Jn 1,6-8.19-28 - ADVENT 3. Vasárnapja - B év

2011.12.11.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm
2011. december 11. – ADVENT 3. Vasárnapja (B év) Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 61,1-2a.10-11)

Az Úristen lelke van rajtam, mert felkent engem az Úr, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy bekötözzem a megtört szívűeket; hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, és a megkötözötteknek a börtön megnyitását; hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét és Istenünk bosszújának napját; hogy megvigasztaljak minden gyászolót; Örvendezve örvendek az Úrban, ujjong lelkem az én Istenemben, mert az üdvösség ruháiba öltöztetett engem, az igazság palástját terítette rám; mint a vőlegényre, aki fölteszi fejdíszét, és mint a menyasszonyra, aki ékszereivel díszíti magát. Mert amint a föld előhozza sarját, és amint a kert kisarjasztja veteményeit, úgy sarjaszt az Úristen igazságot, és dicséretet minden nemzet előtt.

Szentlecke (1Tessz 5,16-24)

Mindig örüljetek! Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok! A békesség Istene szenteljen meg titeket mindenben, és egész lelki valótok, mind a lelketek, mind a testetek maradjon feddhetetlen Urunk, Jézus Krisztus eljövetelére. Aki hív titeket, hűséges, tehát meg is valósítja.

Evangélium (Jn 1,6-8.19-28)

Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Ez János tanúsága, amikor a zsidók papokat és levitákat küldtek Jeruzsálemből hozzá, hogy megkérdezzék őt: ,,Ki vagy te?' Ő megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: ,,Nem én vagyok a Krisztus.' Erre megkérdezték tőle: ,,Mi vagy tehát? Illés vagy?' Ő azt válaszolta: ,,Nem vagyok.' ,,A próféta vagy?' Azt felelte: ,,Nem.' Akkor azt mondták neki: ,,Akkor ki vagy? Választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket! Mit mondasz magadról?' Ő azt felelte: ,,A pusztában kiáltó szava vagyok: ,,Tegyétek egyenessé az Úr útját [Iz 40,3], amint Izajás próféta mondta.' A küldöttek a farizeusok közül voltak. Ezért kérdőre vonták: ,,Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés, sem a próféta?' János ezt felelte nekik: ,,Én vízzel keresztelek, de köztetek áll az, akit ti nem ismertek. Ő az, aki utánam jön, akinek a saruszíját megoldani sem vagyok méltó.' Ezek Betániában történtek, a Jordánon túl, ahol János keresztelt.

