A kapcsolatra vonatkozó mítoszaink 3.

Megengeded nekem, hogy tökéletlenül szeresselek téged

Tehát ennek az elfogadása, belátása, kölcsönös elismerése egymás felé. És aztán ehhez a mondathoz jutottunk, hogy elkezdem tisztelni és megbecsülni azt, hogy te megengeded nekem, hogy én tökéletlenül szeresselek téged. Hogy ennek már van valami, van valami, van valami számomra spirituális tartalma, spirituális üzenete. Te megengedted nekem azt, hogy én téged tökéletlenül szeresselek, s te odaadtad magadat nekem erre a tökéletlen szeretetre. Hát ebben van valami hihetetlenül fölemelő. Egészen odáig, hogy azt gondolom, valami nagyon örök érvényű, hogy te ezt megengedted nekem. Ezt megbecsülni de nagy dolog, hogy én ezért is megbecsüllek téged. (04:25)

Ugye ezt a mondatot ragoztuk aztán, hogy ennek az elmondottaknak a hátteréből érthető, hogy miért állítom nagyon azt, hogy a szeretet nem elég. Mert hogy tökéletlenül szeretünk, ezért aztán a tökéletlen szeretet nyilván nem elég, kell oda más is. (04:40)

A mélypontok tudnak a legemberibbé tenni bennünket

Az utolsó gondolat, ez ismétlés… és megyünk, megyünk tovább, sok mondanivalóm van. Ez pedig az, hogy… És egyébként pedig az életünknek a legmélyebb pillanatai, a krízisek, a mélypontok, a teljes ellehetetlenülések, a tanácstalanságok, amikor… hogy ezek tudnak nem egyszer a legemberibbé tenni minket – néhány évre egészen ki tudnak bennünket józanítani. Egy kicsit kigyógyulunk a nagyképűsködésünkből, a lehetetlen szerepeinkből. Egész normálisak tudunk lenni egy-egy nagy mélypont után, és ez egy kapcsolatban nem árt. (05:25)

Szóval a mélypontoknak – természetesen hogyha van egy olyan személyiség, aki ezt a mélypontot tudta hordani, és hordozni, és aztán történik egy földolgozása a nehézségnek vagy a krízisnek – akkor nagyon áldásos tud lenni. Annyira bennem van ez, és tudjátok, két alkalmanként elnézést kérek, de tényleg így van, ha valamit már mondtam. Ez pedig az, hogy amikor ment az a műsor, és egy idős valakit kérdeztek, és az volt a kérdésnek a lényege, hogy „Ön, aki túlélte a fogolytábort, hogy hogyan látja?” Mondtam ezt nektek múltkor? Nem? Hogy kérdezték őt, „Hát túlélte a fogolytábort, és mondja meg, hogy miután alig-alig jöttek onnan haza, hogy meg tudná-e fogalmazni, már ismerve a sorstársait, akik szintén túlélték, és szintén haza tudtak jönni, hogy mi a közös magukban?” Az illető gondolkozás nélkül, már akkor negyven év volt mögötte, vagy ötven, volt ideje gondolkodni, hogy mi a közös azokban, akik ezeket a rettenetes dolgokat tál tudták élni. A következő választ adta… Egy kicsit hagyom, hogy gondolkozzatok ezen. Szerintem ez izgalmas, hogy milyen irányba viszitek el a gondolataitokat. Azért egy kicsit hagyom, hogy mi jön nektek erre a kérdésre, s iszom hozzá egyet. Vegyétek úgy, mintha ti innátok – már ha szeretitek. Használjátok a tükör-neuronjaitokat! (07:10)

Azt mondta gondolkozás nélkül: „Egy valami az, amire bátran tudom azt mondani, hogy közös pont bennünk. Ez pedig az, hogy mindegyikünknek segített valaki valamikor.” Ez egy olyan embertől, aki kijött egy sajátos pokolból, és túlélte, számomra hihetetlenül eligazító és hiteles. Nyilván föl lehetne tárni azokat a közös belső pontokat is, ahogy Frankl tette, és ahogy azt mondja: „Azok jöttek ki, akik megtalálták az életük értelmét egy teljesen értelmetlennek tűnő helyzetben is. Ők tudják megcsinálni.” S akkor emlékeztek, azt mondja, hogy „Nem igaz az, hogy a nagy megpróbáltatás a hitet tönkreteszi. Nem ez a tapasztalatom.” New Yorkban egy rabbi írt egy cikket, s azt mondta, hogy „Auschwitz a hitet tönkretette.”, s erre Frankl válaszolt neki, és azt mondta „Ez nem igaz, mert én ott voltam, s a következőt tudom erre mondani. A kis lángot elfújta, a nagyot felszította.” (08:30)

Tehát óvatos vagyok azzal, hogy a mélypontoknak, a kríziseknek, a nehézségeknek a szépségét, vagy a benne rejlő lehetőséget és kincset hangsúlyozom, mert hogyha nem vagyunk hozzá elég erősek, vagy nem segít valaki, és főleg mind a kettő, akkor persze, hogy bele lehet roppanni, vagy bele lehet törni. De éppen a társkapcsolatban, amikor átéljük nagyon azt, hogy igen, esendők vagyunk, rettenetesen gyöngék, és valószínű, hogyha nem segítünk egymásnak, akkor nem fog menni. Ez egy nagyon fontos belátás lehet. Ha nem segítünk egymásnak, nincs sok esélyünk, mert azok élik túl, akiknek valamikor valaki segített. És hát mi vagyunk itt egymásnak. Jó, ezt nem is akarom tovább. (09:25)

A kapcsolatra vonatkozó mítoszaink (folyt.)

Nézzük a tévhiteket. Nem sok van már hátra, vagy csak tíz, de röviden akarom mondani, és aztán akkor jön a következő még ehhez a témához kapcsolódva. Azt mondja, hogy… talán amit kevésbé mondtunk még, hogy…
Csak te tudsz boldoggá tenni

Azért erről volt szó. Csak te tudsz boldoggá tenni, a szerelem lélektana és a többi. Popper Pétertől olvastam most egy nagyon érdekes dolgot. Olyan eredeti megfogalmazásai tudnak lenni. Azt mondja, miután rettenetesen pesszimista ember volt, s utálta az optimistákat… Tényleg így van, utálta. Montágh Imre volt egy jó barátja, akkor szakította meg vele a kapcsolatot, amikor rájött, hogy Montágh Imre mindig mosolyog, és ilyen boldog, örömteli arccal néz bele a világba. Akkor azt mondta Popper Péter: „Hát ez elviselhetetlen, semmi kedvem veled találkozni.” Ismeritek ezt a történetet? Van egy csattanója is. Mert a csattanó az az, hogy tíz, tizenvalahány évekig nem találkoztak egymással, miközben jó barátok voltak, és végül valami alkalmon összefutottak, és ott nem is nagyon tudták egymást kikerülni. S akkor Popper Péter Montágh Imrének azt mondja, hogy „Te, tudod, én azért nem kereslek téged, mert elviselhetetlen ez az arcod, ahogy te itt mosolyogsz bele a világba.” Erre azt mondja neki a barátja, volt barátja: „Te tudod, hogy én este otthon a párnám között szoktam sírni?” És akkor kibékültek. „Jól van, akkor te is jöhetsz.” S amikor Montágh Imre mondott el egy történetet a Popper Péternek, és azt mondja neki, hogy „Tudod, van egy munkatársam, ő meg mindenkivel összeveszik, mindenkibe belerúg, mindent kritizál, semmi se jó neki. Tudod, mivel vádoltam meg? Hogy otthon nevet.” (Tehát… de most tik-tik-tik ugye, visszajövök oda, ahonnan indultam.) (11:40)

