ha el merem veszteni a meglévő egyensúlyt, és tudok abból a stabilitásból kilépni, az sokszor megerősít egy új egyensúlyt, és a kapcsolat stabilitásához vezet. Fordítva meg pont fordítva történik. (19:35)

Eszembe jutott egy nő. Hát… miért? Már az egy nagy dolog, hogy csak egy. Egy, egy bizonyos. Már sok évvel a házasságkötés után kértem tőle, hogy mondjon egy szimbólumot a férjéről. Ne azt mondja, hogy milyen, egy szimbólumot. S akkor rövid gondolkozás után azt mondta: „A férjemről a legpontosabb szimbólum azt gondolom, egy tölgyfa. Nagyon mély gyökerei vannak, nagyon biztosan áll.” Nagyon szerette a férjét, és a férje nagyon jó volt ebben a stabilitásban, az egyensúly megtartásában. (20:35)

3. Képes vagyok a kapcsolatban a folyamatosságot biztosítani

Hiszen az egy folyamatosság, a kapcsolat egy folyamat. És hogy nemegyszer ott vannak az igazán súlyos nehézségeink, konfliktusaink, elakadásaink, amikor nem tudunk egy kapcsolatot folyamatnak látni, hanem kizárólag egyetlen pillanatban vagyunk, és beleszakadunk abba a pillanatba. Azt a pillanatot kiterjesztjük és azt mondjuk: „Utállak, és utállak, és kész, és minden elveszett.” „Gyűlöllek és gyűlöllek, és mert gyűlöllek, nincs semmi előzményünk, nincs semmi jövőképem. Ott, abban a pillanatban csak ez a gyűlöletem van, és olyat mondok, neked, amivel teszem tönkre a kapcsolatot. Tehát minden olyan magatartásforma, amely képes a kapcsolatnak a folyamatosságát biztosítani, s ebbe itt nagyon sok elemet beleérthetjük, Hogyan gondolkozok egy kapcsolatról, ahogy az érzelmeimet fönntartom egy kapcsolatban, ahogyan cselekszem abban a kapcsolatban? Mindezt azért, hogy a folyamatosság fönn tudjon maradni. (21:50)

Beszéltünk bőségesen sokat arról, hogy a szerelemben enyhe kábítószeres befolyásoltság alá kerülünk. Ez teljesen korrekt kijelentés, nincs benne semmi túlzó. De mi történik akkor, amikor a szerelem múlik? Például a dopamin nem termelődik már olyan mennyiségben, mint előtte, már nem vagyunk fölajzva, és ezt nyugodtan mondhatjuk úgy is, hogy egyszerűen hozzászoktunk a szerhez, de még inkább hozzászoktunk az ingert kiváltó valakihez. „Hát három évvel ezelőtt, ha csak rágondoltam, há-háhh, két évvel ezelőtt látni is kellett, egy évvel ezelőtt össze kellett bújnunk, hát most meg akármit csinálunk, hát…” Ez a hozzászokás. (23:00)

Most nagyon csúnya szóval élve, teljesen természetes folyamat, hogy egy kiváltó ingerhez, s az ingert kiváltó valakihez – nyilván ez lehet tárgy is, de itt most személy – egyszerűen hozzászokunk. A szervezetünk, az agyunk, az idegrendszerünk alkalmazkodik hozzá. Hát ilyen fölajzott állapotban nem lehet sokáig élni, abszurd is lenne. Az emberi természet nagy alkalmazkodóképességgel látott el bennünket. Ezért mikor a szerelem így múlik, dopamin csökken, egyszerűen hozzászokunk egymáshoz, és már nem váltódik ki az inger, és nem váltódik ki az inger, nem termelődik dopamin, s azt mondjuk: „Á, nem tudom, mi lett, úgy elmúlt. Talán mégse te vagy az igazi…” Pedig csak nincs dopamin. Ezt a bölcsességet szeretném átnyújtani nektek. Tehát először mérjetek dopaminszintet, mielőtt a válóperes valamit beadjátok. S ezért lehet olyan óriási jelentősége annak, hogyha képes vagyok a változásra, képes vagyok a szenvedélynek a fölszítására, amihez mindenképpen új dolgokra van szükség. Mert akkor egyszer csak az új dolog „hh-há!” termelődik a dopamin, s az élet megint szép lesz, mint előtte. Ameddig hozzá nem szokom, mert az emberi természet ilyen, hogy szép lassan megszokja és… Azért sokat köszönhetünk a tudománynak. Tehát a folyamatossághoz nem árt egy kis dopamin. (24:55)

4. A változással kapcsolatos rugalmasság

Tulajdonképpen belecsíptünk már ebbe a pontba. A változással kapcsolatos rugalmasság. Ez két dolgot jelent. Hogy képes vagyok változni, illetve képes vagyok alkalmazkodni a változáshoz. Az nem ugyanaz. Van, aki hihetetlenül szeret új dolgokat csinálni, de mikor valaki más változik, akkor nagyon prüszköl. „Azért te ne változz meg! Te legyél biztos, majd én változok. Ez nekem nagyon jól esik.” De ugye a férfi, aki otthon azt akarja, hogy ő mikor hazamegy, akkor őt ott egy szép rend és biztonságos családi meleg várja. Hát a felesége ne változzon egy kicsit se. Mindig legyen 23 fok, és ő majd kinn az életben egy csomót változik, de otthon ő úgy lesz egyensúlyban, hogy ott pedig a jó, jó kis kandalló-meleg. Igen, igen, a kinyírt jegesmedveszőrrel együtt. (26:00)

