2011. december 4. – ADVENT 2. Vasárnapja – B év
Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Iz 40,1-5.9-11)
Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! -- mondja a ti Istenetek.
Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok neki, hogy letelt
szolgálata, letörlesztette bűnét, hiszen kétszeresen meglakolt az Úr
kezétől minden vétkéért! Egy hang kiált: ,,Készítsétek a pusztában az Úr
útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy
emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen
egyenessé, és a hegyláncok síksággá! Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége,
és látni fogja minden ember egyaránt. Bizony, az Úr szája szólt.' Magas
hegyre menj föl, te, aki jó hírt viszel Sionnak! Emeld fel erősen
hangodat, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek! Emeld fel, ne félj! Mondd
Júda városainak: ,,Íme, a ti Istenetek! Íme, az Úristen hatalommal jön,
és karja uralkodik; íme, fizetsége vele van, és szerzeménye a színe
előtt. Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a
bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.'
Szentlecke (2Pét 3,8-14)
Egy valami pedig semmiképpen se kerülje el figyelmeteket, szeretteim:
Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap. Az Úr
nem késik ígéretével, ahogy egyesek gondolják. Türelemmel kezel
bennünket, mert nem akarja, hogy bárki is elvesszen, hanem hogy
mindnyájan megtérjenek a bűnbánatra. Az Úr napja úgy jön el, mint a
tolvaj. Akkor az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a hőségtől
elolvadnak, a föld pedig, és a rajta levő teremtmények elégnek. Ha tehát
mindezek el fognak pusztulni, vajon milyeneknek kell lennetek a szent
életben és buzgóságban nektek, akik várjátok és epedve óhajtjátok Isten
napjának eljövetelét, amikor az egek elégnek és szétfoszlanak, az elemek
pedig a tűz hevétől elolvadnak? Mi azonban -- az ő ígérete szerint --
új eget és új földet várunk [Iz 65,17], ahol igazság lakik. Ha tehát,
szeretteim, ezeket várjátok, azon legyetek, hogy szeplőtelenül és
feddhetetlenül találjon titeket békességben.
Evangélium (Mk 1,1-8)
Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete. Amint meg van írva
Izajás prófétánál: ,,Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt, aki
elkészíti utadat [Mal 3,1; Kiv 23,20]; a pusztában kiáltónak szava:
,,Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit" [Iz 40,3].
János megjelent a pusztában: keresztelt és hirdette a bűnbánat
keresztségét a bűnök bocsánatára. Kiment hozzá Júdea egész vidéke és a
jeruzsálemiek mindnyájan. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, miután
megvallották bűneiket. János öltözete teveszőrből volt, és bőröv a
csípője körül, sáskákat és vadmézet evett. Így prédikált: ,,Utánam jön,
aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó leborulva megoldani a saruja
szíját. Én vízzel kereszteltelek titeket, ő pedig Szentlélekkel fog
benneteket megkeresztelni.'
Szentbeszéd
Júdea minden lakója, s egész Jeruzsálem elzarándokolt a Jordán
folyóhoz, ami azt jelenti, hogy csak magasságban majd 1000 métert
kellett menniük – kinek 800-at, 700-at – azért, hogy odajussanak a
folyóhoz, s aztán nyilván több nap, míg gyalogszerrel, esetleg máshogyan
vissza tudtak érkezni a lakóhelyükhöz. Mi az, ami indította ezeket az
embereket arra 2000 évvel ezelőtt, hogy 1 nap, 2-3-4, hogy ezt rászánják
arra, hogy odazarándokoljanak a Jordán folyóhoz és egy próféta által
alámerüljenek a vízbe, és aztán ez a próféta fölemelje őket a vízből? Mi
indította őket?
