Mt 23,1-12 - Évközi 31. vasárnap - A év

2011. október 30. – ÉVKÖZI 31. Vasárnap – A év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Mal 1,14b - 2,2b.8-10)

Átkozott a csalárd ember, akinek van a nyájában ép hím állatja, és ha fogadalmat tesz, gyenge állatot mutat be áldozatul az Úrnak, noha nagy király vagyok én, -- mondja a Seregek Ura, -- és rettegik nevemet a nemzetek között! Nos tehát ez a parancs hozzátok, papok: Ha nem akartok hallani és nem akarjátok megszívlelni, hogy megadjátok nevemnek a dicsőséget, -- mondja a Seregek Ura, -- akkor ínséget bocsátok rátok és átokká változtatom áldásotokat, -- bizony, átokká változtatom, mert nem szívleltétek ezt meg! Ti azonban letértetek az útról és sokakat megbotránkoztattatok tanításotokkal; megszegtétek Lévi szövetségét, -- mondja a Seregek Ura. -- Ezért én is megvetésre méltókká és alávalókká tettelek titeket az egész nép előtt, minthogy nem jártatok útjaimon és személyválogatók voltatok a törvénykezésben. Vajon nem egy atyánk van-e valamennyiünknek? Vajon nem egy Isten teremtett-e minket? Miért veti meg tehát egyikünk a másikát, megsértve atyáink szövetségét?

Szentlecke (1Tessz 2,7b-9.13)

Bár rátok támaszkodhattunk volna, mint Krisztus apostolai, mégis úgy voltunk köztetek, mint kicsinyek, úgy, ahogyan a dajka gondozza a gyermekeit. Ragaszkodtunk hozzátok, és szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is, mert nagyon megkedveltünk titeket. Emlékeztek ugyanis, testvérek, munkánkra és fáradozásunkra. Éjjel-nappal dolgoztunk, és úgy hirdettük nálatok Isten evangéliumát, hogy ne legyünk közületek senkinek sem a terhére. Szüntelenül hálát adunk tehát Istennek, hogy ti, akik Isten igéjének hirdetését tőlünk hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét, amely bennetek is munkálkodik, akik hisztek.

Evangélium (Mt 23,1-12)

Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: ,,Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg -- de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.

Szentbeszéd

(Itt elöl vannak még helyek. Hogyha ez valakinek segítség, 1-2-3-4-5-6-7-8-9-10, itt 10 hely biztos van. Itt is van még 1-2, és akik pedig egy sajátos nézőpontból is szívesen meghallgatnák ezt a beszédet, ide is lehet ülni, és oda is lehet ülni. Hátha úgy többet mond. Nem, nem lehet tudni. Egész nyugodtan, nem zavar, ha mozogtok, az jó jel, az jó jel.)

A gondolataim egy rövidke történettel szeretném elkezdeni, mégpedig egy bevezető után, mert a bevezető arra vonatkozik, hogy Jézus kifejti annak a nagyon fontos, emblematikus mondatnak az egyik felét, hogy „Tegyétek meg, amit mondanak, és ne tegyétek, amit tesznek.” Azt a részét ő nagyon kifejti és kimunkálja számunkra is, hogy mit ne tegyetek, és miért ne tegyétek abból, ahogyan ezek az írástudók és farizeusok cselekednek. A másik része meg lehet, hogy éppen ma este ránk várhat, hogy mi meg miért tegyük meg, amit mondanak. Hogy mi az, ami segítségünkre lehet abban, hogy bizonyos helyzetekben, kapcsolatokban, ahol de szívesen nem halljuk meg, amit a másik mond, de szívesen nem hallgatjuk meg azt az igazságot, vagy az igazságnak azt a részét, ami abban a helyzetben, vagy attól a valakitől származik, és ezáltal kevesebbé leszünk. Erről a részről szeretnék beszélni, és egy olyan mottóképpen az egyik kedvenc néhány soromat hadd hozzam ide.