Tehát a rugalmasság a változásban, tehát hogy képes vagyok én magam is változni, de a külső változásokhoz is tudok alkalmazkodni. Tudjátok, elmondom most egy megrögzöttségemet, amit, miután megírtam a jegyzeteimet, föladtam a mai este. Nem is este, délután. Tizenkét éve – most csak a mi világunkat nézzük, vagy tizenegy – mindig ceruzával jegyzeteltem, mindig ceruzával, mert hogy egy könyvbe nem húzok bele tollal. Ú, de, micsoda egy gátlástalan barbarizmus, egy könyvet így krrrhhh. Nézd csak meg nagyítóval azt a papírt, hogy néz ki utána! Mindig ceruzával. S a mai napon úgy döntöttem, vesszen ez a szokás. Elővettem egy tollat, és stty, stty, tttt-tik-tik, áhh. És most így nagyon jól vagyok. Érzitek ezt a bátorságot? A könyveket nem kérdeztem, mit szólnak hozzá. (27:15)

Ide tartoznak a családi életciklusbeli természetes változások is. Ezekről sok szó esett. (Mit sütsz kis szűcs? Sok szót sütsz kis szűcs?) Tehát erről beszéltünk már, hogy az egyes ember életében is megvannak az életciklusok, és az életciklus váltópontok, amik válságot jelenthetnek. A kapcsolatban is megvannak ezek, de a családi kapcsolatrendszerben is megvannak ezek. Hát a családi kapcsolatrendszer egész biztos megváltozik, amikor megszületik az első gyerek. És a családi kapcsolatrendszer akkor is egész biztos megváltozik, amikor például meghal egy nagyon fontos nagyszülő. Akkor az egész családi kapcsolatrendszer változik meg. Ó, ezek a változások pedig elkerülhetetlenek. De ezeket nagyon krízisként tudjuk megélni, néha nagyon érthető módon. Nem érdemes tehát egymás különösebben vádolni ezekben a helyzetekben. Egy természetes dolog történt, többé már úgy nem tudunk élni, ahogy eddig. Tulajdonképpen egyszerűen csak a családi életciklusnak a váltópontjához értünk. Ilyen váltópont az is, amikor például az összes gyerek már az iskolában van. Mert egyszer csak a feleség ül otthon, s azt mondja: „Szabad a délelőttöm. Szabad a délelőttöm. Hát most mit csináljak?” Nagyon nagy változás. Sokan imáikba foglalják ezt a napot. „Már csak 743-at kell aludni, és a kicsi is iskolába megy. (29:15)

5. Egyensúly az értékek és célok tekintetében

A közös világ kialakításának és hogy az egyensúly megteremtésének a legfontosabb dimenziója, hogy a legmélyebb dolgokban valami közös pontra lehessen jutni. Tehát például hogy egyáltalán neked és nekem vannak-e hasonló életcéljaink? Igazi, fontos, alapvető életcéljaink. Neked és nekem hogy tűnik föl, mi ad értelmet az emberi életnek? Úgy egyáltalán mit gondolunk mi az emberről és két ember kapcsolatáról? Ha ezekben a dolgokban nincsen, nincs egy közös világ, nincsenek közös pontok, úgy hiába passzolunk össze nagyon sokféle módon, előbb-utóbb ezek a különbségek az élet gyakorlati szintjén föl fognak merülni. (30:20)

Nem mindegy, hogy valaki például azt mondja – most nagyon egyszerűen próbálom ezt – nem mindegy, hogy valaki azt mondja, hogy „Énnekem halálon túlmutató életcéljaim vannak.” míg valaki azt mondja, hogy „Énnekem kizárólag a halálon inneni életcéljaim vannak.” Nem mindegy, hogy valaki belülről azt mondja, hogy „Az életemet a munkám teszi értelmessé. Ha nincs cselekvés, nincs munka, akkor nem látom, hogy… A család pedig egy biztonságos közeget teremt, hogy tudjak dolgozni. Nem, nincs köze az életem értelméhez, nem, a munkámnak van hozzá köze.” Míg a társa azt mondja: „A munka felejthető dolog. A gyerekek. Na a gyerekeknek van köze az életem értelméhez.” És ami a legérdekesebb, hogy sokszor a legalapvetőbb dimenzióban elmarad a tisztázás. Hogy tényleg úgy van-e, hogy ami neked értelmet jelent az életben, az nekem jelent-e? Ami neked valódi, mély életcélod, az nekem tud-e az lenni? S amit igazán gondolunk az emberről, vagy egy kapcsolatról, hogy abban van-e egyáltalán közös pontunk? Ez nagyon nagy kérdés. (31:45)

Elmondanék egy klasszikus helyzetet. Ez tudjátok, a mai magyar családok egyik rettenete, bár annyira változik minden, hogy most egy-két év óta már házat se épít senki, hanem inkább próbálja eladni. Most inkább ez, ez történik, hogy „Hogyan adjam el?” Ma ez a nehézség. De néhány évvel ezelőtt az volt a nehézség, hogy hogyan építsem föl, és hogy milyen világosan láttunk olyan utakat és folyamatokat, hogy volt a nagy szerelem, termelődött a dopamin, ááá, fel voltunk ajzva, nagyszerűen ment minden. És mi történt? Megházasodunk, megszületik az első gyerek. És mi történik az első gyerek születésekor? A férfi ráhúz a házépítésre, az asszony pedig ráhúz az anyaságra. Szép lassan már csak valaki ködös emlék az, hogy nekik közös életcéljaik vannak.

