2011. október 9. – ÉVKÖZI 28. Vasárnap – A év
Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Iz 25,6-10a)
Készít majd a Seregek Ura minden népnek ezen a hegyen zsíros lakomát,
lakomát színborokból, zsíros, velős falatokból, letisztult
színborokból. Ezen a hegyen leveszi a leplet, a leplet, amely minden
népre ráborult, és a takarót, amely minden nemzetre ráterült. Az Úr
Isten eltávolítja örökre a halált, és letörli a könnyet minden arcról,
népe gyalázatát elveszi az egész földről. Bizony, az Úr szólott! Ezt
mondják majd azon a napon: ,,Íme, a mi Istenünk ő, benne reméltünk, hogy
megszabadít minket. Ő az Úr, benne reméltünk, ujjongjunk és
örvendezzünk szabadításán! Mert az Úr keze nyugszik ezen a hegyen.'
Eltapossák Moábot a lakóhelyén, mint ahogy eltapossák a szalmát a
trágyalében;
Szentlecke (Fil 4,12-14)
Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is; mindenütt mindent
megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bővelkedni és nélkülözni is.
Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad. Mégis jól tettétek, hogy
társaim lettetek nyomorúságomban.
Evangélium (Mt 22,1-14)
Ezután Jézus újra beszélni kezdett, és ismét példabeszédekben szólt
hozzájuk: ,,Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki menyegzőt
készített fiának. Elküldte szolgáit, hogy hívják el a meghívottakat a
menyegzőre, de azok nem akartak eljönni. Ekkor más szolgákat küldött
ezekkel a szavakkal: ,,Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát
elkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat levágtam, minden készen
van. Jöjjetek a menyegzőre. De azok nem törődtek vele. Elmentek, egyik a
földjére, a másik az üzlete után, a többiek pedig megragadták a
szolgáit, gyalázatokkal illették és megölték. Haragra gerjedt erre a
király, s elküldte hadseregét. A gyilkosokat elpusztította, a városukat
pedig felégette. Azután azt mondta a szolgáinak: ,,A menyegző ugyan
kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki a bekötő
utakra, s akit csak találtok, hívjátok a menyegzőre.' A szolgák kimentek
az utakra és összegyűjtöttek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat
és jókat egyaránt, s a menyegzős ház megtelt vendégekkel. Amikor a
király bement, hogy megnézze az asztalnál ülőket, észrevett ott egy
embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Azt mondta neki:
,,Barátom, hogyan jöttél be ide menyegzős ruha nélkül?' Az nem szólt
semmit. Erre a király azt mondta a felszolgálóknak: ,,Kötözzétek meg
kezét-lábát és dobjátok ki őt a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és
fogcsikorgatás! Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a
választottak.'
Szentbeszéd
Jézus ezt a példabeszédet, ahogyan hallhattuk, a főpapoknak és a nép
véneinek mondja el. Nyilvánvaló, nagyon fontos, hogy kinek szól egy
történet, egy példabeszéd. Ebből aztán egészen egyszerűen levonhatjuk a
következtetéseket, hogy nyilvánvaló, Jézus itt arról akar beszélni az őt
hallgató főpapoknak és elöljáróknak, és a nép véneinek, hogy ő maga,
Jézus az a valaki, akit Isten elküldött, hogy ő hozza most Isten
országának az örömhírét, a menyegzős lakomára való meghívást, és bizony
éppen a hallgatósága az, aki ennek a meghívásnak valami miatt nem
hajlandó eleget tenni. És hogy ennek nagyon sajátosan egy érdekes
következménye lesz, ez pedig az, hogy majd másokat hívnak meg erre a
bizonyos menyegzőre, Isten országának a terített asztalához.
Nyilvánvaló, hogy ez a történetnek az ott és akkor való összefüggése, és
ebből a szempontból könnyen tudjuk értelmezni, hogy mi is a
mondanivalója.
