2011. november 27. – ADVENT 1. Vasárnapja – B év
Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Iz 63,16b-17.19b; 64,2b-7)
Mégis te vagy a mi atyánk! Mert Ábrahám nem tud rólunk, és Izrael nem
ismer minket; te vagy, Uram, a mi atyánk, Megváltónk a te neved öröktől
fogva. Miért hagyod, Uram, hogy letévedjünk útjaidról? Miért keményíted
meg szívünket, hogy ne féljünk téged? Fordulj vissza szolgáid miatt,
örökséged törzsei miatt! Olyanok lettünk, mint akiken nem te uralkodtál
öröktől fogva, akiket nem a te nevedről neveztek el. Bárcsak
szétszakítanád az egeket, és leszállnál! Színed előtt a hegyek
megrendülnének!
amikor félelmetes dolgokat cselekszel, melyeket nem vártunk! Ha
leszállnál, színed előtt a hegyek megrendülnének! Ősidők óta senki sem
hallotta, fülével fel nem fogta, szem nem látta, hogy volna isten rajtad
kívül, aki a benne bízókért cselekszik. Elébe sietsz az örvendezőnek, s
annak, aki igazságot cselekszik, és azoknak, akik útjaidon
megemlékeznek rólad. Íme, te megharagudtál, mert vétkeket követtünk el,
ezek közt vagyunk régóta; bárcsak megszabadulnánk! Olyanok lettünk
mindnyájan, mint a tisztátalan, és mint a szennyes ruha, olyan minden
igazságunk. Elhervadtunk mindnyájan, mint a falevél, és bűneink, mint a
szél, elsodornak minket. Nincs, aki szólítaná nevedet, aki felkelne,
hogy beléd kapaszkodjék; mert elrejtetted előlünk arcodat, és bűneink
hatalmába adtál minket. De mégis, Uram, atyánk vagy te! Mi vagyunk az
agyag, és te a formálónk, kezed alkotása vagyunk mindannyian.
Szentlecke (1Kor 1,3-9)
Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus
Krisztustól. Szüntelenül hálát adok Istenemnek értetek Isten
kegyelméért, amely megadatott nektek Krisztus Jézusban, hogy mindenben
gazdagok lettetek őbenne, minden igében és minden ismeretben. Mert
Krisztus tanúbizonysága megerősödött bennetek, úgyhogy semmiféle
kegyelmi adománynak sem vagytok híjával, miközben a mi Urunk Jézus
Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít majd titeket
mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus
napján. Hűséges az Isten, aki által meghívást nyertetek Fiának, Jézus
Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe.
Evangélium (Mk 13,33-37)
Vigyázzatok tehát, legyetek éberek és imádkozzatok, mert nem
tudjátok, mikor jön el az az idő! Mint az ember, aki idegenbe készült:
mikor elhagyta házát, hatalmat adott szolgáinak, mindenkinek a maga
dolgában, az ajtónállónak pedig megparancsolta, hogy ébren legyen.
Legyetek tehát éberek; nem tudjátok ugyanis, mikor jön el a ház ura,
este-e vagy éjfélkor, kakasszókor vagy reggel; hogy amikor váratlanul
eljön, alva ne találjon benneteket. S amit nektek mondok, azt
mindenkinek mondom: Legyetek éberek!'
Szentbeszéd
Advent kezdetekor természetesen egyébként is elhangzik Jézusnak a
fölszólítása, hogy „Virrasszatok!”, s bőven elég lehet számunkra ez a
néhány sor, amit hallottunk az evangéliumban, mert már ez is nagyon
gazdagon föltárja azt, hogy Jézus milyen szemlélettel közelít ahhoz,
hogy hogyan értelmezhetnénk, mint jelent virrasztani, vagy hogy éber
emberként élni. Öt gondolat, öt rövid valami.
1. Tulajdonképpen ami átvonul ezen a néhány mondaton, a közös
szál az az, ami már rögtön az elején is elhangzik, és aztán a második
rész is így kezdődik el, hogy „nem tudjuk”. Nem tudjuk és nem tudjátok.
