A tartós és megelégedett társkapcsolat – neurobiológiai háttér

Szemkontaktus

Egyszerűen nézek a szemedbe. Tudjátok, hányszor történt az velem, hogy ültem valakivel, beszélgettünk. Nem t’om, ti hogy vagytok ezzel, én úgy, hogy ha valaki beszél, akkor szeretek ránézni. Persze, úgy látom őt is, de nézem, nézem, és újból és újból megtörténik az, hogy megáll, és azt mondja: „Te, Feri, annyira zavarban vagyok, s nem tudom, hogy miért. Te, annyira zavaró, hogy te így nézel.” Nem tudom, hogy tulajdonképpen mi is zavarja őt, ezt nem tudom, de hogyha beszél róla, akkor általában valami ilyesmi szokott megfogalmazódni: „Nem vagyok hozzászokva. Tehát hogy most beszélek huszonöt perce, te pedig nem szóltál bele, nézel a szemembe, és az arcodon tükröződnek azok a dolgok, amiket én mondok. Hát ez annyira furcsa, ez, ez… hát szinte sok is.” Nem megrendítő ez? Hogy sokszor azért megyünk el egy segítőhöz, hogy nézzen ránk, hogy legyen egy ember, aki ránk néz, és akinek 45 percen keresztül mondhatom, és ahogy ő hajlandó tízezer forintért érzelmileg bevonódni. Hát tudjátok! A hideg kiráz. De ne… S akkor ő bevonódik, és hümmög, és az arcán tükröződnek az én érzéseim, „Jaj, hát ez minden pénzt megér!” (09:05)

Tehát ilyen egyszerű dolgokról van szó, hogy belenézek a szemedbe, hogy nézem, nézem. Ösztönösen is egyébként a fordítottja történik az elhidegülés kapcsán. Mikor bejön egy férfi és egy nő, és azt mondja, hogy „Jaj Feri”, vagy Feri atya, vagy nem t’om, mindegy, nem mindegy, de. Ülnek, és az egyik beszél, és a másik nézi a könyveimet, akkor tudom, hogy nagy baj van. Ez is nem egyszer előfordul. Még csak nem is arról van szó, hogy beszél a feleség, és a férfi rám néz, úgy kíváncsi, hogy mit szólok hozzá. Ez már egy érzelmi bevonódás, akkor ott hárman vagyunk. Ugye, és legalább már a felesége nem érdekli őt, „Úgyis tudom, mit mond, téveszme az egész.”, de hogy én beveszem-e, vagy nem, ezért ez érdekli. Hogy most ő egyáltalán elkezdje-e mondani, hogy a felesége téved mindenben, és hogy miért van neki mindenben igaza. Ugye, legalább ezért rám néz. De amikor az történik, hogy a feleség beszél, és a férfi látom, hogy nézi a könyveimet, és látszik, hogy tényleg azt nézi, mert így a szeme így változik. Tehát nem csak úgy elréved, én szoktam csak úgy… attól még ott vagyok, csak úgy… De nem, látom, hogy kifejezetten olvassa a címeket. (Egészségetekre! Mmm!) Ez persze kifejezhet valami nagyon világos üzenetet is, annyi mindent kifejezhet. De minden esetre önmagában az, hogy a szemével nem követi sem a feleségét, se engem, se azt, ami ott történik, hújj, de beszédes. És nem úgy van, mikor ilyesmit látunk, egy pillanat alatt tgg-dgg-dgg, bennünk is egy csomó minden elkezd menni. „Mit csinál ez? Mit rontottam el? Mit rontott el? Ki a hülye, én vagy te? Te, te, te, de hát az…, akkor is én érzem rosszul magam. Micsoda hülyeség, te vagy a hülye és én érzem rosszul magam.” (11:05)

Na, tehát a szem. De még az is, van egy ilyen szép mondás, hogy „A körösztény ember az, aki nem egymásra, hanem egyfelé néz.” (Hát ez… valaki ezt túl cukrosnak érezte. Vagy… ez jött át.) Minden esetre például az egymásra hangolódásnak az is egy szép jele, hogyha a feleségem néz valahova, én tudom követni az ő pillantását. Hogy egyáltalán még – akár magától értetődő módon – nem is tudatosul, de ahogy néz, én is arra nézek. Tehát ennek a bölcsességnek, hogy egy felé nézünk, neurobiológiai alapjai is vannak. Hogy tényleg az egymásra hangolódás, te nézel, én is oda nézek. (12:05)

A testtartás

Amiről beszéltem múltkor, a testtartás. Satir asszonyt hoztam nagyon. Hogy nem tudod átélni, átérezni, hogy mi lehet a társaddal, de látod, ahogy van, vedd föl ezt a testtartást. S akkor a testtartással együtt, a mozdulattal együtt… S akkor benne kell egy kicsit maradni. Ez nem jön rögtön. (puffant a mikrofon – szerk. most már lát…, most ez, ez van, hogy megütöm, most jöttem rá. Ti tudtátok? Tudtam, hogy tudtátok, annyira megalázó. Na, tehát… ) Hogy de akkor benne kell maradni. A testtartás, és akkor ilyen, fú, ez az, most akkor ez lehet benned. (12:50)

A közös cselekvés

Voltatok már lagzikon? Ugye, mikor vannak olyan lagzik, ahol próbákat kell kiállnia az ifjú férjnek és vőlegénynek. És emlékszem, nem olyan régen, assz’em 8-10 éve, (Én már ilyen öreg vagyok.) volt akkor egy ilyen próba, és csak úgy mehettek be a lakodalmas házba, hogy volt egy jó nagy fahasáb, s azt ketten együtt el kellett fűrészelniük. Micsoda egymásra hangolódás, együtt fűrészelni. Fűrészeltél te már együtt egy nővel, vagy egy férfivel? Ezt most… na. Az nagyon nagy egymásra hangolódást igényel. Pici szögeken rettenetesen sok múlik. Mert ahogy a fűrész pengéje megy, az egy nagyon cseles dolog. A fűrész pengéje így van, a fogak meg ki vannak hajtogatva. Tehát ott tud nyírni, de ott meg is tud szorulni. És hogy ott pici millimétereken múlik, hogy hogyan tartod, hogy lejjebb nyomod, följebb, jobbra-balra. Hihetetlen egymásra hangolódást igényel együtt elfűrészelni valamit. Máris mondtam egy jó ötletet. Válságban a kapcsolatod? Fa és fűrész kérdése. (14:15)