Amikor Yehudi Menuhin már idős volt, akkor a fiatal és középkorú tanítványai vették őt körül, s akkor ott sóhajtott egyet, és azt mondja: „Tudjátok, most, hogy már öreg ember vagyok, azt szeretném, hogy én tudjak minden ember tanítványa lenni, magamnak pedig mestere. Hogy így tekintek most idős koromban az életre, hogy bárkitől tudjak tanulni. Annyira bárkitől, hogy mindenkitől, de magamnak pedig legyek mestere.”

Ez az egyik, a másik pedig, tudjátok, ahogy készültem, el-elgondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen innen állva én eléggé a testvéri szóval szólok-e hozzátok? Mert az rendben van, hogy Jézus azt mondja: „Ne hívassátok magatokat mesternek, atyának, tanítónak, mert, mert, mert ti egymásnak testvérei vagytok.” Ez egészen biztosan rám is érvényes. Hogy akkor vajon amit én teszek, ez eléggé testvéri szó-e számotokra? Vagy pedig néha elkezdek fölfuvalkodni, elkezdek itt fölülről beszélni nektek. Jaj de nem szeretném! De vágyom arra, hogy a szavam az testvéri beszéd legyen!

Akkor mondom egymás után öt szempontot. Az öt szempont arra vonatkozik, hogy mikor nem könnyű valakitől meghallani az igazságot. De itt most nem az IGAZSÁGOT, hát nyilván, úgy együtt hordozzuk az igazságot Krisztusban, tehát inkább így mondanám, hogy azok a helyzetek, találkozások, viszonyok, amikor de nem könnyű az igazságból valamit meghallani, de nem könnyű az igazságnak azt a részét közel engedni magunkhoz. Rögtön mondom az elsőt…

(1) Essünk túl a nehezén. Mert a neheze így szól: De nem könnyű az igazságnak azt a részét magunkhoz közel engedni, elfogadni, amit az ellenségeink mondanak. Nem szeretném, ha ezt a szót félreértenétek, nyilván senki nem kötelez engem arra, hogy én bárkit ellenségnek tekintsek. Itt egyszerűen csak arra gondolok, ha valaki már éppenséggel ellenségnek tekint engem, akkor attól a valakitől az igazságnak azt a részét, ami őnála van, de nem könnyű meghallani.

Sosem fejeltem azt, ahogyan sok-sok évvel ezelőtt egy pap, akire nagyon fölnéztem, mert nagyon tetszett sok minden, amit tett, ő azt mondja: „Tudod Feri, már alig várom az 50 éves papi évfordulómat. – mondjuk így, az aranylakodalmat – Igaz, hetvenvalahány éves leszek, de tudod, ilyenkor remek lehetőség nyílik arra, hogy megköszönjük azoknak, akik segítettek bennünket az életben. És hogy én már most elhatároztam – még akkor volt kb. 20 éve – hogy mikor én 50 éve leszek fölszentelt pap, én először az ellenségeimnek mondok köszönetet. Mert hát látni valóan sokat segítettek nekem az életben. Olyan szempontokat mondtak, és annyira kertelés nélkül, őszintén, hogy ilyesmit az ember a barátaitól is csak ritkán kap.”

Az első gondolat: De nagy dolog az, ha az igazságnak az ellenségeink felé eső részét is képesek vagyunk közel engedni magunkhoz, és azt meghallani. Sokszor inkább az hiányzik, mint az igazságnak az a része, amit a barátaink hoznak hozzánk közel. Ez az első gondolat.

(2) Nem könnyű meghallani a gyerekek igazát. A gyerekektől az igazság rájuk eső részét, például akkor, amikor mi szülők vagyunk. Egyáltalán nem könnyű, pedig a gyerekek az igazságnak sokszor olyan színét, olyan illatát, olyan formáját hozzák, amit talán csak ők tudnak úgy hozni. Tehát ha a gyerekektől nem tudunk tanulni, akkor az életünk mindenképpen, valamiképpen torzó marad.