Hogyha megpróbálnánk a mai szentírási rész felől közelíteni,
akkor elsőre nyilván mondhatjuk azt, mert hogy ez annyira hangsúlyossá
lett, hát a bűneik okán indultak el. Hát hiszen Keresztelő János
bűnbánatot és bűnbocsánatot hirdetett a nép körében. Ezért mindenki,
akit megérintett ez a szó, hogy tartsál bűnbánatot, az az ember
nekiindult azért, mert azzal a szimbolikus gesztusával, ahogy
belemerítkezett a Jordán folyóba, és átélhette a víznek a tisztító
erejét, szeretett volna találkozni valakivel önmagában, akiben
megélhette azt, hogy van lehetőség az újjászületésre, vagy a
megújulásra. Mondhatnánk éppenséggel ezt, de akkor valami nagyon
lényegeset nem vennénk tekintetbe. Mégpedig azt, hogy ezek az emberek
nyilvánvalóan nem csak a bűnbánattartás ösztönzésére indultak el, hanem
sokkal inkább azért, mert éltek bennük azok a természetes és nagyon erős
vágyak, amelyek bennünket is arra indítanak – reméljük, hogy még
indítanak bennünket – hogy szeretnénk igazak lenni, hogy szeretnénk jók
lenni. És most nem csak egy gyermeki vágyra, vagy sóvárgásra gondolok,
valamiféle naivitásra, hogy az ember szeretne tiszta lenni. Nyilván
másképpen vágyakozik egy felnőtt és másképpen egy gyerek. De hogy mi
felnőttként őrizzük magunkban ezeket a vágyakat, amelyekről a szentlecke
is beszélt, hogy mi vágyjuk az új eget és új földet, s mert vágyjuk ezt
az új eget és új földet, ezért eleven bennünk az a vágyakozás, hogy
szeretnénk igazak és jók lenni. Hogy szeretnénk, még hogyha nagyon
óvatosan, talán csak magunknak mondjuk ezt ki, hát szeretnénk legalább
egy kicsit szentek is lenni. Hogy szeretnénk szépek lenni és értékesek
lenni. Ügyesek lenni, és nagyon értelmes életet élni. Hogy ne volna meg
bennünk ez a sok alapvetően lényegi emberi vágy.
Nem csak azért mentek el 2000 évvel ezelőtt az emberek a Jordán
folyóhoz, mert az volt bennük, hogy „Jaj, de bűnös vagyok! Jaj, de rossz
vagyok, és nem esik így jól élni!”, hanem azért, mert eleven volt
bennük az a vágy, hogy szerettek volna igazak lenni, és jók lenni. És
azután, ahogy találkoztak saját magukban ezekkel a nagyon erős és mély
vágyaikkal, közben pedig ezt kiegészítő módon hogyne találkoztak volna
azzal, hogy néha sikerült igaznak lenni, és néha nem, hogy néha sikerült
jónak maradni, és néha nem sikerült, hogy néha sikerült ügyesnek
lenniük és néha nem sikerült. Hogy néha sikerült valamit nagyon-nagyon
szépen megoldaniuk, és néha egy-egy dolgot nagyon csúnyán rendeztek el.
Tehát amikor elmennek az emberek a Jordán folyóhoz, egyszerre viszik a
vágyaikat, igaznak lenni, nyilván összefoglalóan ezt a kifejezést volna
érdemes használnunk: szentnek lenni, de közben pedig azért is merhetjük
ezt a vágyunkat elevenen tartani, mert a második lépésben ezt a
vágyunkat van bátorságunk ütköztetni azzal, hogy adott esetben mennyire
nem így vagyunk. Hogy néha sikerül, és néha nem, hogy néha megy, és néha
nagyon nem megy, hogy néha annyira szép, és néha meg annyira csúnya, és
hogy mindez itt van bennünk, meg itt van körülöttünk, ahogy élünk.
A második lépés tehát az, hogy ott vannak a vágyak, de közben ott
van bennünk a bátorság, hogy szembenézzünk azzal a különbséggel, ami a
vágyainkban van, és amit sikerül megtennünk, vagy nem sikerül elérnünk.