Ilyen egyszerű dolgok tudnak nagyon sok mindent formálni és alakítani bennünk, és közben pedig van egy olyan meglátásom, hogy mikor már ilyen egyszerű, praktikus dolgokat mond bárki, akkor nagyjából ki is szoktunk kapcsolni. Tehát azt mondjuk: „Ja, hát persze, persze, jaj, persze, így van, így van, jaj… és eszünkben sincs csinálni. Ezt nagyon gyakran tapasztalom. Ilyenkor mindig egy bibliai történet jut eszembe, a szíriai Námán. Leprás beteg volt, és hát beteg, beteg, és beteg. Hiába gazdag, és hiába, beteg, senki nem tudja őt meggyógyítani, s akkor egyszer csak jön a hír, ugye ott valakitől, hogy „Hát van, van egy nagy próféta Izraelben, hozzá el kéne menni, ő lehet, hogy meg tud gyógyítani.” S akkor fölszedi…, elmennek, és akkor azt mondja a próféta: „Persze, persze, fürödj meg itt ebben a folyócskában. Ennyi.” És fölháborodik ez az ember. Hiába leprás, fölháborodni tud. „Mi? Ebben a kis folyóban fürödjek meg? Ne nevettessük már ki magunkat!” És a Szentírás gyönyörűen mondja, hogy „Hát ahonnan én jövök, nem ilyen kis kanálisok vannak, gyönyörű bővizű folyók. Na abban megfürdeni, az igen. Ebben fürödjek meg? Ne vicceljünk már!” És úgy kell ennek a beteg embernek a lelkére beszélni. „De hát figyelj, ha a próféta azt mondta volna, hogy fusd körbe a Földet háromszor, az, akkor azt méltónak tartottad volna a betegségedhez?” Ez szintén nagyon megrendítő, hogy sokszor pedig az a pici dolog, amit el tudunk kezdeni gyakorolni és csinálni, nevetségesnek tűnik, és azt mondjuk: „Mi? Az én nagy bajomat ez a kis izé?” E mögött nagyon sok minden föl tud tárulni. Hogy akarom-e, nem akarom, miért nem akarom, hol tartok, mint tartok. De hogyha tényleg akarom, akkor azt lehet mondani, hogy egészen kis dolgok, elkezdjük őket csinálni, nagyon messze tudnak vinni. Úgy, mint az angol gyep. Mert egyszerűen csak öntözni, meg nyírni kell 300 évig, és aztán teniszezni is lehet rajta nagyon szépen. (16:45)

Pöttyös mise – mese a hangolódásról

Mondanék nektek egy történetet a hangolódásról. A gyerekekkel játszottam, az volt az evangélium, hogy Jézus azt mondja: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” És ezt próbáltam a gyerekeknek is elmondani, és a következőt találtam ki, szokás szerint egy mesét. S a mese úgy szólt, hogy van egy vándor, elmegy, és ahogy vándorol, vándorol, egyszer csak egy nagyszerű helyre érkezik, ahol nagyon szeret lenni, és ott picit letelepszik, és aztán már nincs is kedve továbbmenni. De hát persze az életében vannak nagyon fontos dolgok, és kihez is forduljon segítségért, mint a bölcs remetéhez. A bölcs remete azonban fönt lakik az egyik hegyen, az egyik barlangban, s az a nehézségünk vele, hogy nem beszél, hallgatási fogadalmat tett. És ezért a vándor persze elmegy hozzá, de pontosan tudja, hogy semmilyen szó nem fogja elhagyni a remete ajkát. De azért ő elmondja, és megy föl hozzá, és azt mondja: „Te, remete, remete! Én annyira örülök, hogy férfi vagyok. Annyira jó férfinek lenni! Hát ha nem volnék férfi, el merhettem volna indulni vándorútra? Hát én éjszaka tudtam éjszakázni az erdőben, meg tudtam küzdeni a farkassal, jaj, de jó, hogy férfi vagyok.” Mire a bölcs remete megtartva a hallgatási fogadalmát a következőt teszi. (széttárja a karjait – szerk.) Bólogat, mosolyog, és ezt csinálja… Hát, érti is, nem is ezt a vándor, lemegy, eltelik egy kis idő, na, megint nagyon mondhatnékja van, hát kihez menne, mint a remetéhez. Megy föl a remetéhez: „Remete, én annyira örülök annak, hogy szabad vagyok! Szabad! Hogy maradok, ha akarok, megyek, ha megyek, jaj, de jó szabadnak lenni. És most ráérzek, hogy szabad az erdőben lennek, és szabad itt a faluban lenni. De jó ez az élet!” S a remete nagyon bólogat, mm-hmm, és aztán (széttárja a karjait – szerk.) Hát, érti is, meg nem is a vándor, minden esetre hazamegy, éli az életét. Na, egyszer csak, már megint mondhatnékja van – ez az utolsó – fölmegy a remetéhez. „Remete, remete! Nagyon el akartam neked valamit mondani, valami azért ide hajtott engem hozzád. Én úgy szeretek mulatni. Cs-cskk-tí, mulatni! Hujj, de jó az! Egész hajnalig tudom ropni.” A remete nagyon mosolyog, örül a hírnek, és a következőt csinálja… (széttárja a karjait – szerk.) (19:30)

Na, és akkor megkérdeztem a gyerekeket. „Szerintetek a remete mit mondott a vándornak? Sss… ezt szeretem… S persze, nagyon izgatottak lettek, és mondták egymás után a dolgokat, nagyon aranyosakat mondtak, nagyon. Azt mondja: „Jó dolog mutatni, amíg el nem fogy a pénz. – Hát, igen, így is lehet, de gondolod, hogy a remete ezt akarta mondani? Hát annál bölcsebb a mi remeténk.” És akkor, olyan érdekes ez, hogy megy ez a beszélgetés, az egyeztetés, az egymásra hangolódás, és én is egy picit segítek nekik, ők is hangolódnak rám, és egyszer csak kitalálják azt, amire én gondoltam. S akkor aztán elkezdték mondani. Igen, a…, hát akkor jó dolog szórakozni, jó… (Most nem vehetem át a másik kezembe? Help!) Jó dolog szórakozni. (a mikrofon recseg – szerk.) (Ez nagyon durva!) Jó dolog dolgozni. Jó dolog férfinek lenni, jó dolog nőnek lenni. Jó dolog szabadnak lenni… - erre jelentkezik egy kisfiú, 8 éves, vagy 7, azt mondja… (a mikrofon recseg – szerk. Hát, szóval… megtanulom a finomságot, hogy finoman, a mikrofonhoz is csak ilyen finoman.) Tehát jó dolog szabadnak lenni – mondja a kisfiú, 7 éves (A gyertyát nem adom így át a keresztszülőknek. Köszönöm.) – és jó dolog kötődni. Mi van? Hát eszednél legyél, hét éves vagy! (Hátha ez?Becsavarja a technikus a mikrofon elemtartóját (??) – szerk. Puszi neked! Ez jó, ez jó, tényleg. És zöld! Hmm! Na, szóval!) Ránézek a kisfiúra, nem t’om, hogy ez most… „Te honnan tudsz ilyen kifejezéseket? – A nővérem mondta.” (22:20)

Szóval, azt akartam volna érzékeltetni, vagy ábrázolni, hogy… De a nővére honnan tud ilyen kifejezéseket? Hát álljunk már meg, hát nincs 14 éves a nővére, és úszik. Na most mi köze van a kettőnek egymáshoz? Nem tudom, csak úgy eszembe jutott. Tehát, hogy az érzelmi egymásra hangolódásnak ilyen nagyon finom jelei, és nagyon finom gyakorlatai lehetnek. Na most, megyek tovább, de még itt, itt vagyok, tükör-neuronoknál, és az érzelmi egymásra hangolódásnál. (Hol van a lap? Jó.) (23:00)