Mégsem erről szeretnék beszélni, hanem hogy nem véletlen, hogy
éppen a főpapoknak és a nép véneinek kell elmondani ezt a történetet. És
tudjuk jól, a későbbi események ezt igazolják, hogy mennyire nem értik
meg. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy nagyon is megértik. Annyira megértik,
hogy fölháborodnak ebben a megértésükben, és amit megértenek belőle, az
gyilkos indulatra indítja őket. Tehát akkor a mai evangéliumnak van
mindenképpen egy olyan része, ami kikezdi a korabeli írástudóknak,
farizeusoknak, a nép véneinek és a papságnak a világát. Ezt pedig nagyon
egyszerűen össze tudjuk foglalni. Ez az, amikor Jézus egyfelől azt
mondja: „És azok, akik meg voltak hívva, mert hogy nem jöttek el,
méltatlanok voltak.”
Ez így még rendjén lenne, hogy egy ott lévő írástudó, vagy egy
ott lévő köztiszteletben álló valaki azt hallja, hogy méltatlanná lehet
válni pusztán az által, hogy nem hallgatom meg és nem igenlem az
örömhírt, csakhogy utána elhangzik egy másik dolog is. Ez pedig az, hogy
a példabeszédben szereplő király azt mondja, hogy „Akkor menjetek ki az
utakra, és hívjatok bárkit be, rosszakat és jókat egyaránt.” És egyszer
csak megtelt a lakodalmas ház jókkal és rosszakkal. Ez egy döbbenetes
feszültség. Méltatlanná lettek pusztán az által, hogy nem fogadták el a
meghívást, és a rosszak pedig valahogyan, valamiért méltónak bizonyultak
pusztán az által, hogy elfogadták a meghívást. Nem arról van szó, hogy
méltók voltak rá, hanem hogy méltónak bizonyultak azzal, hogy
elfogadták. És az által váltak méltatlanná, hogy nem fogadták el. Ez
kinövi azt az életszemléletet, ahogyan a korabeli ember gondolkozik
jóról, rosszról, méltóságról, méltatlanságról, meghívottságról és az
egyébről. Hogy egy rossz ilyen értelemben bizonyulhat méltónak, és egy
jó pedig méltatlannak.
Nem csoda, hogy Jézus indulatokat vált ki. És akkor érd…
(Egészségedre!) Akkor nem csoda, hogyha ezek az indulatok megvannak,
akkor nyilván, nyilván ez a mai példabeszéd éppen a ma emberének is
szól. És ezért szeretnék néhány gondolatot szólni arról, hogyha méltóvá
lehet válni pusztán az által, hogy részt veszek az ünneplésben. Hogy a
meghívásnak eleget teszek, hogy kinyitom a szívemet az örömre – mert
hiszen itt erről van szó. Lakodalom, menyegző, öröm, ünnep, együtt
lenni, közösséget vállalni, minden mást lerakni és egyszerűen csak
örülni. Mi az, ami ezt megnehezíti bennünk? Mi az, ami akadályozza azt,
hogy mi meghívottá tudjunk lenni? Lerakni a kezünkből a dolgokat,
egyszerűen csak örülni, ünnepelni – mi az, ami nehezíti az életünket?
(Túl hosszú lett a bevezető, mert van öt pont. Az öt ponthoz
képest lett túl hosszú, egyébként nagyon rendjén volt. De próbálom akkor
úgy mondani, hogy nehogy túlterheljelek benneteket. Mi értelme volna
annak? Nézzük akkor az öt pontot, majd röviden, és akkor legföljebb ti
továbbgondoljátok.)
(1) Ami az örömöt és az ünneplést bennünk ellehetetleníti, az az,
hogyha túlságosan is a dolgaink, vagy a dolgaink között nagyon sok
minden nincsen elrendezve. Az elrendezetlen dolgaink. Az elrendezetlen
dolgaink szívják az életünket, az energiánkat. Tudjátok, az a kép jutott
eszembe, hogy ma mennyire érzékenyek vagyunk arra, hogy a
mobiltelefon-töltőjét ki kell húzni a konnektorból, mert akkor is
fogyasztja az áramot, hogyha éppen nem csinál semmit. Így vagyunk az
elrendezetlen dolgokkal, mint a konnektorba – nem tudom, hogy ez jó
kifejezés-e – az áram alatt lévő, egyébként semmit nem csináló
mobiltelefon-töltő. És minél több elrendezetlen dolgunk van, minél több
olyasmi, ami bennünk nincs valamiképpen a helyére téve, leszívja az
életet, kiszívja az energiát, és nem értjük, hogy amikor egyszer csak
kapjuk a számlát, „Ez most miért? Nem is néztem sokat a tévét.” De be
van dugva. És a töltő is be van, és az összes többi be van… - nem akarom
ezt hosszabban mondani.
