Mt 25,1-13 - Évközi 32. vasárnap - A év

2011.11.06.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

2011. november 6. – ÉVKÖZI 32. Vasárnap

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Bölcs 6,12-16)

Ragyogó a bölcsesség és hervadhatatlan, és könnyen meglátják azok, akik szeretik; akik keresik, meg is találják. Eléje megy azoknak, akik vágyódnak utána, s előre megmutatja nekik magát. Aki kora hajnalban keresi, nem kell, hogy fáradjon, mert a portáján ülve találja. Róla elmélkedni tökéletes okosság, aki érte virraszt, csakhamar gond nélkül lesz, mert ő maga jár körül, s felkeresi azokat, akik hozzá méltók, vidáman jelenik meg nekik az utakon, és minden gondolatban találkozik velük.

Evangélium (Mt 25,1-13)

Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos. Az ostobák ugyanis, amikor fölvették lámpásaikat, nem vettek magukhoz olajat. Az okosak viszont lámpásaikkal együtt olajat is vittek edényeikben. Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás támadt: ,,Itt a vőlegény, gyertek ki elébe! Ekkor a szüzek mindnyájan fölkeltek és rendbehozták lámpásaikat. Az ostobák ekkor így szóltak az okosakhoz: ,,Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásaink kialszanak. Az okosak ezt válaszolták: ,,Nehogy ne legyen elég se nekünk, se nektek, menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak. Amíg azok elmentek vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Az ajtót bezárták. Később megjött a többi szűz is. Azt mondták: ,,Uram, uram! Nyiss ki nekünk! De ő így válaszolt: ,,Bizony, mondom nektek: nem ismerlek titeket.,, Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát.

Szentbeszéd

Ez a példabeszéd is, mint Jézusnak megannyi története valahol éppen ott kezd ki bennünket, ahol leginkább biztonságban érezzük magunkat. Ott tesz föl kérdéseket, ahol azt gondoljuk, hogy éppenséggel itt nincsenek kérdéseink, a mi kérdéseink máshol vannak. Mert hiszen amikor elhangzik ez a mondat az okos szüzeknek a szájából: „Nem adunk az olajból. Menjetek el, vegyetek a kereskedőnél magatoknak.” akkor ez éppen az a pont, ahol azt gondoljuk, hogy „Na, hát ha Jézus nem áll oda valamelyik mondat mögé, akkor ez éppen ez.” De éppen Jézus ebben a történetben azt mondja, az okos szüzektől hangzik el ez a mondat, hogy „Menjetek, vegyetek a kereskedőnél magatoknak olajat!” Ott kerül elő tehát egy kérdés, ahol arra a legkevésbé számítunk, s azt mondjuk, hogy „Na most akkor hogy van az Evangéliummal? Hát hol van a segítőkészség? Hol van az együttérzés?” Ha magunkat képzeljük bele a történetbe, ha csak egy kis jószándék van bennünk, nemde az történik, hogy elkezdünk egy picit töprengeni, hát hogy lehetne ott megfelezgetni az olajat, majd ügyesen, akkor fele világít, fele nem világít, valahogy ügyesen csak az eleje-vége világít, a közepe ott valahogy igazodik, s akkor, amikor jön az ünnepélyes pillanat, azért mindenkinek lesz egy kis olaja.” Tehát van bennünk ennyi jó szándék, hogy el tudjunk kezdeni ötletelni, hogy hogyan lehetne azért ügyesen megoldani ezt a helyzetet.

Nem véletlen nyilvánvaló, hogy Jézus éppen egy ilyen történetet hoz, ahol ott teszünk föl kérdéseket magunknak, ahol azt gondoljuk, hogy nincsenek kérdéseink. Ebből a szempontból az okos szüzek válasza tulajdonképpen nagyon következetes. Mert mi az okos szüzek okossága? Egyszerűen szólva az, hogy az életet folyamatnak tartják. Az Istennel való kapcsolatot is folyamatnak tartják, és az életben nagyon sok mindnet folyamatban látnak. Ezért amikor kérnek tőlük olajat, továbbra is megmaradnak az okosságuknál, és azt mondják: „Most adhatnánk nektek olajat, de miután mi ezt az egész helyzetet szintén egy folyamat részeként látjuk, ezért már előre el tudjuk képzelni, hogy ha most adunk olajat, s mindannyian égetjük a lámpásainkat, akkor pont amikorra már kellene, akkor már senkinek sem lesz benne olaj. Az okosak hűek az okosságukhoz. És tulajdonképpen itt merül föl a kérdés. Miközben az okosak kitartanak az okosságuk mellett, vagyis hogy folyamatnak tartanak valamit, egyszerűen szólva az egész életet, látják a folyamat jellegében – beleértve az Istennel való kapcsolatot is – ez mintha szeretetlenségig vinné őket.

