2011. december 11. – ADVENT 3. Vasárnapja (B év)
Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Iz 61,1-2a.10-11)
Az Úristen lelke van rajtam, mert felkent engem az Úr, elküldött,
hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy bekötözzem a megtört
szívűeket; hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, és a
megkötözötteknek a börtön megnyitását; hogy hirdessem az Úr kegyelmének
esztendejét és Istenünk bosszújának napját; hogy megvigasztaljak minden
gyászolót; Örvendezve örvendek az Úrban, ujjong lelkem az én Istenemben,
mert az üdvösség ruháiba öltöztetett engem, az igazság palástját
terítette rám; mint a vőlegényre, aki fölteszi fejdíszét, és mint a
menyasszonyra, aki ékszereivel díszíti magát. Mert amint a föld előhozza
sarját, és amint a kert kisarjasztja veteményeit, úgy sarjaszt az
Úristen igazságot, és dicséretet minden nemzet előtt.
Szentlecke (1Tessz 5,16-24)
Mindig örüljetek! Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért adjatok hálát,
mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. A Lelket ki ne
oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg;
ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok! A békesség
Istene szenteljen meg titeket mindenben, és egész lelki valótok, mind a
lelketek, mind a testetek maradjon feddhetetlen Urunk, Jézus Krisztus
eljövetelére. Aki hív titeket, hűséges, tehát meg is valósítja.
Evangélium (Jn 1,6-8.19-28)
Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni
jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő
volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Ez
János tanúsága, amikor a zsidók papokat és levitákat küldtek
Jeruzsálemből hozzá, hogy megkérdezzék őt: ,,Ki vagy te?' Ő megvallotta,
és nem tagadta, és megvallotta: ,,Nem én vagyok a Krisztus.' Erre
megkérdezték tőle: ,,Mi vagy tehát? Illés vagy?' Ő azt válaszolta: ,,Nem
vagyok.' ,,A próféta vagy?' Azt felelte: ,,Nem.' Akkor azt mondták
neki: ,,Akkor ki vagy? Választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek
minket! Mit mondasz magadról?' Ő azt felelte: ,,A pusztában kiáltó szava
vagyok: ,,Tegyétek egyenessé az Úr útját
[Iz 40,3], amint Izajás
próféta mondta.' A küldöttek a farizeusok közül voltak. Ezért kérdőre
vonták: ,,Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés,
sem a próféta?' János ezt felelte nekik: ,,Én vízzel keresztelek, de
köztetek áll az, akit ti nem ismertek. Ő az, aki utánam jön, akinek a
saruszíját megoldani sem vagyok méltó.' Ezek Betániában történtek, a
Jordánon túl, ahol János keresztelt.
Szentbeszéd
(Ha gondoljátok, besétálhattok a sekrestyébe is, melegebb is van,
mint itt, és ki van hangosítva. S akkor nem kell kényelmetlenül
éreznetek magatokat.)
Az hangzott el újból és újból egymás után, hogy János az a
valaki, aki tanúságot tesz, és tanúságot tett Jézusról. Ezért ezt a mai
estét szánjuk annak, hogy egy picit megnézzük, elsősorban persze az
evangélium híradása alapján, és annak fényénél, mit jelent, hogy mi,
keresztény emberként tanúságtévővé válhatunk?
Mert először is érdemes azt hangsúlyozni, hogy nem egyszerűen
csak arról van szó, hogy van valami, amiről tanúságot teszünk. Mint
hogyha az a valami, amit éppen hirdetnénk, vagy mondanánk, vagy
próbálnánk kifejezni és átadni másoknak, az idegen maradhatna számunkra.
Hogy tulajdonképpen a tanúságtételünknek az alapja az, hogy
tanúságtevővé legyünk. És hogy az a valaki, aki éppen azt szeretné
elkerülni, hogy ő maga a saját személyében tanúságtevővé váljon,
tulajdonképpen nem lesz alkalmassá arra, hogy tanúságot tegyen. Tehát
tanúságot tenni valakiről, vagy tanúságot tenni valamiről – és most itt
az Istenre gondolunk, vagy Jézusra tekintünk – az által lehetséges, hogy
nem elégszem meg azzal, hogy tanúságot akarok tenni, hanem előbb-utóbb
nagyon mélyen fölfogom és megértem azt, hogy én magam vagy tanúságtevővé
leszek, vagy pedig nem tudok tanúságot tenni. Ez a bevezető gondolat.
(1) Hogyan tesz János akkor tanúságot? Úgy, hogy rámutat Jézusra.