Olyan érdekes ez, hogy itt ez a nagy színpad, és akkor itt tipródok állandóan. Igen, mert… ezen gondolkodtam otthon is, igen, tehát hogy annyira sokkal fontosabb, hogy ott legyek veletek, vagy köztetek, vagy mi, hogy ez elvon engem ettől a hihetetlen jó kis tértől. Azt a nemjóját! Ez annyira jó! Ez tényleg, tehát ez a tér, ez, ez… azt… na ezt meg is csinálhatnánk. Szerintem azt kéne, hogy majd mindegyikőtök ebben az évben jöjjön ide föl valamikor. Talán ne annyira az alkalom előtt, mert akkor túl nagy lesz a látványosság, hogy itt mászkálsz, de úgy járd be ezt. Hogy hihetetlen, hogy az élet ilyen – nekem. Nem, hát… na! Ez jó, ez… nekem olyan szimbolikus üzenete van egy nagy térnek. Nagyon le tud engem nyűgözni a tér, hogy abban akkor lehet lenni. Ájj, de jó! (12:45)

Mit mondott Popper Péter? Azt mondja: „Hát az ember – ez a pesszimizmus – a boldogságáért nem sokat tehet. A boldogtalanságért viszont igen.” És most ez rettenetesen pesszimista, de azért ez nagyon találó. Lehetséges, hogy a boldogságért nem sokat tudunk tenni (De, sokat tudunk tenni.), de azért hogy a boldogtalanságunkban mi magunk nagyon benne vagyunk, az tuti. S akkor elmesélt egy történetet. A történet így szól, hogy az édesanya, fiú gyermekét nagyon szeretve, aki már azért idősebb fajta volt, vett neki két inget. És hát alig várta, hogy a fia másnap reggel valamelyik ingben jöjjön le a reggelihez, és lássa, hogy milyen szép az az ing, amit ő választott neki, és hát mégiscsak az ő szeme fénye, az ő fia. S mi történik? A fiú természetesen kitalálva a tükör-neuronok segítségével édesanyja szándékát és kívánságát, az egyik ingben pompázva érkezik le a reggelire, mire az édesanya a következőt kérdezi. „A másik nem tetszik?” (14:10)

Ugye ezt tudjátok itt-ott kötni a saját életetekhez? Nagyon remélem, mert különben csak egy történet, nem sok hasznotok van belőle, csak tíz másodperc derültség. Na, tehát ennyit erről, hogy csak te tudsz boldoggá tenni, meg a két ing. És talán ezt még nem, hogy… (14:35)
Elég, ha a kommunikációnkon javítunk

Ez volt? Ez az „Elég, ha a kommunikációnkon javítunk”? Ez azért nagyon problémás. Kifejezetten jó, hogyha tanulunk jól kommunikálni. Mindenkit nagyon bátorítok. Nagyon, nagyon, béka feneke alatt vagyunk. Tehát az biztos, hogy mindenkire ráfér néhány évtized. De azért a naivitásunkra szeretnék rávilágítani. Ez pedig az, hogy a kommunikáció azért valaminek a fölszíne, valaminek a tünete, valaminek a kifejeződése. Ezért tehát például hogyha én egy olyan családban növök föl, ahol a férfiakat megvetik – ez az egyik kedvenc példám, de túl sokat találkozom vele – hogy nők hogyan tudják generációról generációra átadni azt az örökséget, hogy a férfiak mihaszna lények. Tehát hogyha van bennem egy nagyon mély, több generációról jövő hiedelem és előítélet és a férfiak megvetése, akkor megtanulhatok nagyszerűen kommunikálni, és mondhatom nagyon szépen is azt, hogy hülye vagy, de hát az, az van bennem. Tehát hogy egy senki vagy, egy nulla vagy, egy semmi vagy – ezt akkor mondhatom nagyon szépen, énközlések formájában fogom mondani. (16:05)

Ha valakinek csak egy-két ép tükör-neuronja van, úgyis tudja, hogy valami nem stimmel. Tehát mondhatod nagyon szépen, a helyzet bizonyos szempontból rosszabb lesz, mert elfedtünk valamit. Legalább amíg azt mondtad, hogy „Dögölj meg!”, addig legalább tudtam, hogy mi van. Ezért a veszekedésnek nagy haszna tud lenni, mert nagyon fontos információkat közöl. És sokszor nem csak annak, akinek mondjuk, hanem magamnak nekem is. Ugye van ilyen tapasztalatotok, hogy puff, kirobbant a szátokból valami? Most lehet, hogy bocsánatot kértél, lehet hogy nem, lehet hogy aztán ütötted a vasat, hogy „De akkor is így van!” De nagy dolog, elgondolkozom egy-két dolgon, amit mondtam. Nem amit te mondtál, amit én. De mit is mondtam? Ezt most tényleg így gondolom? De lehet, hogy nem így gondolom, akkor még érdekesebb, mert valaki mondta bennem. Ugye, akkor nem így gondolom, ennek ellenére bennem van, hát akkor kulturálatlanul van bennem. Nincs kézbe fogva, nincs tudatosítva. Hát az biztos, hogy akkor ott van a kapcsolatunkban. Azért, mert nem tudatos, attól még ott van. (17:25)

Mondok erre egy példát, ez is egy olyan. Például azt mondjuk ma, hogy az a baj, hogy nincs elkötelezettség. Egyfelől ez nagyon reális, másfelől, miután az elköteleződés, az elkötelezettség valahogy az emberi életnek, az emberi valóságnak, az életnek egy realitása, egy… valahogy az élethez hozzátartozik. Nem mennék bele ennek a hátterébe, de hát… Ezért hogyha a tudatos világban, a felszínen nincs elkötelezettség, akkor az elköteleződés tudattalanul fog megjelenni, és ennek rengeteg példáját látjuk. Hogy állandóan nem, a férfiak nem tudnak elköt…, nem köteleződik el, és közben pedig tudattalanul például mi történik? Miután a szülei elváltak, nagyon is elkötelezett az a pasi, csak veled nem. Például az anyja felé nagyon is elkötelezett, nagyon is tudja, mi az elkötelezettség. Feléd nem tudja csinálni. Le van kötve az a része, ahol egy nő felé elköteleződik és ott marad és igent mond rá. Nagyon is csinálja, miközben nem tudatos. Hányan vannak, akik a saját családtörténetüknek bizonyos értelemben a foglyai, mert elköteleződtek valaki, valakik mellett a családban, és nem is tudják, hogy ez megtörtént. Rengeteg történetet lehetne erről mondani. Ajj, csak nem, nem… hogy testvérek hogyan tudnak egymás mellett elköteleződni, aminek az egyik következménye, hogy nem tud elköteleződni kifelé, a férfi a nő mellett, a nő a férfi mellett. Nagyon is az a tapasztalatom, hogy nagyon sok ember tudattalanul elköteleződik. Tudatosan azonban nem. Hogy nem vész el az elköteleződés, csak leszorul a tudattalan világába. Pont úgy, mint ahogy a lojalitással is így van. (19:40)