Akkor itt nevezzük meg az oxitocint. Ma ez egy ilyen nap. Mert oxitocin termelődik akkor, amikor szerelembe esek. A pap szervezete is oxitocint termel, amikor szerelembe esik. Termelődik ez az anyag, és két nagyon fontos hatása van. Az egyik: ha jó sok termelődik belőle, kedvem lesz kötődni. Na, az oxitocin segítségemre van. Azt mondja: „Feri, csináld csak, jó ez, kötődj, kötődj!” De van egy másik hatása is, ez pedig: segít felejteni. Nagyon érdekes anyag, ezt a két dolgot végzi el bennünk. Nem véletlen tehát, hogy amikor valaki nagyon szerelmes, és a szerelmével elég alapos szexuális kapcsolata van, mert ott aztán jön, jön bővivel, akkor elkezd kötődni. Ezért (Há-háá!) amikor ott megjelennek egy szexuális kapcsolatban érzések és érzelmek, és két személy, és termelődik az oxitocin, kötődés alakul ki. Nem azért, mert akarod, vagy nem akarod, hanem mert ez a biológiája. Tehát ha tetszik, ha nem, kötődés alakul ki. A másik pedig, a kötődéssel együtt, nyilván az evolúciónak a bölcsessége, fölülíródnak az előző kapcsolatok és felejtünk. Ennek megvan aztán az idegrendszerre gyakorolt hatása. Egy csomó idegi kapcsolat megszűnik, milliószámra szűnnek meg az agyunkban idegi kapcsolatok, mikor szerelmesek leszünk. Ezt csak úgy elárulom, ez egy nagyon érdekes dolog. Hát például csókolózás közben érdemes erre gondolni, hogy most, most, most készítem elő a talajt az agyamban. És mennyire is élvezem én ezt, hogy itt pik-pik-pik, szűnnek meg idegi berögződéseim. A neurális hálózat átrendeződése történik. De érdekes ez! Csókolj még! Így tudnám elképzelni. Tehát ez az anyag két dolgot végez el bennünk. Az egyik: kötődést alakít ki és abba az irányba sarkal; másrészt pedig szép lassan egy csomó előző nagyon fontos neurális kötődést fölszámol. Ezért lehetséges az, hogy nagy szerelem, és azt mondom, hogy „Nagyon szeretlek, anya, de itt van Brünhilda.” Ó, az oxitocin elvégezte a hatását. Segített kötődni, segített felejteni. (36:00)

Na, de kérem szépen! Azt ti tudjátok – persze ezt mind tudjátok, én meg itt okoskodok – hogy amikor egy nő vajúdik, ugyanez az anyag szabadul föl? Amikor szoptat, szintúgy. Ezért egészen nyilvánvaló élettani háttere van az én kedves nőismerősöm szavának, aki egyszerre két gyereket szült, ikreknek hívják – nem az a nevük, hanem a státusz. Nem egyszer lehetősége nyílt arra, hogy egyszerre szoptassa őket. Emlékszem, ezt mondtam is nektek tavaly. Egyik cicin az egyik gyerek, másik cicin a másik. S tudjátok, mit mondott ez a nő? Hát tudjátok, mert mondtam. Azt mondta a férjének: „Te, amikor ez így van, énnekem semmi kedvem veled lenni.” S látjátok, milyen óriási jelentősége van, hogy ilyenkor egy varázsszóba tud kapaszkodni a férfi: oxitocin. Nem arról van szó, hogy nem szeret, hanem őbenne most egy nagyon hasonló biokémiai dolog történik, mint amikor szerelmes volt belém. (37:30)

Igen ám, de kapcsolati szinten mi történik? A legtöbb férfi nem azt mondja, hogy „Ó, az oxitocin! Ha nem lenne, mi se lennénk együtt. Úgyhogy gyújtok egy gyertyát az oxitocinnak hálaadásul. Sokat köszönhetünk neki. Most igen, igen, most alakul ki a kötődés anyja és gyermeke között. Nagyon fontos, és az evolúció segítségükre van. De szép folyamat!” Látjátok, hogy a csókolózás közben is nagyon érdemes bizonyos dolgokat tudatosítani, és ilyenkor is, amikor már négy hónapja nem voltál együtt a feleségeddel. Na jó, négy éve. Ne bagatellizáljuk a problémát. (38:20)

Miért akarom ezt mondani? Mert hát nyilvánvaló, hogy ebben az esetben az egészen természetes, hogy a csecsemő és az anyja között kialakul a kötődés, és, és, és, és ahogy örültem, hogy leszakadt az anyjáról, most azért annyira nem örülök, hogy… Azt ott akkor nagyon sajátos értelemben szinte újra kell építeni. Nagyon jó alapok vannak, nagyon sok emlék, nagyon sok mindenhez lehet fordulni, de ott a férj és a feleség kapcsolatát szinte – nem azt mondom, hogy újra, meg nulláról, meg erről szó sincsen. De ott megint bele kell fektetni egy csomó energiát, hogy ott is termelődjenek ezek az áldott anyagok, és megint azt mondhassuk, hogy tényleg, mi összetartozunk egymással. De ehelyett az szokott történni, hogy a férfi koppon marad, és még jobban a házépítésbe menekül. Vagy menekül, vagy nem menekül, mindegy. És mi történik? Még inkább csalódott a feleségében, és mikor azt mondja: „Ez nem igaz. Én tulajdonképpen kettőnkért csinálom, meg a gyerekért, ez már három, meg a másik az négy, a családért csinálom, de már szinte nincs is család, én már szinte kívül vagyok rajta.” A feleség pedig a csomó… Azért mi férfiak milyen brutálisak tudunk lenni!

