Társkapcsolati fordulat

2011.12.13.

Megosztom
Elküldöm


Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindenkit! Örülök, hogy itt vagytok. Még ez a mai alkalom ebben az évben, és aztán a következő, még Karácsony hetében tudunk találkozni, s akkor picit elmegyünk ünnepelni, meg pihenni, meg ahogy nektek jól esik, és aztán jövőre folytatjuk.

Mielőtt azonban elkezdenék szólni, visszahoznám azt, hogy hol tartunk, és a mai alkalommal is szeretnék nagyon fontos dolgokat mondani, ami a témánkat roppant mód érinti. Takács Zitáról szeretnék megemlékezni. Nem esik jól, hogy ezt kell mondanom. Hogyha néztétek a honlapot, akkor láthattátok, olvashattátok azt a néhány sort, meg a fekete keretet a néhány sor körül. Nem tudok mit mondani. Tulajdonképpen ahogy gondolkozom, már tegnap is, meg ma is, leginkább azt tudom mondani, hogy dühös vagyok. Dühös vagyok azért, hogy úgy történt, ahogy történt. Hogy Zita biztos itt lenne, hogyha, ha itt lehetne. Hogyha rajta múlna, akkor itt lenne, de hogy a szíve másképpen döntött, és hogy ezért most már nincs itt és nem is lesz többet köztünk. És hogy én dühös vagyok ezért. Nagyon… nyilván nem rá vagyok dühös, hanem egyszerűen dühös vagyok. Azért is, mert hogy személyesen is találkoztam vele többször, beszélgettünk jó párszor. Mikor tavaly eveztünk, akkor egy csónakban eveztünk, előttem ült, és hogy egyszerűen dühös vagyok. És hogyha meg kéne mondanom, hogy tulajdonképpen miért is vagyok dühös és haragszom nagyon, hogy olyan sok szép van ebben az életben, ebben az itteniben is, és hogy úgy kívánnám neki, hogy, hogy még olyan sokat éljen meg itt is abból a szépből, ami van, és dühös vagyok, hogy ez nem tud így lenni, na.

Eszembe jutott – talán emlékeztek rá ti is – volt egy édesanya sok gyerekkel, s meghalt a 17 éves lánya. Kérte, hogy temessem el, és ő pedig azt kérte tőlem, hogy rendben van Feri, téged kérlek, de hadd álljak én oda a koporsó elé, és hadd búcsúzzam el tőle. És akkor, akkor tényleg odaállt, mikor megbeszéltük, hogy jöjjön, és persze hogy nem beszélt, 5 percig zokogott. S akkor vártuk, kivártuk, vártuk, míg egyáltalán meg tudott szólalni, s akkor nagyon szépeket mondott hallatlan egyszerűen. Azzal kezdte, hogy „Hogyha lenne három kívánságom, kettőt elengednék belőle. Hogy csak egyet használnék, s ez az egy az lenne, hogy gyere vissza, hogy legyél itt. Ezt az egy kívánságomat szeretném használni.” És aztán beszélt, beszélt, azt nem is akarom mondani, s végül a záró gondolata volt nekem nagyon fontos. Akkor meg azt mondta, hogy „Hát tudod, most akkor azt kívánom neked, hogy legyél nagyon boldog ott, ahol most vagy.” Valahogy ez, ez a mondat, ennek a gyászoló édesanyának a mondata kering bennem, hogy egyszerre vagyok dühös, hogy azt a sok szépet még itt, itt nem éli meg, és közben meg bennem forog ez a mondat, hogy „Hát ha mármost így van, akkor ha itt nem tudsz boldog lenni, mert hogy nem vagy itt, akkor legyél ott boldog, ahol vagy. Ezt nagyon kívánom neked.” Talán megtehetjük azt, hogy egy picit tartsunk csöndet, és akkor minden jó szándékunkat, minden belső rezdülésünket, amivel jót tudunk kívánni Zitának, azt akkor elküldhetjük neki. (…) Akkor valahogy folytatjuk, valahogy… majd meglátjuk, hogy. (05:45)

