Mk 1,1-8 - ADVENT 2. Vasárnapja - B év

2011.12.04.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm
2011. december 4. – ADVENT 2. Vasárnapja – B év Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 40,1-5.9-11)

Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! -- mondja a ti Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok neki, hogy letelt szolgálata, letörlesztette bűnét, hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétől minden vétkéért! Egy hang kiált: ,,Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá! Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége, és látni fogja minden ember egyaránt. Bizony, az Úr szája szólt.' Magas hegyre menj föl, te, aki jó hírt viszel Sionnak! Emeld fel erősen hangodat, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek! Emeld fel, ne félj! Mondd Júda városainak: ,,Íme, a ti Istenetek! Íme, az Úristen hatalommal jön, és karja uralkodik; íme, fizetsége vele van, és szerzeménye a színe előtt. Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.'

Szentlecke (2Pét 3,8-14)

Egy valami pedig semmiképpen se kerülje el figyelmeteket, szeretteim: Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap. Az Úr nem késik ígéretével, ahogy egyesek gondolják. Türelemmel kezel bennünket, mert nem akarja, hogy bárki is elvesszen, hanem hogy mindnyájan megtérjenek a bűnbánatra. Az Úr napja úgy jön el, mint a tolvaj. Akkor az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a hőségtől elolvadnak, a föld pedig, és a rajta levő teremtmények elégnek. Ha tehát mindezek el fognak pusztulni, vajon milyeneknek kell lennetek a szent életben és buzgóságban nektek, akik várjátok és epedve óhajtjátok Isten napjának eljövetelét, amikor az egek elégnek és szétfoszlanak, az elemek pedig a tűz hevétől elolvadnak? Mi azonban -- az ő ígérete szerint -- új eget és új földet várunk [Iz 65,17], ahol igazság lakik. Ha tehát, szeretteim, ezeket várjátok, azon legyetek, hogy szeplőtelenül és feddhetetlenül találjon titeket békességben.

Evangélium (Mk 1,1-8)

Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete. Amint meg van írva Izajás prófétánál: ,,Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt, aki elkészíti utadat [Mal 3,1; Kiv 23,20]; a pusztában kiáltónak szava: ,,Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit" [Iz 40,3]. János megjelent a pusztában: keresztelt és hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kiment hozzá Júdea egész vidéke és a jeruzsálemiek mindnyájan. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, miután megvallották bűneiket. János öltözete teveszőrből volt, és bőröv a csípője körül, sáskákat és vadmézet evett. Így prédikált: ,,Utánam jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó leborulva megoldani a saruja szíját. Én vízzel kereszteltelek titeket, ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megkeresztelni.'