Ez a két brutalitás: a nők brutálisak a férjekkel, amikor azt gondolják, hogy „A férfinek egyszerűen az a dolga, hogy eltartsa a családot, és ezért semmi köszönet nem jár, hanem ez így természetes és normális, és ez az adottság tett a mínusz 1-en vagyunk, amikor a férfi belehalt a munkába. Mert vágjon hozzá jó képet, az a nulla. Tehát azért a mi örömünket ne vegye el.” Ez az egyik brutalitás, s a másik brutalitás, amikor férfiak azt mondják a nem t’om… 1-2-3-4-akárhány gyereket fölnevelő feleségükre egy társaságban, hogy nem csinál semmit. Amikor nem tekintik munkának IS azt, amit egy édesanya tesz. Hát ez két olyan brutalitás, hogy csak a hajamat tudom fogni. (40:45)

Hogy milyen óriási jelentősége van például egy ilyen helyzetben, ami még 3-4 évvel ezelőtt a gazdasági világválság és egyéb válságok előtt egy klasszikus magyar családtörténet volt, klasszikus volt. Hogy a nő azt mondja, hogy „Hazajön a férfi, és egy picit nem segít be, pedig én mármost megbolondulok. Egy romhalmazban élünk még, egy csomó minden nincs is kész. Hogy csináljak itt meleg családi otthont, mikor még ez sincs kész, meg az sincs, és így a gyerekek és úgy… És gyere, legalább segíts egy kicsit!” A férfi meg azt mondja: „Segítsek neked? Háromnegyed éve nem feküdtünk le egymással. Segítsen neked a nőtanács. Engem te elhanyagoltál, engem magamra hagytál. Én gürizek, mint az állat, és még szemrehányást teszel nekem?” A nő meg azt mondja: „Én meg itthon vagyok a gyerekekkel egy izolációban, az egyetlen ember, akiről azt gondoltam, hogy akihez tartozom, és valahogy a világot be tudja hozni a közös gyerekeinkkel való fáradozásomba, az te lennél, te meg fütyülsz rám.” Ez egy klasszikus világ. Ezért volna olyan nagyon fontos megérteni, hogy mi történik tulajdonképpen ilyenkor. (42:10)

Majd arról szeretnék bőven beszélni, nagyon sok… Nem, nem nagyon sokat, inkább csak, csak fajsúlyosan, hogy a kapcsolatban a problémakezelési módok, ezt külön szeretném leírni. És hogy milyen döbbenetes jelentősége van annak, hogy egy-egy helyzetről mit gondolunk. Mert ha a nő azt gondolja, hogy csalódott a férjében, egy lehetetlen alak, és a férj ugyanezt gondolja a feleségéről, akkor kezdték megásni nem a ház alapját, hanem a kapcsolatuk sírját. De ha látják, legalább tudják, hogy mi történik, és pozitív értelmezéseket IS képesek adni annak a helyzetnek, amiben vannak. Az lehetetlen, hogy egy helyzetben ne volna reális az, hogy abban pozitív értelmezések is lehessenek. (Na jó, ezt nem akarom így tovább, csak…) (43:15)

Kezdek egy picit megszállott lenni. De lehet, hogy eddig is az voltam. Ez pedig az, hogy az utóbbi időben, most ez olyan egy év, másfél év, egészen úgy rágör… Nem, nem, hogy mondjam ezt? Egyre-másra ez, ez ugrik be nekem, hogy információkat kell adni. Információkat kell adni. Hogy nem is ott tartunk „Most így kell megoldani, meg úgy kell nem t’om én mit csinálni…”, alapvető információk nincsenek közkézen. Nincsenek, és emiatt olyan értelmezéseket adunk, amibe aztán belepusztulunk. Tehát hogy ilyen alap dolgokat egyszerűen mondani kell, mondani és mondani. Ez, ez most a benyomásom már egy másfél éve. Na jó. (44:05)

Jó. Ez volt az egyensúly az értékek és célok tekintetében. Tehát amikor a férfi a házat építi, akkor nem a feleségtől egy teljesen idegen világban dolgozik. Vagy a feleség azt mondja: „Igen tudom, értünk építed, értünk. Nagyon, nekem is fáj, hogy eltávolodtunk egymástól. Tudod, annyiszor gondoltam rá, már hétszámra nem volt köztünk szexuális kapcsolat, s persze, hogy eszembe jutott, hogy te hogy bírod ezt. És aztán hónapszámra nem volt, és akkor is te hogy, tényleg, hogy bírod ezt?” Hogy sokszor egészen kevés is elég. És a férj részéről is egészen kevés (is elég) lehet a feleségnek, jó esetben. Annak a kifejezése, hogy „Tudod, hogy tisztellek és becsüllek azért, hogy már három éve építem a házat, hogy olcsó legyen, okosba is, olcsóba is, ezért aztán még mindig se ez nincs, se az nincs. Még mindig betonpadló van, jó dög hideg. Tudom, hogy 87-szer mondtad, hogy szerezzek már akkor legalább valamit oda, mert tök hideg.” S akkor a férfi el tudja-e ezt ismerni, hogy: „Tudod, de nehéz lehet ez neked, hogy te itt vagy a hideg padlón.” Ez nem önmaga lebecsmérlése, hogy nem tudott még egy rohadt szőnyeget se oda venni, hanem hogy itt tartanak most. (Jaj! Nem t’om, így olyan… szomorú egy kicsit…) (45:55)

6. Szülők vezető szerepe egyértelmű, a hierarchia a generációs határokhoz igazodik

Tehát a szülők vezető szerepe egyértelmű, a családi hierarchia a generációs határokhoz igazodik. Erről nagyon sokat beszéltünk. Minden gyereknek megvan a joga a gyerekkorához. Ezért hogyha szülősítünk egy gyereket, márpedig egy gyereket a szülőnek nem is kell szülősítenie, mert a gyerek önként vállalkozik rá, mert a gyerek fizikai és érzelmi biztonságához arra van szüksége, hogy a szüleit biztonságban tudja látni. „Ezért aztán ha úgy látom, hogy anyának valami támogatásra, megerősítésre van szüksége - mondja a gyerek négy évesen - majd én jövök, anya, én jövök.” (47:00)

A szülők és a gyerekek közti sajátos hierarchiának nem a gyerekekkel szemben van jelentősége. „Ide figyelj, amíg az én kenyeremet eszed!” Nem erről beszélünk, hanem arról, hogy ennek a sajátos hierarchiának a gyerekek érdekében van óriási szerepe, hogy a gyerekek gyerekek maradhassanak. De hát erről már beszéltünk. (47:25)