Érzelmi megértés

Ezért aztán mire van szükségünk, és mi az, amit mi adhatunk és nyújthatunk? Érzelmi megértést. Nem megérteni őt, érzelmi megértés. Ehhez pedig a tükör-neuronjaink nagyon nagy segítséget tudnak nyújtani. Igen ám, de – ebbe a témába kezdtem bele… Jaj, valaki azt mondta a múltkori után: „Hát Feri, ez rettenetes volt. Hát mint hogyha a National Geographic-et láttam volna 3D-ben. Hát valami életet, vagy valami…” Ennyi van, na. Szóval, a múltkori alkalommal föltettem azt a költőinek hangzó kérdést, hogy „Ha tényleg úgy van, ahogy a kutatás mondja, hogy a feleség ujját megbökik tűvel, nézik, hogy hol aktív az agya, fájdalom-érzékelő tik-tik-tik-tik. A férjét látja videón keresztül. A férjének az ujját is megböki a kísérletvezető, és ugyanaz a hely aktív. Akkor az agyunk hogyan különbözteti meg, hogy téged szúrtak-e meg, vagy engem? Hogy te fájsz-e, vagy én? Hogy az te vagy, vagy én?” Ez nem is költői kérdés. Hát ha ugyanaz játszódik le, hogyan különböztetem meg magamat tetőled? És ennek gyakorlati jelentősége van, hogy nem könnyen. Ez egy nagy válasz, ugye, most akkor ezt… „Nem könnyen.” Ezt visszük haza, de érdekeset mondott… (24:40)

Mi ennek a jelentősége? Hogyha az agyunk, az agyműködésünk felől nézzük azt, ahogyan egy férfi meg egy nő találkozik és beszélget, tulajdonképpen hatan vannak ott. Nem az egyik hatökör, a másik meg megy el, hanem… Ott jelen van a férfi önmagáról alkotott képe. Az agy számára az nagyon valóságos, ahogyan reprezentálódok az agyamban, hogy „ez vagyok én”.Ott van a társamról alkotott képem. A társamnak a magáról alkotott képe, és a rólam alkotott képe, és két virtuális világ is jelen van, én meg te a valóságban. Érzékelhető ennek a döbbenetes súlya? Hogy az agyunk számára nagyobb valóságot jelent az a kép, ahogyan én magam számára vagyok, és ahogy reprezentálódok, hogy „ez vagyok én”, és ahogy te énbennem élsz, neked is ugyanez így van, és aki én valójában vagyok, és aki te valójában vagy, ebben a kapcsolatban tulajdonképpen úgy tűnünk föl, mint valami képzeletbeli valóság. Ez történik. (26:05)

Ennek szerintem hihetetlen nagy jelentősége van, ha ezt fölfogjuk és megértjük, hogy ez a realitás. Hiába vagy te az, aki, ha az agyamban csak a rólad alkotott képzeteim, a rólad való reprezentációm él, és az jelent egy valóságot. Ez azt jelenti, hogy hihetetlenül tudnunk kellene zárójelbe tenni az összes elgondolásunkat, elképzelésünket. „Te így akartad, úgy akartad, te ilyen vagy, olyan vagy…” Húúú! Állandóan – a szónak jó értelmében – kellene élnünk a gyanúperrel, hogy fogalmam sincs, hogy mi ment benned végig, hogy ezt hogy akartad, vagy mi szándékod, vagy hogy… Ahh! Arról külön szeretnék majd beszélni, hogy az érzelmi összetartozásnak, egymásra hangolódásnak milyen óriási jelentősége van abból a szempontból, hogy képesek vagyunk-e helyesen elgondolni a társunknak a szándékait. (27:15)

Akkor ehhez most csak egy villanás. Képzeljük el, hogy a férfi virágot ad a feleségének, s a feleség ránéz, és azt mondja: „Na mit akarsz?” Ez egy tulajdonítás, a magatartásodnak tulajdonítok valamilyen jelentést, s akkor esetleg valami jelentőséget. Megint csak az, ami énbennem tgg-dgg, a bennem összeállt rendszer alapján egy tulajdonítás formájában megjelenik, hogy „Na megint akarsz valamit.”, ezt az agyam sokkal inkább valóságnak tartja, mint azt, amit te akarhattál, amikor a virágot adod. (27:55)

Azok a tulajdonításaink, amelyeket éppen a kommunikáció révén nem tudunk állandóan, folyamatosan ellenőrizni, és ha ezek a tulajdonítások rettenetesen, folyamatosan negatívak, tönkre van (téve) az érzelmi összetartozás, „tönkre van”. Hát láttatok már csalódott emberi arcot? Ahogy volt egy gesztusa a másik felé, és a másik belerúgott? Egy ilyen, csak egy ilyen mondatot kell mondani. „Na, te mindig csak akkor jössz, amikor kell valami.” Persze lehet ilyen is, de attól még a kapcsolatot ez biztos, hogy tönkreteszi, az érzelmi összetartozás biztos, hogy darabjaira hullik. Ezért a kommunikációnak, hogy egymást megérteni… Egyáltalán felülvizsgálni a saját tulajdonításainkat. Nem ott tartani, hogy megértselek téged, tele vagyok tgg-dgg-dgg-dikk, és ezt tartom valóságnak. Nem t’om, én ezért úgy tudok lelkesedni! Már olyan értelemben, hogy „Te jó ég, hát ez így van. Jól van akkor, nyugi!” Akkor nem tudok már olyan önfeledten hülyézni. „Ő egy ilyen hülye!” Hát de mit, mit tudom én? Na. (29:15)

A látszat gyakran csal – igazodás egymáshoz

Látunk egy visszahúzódó nőt, mondjuk. „Visszahúzódóóót…” Csak úgy finoman van benn a társaságban, és valami miatt van egy életvidám férje. „Ajj, az élet de szép!!” S könnyen gondoljuk azt, hogy, hát ennek a visszahúzódó nőnek mennyit kell igazodnia ahhoz a nagyhangú pasihoz, és fordítva van. A látszat gyakran csak, hogy ki kihez igazodik igazán. Mert hogyha hazamennek, és a nő azt mondja (elkezdtem lihegni…): „Hát, ide figyelj! A te állandó szerepelhetnéked, az állandó ugrálásod az engem egészen megszégyenít. Milyen férjem van nekem?” És így, sokszor akiben több az élet, és nagyon segíthetne a másiknak, akiben kevesebb, de több benne a szégyen, meg a szorongás, elkezd a kapcsolat érdekében igazodni hozzá. És a másik, aki egyszerűen valami tényszerű dolognak állítja ezt, hogy „Hát nem veszed már észre, hogy ez mennyire fájó és bántó, és megszégyenülök a társaságban, hogy te állandóan produkálod magad?” És így azok az erőforrások, amelyek a férfiből jöhetnének olyan értelemben is, hogyha a nő ráhangolódna a férfire… Mert azt is mondhatná, hogy „Te, úgy látom, ahogy te ezt úgy csinálod, még nekem is tetszik. Együtt élek veled 20 éve, de tudod, hát tulajdonképpen ezért szerettem beléd. Ezért, és arra gondolok, hogy van az, te, hogy én miközben állandóan itt szorongok, hogy teneked pont én kellettem? Mondd!” S akkor a férfi – elég jó – mondja is. Hát attól olyan, nem? „Jaj, te Pici! Hát hogyne szerettem volna beléd!” Tíri-rírí… s akkor elmondja. Oldódik a szégyen, a szorongás. (31:35)

Tehát nem úgy van az, hogy rád nézek, és rögtön azt gondolom, hogy ennek kell igazodni, és a másik nem igazodik. Sokszor éppen fordítva van. Záró mondat ehhez: kölcsönös igazodás. Itt a kölcsönösségen van hallatlan nagy hangsúly. Különben az érzelmi összetartozásnak a biztonsága, éltető ereje az kezd apadni. (Jó… jó… na most.) (32:10)