Szentbeszéd

Júdea minden lakója, s egész Jeruzsálem elzarándokolt a Jordán folyóhoz, ami azt jelenti, hogy csak magasságban majd 1000 métert kellett menniük – kinek 800-at, 700-at – azért, hogy odajussanak a folyóhoz, s aztán nyilván több nap, míg gyalogszerrel, esetleg máshogyan vissza tudtak érkezni a lakóhelyükhöz. Mi az, ami indította ezeket az embereket arra 2000 évvel ezelőtt, hogy 1 nap, 2-3-4, hogy ezt rászánják arra, hogy odazarándokoljanak a Jordán folyóhoz és egy próféta által alámerüljenek a vízbe, és aztán ez a próféta fölemelje őket a vízből? Mi indította őket?Hogyha megpróbálnánk a mai szentírási rész felől közelíteni, akkor elsőre nyilván mondhatjuk azt, mert hogy ez annyira hangsúlyossá lett, hát a bűneik okán indultak el. Hát hiszen Keresztelő János bűnbánatot és bűnbocsánatot hirdetett a nép körében. Ezért mindenki, akit megérintett ez a szó, hogy tartsál bűnbánatot, az az ember nekiindult azért, mert azzal a szimbolikus gesztusával, ahogy belemerítkezett a Jordán folyóba, és átélhette a víznek a tisztító erejét, szeretett volna találkozni valakivel önmagában, akiben megélhette azt, hogy van lehetőség az újjászületésre, vagy a megújulásra. Mondhatnánk éppenséggel ezt, de akkor valami nagyon lényegeset nem vennénk tekintetbe. Mégpedig azt, hogy ezek az emberek nyilvánvalóan nem csak a bűnbánattartás ösztönzésére indultak el, hanem sokkal inkább azért, mert éltek bennük azok a természetes és nagyon erős vágyak, amelyek bennünket is arra indítanak – reméljük, hogy még indítanak bennünket – hogy szeretnénk igazak lenni, hogy szeretnénk jók lenni. És most nem csak egy gyermeki vágyra, vagy sóvárgásra gondolok, valamiféle naivitásra, hogy az ember szeretne tiszta lenni. Nyilván másképpen vágyakozik egy felnőtt és másképpen egy gyerek. De hogy mi felnőttként őrizzük magunkban ezeket a vágyakat, amelyekről a szentlecke is beszélt, hogy mi vágyjuk az új eget és új földet, s mert vágyjuk ezt az új eget és új földet, ezért eleven bennünk az a vágyakozás, hogy szeretnénk igazak és jók lenni. Hogy szeretnénk, még hogyha nagyon óvatosan, talán csak magunknak mondjuk ezt ki, hát szeretnénk legalább egy kicsit szentek is lenni. Hogy szeretnénk szépek lenni és értékesek lenni. Ügyesek lenni, és nagyon értelmes életet élni. Hogy ne volna meg bennünk ez a sok alapvetően lényegi emberi vágy.Nem csak azért mentek el 2000 évvel ezelőtt az emberek a Jordán folyóhoz, mert az volt bennük, hogy „Jaj, de bűnös vagyok! Jaj, de rossz vagyok, és nem esik így jól élni!”, hanem azért, mert eleven volt bennük az a vágy, hogy szerettek volna igazak lenni, és jók lenni. És azután, ahogy találkoztak saját magukban ezekkel a nagyon erős és mély vágyaikkal, közben pedig ezt kiegészítő módon hogyne találkoztak volna azzal, hogy néha sikerült igaznak lenni, és néha nem, hogy néha sikerült jónak maradni, és néha nem sikerült, hogy néha sikerült ügyesnek lenniük és néha nem sikerült. Hogy néha sikerült valamit nagyon-nagyon szépen megoldaniuk, és néha egy-egy dolgot nagyon csúnyán rendeztek el. Tehát amikor elmennek az emberek a Jordán folyóhoz, egyszerre viszik a vágyaikat, igaznak lenni, nyilván összefoglalóan ezt a kifejezést volna érdemes használnunk: szentnek lenni, de közben pedig azért is merhetjük ezt a vágyunkat elevenen tartani, mert a második lépésben ezt a vágyunkat van bátorságunk ütköztetni azzal, hogy adott esetben mennyire nem így vagyunk. Hogy néha sikerül, és néha nem, hogy néha megy, és néha nagyon nem megy, hogy néha annyira szép, és néha meg annyira csúnya, és hogy mindez itt van bennünk, meg itt van körülöttünk, ahogy élünk.A második lépés tehát az, hogy ott vannak a vágyak, de közben ott van bennünk a bátorság, hogy szembenézzünk azzal a különbséggel, ami a vágyainkban van, és amit sikerül megtennünk, vagy nem sikerül elérnünk. De ez sem elég, mert ott kell, hogy legyen az a harmadik lépés is, ami miatt valaki nekiindul a Jordán folyóhoz. Ez pedig az, hogy szeretnénk megélni a fölemeltetésünket. Nem elég a vágy, ami indít bennünket, nem elég az a realitás és az a világosság, ahogy ránézünk az életünkre és azt mondjuk néha igen, néha nem, hanem ezzel a kettővel együtt amikor ott vagyunk a Jordán folyóban, ott, és ellep bennünket a víz, belülről ösztönöz a vágy, kívülről ránk nehezedik az emberi tehetetlenségnek a súlya, akkor arra vágyunk, hogy na most emeljen föl minket valaki. Most kérjük. Most szeretnénk egész