Tulajdonképpen ez egy nagyon egyszerű gesztus, és mégis nagyon
kifejező. Tanúságtévővé akkor leszünk, hogyha alkalmassá válunk arra, és
begyakoroljuk azt, mit jelent az életnek nagyon sok helyzetében,
sokféle találkozásban, nehézségekben és konfliktusokban is rámutatni
Jézusra. Ezzel, mert hogy a bevezető gondolatoknál azért maradjunk meg,
ezzel tulajdonképpen miről van szó? Arról, hogy akkor tudok rámutatni
Jézusra, hogyha hajlandó vagyok nem saját magamra mutatni. Nagyon
sokszor ez a döntéshelyzet fönnáll. Akkor vagyok képes azt mondani, hogy
ott van Jézus, vagy Jézus talán így tenné, hogyha ezzel a gesztussal
bizony lemondok arról, hogy saját magamra mutassak. Az nem Jézusra
mutatás, hogy belenézek valakinek a szemébe, és azt mondom: „Jézus
nagyon is azt várja tőled, hogy nekem ezt meg ezt megtedd.” Az nem
rámutatás Jézusra.
Az ember úgy tud Jézusra mutatni, hogy nem magára mutat. Mikor a
gesztusunk Jézus felé utal, és azt mondjuk, hogy „Ő az,a ki több nálam. Ő
az – ahogyan Gyökössy Bandi bácsi mondta – a valaki, aki messze
felülmúl engem, és ezért – ahogyan ezt ő fogalmazta meg – a jó szülő
attól jó szülő, hogy túlmutat saját magán.” Ezért aztán rámutatni
Jézusra azt is jelenti, hogy folyton-folyvást van bennem egy készség
arra, hogy túlmutassak saját magamon. Ez akkor az első gondolatunk, de
túlmutatni saját magamon azáltal lehetséges, hogy nem magamra mutatok.
(2) Isten a szolgálatára hívta Jánost, és ez a szolgálat pedig
tulajdonképpen a következőről szól. Keresztelő János elmondja azt, hogy
„Nem én vagyok a Messiás. Nem én vagyok ez, nem én vagyok, és nem én
vagyok, és nem én vagyok.” Hogyha ezt az emberi lelken belül kellene
megragadni, akkor így mondhatnánk. Van bennünk valaki, aki azt mondja,
hogy „Én.” De az a valaki, aki bennünk azt mondja, hogy „Én.”, arra
kapott meghívást, hogy előbb-utóbb ez az ÉN ne azt mondja, hogy „Én.”,
hanem azt mondja, hogy „Jézus.” Hogy van bennünk valaki, aki azt mondja,
hogy „Én.” és ez az ÉN kéne, hogy azt tudja mondani sok helyzetben, sok
esetben, hogy „Jézus.” Vagyis hogy rácsodálkozhatom arra, hogy a
személyiségem középpontjában nem is én vagyok. Hogy nagyon fontos, hogy a
személyiségemben van valaki, akit így nevezek meg, hogy ÉN, de ez az ÉN
nincs a középpontban. Hogy ez az ÉN sosem volt a középpontban, és
amikor úgy próbálom élni az életet, hogy az ÉN legyen a középpontban és
az ÉN mást se tegyen, minthogy azt mondja, hogy „Én.”, akkor ez
ellehetetleníti a tanúságtételt. De annál persze sokkal több is
történik, ellehetetlenít engem magamat is. Az ÉN tehát nagyon érdekes
módon nem csak arra van, hogy azt mondhassa, hogy „Én.”, hanem hogy azt
mondhassa, hogy „Jézus.”
Ezért úgy is mondhatnánk, az ÉN-nek a szimbóluma Keresztelő
János, a legnagyobb próféta. Mint ahogyan a személyiségünkben is nagyon
fontos, hogy legyen egy nagyon erős valaki, egy olyan erős és szikár
valaki, aki az egész életet végig tudja vinni, és tud óriási
gyümölcsöket teremni. Aki azt tudja mondani, a legnagyobb próféta. De a
legnagyobb prófétának is, aki bennünk az ÉN nem az a dolga, hogy
állandóan ezt ragozza, hogy „Én és én és én.”, hanem azt mondja, hogy
„Jézus.” Ezért a személyiségünknek a középpontja és a forrása Jézus, és
van valaki bennünk, éppen az ÉN, aki olyan, mint Keresztelő János, és
akkor tölti be a hivatását és a szerepét – most már ezt csak utoljára
mondom el – ha nem azt mondja, hogy „Én és én.”, hanem azt mondja, hogy
„Jézus.”
