Mt 22,34-40 - Évközi 30. vasárnap - A év

2011.10.23.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

2011. október 23. – ÉVKÖZI 30. Vasárnap

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Kiv 22,20-26)

A jövevényhez ne légy kegyetlen és ne sanyargasd, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén. Az özvegyet vagy árvát ne nyomorgassátok. Ha sanyargatjátok őket, hozzám kiáltanak. Én meghallgatom kiáltásukat, felizzik haragom, és megöllek titeket karddal, úgyhogy feleségeitek özvegyekké lesznek és a fiaitok árvákká. Ha pénzt adsz kölcsön az én népemből való szegénynek, aki közötted lakik, ne szorongasd, mint az uzsorás, és ne vess ki rá kamatot. Ha zálogba vetted embertársad köpenyét, naplemente előtt add vissza neki. Hiszen az az egyetlen takarója, testének öltözete, és nincs egyebe, amiben alhatna. Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert én irgalmas vagyok.

Szentlecke (1Tessz 1,5c-10)

Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. Ti pedig a mi követőink lettetek, és az Úréi, elfogadtátok az igét sok szorongatás közt, a Szentlélek örömével. Így példaképpé lettetek minden hívő számára Makedóniában és Akhájában. Az Úr igéjének hirdetése ugyanis tőletek haladt tovább, nem csak Makedóniában és Akhájában. Istenbe vetett hitetek eljutott mindenhová, úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk. Hiszen mindenki beszéli rólunk, hogy hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Fiát, akit feltámasztott halottaiból, Jézust, aki megment minket a jövendő haragtól.

Evangélium (Mt 22,34-40)

Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szaddúceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: ,,Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?' Ő azt felelte neki: ,,Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből [MTörv 6,5]. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: ,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat [Lev 19,18]. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.'

Szentbeszéd

„Szeresd az Istent teljesen.” Nyilván összefoglalhatjuk ezt így, ebben a szóban, „Teljes szíveddel, lelkeddel, erőddel, elméddel, értelmeddel teljesen.” S hogyha visszaemlékszünk, hogy mi is volt a kérdés, mi a legfontosabb parancs a törvényben, akkor itt parancsról és törvényről van szó, és mi pedig már nagyon jól tudjuk, a rákövetkező nemzedékek, hogy Jézus azzal, hogy elhozta a kegyelemnek, a kiengesztelődésnek az idejét, azzal tulajdonképpen azt is kifejezte, hogy az ember a törvényt a saját erejéből megtartani nem tudja. Ha tehát a legfőbb parancs és törvény az, szeressük Istent teljesen, embertársainkat pedig úgy, mint saját magunkat, ha ez a legfőbb foglalata a törvénynek, akkor egyfelől megörülünk ennek: „De jó, hogy ilyen egyszerűen meg tudtuk ragadni!”. Másfelől pedig – nem mondom, hogy szomorkodnunk kell, inkább csak hogy – egy józanság is erőt vehet rajtunk, és ez a józanság a kegyelemnek nagy táptalaja, ez pedig az, hogy „Na, éppen ez az, ami embernek lehetetlen.” Ami egészen biztos, hogy a mi saját erőnkből nem fog menni. Ezért nem szeretnék a mai alkalommal valamiféle buzdító-beszédet mondani, hogy „Szedjétek össze magatokat, hátha sikerül.”

Inkább azt tartom nagyon a remény ellenére valónak, hogyha elkezdünk nekifeszülni valaminek, amiről tudjuk, hogy nem fog sikerülni. És hogy közben, mert tudjuk, hogy nem fog sikerülni, aközben azt a sajátos fájdalmat próbáljuk állandóan elhessegetni magunktól, hogy „Úgyse fog sikerülni.” Ezért nem arról szeretnék beszélni, hogy szedjük egy kicsit össze magunkat és menni fog, hanem sokkal inkább induljunk ki onnan: „Már miért is menne?” Hát emberek vagyunk. Hogyan tudnánk teljes szívvel, teljes lélekkel osztatlanul, és aztán az embertársunkat pedig úgy, ahogyan Jézus tette… hogyan tudnánk ezt?