A konfliktusmegoldás feltételei

Az érzelmi összetartozásnak van még egy nagyon fontos tapasztalati – mondjuk – föltétele, amit így mondhatnánk: bírni a feszültséget, elviselni a csalódást. B írni a feszültséget, elviselni a csalódást. Lenne most egy kérdésem felétek. Szerintetek egy konfliktus megoldásához, mondjuk társkapcsolatban, mi a három legalapvetőbb föltétel? Csak az, hogy egy picit elgondolkoztok ezen, hogy van egy konfliktus, konfliktus, konfliktus, konfliktus… Mi kell ennek a két embernek a kapcsolatban, hogy a konfliktusaikat tudják megoldani, vagy legalábbis elfogadni, rendezni, vele együtt élni? Hogy vajon mi kell hozzá? (33:15)

Azt gyanítanám, hogy legelőször is valami olyasmi jut eszembe, hát mi, mi kéne(?), hát természetesen, hogy jól tudjanak konfliktusokat megoldani. Ez a legalapvetőbb válasz. (Az üveg is él, most kiderült. Nem adta magát, amíg nem néztem rá. Ránéztem, ő is rám hangolódott, és… együtt működött a kezemmel.) Szóval az első, vagy az egyik tényleg így van, hogy azoknak a módoknak az elsajátítása, megerősítése, adott esetben megtanulása szinte nulláról, hogy egy konfliktusban hogy lehet építő módon részt venni. Hogy egyáltalán azt hogy kell csinálni. Hogy mi az, ami építő hatással van egy konfliktusban, és mi az, ami romboló. Ez innen kezdődik, olyan, mint az ABC. Hát tulajdonképpen a fejünkben kellene tudnunk egy nagyon világos listát, konfliktusok esetén ez romboló hatással van… tik-tik-tik-tik, 15. És ezt álmunkból fölébresztve kellene tudnunk mondani. Hát ez az életünk, nem? De az még fontosabb lenne, hogy a 15-öt tudjuk, hogy mi az, ami épít egy konfliktushelyzetben. S mindig lenne tudnunk, hova tudok nyúlni. Erről azért még akarnék egy picit beszélni. De ez csak az egyik, hogy van egy 15-ös listám, hogy mi az, ami egy konfliktus során építő stratégia, építő módja egy konfliktusban való részvételnek. (35:00)

A másik kettő, amire nem hiszem, hogy sokan gondoltok… bár, kicsit olyan, mint amikor a tanár már úgy a szájába adja a növendékeinek… Mert a másik így szól: Akkor tudunk építő módon kijönni a konfliktusainkból, ha van érzelmi összetartozásunk. Itt akkor sejtjük azokat a negatív köröket, ami ki tud alakulni. Ha már nem nézünk egymás szemébe, ha már nem figyelünk egy felé, nem fűrészelünk együtt, akkor éppen az érzelmi összetartozás hiánya nagyon megnehezíti, hogy a konfliktusainkat kézben tudjuk tartani, és meg tudjuk őket oldani, amennyiben az egy megoldható konfliktus. Ezért tehát az érzelmi összetartozásnak a folyamatos kimunkálása tulajdonképpen alapja annak, hogy a házastársi kapcsolat döntő zömében, annak a közepén, amikor a konfliktusok kerülnek előtérbe, s a konfliktusmegoldás minősége, hogy akkor egyáltalán lehetőségünk nyíljon a konfliktusokon keresztül épülni és fejlődni. (36:15)

A harmadik pedig, szakirodalmat mondom nektek, akkor is, ha nem mondom, hogy mitt’omén X.Y. és társa, 2002. Jaj, hála Istennek, nem kell ilyet csinálnom. A harmadik pedig az elköteleződés, mint ami tartja a konfliktust, és a konfliktusban tart bennünket, és tartja a kapcsolatot. Hát milyen érdekes, hogy azt mondjuk, itt a konfliktus, hogyan tudnánk azt építő módon megoldani, hogy tudna javunkra lenni? És kettő dolog, az elköteleződés, és az érzelmi összetartozás döntően meghatározza, hogy ez lehetséges-e, vagy nem. (Ezért… na, jó. Inkább mondok pontokat, hogy… nem akarok… jó.) (37:10)

Mi az, ami még nagyon segít? Az, hogyha időt szánok arra, hogy a társamnak valami érzését, lelkiállapotát, helyzetét megpróbáljam átélni, ha erre időt szánok. Mikor beszélgetek valakivel… Most már nem nagyon, most… ú, de tele lettem. De nem a beszélgetéssel, mással. De nem egyszer hiába gyakorlom én ezt napi 8-10 órában, 12, csinálom reggeltől estig. Nem egyszer észreveszem, valakivel beszélgetek, és az érzelmi alaphelyzetére mondjuk 50 perc után sejtek rá. 50 perc, pedig én ezt gyakorlom reggeltől estig. Ott ülök, és zözö-züzö… és puff, egyszer csak megvan. Á, hogy ez van veled?! 50 perc. Tehát az, amikor például egy beszélgetésben vagyunk, és te mondod, hogy „Jaj, ez rettenetes, úgy izgultam, úgy féltem, hogy ez akkor hogy lesz…” És te már mondasz is valamit… Hát nem is szántunk időt arra, hogy mi, mi az… hogy volt az, hogy te féltél? Te féltél, féltél… Ó, egyszer csak nem az a mondat robban ki belőlem, amit már akarnék, hát te féltél, hát hagyom, hogy elérkezzen hozzám, hogy te féltél.

Az alapérzések érzelmei

S tudjátok, mikor posztgraduális képzéseken tanítunk, az egyik tárgy, amit tanítok, az éppen erre vonatkozik, hogy a segítő helyzetben, segítő kapcsolatban mit hogyan lehet tenni. S tudjátok, mit kell tenni másoddiplomás felnőttekkel, akiknek az eredeti alapdiplomája segítő diploma? Négy csoportba osztom őket, és azt mondom: „Van négy alapérzés: öröm, félelem, szomorúság, harag. S négy csoportban vagytok. Keressetek olyan érzelmeket, amelyekben ez az érzés található!” Nem megrázó ez? 30-40-50-60 éves humán diplomával rendelkező emberek, akik 20-30-40-50 éve ilyen szakmában vannak, és ott kell kezdeni… De nem azért, mert hülyék vagyunk, nehogy félreértsétek! Nem kritika, nem szidás, nem. Ilyen a kultúránk. Majd megveszünk egy kis érzelmi összetartozásért, és 50 évesen, ha le kell ülnünk, hogy szavakat leírjunk, hogy az öröm milyen érzelmekben van benne, hogy eufória, hogy hála, vagy önfeledtség, vagy tidi-didi… akkor ez… nincsenek meg a szavaink. Felnőtt ember létünkre nincsenek meg az alapvető szavaink, és közben pedig majd beledöglünk az érzelmi egymásra hangolódásért, az érzelmi megértésért. De nem tudom elmondani, hogy „Te, hát úgy látom, hogy…” Számomra ez megrendítő. (40:25)

Ugye, ezért azt gondolom, ez például jele, vagy tünete annak, hogy miért érezzük magunkat annyira kiszolgáltatottnak. Mert hogy a legalapvetőbb dolgokat nem tudjuk vissza… visszamondani egymásnak, szavakba önteni. Mondom, hogy mi segíthet. Tudjátok mit, ne tanuljatok szavakat! Pedig ez egy nyelv, ez egy nyelv. Játszhatnátok egyszer azzal, üljetek… már ma, tehát ma, házi feladat, hazamész, papír, és kezdjed leírni ezt a négy csoportot, és tik-tik-tik, írd! Mindegyik alá 30-40-50 érzelem tartozik, csak hogy úgy, úgy a mennyiségeket érezzétek. Az örömhöz tartozik a legkevesebb. Egyébként… a félelem, harag… 40-50, ilyen mennyiségű érzelem van ott. Mondom a segítséget. (41:25)