Ismétlés

Ugye a változásról beszélünk, a fordulatról. Mindezt abban az összefüggésben tesszük, hogy szeretnénk tartósan és boldogan, hosszútávon és megelégedetten együtt lenni a társunkkal a társkapcsolatban, és hozzágondoljuk, hozzá álmodjuk – vagy éppen már nem is álom az, hanem valóság – azokat, akik még a családunk tagjai, a gyerekeket, vagy akár az unokákat. Tehát hogy az a fő kérdésünk, hogy hogyan lehetséges, mit tudunk tenni azért, hogy tartósan és megelégedetten, boldogan tudjunk itt lenni ebben a világban, konkrétan a társkapcsolatunkban és a családjainkban. Ez a nagy témánk és ez a nagy kérdésünk. Így jutottunk el oda, emlékeztek, ez volt még egy fontos mondatunk, hogy az érzelmi összetartozásnak hatalmas szerepe és ereje van, hogy az elköteleződést is mennyire támogatja, erősíti és belülről motiválja, és hogyha pusztán csak az elkötelezettségünk valamit valamilyen racionális döntésből is hoztunk meg, hogy mennyire fontos, hogy még más lábakon is álljunk. Ne egyszerűen csak valami hűség és valami tisztesség tartson bennünket ott, a társunknál – bár lehetnek pillanatok, mikor semmi más nem tart ott, csak éppen a hűségünk meg a tisztességünk – hanem hogy érzelmileg is, ahogyan bent vagyunk abban a kapcsolatban, az adjon nekünk elég sok olyan helyzetet és visszaigazolást, ami bennünket megerősít a hűségünkben, a kimondott igenünkben és az elkötelezettségünkben. Ugye erről van tehát szó. Tehát hogy nézzük meg most azt az irányt, hogy az érzelmi összetartozásért mit tehetünk. (07:45)

Az érzelmi összetartozás kimunkálása az a mi világunkban, miközben teljesen egyértelműen ezt éljük meg és ezt tapasztaljuk, hogy igen, akkor tudok veled összetartozni, főleg megelégedettnek lenni, ha érzelmileg tudom, hogy egyek tudunk lenni, aközben annak a kultúrája még sincs eléggé kidolgozva bennünk. Úgy odakint sem annyira, de hogy valahogy nincsen eléggé kézbe véve, mint valami 1x1, miközben a tartósság és a megelégedettség nagyban múlik azon, hogy érzelmileg az összetartozásunkat fenntartani, megtartani, növelni, gazdagítani, színesíteni tudjuk-e, aközben, aközben ez nincsen meg eléggé a fejünkben sem. Persze olyan van, hogy valaki ösztönösen is valamit jól csinál. Olyan is van, hogy a szeretet vagy a szerelem nagyon leleményessé tesz és valamit nagyon nagyszerűen meg tudunk oldani. Ez nagyon jó, természetesen nem nulláról indulunk. De most akkor fontos lehet az, hogy nevezzük meg, hogy mi tud bennünket segíteni, hogy kézbe lehessen venni ezt a kérdést, és tudjunk cselekvőképesek lenni. (08:55)

Na, ugye, tehát erről beszéltünk, és így jutottunk el oda – most már nem ismétlek mindent minden… de ez nagyon fontos, amit most nem mondok el, az nagyon fontos mind. De akkor most eljutok oda, hogy az is fontos, amit most azért ki akarok külön emelni, ez pedig emlékeztek, hogy
A csúcspontok meglátása.
A fordulatok fölismerése.
A jó befejezés.

És hogy nem kiszolgáltatottan ülünk, hogy azt mondjuk, hogy hát vagy, vagy jó lesz a vége, vagy nem, hanem képes vagyok tenni azért, hogy jó legyen a vége, beleértve minden kapcsolatomat, minden helyzetet, amit eddig átéltem. Ugye, nem ragozom tovább. Tehát nem kiszolgáltatott vagyok, hanem cselekvő – nem is részese vagyok az életemnek, tehát – cselekszem a saját életemben. (09:45)

A második, hogy nem csak azt várhatom remegve, hogy jöjjön valami jó fordulat, hanem elkezdhetem kiérzékenyíteni magamat a jó fordulatokra és elkezdhetek jó fordulatokat hozni a saját életemben is, de lehet, hogy kívülről… Van ilyen tapasztalatotok, hogy ránéztek valakinek az életére, s nagyon okosak vagytok benne? Annyira tudjuk, hogy kinek mit kéne csinálni, mindenkinek nagyon tudjuk. Saját magunkra vonatkozóan meg… A tyúk. Ugye, hiába indulhatnék arra, veszteglek és… pedig a madártej, ugye. (10:35)

Szóval a fordulatok, és most már a tükörneunok… na, tükör-neuronokra vonatkozó fölismeréseink is segítenek bennünket abban, hogy tudhatjuk, hogyha együttérzéssel én valakiért cselekszem, és egy kapcsolatban, egy helyzetben, egy pillanatban, egy nehéz szituációban tudok valami jó fordulatot hozni, akkor az énrám is nagyon erős hatást gyakorol. Hogy nem csak abból táplálkozom, amit én kapok egy-egy bizonyos kérdésre vonatkozóan, még akkor sem, hogyha egyébként nekem ott nagy hiányaim vannak. Nekem valami nagyon hiányzik, például de hiányzik nekem az, hogy valaki bátorítóan megöleljen, hogy kedvesen megérintsen, de hiányzik nekem! Na de hogyha én lemegyek, mhh, mhh, mhh, s bátorítóan meglapogatok valakit, akkor kaptam egy érintést. Nem engem érintettek, én érintettem valakit, egy házas férfit, máris érzem, hogy ez egy jó dolog, még… Tehát milyen szép az, hogy úgy vagyunk kitalálva, hogy abból is nagyon tudunk gazdagodni éppen azokon a területeken, ahol egyébként akár hiányaink is lehetnek, amelyekben annyira várjuk és vágyjuk, hogy valami fordulat történjen az életünkben. Ez nagyon szép, hogy így vagyunk kitalálva. Tehát ezt Gyökössy Bandi bácsi úgy mondta, de tudom, ezeket már mindig csak ismételgetem, hogy „Vigasztalva vigasztalódni.” Van még? Nincs. Aztán ugye a csúcspillanatok, csúcshelyzeteknek a megragadása és kiemelése. (12:30)