Aztán Jézus még egyszer megismétli „Nem tudjuk, hogy mikor jön meg a
háznak az ura.” és tulajdonképpen ezt a „nem tudjuk”-ot bontja ki még
jobban, mikor azt mondja „lehet, hogy este, lehet, hogy éjfélkor, lehet,
hogy hajnalban vagy kakasszóra”. Nem tudjuk, ezért tehát a virrasztó
embernek az egyik sajátossága éppen az, hogy semmiféle előnnyel nem bír
azokhoz képest, akik nem virrasztanak abból a szempontból, hogy ő tudna
valamit, amit a többiek nem tudnak. Ő se tudja.
Nem tudjuk, hogy mikor, és ezért annyira értelmetlennek tűnik
egyébként az energiánkat azzal tölteni, vagy arra fordítani, hogy
megpróbáljuk kikutatni, vagy megpróbálunk rájönni arra, hogy mikor, és
sokkal fontosabbnak tűnik az, ahogyan Jézus egyébként a „nem tudjuk”
után beszél, hogy hogyan. Hogy nem az az érdekes, hogy ezt megpróbáljuk
valamiképpen megfogalmazni, vagy rájönni rá, hogy mikor, hanem hogy
töltsük el az időnket azzal, hogy ameddig ez a nem tudjuk mikor idő be
nem következik, addig hogyan éljük az életet, hogy ez sokkal fontosabb.
Erről eszembe jutott két szál. Az egyik, hogy amikor találkozom
olyanokkal, akik a végidőről beszélnek, és olyan nagy lelkesültséggel
tudnak beszámolni arról, hogy milyen új kiadású könyvben milyen új,
valami nagyon régit fedeztek föl, amiből egészen pontosan lehet tudni,
hogy mikor, hogy akkor nem egyszer az a tapasztalatom, hogy ez semmi
másról nem szól, mint arról, hogy az illető a saját halálával, az ő
személyes világból való elmenetelével ebben a formában tud szembenézni.
Hogy az első lépés, hogy egyáltalán közel engedjem magamhoz annak a
realitását, hogy meg fogok halni. Az illető számára úgy lehetséges, hogy
rögtön az egész világot meghalasztja. Hogy neki sokkal könnyebb úgy
erre gondolni, hogy közben azt is gondolom „De mindenki így fog járni.
Na, akkor ez egy kicsit elviselhetőbb, ha nem csak én, és nem csak
velem, és nem csak miért pont én, hanem mindenki meg fog halni. Na jó,
hát akkor talán én is, na jó, hát akkor ezzel talán most merek valamit
kezdeni.” Ezt igen gyakran látom, hogy amikor valaki annyira elfoglalt
abban, hogy ez mikor lesz, és ő mit tud erről, hogy tulajdonképpen most
gyűjti az erőt ahhoz, hogy szembenézzen azzal, hogy ő is majd valamikor…
És hogy a nehézség abban is áll, hogy nem tudja sem ő, sem mi, hogy
mikor.
A másik pedig, éppen visszaszámoltam, 30 évvel ezelőtt olvastam
egy regényt. A negyven prédikátor című regényt. Emlékszem, 15 évesen
milyen nagy hatást gyakorolt rám, s abban az egyik prédikátor a
következőt mondja a többi prédikátor társára vonatkozóan. „Jaj, hát
vannak ám itt olyanok – mondja – akik egy életen keresztül minden
idejüket azzal töltik, hogy azon töprengenek, amit még nem tudnak
ahelyett, hogy tennék azt, amit már tudnak.” S emlékszem, 15 évesen
milyen nagy hatást gyakorolt rám ez a néhány mondat. És akkor, 30 évvel
ezelőtt elhatároztam, hogy márpedig úgy szeretném élni az életem, hogy
egyrészt teszem, amit tudok, és mellékesen foglalkozom azzal, amit nem
tudok. Hogy el ne vesztegessem az életemet azzal, hogy túlságosan azzal
foglalkozom, amit nem tudok, miközben mindig nagyon sok minden van a
kezünkben meg a szívünkben, amit nagyon is tudunk, és hogy el ne múljék
az életem, hogy azt nem csinálom. Ez az első gondolat, a többit
rövidebben fogom mondani.