A gyerekekkel beszélgettem erről délelőtt. Azt kérdeztem tőlük: „Mondjátok csak, ha a szeretet rövid, vagy a szeretet hosszú, másképpen szeretünk-e?” Azt mondták, ha a szeretet rövid, akkor elég, ha megsimogatom a kutyám, ha hosszú, ólat kell neki építeni. Aztán megkérdeztem tőlük: „Ha van rövid szeretet, meg hosszú szeretet, akkor mondjátok meg nekem, mit jelent az, hogy a csokoládét hosszan szeretjük?” Az első válaszok így hangoztak: „Nagy táblát kell venni.” Aztán azt mondta egy gyerek: „Ha nem nagy táblát kell venni, akkor lassan kell enni.” Aztán megjelent egy nagyon sajátos választ, egy kisfiú azt mondta: „Meg kell venni a tábla csokit, de bele se szabad fogni. Akkor marad a leghosszabban meg.” Ezt nem tudom, hogy egy aszketikus, vagy spirituális válasznak tekintsük-e. Végül aztán volt egy gyerkőc, aki azt mondja: „Hát, ha hosszan szeretem a csokit, hagyok belőle másnapra is.” És aztán…, és aztán a végső kérdés pedig így szólt: „Na, mondjátok meg nekem légy szíves, hogyha egy férfi hosszan szeret egy nőt, akkor azt hogy csinálja?” A gyerekek tudják. Itt ült egy ötéves kislány. Az ötéves kislány azt mondja: „Nahát, ha egy férfi hosszan szeret egy nőt, akkor feleségül is veszi.” És aztán, egy másik 6-7 éves kislány, érdekes, a lányok nagyon tudták, hogy hogyan szeret egy férfi, ha hosszan szeret. Azt mondja ez a 6-7 éves kislány: „Nahát, ha egy férfi hosszan szeret egy nőt, akkor mindig, amikor elmegy otthonról, átöleli.” S aztán ott ült elöl egy kisfiú, ő meg azt mondja: „Nahát, ha egy férfi hosszan szeret egy nőt, meg is csókolja.”

A mai példabeszédnek az üzenete az, hogy lehet röviden szeretni, és hosszan. Hogy az életet láthatom folyamatnak, és láthatom valahogy, egyszerűen csak a maga pillanatszerűségében. De hogyha csak a maga pillanatszerűségében látom, akkor nem tudok úgy szeretni, mint amikor hosszan szeretek, folyamatszerűen szeretek, életre szólóan. Ez éppen ami a kérdéseinket még élesebbé teszi. Hátha másképpen szeretek, ha röviden szeretek, vagy ha hosszan, ha az életet pillanatában látom, vagy folyamatában, akkor nem egyszer úgy történik, hogy ami a pillanatszerű látásmódban szeretetlenség, az hogyha hosszútávon nézek, éppen fordítva van. Nagyon sajátosan a hosszú szeretetnek a jele. Ezért most szeretnék néhány példát hozni. Mit jelent az, hogy hosszan szeretni?

(1) Az Istennel való kapcsolatunkban nagyon sokan egyáltalán magát azt, hogy az Istennel ő kapcsolatban van, az élet hétköznapiságában nem is kapcsolatként éli meg. Hanem például azt mondja: „Szoktam én imádkozni.” Nem tudom, hogy amikor valaki azt mondja „szoktam én imádkozni”, ez ténylegesen egy kapcsolatnak a minőségét tárja-e föl? Nem lehetséges-e az, hogy ő reggel és este találkozik Istennel? Az találkozás. Teljesen más, amikor én találkozok valakivel, még hogyha többször találkozok valakivel, mint ha azt mondom, „Kapcsolatban vagyunk egymással.” Mi egy élő, eleven kapcsolatban vagyunk, ami folyton-folyvást külső és belső találkozások folyamata és sorozata. A legtöbb ember azt mondja: „Én Istennel kapcsolatban vagyok, szoktam imádkozni.”