Az elrendezetlen dolgaink leszívják az életünket, rengeteg
energiát, rengeteg… Látszólag nem így van, valójában pedig belül nagyon
sok életet vonnak el tőlünk és lehetetlenítik nem egyszer, hogy tudjunk a
jelenben örülni, ünnepelni, és azután pedig önfeledten együtt lenni
egymással, Istennel.
Itt lenne azért egy megjegyzésem. Ez pedig az, azért az nagyon
szíven üt engem, mikor jön valaki, 3-4 napja, 2 hete vesztette el egy
közeli hozzátartozóját, egy szerette meghalt, éppen még csak megy a
gyászban befelé, hát nem kifelé jön, még éppen hogy egyáltalán mer
valamennyire befelé menni, s akkor azt mondja nekem, ezt mármost
széltében, hosszában hallom. „Tudom atya, ezt föl kell dolgozni. Ezt a
gyászt föl kell dolgozni, de még nem dolgoztam föl teljesen.” Hát 3 nap
után? Hát 3 év után mondjál ilyesmit, hogy most hogy vagyok a
földolgozással. Vagyis amikor azt mondom, hogy az elrendezetlen dolgaink
kiszívják belőlünk az életet és az élet örömét, és ellehetetlenítenek
minket, akkor ez nem azt jelenti, hogy 3 nap alatt föl kell dolgozni egy
gyászt, vagy hogy egy sérelmet, egy fájdalmat, egy rettenetes,
szívünket sebző életeseményt, azt két hét alatt el lehet rendezni. Szó
sincs erről.
De akkor azt láthatom egy folyamatként, és ahol éppen a
folyamatban tartok, úgy a helyére tehetem. Ez valami olyasmi, mint az
íróasztalunkon a dolgok. Amikor használok valamit, akkor kiteszem a
szótárat az íróasztalomra. Nem ott van a helye, fönn van a polcon, a
többi mellett, de most éppen használom. Ezért most ha az az
íróasztalomon van, akkor az a helyén van. Nem a végleges helyén, az
állandó helyén, hanem most a használatban lévő helyén, az úton lévő
helyén van, és akkor az éppen a helyén van.
Az első dolog így szól: minél több elrendezetlen dolog van bennünk, ami
nem a végleges helyére került, vagy nem került, hanem a megfelelő
helyére nem került. Kiszívja belőlünk az életet, az erőt, és nem enged
minket örülni és ünnepelni. (Ez volt az első.)
(2) A túlságos önmagunkra figyelés. Van is egy mondás, ez így
szól: Az ember mindaddig boldog lehet, ameddig nem kérdi meg magától,
hogy „Boldog vagyok-e?” Ha már megkérdeztem, jaj nekem. A túlzott
önmagamra figyelés, a túlzott énközpontúság az ellehetetleníti bennünk
az örömöt és az önfeledt ünneplést. És itt két dolgot különböztessünk
meg, mert ezt össze szoktuk mosni, éppen a keresztény kultúránkból
kiindulva. Ez pedig: az önzést szinonimaként használjuk az
énközpontúsággal, pedig nem ugyanaz a kettő. Mert lehetséges, hogy
valaki nem él, alapvetően nem él önző életet, de nagyon énközpontú.
Hogyne volna lehetséges az, hogy valakit teljesen leköt a saját világa, a
saját dolgai, a saját ez, az és amaz. Az ember belső világa egy
végtelen világ. Van ott annyi minden, 100 év is kevés, hogy ott mindenre
ránézzek.
Ezért aztán lehetséges, hogy én igenis tudok erkölcsileg egész
jól lenni, egész jó vagyok, nem vagyok önző, és mégis rettenetesen
énközpontú életet élek, és nem értem, hogy miért nincs elég örömöm,
miért nem tudok eléggé önfeledt lenni, elengedni a kezemből sok
mindent?(Ez volt akkor a második dolog.)
