Mt 22,1-14 - Évközi 28. vasárnap – A év

2011.10.09.

Megosztom
Elküldöm
2011. október 9. – ÉVKÖZI 28. Vasárnap – A év Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 25,6-10a)

Készít majd a Seregek Ura minden népnek ezen a hegyen zsíros lakomát, lakomát színborokból, zsíros, velős falatokból, letisztult színborokból. Ezen a hegyen leveszi a leplet, a leplet, amely minden népre ráborult, és a takarót, amely minden nemzetre ráterült. Az Úr Isten eltávolítja örökre a halált, és letörli a könnyet minden arcról, népe gyalázatát elveszi az egész földről. Bizony, az Úr szólott! Ezt mondják majd azon a napon: ,,Íme, a mi Istenünk ő, benne reméltünk, hogy megszabadít minket. Ő az Úr, benne reméltünk, ujjongjunk és örvendezzünk szabadításán! Mert az Úr keze nyugszik ezen a hegyen.' Eltapossák Moábot a lakóhelyén, mint ahogy eltapossák a szalmát a trágyalében;

Szentlecke (Fil 4,12-14)

Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is; mindenütt mindent megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bővelkedni és nélkülözni is. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad. Mégis jól tettétek, hogy társaim lettetek nyomorúságomban.

Evangélium (Mt 22,1-14)

Ezután Jézus újra beszélni kezdett, és ismét példabeszédekben szólt hozzájuk: ,,Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki menyegzőt készített fiának. Elküldte szolgáit, hogy hívják el a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak eljönni. Ekkor más szolgákat küldött ezekkel a szavakkal: ,,Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat levágtam, minden készen van. Jöjjetek a menyegzőre. De azok nem törődtek vele. Elmentek, egyik a földjére, a másik az üzlete után, a többiek pedig megragadták a szolgáit, gyalázatokkal illették és megölték. Haragra gerjedt erre a király, s elküldte hadseregét. A gyilkosokat elpusztította, a városukat pedig felégette. Azután azt mondta a szolgáinak: ,,A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki a bekötő utakra, s akit csak találtok, hívjátok a menyegzőre.' A szolgák kimentek az utakra és összegyűjtöttek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, s a menyegzős ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bement, hogy megnézze az asztalnál ülőket, észrevett ott egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Azt mondta neki: ,,Barátom, hogyan jöttél be ide menyegzős ruha nélkül?' Az nem szólt semmit. Erre a király azt mondta a felszolgálóknak: ,,Kötözzétek meg kezét-lábát és dobjátok ki őt a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás! Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.'