7. A család külső és belső határai világosak

Változik az életem. (Mennyit beszélek erről!) Új hely. Tudjátok, elmondom ezt a műhelytitkot. Tulajdonképpen, akárhogy is mondjuk, mégiscsak káplán vagyok. De hogy ne hangozzék olyan csúnyán, hogy egy plébánosból valaki káplán lett, ezért aztán helyettes plébános lettem. Ez sokkal magasztosabb. Na, mármost ez azt jelenti, akárhogy is hívnak, hogy van egy főnököm. Őt biztos, hogy plébános atyának is hívják, és tudjátok, ez milyen érdekes, hogy énnekem nem egyszer fontosabb az, hogy a hierarchia meglegyen, mint neki. Mert tudom azt, hogy a hierarchiában való megfelelő helyem megtalálása énnekem nagyon jó, az nagyon áldásos. Hogy az hosszútávon énnekem, mint a gyereknek a szüleivel kapcsolatban, nagyon jó gyümölcsöket terem. Mondok erre példákat. (49:00)

Például van egy előjegyzési naplónk. Az előjegyzési naplóba beírjuk, hogy ki fog misézni, ki fog gyóntatni, ki keresztel, ki esket, ki temet, és a többi. Azt mondja nekem a nagyon jó fej főnököm. M-hm, különben nem beszélnék róla. Nagyon rendes, s akkor azt mondja: „Feri, hát mi kollegiálisan működünk. Te ha úgy döntesz, hogy nem tudsz misézni hétfőn, írj be engem, hogy misézi a plébános atya, mert te tudod, hogy te ott nem tudsz misézni, akkor írj be engem.” Ezt én sose fogom megtenni. Meg is mondtam neki, igen. (Jaj, de kedves vagy! Most ez egy nagyon kedves kérdés most…, szinte már vártam is. Olyan jól esik, hogy ezt valaki megkérdezte. Tulajdonképpen erről nem mertem beszélni. Ez kedves dolog. Az volt a kérdés, hogy „Akkor most lefokoztak?” De ez kedves. Nem fokoztak engem le, csak káplán lettem. De nem, nem… Látjátok, az értelmezésen sok múlik. Tényleg nem, nem. Nem, hanem lehetőséget kaptam arra, hogy például olyan munkákban tudjak részt venni, amit nem tudtam megtenni addig, ameddig plébános voltam. Ez, ilyen egyszerű. Tehát ez egy óriási lehetőség nekem. Éljen az egyház! Na, szóval… sz’al így, így, és ebben semm… ez, így. Na!) Tehát én azt a főnökömmel soha nem teszem meg, hogy én beírjam a főnökömet hogy „Te csináljad.” Hát ilyen nincsen. Attól még mi tudunk nagyon kollegiálisan lenni. Tehát oda kell hozzá menni, és azt mondani: „Te vagy a főnök, én itt ezt nem tudom. Tudod csinálni?” Attól mi ezt nagyon, nagyon kollegiálisan fogjuk, de én őt oda nem írom be, az egész biztos. (51:25)

A másik, ez nagyon érdekes… Úgy látom, hogy ő derül rajtam. Nekem is furcsa, hogy vonalasabb vagyok, mint ő, de… Elosztottuk a miséket. Ugye, hét nap, h-hm. S akkor bekopogtam hozzá, s mondom neki: „Figyelj, szerintem csináljuk úgy – s rögtön mondtam egy struktúrát – legyen úgy, hogy én akkor misézek péntek, szombat, vasárnap, hétfő este, meg vasárnap pöttyös mise. És akkor te misézhetnél kedd, szerda, csütörtök… Mit szólsz?” Mondta: „Jó, Feri, jó, jó, hát ha ezt akarod, jó, de énvelem lehet úgy, hogy <Te, miséznél?> Nem, nem kell, nem muszáj rögtön valami izét csinálni… kőbe vésni. Úgy lehet úgy, egyszerűen is.” Nekem nem. Nem, nem lehet egyszerűen. Nem, azt… struktúra kell, s akkor ahhoz lehet igazodni. Tényleg ezt gondolom. (52:35)

Mivel kapcsolatban hoztam ezt példának? Hogy az, hogy egy családban van alá-fölérendeltség, a szó jó értelmében a szülők és a gyerekek között. Ez a gyerekek érdekét legalább annyira képviseli, mint a szülőkét. Sokkal szabadabb vagyok úgy, hogy pontosan tudom, hogy hét hónap múlva is, hogy mikor fog misézni, meg én mikor fogok. És sokkal szabadabb vagyok abban, hogy odamegyek és megkérdezem, hogy ezt lehet, vagy nem. Ez sokkal nagyobb szabadságot ad, mert így a szerepemben hallatlan autonómiában vagyok. Áá, lubickolok abban, hogy azt kell csak csinálnom, amit csak kell. Se több, se kevesebb. Ez egy sajátos párhuzama annak, hogy tehát a családban a hierarchia a generációs határok alapján alakul. És mindez nem a szülők hatalmi törekvéseit szolgálja, hanem a család életét, beleértve a gyerekeknek a gyerekkorhoz való jogát. (53:55)

8. Nyitott a környezet felé

A család nyitott a környezet felé. Ugyanis a családban fölmerülő problémák előbb-utóbb nem oldhatók meg a család keretein belül, és ez normális. Főleg, hogyha a mai családmodellt nézzük, ahol szinte a nagyszülők már nincsenek is benne, hanem a szűk család. És nagyon a szűk család… és gyorsan elköltözünk, esetleg nagyon messze, s a nagyszülők adott esetben nagyon elérhetetlenek. De még ha a nagyszülők is benne vannak egyértelműen a vérkeringésében a családnak, még akkor is a családban előbb-utóbb olyan problémák merülnek föl, amelyet egy család nem tud önmaga keretein belül megoldani. (54:55)