Talán ismerős ez a történet, hogy mit jelent az, hogy… Böszörményi-Nagy Iván beszélt erről: láthatatlan lojalitás. Vagyis ha például a szüleink felé nem lehet nyílt és egyértelmű az összetartozásunk, „Mert az apám alkoholbeteg, ezért őt a család utálja, én is sokat szenvedtem miatta, mert az anyám elhanyagolt, otthagyott minket…” Tehát ha a lojalitás valami miatt nem tud látható, világos, tudatos, egyértelmű lenni, attól a lojalitás nem tűnik el. Nem vésze el, tudattalan lesz, és láthatatlan módon hat. Amikor ezt mindennél jobban megértettem, az már bizony régen volt, 17 éve. Mert 17 évvel ezelőtt tanítottam egy általános iskolában. Leültem a gyerekekkel, 7-dikesek voltak, és kérdeztem tőlük „Hát, most már itt az év vége, már csak egy év van – biztos már gondolkodtak azon, emlékszem, ez egy nagyon meleg májusi nap volt – hogy tulajdonképpen mit szeretnétek csinálni, vagy hogy szeretnétek élni?” És akkor elmondja mindenki, hogy ő mit hogy szeretne, már megvolt a bizalom légköre, s egyszer csak az egyik legjobb tanulólány, a legjobb azt mondja: „Hát, én, énnekem nincs is kedvem, én se gimibe nem mennék, se…, se, ez engem nem érdekel, szerintem ez hülyeség.” S egyszerűen nem tudtam fölfogni, hogy a legjobban tanuló lány miért nem ebbe az irányba áll. Hogy a fantáziája, a vágya, a jövőről alkotott képe miért ilyen? Egy picit elkezdtem vele beszélgetni, és pikk-pakk kiderült, hogy az apja alkoholbeteg, akinek nincsen jövőképe, aki nem tudja látni az életét úgy, hogy ő azt kézben tudná tartani, és a 13 éves lánya, mert a család beszédében, a látható kultúrájában nem volt szabad azonosulni az apával, igent mondani rá, lojálisnak lenni, elismerni, hogy „De hát mégis csak az apám.”, hanem meg kellett tagadni, ezért láthatatlanul, tudattalanul tartotta fönn a vele való összetartozását. (22:15)

Ezért tehát ha a lojalitás valami miatt, valami konfliktus miatt, vagy valami hasadás miatt tilalmassá válik, attól a lojalitás megmarad, búvópatakként működik, és erősebben hat, mintha tudatos lenne és kézbe lenne véve. Ezért a ma embere, aki állandóan úgy tűnik föl, hogy nem tud elköteleződni vagy nem akar, lehet hogy nem azon kellene töprengeni, nem az a jó kérdés, hogy „Miért nem köteleződök el?” Érdemes akkor fordítani rajta, és kérdezd meg magadtól azt, hogy „Hol vagyok annyira elköteleződve, hogy már nem fér bele több? Hol köteleződtem én el ilyen hihetetlen erős módon?” Persze van olyan, hogy valaki nem köteleződik el. Na jó. Hmm. Nem t’om, beszéljek még erről, vagy ne beszéljek… Oké. (23:25)

Majd a házasságban meg fog változni, mert én annyira szeretem

Látszik, itt már némi élettapasztalat van. A házasságban meg fog változni, mert én annyira szeretem. Egy terapeutához érkezett egy nő, akit a férje minden héten többször megvert. Az elbeszélés alapján kiderült, hogy a férfi az agressziójával sosem tudott bánni, és már akkor is nem egyszer és újból-újból elverte a párját, amikor még nem is voltak házasok. A nő azért érkezett, hogy valamilyen terápiás lehetőséget keressen a férje számára. A terapeuta azt mondta: „Nézze, hát egy olyan ember, aki képtelen felnőtt emberként az agressziójával bánni, kétség kívül terápiára szorul. S egy olyan ember, aki egy olyan valakivel köti össze az életét, aki nem tud az agressziójával mit kezdeni, szintén terápiára szorul. Úgyhogy kezdjük magácskával.” Tehát majd a házasságban meg fog változni, mert én annyira fogom őt szeretni. Ennek a fordítottja… (24:55)

Igaz, hogy nem szeretem amit vagy ahogy csinálja, de majd a kedvemért meg fog változni. Igaz, hogy most nem, de majd a kedvemért igen. Erre egyszerűen csak azt szoktam mondani: Jövő időben nem házasodunk meg. Nem, tehát vagy… most, mert mindig csak egy most van. Majd úgy lesz… Most megházasodom arra, hogy majd úgy lesz. E-ee-ee-ee. És ennek azért van értelme, hogy elmondjam azoknak is, akik itt már 50 évesek, mert semmi sem akadályoz meg bennünket abban, ha mi teret engedünk neki, hogy ezeket az illúzióinkat 20-30-40 éves házasságban is tovább vigyük magunkkal. Semmi nem akadályoz meg minket, ha mi ezt megengedjük. És sokszor, mert úgy… Hogy volt a mondat? Igaz, hogy nem szeretem amit csinál, de majd a kedvemért megváltozik. És amikor azt tapasztalom, hogy nem változik meg, és itt van egy ki nem fejezett elvárásom – tudjátok, az elvárások három szintje, de ezt most megint nem kavarom ide – van bennem egy ki nem fejezett elvárás, te nem felelsz meg neki, és én emiatt ezt állandóan valamilyen módon számon kérem rajtad, illetve elégedetlen vagyok, kritikus vagyok és a fejedhez verem. Miközben lehet, hogy nem is neked, hogy nekem elvárásom volt 27 évvel ezelőtt. Jaj, papként én ezt de nem szeretem! De mit? Azt, amikor valaki azt mondja: „Én katolikus vagyok. – Ez igaz, na. – Itt a párom.” (De ez de jó, ez ilyen, mint egy ilyen kártyajáték. Hmm.) „Igaz, hogy nem keresztény, nem jár templomba, nem vallásos, de (suttogva) magunk között maradjon, szerintem meg fog térni. Hát csak látja a jó példát. De erről nem szabad neki beszélni, mert elijesztjük. Nagyon óvatosan atya! Én úgy látom, te is így csinálod.” Hát ettől kész vagyok. Hát ha ateista a gyöngyöm, akkor ateista. De ezzel a fantáziával, hogy, hogy beleszeretjük az Istent, „Az biztos, én úgy beleszeretem, azt addig… Addig leszek nondirektív, míg belemegy. Ezt annyira úgy fogom…” (28:15)

Mert hogy szokott aztán ez az élet hétköznapiságában megnyilvánulni? Hogy? Például, eljön a vasárnap. „Mi megyünk. Gyerekek, kész vagytok? Jaj, Peti, vedd már föl a cipődet, misére megyünk. Szentmise!” (De kedvesek vagytok, jaj, egyikőtök, másikótok arca, jaj, hát jó rátok nézni. Na jól van.) Rendben van, tehát nem is mond… tudatos elvárás, de nem nyílttá tett elvárás. Közben van egy ideál, meg egy ideológia, meg minden van itt, ami i-vel kezdődik, hogy majd…, és utána ez szép lassan „Ez nem igaz, atya, az az én egy bánatom, hogy nem hisz. – Miért, hitt valamikor? Hát hogyhogy nem vagy már túl ezen a bánatodon? Hát meddig őrzöd még?” Na jól van. (29:40)

Ki nem állhatom, hogy így él, de annyira szeretem, hogy el fogom viselni

Ez szerintem, ez a no comment kategória. De mikor benne vagyunk, simán kijön ám belőlünk egy ilyen. Tehát kívülről mindig nagyon könnyű okosnak lenni, ezt én tudom a saját életemről. S amikor benne vagyok „Hát hogyhogy ezt nem láttam? 20 éve beszélek róla.” (Következő… igen.) (30:20)