Szentbeszéd

Jézus ezt a példabeszédet, ahogyan hallhattuk, a főpapoknak és a nép véneinek mondja el. Nyilvánvaló, nagyon fontos, hogy kinek szól egy történet, egy példabeszéd. Ebből aztán egészen egyszerűen levonhatjuk a következtetéseket, hogy nyilvánvaló, Jézus itt arról akar beszélni az őt hallgató főpapoknak és elöljáróknak, és a nép véneinek, hogy ő maga, Jézus az a valaki, akit Isten elküldött, hogy ő hozza most Isten országának az örömhírét, a menyegzős lakomára való meghívást, és bizony éppen a hallgatósága az, aki ennek a meghívásnak valami miatt nem hajlandó eleget tenni. És hogy ennek nagyon sajátosan egy érdekes következménye lesz, ez pedig az, hogy majd másokat hívnak meg erre a bizonyos menyegzőre, Isten országának a terített asztalához. Nyilvánvaló, hogy ez a történetnek az ott és akkor való összefüggése, és ebből a szempontból könnyen tudjuk értelmezni, hogy mi is a mondanivalója.Mégsem erről szeretnék beszélni, hanem hogy nem véletlen, hogy éppen a főpapoknak és a nép véneinek kell elmondani ezt a történetet. És tudjuk jól, a későbbi események ezt igazolják, hogy mennyire nem értik meg. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy nagyon is megértik. Annyira megértik, hogy fölháborodnak ebben a megértésükben, és amit megértenek belőle, az gyilkos indulatra indítja őket. Tehát akkor a mai evangéliumnak van mindenképpen egy olyan része, ami kikezdi a korabeli írástudóknak, farizeusoknak, a nép véneinek és a papságnak a világát. Ezt pedig nagyon egyszerűen össze tudjuk foglalni. Ez az, amikor Jézus egyfelől azt mondja: „És azok, akik meg voltak hívva, mert hogy nem jöttek el, méltatlanok voltak.”Ez így még rendjén lenne, hogy egy ott lévő írástudó, vagy egy ott lévő köztiszteletben álló valaki azt hallja, hogy méltatlanná lehet válni pusztán az által, hogy nem hallgatom meg és nem igenlem az örömhírt, csakhogy utána elhangzik egy másik dolog is. Ez pedig az, hogy a példabeszédben szereplő király azt mondja, hogy „Akkor menjetek ki az utakra, és hívjatok bárkit be, rosszakat és jókat egyaránt.” És egyszer csak megtelt a lakodalmas ház jókkal és rosszakkal. Ez egy döbbenetes feszültség. Méltatlanná lettek pusztán az által, hogy nem fogadták el a meghívást, és a rosszak pedig valahogyan, valamiért méltónak bizonyultak pusztán az által, hogy elfogadták a meghívást. Nem arról van szó, hogy méltók voltak rá, hanem hogy méltónak bizonyultak azzal, hogy elfogadták. És az által váltak méltatlanná, hogy nem fogadták el. Ez kinövi azt az életszemléletet, ahogyan a korabeli ember gondolkozik jóról, rosszról, méltóságról, méltatlanságról, meghívottságról és az egyébről. Hogy egy rossz ilyen értelemben bizonyulhat méltónak, és egy jó pedig méltatlannak.Nem csoda, hogy Jézus indulatokat vált ki. És akkor érd… (Egészségedre!) Akkor nem csoda, hogyha ezek az indulatok megvannak, akkor nyilván, nyilván ez a mai példabeszéd éppen a ma emberének is szól. És ezért szeretnék néhány gondolatot szólni arról, hogyha méltóvá lehet válni pusztán az által, hogy részt veszek az ünneplésben. Hogy a meghívásnak eleget teszek, hogy kinyitom a szívemet az örömre – mert hiszen itt erről van szó. Lakodalom, menyegző, öröm, ünnep, együtt lenni, közösséget vállalni, minden mást lerakni és egyszerűen csak örülni. Mi az, ami ezt megnehezíti bennünk? Mi az, ami akadályozza azt, hogy mi meghívottá tudjunk lenni? Lerakni a kezünkből a dolgokat, egyszerűen csak örülni, ünnepelni – mi az, ami nehezíti az életünket?