Hogyha ez nagyon nehéznek tűnik, ez a szótanulás, mert „Öreg vagyok már én ahhoz…”, jól van, akkor ne tanulj szavakat. Akkor a következőt lehet csinálni. Kezdjetek el, és ezt nem kell megtanulni, merni képekben, hasonlatokban, metaforákban beszélni. Vagyis egy nagyon egyszerű gyakorlat. Tudjátok, megint azt mondom, olyanok vagyunk, mint a szíriai Námán. Mondom, hogy csak ezt érdemes csinálni, és „Micsoda hülyeség!” Amikor hazamentek, vagy otthon van az egyikőtök, megjön a másikatok, és van egy pici idő meg teretek beszélgetni, még mielőtt nagyon belekezdenétek, akkor a gyakorlat így szól. Mondd meg, hogy „Úgy érzem magam most, mint…” Most. Tehát hogy úgy kezdjünk bele egy beszélgetésbe, hogy egyáltalán ott legyünk. „Iszonyú dühös voltam a munkahelyemen… – De hogy vagy most? – Most például egy vágy van bennem, hogy te ezt hallgasd meg.” Én azt mondom: „Iszonyú dühös voltam a munkahelyemen!” Én nem tudom, hogy benned egy vágy van, hogy ezt én meghallgassam, és azt hallom, hogy te iszonyú dühös voltál a munkahelyeden. S nekem rögtön egy gondolatom, hogy: „Jaj, persze, az a hülye főnök!” Neked az volt a vágyad, hogy én meghallgassalak, én meg rögtön leütöttem „…az a hülye főnök!” Tehát az a tapasztalatom, hogyha ebben nincs is rutinunk, ez mindenkinek megy, mindenkinek, ezt tudjuk csinálni. (42:55)

Hát nem kell akkor nagyon bonyi szavakat tudni, hogy az milyen érzelem… Olyan képeket tudunk mondani, az mindennél többet ér. „Hát tudod, én ma úgy érzem magam, mint a Micimackó, aki beszorult a fába, és így kalimpál a lábával, és azt se tudja, mikor fog onnan kijönni. Na, pont így érzem magam.” Ez megvan? S a képeknek olyan hívó ereje van… A képek ugyanis az agyunkat sokkal komplexebb módon érik, és dolgoztatják meg, mint a szavak, a fogalmak. Ezért a képeknek nagyon nagy jelentősége van. Ezért máris elképzelem, hogy a férjem az úgy érzi magát, mint a Micimackó, aki beszorult a fába. Ó, te szegény! Hát de már most érzem, hogy szeretem a férjem. Még én is ezt érzem, hát akkor ti? Tehát elég elképzelnem, és tudjátok, az agy… Látjátok, az agy nagy segítségünkre van. Nem kell, hogy lássam a férjemet Micimackóként kalimpálni beszorulva, mert lég, hogy elképzelem. Az agyam ugyanis nem tudja megkülönböztetni a valóságot a belső képektől. Háhááá! Ugye, az előbb is erről beszéltünk, csak egy másik összefüggésben. Akkor ez a javunkra válik. Hát nem véletlem, a bölcs buddhista szerzetes ezt csinálja egész életében. Vizualizál, egyetemes jóakarat szempontjai. Elképzeli, hogy tud jót tenni, títi-díti-dí… Az pontosan annak felel meg, mintha ő azt tényleg látná is. És ráadásul van egy, még egy nagyon szép dolog. (44:40)

Szurkolókat néztek. Assz’em, ezt meséltem nektek. De olyan… kiderült, nézték az agyműködését. Ülök, iszom a kólát, (Jaj, ez milyen jó! Nem t’om mit… Traubit!), nézem a meccset. Góóóóól!!! Hát de gól volt! Kit érdekel? Hát belőtték! De gyönyörű volt! Tudjátok, hogy kétféle ember van? Most nehogy az egyik a… (Kifolyt az ital az asztalon – szerk.) (A jegyzeteim!) Kit érdekel a jegyzet, mikor bement?! Hát nem tökmindegy? Volt már, hogy fölpattantál a helyedtől, és akkor…? Nagyon köszönöm. (Kapott szalvétát, vagy zsebkendőt – szerk.) Egy elég. Kettő. Ja, az asztalnak is. Micsoda együttérzés, ráhangolódtál az asztalra. Szóval kétfélék vagyunk. Azok, akik maguk is fociztak – én remélem, ilyenek vagytok – ha bent van sejti szinten, bent van, hogy milyen az, hogy focizni, és én nézek egy meccset, képzeljétek el, ugyanaz történik, amiről eddig beszéltünk a társkapcsolat szintjén. Olyan dolgok mennek bennem végbe, mintha én fociznék. Fogyókúrázásra nem jó, de élettani szempontból ugyanaz megy bennem. Hát örülök, és olyan, mint hogyha én rúgtam volna be, pedig csak nézem a meccset, ülök otthon. De ha én nem fociztam, nem focizok, és nézem a férjemet, hogy „Édesem, mit csinálsz már? Hát nézd meg, mit csináltál az asztallal! Hát… ilyen felnőtt ember, nem tud nézni egy focimeccset rendesen? Hát mit csináltál már?” Ez minek a tünete? Hogy ő az anyját látja, ahogy gyerekkorában vele veszekszik, őneki ez van bevésődve. Most kisarkítottam. (47:00)

Vizualizáció, imagináció

Tehát az, akinek itt belül nincsen meg az élmény, a kép, tik-tik-tik-tik-tik, és annak a neurobiológiai, neurokémiai, minden- minden- minden, ő ezzel nem, nem vonódik be, és teljesen más játszódik le benne. Ő lát egy lehetetlen alakot, aki egy lehetetlen helyzetben csak bajt okoz. Ebből azonban következik valami nagyon fontos. Ugye a vizualizáció, vagy imagináció, erről beszéltem, innen indultunk el, hogy a következő nagyszerű lehetőségünk. Képzeljünk el minél több pozitív cselekvést. Cselekvést. Például. Egy lefagyott pasi vagyok. „Na, hát én, énszerintem ez már gyógyíthatatlan ez a kapcsolat, énszerintem ez… Jó, hát lehet, hogy még talán egy dobásunk van, de… de nem, nem látom, hogy ez… Tulajdonképpen, nem is tudom…, már nincsenek is szavaim. Még, még egy pár éve, emlékszem, még úgy tudtam mondani, de most már nincsenek is.” (Jaj, de rosszul kezdem érezni magam!!! Jaj, na! Szóval.) Akkor képzeld el, ahogyan ebből a lehetetlen, ellehetetlenült tehetetlen állapotodból cselekszel a feleségedért, vagy a felségeddel. Képzelj el minél több cselekvést. Hogy például képzeld el, hogy most odamész, és a feleségednek adsz egy puszit. Első. De képzeld is el. Nem elég, hogy jó, odamehetnék, adhatnék egy puszit. Ez nem elég, képzeld el! Aztán fölállhatnék, akkor fölállok, akkor jobb lábbal állok föl, a bal, megyek… Azt részletesen el kell képzelni, különben nem érsz el oda. Hát a valóságban se úgy van, hogy egyet megyek, valamennyi kimarad, aztán odaértem. Azt nem, az jobb láb, bal láb, jobb…, két puszit adok. Odamegyek, átkarolom a nyakát. Odamegyek, megsimogatom az arcát. Odamegyek… na, azért nem tartunk itt, ez… biztos meg is ijedne, hogy mi van, három éve nem adtam puszit. Odamegyek, megállok, és azt mondom, hogy „Te, olyan érdekes, hogy úgy adnék neked két puszit, csak nem t’om, mit szólnál hozzá.” Hogy elkezdem elképzelni azt, ahogyan aktív tudok lenni egy helyzetben, és aktívan, pozitívan vagyok képes a kapcsolatban lenni. Képzeld el! Nem az, hogy „Képzeld el…!”, hanem „Képzeld el!” (50:00)