Mikor válok akkor alkalmassá arra, hogy túlmutassak saját
magamon, és hogy ne csak azt mondhassam, hogy „Én.”, hanem azt tudjam
mondani, hogy „Jézus.”? Akkor, ha túllátok saját magamon. Nehéz dolog
úgy rámutatni Jézusra, hogyha nem látok túl saját magamon. Ezt pedig úgy
fogalmazhatjuk meg, és ezt a képet én újból és újból előhozom, mert
nagyon sokat segít nekem. Ez pedig az, hogy akkor nem szorulok arra rá,
hogy abban a filmben, amiben én magam is megjelenek, az életemnek a
történetében állandóan főszereplő legyek. Hogy nem kell mindig nekem
főszereplőnek lenni. Hogy hiába az a filmnek a címe, hogy „Az életem
története”, sokkal jobban járok én magam is, hogyha néha rád osztom a
főszerepet. Hogyha te kerülsz egy jelenetben sokkal előrébb, mint én,
hogyha egy-egy jelenetben meg sem jelenek, ha néha csak statisztaként
átvonulok a színen…
Hadd tegyem föl ezt egy költői kérdés szempontjából. Ez pedig így
szól: Ti mit választanátok? Szeretnétek-e egy csapnivaló filmben
főszereplők lenni, vagy pedig egy korszakos alkotásban mellékszereplő?
Én biztos a másikat választom. Hogyha az a film, aminek az a címe, hogy
„Az életem története”, szeretném, ha nagyon jól sikerülne. Ezért aztán,
mert túllátok néha magamon, és látom, hogy milyen is az az én, ezért
aztán nagyon szívesen osztom a főszerepet nem magamra, hanem másokra,
mert tudom, hogy akkor ez a történet, az életem története sokkal szebb
lesz, mintha minden jelenetben főszereplő akarnék lenni.
(3) Hogy tudok tanúságtevővé válni? Úgy, hogy hagyom, hogy Isten
hasson rám. Az, hogy okosokat mondunk, vagy okosokat gondolunk, vagy azt
gondoljuk, hogy okosakat mondunk, még nem tesz minket tanúságtevővé.
Tanúságtevővé az által válunk, hogy engedjük, hogy az, akiről tanúságot
szeretnénk tenni, elkezdjen bennünk működni, elkezdje bennünk a hatását
kifejteni. Mert minél inkább megengedem, hogy Isten hasson rám, engedem,
hogy hasson rám és valahogy kezdjen el formálni, miközben én nem is
tudom, hogy ebből mi lesz. Én nem t’om, hova fog ő formálni engem, nem
tudom, hogy mire fog vezetni, de minél inkább tudok bizalmat szavazni és
engedem, hogy ő hasson rám és fejtse ki a működését bennem, az annál
inkább tanúságtevővé tud engem alakítani.
Különben, nagyon kétes dolog, valaki Istennek azt mondja, hogy
„Te azért túlságosan ne hassál rám! Az nagyon bizonytalanná tesz, nagyon
félek tőle, de én azért nagyon szívesen tanúságot teszek rólad.” Hát,
nem sok erő lesz benne. Tehát a következő gondolat így szólt: Hogyha
tanúságtevővé szeretnék lenni, akkor döntök a bizalom mellett és
megengedem, hogy ő kifejtse bennem a hatását.
(4) Két nappal ezelőtt rácsodálkoztam valamire. Remélem, nem
fogtok megmosolyogni. Nem az irigység indított erre, hanem nem is tudom,
honnan érkezett a gondolat, rájöttem, hogy én férfiként is lehetek
áldott állapotban. Erre jöttem rá. Nem irigyeltem el Máriától, vagy a
nőtársaimtól az áldott állapotot, de ahogy úgy gondolkodtam, töprengtem,
egyszer csak rájöttem, hát de nagy dolog lenne az, hogy nagyon sok
férfi köztünk fölismerné: „Nahát, áldott állapotban vagyok.”
Hogy nem csak a nők kiváltsága áldott állapotban lenni, hanem a
férfiak lehetősége is, mert áldott állapotban lenni sokféleképpen lehet.
Vannak olyan lehetőségek, amiket valóban csak a nők élhetnek át, de
talán vannak olyasmik is, amelyeket mi, férfiak. Ezért aztán hogyha
éppen Adventünkben Karácsonyra készülünk, lehet, hogy nagyon érdemes
eljátszani azzal a gondolattal, valamit elképzelni ebből a világból,
hogy hogyan lehetnék én áldott állapotú férfi. Hogyan tudna valamiképpen
az áldott állapot énbennem megjelenni, hogy aztán a Karácsony is
betölthesse a maga szerepét nem csak az én életemben, hanem a mi
történetünkben.