Ő az egyetlen ember, aki nekem van teremtve

Egy variánsa annak, hogy csak ő tud boldoggá tenni. Beszélgettem most, néhány héttel ezelőtt fiatal emberekkel, olyan fiatalokkal, akik 16-17-18-19 évesek, olyan érdekes dolgok jöttek elő. Elmondom, hogy hova jutottunk ebben a témában. Több mint egy órát arról beszélgettünk, hogy van-e olyan, hogy igazi, vagy nincs. Elmondom, hogy milyen bölcsességet kristályosítottunk ki. Oda jutottunk, hogyha kívülről nézem, akkor nincs. Hát sok mindenki lehet az. 3 milliárd 500 millió kb. Tehát nagyon sok igazi lehet. De ha benne vagyok, akkor érdemes úgy nézni, akkor érdemes úgy látni, hogy te vagy az igazi. Kívülről nagyon sok igazi van, belülről csak egy. Szerintem ez egy elég jól használható munkahipotézis. Tehát kívülről tudom, hogy sok van, belülről meg csak te vagy az. Ez elég jó. Na most! (31:40)

Ha igazán szeretjük egymást, akkor sosem veszekszünk

Akkor szeretjük igazán egymást, ha sosem veszekszünk. Ha nem veszekszünk, akkor szeretjük igazán egymást. Ugye, és ezt lehet keverni-kavarni. Jaj, hát ezt most már nem… közhelyszerűségeket nem mondok… csak egyszer. Hogy a konfliktus nem vállalása az egyáltalán nem a kapcsolat elmélyülésének irányába hat. Tehát ha tartós, és érzelmi összetartozásban élő kapcsolatot szeretnénk, az konfliktusok nélkül egészen elképzelhetetlen, hogy létre tudjon jönni, egészen irreális. Tehát minél inkább kerüljük a konfliktust, annál jobban távolodunk egymástól. És még, még, még, csak nehogy, nehogy… és ez azt jelenti, hogy távolodom tőled, és távolodom, és távolodom, és távolodom. És minden kapcsolat, amiben az érzelmeink megosztása történik, amelyekben az érzelmeimet megélhetem és kifejezhetem, abban a kapcsolatban a felek közelednek egymáshoz. Ez egy nagyon egyszerű, mondjuk lélektani alapigazság. Tehát ha a konfliktus elkerülése miatt az érzelmeimet elkezdem nem megélni és nem kifejezni, óriási sebességgel megyünk a fölszínesség irányába. De hát ezt ismerjük a tapasztalatainkból. Jó. (33:15)

Minden házasság sikerül, ha elég keményen dolgozunk érte

Mi az, hogy sikerül? Ez a kommentem hozzá. Mi az, hogy sikerül? Hát, ez az. (Jó, és végül… egy hab a tortán.) (33:40)

Ha igazán szeretsz, akkor úgy érzel, gondolkozol, cselekszel, ahogy én

Hát, ezt nem is kell, nem is kell ragozni. Menjünk tovább! (33:55)

Gondoskodás, érzelmi összetartozás

Most az érzelmi összetartozás az egymásról való kölcsönös gondoskodás felől. Hiszen a kölcsönös egymásért való cselekvésünk és gondoskodásunk, az hejj, de szépen építi az összetartozás tapasztalatát! Ezért most erről szeretnék, és hogy, hogy éppen a témához közelebb térjek, szeretnék egy picit megint visszatérni a gyerekvilágba, a szülő-gyerek kapcsolatba, a mesék világába. Hiszen a legalapvetőbb, legtermészetesebb tapasztalatunkat arról, hogy mit jelent gondoskodni, vagy gondoskodásban részesedni, azt nyilván onnan hozzuk. Ezért ha valakin nem gondoskodtak eléggé, megfelelő módon, ő lehet komoly hátrányban. Érdemes elkezdeni akkor gyakorolni és tanulni. Meg lehet tanulni gondoskodni. Tök nehéz, zzz, hát minden olyan, amit nem tudunk és meg kell tanulni, és érzelmi befektetést igényel, az nem szokott könnyű lenni. Tehát nehéz, és kész. De meg lehet tanulni (33:10)

Szeretnék ezért visszalépni ide, mert hiszen a gyökerei annak, ahogy egy férfi és egy nő gondoskodik egymásról, nyilván idehozza a szülő-gyerek kapcsolatnak a világát. Nagyon is fontos, hogy énbennem az a gyermekkori élmény meglegyen, elérhető legyen. Mit jelent, hogy te gondoskodtál rólam? És én ezt szeretném neked odaadni, hát éld meg, hogy ez milyen iszonyú jó, és aztán én is szeretném megélni, az olyan jó. Hát hogyne, ezt onnan, abból a világból hozzuk. Nem akarom nagyon dgg-dgg-dgg, részlet…, de. Hogy egyáltalán képes legyek ezt előhívni és gyakorolni, most először négy gondolat, hogy mire van hozzá szükség, és akkor utána belemegyünk konkrétan, hogy mit is jelent a kapcsolatban ez a gondoskodás. A négy gondolat így szól, hogy ahhoz, hogy valami, ami adott esetben egyáltalán nem is ment, vagy nagy ellenállásom van, vagy nagy nehézségem, hogy négy lépésben tud bennem fölépülni. (36:15)

Ezt vasárnap a misén elmondtam nagy röviden, de azt szeretném, ha tudnátok. Mert könnyű mondani, hogy „Jó, hát akkor gondoskodj róla, és…” Na de most hol, hol, hol…? „Kő só?” Ez egy jó lépés ugye elsőre, nem rossz, de hát ez a „Kérsz-e sót?”-nak egy ilyen embrionális változata. Mert úgy van ám, ha valamiben elakadásunk van, vagy nincs is elakadásunk, de érzelmileg nehéz helyzetbe kerültünk, szinte mindent az elejéről kell kezdeni, belül. Ismerős ez nektek? Úgy kell magamat rávenni egy végtelenül egyszerű dologra. Hát nem úgy van, van egy rettenetes csalódásod, hát ilyet is de sokat hallottam, meg éltem. Egy nagy csalódásod, és például milyen nehézséged támadt, pedig egyszer… felnőtt ember vagy, 30-40 éves, egy nagy csalódás. Nem is akarsz kimenni otthonról. Nem úgy van? Erőt kell venned azért, hogy zuhanyozzál. Nem így van? Hát énvelem így van. „Akkor ott egyen meg a kosz, nem érdekel!” Az már egy nagy lépés, ha azt mondom: „Haj, de tudod mit, te kosz? Majd én megmutatom, ki vagyok.” Itt már életerők föltámadtak. De hát mikor érzelmileg egy nehéz helyzetben vagyunk, lehetünk teljesen egészségesek, normálisak, tik-tik, a bizalom fölépítésétől, a nullától indul el egy folyamat. Nem úgy van, hogy tik… és akkor… Ugye van ilyen élményetek? Ezt tudjátok, hogy ez normális? (38:00)