De nem lehetséges-e, hogy miközben ez nem azt jelenti, hogy az ezzel kapcsolatos vágyunkat, vagy törekvésünket föladnánk – dehogy adjuk föl, hanem inkább ráállunk a realitás talajára. És ezért szeretnék néhány dolgot mondani. Hogy nem bölcsebb dolog-e meglátnunk a törekvésünkben és a vágyunkban az emberi természetünknek a töredékességét, a gyöngeségünket, az esendőségünket. S hogy miért, azt majd a végén szeretném néhány mondatban összefoglalni.

(1) Mert az első, hogy éppen nagyon is jól tudjuk, hogy nem egyszer, amikor nekifeszülünk annak, hogy „Na, szeretni akarunk, és tesszük, és tesszük, és igyekszünk szeretni.” akkor ha jól megvizsgáljuk azt, ami bennünk lejátszódik, egy nagyon sajátos dologra találunk. Ez pedig az, hogy nagyon szerettük volna megkímélni magunkat rossz érzésektől, negatív érzésektől. Te megkérsz engem valamire, és énbennem nem a szeretetnek ez a teljessége lobban föl, még csak nem is az, hogy „Hát tudom én szeretni magam, na, akkor te is kapsz belőle.”, hanem sokkal inkább az, hogyha én most nem teszem meg, este bűntudatom lesz. Akarok magamnak egy jó éjszakát. Én nem akarok azzal a bűntudattal élni, hogy nem tettem meg, mikor kérted. El akarom kerülni azokat a rossz érzéseket, érzelmeket, azt a hangulatot, ami akkor vesz erőt rajtam, hogyha nem szerettem eléggé, hogyha nem tettem meg, hogyha nem segítettem. Ezektől a rossz érzésektől szeretném magamat megkímélni. Ez az első realitásunk. Igen, sokszor, amikor cselekszünk valakiért, a mögött észrevehetünk valami ilyesmit is, ami így szól: Szeretnénk megkímélni magunkat rossz érzésektől. És aztán megvan ennek a párja is.

(2) Mikor olyan könnyen ki tudjuk mondani: „Szeretlek téged!” És közben látunk valakit, aki segít a másik emberen, és mit él át. Azt, hogy de jó erősnek lenni. Te rászorulsz, én nem, te most kicsi vagy, én nagy, te gyönge, én erős, és én most segítek. Melyikünk nem szereti azt, hogy hatékonynak élheti meg magát? Szeretünk hatékonyak lenni, és ügyesek, szeretünk rátermettek lenni, átélni azt, hogy „Én nem vagyok kiszolgáltatott, nem, én nagyon is rátermett vagyok, énnekem ez megy!” Még ebbe azt is belevonhatnánk, de jó magunkat erősnek érezni.

Ó, a második realitásunk, hogy sokszor nem negatív érzelmektől akarjuk megkímélni magunkat, hanem egy-egy helyzet, egy-egy kapcsolat, egy-egy cselekvés, egy-egy gesztus az nem egyszer abból is veszi az erejét, hogy jó hatékonynak érezni magunkat. Erősnek, és nem kiszolgáltatottnak, és ezért megtesszük, s azt mondjuk rá: „Nagyon szeretlek téged!” De azt nem mondjuk, hogy „De jó erősnek lenni!” vagy „De jó, hogy nem vagyok én abban a helyzetben, amiben te vagy!” Sokkal jobb szerep az, segítőnek lenni, mint segítettnek, sokkal kényelmesebb, ezért inkább ezt választom. A második dolog: pozitív érzéseket, érzelmeket akarunk, és ez segít bennünket.