(3) Amikor akarva-akaratlanul nagyon ragaszkodunk a negatív
élettapasztalatainkhoz. Mindenkinek vannak sérelmei, mindannyian
átéltünk nagyon sok negatív életélményt. Hogy ne volna ez lehetséges? És
akarva, akaratlanul ezekhez görcsösen tudunk ragaszkodni. Mi ennek a
következménye? Nagyon vázlatosan csak egy ívet szeretnék kipontozni. Ez
pedig az: ragaszkodok egy negatív életeseményemhez, állandóan azon
rágódok, azt kavarom magamban, az foglalkoztat, és ezen, ezen kérődzök.
Mi lesz ennek a következménye? Már előhangolt vagyok, ezért ahogy
kimegyek, nézem a világot, nézem a dolgokat, benn vagyok az emberi
kapcsolataimban – mire vagyok érzékeny? A rosszra, a negatívumokra, a
fájdalmas dolgokra, szomorú dolgokra, szürke dolgokra, és a keserűségre.
Mert már előre vagyok hangolva. Mi következik ebből? Hogy ezzel az
előrehangoltságommal együtt nyilván elkezdenek nagyon negatív
gondolataim lenni. A negatív gondolatokhoz negatív érzések és érzelmek
társulnak, hát mi más is társulna hozzá, és végül kialakul egy negatív
életfilozófia, egy negatív életlátás. Akkor is, ha keresztény vagyok.
Prímán lehet keresztény ember olyan valaki, akinek rettenetesen
negatív életlátása van, és életszemlélete. A kettő lényegileg kizárná
egymást, mert akkor hol a remény. Gyakorlatilag egyáltalán nem kizáró
ok. És milyen elgondolkodtató az, mikor már valakinek megkeseredett a
szája íze, mit szokott mondani? A megkeseredett szája ízű ember mikor
körbenéz a világban, azt mondja „Jaj, de kár, hogy nekem ilyen keserű a
szám íze, miközben a világ meg ilyen szép!”? Nem, azt mondja: „De keserű
ez a világ!” Olyan jó lenne neki azt mondani „Te drága! A világ nem
keserű, a szád íze keserű.” Ez nagyon nagy különbség, hogy a világ
keserű, vagy a te szád íze keserű. A legtöbb ember, amikor már keserű a
szája íze, akkor azt mondja: „De keserű ez a világ!” A világ nem keserű.
Az ember szája íze lehet nagyon keserű. És amikor már bent vagyunk
ebben a nagyon sajátos, önmagát megerősítő rendszerben és világban,
akkor azt gondoljuk, hogy nem a szánk íze keserű, hanem a világ.
Miközben az egy nagyon-nagyon jó hír, hogy… hogyha valaki azt gondolja,
hogy nagyon keserű itt az élet, hogy… nem kell az egész világnak
megváltoznia. Ahhoz, hogy te egy kicsit jobban legyél, ma az az örömhír,
hogy nem kell az egész világnak gyökerestül megváltoznia, rosszból jóvá
válnia. Nincs rá szükség. Egy lelki fogmosás sokat segít.
(4) Az örömre való nyitottságunkat, az ünneplésre való
készségünket, az önátadásunkat valami önfeledt ünneplésre nagyban
megnehezíti az, ha az életünknek nincsenek mélységei, és nincsenek
távlatai. Mert amikor az emberi életnek van mélysége, és van magassága,
és van távlata, ott egyszer csak egyáltalán az ünneplés lehetővé válik.
Ha az életnek nincs mélysége, semmi mély üzenete és jelentése, ott mit
ünneplünk? Ott mindig csak éppen a jelen dolgai vannak.