„Én ma nem zuhanyozok, nem érdekel! Ma akkor nem érdekel.” A kényszeres sose él meg ilyet, szegénykém, te mindig zuhanyozol, mindig. De neked máshol nehéz, téged is megértelek. Jaj, szóval remélem, megvan ez az élmény, hogy az elejétől. S akkor azt mondja: „Én föl se kelek.” S ma ezt, ezt ma nagyon jól lehet csinálni. Egy pizza megrendel… Egy kicsit nehéz, hogy mégis csak valahogy hozzá kell jutni a dobozhoz. Ugye, tehát ott mégis azért valami, tehát ott kicsúszol… Ki se nyitod az ajtót. „Adja be!” Hát ez nem a kezdeti állapot? Mikor… Ugye ez megvan? Meg, jól van, jól van, nem vagyok egyedül, köszönöm, köszönöm. Jó, ez tartja fönn a pizzafutárok életét. A felnőtt regressziója. Á, mindegy, jó. Asszongya’ hogy… mondom akkor ezt a négyet. Ugye, hogy néha nulláról kell elindulnunk. És egy konfliktusban, 230 a pulzusom a stressztől? Hát naná, hogy a nulláról építem föl megint magam. (39:40)

1. Fölidézni azt, amikor valaki a jóra csábított

Fölidézni azokat a személyeket, azokat a mondatokat, cselekvést, tapasztalatot, élményt, amikor engem valaki a jóra csábított. Ugye ti azt tudjátok, hogy a jóra is lehet csábítani? Az olyan jó. És nagyon fontos, hogy egészen kicsi kortól, gyerekkortól kezdve őrizzetek olyan élményeket, hogy hogyan csábítottak el titeket a jóra. Hogy volt egy kedves nagyi, aki úgy tudta…, az anyám azt nem tudta mondani. „Kész a lecke?” De a nagyi nem azt mondta, hogy „Kész a lecke?”, attól volt nagyi. Hanem a nagyi azt mondta. „Jaj, te unokám, mit kérsz? Tejbegríz, madártej, vagy… süssek palacsintát? S te egyszer csak a mély bánatodból, az egyesből, a nem tudom, a környezetismeretedből „Tejbegríz, madártej, palacsinta?”, és akkor amikor azt mondtad, hogy… átgondoltad, hogy melyik lenne a legjobb, mmm… Csináljunk olyat, hogy háromra mindenki mondja! De most tényleg, ez most…, ez jutott eszembe. Nem kell, nem kell, nem kell, legyünk felnőttek, jó, legyetek felnőttek! Jó előadásra jöttünk, izé, okosat akarunk hallani, mesterségünk címere: önismeret érdekel minket. Jó, csináljátok csak! Persze, a palacsinta meg dohosodjon meg! Szóval, na…, mikor azt mondja, azt mondod, hogy „Palacsinta!” Na de nem így, nem így, várjál, a nagyinak van esze, attól felnőtt, te meg környezetből egyest hoztál ugye. És azt mondja: „Na gyere ki Feri, gyere ki a konyhába! Én csinálom akkor, megkeverem a cuccokat hozzá, és hozd már ki akkor a környezet füzetedet, meg azt a izét, és akkor közben kérdezhetsz, hogyha van valami, ha valamit nem értesz.” Látjátok, hogy nem mindegy, mit válaszoltatok az első kérdésre? Lehet, hogy a madártejre meg se moccansz, na de itt már van valami, s a nagyi elcsábított téged a tanulásra, elcsábított. (42:35)

Volt egy tanárunk, irodalom szakkört készített, vagy csinált… Csinált? Ez milyen? Vezetett? Tartott, tartott egy irodalmi szakkört, istenem, szegény! Ezt, hát erre nem is gondoltam eddig, ez milyen nehéz pedagógusnak lenni, tartotta azt a szakkört és… mi meg úgy beültünk még oda. S ahogy tartotta azt a szakkört, például azt mondja, hogy „Itt sose lesz házi feladat.” Van még ilyen szakkör? Tessék mondani! Ezt mondta. Sose lesz házi feladat. Minden alkalommal ott voltam. Ezzel kezdte, megígérte, azt mondta „Hát ez egy gyönyörű dolog. Hát csak nem adok föl házi feladatot, hogy olvassátok el a nem t’om én, a Gőgös Gúnár Gedeont? Hát szó se lehet róla!” Csakhogy elővette a Gőgös Gúnár Gedeont, vagy nem t’om micsodát elővett, és olvasott belőle, és beszélgettünk róla, és voltam 9 éves. „Otthon nem kell olvasni.” – mondta ő. Tudod mikor nem olvasok én! Suttyomba! És ez a… suttyomba! (44:00)

Erről eszembe jut a papnevelő intézet. 23 éves voltam, mikor bementem, ott aztán van komoly felnőtt világ. Izé, csengőszóra keltünk, csengőszóra ültünk, mindent csengőszóra… Most is látszik a maradandó hatása, amilyen mély szocializációs eredményei voltak. Én azt csináltam, 10-kor szólt a csöngő, s akkor le kellett feküdni. Tényleg így volt. Hát tízig ment, tízig. Na, az, hogy amit 10-ig megtanultál, azt megtanultad, amit nem, azt nem, kész. De én nem bírtam ezt ki, ezért zseblámpa, beszereztem egy zseblámpát, s a takaró alatt olvastam. Ezt csináltam 23 évesen, mert engem, mikor 8 éves voltam, elcsábított egy tanárnő. Azt mondta, házi feladat nincs, kötelező nincs. Hmm? Rendben van, megvan, hogy miről beszélek? Hogy hogyan, hogyan, hogyan?

És emlékszem, azt mondja ez a tanárnő egyszer, hogy „Na, lesz mesemondó verseny. Kinek van kedve mesemondó versenyre menni? – Nem!” „Jaj, hát én is így voltam vele – mondta – jaj, a mesemondó verseny! Persze, hogy ki… és kiállni. Tudjátok, mit? Csináljunk akkor olyat, hogy mindenki hozza be a kedvenc meséjét. Nem kell majd elmondani, dehogy mondjuk el a meséket, csak úgy behozzuk, és aztán akkor fölolvassuk egymásnak, de nem kell azt elmondani.” És mikor már ott voltunk, és mikor már mondtad, akkor elkezdett segíteni. „Jó, de most akkor ezt lassabban mondjad, Feri! Hát artikulálj közben!” Nem úgy van? S akkor egyszer csak azt mondja: „Hát, én úgy látom, hát itt én nem is látok olyan valakit, aki nem indulhatna el ezen a versenyen. – Ja, hogy már kész is vagyunk? Hát akkor…! Ötös van érte?” S tudjátok mit, elég jó fej volt ahhoz, megbeszélte a tanárral, írjon be nekik egy ötöst, úgy a rendes irodalomból, tudjátok, a nyögve nyelősből. Persze, ahol mindent rendesen meg kellett tanulni. Ott akkor kaptunk egy ötöst. (46:45)

Na, de ez csak egy tanár, de ott van az apuci, az anyuci, hát jajjaj-jajjaj. Tehát az első, hogy egyáltalán a gondoskodásnak neki tudjunk esni, nekiduráljuk magunkat akkor, amikor egyébként esetleg egy óriási konfliktusban vagyunk. „Gondoskodjon rólad a nőtanács!” Hogy egy ilyen helyzetben hallom itt a fülemben cseng, van egy, az agyamban egy ilyen érzelmi alap, és itt hallom ezeket a jóra csábító mondatokat. De hogy ez eleven legyen, szó se lehet róla, hogy este hazamentek és ezen gondolkodjatok, szó se lehet róla. Nehogy előhívjátok ezeket az élményeiteket! Megtiltom! Pihenjetek, mucikáim! (47:40)