2. Ahogyan ez a motívum pedig hétről hétre megjelenik most újból
és újból, hogy a háznak az ura a szolgákra rábízza azt a föladatot, hogy
tartsanak ott rendben mindent, ami a ház körül van, ami az ő
szolgálatukhoz hozzátartozik. Eszembe jutott egy film. Azért, mert
egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire él elevenen bennem az, hogy ebben a
történetben a ház ura odalép a szolgákhoz és belenéz a szemükbe és
rájuk tekint és elmondja, hogy „Rátok bízom azt, hogy…” S a film arról
szól, hogy van két fiatalember, s a két fiatalember megkapja a
behívóját, II. világháborús történet. Az egyik fiatalember egy hatalmas
nagydarab, a másik egy pici nyüszüge. És akkor mind a ketten, a nagy meg
a kicsi is elmennek mind a kettejük családjához. Először elmennek a
nagy, erős fiatalember családjához, ott elköszönnek mindenkitől, aztán
elmennek a pici, nyüszügének a családjához. És akkor ott, egyszer csak,
annak a vékonyka apró fiúnak az apja odaáll a nagy, erős fiú elé, és azt
mondja: „Látod, hogy milyen az én fiam, hogy éppen csak hogy alkalmas
volt a szolgálatra. Kérlek vigyázz rá, hozd haza őt élve.” Ez a filmnek
az első 6-8. percében megtörténik, s megy a film, tulajdonképpen egy
háborús cselekmény, és egyszer csak elérkezik egy pillanat, amikor ők
ketten, a bajtársak a háborúban ott vannak a golyózápor közepette.
Akkor az a nagy és hatalmas, az az erős, akiről mindenki tudta,
hogy ő haza fog jönni, és mindenki félt, hogy a kicsi pedig nem, hogy
egyszer csak látja, hogy valaki célba veszi az ő pici barátját. És mert
látja, hogy már semmi mást nem lehet tenni, azzal a természetes
mozdulatával, ami mégiscsak megtehető, elé ugrik a golyónak. Az
természetesen őt találja el, és összerogy, de az a picike, ő meg túléli.
S aztán a film mutatja azt a képet, ahogyan az egyik egy koporsóban
érkezik haza, és az a pici, az a nyüszüge, az meg hazaér, és hogy mindez
azért lehetséges, mert az a nagydarab, amikor ott az a pillanat
adatott, akkor fölidézhetett egy arcot. Akkor hallhatta a szívében azt a
mondatot, amit az apa mondott, hogy kérlek hozd őt haza, hogy vigyázz
rá és hozd őt haza.
Hogy az életünknek megvannak azok a pillanatai, amikor a
következő lépést, sokszor egy valóban nagy lépést akkor tudunk megtenni,
hogyha megvan és megőrizzük, és magunkban ápoljuk azt az élményünket,
ahogyan Isten valamiképpen az életünkben odaállt elénk és azt mondta
„Rád bízom. Vigyázz rá! Segítsd növekedni! Adj neki életet!” S hogyha a
fülünkben van ez, és a szemünkben és szívünkben, akkor ezekben a döntő
pillanatokban tudunk cselekvőképesek maradni.
3. Hogy mondja a szent író? „Kinek-kinek kiadja, hogy tegyék a
dolgukat.” Tulajdonképpen ilyen egyszerű. Olyan sokszor ismételgetjük
Teréz anyának ezt a mondatát, mikor kérdezik, hogy mi az emberi életnek a
célja vagy föladata. S emlékeztek, ahogy Teréz anya ezt válaszolja: „Az
ember ide jön, megteszi a dolgát, majd távozik.” S hogy milyen nagy
dolog az, hogy mi fölismertük, hogy nekünk van dolgunk, hogy ténylegesen
van valami dolgunk, és hogy ezt megtehetjük.