Szentbeszéd

(Ha gondoljátok, besétálhattok a sekrestyébe is, melegebb is van, mint itt, és ki van hangosítva. S akkor nem kell kényelmetlenül éreznetek magatokat.)Az hangzott el újból és újból egymás után, hogy János az a valaki, aki tanúságot tesz, és tanúságot tett Jézusról. Ezért ezt a mai estét szánjuk annak, hogy egy picit megnézzük, elsősorban persze az evangélium híradása alapján, és annak fényénél, mit jelent, hogy mi, keresztény emberként tanúságtévővé válhatunk?Mert először is érdemes azt hangsúlyozni, hogy nem egyszerűen csak arról van szó, hogy van valami, amiről tanúságot teszünk. Mint hogyha az a valami, amit éppen hirdetnénk, vagy mondanánk, vagy próbálnánk kifejezni és átadni másoknak, az idegen maradhatna számunkra. Hogy tulajdonképpen a tanúságtételünknek az alapja az, hogy tanúságtevővé legyünk. És hogy az a valaki, aki éppen azt szeretné elkerülni, hogy ő maga a saját személyében tanúságtevővé váljon, tulajdonképpen nem lesz alkalmassá arra, hogy tanúságot tegyen. Tehát tanúságot tenni valakiről, vagy tanúságot tenni valamiről – és most itt az Istenre gondolunk, vagy Jézusra tekintünk – az által lehetséges, hogy nem elégszem meg azzal, hogy tanúságot akarok tenni, hanem előbb-utóbb nagyon mélyen fölfogom és megértem azt, hogy én magam vagy tanúságtevővé leszek, vagy pedig nem tudok tanúságot tenni. Ez a bevezető gondolat.(1) Hogyan tesz János akkor tanúságot? Úgy, hogy rámutat Jézusra. Tulajdonképpen ez egy nagyon egyszerű gesztus, és mégis nagyon kifejező. Tanúságtévővé akkor leszünk, hogyha alkalmassá válunk arra, és begyakoroljuk azt, mit jelent az életnek nagyon sok helyzetében, sokféle találkozásban, nehézségekben és konfliktusokban is rámutatni Jézusra. Ezzel, mert hogy a bevezető gondolatoknál azért maradjunk meg, ezzel tulajdonképpen miről van szó? Arról, hogy akkor tudok rámutatni Jézusra, hogyha hajlandó vagyok nem saját magamra mutatni. Nagyon sokszor ez a döntéshelyzet fönnáll. Akkor vagyok képes azt mondani, hogy ott van Jézus, vagy Jézus talán így tenné, hogyha ezzel a gesztussal bizony lemondok arról, hogy saját magamra mutassak. Az nem Jézusra mutatás, hogy belenézek valakinek a szemébe, és azt mondom: „Jézus nagyon is azt várja tőled, hogy nekem ezt meg ezt megtedd.” Az nem rámutatás Jézusra.Az ember úgy tud Jézusra mutatni, hogy nem magára mutat. Mikor a gesztusunk Jézus felé utal, és azt mondjuk, hogy „Ő az,a ki több nálam. Ő az – ahogyan Gyökössy Bandi bácsi mondta – a valaki, aki messze felülmúl engem, és ezért – ahogyan ezt ő fogalmazta meg – a jó szülő attól jó szülő, hogy túlmutat saját magán.” Ezért aztán rámutatni Jézusra azt is jelenti, hogy folyton-folyvást van bennem egy készség arra, hogy túlmutassak saját magamon. Ez akkor az első gondolatunk, de túlmutatni saját magamon azáltal lehetséges, hogy nem magamra mutatok.(2) Isten a szolgálatára hívta Jánost, és ez a szolgálat pedig tulajdonképpen a következőről szól. Keresztelő János elmondja azt, hogy „Nem én vagyok a Messiás. Nem én vagyok ez, nem én vagyok, és nem én vagyok, és nem én vagyok.” Hogyha ezt az emberi lelken belül kellene megragadni, akkor így mondhatnánk. Van bennünk valaki, aki azt mondja, hogy „Én.” De az a valaki, aki bennünk azt mondja, hogy „Én.”, arra kapott meghívást, hogy előbb-utóbb ez az ÉN ne azt mondja, hogy „Én.”, hanem azt mondja, hogy „Jézus.” Hogy van bennünk valaki, aki azt mondja, hogy „Én.” és ez az ÉN kéne, hogy azt tudja mondani sok helyzetben, sok esetben, hogy „Jézus.” Vagyis hogy rácsodálkozhatom arra, hogy a személyiségem középpontjában nem is én vagyok. Hogy nagyon fontos, hogy a személyiségemben van valaki, akit így nevezek meg, hogy ÉN, de ez az ÉN nincs a középpontban. Hogy ez az ÉN sosem volt a középpontban, és amikor úgy próbálom élni az életet, hogy az ÉN legyen a középpontban és az ÉN mást se tegyen, minthogy azt mondja, hogy „Én.”, akkor ez ellehetetleníti a tanúságtételt. De annál persze sokkal több is történik, ellehetetlenít engem magamat is. Az ÉN tehát nagyon érdekes módon nem csak arra van, hogy azt mondhassa, hogy „Én.”, hanem hogy azt mondhassa, hogy „Jézus.”Ezért úgy is mondhatnánk, az ÉN-nek a szimbóluma Keresztelő János, a legnagyobb próféta. Mint ahogyan a személyiségünkben is nagyon fontos, hogy legyen egy nagyon erős valaki, egy