(Túl hosszú lett a bevezető, mert van öt pont. Az öt ponthoz képest lett túl hosszú, egyébként nagyon rendjén volt. De próbálom akkor úgy mondani, hogy nehogy túlterheljelek benneteket. Mi értelme volna annak? Nézzük akkor az öt pontot, majd röviden, és akkor legföljebb ti továbbgondoljátok.)(1) Ami az örömöt és az ünneplést bennünk ellehetetleníti, az az, hogyha túlságosan is a dolgaink, vagy a dolgaink között nagyon sok minden nincsen elrendezve. Az elrendezetlen dolgaink. Az elrendezetlen dolgaink szívják az életünket, az energiánkat. Tudjátok, az a kép jutott eszembe, hogy ma mennyire érzékenyek vagyunk arra, hogy a mobiltelefon-töltőjét ki kell húzni a konnektorból, mert akkor is fogyasztja az áramot, hogyha éppen nem csinál semmit. Így vagyunk az elrendezetlen dolgokkal, mint a konnektorba – nem tudom, hogy ez jó kifejezés-e – az áram alatt lévő, egyébként semmit nem csináló mobiltelefon-töltő. És minél több elrendezetlen dolgunk van, minél több olyasmi, ami bennünk nincs valamiképpen a helyére téve, leszívja az életet, kiszívja az energiát, és nem értjük, hogy amikor egyszer csak kapjuk a számlát, „Ez most miért? Nem is néztem sokat a tévét.” De be van dugva. És a töltő is be van, és az összes többi be van… - nem akarom ezt hosszabban mondani.Az elrendezetlen dolgaink leszívják az életünket, rengeteg energiát, rengeteg… Látszólag nem így van, valójában pedig belül nagyon sok életet vonnak el tőlünk és lehetetlenítik nem egyszer, hogy tudjunk a jelenben örülni, ünnepelni, és azután pedig önfeledten együtt lenni egymással, Istennel.Itt lenne azért egy megjegyzésem. Ez pedig az, azért az nagyon szíven üt engem, mikor jön valaki, 3-4 napja, 2 hete vesztette el egy közeli hozzátartozóját, egy szerette meghalt, éppen még csak megy a gyászban befelé, hát nem kifelé jön, még éppen hogy egyáltalán mer valamennyire befelé menni, s akkor azt mondja nekem, ezt mármost széltében, hosszában hallom. „Tudom atya, ezt föl kell dolgozni. Ezt a gyászt föl kell dolgozni, de még nem dolgoztam föl teljesen.” Hát 3 nap után? Hát 3 év után mondjál ilyesmit, hogy most hogy vagyok a földolgozással. Vagyis amikor azt mondom, hogy az elrendezetlen dolgaink kiszívják belőlünk az életet és az élet örömét, és ellehetetlenítenek minket, akkor ez nem azt jelenti, hogy 3 nap alatt föl kell dolgozni egy gyászt, vagy hogy egy sérelmet, egy fájdalmat, egy rettenetes, szívünket sebző életeseményt, azt két hét alatt el lehet rendezni. Szó sincs erről.De akkor azt láthatom egy folyamatként, és ahol éppen a folyamatban tartok, úgy a helyére tehetem. Ez valami olyasmi, mint az íróasztalunkon a dolgok. Amikor használok valamit, akkor kiteszem a szótárat az íróasztalomra. Nem ott van a helye, fönn van a polcon, a többi mellett, de most éppen használom. Ezért most ha az az íróasztalomon van, akkor az a helyén van. Nem a végleges helyén, az állandó helyén, hanem most a használatban lévő helyén, az úton lévő helyén van, és akkor az éppen a helyén van. Az első dolog így szól: minél több elrendezetlen dolog van bennünk, ami nem a végleges helyére került, vagy nem került, hanem a megfelelő helyére nem került. Kiszívja belőlünk az életet, az erőt, és nem enged minket örülni és ünnepelni. (Ez volt az első.)