Eszembe jutott egyébként egy számomra nagyon szívbemarkoló történet, valós történet. Leukémiát állapítottak meg egy kisfiúnál. A kisfiú éppen csak a 10. életévéhez közeledett. Az orvosok ahogy nézték, hogy ez milyen fajta, hogy van, azt mondták, sajnos ez egy nagyon rosszindulatú fajtája, a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy hát még ezt a 10. életévét megéri, de aztán több nem lesz. Igen ám, de hát egy 10 éves kisfiú! Lehet, hogy beteg, attól még a szíve, a szíve nagyon egészséges. És akkor, ő természetesen 10 éves kisfiúként mindenféle nagyszerű születésnapi ajándékokat kért a családjától, meg a barátaitól. És akkor az anyukája meg az apukája rendeztek neki egy születésnapi partit, és volt torta, és ajándékok, és ez a gyerek önfeledten boldog volt. Önfeledten örült, és játszott azokkal, akiket ott meghívhatott. Igen ám, de egyszer csak látja, hogy az édesanyja ott a szobában, valahol a sarokban sír. Nem kell különösebben nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, hogy miért sírt. Ez a kisfiú – ez így volt, ahogy mondom – fölállt, odament az édesanyjához, s a következőt mondta neki: „Anya, én vagyok leukémiás, nem te.” S aztán mondott még egy mondatot, amit biztos még nehezebb lehetett hallani, az így szólt: „Anya, ha én kibírom, te is.” Mert ez a kisfiú, ott a 10. születésnapján szeretett volna boldog lenni, és de nagy dolog az, hogy ő az életnek ezt a szépségét, ezt ki tudta fejezni az édesanyja felé.

(3) De nem könnyű a férjnek a feleségnél lévő igazságrészt meghallani, és a feleségnek a férjnél lévőt de nem könnyű meghallani. S emlékszem, pár évvel ezelőtt leült nálam egy férj és egy feleség, amikor többedik alkalommal jöttek, s akkor kérdeztem „Hogy vagytok, mi történt veletek, mit éltetek meg, mi volt fontos?” S akkor először nézett a feleség a férjre, a férj a feleségre, a feleség kezdte, és hát elég csúnyán szidta a férjét. Ővele az történt. És azután, amikor átvette a férj a szót, ő meg nem szidta a feleségét. Ő is mondta, hogy mi volt nehéz, mi volt baj, hogy mi nem esett neki jól, de közben nem szidta a feleségét. S akkor ezzel elment egy 20-25 perc, s akkor megkérdeztem: „Most hallottátok egymást. Hát nem biztos, hogy tudtátok egymásról, hogy ki hogy élte meg ezt az előző egy hetet. Mit szóltok most? Most ezek után hogy vagytok?” S a feleség arcán egy ilyen gyönyörű kettősség jelent meg. Egyszerre volt szomorú, és egyszerre mosolygott. Ilyen is van. S ezzel a szomorú mosolyával a következőt mondta, nem is nekem, a férjének. Azt mondja: „Tudod, hogy te ezt mennyivel jobban csinálod, mint én.” S egyszerre átélte ennek a fájdalmát, hogy ebben a férje most ügyesebb volt. Nem mintha össze kellene őket hasonlítani egymással, vagy magunkat bárkivel.

De nagy dolog az asszonynak ez a szomorúsága, és közben még nagyobb dolog az öröme, ahogyan ki tudta ezt mondani, hogy „Ezt te de jól csináltad, hogy te nem szidtál engem, ahogy én téged!”

(4) Egyáltalán nem könnyű elfogadni az igazságnak azt a részét, amit idegenektől hallunk. Olyan értelemben idegenektől, akikre azt mondjuk: „Nahát énnekem semmi közöm nincs hozzád. Mi nagyon idegenek vagyunk egymásnak, te teljesen más vagy, egyáltalán nem vagy olyan, mint én.” Mondok erről egy történetet.