Valójában ez szinte nem is kapcsolat, hanem két találkozás. Találkozás reggel és találkozás este. Az nem kapcsolat, találkozás. Sokan amikor azt mondják „Hát olyan természetszerűen én Istenhez tartozom. Hát nem is élnék, hogyha nem tartoznék hozzá.” Nagyon szépen hangzik, de lehet, hogy semmi mást nem tár föl, az illető összekeverte a kapcsolatot a kapcsolódással. Hát persze, hogy Istenhez kapcsolódunk, hát nem is tudunk nem hozzá kapcsolódni. Nem is tudunk nem hozzá tartozóan lenni, különben nem is lennénk. De azért, mert Istenhez kapcsolódom az életemmel, és ő azt fönntartja, ez még nem kapcsolat. Kapcsolódás.

Amikor leülünk beszélgetni egy társaságban, s hallok egy jó gondolatot, s azt mondom: „Na, én szeretnék ehhez kapcsolódni.” s már mondom is a sajátomat, akkor minekünk kapcsolatunk van egymással? Hát nincsen kapcsolatunk, én csak kapcsolódtam hozzád, és mondom a sajátomét. Az Istennel való kapcsolatot tehát nagyon sokan a hétköznapiságában egész természetszerűen összetévesztik azzal, hogy találkozásokban vagyok, vagy pedig hogy kapcsolódom valakihez. Az nem ugyanaz, mint egy hosszú szeretetben kölcsönös kapcsolatban lenni valakivel. (2) Az életünkben olyan sok minden folyamatszerűen van meg, és annyira nem mindegy, hogy ebben a folyamatszerűségben szeretek-e valakit, vagy pedig mindig csak a pillanatszerűségben szeretek és várok el esetleg a társamtól valamit. Mondom a példát.

Hát amikor valaki gyászol, a gyász az egy folyamat, és ebben a folyamatban hogy ne volna lehetséges az, hogy valamikor egészen-egészen rabul ejt engem a szomorúság, a veszteség egészen kifacsar engem. Abban a pillanatban szinte meg sem tudom mondani, hogy mi az én reményem. Hogy egészen elszakítva érzem magam Istentől. De a gyász az egy folyamat. És ha tudom, hogy folyamat, akkor el tudom fogadni, hogy van egy ilyen része is, akkor ez elfogadható. Magamtól is és egy másiktól is, aki éppen gyászol, nem várom azt, hogy a gyásznak mondjuk ezekben a mélységeiben éppen engem erősítsen meg a reményemben, és úgy szeressen engem, mint akkor, amikor éppen nem gyászol. Ha a kettőnk kapcsolata is egy folyamat, és a gyász is egy folyamat, akkor abban nagyon sok helyzet és pillanat elfogadható, mint egy folyamatnak a része. Mikor a szerelemnek a lángoló része befejeződik, ha a szerelem egy folyamat, akkor mikor lecseng ez a lángoló rész, nem azt mondom, hogy „Lehet, hogy nem is te vagy az igazi.”, hanem azt mondom „Ó, a szerelem folyamatában egy következő lépéshez értünk.” S a következő lépés meg pontosan így néz ki, ahogyan mi most egymással vagyunk.