(2) A túlságos önmagunkra figyelés. Van is egy mondás, ez így szól: Az ember mindaddig boldog lehet, ameddig nem kérdi meg magától, hogy „Boldog vagyok-e?” Ha már megkérdeztem, jaj nekem. A túlzott önmagamra figyelés, a túlzott énközpontúság az ellehetetleníti bennünk az örömöt és az önfeledt ünneplést. És itt két dolgot különböztessünk meg, mert ezt össze szoktuk mosni, éppen a keresztény kultúránkból kiindulva. Ez pedig: az önzést szinonimaként használjuk az énközpontúsággal, pedig nem ugyanaz a kettő. Mert lehetséges, hogy valaki nem él, alapvetően nem él önző életet, de nagyon énközpontú. Hogyne volna lehetséges az, hogy valakit teljesen leköt a saját világa, a saját dolgai, a saját ez, az és amaz. Az ember belső világa egy végtelen világ. Van ott annyi minden, 100 év is kevés, hogy ott mindenre ránézzek.Ezért aztán lehetséges, hogy én igenis tudok erkölcsileg egész jól lenni, egész jó vagyok, nem vagyok önző, és mégis rettenetesen énközpontú életet élek, és nem értem, hogy miért nincs elég örömöm, miért nem tudok eléggé önfeledt lenni, elengedni a kezemből sok mindent?(Ez volt akkor a második dolog.)(3) Amikor akarva-akaratlanul nagyon ragaszkodunk a negatív élettapasztalatainkhoz. Mindenkinek vannak sérelmei, mindannyian átéltünk nagyon sok negatív életélményt. Hogy ne volna ez lehetséges? És akarva, akaratlanul ezekhez görcsösen tudunk ragaszkodni. Mi ennek a következménye? Nagyon vázlatosan csak egy ívet szeretnék kipontozni. Ez pedig az: ragaszkodok egy negatív életeseményemhez, állandóan azon rágódok, azt kavarom magamban, az foglalkoztat, és ezen, ezen kérődzök. Mi lesz ennek a következménye? Már előhangolt vagyok, ezért ahogy kimegyek, nézem a világot, nézem a dolgokat, benn vagyok az emberi kapcsolataimban – mire vagyok érzékeny? A rosszra, a negatívumokra, a fájdalmas dolgokra, szomorú dolgokra, szürke dolgokra, és a keserűségre. Mert már előre vagyok hangolva. Mi következik ebből? Hogy ezzel az előrehangoltságommal együtt nyilván elkezdenek nagyon negatív gondolataim lenni. A negatív gondolatokhoz negatív érzések és érzelmek társulnak, hát mi más is társulna hozzá, és végül kialakul egy negatív életfilozófia, egy negatív életlátás. Akkor is, ha keresztény vagyok.Prímán lehet keresztény ember olyan valaki, akinek rettenetesen negatív életlátása van, és életszemlélete. A kettő lényegileg kizárná egymást, mert akkor hol a remény. Gyakorlatilag egyáltalán nem kizáró ok. És milyen elgondolkodtató az, mikor már valakinek megkeseredett a szája íze, mit szokott mondani? A megkeseredett szája ízű ember mikor körbenéz a világban, azt mondja „Jaj, de kár, hogy nekem ilyen keserű a szám íze, miközben a világ meg ilyen szép!”? Nem, azt mondja: „De keserű ez a világ!” Olyan jó lenne neki azt mondani „Te drága! A világ nem keserű, a szád íze keserű.” Ez nagyon nagy különbség, hogy a világ keserű, vagy a te szád íze keserű. A legtöbb ember, amikor már keserű a szája íze, akkor azt mondja: „De keserű ez a világ!” A világ nem keserű. Az ember szája íze lehet nagyon keserű. És amikor már bent vagyunk ebben a nagyon sajátos, önmagát megerősítő rendszerben és világban, akkor azt gondoljuk, hogy nem a szánk íze keserű, hanem a világ. Miközben az egy nagyon-nagyon jó hír, hogy… hogyha valaki azt gondolja, hogy nagyon keserű itt az élet, hogy… nem kell az egész világnak megváltoznia. Ahhoz, hogy te egy kicsit jobban legyél, ma az az örömhír, hogy nem kell az egész világnak gyökerestül megváltoznia, rosszból jóvá válnia. Nincs rá szükség. Egy lelki fogmosás sokat segít.