Mondok egyszerű dolgokat. Ez mit jelent? Nyilván nem csak azt jelenti, hogy el lehet menni családsegítőhöz, vagy terapeutához, vagy… hanem például hogy a gyerek magatartásában olyan problémák merülnek föl, amit a család a maga eszközeivel nem fog tudni megoldani, mert az túl is növi a család kereteit. Mert a gyerek nem csak a családban van, azon kívül is. Tehát az teljesen normális, hogy egy család állandóan olyasmivel szembesül, hogy a családon belül van a probléma, de kívülről kell még személyeket behozni a probléma megoldásához. Ez teljesen normális. A probléma inkább ott van, amikor annyira merevek a család határai, világosak, de annyira merevek, hogy a külső erőforrásokhoz nem jut hozzá a család. Ez előbb-utóbb a család tönkremenetelét szokta okozni. Például ha az egyik fél megtiltja, hogy a másik fél segítséget kérjen, mert azzal elárulja őket, vagy elárulja őt. Ez nem ritka eset, és ezért a szükséges segítségkérés éppen addig marad el, ameddig a család szét nem hullik. Ráadásul a család, mert egy rendszer, nagyon érdekesen működik. Ez azt mondja, hogy nem egyszer valahol jelentkezik a probléma, de a problémát ott nem lehet megoldani, hanem máshol kell. És ez egy nagyon árnyalt rendszerben szokott működni. Mondok egyszerű példákat. (56:30)

Egy kifejezetten nagyon jól működő családgondozó, családterápiás intézetnek az Ars poetica-ja volt ez, hogy „Természetesen először a szülők a gyerekekkel kapcsolatos problémájukkal jönnek, de alig várjuk, hogy a gyerekek mármost menjenek el a képből, és végre a házaspár társkapcsolati problémáival lehessen foglalkozni.” Vagyis egy tapasztalati tény, hogy a gyerekek problémás magatartása, problémás viselkedése, problémái, azok nagyon-nagyon gyakran tünetei a társkapcsolat problémás működésének. Ezért az önmagában egy probléma, mikor a férj és a feleség egyetlen dologban értenek egyet, hogy a gyerekkel baj van. Ezzel akkor le is jegelték a megoldásnak az összes lehetőségét. Tehát a probléma a gyereknél merül föl, de valójában ő csak a tünethordozó, ott van a jelenség, és a társkapcsolati konfliktus jelenik meg a gyereknél. (57:45)

(Na ilyeneket kéne még mondani. Most gyorsan megnézem a jegyzeteimet, hogy miket akartam idehozni. Aha.) Például a párkapcsolatban jelentkezik a probléma: állandó és folyamatos veszekedés van a férj és a feleség között. De a probléma nem ott van, hanem ott, hogy az egyik vagy a másik fél nem ad elsőbbséget a házastársi kapcsolatnak, hanem továbbra is a származási családdal erősebb kötelékeket tart fönn, mint a saját családjával. Akkor a problémára azt mondjuk, „A probléma ott van a férj és a feleség között.”, de valójában ott csak a tünet van. Ott jelentkezik az a probléma, hogy valamelyik fél nem tudott leszakadni a szülőjéről. (58:45)

Vagy. Jön valaki, egy feleség, és azt mondja: „A kapcsolatunkban rengeteg probléma van, és ez annyira súlyos már, hogy a férjem többször megütött engem. Ez egy kapcsolati probléma.” Itt meg nyugodtan mondhatjuk azt, hogyha a férfi – ráadásul többször – megüti a feleségét, az nem kapcsolati probléma, hanem a kapcsolatban jelentkezik a férfinek az agressziójával, a haragjával való bánásának a képtelensége. Nem tanult meg a haragjával, majd aztán ahogy az tig-dig-dig növekszik, az agressziójával bánni, és ez megjelenik a férj és a feleség közti kapcsolatban. (59:35)

Tehát attól, hogy valahol megjelenik egy probléma, az még nem jelenti azt, hogy a valódi probléma ott van, az sokszor csak egy tünet. Tehát nem egyszer a kapcsolatban van a tünet, és az egyes embernél van a probléma, az egyes embernél van egy tünet… - mondok erre is egy példát. (59:55)

Képzeljünk el egy feleséget, aki mindig valamikor, mondjuk ilyen január-február tájékán legalább három hétre kidől a sorból, és ő mindig beteg lesz. És akkor keze-lába az égnek ered, és ő sajnos akkor nem, nem tud semmit dolgozni. Mindig, ilyenkor ő mindig lázas. Az lehet, hogy azt gondoljuk, hogy „Na, hát itt a feleségnek vannak egészségügyi problémái.”, de könnyen sejthetjük azt, hogy nem így van. Hanem hogy a feleség túlterhelt, és a betegség révén lép ki egy olyan családi rendszerből, amelyet nem képes ő, illetve ők a férjével együtt megváltoztatni. S a betegség lehetőséget ad arra, hogy legitim módon kilépjen egy olyan rendszerből, ami számára elviselhetetlen. Gondolhatjuk azt, hogy a probléma a feleség betegsége, mert ilyenkor a férjre több hárul. Valójában a probléma nem a feleség betegsége, hanem például, mondjuk a családi feladatok rossz elosztása. (60:10)

De mondhatok egy teljesen más vonalat is. Ugyanúgy ez a feleség beteg, de nem január-február körül, hanem úgy egészen meghatározhatatlan formákban. Azt gondoljuk, hogy a probléma a feleség betegsége, közben erről szó sincsen, mert a betegség lehetőséget ad a feleségnek arra, hogy hatalmat gyakoroljon a férje fölött. És a betegségével, a betegségén keresztül azt mondja, hogy „Na látod, akkor is most úgy lesz, ahogy én akarom. Mert én most ezt meg nem csinálom, beteg vagyok, akkor én nem tudom megcsinálni. Nem tudtunk megegyezni? Akkor beteg lettem. Akkor te porszívózol, mert én beteg vagyok. (62:05)