De ez sem elég, mert ott kell, hogy legyen az a harmadik lépés is, ami
miatt valaki nekiindul a Jordán folyóhoz. Ez pedig az, hogy szeretnénk
megélni a fölemeltetésünket. Nem elég a vágy, ami indít bennünket, nem
elég az a realitás és az a világosság, ahogy ránézünk az életünkre és
azt mondjuk néha igen, néha nem, hanem ezzel a kettővel együtt amikor
ott vagyunk a Jordán folyóban, ott, és ellep bennünket a víz, belülről
ösztönöz a vágy, kívülről ránk nehezedik az emberi tehetetlenségnek a
súlya, akkor arra vágyunk, hogy na most emeljen föl minket valaki. Most
kérjük. Most szeretnénk egész valónkkal valahogy fölegyenesedni. De most
már tudjuk a realitásainkból, hogy ez a fölemeltetés nem tud belőlünk
fakadni, ezt ajándékba kapjuk, és nagyon szeretnénk elevenen megélni
azt, hogy amikor éppen elönt bennünket valami, hogy akkor odalépnek
hozzánk és fölemelnek minket. Ez a három egyaránt nagyon fontos,és ezért
miután mégis csak ahogy nevezni szoktuk, a megtérésnek és az abból
fakadó bűnbánat tartásnak az idejében járunk. Nézzünk egy picit saját
magunkba, amolyan nagyon sajátos lelkiismeret vizsgálat féleképpen, hogy
hol lehetnek azok a pontok, ahol ezt az ívét a Keresztelő Jánoshoz való
menetelünknek el tudjuk veszíteni.
1. Az első nyilván az, amikor valaki saját magát akarja
fölemelni, amikor valaki idealizálja magát. Amikor valaki nagyon is
elevenen őrzi a szép és nemes vágyait a szívében, de közben arra tesz
egy hősies kísérletet, hogy egyrészt ne nézzen szembe a vereségeivel,
másrészt pedig amikor ez mégiscsak valamiképpen már kikerülhetetlenül az
életének a része, akkor saját magát fölemelje. Mi következik ebből?
Elkezdünk gőgösnek lenni, nagyképűsködni, elkezdünk állandóan magunkat
másokkal összehasonlítani, és senkinek nem szabad megállnia velünk
szemben. Hát persze, hogy nem állhatsz meg a velem szemben való
összehasonlításban, ha éppen azon fondorkodom, hogy végül az jöjjön ki,
hogy „Ugye, hogy jobb vagyok?” Na és akkor mi van, ha éppen valakinél
jobb vagyok? Semmi sincsen, csak sikerült valakire nagyon rettenetesen
tekintettel néznem, annyi történt.
Az első pont, ahol érdemes saját magunkat nézni, hogy nem
veszítjük-e el az életnek ezt az ívét ott, hogy nagyon is ragaszkodunk a
vágyainkhoz, de nem szívesen nézünk szembe az árnyékunkkal, és ezért,
hogy valahogy meg tudjuk magunkat igaznak és szépnek őrizni a saját
magunk tekintetében, hát magunkat idealizáljuk. Vagy pedig nekiállunk
lelki élsportolóvá válni. A lelki élsportoló az az a valaki, aki minden
roráte misén itt van, és húzza a strigulákat. Minden reggel már húzott
egy strigulát magának a belső világába és azt mondja „Ezt is
megcsináltam.” És aztán még böjtölhet is, húzhat még-még strigulákat. És
miért is? Hogy amikor elérkezik a szenteste, azt mondja „Megcsináltam.”
Tényleg megcsinálta, hatalmas siker, óriási eredmény, megcsinálta.
Szívesen kezet fogok egy ilyen emberrel, nagyszerű emberi teljesítmény.
Találkoztál közben Istennel? Vagy ez a te nagyszerű emberi
teljesítményed marad? Azt átélted, hogy Isten valamiképpen, valamilyen
formában fölemelt téged? Átélted azt? Vagy te most, Jézus születése
napján megünnepled a saját teljesítményed?