(3) A nő vagy a férfi odaáll a társa elé, és azt mondja: „Én nagyon szeretlek téged…!” Mindaddig, amíg a társa a szükségleteit kielégíti. Mindaddig, amíg a társa úgy válaszol, úgy reagál az én szükségleteimre, az én vágyaimra, az én teljesen reális igényeimre, ameddig nekem az jó. És nemde bele van oltva az emberi természetünkbe, hogy amikor hosszabb távon, egy kölcsönösséget ígérő kapcsolatban én adok, de a másik nem… Én teszek, de a másik nem, mikor úgy érzem – lehet, hogy elég csak úgy érezni, hogy „Én csinálom, és te nem.”, hogy azt mondom: „Hát, nem biztos, hogy ezt így kéne csinálni. Hát lehet, hogy én akkor most egy picit visszahúzódok.” Miért is? Mert fájlalom a kölcsönösség hiányát. Mert mikor azt tapasztalom, hogy a szükségleteimre nem kapom meg a megfelelő választ, az, amit addig úgy mondtam: „Szeretlek téged!”, akkor az hová lett? Akkor úgy tűnik, hogy itt a szeretetünkben nagyon is ott volt a kölcsönösség utáni igény, annak a vágya, hogy a szükségleteink kielégüljenek, hogy arra jó válaszokat kapjunk, hogy „az igazságosság rendje” bennünk valamiképpen kielégülést nyerjen. S ha ez nem történik meg, valahogy el is csodálkozunk rajta, hogy „Nem, azt hiszem, már nem szeretlek. Talán ez a kapcsolat nekem már nem is éri meg.”

(4) Valaki azt mondja a másiknak: „Én nagyon szeretlek téged.”, mire a másik azt mondja „Jó, akkor hagyjál békén!” De aki azt mondta „Én nagyon szeretlek téged.” azt mondja: „Dehogy is! Hát én szeretlek!” A másik azt mondja: „Nem, mert te zaklatsz engem.” – „Nem, én nagyon szeretlek téged!” Amivel kapcsolatban át tudjuk élni, hogy ahhoz tudunk tartozni, az nekünk fontos és érzéseket és jó érzelmeket kelt bennünk, ahhoz tudunk elkezdeni ragaszkodni, kötődni, és végül függeni tőle. Hogyne volna ez lehetséges, és hogyne volna ez benne az emberi természetünkben! És én azt mondom „Szeretlek!” és a másik azt mondja „Hát az lenne szeretet, hogyha távolabb lépnél.” – „De nem, hát hiszen én szeretlek.”

A negyedik, amire érdemes rácsodálkoznunk, hogy sokszor, amikor azt mondjuk „Szeretlek téged.”, abban mennyi ragaszkodás tud lenni, olyan értelemben vett függőség, ami el is bújuk a mögé, hogy azt mondtam „Szeretlek téged.”

(5) És végül, végül, a realitáshoz egy ötödik dolog is tartozik. Nekem ez fáj legjobban. Ez pedig az, hogy nagyon világosan lehet látni megint csak az emberi természetünket, hogy tesszük a jót, és segítünk, és iparkodunk, és két dolog nagyon ösztönzően hat ránk. Az egyik az ellenőrzés. Mindegyikünk talán elmondhatjuk azt, dolgoztunk már munkahelyen. Nagyon ösztönzően hat ránk, hogy vannak határidők. Nagyon ösztönzően hat arra, hogy jót tegyünk, hogy ellenőriznek bennünket, a körmünkre néznek, vagy megnézik, hogy megcsináltuk-e, vagy nem. Az emberi természetünkhöz az is hozzátartozik, s erre mondom aztán, hogy na ez fáj aztán a legjobban, hogyha félünk. Hogyha azt gondoljuk, hogyha nem tesszük meg ezt a jót, vagy nem iparkodunk eléggé, akkor ebből rossz következmények születnek. Esetleg majd egy pap kiáll ide egy vasárnapi szentmisén, elkiáltja magát, és azt mondja: „Még el is kárhozhattok!”