Hát ez az első, tehát hogy ki volt az és hogyan csábított engem a jóra? Tényleg, most ez a mucikám… Már akkor én öt éve fölszentelt pap voltam, megint egy iskolában találtam magam, valami miatt nem én ültem a padban, ezt mindig furcsálltam, mit keresek én elöl. S akkor azt… ott volt egy tanárnő, egy ilyen igazi tyúkanyó volt. S tudom, hogy megidéztem már nektek, de hát hallom a hangját, és erről van szó, hogy amikor érzelmileg nehéz, valamit nulláról kell kezdeni, egyszer csak hallod ezt a hangot. Ő ezt csinálta, jött ki az osztályból a sereg, (Ú, de nehéz vagy!) jöttek ki, áramlottak kifele. Ő meg így támasztotta az ajtót, egy ilyen nagy darab nő volt, egy „jófej”, jó fej, s akkor azt mondja. Így állt, de ilyen, egy ilyen anyai tyúkanyós, ilyen nézéssel, így nézte ahogy mennek, és azt mondta: „Hömpölyögjetek mucikáim, hömpölyögjetek!” Hát erre nem lehetett nem hömpölyögni. Hát ott állt, ilyen nagy anyai… és „Hömpölyögjetek…!” Hát tudjátok, én meg ott álltam, én is ott álltam, akkor voltam… Hány éves voltam? Mit tudom én, nem számolok, hát mi ez, matek óra? Ott álltam, és komolyan az volt bennem, de úgy, én is egy kicsit hömpölygök itt velük. Csak nehogy észrevegyék ezek a kölykök, hogy én is beálltam hömpölyögni, csak így, így… nem is megyek, csak így slisszanok.

Na, szóval hát ha megvan bennetek ez a mondat, éppen ott fasírtoztok egymással, s egyszer csak hallod egy ilyen anyai: „Mucikám, hát hömpölyögjél már egy picit, hömpölyögjél!” Haj, jól van, akkor nem kell annyira komolyan venni azt a nagy drámát. Jó, ez az első, hogy elevenen őrzöm magamban azt, ahogy valakik, számomra fontos emberek, nyilván érzelmi kapcsolat, nyilván most nem kell ezt a lélektani izét mind oda mondani, tudtak a jóra csábítani. Ez az első. Második lépés… az nem elég, a csábítás az nagyon kell. (50:15)

2. Bátorítás

Mikor elcsábultál, jó, már úgy hömpölyögsz, hömpölyögsz, hogy azért… „Ú, most biztos, hogy itt kell nekem hömpizni?” Mire van szükségünk? Bátorításra. A jóra elcsábulni, és bátorítást kapni. Böjte Csaba olyan szépen tudja ezt mondani. Nagyon, el tud engem egészen varázsolni, ahogy mondja, hogy „Na, ott van az a nagy ökölvívó, de őneki is milyen fontos, hogy egy egész aréna zúgja a nevét.” Hiába 160 kiló, hiába gzzsss „Bevágok neked egyet!”, de mi az, ami ott tudja tartani a ringben, hogy kibírja a pofont? Hogy az a pici kis nő, 160 centi, azt mondja: „Peti! Peti!” És ő kiszúrja ezt a vékony kis hangot, jaj, ez az, ez az, puff. Az a kis hang, egy nagy ütés utána. Hát persze, hogy erre van szükségünk. Mindig… most jó, azt… „Jó, hát gyere ki, aztán csináld!” Jó, és akkor… elnehezedünk, ááh, mhh. Bátorítás. Kik bátorítottak titeket és hogyan? Ugye értitek, most nem egy nevet kell, hanem ha ez neked fontos, az élmény, az élmény. Hogyan csinálta, hogyan? (52:00)

Nyilván nem véletlen, eszembe jutott ez a példa, mert énnekem a sportból vannak hallatlan jó bátorító örökségeim. A sport, sport világa. Hogy megvan az, ahogy állok, készülök egy ugrásra, magasugrás, tig-dig-dig-dig… meááá, és akkor mögöttem meg tapsol a stadion. Olyan nagy dolog ám az, hogy ott van egy nem tudom, 16 évesen, 17 évesen, 18 évesen, és akkor a, hát most Népstadion, tudom, hogy nem így hívják, de még akkor az az volt. S én ott állok a Népstadionban, hát az a felnőtteknek készült, a nagyoknak. S akkor én ott állok és mögöttem meg tapsolnak. Hát az egyszerűen lenyűgöző, tehát már azért érdemes… Nem is ugrok, ez olyan jól esik. Szóval a második a bátorítás. (52:55)

Itt látjátok, ahogy elcsábulni a jóra, tudni, hogy ez hogy van, bennem hogy él, és utána ez a bátorítás. A bátorítás lehet nagyon finom és nagyon gyöngéd. Nagyon, ilyen igazi anyai bátorítás. De lehet akár nagyon kemény is. Hát az is tud bátorító lenni. Mélyponton voltam az életemben, ez valamelyik éppen, és akkor mentem egy ilyen…, nem is tudom, összetalálkoztam egy, egy ilyen… pszichológus volt, ilyen anyai pszichológus. Pont úgy a korban is úgy voltunk, hogy ő anya korban volt énhozzám képest, s kicsit úgy elkezdtem neki mondani, hogy „Jaj, olyan nehéz mostanában, olyan… „ S akkor vártam, hogy majd „Jaj, gyere ide Pici!” Gondoljátok, ezt kaptam? Nem ezt kaptam. Azt mondta: „Feri, neked ez menni fog!” Ez egy kicsit rosszul esik, de hogy is van ez? Tényleg, ez volt az első. „Mondhattál volna valami…, nem erre számítottam. Menni fog? Menni fog, menni fog?!” Szóval a bátorítás lehet nagyon gyöngéd, és lehet néha ilyen „Just do it!” (54:20)

Hát ismeritek. Elszakad a…, assz’em a Los Angeles-i olimpián a bokaszalagja szakadt el annak a kis tornásznőnek, vagy az achillesze. Bokaszalag, achillesz? Achillesz, igen, inkább az achillesz. Elszakad az achillesz, lóugrás. S ugye csapatverseny ráadásul, ő az utolsó ugró, az első ugrását megcsinálja, de hogyha nem ugorja a másodikat, hiába vezet az amerikai női csapat, akkor vége az egész csapatcuccnak. És az edzője pontosan tudta, hogy hogyan kell, nem csak bátorítani, nem csak csábítani, bátorítani őt, és ezt a mondatot mondta neki: „Just do it!” és attól lett aztán ez a szlogen. Hát azt nem az a cég találta ki, hanem az amerikai edző mondta annak a kislánynak. Szakadt achillesszel megcsinálta az ugrást, a másodikat. Hú, végigfutott a libabőr rajtam. Szakadt achillesszel. Képzeljétek el, milyen lehet! Most még odafutok, jó, megcsinálom, de beleállni abba szakadt achillesszel. Ugye, és ha elesik, akkor már annyi pontlevonás van, nem ők a bajnokok. S beleállt. Utána vitték a műtőbe, hát világos. Szóval a bátorítás az néha simi-simi-simi, néha meg „Harapd el, ahol a legvastagabb, ne szőrözzél vele!” (55:50)