Tudjátok, mikor keresztelek, de látom én ezt, mikor olyan
embereknek a pici babáját kereszteljük, akik tudnak ünnepelni. Mert az
életnek érzik a mélységét, látják a távlatát. Ezek az emberek nagyon oda
tudnak figyelni, ott vannak és érzik, hogy minden cselekménynek van
valami szimbolikus jelentése is, van valami mélységes üzenete. Valami,
ami szól, szól nem csak ennek a pillanatnak, hanem egy egész emberi
életnek, az ő pici babájuk egész emberi életének. Van mélység és van
távlat. S tudjátok milyen az, amikor ez nincs? Akkor az egész
keresztelési nép semmi mással nincs elfoglalva, mint hogy fotózik, 25-en
fotóznak, jönnek-mennek, hogy áll a baba cipője, hogy áll a baba
partedlije, hogy áll a baba sapkája, most vegyük le a sapkát, ne vegyük
le a sapkát, odébb toljuk a kocsit, nem toljuk odébb. Ez ez.
Ha az életnek van mélysége és van távlata, akkor lehet ünnepelni.
És az ünneplésben föltárul az örömnek a forrása, és hogy mit jelent az,
hogy az öröm nem csak az, hogy most jól érzem magam. Az nem csak egy
hangulat, vagy egy élmény, annál sokkal mélyebb gyökerei vannak. Tehát a
negyedik, hogyha az élet értelmére fölnyílik a szemünk. Tehát van az
életnek mélysége, van távlata, lehetővé válik az ünneplés.
(5) Nehogy félreértsétek! Nagyon nehéz ma talpon maradni, nagyon
nehéz ma fönntartani magunkat, a szeretteinket, a családunkat, ez ma
nagyon nehéz. Igen, ezért sokszor nap mint nap kell küzdenünk. Sokszor
szinte minden erőnket ez el tudja vinni. DE! Ezt nem áthúzva most azzal,
amit mondok. DE, hogyha az életünk nem szól semmi másról, mint a
biztonságérzetünknek a kimunkálásáról, hogy biztonság, biztonság és
biztonság. Ez az egyik legbiztosabb módja, hogy az életben semmi örömünk
ne legyen már. Most egy picit ilyen sarkosan, hadd tegyem föl ezt a
költői kérdést: Hallottátok ti azt, hogy Jézus valaha is azt mondja:
„Ezért tehát mondom nektek, bizony-bizony mondom nektek, helyezzétek
magatokat biztonságba!”? Nem volt akkor se könnyebb az élet. A világ nem
volt akkor se – tudatosan mondom így – jobb. Jézus mindig azt mondta:
„Bízzatok!”
Mert az ember amikor a bizalomra meg tudja magát nyitni, és el
tudja ennek révén engedni néhány félelmét, akkor teret ad magában az
örömnek. Ha görcsös kézzel már az egész figyelmünket kizárólag a
biztonságnak és a biztonságérzetnek a biztosítása köti le, ott nem fér
el az öröm, mert ott megágyaztunk az aggodalomnak, és ráadásul egy olyan
félelemnek, amely előbb-utóbb beteljesedik. Mert előbb-utóbb meg fogunk
betegedni. Előbb-utóbb meg fogunk halni. Ezért ha a figyelmünket a
biztonság és a biztonságérzet köti le, ebben az értelemben, ahogyan
szoktuk azt élni, minden örömnek és ünneplésnek kihúztuk a talaját, s
azt mondjuk: „Micsoda badarság, őrültség itt örülni valaminek is!
Ünnepelni? Mit?” Látjuk is, hogy milyen, mikor valaki fölkiált és azt
mondja: „Ünnepelni? Ugyan mit?”
Befejezésül: amikor Jézus azt mondja, lehetséges, hogy először a
meghívásra kéne érzékenynek lenni, részt venni az ünneplésben,
egyszerűen csak megnyitni magunkat az örömre, és ennek meglesznek az
áldott következményei. Például az, hogy az ember egyszer csak valahogy,
valahogy méltóvá lesz. Nem a személy szerinti méltósága alapján, hanem
egyszerűen csak valahogy, a rátermettsége révén, hogy helyet talál Isten
országában. Ezért szívből kívánom mindannyiunknak, hogy tudjunk helyet
találni, és helyet adni magunkban annak az örömnek és ünneplésnek,
aminek a következménye és gyümölcse az, amit az írástudók, a farizeusok a
nép vénei is olyan fontosnak tartottak.