valónkkal valahogy fölegyenesedni. De most már tudjuk a realitásainkból, hogy ez a fölemeltetés nem tud belőlünk fakadni, ezt ajándékba kapjuk, és nagyon szeretnénk elevenen megélni azt, hogy amikor éppen elönt bennünket valami, hogy akkor odalépnek hozzánk és fölemelnek minket. Ez a három egyaránt nagyon fontos,és ezért miután mégis csak ahogy nevezni szoktuk, a megtérésnek és az abból fakadó bűnbánat tartásnak az idejében járunk. Nézzünk egy picit saját magunkba, amolyan nagyon sajátos lelkiismeret vizsgálat féleképpen, hogy hol lehetnek azok a pontok, ahol ezt az ívét a Keresztelő Jánoshoz való menetelünknek el tudjuk veszíteni.1. Az első nyilván az, amikor valaki saját magát akarja fölemelni, amikor valaki idealizálja magát. Amikor valaki nagyon is elevenen őrzi a szép és nemes vágyait a szívében, de közben arra tesz egy hősies kísérletet, hogy egyrészt ne nézzen szembe a vereségeivel, másrészt pedig amikor ez mégiscsak valamiképpen már kikerülhetetlenül az életének a része, akkor saját magát fölemelje. Mi következik ebből? Elkezdünk gőgösnek lenni, nagyképűsködni, elkezdünk állandóan magunkat másokkal összehasonlítani, és senkinek nem szabad megállnia velünk szemben. Hát persze, hogy nem állhatsz meg a velem szemben való összehasonlításban, ha éppen azon fondorkodom, hogy végül az jöjjön ki, hogy „Ugye, hogy jobb vagyok?” Na és akkor mi van, ha éppen valakinél jobb vagyok? Semmi sincsen, csak sikerült valakire nagyon rettenetesen tekintettel néznem, annyi történt.Az első pont, ahol érdemes saját magunkat nézni, hogy nem veszítjük-e el az életnek ezt az ívét ott, hogy nagyon is ragaszkodunk a vágyainkhoz, de nem szívesen nézünk szembe az árnyékunkkal, és ezért, hogy valahogy meg tudjuk magunkat igaznak és szépnek őrizni a saját magunk tekintetében, hát magunkat idealizáljuk. Vagy pedig nekiállunk lelki élsportolóvá válni. A lelki élsportoló az az a valaki, aki minden roráte misén itt van, és húzza a strigulákat. Minden reggel már húzott egy strigulát magának a belső világába és azt mondja „Ezt is megcsináltam.” És aztán még böjtölhet is, húzhat még-még strigulákat. És miért is? Hogy amikor elérkezik a szenteste, azt mondja „Megcsináltam.” Tényleg megcsinálta, hatalmas siker, óriási eredmény, megcsinálta. Szívesen kezet fogok egy ilyen emberrel, nagyszerű emberi teljesítmény. Találkoztál közben Istennel? Vagy ez a te nagyszerű emberi teljesítményed marad? Azt átélted, hogy Isten valamiképpen, valamilyen formában fölemelt téged? Átélted azt? Vagy te most, Jézus születése napján megünnepled a saját teljesítményed?Tudjátok, ha akartok, botránkozhattok is rajta. Annyira elgondolkoztam azon, ahogyan az angyal odalép Máriához, és azt mondja „Üdvöz légy Mária, kegyelemmel teljes! Áldottabb vagy te minden asszonynál.” Szerintetek mikor az angyal azt mondja „Áldottabb vagy minden asszonynál.” ez az áldásverseny eredményhirdetése? Nincsen áldásverseny, hogy végül Máriára azt mondjuk, hogy ő győzött, hanem arról van szó, hogy Mária Istentől valami nagyon sajátos, nagyon személyes és egyedi küldetést és megbízatást kap. Ezért ezt így fejezi ki a szent író, hogy „Áldottabb vagy, ez az áldás ez neked van, és te ezt elfogadhatod, ha akarod.”Az első dolog ez. Mikor ragaszkodunk a vágyainkhoz, de nem szívesen látjuk a gyöngeségeinket, s ezért valamiképpen elindulunk a teljesítés felé, önmagunkat próbáljuk megdicsőíteni. Ez az első.2. Amikor valakivel az történik, hogy a vágyait teszi zárójelbe, és semmi mással nem foglalkozik, mint hogy saját magát szidalmazza. Hogy a gyónása nem bűnbánattartás, önmaga kárhoztatása. Nem azt mondja, hogy ezt és ezt nem sikerült jól csinálnom, hogy jaj de bánom, és de fáj nekem ez, hanem azt mondja „Rossz vagyok.” Az egészen más. A bűnbánattartásban nem mondjuk azt, hogy rossz vagyok, hanem azt fejezem ki, hogy nem sikerült, hogy nem sikerült, és ez annyira fáj, hogy eljövök és kimondom, mert szeretném, ha legközelebb sikerülne. És hogyha 157-szer nem sikerül, akkor 158-adszor is megpróbálom. Miért is? Mert van bennem egy élő és eleven vágy, és az engem 158-adszor is hajt.A második lépés, ahol el tud bennünk az élet száradni. Hogy szép lassan kikopnak bennünk a vágyak, és megmarad önmagunknak egy nagyon sajátos elítélése és kárhoztatása. Ennek nem sok köze van egy olyan fajta bűnbánattartáshoz, amiből élet tud fakadni. Ezért az összes olyan mondatunk, ami azzal kezdődik, hogy én ilyen vagyok, olyan