Vágy és remény

Mondok erre egy történetet. (Hogy… most nem t’om, kilógok már? Persze, már… ez, amit ma itt rendezek! Biztos fájt, hogy nem lehetek a nagyszínpadon. Na, szóval.) Jött hozzám valaki. Azt mondja: „Feri, rettenetes helyzetben vagyok, mert kirúgtak a munkahelyemről, és hát ott a család. Hát ez, ez hogy lesz? Egyszerűen olyan változások mentek bennem végbe, hogy el kellett mennem az orvoshoz. Egyszerűen el kellett kezdenem nyugtatókat szedni, mert ha nem szedtem a nyugtatót, egészen oda jutottam, hát meg fogok ettől bolondulni, megőrülök ettől. Iszonyú, szorongok, és nem tudtam aludni… Hát itt tartok.” S azt mondja: „Na de, na de…, na de most rájöttem arra, hogy most egy picit jobban vagyok az orvosságoktól, de hát énnekem az most nem lesz segítség, hogyha egyszer csak találok egy munkát, az nem lesz segítség, mert én mélyebben, én érzem, hogy mélyebben van a baj. A baj onnan fakad, hogy ez megtörténhetett velem. Hogy elveszítettem a biztonságérzetem, az nagyon mélyen van.” Valakit az életében valami olyan rettenet ér, ami lehet egy másiknak, aki edzettebb ebből a szempontból… Nosza, akkor tudja: „Ú, ez egy nehéz helyzet. Mik az erőforrások, várható kilátások, mit kell csinálnom? Ez rendben van.” De ő nem volt ilyen. Őneki ez egészen mélyre ment, biztonságérzet, elveszett a bizalma, egy ős szorongás vett rajta erőt. „De most akkor én… Tehát, ha kapok munkát, ez önmagában nem segít nekem, mert attól rettegek, hogy ez bármikor megtörténhet, hogy a világ…” Tulajd… most én már megfogalmazom, ezt nem kellett őneki tudnia, vagy mondani. Hogy a világ megszűnt biztonságos helynek lenni. Az rettenetes ám. Hát ha úgy megyek ki, hogy bármikor bármilyen baj érhet, és ez van itt elöl, úgy nem lehet élni. (52:25)

Mit lehet egy ilyen rettenetesen kiszolgáltatott helyzetben kezdeni? Az előző mondataim megvilágításáért mondom ezt. Nagyon egyszerű dolgot lehet „tenni”. Nem, nem kell…, nem csak gondolkodni róla, tenni. Ez pedig az, megkértem őt, hogy „Szedjed össze, hogy mi mindentől félsz! Mondd ki a félelmeid! – Ettől, ettől, ettől, ettől.” Na, akkor… És még ráadásul azt is csináltuk, ilyen helyzetekre is tartok nagyon sok építőkockát otthon. Mindegyik félelem egy építőkocka. Tele lett építőkockával az asztal. S akkor megkérdeztem tőle, hogy „Na, most itt van ez a félelem, most ezt biztos át is élted, ahogy beszélsz róla. És mire vágysz?” Hát gondoljátok, sokat kellett neki… „Jaj, hát arra vágyok, hogy én, meg a családom biztonságban lehessünk! Hogy megmeneküljek ebből a szorongattatott, lehetetlen helyzetből. Nyolc ilyen brutális kocka van itt, én meg ott egy kicsike. Hogy innen én… de nekem nem elég, hogy én biztonságban vagyok, én és a családom.” És most jön az, amiért mondtam. „Jó, akkor nagyon szépen kérlek, most becsukhatod a szemed, képzeld el, hogy ebből a szorongattatott helyzetből hogy menekülsz ki! Nem muszáj a saját erődből. Képzeld el, hogy hogyan tudsz innen kijutni! Bárki bármilyen segítséget adhat, de részletről részletre kell elképzelned.” S akkor ő… csukva a szeme: „Hát nem, nem, itt vagyok, nem, nem, ez nem…” S akkor, hát nem egyszer kell egy pici segítség. „Gondolj a mesékre! Bármilyen segítség érkezhet. Te innen meg tudsz szabadulni.” Egyszer csak azt mondja: „Hát én… hát képzeld – hát nem így mondta, hogy képzeld, most én mondom így – jön egy nagy madár. A nagy madár most leszáll ide, s föl tudok mászni a hátára. Van egy kantár, és meg tudok kapaszkodni a kantárban.” Na, és akkor beindult egy kör. „Megyek, és a madár elvisz a családomhoz, s a családtagok is fölülnek a madár hátára, s megyünk. S de érdekes, ahogy megyünk, és repül a madár, nem is félek. Nagyon biztonságosan tudok kapaszkodni, és a család is kapaszkodik belém, meg a madárba, és így megyünk. – Na de hova mentek? – Új-Zélandra.” Ugye, a fantázia ezért nagyszerű dolog. Egy olyan helyre, ahol őneki az a képzelete, hogy ott biztonság van. Ott nincs… nem t’om én mi nincs, ami itt van. Az ott, abból semmi nincs. Tehát akkor az Új-Zéland. „Ott vagyok Új-Zélandon, és akkor ott le…” (55:20)

(A többit már nem t’om, most mondjam, vagy ne mondjam? Mert szép, szép vége van ám. Hát, de mit érdekel az minket, a lényeg, hogy dolgozunk, nekifeszülünk… Persze, hogy mondom. Mert olyan szépnek tartom, hogy lelkesít.) Elképzeli, hogy ott akkor van egy ház, és ott Új-Zélandon, és egy ilyen fennsík, és lobog a tűz a kandallóban. De el kell képzelni, nagyon részletesen. Mindent pontról pontra, az átmeneteleket. Hogy kerül oda, hogy szállnak le a madárról, hogy mennek be, hol ülnek, hogy vannak. Mert az agy, akkor tik-tik-tik, akkor ott megvannak az összeköttetések. Tik-tik-tik-tik-tik. Ha átugrunk valamit, az baj, akkor nehezen realizálható ez a kör, ez a folyamat. Tehát részletesen, tik-tik-tik-tik. És akkor azt mondja: „Hááá! Hát itt ülünk, és akkor látom, a gyerekek ott játszanak valami medvebőrön – hát, azért egy kicsit sajnáltam a medvét, de nem tettem szóvá – ott játszanak a medvebőrön, és akkor duruzsol a tűz, a kandalló, és meleg van. Kinézek az ablakon, s ott látom, ott hajladoznak a fák, ilyen enyhe szellő van, és akkor az ágak…, és vannak ilyen rügyek, meg fiatal hajtások, meg ilyen elszáradt ágak, és gyönyörű ott a természet, és a háttérben ez a kék. Hát, hát ez nagyon, ez, ez, de szép ez! Hát itt aztán teljes biztonságban vagyok.” De mivel jött? Azzal, hogy neki ez a problémája sokkal mélyebben van. Na, akkor itt valami nagyon mély dologra kell még rátalálni. Megvan már a kör, de valami, valami… Azt kérdeztem tőle: „Most, ha itt vagy, ezen a biztonságos helyen, most meg tudod-e fogalmazni, hogy miben van a reményed? Miben van a te reményed?” (57:25)