Tehát ez a pont arról szól, hogy hihetetlenül érdemes elgondolkoznunk, hogy ahol azt gondoljuk, hogy ott a probléma, az nem tünete-e valaminek, s a probléma máshol van. De miután ez egy rendszer, nem egyszer azt mondhatjuk, hogy ez egy még árnyaltabb dolog. Tehát egy tünet, egy másik tünet, ott a probléma, de az összekapcsolódik a tünetekkel, és ezek egy fönnálló rendszert hoznak létre. Tehát a tünetek fönntartják a rendszert, ilyen értelemben pedig okai. Ú! (62:45)

Végül is a vége felé megyünk, muszáj valami szilárdat is mondani. Ó! Ha végül is a mai alkalom után csak oda jutunk el, hogy „Végül is ki a fene tudja, hogy ez hogy van?”, ez nagy dolog. De nagy dolog ez! Hogy eddig annyira tudtuk, hogy hogy van, és most meg nem. Ez nagyon nagy lépés. (Jó, és akkor az utolsó.) (63:15)

9. Egyenrangú kapcsolat a nagyszülői családdal

Hát ahhoz, hogy hosszútávon boldog, kiegyensúlyozott, tartós legyen – egyenrangú kapcsolat a nagyszülői családdal. Hmm! Anyós-meny viszony. Mondom a friss kutatásokat. Mit gondoltok, hogy a házastársak hány százaléka beszél az anyós-meny kapcsolat problémáiról? (Kettő? Ja, én meg a feleségem – kettőnk közül. 70-80… 30… 20… senki többet. Jó, lassan egy ilyen számtani középhez jutunk, ha jól emlékszem az iskolai tanulmányaimból.) Körülbelül 40-50%. Ez azt jelenti, hogy minden második házasságban az anyós-meny kapcsolat problémás, minden másodikban a statisztikák szerint. Miért van ez így? Mert két hihetetlenül erős kötődés konfrontálódik egymással. Anya és gyermeke, házaspár a házastárssal, két hihetetlenül erős kapcsolat, tele oxitocinnal. Ó, és tudjátok, mint mond a szakirodalom? Hogy ezekben a helyzetekben a marsallbot inkább az anyós kezében van. Ezt most 20-30-40 éveseknek mondom, hogy amikor anyós leszel, akkor idézd föl, hogy most TE vagy az. (65:35)

Annyira emlékszem, egy kedves asszony nagymama lett. És ment hatalmas lelkesedéssel a fiához, és az unokájához. És hát… most emberi lépték szerint mi történik? Hát az anyós már szoptatott, ugye, a meny most kezdi. Az anyós már nagyon sok pelenkát kicserélt, a meny most kezdi. Az anyós már nagyon sok beteg gyereket látott, a meny most kezdi. Ezért aztán ugye az anyós belépett a házba, és azt mondta: „Hó, hát itt, itt én mindenhez értek. Nekem mindenből rutinom van.” És akkor enyhe megvetéssel, ajakbiggyesztéssel nézte a menyét, hogy próbált szerencsétlenül hozzányúlni ahhoz a gyerekhez, és a megvetését egy-egy finom mondat formájában ki is, ki is fejezte. „Add csak ide, drágám! Látom, még nem illek annyira a kezedbe. Látod, nálam múltkor is, mikor végre elmentetek a kis közibe, arra a…, akkor úgy egy pillanatra elaludt az én kebleim között. Emlékszem, tenálad mennyit sírt.” De ezt kedvesen, mosolygósan mondja, mert igyekszik rendes lenni. Tehát az anyós helyzeti előnyben van, kétség kívül. Ezért van az anyósnál a marsallbot. (67:25)

És ez a valaki eljött… De ez nagy dolog. Most képzeljétek el, hogy az anyóst bántotta a probléma. Milyen nagy dolog? Az anyós jött el. Azt mondja: „Olyan, olyan… egyre rosszabb a kapcsolatom a menyemmel. Néha már egymásnak ugrunk, meg… énnekem ez nem esik jól.” S akkor a következőt találtuk ki, stratégia. Mikor ugye össze… tudjátok, a Pavlovnak is nagyon igaza volt. Tehát oxitocin, dopamin, Pavlov, ők, ők a mi fáklyavivőink. Be kell gyakorolni valami jó, jó, jó kört. Tehát amikor elindulsz otthonról, mondd azt, hogy „Nagymama vagyok, és megyek az unokámhoz.” Leszállsz a buszról, még egyszer ismételd el. „Nagymama vagyok, megyek az unokámhoz.” Mikor becsöngetsz az ajtón, mondd el: „Nagymama vagyok, megyek az unokámhoz.” Amikor kezedbe veszed a kisbabát, mondd azt: „Én vagyok a te nagymamád, s kezembe vettelek téged, kis unokám.” És amikor ingerenciád támad kioktatni a menyedet, ne mondj már mást, csak hogy „Nagymama vagyok, jöttem az unokámhoz.” Ezt tessék begyakorolni. Idegrendszeri hátteret adjunk ennek a történetnek. A neurális hálózatban változásokat kell létrehozni, különben kibírhatatlan leszel. Igen. Ha ezt ötször elmondja egy nap, és mindig akkor, és akkor megint, és… És tudjátok, hogy működik? „Nagymama vagyok, ott meg az édesanyja. Hát akkor… akkor tudom, hogy hol a helyem.”(69:40)

Na igen, ezt akartam még mondani. Ugye körülbelül 40-50 % anyós-meny probléma, de a származási családdal való probléma az 60%. Az elég komoly. Tehát több, mint minden házastársi kapcsolat felében problémát okoz az új családnak a származási családdal való kapcsolat. És akkor itt megint: tulajdonképpen amikor kialakul az új család, és kezdünk leválni a szüleinkről, vagy a testvéreinkről, és kezdünk lojálisak lenni, s elsőbbséget adni az új családnak és a férjünknek, feleségünknek. Tulajdonképpen ennek a kapcsolatnak hogyha mondjuk a biokémiai háttér már nincsen nagyon segítségünkre, akkor a következő feladat hárul ránk.