vagyok, és jönnek a negatív jelzők, nehezen visznek el bennünket a megtérésig.3. Amikor valaki éppen a kudarcai vagy csalódásai, vagy vereségei okán elkezdi azt mondani: „Hát ez az élet. Ez, ez, ez, ilyen az élet, ilyen az ember, ilyen a sors, én már csak ilyen vagyok.” Mikor valaki realitásnak nevezi a saját fájdalmas tapasztalatait, vagy éppen a saját gyöngeségét. Miért volna csak az a realitás, hogy néha gyönge vagyok? Nem csak az a realitás. De amikor valaki sóhajt egy nagyot, a keze lehanyatlik és azt mondta: „Én már nem változom meg…” akkor tulajdonképpen a legszebb vágyairól mondott le.A harmadik helyzet tehát az, amikor valaki a saját gyöngeségével vagy kudarcaival találkozva azt kinevezi realitásnak, valóságnak. Azt mondja „Ez a világ is ilyen.” és ebben megkeseredik. Egy megkeseredett ember nem indul el a Jordán folyóhoz, mert azt mondja „Ugyan minek? Majd pont a Jordán folyó, meg pont a Keresztelő János. Miért, mivel több ő a többieknél?” A megkeseredett ember ezt mondja. „Aztán attól mi lenne jobb?”Mikor halljuk magunknak ezeket a mondatait, hogy „Na, aztán attól mi lenne jobb?”, kezdjünk el gyanakodni, hogy éppen a leg élettel telibb vágyainkat kezdjük elereszteni, és a fájdalmunkra vagy csalódásunkra azt mondani: „Ez a realitás.” Szerencsére a valóság annál sokkal több, hogy ezt a kifejezést használjam, hogy szerencsére.4. Amikor valaki nagyon is őrzi a vágyait, és utána nagyon is képes belátni azt, hogy néha sikerül, néha nem, de a fölemeltetésig nem jut el. Ez képszerűen azt jelenti, hogy az illető elmegy a Jordán folyóhoz, bemerítkezik a folyóba, és ott marad. És rajta a víz, rajta az élet hullámokban átcsap, s egy egész életen keresztül várja és vágyakozik arra, hogy „Valaki emeljen már föl! Emeljen már ki valaki ebből, amiben vagyok!” És tulajdonképpen ide szerettem volna nagyon eljutni, hogy az életünknek micsoda csodálatos szent pillanatai azok, mikor átéltük és átélhetjük azt, hogy valaki bennünket fölemel. Hogy lehetünk akármiben, az életnek a realitásában, hogy van a vágyunk és vannak a nehézségeink, és valaki odalép és bennünket megemel, fölemel minket, s egyszer csak ki tudjuk magunkat húzni, és nem a saját erőnkből, hanem mert valaki úgy tudott ránk nézni, úgy tudott hozzánk szólni.Annyira újból és újból elgondolkodtat, de még inkább ilyen érzelmi hullámokat kelt bennem az, hogy szinte bármikor, amikor beszélgetek valakivel, akkor mindig megjelenik egy ki nem mondott, meg nem fogalmazott kérdés. Ez a kérdés így szól: „Mondd Feri, normális vagyok én?” Ez szinte minden beszélgetésben ott van. „Normális vagyok?” És olyan jól esik, mikor valaki kimondva, vagy kimondatlanul azt mondja, hogy „Normális vagy.” Hogy ilyen nagyon egyszerűen, ha csak valaki annyit mond bizonyos módon, hogy rendben vagy, hogy jó, hogy megszülettél. Amikor a pápa találkozott Hruscsov lányával, akkor beszélgetnek egymással, s egyszer csak – még akkor a vasfüggönyös időket éljük – a pápa azt mondja Hruscsov lányának. „Hát tudja maga, hogy a végtelen minden emberben ott van? S én a maga szemében ott látom tündökölni a végtelennek egy sugarát.” Néha egy mondat olyan, mikor Keresztelő János fogja az embert, és „Na, gyere, állj föl!” És hogy ezt mi tudjuk csinálni. Az a legszebb, hogy mi ezt képesek vagyunk megtenni. Hogy nap mint nap ott vannak az életlehetőségeink, hogy oda tudunk állni egy másik ember elé, mell vagy mögé, és föl tudjuk őt emelni. Hogy néha olyan kevés is elég, hogy átéljük azt, hogy vannak a vágyaink, sokszor vannak a kudarcaink, és valaki odalép, és fölemel bennünket. Hát ez szép.Tehát akkor befejezésül. Ezt a három lépést volna érdemes akár most Adventben is átélni és megjárni. Eljutni a vágyainkig, ki merni mondani nagyon belül, nagyon halkan, hogy ha valaki fél ettől, hogy „Legalább egy picit szeretnék szent lenni.” Egy… látjátok? Ennyire legalább. Mikor megőrizzük ezt a vágyat, utána merjük azt is elmondani, és beismerni magunk előtt, hogy mikor sikerül és mikor nem ebből valamit megvalósítani. És aztán merünk belebocsátkozni a Jordán folyóba, és támogatjuk és döntünk amellett a bizalom mellett, hogy van onnan fölemeltetésünk. És ezt a bizalmunkat és ezt a döntésünket pedig legesleginkább nem azt segíti, hogy ezt várjuk, hanem hogy másokat fölemelünk. És amikor cselekvően másokat fölemelünk, akkor lesz a legbiztosabb tapasztalatunk arról, hogy van olyan, hogy valaki egy másik embert fölemel.