A remény természete pedig a következő, ezt nagyon szeretném nektek mondani. A legtöbb ember a vágyat és a reményt összetéveszti. „Jaj, de reméltem, és nem sikerült.” Az vágy volt. A vágyaink vagy beteljesednek – A – vagy nem teljesednek be – B. Az AB, hogy valamennyi beteljesedik belőlük. A reménység azonban, mert ez a természete, legalábbis most muszáj ezt mondanom, a keresztény kultúránkban a remény természete nem az, hogy vagy beteljesedik, vagy nem. A remény ugyanis a kimenetelében nem kétséges, csak attól remény, hogy még nem történt meg. Tehát „remélem” ez azt jelenti, hogy ez majd meg fog történni, csak még nem, még nem nyilatkozott meg, még bontakozott ki, még nem lett nyilvánvalóvá, még nem teljesült be, de abban az irányban vagyunk. Ez az ember reménye. És ha összekeverjük a vágyat a reménnyel, az nagyon nagy nehézségeket okoz, mert azt gondoljuk, hogy már a remény is elveszett. „És végül a remény hal meg utoljára…” Na, köszönöm! Ez egy rettenetes mondat. A remény természete szerint beteljesedik. Tehát azt kell akkor megragadnunk, hogy mi a reményünk, nem csak mi a vágyunk. A vágy vitalizál, a remény meg megszilárdít, megtart, mert a remény beteljesedik. S kérdeztem tőle ott, ahogy ül ott, duruzsol a kandalló, s a gyerekek játszanak – jó, hát szegény… nem t’om medvének biztos lett volna mit mondania erről, de azért ő is ott volt – hogy „Mi a te reményed?” (59:15)

„Miben van a te reményed?” És akkor azt mondja – de ez nem fejből kell, hogy jöjjön, az átélésből. Azt mondja: „Tudod, olyan érdekes, hogy nézem ezeket a fákat, és hogy vannak nagyon száraz ágak, meg vannak ilyen nagyon élettel teliek, meg hogy úgy látom, hogy tulajdonképpen van itt valaki, aki ezt az életet fönntartja annak ellenére, hogy van azért halál is, meg pusztulás, de valaki, hát valaki itt az életet fönntartja. Csak úgy ide jöttem, és ezt látom, hogy itt valaki fönntartja az életet, én… hát akkor biztos van valaki, aki fönntartja az életet. Minden pusztulás és elmúlás ellenére úgy tűnik, itt, itt van. Hát és de érdekes, hogy akkor nem nekem kell. Hát most jövök rá. Hát ha csakúgy valaki fönntartja az életet, én most érkeztem ide, én biztos nem csináltam. – Jó, ezt én mondom így. – Akkor itt van valaki, aki fönntartja az életet. Nahát, akkor nem énnekem kell. Hát akkor ez a reményem, hogy van valaki, aki fönntartja az életet, s ez néha megnyilatkozik, néha nem annyira. Na de most megnyilatkozott!” Áhh! (60:45)

A remény gyönyörű dolog, mert a remény beteljesedik. Nem egyenlő a vággyal. Ezt nagyon el akartam nektek mondani, de ami miatt ide jutottunk, az az, hogy „Képzeld el, hogy cselekvőképes vagy!” De legalábbis azt, hogy együtt tudsz működni valakivel, aki cselekvőképes. Mondanám a trükköt, mert olyanok vagyunk, hogy szeretjük érteni is. Most ha én becsukom a szemem, és elképzelem, hogy egy hatalmas madár jön, és leszáll oda, és azt mondja „Gyere a hátamra, én elbírlak téged és az egész családod, sőt, Új-Zélandig megyünk anélkül, hogy ennék és innék!”, az a madár kiben van? Kinek a madara? Kiben él a madár? Kiből jön a madár? Az övé. Háá? Az nem cselekvőképesség? Hogy el tudom képzelni, hogy van bennem egy madár, aki jön, és odajön, és engem meg tud menteni az egész családommal. A madár itt van benn. H-hmmm! Olyan szép az emberi lélek, hogy ilyeneket tud. Nagyon szép. Én ott vagyok, és elképzelek egy helyzetet. És ezért, látjátok, nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember. Ez az egyik mániám, ezt is minden évben elmondom. Vagyis, jó, itt vagy, férfi vagyok, visszamegyek az előző… „Mit mondasz? Hogy elképzelni? Ugyan! Nincs is kedvem hozzá.” Jó, akkor innen lehet kiindulni. El tudod-e képzelni, hogy te itt vagy, nincs is kedved hozzá semmi, s valami történik… Mi, mi történik ahhoz, hogy ez megtörténhessen? Teljesen mindegy, hogy mit képzel el. Azt mondja: „Hát tudod, egy valamit tudok elképzelni, hogy idejön hozzám valaki, ad két pofont.” Az ki volt? Az is ő volt, itt van benn. (63:05)

Ezért hihetetlen, tudjátok, van egy megrázó történet. Ezt nem minden évben, ezt csak két évente szoktam elmondani. De valós történet, hát mit csin…, látjátok, ez… Nem tudok mindig újakat mondani. Na, de ti se vagytok a régiek. Szóval, megtörtént. Egy hajótörött a hajónak valami kis darabkájával próbál megmenekülni. És végül megtalálják őt, amint egy öbölben, de az öböl áramlásai miatt nem kijutva a partra ott fekszik ezen a hajódarabon, és a boncolás egészen nyilvánvalóan megállapítja, hogy kiszáradt, tulajdonképpen szomjan halt. S tudjátok, hogy miért mondom el ezt a történetet? Mert ugyanis ez az öböl édesvízzel volt tele, mert egy hatalmas hozamú édesvízi patak folyt bele ott a tengerbe. És az illető, ha csak megkóstolta volna, nem halt volna szomjan. Ott halt szomjan az édesvízben. Nem egyszer ilyeneknek tűnök, tűnünk. Ilyen, ilyeneknek, hogy ott van az édesvíz, és az édesvíz mellett szomjan halunk. Bennünk van egy forrás, és hiába, akkor is szomjan halunk. Ezek, ezek tudnak úgy, úgy, úgy … Nem idealizálom magunkat, ugye a történetekből lehetett látni, hogy én nem mondtam semmi ilyen idealizált, szép, nem t’om én micsodát. Nem, annyira valóságos volt minden. Jaj, de jó, hogy mi erről együtt tudunk gondolkodni! Ez annyira jó! (Jó, nézem az időt, már azért elég ebből a jóból most már. Na, azt mondja… öhöm. Jó.) (65:35)