Ja, nem kell papír, mert fejből mondom. Látjátok, olyan bátorító, ahogy fogom. Tehát a második pont a bátorítás. Most akkor megvan. El vagyok csábítva, megvan a bátorítás, ki hogyan bátorított. Eleven világ, többféleképp lehet. (Látjátok ez… Egészségedre! Vagy ez az volt? Az volt. Hát de milyen kis nőies volt ez. Na, a másod… én nem így szoktam. Müüáá-gzzs! Engem így tanítottak. Azt mondták: „Feri, nem szabad, mert 160 km/h sebességgel turmixolod be a taknyot a homloküregedbe, meg ide.” E-nem! Szóval… ) Mit gondoltok, mi a harmadik? Jó, jó, jó… A harmadik… látjátok, minden elem fontos, mert a folyamatban el lehet akadni. Az első, el vagyok csábítva a jóra, megvan a kellő bátorítás, megfelelő időkben, megfelelő módon, és utána még mindig lehet, hogy valamit nem tudok jól megcsinálni, mert nem értek hozzá eléggé, nincs meg valami készség vagy adottság, nincs még bennem valami kimunkálva. (57:30)

3. Tanácsot kapok, segítség

Tehát a harmadik, hogy elevenen él bennem, hogy emberek segítettek nekem. Jöttek és segítettek. És hogy ez érzelmileg elérhető, az érzelmi emlékezetemben ott van. Ó, de jó, tudom, hogy van segítség! Tudom, hogy van, mert volt, hogy segítettek. Vekerdy Tamás mond egy példát a saját gyerekével való kapcsolatából. A gyereke ült, este volt fél 9 – ez nagyon lényeges eleme a történetnek – s piszmogott. Értettétek, amit mondtam? Piszmogott. „Feri, artikulálj!” Piszmogott… Apuka odamegy hozzá: „Mit csinálsz Peti? – Áááaaa… Dolgozatot kell írni, hogy egy napom… Egy napom. Ez a dolgozat.” Ott ül fölötte órák óta. „Egy napom. Apa, nem bírom megcsinálni.” Mit mondott az apukája? Ugye, ha nem tudja mi az, hogy csábítani, akkor azt mondja „Ne piszmogj, csináld meg! Addig nincs vacsora.” Hát az… hát biztos azért piszmog két órája, mert pont ez hiányzik neki nem, hogy…? Nem, az apukája azt mondta neki: „Figyelj Peti, gyere, egyél egy kis vacsorát. Hagyd azt most ott, aztán utána visszaülünk, és te írod, én diktálom. <<Reggel hétkor, amikor a vekker szól, utálok fölkelni…>>” Apukája lediktálja, gyerek beadja, kap rá egy hármast, hát mégis csak, nem tud jól fogalmazni. Azt mondja Vekerdy tanár úr: Én ezt megcsináltam egy párszor a gyerekkel, hat hét múlva egyszer csak hozott egy ötöst fogalmazásból. Ez azért történt, mert a gyerek nem hülye, elakadt. S amikor én mondtam neki az ő napjának a történetét, hát akkor neki azt le kellett írni, hát akkor csak ott volt a fejével. „Áhá, hogy akkor ez így van, akkor mikor vekker, akkor álmosan ébredek, akkor…” s közben megtanulta, mi az, hogy fogalmazást írni. (60:30)

És ezt a történetet nyilván, hogy az apa azt mondja „Addig nincs vacsora!” ezt akkor 8 évig is lehet csinálni, és lehet háromszor segíteni. Melyik az olcsóbb? Persze, hogy nagy művészet tudni, hogy most csinálom, nem csinálom, így segítek, úgy segítek, hogy segítek. De miért ne volna az reális, hogy segítségre van szükségünk? Miért ne lenne az reális? Hát persze, hogy segítségre van szükségünk. Néha olyan kevés is elég. De ha az a kevés nincs, teljesen le tudunk állni. (61:00)

Felnőtt voltam, a…, valamelyik képzés, azt mondtam „Én ezt nem fejezem be! Énnekem ehhez már nincs kedvem, nincs erőm, nem érdekel! Tudom, amit tudok, minek az a papír?” Ki ne gyere! Mhh! Ezek az emlékek úgy fölkavartak. S akkor mentem oda valakihez, a képzés vezetője volt, s mondom „Én ezt nem csinálom meg! Én ezt az átkozott szakdolgozatot be nem adom! Semmi kedvem hozzá, minek írjam meg, elég, hogy tudom.” Ugye felnőtt a felnőttel beszélt – látszólag. Ugye én eléggé más státuszban éreztem magam. Hát hiába vagyok mitt’om én milyen papír, akkor el voltam akadva. S ez a valaki megtalálja pont azt, amit kell. Áldott tükör-neuronok! Azt mondta nekem, egyetlen mondat: „Te Feri, mennyi időre van még szükséged? – Ja??? Hát két hét alatt simán megcsinálom. – Akkor add be két hét alatt.” Ennyit kellett mondani. De ha ezt nem mondja, ma az a papír nincs meg. (62:40)

Hiába vagyunk felnőttek, társkapcsolat, hiába két felnőtt. Persze! Hát ha ott mindig két felnőtt tudna lenni, az lenne ám a szép. Nyilván, ha mindig lenne két felnőtt, aki szót ért egymással, a felnőttek elérnék a bennük lakó gyereket, haa, az a…, jóba lennének a saját lelkükben lévő gyerekkel, aki tudná, hogy mitől szép az élet, miért érdemes élni, mitől, mitől ízes és színes a világ, és hogy lehet csínytevések révén élvezetessé tenni azt, ami unalmas. És közben elérhető lenne egy szülő bennünk, aki tud gondoskodni és elég megfontolt, hát…, persze, hogy bírnánk. Csak nem mindig érhető el. Néha egy szárnyaszegett gyerek, egy aggódó gyerek, egy szorongó gyerek, vagy egy lázadó gyerek. „Mondhatsz akármit, akkor se csinálom meg! Neked?” És utána „Ezeknek?” (Szóval…) De nagy dolog ez. Valaki megtalálta azt az egyetlen mondatot. „Feri, mennyi idő kell?” Ennyi segítségre volt szükségem. Se letolásra nem volt szükségem, se agyon bátorításra nem volt szükségem, csak erre. Jó, tehát ez a harmadik, de látjátok, a segítségnyújtásnak sokféle, de hogy ez elérhető itt bennem, érzelmileg visszaemlékszem rá, tudom, hogy ilyen van. Tíri-ríri-dí. (64:15)

4. Dicséret

Hát, ezt te már tudtad. Tudtad, jó, jót mondtál. Igen, ez nem úgy van „Jó, eddig, ez a három, ezek olyan jók voltak, most jön egy ilyen izé, vagy biztos most jön, akkor… ellenőrzés. Számonkérés, teljesítés, visszaigazolás. Tudjátok mit? Nem. Dicséret. A dicséret. (64:45)