Azért azt nem. Hát ezt a félelmet, na ezt nem kérem. Nem, s ez a félelem elkezd bennünket ösztönözni. „Na akkor inkább jó kisfiú leszek.” vagy jó kislány. Nem tudom, hogy félelemről félelemre lépve a szeretetnek az országát lehet-e építeni. Hogy azt mondjuk az üdvösségről, hogy ott a szeretet beteljesedik. Nem ellentmondás-e az, hogy a szeretet beteljesedését félelemről félelemre lépve próbáljuk megélni, vagy megvalósítani? Szerintem olyan ellentmondás, ami nagyon elgondolkodtató. Hogy mi éppenséggel a félelmünket erősítjük, vagy a félelmünk szavára hallgatunk, úgy akkor a szeretet kezd el bennünk beteljesedni? Nem tudom, hogy így van-e, kétlem.

Az emberi természetünk tehát nagyon sajátos gyöngeséggel, töredékességgel, gyarlósággal rendelkezik. De miért foglaltam ezt össze ebben az öt pontban? Nem azért, hogy bárkinek a kedvét elvegyem, hanem sokkal inkább azért, hogy amikor mi egy-egy kapcsolatban vagyunk, és azt mondjuk: „De hát én szeretlek téged!”, és közben azt gondolom: „Adjál vissza annyit, amennyit én adtam.”, hogy akkor esetleg azt tudjuk mondani: „Na, talán az nem is volt annyira sok. Mi minden volt abban! És amikor te szerettél engem, lehet, hogy azért most sokkal hálásabb tudok lenni.” Hogy azok a kivételes pillanatok és gesztusok, amikor valóban tudtunk szeretni, hogy azok talán így fel tudnak értékelődni. Hogy nem magunkat kezdjük el fölértékelni a szeretet-piacon, hogy „Na, hát én azért már itt nagyon jól állok.”, hanem azt tudjuk mondani: Ha kijött belőlem egy-egy gesztus, már azt is de meg tudom becsülni. És amikor a társam, vagy egy másik ember egy-egy villanással felém tudott fordulni, akkor lehet, hogy azt mondom…, azt mondom: „Ez egy egész napra is elég.” Mert szeretni senkinek se könnyű.

De nagy dolog az, mikor mindezekkel a nehézségekkel együtt vállalkozunk arra, hogy szeressünk, és közben bele merünk nézni abba a tükörbe, ami az emberi természetünket olyan jól visszatükrözi számunkra. Nem lehetséges-e az, hogyha látjuk a szeretetünk töredékességét, az lehet, hogy először valami keserűséget hoz, utána pedig, utána pedig azt mondhatjuk: „Hát hogy gondoltam én eddig azt, hogy nekem ez is jár, meg az is, meg az is.”, és természetesen meg tudtam mondani rögtön, hogy kitől. És azt gondoltam, hogy „Neked csak egy picit kéne összeszedned magad.”, hogy „Neked miből áll engem úgy szeretni, ahogy nekem az jól esne? Hát mit kellett volna neked, éppen csak két lépés lenne, hogy a szükségletemet kielégítsd.” S akkor látjuk, ez mennyire nem ilyen egyszerű. Hogy az emberi természetünknek mennyire ott van ez a töredékessége.

És ezért, zárásképpen. Mindezt azért mondtam el, hogy rá tudjunk csodálkozni, és meg tudjuk becsülni azt, hogy minden gyöngeségünk ellenére tudunk szeretni. És hogy a másik ember, akivel lehet, hogy összekötöttük az életünket, lehet, hogy életünkben csak egyszer találkozunk, hogy amikor tesz felénk egy gesztust, hogy annak micsoda értéke tud lenni! És amikor ezt fölismerjük és fölfedezzük, akkor rájövünk, hogy bennünk is, és a másik emberben is mekkora kincs az, amit talán eddig félelmektől görcsösen próbáltunk magunknak elvárások formájában elénk helyezni, vagy amit megpróbáltunk kipasszírozni egy másik emberből.

De nagy dolog az, hogy néha még szeretni is tudunk! De nagy dolog az, hogy volt már, hogy bennünket szerettek! És ezek a tapasztalataink, és ezek az élményeink valóban építik azt az országot, aminek a beteljesedését olyan nagyon várjuk.