olyan erős és szikár valaki, aki az egész életet végig tudja vinni, és tud óriási gyümölcsöket teremni. Aki azt tudja mondani, a legnagyobb próféta. De a legnagyobb prófétának is, aki bennünk az ÉN nem az a dolga, hogy állandóan ezt ragozza, hogy „Én és én és én.”, hanem azt mondja, hogy „Jézus.” Ezért a személyiségünknek a középpontja és a forrása Jézus, és van valaki bennünk, éppen az ÉN, aki olyan, mint Keresztelő János, és akkor tölti be a hivatását és a szerepét – most már ezt csak utoljára mondom el – ha nem azt mondja, hogy „Én és én.”, hanem azt mondja, hogy „Jézus.”Mikor válok akkor alkalmassá arra, hogy túlmutassak saját magamon, és hogy ne csak azt mondhassam, hogy „Én.”, hanem azt tudjam mondani, hogy „Jézus.”? Akkor, ha túllátok saját magamon. Nehéz dolog úgy rámutatni Jézusra, hogyha nem látok túl saját magamon. Ezt pedig úgy fogalmazhatjuk meg, és ezt a képet én újból és újból előhozom, mert nagyon sokat segít nekem. Ez pedig az, hogy akkor nem szorulok arra rá, hogy abban a filmben, amiben én magam is megjelenek, az életemnek a történetében állandóan főszereplő legyek. Hogy nem kell mindig nekem főszereplőnek lenni. Hogy hiába az a filmnek a címe, hogy „Az életem története”, sokkal jobban járok én magam is, hogyha néha rád osztom a főszerepet. Hogyha te kerülsz egy jelenetben sokkal előrébb, mint én, hogyha egy-egy jelenetben meg sem jelenek, ha néha csak statisztaként átvonulok a színen…Hadd tegyem föl ezt egy költői kérdés szempontjából. Ez pedig így szól: Ti mit választanátok? Szeretnétek-e egy csapnivaló filmben főszereplők lenni, vagy pedig egy korszakos alkotásban mellékszereplő? Én biztos a másikat választom. Hogyha az a film, aminek az a címe, hogy „Az életem története”, szeretném, ha nagyon jól sikerülne. Ezért aztán, mert túllátok néha magamon, és látom, hogy milyen is az az én, ezért aztán nagyon szívesen osztom a főszerepet nem magamra, hanem másokra, mert tudom, hogy akkor ez a történet, az életem története sokkal szebb lesz, mintha minden jelenetben főszereplő akarnék lenni.(3) Hogy tudok tanúságtevővé válni? Úgy, hogy hagyom, hogy Isten hasson rám. Az, hogy okosokat mondunk, vagy okosokat gondolunk, vagy azt gondoljuk, hogy okosakat mondunk, még nem tesz minket tanúságtevővé. Tanúságtevővé az által válunk, hogy engedjük, hogy az, akiről tanúságot szeretnénk tenni, elkezdjen bennünk működni, elkezdje bennünk a hatását kifejteni. Mert minél inkább megengedem, hogy Isten hasson rám, engedem, hogy hasson rám és valahogy kezdjen el formálni, miközben én nem is tudom, hogy ebből mi lesz. Én nem t’om, hova fog ő formálni engem, nem tudom, hogy mire fog vezetni, de minél inkább tudok bizalmat szavazni és engedem, hogy ő hasson rám és fejtse ki a működését bennem, az annál inkább tanúságtevővé tud engem alakítani.Különben, nagyon kétes dolog, valaki Istennek azt mondja, hogy „Te azért túlságosan ne hassál rám! Az nagyon bizonytalanná tesz, nagyon félek tőle, de én azért nagyon szívesen tanúságot teszek rólad.” Hát, nem sok erő lesz benne. Tehát a következő gondolat így szólt: Hogyha tanúságtevővé szeretnék lenni, akkor döntök a bizalom mellett és megengedem, hogy ő kifejtse bennem a hatását.(4) Két nappal ezelőtt rácsodálkoztam valamire. Remélem, nem fogtok megmosolyogni. Nem az irigység indított erre, hanem nem is tudom, honnan érkezett a gondolat, rájöttem, hogy én férfiként is lehetek áldott állapotban. Erre jöttem rá. Nem irigyeltem el Máriától, vagy a nőtársaimtól az áldott állapotot, de ahogy úgy gondolkodtam, töprengtem, egyszer csak rájöttem, hát de nagy dolog lenne az, hogy nagyon sok férfi köztünk fölismerné: „Nahát, áldott állapotban vagyok.”Hogy nem csak a nők kiváltsága áldott állapotban lenni, hanem a férfiak lehetősége is, mert áldott állapotban lenni sokféleképpen lehet. Vannak olyan lehetőségek, amiket valóban csak a nők élhetnek át, de talán vannak olyasmik is, amelyeket mi, férfiak. Ezért aztán hogyha éppen Adventünkben Karácsonyra készülünk, lehet, hogy nagyon érdemes eljátszani azzal a gondolattal, valamit elképzelni ebből a világból, hogy hogyan lehetnék én áldott állapotú férfi. Hogyan tudna valamiképpen az áldott állapot énbennem megjelenni, hogy aztán a Karácsony is betölthesse a maga szerepét nem csak az én életemben, hanem a mi történetünkben.