Ha valakinek jó volt az anyjával való kapcsolata, a származási családdal, őneki milliárd számra be van ide idegződve, hogy mi az, ami jó. Elég oda gondolni, elég visszaemlékezni, ezer, ezer dolog létrehozza benne a pozitív érzések körét. „Anyám – babgulyás – biztonság – boldogság – jó élni. Anyám – babgulyás – biztonság – boldogság – jó élni. Apám – nagyon nagy biztonság – erős kéz, szőrös hát – biztonság – biztonság – jó érzés – jó alvás. Apám – apám szőrös hát… – biztonság – biztonság – szőrös hát – jó alvás – biztonság.” Ez így. Ha? A fél agyam ezzel van tele. És mikor elindul egy új kapcsolat, hát mi az ahhoz képest? „Pihés hát – kemény ágy – biztonság, biztonság – félelem, aggodalom, hogy lesz ez.” A helyzetnek mindenképpen van egy kulcsa. Ez pedig az, le tudok-e mondani ezeknek a berögzött köröknek a jóérzést adó hatásáról? És el tudom-e kezdeni fölépíteni ezeket a köröket egy másik személlyel, egy másik családban? Miközben, mikor azt mondom, hogy „Nem, most ezt elengedem, most nem: Anyám – babgulyás – biztonság – jó alvás. Nem, hanem: Feleségem – viszonylag jó gulyás – viszonylag jó… – viszonylag izé… – viszonylag, viszonylag izé…” A puki az van itt is, ott is. Hogy az egy… (72:40)

Ferenc atya! Az egy kifejezett begyakorlási munka, egy csomó érzelmi teherbírást igényel, hogy ezekben az új körökben még sokkal kevesebb jön, de hogy azt begyakorlom. „Ó, tudod, visszaemlékszem, igen, a feleségem. Kiválasztok egy pillanatot, hogy a feleségem ilyen mosollyal elém teszi azt az irgalmatlanul ehetetlen levest. De a mosolya!” Értitek? A leves még nem, a mosolya, a mosolya. S azt mondom: „Mosoly – szünet (itt lett volna a bableves) – mosoly – feleség – örök hűség.” Átment azért az üzenet? Át, átment. Jó. (73:30)

Ugyanígy amikor volt egy nagy szerelem. (Látom az időt, még fél perc.) Nagy szerelem. Nem bírsz kiszeretni. Ugye van ilyen? 1 év, 2 év, 8 év, 10 év, 50-70-80. Nem, egyszerűen nem, nem, nem… Miért? Mert oxitocin, hogyha elmélyült a kapcsolat, dopamin, a többiről ne is beszéljünk. Tik-tik-tik-dzi-dzi-dzsss! És te azt a jó érzést egy rendszeren belül újból és újból vissza tudod idézni. Látom, megnyugodtam. Emlékeztek, a csecsemőkor…? Most magunk között szólva, mikor a férfi oda… bújócskázik a feleség, és azt mondja: „Édesem!” Az anyatej nem jut eszetekbe? Honey! Hát persze! Édesem! Na szóval. Az hihetetlenül nehéz lehet, hogy jól bejáratódott itt valami, s arról szép lassan le kell állni. Mert még mikor visszagondolok is: jó. Még mikor visszagondolok rá, tik-tik, megy a kör, cik-cik-crkk, és még mindig jobb, mintha nem lenne. De közben az életemnek nem jó. És tudjátok, mikor az igazi nagy nehézség? Mikor az a rossz érzés, hogy tulajdonképpen ez nem jó nekem, de valami jó van benne, mert a…, de közben nem jó. Hogy ezt nagyon jól megtanultam, megszoktam a származási családból. Vagyis például hogyha… Áhh, úgyis értitek már. (75:30)

Tehát, mert látom, hogy nem, jó, jó, jó, mondom, mondom. Hogyha jó és rossz dolog a származási családból egyszerre érkezett, akkor én azt tanultam meg, azt szoktam meg, hogy a jó dolog mellé mindig jár egy kis veszteség, jó dolog mellé jár egy kis fájdalom. A jó dolog mellé mindig, mindig együtt jön valami, ami nem jó. De én ezt szoktam meg, ezt tanultam meg. Ezért nekem együtt csinálni azt, hogy nem vagy velem 5 éve, 10 éve, 50 éve, de azért én innen szerzem a jó érzéseimet, mert belegondolok, és a veszteség és a jó érzés együtt jön, ez lehet, hogy éppen az én eredeti, csecsemőkori, gyerekkori, serdülőkori tapasztalataimat fedi le. Akkor még csak nem is tűnik föl. Érthető akkor ez? (76:30)

(Kriszti, hogy mit mond, amikor becsönget? Ki csönget be, kihez? Várj, én egy férfi…, férfivel beszélsz, énnekem muszáj lépésről lépésre. Igen. Igen, igen, hogy mit csinál? Értem én. Sajnos lejárt az idő.)

Hirdetnem kell sajnos, sajnos, tehát nem húzhatom a ti időtöket. Lesz tematikus… tényleg ezt csinálom, tehát ez… Lesz tematikus csoport most, az alkalom után 15 perccel. 45-kor kezdődik, mégpedig itt, mégpedig több csoport is. Tehát aki szeretne beszélgetni, akkor itt, itt a csoportvezetők már várni fognak benneteket, és akkor én most végeztem. (77:40)