Tudatosság: sebezhetőek, és egymásra szorultak vagyunk

Mondok egy következő pontot, legalábbis elkezdem. Ide még azért vissza fogunk kanyarodni egy másik formában, amikor a gondoskodást próbáljuk majd még aprólékosabban leírni. Ami nagyon sokat segít, hogy a kapcsolatunk tartós legyen, és abban mi boldogok tudjunk lenni, megelégedett, boldog emberek, ami nem azt jelenti, hogy mindig boldognak érzem magam. Ahhoz arra van szükség, hogy tudatos legyen bennünk a sebezhetőségünk. Hogy tudjuk azt, hogy mennyire gyarlók és sebezhetők vagyunk, és hogy az egymásra szorultságunk is tudatos legyen bennünk. Olyan, amit állandóan elő tudunk venni. Ahogy mondtam egy órával ezelőtt, hogy tulajdonképpen az agyunk számára éppen az a két ember, aki abban a helyzetben van, tűnik virtuális világnak. Valóságnak pedig az tűnik, amilyen képet őrzünk magunkról és a másikról. Hát ez a gyarlóságunknak például egy tudatosítása. Hogy mindig kész vagyok belátni a gyarlóságomat. Ennek semmi köze az önostorozáshoz, „bűnös vagyok, rossz vagyok”. Ez egy picit sem kezdi ki az önbecsülésünket. Egyszerűen csak egy reális talajon állunk. Hogy „Jaj, hát most azzal töltöttem el fél órát, hogy téged győzködtelek, hogy hülye vagy? Ezzel ment el az életemből fél óra, hogy ezt, ezt nyomattam, hogy lásd be, hogy te mennyire hülye voltál? Most ennek mi értelme volt?” De azt belátni, hogy „De ennek mi értelme volt?” az szokott fájni. És itt mondanék egy fontos dolgot. (Hát, én mindig fontos dolgokat mondok, hogy is lehet így fogalmazni?) (67:25)

Belső növekedés

Ez pedig az, hogy él bennünk egy kép, és ez a kép megcsal bennünket. Mi ez a kép? Azt mondjuk: Fejlődés és növekedés. Jó, hát most egy picit nagyobb összefüggésben tompítottunk rajta, fenntartható fejlődés. Na jó. De amikor ezt képzeljük el, hogy „Belső növekedés, belső fejlődés”, mi a képünk? Hát hogy valami egyre nagyobb lesz, nem? „Nagyobb színpad, még nagyobb színpad, már akkor ott ülök fönn, ez növekedés. Leszünk kétszer annyian: ez növekedés.” Ehe! Ki gondolja ezt? Hát mi, sajnos. A lelki növekedésnek nem ez a természete. A lelki növekedés kulcsa nem, nem ez a fölfúvódás, hanem az elengedés. A lelki növekedés kulcsa az elengedés, és nem ez a fajta mennyiségi bővülés, vagy fúvódás, vagy halmozódás. Ugye, mert így képzeljük el a növekedést, hogy… Vagyis, hogy „Én mindent jól csinálok, eddig is általában igazam volt, és akkor most az élet úgy lesz jobb, hogy te ezt belátod. Ugye, és akkor eddig is jó volt, és most belátod, most akkor rákerült még egy szín, egyre szebb ez a kastély, amiben élek.” Ez sosem vezet lelki növekedéshez, hogy „Amit én gondolok, ami a… az biztos, ahhoz hozzá nem nyúlunk, hanem te most még adsz nekem két puszit. Ez igen, ezért érdemes. Még most te megfőzöd a vacsit, na, így jó.” A lelki növekedés természete nem ez a fajta mennyiségi gyarapodás. Ez teljességgel elveszi a realitásérzékünket. Ezért a lelki növekedés kulcsa az elengedés. (69:25)

Elisabeth Kübler-Ross, aki a haldoklás fázisainak, a veszteségnek, a gyásznak egy nemzetközi szakértője, orvos alapdiplomával egyébként, tehát ő aztán nagyon tudta, hogy mi megy ott bent, miközben… Ezzel a lelki folyamattal foglalkozott és írta le nagyon pontosan. Azóta is a szakirodalom alapja, hogy mi történik valakivel, aki haldoklik. PhD hallgatók jártak hozzá, és egyszer odament hozzá az egyik PhD hallgató, és azt mondja, hogy „Jaj, hát én, doktorasszony – vagy nem t’om – tudja, én nem azért jelentkeztem erre a témára, meg magához, mert hogy nekem csak a diploma kell, egyáltalán nem. Engem ez iszonyatosan érdekel. És nem csak, hogy érdekel, én szeretnék igazán belül növekedni és fejlődni. Én a személyiségemben szeretnék alakulni és jó szakember lenni, nem csak papírért meg pénzért csinálom.” Elisabeth Kübler-Ross a következőt mondta neki: „Hát kedves fiatalember, akkor érdemes magának egyvalamit nagyon tudatosítani. Ez pedig az, hogy a mindenség – így mondta – önt beíratta a veszteség című posztgraduális képzésre. A mindenség beíratta önt a veszteség című posztgraduális képzésre. Hát ha maga nem csak papírt akar, nem csak pénzt akar utána, hanem belül akar nőni, akkor jó, ha ezt tudja.” (71:15)

De ebben számomra semmi lehangoló nincs, mert ez körülbelül azt jelenti, hogy ahhoz, hogy lelkileg tudjak növekedni, állandóan eleresztenem kell. A növekedés valóságos, a föltétel az eleresztés. Nem az, hogy hh-ehh-ehh-ehh, az nem vezet a lelki növekedéshez, az eleresztés vezet hozzá. És egy kapcsolatban az igazi titok nem az, hogy „Én hozom az összes örökségem – tudjátok, ez is ilyen vesszőparipám, már csak ez van nekem, tehát… lenne egy lovam legalább, nem, csak vesszőparipáim vannak – én katolikus vagyok, az összes katolikus értéket idehozzuk, gyerünk, nagyobb lakás kell, mert nem fér be az összes katolikus érték, ide berakjuk.” S akkor a másik: „Na nézd, az nem egy közös lakás? – De, de, de, de azért a cuccaimat be kellett hozni, nem? – Jó, de hát nekem már csak a konyha maradt. – Hát jó, hát akkor rakd el azt a pár dolgot, neked nincsenek olyan fontos dolgaid. – Na jó, de hát az én nagyapám egy református lelkész. Hát énnekem egy csomó református kincsem van, hát most egy konyha maradt itt? Hát még ha, mi itt együtt eszünk, már akkor hogy hozom be én itt az örökségemet?” Hát ebből közös lakás úgy lesz, „Jó, hát akkor, most akkor, hát ahhoz, hogy te is elférj a cuccaiddal, hát, akkor innen elég sok mindent ki köll rakni. Legföljebb meglátjuk, hogy visszahozunk-e valamit. Pont azt raktuk-e ki, amit kell, vagy azt nem raktuk ki, vagy hát nyilván ez egy éltető folyamat, majd kiderül a végén. Na,de hát akkor nézzük csak meg, mi az, ami igazán fontos? Hoppá, fölszabadult a szoba.” (73:05)

A kapcsolatainkban is él ez az irreális kép, hogy „Én biztos vagyok, abból el nem engedek semmit, semmit, s legföljebb te még hozzátehetsz valamit.” Nem t’om, én így látom. Hát lehet, hogy ti sokkal szerencsésebbek vagytok. „Én így rontottam el mindig!” Na, jól van.



Köszönöm a figyelmeteket! Akkor a National Geographic mai adása befejeződött. Ó, jaj! Ahogy ezt kimondtam, eszembe jutott, hogy tudjátok, jövő héten nem leszünk. Hát ünnep van, tehát szabadnap van, és van más lelki dolgunk. (73:50)