Tudjátok, ha akartok, botránkozhattok is rajta. Annyira
elgondolkoztam azon, ahogyan az angyal odalép Máriához, és azt mondja
„Üdvöz légy Mária, kegyelemmel teljes! Áldottabb vagy te minden
asszonynál.” Szerintetek mikor az angyal azt mondja „Áldottabb vagy
minden asszonynál.” ez az áldásverseny eredményhirdetése? Nincsen
áldásverseny, hogy végül Máriára azt mondjuk, hogy ő győzött, hanem
arról van szó, hogy Mária Istentől valami nagyon sajátos, nagyon
személyes és egyedi küldetést és megbízatást kap. Ezért ezt így fejezi
ki a szent író, hogy „Áldottabb vagy, ez az áldás ez neked van, és te
ezt elfogadhatod, ha akarod.”
Az első dolog ez. Mikor ragaszkodunk a vágyainkhoz, de nem
szívesen látjuk a gyöngeségeinket, s ezért valamiképpen elindulunk a
teljesítés felé, önmagunkat próbáljuk megdicsőíteni. Ez az első.
2. Amikor valakivel az történik, hogy a vágyait teszi zárójelbe,
és semmi mással nem foglalkozik, mint hogy saját magát szidalmazza. Hogy
a gyónása nem bűnbánattartás, önmaga kárhoztatása. Nem azt mondja, hogy
ezt és ezt nem sikerült jól csinálnom, hogy jaj de bánom, és de fáj
nekem ez, hanem azt mondja „Rossz vagyok.” Az egészen más. A
bűnbánattartásban nem mondjuk azt, hogy rossz vagyok, hanem azt fejezem
ki, hogy nem sikerült, hogy nem sikerült, és ez annyira fáj, hogy
eljövök és kimondom, mert szeretném, ha legközelebb sikerülne. És hogyha
157-szer nem sikerül, akkor 158-adszor is megpróbálom. Miért is? Mert
van bennem egy élő és eleven vágy, és az engem 158-adszor is hajt.
A második lépés, ahol el tud bennünk az élet száradni. Hogy szép
lassan kikopnak bennünk a vágyak, és megmarad önmagunknak egy nagyon
sajátos elítélése és kárhoztatása. Ennek nem sok köze van egy olyan
fajta bűnbánattartáshoz, amiből élet tud fakadni. Ezért az összes olyan
mondatunk, ami azzal kezdődik, hogy én ilyen vagyok, olyan vagyok, és
jönnek a negatív jelzők, nehezen visznek el bennünket a megtérésig.
3. Amikor valaki éppen a kudarcai vagy csalódásai, vagy vereségei
okán elkezdi azt mondani: „Hát ez az élet. Ez, ez, ez, ilyen az élet,
ilyen az ember, ilyen a sors, én már csak ilyen vagyok.” Mikor valaki
realitásnak nevezi a saját fájdalmas tapasztalatait, vagy éppen a saját
gyöngeségét. Miért volna csak az a realitás, hogy néha gyönge vagyok?
Nem csak az a realitás. De amikor valaki sóhajt egy nagyot, a keze
lehanyatlik és azt mondta: „Én már nem változom meg…” akkor
tulajdonképpen a legszebb vágyairól mondott le.
A harmadik helyzet tehát az, amikor valaki a saját gyöngeségével
vagy kudarcaival találkozva azt kinevezi realitásnak, valóságnak. Azt
mondja „Ez a világ is ilyen.” és ebben megkeseredik. Egy megkeseredett
ember nem indul el a Jordán folyóhoz, mert azt mondja „Ugyan minek? Majd
pont a Jordán folyó, meg pont a Keresztelő János. Miért, mivel több ő a
többieknél?” A megkeseredett ember ezt mondja. „Aztán attól mi lenne
jobb?”
Mikor halljuk magunknak ezeket a mondatait, hogy „Na, aztán attól
mi lenne jobb?”, kezdjünk el gyanakodni, hogy éppen a leg élettel
telibb vágyainkat kezdjük elereszteni, és a fájdalmunkra vagy
csalódásunkra azt mondani: „Ez a realitás.” Szerencsére a valóság annál
sokkal több, hogy ezt a kifejezést használjam, hogy szerencsére.