Például amikor valaki haldoklik, a haldoklás is egy folyamat, s a haldoklás folyamatában ott van megint csak sokszor az a mélységes szakasz, ami éppen a környezetet, bennünket, a hozzátartozókat nagyon nagy meglepetéssel és sokszor nagy csalódással ér. Ez pedig az, amikor a haldokló dühös lesz ránk. Amikor valaki, aki éppen megy el ebből a világból, éppen velünk kötözködik. Mikor mi azt látjuk „Hát már talán csak egy hete van hátra, vagy egy hónapja, vagy néhány hónapja, és olyan undok lett. Hát életében nem is volt ennyire undok, mint most. De mi történik vele? A haldoklás egy folyamat. Mikor az ember érzi, hogy a halállal szemben küzd, előbb-utóbb megsejti, hogy veszteni fog. És akkor összeszedi a maradék erejét, és ott próbál valahogy az erejéről tanúbizonyságot adni maga számára is, ahol tud. És ezért még egy picit próbálgatja az erejét éppen azokban a kapcsolatokban, amelyekben bízik, és tudja, hogy azok talán el tudják hordozni, hogy ő most undok, vagy beszólt, vagy csúnyán szólt oda valakinek. De a haldoklás egy folyamat. A haldoklóval való kapcsolatunk is egy folyamat. Ezért ezek az állomások, és ezek a helyzetek elfogadhatóvá tudnak lenni, és részei tudnak lenni egy szeretetkapcsolatnak. Ha sem a kapcsolatunkat nem érzékeljük folyamatként, sem a haldoklást, állandóan nagyon sok fázisnál, pillanatnál, helyzetnél el fogunk akadni. De nagy dolog az, hogy lehet hosszan is szeretni, nem csak röviden, s mikor hosszan szeretünk, abba nagyon sok minden bele tud férni.

A saját életutunk is egy folyamat – milyen nyilvánvaló ez. Milyen rettenetes, amikor szülő, mikor megszületik egy pici baba, s féléves, meg egyéves, meg kétéves. Elkezdik fölkészíteni őt az életre. Ugye az ilyen jó szándékú édesapáknak és édesanyáknak azt lehetne mondani, hogy a gyereket nem kell fölkészíteni az életre, mert él. Tehát nem kell arra fölkészítenem, ami ott van benne. Félévesen, kétévesen a fészek meleget kell vele megéletni, hogy átélhesse azt a gondoskodó, óvó, dajkáló szeretetet, és az majd belül fölvértezi őt azzal az erővel, hogy amikor felnőtt emberként kell kiállni, az fog neki menni. Rettenetes, amikor egy életet nem tudunk folyamatnak látni, és mindig mindent sürgetünk és siettetünk, és minden szakaszba valami olyasmit szeretnénk már belegyömöszölni, ami nem oda való. Egy pici gyerek… (Harangszó – szerk. Ennyi az idő? Mindjárt befejezzük.) Egy pici gyerek, ez a csecsemő már él, köszöni szépen, és mert él, éppen abban az életszakaszában van, amikor arra van szüksége, hogy átélje a fészek-meleget. Amikor azt átéli, éppen mert átélheti, akkor alkalmassá válik, hogy egy következő szakaszba lépjen. A serdülőtől nem várom el, hogy bölcs legyen. Lehet undok, lehet pimasz, lehet nyegle, és igazságtalan is lehet, és bánthatja az apukáját és az anyukáját, és ez nagyon fájhat a szülőknek, de mégis, annak van ott az ideje. Most a kérdés az az, hogy én röviden szeretek, vagy hosszan. Van-e olaj kicsi, vagy van olaj sok? Ez akkor a kérdés.

Nem is akarom ezt már akkor hosszabban… Zárásként. Miután az élet egy folyamat, és élhetem a maga folyamatszerűségében, ez azt is jelenti, hogy a teljességet nem várom mindig egy adott pillanatban, hanem Isten a teljességet időben elszórva adja. Isten ebben az életben is megajándékoz a teljességgel. De nem úgy, hogy minden egyszerre az életünkben ott van, hanem ott van gyerekkorban, ami oda tartozik, és fiatalkorban ami oda, és középkorúságunkban ami oda, és a teljességet mi egy folyamatban ízleljük meg ebben az életben. És mikor mi a teljességről, tudunk arról a teljességről, ami a vágyaink alapján olyan értékes és fontos, hogy nem akarjuk elereszteni, akkor nem válunk csalódottá, hogyha az a pillanatban nincsen jelen, hanem az időben van jelen. Az élettörténetünk egészében van jelen. Egy-egy hosszantartó szeretetben a kapcsolatunkból tárul föl.

De nagy dolog az a teljesség, ami az életben, mint a folyamatban a miénk, és nem is mi ragadjuk meg, hanem az ragad meg bennünket. Ezért aztán ezeknek az okosaknak az okossága nekünk is jól jöhet.