(4) Az örömre való nyitottságunkat, az ünneplésre való készségünket, az önátadásunkat valami önfeledt ünneplésre nagyban megnehezíti az, ha az életünknek nincsenek mélységei, és nincsenek távlatai. Mert amikor az emberi életnek van mélysége, és van magassága, és van távlata, ott egyszer csak egyáltalán az ünneplés lehetővé válik. Ha az életnek nincs mélysége, semmi mély üzenete és jelentése, ott mit ünneplünk? Ott mindig csak éppen a jelen dolgai vannak.Tudjátok, mikor keresztelek, de látom én ezt, mikor olyan embereknek a pici babáját kereszteljük, akik tudnak ünnepelni. Mert az életnek érzik a mélységét, látják a távlatát. Ezek az emberek nagyon oda tudnak figyelni, ott vannak és érzik, hogy minden cselekménynek van valami szimbolikus jelentése is, van valami mélységes üzenete. Valami, ami szól, szól nem csak ennek a pillanatnak, hanem egy egész emberi életnek, az ő pici babájuk egész emberi életének. Van mélység és van távlat. S tudjátok milyen az, amikor ez nincs? Akkor az egész keresztelési nép semmi mással nincs elfoglalva, mint hogy fotózik, 25-en fotóznak, jönnek-mennek, hogy áll a baba cipője, hogy áll a baba partedlije, hogy áll a baba sapkája, most vegyük le a sapkát, ne vegyük le a sapkát, odébb toljuk a kocsit, nem toljuk odébb. Ez ez.Ha az életnek van mélysége és van távlata, akkor lehet ünnepelni. És az ünneplésben föltárul az örömnek a forrása, és hogy mit jelent az, hogy az öröm nem csak az, hogy most jól érzem magam. Az nem csak egy hangulat, vagy egy élmény, annál sokkal mélyebb gyökerei vannak. Tehát a negyedik, hogyha az élet értelmére fölnyílik a szemünk. Tehát van az életnek mélysége, van távlata, lehetővé válik az ünneplés.(5) Nehogy félreértsétek! Nagyon nehéz ma talpon maradni, nagyon nehéz ma fönntartani magunkat, a szeretteinket, a családunkat, ez ma nagyon nehéz. Igen, ezért sokszor nap mint nap kell küzdenünk. Sokszor szinte minden erőnket ez el tudja vinni. DE! Ezt nem áthúzva most azzal, amit mondok. DE, hogyha az életünk nem szól semmi másról, mint a biztonságérzetünknek a kimunkálásáról, hogy biztonság, biztonság és biztonság. Ez az egyik legbiztosabb módja, hogy az életben semmi örömünk ne legyen már. Most egy picit ilyen sarkosan, hadd tegyem föl ezt a költői kérdést: Hallottátok ti azt, hogy Jézus valaha is azt mondja: „Ezért tehát mondom nektek, bizony-bizony mondom nektek, helyezzétek magatokat biztonságba!”? Nem volt akkor se könnyebb az élet. A világ nem volt akkor se – tudatosan mondom így – jobb. Jézus mindig azt mondta: „Bízzatok!”Mert az ember amikor a bizalomra meg tudja magát nyitni, és el tudja ennek révén engedni néhány félelmét, akkor teret ad magában az örömnek. Ha görcsös kézzel már az egész figyelmünket kizárólag a biztonságnak és a biztonságérzetnek a biztosítása köti le, ott nem fér el az öröm, mert ott megágyaztunk az aggodalomnak, és ráadásul egy olyan félelemnek, amely előbb-utóbb beteljesedik. Mert előbb-utóbb meg fogunk betegedni. Előbb-utóbb meg fogunk halni. Ezért ha a figyelmünket a biztonság és a biztonságérzet köti le, ebben az értelemben, ahogyan szoktuk azt élni, minden örömnek és ünneplésnek kihúztuk a talaját, s azt mondjuk: „Micsoda badarság, őrültség itt örülni valaminek is! Ünnepelni? Mit?” Látjuk is, hogy milyen, mikor valaki fölkiált és azt mondja: „Ünnepelni? Ugyan mit?”Befejezésül: amikor Jézus azt mondja, lehetséges, hogy először a meghívásra kéne érzékenynek lenni, részt venni az ünneplésben, egyszerűen csak megnyitni magunkat az örömre, és ennek meglesznek az áldott következményei. Például az, hogy az ember egyszer csak valahogy, valahogy méltóvá lesz. Nem a személy szerinti méltósága alapján, hanem egyszerűen csak valahogy, a rátermettsége révén, hogy helyet talál Isten országában. Ezért szívből kívánom mindannyiunknak, hogy tudjunk helyet találni, és helyet adni magunkban annak az örömnek és ünneplésnek, aminek a következménye és gyümölcse az, amit az írástudók, a farizeusok a nép vénei is olyan fontosnak tartottak.