4. Amikor valaki nagyon is őrzi a vágyait, és utána nagyon is
képes belátni azt, hogy néha sikerül, néha nem, de a fölemeltetésig nem
jut el. Ez képszerűen azt jelenti, hogy az illető elmegy a Jordán
folyóhoz, bemerítkezik a folyóba, és ott marad. És rajta a víz, rajta az
élet hullámokban átcsap, s egy egész életen keresztül várja és
vágyakozik arra, hogy „Valaki emeljen már föl! Emeljen már ki valaki
ebből, amiben vagyok!” És tulajdonképpen ide szerettem volna nagyon
eljutni, hogy az életünknek micsoda csodálatos szent pillanatai azok,
mikor átéltük és átélhetjük azt, hogy valaki bennünket fölemel. Hogy
lehetünk akármiben, az életnek a realitásában, hogy van a vágyunk és
vannak a nehézségeink, és valaki odalép és bennünket megemel, fölemel
minket, s egyszer csak ki tudjuk magunkat húzni, és nem a saját
erőnkből, hanem mert valaki úgy tudott ránk nézni, úgy tudott hozzánk
szólni.
Annyira újból és újból elgondolkodtat, de még inkább ilyen
érzelmi hullámokat kelt bennem az, hogy szinte bármikor, amikor
beszélgetek valakivel, akkor mindig megjelenik egy ki nem mondott, meg
nem fogalmazott kérdés. Ez a kérdés így szól: „Mondd Feri, normális
vagyok én?” Ez szinte minden beszélgetésben ott van. „Normális vagyok?”
És olyan jól esik, mikor valaki kimondva, vagy kimondatlanul azt mondja,
hogy „Normális vagy.” Hogy ilyen nagyon egyszerűen, ha csak valaki
annyit mond bizonyos módon, hogy rendben vagy, hogy jó, hogy
megszülettél. Amikor a pápa találkozott Hruscsov lányával, akkor
beszélgetnek egymással, s egyszer csak – még akkor a vasfüggönyös időket
éljük – a pápa azt mondja Hruscsov lányának. „Hát tudja maga, hogy a
végtelen minden emberben ott van? S én a maga szemében ott látom
tündökölni a végtelennek egy sugarát.” Néha egy mondat olyan, mikor
Keresztelő János fogja az embert, és „Na, gyere, állj föl!” És hogy ezt
mi tudjuk csinálni. Az a legszebb, hogy mi ezt képesek vagyunk megtenni.
Hogy nap mint nap ott vannak az életlehetőségeink, hogy oda tudunk
állni egy másik ember elé, mell vagy mögé, és föl tudjuk őt emelni. Hogy
néha olyan kevés is elég, hogy átéljük azt, hogy vannak a vágyaink,
sokszor vannak a kudarcaink, és valaki odalép, és fölemel bennünket. Hát
ez szép.
Tehát akkor befejezésül. Ezt a három lépést volna érdemes akár
most Adventben is átélni és megjárni. Eljutni a vágyainkig, ki merni
mondani nagyon belül, nagyon halkan, hogy ha valaki fél ettől, hogy
„Legalább egy picit szeretnék szent lenni.” Egy… látjátok? Ennyire
legalább. Mikor megőrizzük ezt a vágyat, utána merjük azt is elmondani,
és beismerni magunk előtt, hogy mikor sikerül és mikor nem ebből valamit
megvalósítani. És aztán merünk belebocsátkozni a Jordán folyóba, és
támogatjuk és döntünk amellett a bizalom mellett, hogy van onnan
fölemeltetésünk. És ezt a bizalmunkat és ezt a döntésünket pedig
legesleginkább nem azt segíti, hogy ezt várjuk, hanem hogy másokat
fölemelünk. És amikor cselekvően másokat fölemelünk, akkor lesz a
legbiztosabb tapasztalatunk arról, hogy van olyan, hogy valaki egy másik
embert fölemel.