A ma embere olyan érdekes, beleértve gondolom talán
mindegyikünket, hogy annyira szeretjük saját magunkat meghatározni.
Nagyon jól esik nekünk saját magunknak megszabni, hogy mi is a mi
dolgunk ebben a világban, és sokszor ezért vagyunk olyan gyöngék. Mert
mi mindenestül magunkat akarjuk meghatározni, és ezért az életünkből
próbáljuk kizárni mindazt, ami meg akarna bennünket határozni. És
sokszor a gyöngeségünk, a téblábolásunk, a cselekvésképtelenségünk, vagy
az erőtlenségünk abból adódik, hogy igen, most is arra várunk, hogy
magunkat határozzuk meg. Pedig ha megengednénk, hogy az élet – így is
mondhatjuk, hogy az Isten – néha a maga szelíd határozottságával
bennünket meghatározzon, lehet, hogy sokkal inkább előre tudna, és
fölfelé tudna növekedni az életünk, mintha mindig mindenben mi magunkat
akarnánk meghatározni.
Mikor Carl Gustav Jungot kérdezték, mondaná meg, hogy az embernek
mi a legistenibb erénye, akkor Jung a következő egyszerű dolgot mondta:
„Az ember legistenibb erénye a becsületes igyekezete.” De nagy dolog,
hogy van becsületes igyekezetünk, és hogy a teológiai gazdagságból pedig
ismerjük ezt a mondatot: „Ha éppenséggel azon problémázunk, mi is lehet
a mi dolgunk, akkor létezik olyan, hogy állapotbeli kötelesség.” Hogy
de nagy dolog az, hogy mi megtanultuk azt, hogy van olyan, hogy
állapotbeli kötelesség. És amikor éppenséggel úgy toporognánk, hogy mi
is az én dolgom, akkor rögtön kapunk egy választ. Például az állapotbeli
kötelesség ez.
Ez akkor a harmadik dolog. A virrasztó ember az, aki a lehető
legegyszerűbb módon csak teszi a dolgát.
4. Ennek a kiegészítése. Hogy azért azt mondja, na de van akkor
itt egy őr, egy kapuőr, akinek az a nagyon sajátos feladata, hogy
virrasszon. Mindenki megkapja a maga szolgálatát, de őneki van egy
sajátos, speciális szolgálata, ami csak őrá vonatkozik.
Nemrégiben olvastam valakiről, elment nyaralni. Befizetett egy
óceánjáró hajóra, és aztán ott, az óceáni szigetvilágban nyaralgatott.
Igen ám, de ahogy az egyik helyen kikötésre készülődtek, akkor azt
látja, hogy ott, a szigetnek a partjainál rengeteg elhullott állat ott
úszik a vízben. S aztán elkezdődött egy beszélgetés arról, miért lehet
az, hogy ez a sok állat, egészen pici halaktól egészen nagyokig itt
haltak meg a vízben. S akkor nagyon egyszerű volt a válasz. A
környezetszennyezés miatt, illetve konkrétan amiatt, hogy nagyon sok a
műanyag hulladék, és a műanyag hulladék egyrészt nem engedi az életet
ott kibontakozni, mert egészen ellepi a víznek a színét, ráadásul pedig a
kisebb műanyag darabok, azok bekerülve ezeknek az állatoknak a
szervezetébe egyszerűen megölik őket. S ez a valaki, aki nyaralni ment,
az óceánon hajózgatni, ez a valaki visszaérkezett a hazájába, egyébként
Angliába, és azt mondta, hogy „Énnekem ezzel dolgom van.” És mert ezt
mondta, elment egy boltba, és elkezdett beszélni az ottani eladókkal,
hogy ha lehetséges, ne adjanak műanyag zacskót. Ha lehetséges, bírják rá
az embereket, hogy mindenki hozzon magával zacskót. És aztán elment egy
következő helyre és egy következő és egy következő és következő helyre,
és ebből lett egy hatalmas mozgalom.