Valaki nyilvános helyen áll, és ebédel, és éppen jóízűen eszi a halászlevet. Odalép hozzá egy vadidegen, s az idegen a következőt kérdezi tőle: „Mondja csak, uram, ön szereti a halat?” Erre az illető, szinte föl se néz, bosszantja is a kérdés, mit zavarja őt ez az idegen, azt mondja: „Hát nem látja, hogy mit eszem, persze, hogy szeretem a halat.” Mire az idegen a következőt mondja: „Bocsásson meg uram, de ha ön szeretné a halat, ez a hal még mindig úszkálna. Maga a gyomrát szereti.”

Sokszor úgy váratlanul, fölkészületlenül, egyszer csak „idegenből” valami nagyon szíven vagy gyomron tud bennünket találni, s azt tudjuk mondani: „Na, erre sose gondoltam volna.” És főleg, sokszor lelepleződik egy előítéletünk, ami így szól: „Na te aztán engem igazán ne oktassál semmire!” De nagy dolog az, mikor valaki olyannak az igazságát meg tudjuk hallani, akivel kapcsolatban éppen ez volna a gondolatunk.

(5) Ez az utolsó. De nagy dolog meghallani azoktól az igazság éppen náluk levő részét, akik kiszolgáltatottak, akik kicsik, akik nagyon rászorulók. És mégis lehet, hogy éppen ezért az igazságnak valami nagyon fontos részét tudják.

A főnöknek volt sok beosztottja. S természetesen a beosztottjainak zöme nagyon féltette az állását, és ezért ha a főnök mondott valamit, hát bólogattak. Ha a főnöknek volt egy véleménye, majd megkérdezte a beosztottait, mit szóltok hozzá, hát azt szólták, amit a főnök. Egyszer csak valami nagyon fontos projektre került sor. A főnök összehívta a munkatársakat, és azt mondta: „Hát kérem szépen, ezt a valakit választom.” S elkezdett menni a súgás-búgás, mert ő volt az a valaki, aki állandóan elmondta a más véleményét a főnöknek. S értette, hallotta ezt a főnök, és a következőt mondta a munkatársainak: „Tudjátok, ez egy annyira fontos munka, nekem olyan emberre van szükségem, aki velem szemben is tudja képviselni azt, hogy mit gondol, mert ide ilyen kiállású ember kell, ez egy nagyon fontos munka.”

Aztán eszembe jutott, amikor fiatal voltam, 23-24 éves, papnövendék. És persze néha nekem, meg a társaimnak sérelmeink támadtak az ottani vezetőkkel kapcsolatban. És akkor emlékszem, ott, ahogyan bebocsátást kellett kérni egy-egy üggyel kapcsolatosan a dékánia hivatalába, ott ült egy kedves apáca. Az apáca már akkor elmúlt 70 éves, és persze őnála minden ügy megfordult, ő mindenről tudott. S ennek az apácának volt egy szava járása, s ezt most is őrzöm magamban, annyira fontos volt akkor, amikor én eléggé kiszolgáltatott helyzetben éreztem magam. Az apáca a következőt mondta: „Az ifjú levitának is lehet néha igaza.” És ez vagy így volt, vagy nem, ezt vagy elismerték, vagy nem, de mégis ennek az idős apácának ez a mondata, ahogy azt mondta, ilyen lehetséges, önmagában elég volt, hogy az élet élhetőbb legyen.

De nagy dolog az, hogyha olyanoktól is meghalljuk az igazság éppen náluk levő részét, akiktől egyébként nem olyan könnyű meghallani. Éppen azért, hogy az igazság bennünk a lehető legteljesebb legyen, ővelük együtt.

Ez nem a hirdetéshez tartozik, de hatással volt rám ez a beszéd, és rájöttem valamire. Gondoltam, elmondom nektek. Egyetlen mondat, ez így szól. Ha az ember igaz akar lenni, a saját igazából kell leadni hozzá. Ide jutottam el a beszéd végére.