Hát önismereti csoportokban történik az, hogy valaki ül, és akkor „Mi történt veled az előző hónapban?” Saját önismereti csoportos, amit most mondok. Ül, és akkor azt mondja, hogy – már úgy saját, hogy tag voltam benne – „Hát, nagyon szomorú vagyok három dolog miatt, félek két dolog miatt, aggódok négy dolog miatt, szorongok nem tudom hány dolog miatt, olyan bizonytalan vagyok, csak úgy szorongok, és nem is tudom, assz’em megházasodtam vasárnap.” Ez megvan? Tehát hogy nem az, hogy „Ide figyeljetek! Mielőtt bárki bármit mond, látjátok ezt? Títi-títi-títi-tí! Ezt nézzétek! Túru-rúru-rú! Szép vagyok?” és erre fölpattannak és azt mondjuk „Ez igen!”, arról nem is beszélve, hogy ott voltunk. Ez egy másik hely, másik kör, hát itt is örülünk. S akkor títi-titti-dí! Hihetetlen, hogy ebben a mai magyar valóságban valakinek van valami e…, nem az, hogy nem dicsérjük meg egymást, hanem annyira le vagyunk nyomva, hogy nem mondjuk el az örömeinket. Tehát valószínű, hogy annyira kikopott belőlünk az, hogyha én elmondom nektek, hogy „Tudjátok?” Akkor úgysincs semmi, akkor inkább nem is mondom. Ezt mindent, mint a legnagyobb szégyenünket, magunkban tartjuk, hogy sikerült lediplomázni. „Nehogy megtudja valaki. – Na sikerült? Izgultam érted három hétig?! – Igen, igen, megvan, megvan…” Hát tudod, mikor izgulok ennyire, én meg izgultam három kapura. De most szívbe markoló nekem ez. (67:05)

Az a hipotézisem, hogyha a világunkban benne lenne az, hogy ünnepelnek minket, akkor szívesen elmondanánk, ha valami jó dolog történt velünk, vagy ha valamit teljesítettünk, végigcsináltuk, megalkottuk, létrehoztuk. De jó az! S megünnepelnek minket. Sok negatívumot elmondtam már a családomról, de most hozok egy szép élményt, be van ide vésődve. Mikor kinn, Plovdivban volt egy ilyen Európa Bajnokság minőségű, méretű történet, ifi voltam, 18 éves, és ott ugrottam egymás után két magyar csúcsot. S akkor jöttünk haza, 18 éves vagyok, de apukám pilóta, anyukám meg stewardess. Ugye, tehát nyilvánvaló, a legnagyobb esély, hogy egyikük sincs otthon. És tényleg így is volt, ugye, tehát én szépen hazajöttem egyedül. Nem az, hogy mint ahogy ti, apa kimegy elétek, na persze. Egyedül! Na szóval! Jövök haza, tíra-ríra-rí, jövök, levágom a táskát, bementem a szobámba, és az asztalom anyukám összehajtott egy papírt, most is emlékszem, hogy volt, össze volt hajtva a papír. Így állt, kólásüvegnek támasztva (Nem, ez már a mítosz része, ne csapjuk be a kedves hallgatóságot.), így állt a papír, rajta anyukám keze írásával, piros filc… Nem túl erős piros, mindjárt meg is keresem, milyen volt. De erős pirosokat vettetek ma föl. Nincs az a szép piros, amivel az én édesanyám írt. És akkor csak egy mondat szerepet rajta: „Gratulálunk a 2,18-hoz!” S volt egy felkiáltójel a végén. S én ezt azóta úgy őrzöm magamban, mint egy igazi kincset. Hogy lehet, hogy egyedül mentem haza, egy üres lakásba érkeztem, nem várt ott engem senki, de hogy örültek velem együtt. Gratuláltak. „Gratulálunk a 2,18-hoz!” Éveken keresztül… összehajtottam, elraktam. Aztán mert van nekem eszem, megtanultam, s akkor már nem kellett a papír. Megtanultam ezt a nehéz mondatot, s akkor most már itt van. (És elmond… Jó, mindjárt itt az idő.) (69:55)

Az angyalok tapsoljanak ott…

Elmondom egy fantáziámat, és akkor megvolt ez a négy, és már annyira szeretnék a gondoskodásról beszélni, de hát… látjátok. Van egy fantáziám, mikor sikeres, vagy híres, vagy nem t’om milyen emberek közé kerülök, és akkor ott esketem őket, vagy nem t’om én, temetni kell őket, vagy valami ilyesmi. (De most… hát de miért… hát miért? Van ez is, az is. Hát tényleg így van. Hát miért, ők nem halnak? Hát néha esketek, néha temetek, így megy ez. Miért, hát…? Hát tudjátok, hogy a többség odaát van. Egy maroknyi kisebbség vagyunk. Azt mondja…hogy…) Mikor ezen töprengek, hogy jaj, hát most akkor siker, mi…? Tehát éppen meghalt, most akkor hova az a nagy siker? Most jó, most visszaemlékszünk a sikerére, de hát nincs az a siker, ami őt megmentené attól, hogy… Nem? Hát nincs az a siker. Ez akkor, ha menni kell, akkor menni kell. S ezen nagyon gondolkoztam, és végül erre a képre találtam rá, hogy… (71:25)

De nagy dolog az, hogyha valaki úgy él, hogy tudja, fontosabb az, hogy ne az emberek tapsoljanak neki itt, hanem az angyalok ott. Á-há-tátárá! És én ezt a (Jaj, már kivetkőzök magamból, nézzétek. Nagy lelkesültségemben…) én ezt a képet kidolgoztam magamnak. Tehát elképzelem, ahogy mint Honti Hanna jön le a lépcsőn. Hihetetlen lassan, közben még énekelni is tud. De lehet, hogy azért jön ilyen lassan, hogy énekelni tudjon. S jön le, és elkezd zúgni a taps. Én elképzelem ezt, hogy én megyek föl, és angyalok érkeznek. Jobbról egy néhány, balról egy néhány, fölülről, innen-onnan, tik-tik-tik-tik, s elkezdenek tapsolni. Én ezt képzelem el. De nem arra gondolok, hogy majd, hanem amikor nehéz helyzetben vagyok. Mikor ülök, és van egy rettenetesen nehéz döntéshelyzet. Most… most ezt rendesen, rendesen kéne, erőt kéne venni magamon, most oda kéne tennem magam, most ezt nagyon szépen kéne. És ha azt mondom, hogy „Mmm, nincs kedvem, nem megy, nem, nem…” akkor előszedem ezt a képet, hogy én azt jól megcsináltam, s utána jönnek az angyalok jobbról, balról, fentről, tírirí. Azért, mert akkor én azt megcsináltam. Én ezt a képet őrzöm például magamban. (73:25)

Azért osztottam ezt meg veletek, nem azért, hogy… „Nahát, ezt az infantilis csávó, hát ez…! Hát eddig egész normálisnak tűnt. Hogy elkábított minket, hogy így a szakirodalom, meg úgy a… S most kiderül, hogy te, hát ez, te, ez le van akadva ez a gyerek. Hát hogy mennyire nem azon múlik, hogy őszül-e valaki. Hát figyelj, szerintem ez a csávó kész van. Te, hát, hát én itt is maradok egy ilyen beszélgetésre, hogy te, szerintetek teljesen izé…? Megvan, rendbe’ van?” Na! (74:05)

Azért mondtam ezt így el nektek, hogy az segít nekünk valóban egy nehéz helyzetben, ha akár a leggyermekibb módon, érzelmileg telítetten, erővel, valami számunkra elérhető. Hogy érzelmileg egy fontos, számunkra fontos kapcsolatból elérhető, hogy csábítanak a jóra, utána buzdítanak, utána segítenek, és végül tapsolnak, megdicsérnek. Mikor elérhető bennem ez a folyamat, akkor egy nehéz helyzetben tudok hova nyúlni. Akármelyik fázis van, ezzel a néggyel szépen, tu-rmm-mm… Ó, érzelmi összetartozás, egymásról való gondoskodás, mint a kapcsolatnak az összetartó ereje az elköteleződés mellett.



Na, csókoltatlak benneteket! Érezzétek jól magatokat! Hirdetni akar-e valaki? (75:10)