Ez azt jelenti, hogy itt három dolog találkozik. Az egyik, hogy
megvan az érzékenységünk, hogy járunk-kelünk a világban és egyszer csak
az érzékenységünkből valamire rácsodálkozunk. Lehet, hogy nagyon sokan
látják, de lehet, hogy az én érzékenységemre van szükség. Lehet, hogy
Isten az én szívemet tette érzékennyé erre a dologra, nem a többiekét. S
amikor érzékeny vagyok valamire, és fölismerem, hogy itt van valami,
akkor kimondhatom ezt – és ez a második dolog – „Én azt hiszem, nekem
ezzel dolgom van. Lehet, hogy a többieknek nincs, nekem. Nekem ezzel
dolgom van.” És a harmadik lépés, hogy elkezdek cselekedni. Hatalmas
jelentőségű az, amikor egyetlen ember az érzékenységéből kiindulva azt
mondja „Nekem ezzel dolgom van.” és utána elkezd cselekedni, és ebből
valódi változások tudnak születni.
4. Befejezés felé haladva csak egy finom megjegyzés. Erre a három
dologra egyszerre lenne szükségünk. Mert látunk olyan embereket, akik
nagyon szívesen cselekednek, és azt akarnánk nekik mondani, hogyha
megállnának egy szóra, hogy egy kis érzékenységet is szedjenek magukra.
Másokkal meg azt látjuk, hogy éppenséggel van bennük érzékenység elég,
de inkább csak tönkremennek a nagy érzékenységükben, mert nem tudják
döntéseken keresztül cselekvéssé alakítani azt, ami bennük megmozdult.
Tehát a 4. dolog így szól: Isten adta érzékenységünkkel néha azt
mondjuk „Nekem ezzel dolgom van akkor is, ha másnak talán nincsen.” és
ebből cselekvés fakad. Ez a virrasztásnak a része.
5. Jézus azt mondja a záró mondatában. „Ezt pedig mindenkinek
mondom.” Itt valami egyetemes érvényűről van szó. Eszembe jutott egy
párbeszéd, megtörtént. Nyolcvanvalahány éves volt a bácsi, s néhány
évvel azelőtt, hogy betöltötte volna a 80. életévét, miután már több
évtizede volt özvegy, végül is hetvenvalahány évesen megkérte egy hölgy
kezét és megházasodott. S mikor elmúlt nyolcvan egy-két évvel,
jelentkezett a papnál, és azt mondja: „Atya, elrontottam az életem. Nem
kellett volna elvenni.” Mire a pap a következőt mondja neki: „De jó,
hogy maga csak most rontotta el, a többiek előbb el szokták!”
Egyrészt ez a válasz, ami mosolyt csal az arcunkra jól mutat két
dolgot. Az egyik, az életünket hála Istennek, nem lehet elrontani.
Nagyon sok mindent el lehet rontani, de az életünket nem, mert ameddig
vagyunk, addig lehetőségünk van arra, hogy igent mondjunk. Igent
mondjunk arra, és annak, akinek érdemes, ameddig csak vagyunk, az utolsó
másodpercig. Ezért a keresztény ember tudja, hogy az életét nem tudja
elrontani. Sok mindent el tud, de az életét nem. És azután a másik. De
nagy dolog az, hogy ahogy élünk, még nyolcvanakárhány évesen is, ott van
bennünk ez a finomság, hogy az életemet nem akarom elrontani, hogy
szeretném jól csinálni. És valamiképpen a virrasztó embernek ez is
tulajdonsága és adottsága, hogy ezt a finomságot őrizzük a lelkünkben és
azt mondjuk: „Én ezt szeretném jól csinálni.”, és az ez, az éppen az
életünk.