Társkapcsolati fordulat
Történet – Gondoskodó szülők, „semmit tevő” fiatalok

Amiről hosszan kezdtünk el beszélni, a fordulatok. Hogy a fordulatoknak milyen nagy jelentősége van. És most akkor egy társkapcsolati fordulatot szeretnék idehozni, valós történet. Fiatal pár, férj és feleség már, de, de csak 1-2 éve házasok. Hihetetlen erős befolyást gyakorol rájuk a férfinek a családja. A férfi édesapja és édesanyja, akik egyébként nagyon gondoskodóak. A pár megneszeli, hogy ez nem lesz nekik jó, ezért elég messze költöznek. Ez már… tudnak cselekedni magukért, nagy dolog. Igen ám, de ezzel azt érik el, hogy bár csak évente négyszer látogatja meg após és anyós a fiatal házaspárt, mert egy másik városba költöznek, ezek a látogatásaik, „Ha már olyan messze vagytok fiam…” elég hosszan elhúzódnak. Tehát ez azt jelenti, hogy akkor após és anyós, apuka és anyuka 2-3 hétre odaköltözik. Ez a csődörből vődörbe esete. (13:55)

Családterápiára, vagy párterápiára jelentkezik a fiatal pár, hogy szeretnék a saját életüket élni. De az a benyomásuk, hogy a férfi apjának és anyjának hiába mondják, mert már mondták. Tehát amit lehetett úgy mondani, kérni, könyörögni, azt már ők mind megtették, de a szülőkben olyan erős a gondoskodási vágy, és annyira hozzátartozik az önmagukról alkotott képhez, hogy ők akkor jó szülők, ha megteszik, amit tudnak. De amikor megszállják a fiatal párt, akkor az történik, hogy a feleséget kiűzik a konyhából. Akkor ő főz, az anyós nekilát és főz. Az após pedig kiragadja a kert gondozásának a dolgait, és akkor ő nyírja a füvet, ő metszi a rózsákat, a sövényt ő nem t’om mit csinálja, tehát teljesen fölfordítják az ifjú párnak az életét. Megbeszélik a terápiás ülésen, hogy valószínű, hogy azt nem tűzhetik ki célul, hogy az édesapa és az édesanya, az após és az anyós belül úgy változzon meg, hogy ne akarjanak gondoskodni a fiatal házaspárról. Ez a legkevésbé valószínűbb, hogy ezt a változást el tudják érni. De lehetséges-e valami módon azt megtenni, hogy mégis csak ez az após és az anyós átadja a gondoskodásnak a kompetenciáit a saját gyerekének vagy a menynek? Hogy lehetne ezt valamiképpen megoldani? Ez volt a kérdés. (15:40)

A tyúk. Ugye, ha megyek és még jobban könyörgök, „De apám, értsd már meg, tökreteszed az életünket, el fogunk válni.” Ez ez, tehát hiába van itt, karnyújtásnyira a madártej. Ha ebbe az irányba megyünk, sosem érünk el eredményt, tehát a másik irányba kell menni. Elő kell venni az ökröt, két zsák árpát, és kihajítani. Vagyis a következőt beszélik meg. Amikor a legközelebbi látogatás megtörténik, a fiatal pár semmit ne csináljon. De az égvilágon semmit. Sőt, a terapeuta arra kéri őket, hogy már a látogatás előtt néhány héttel kezdjenek el semmit nem csinálni, hogy amikor megérkezik az anyós és az após, valami döbbenetes mennyiségű fölhalmozódott problémával találják magukat szembe. Ezért: háztartási eszközök, amelyek tönkremennek, úgy maradnak, a fű már 2-3 hete nincs nyírva, a sövény meg csak úgy burjánzik, mint egy bukszus bokor. Tehát amikor megérkezik az anyós és az após, egy ilyen döbbenetes káoszba csöppennek bele, és természetesen – hiszen az a belső indíttatásuk – hogy „Gondoskodni, ahogyan csak tudunk a gyerekünkről, meg a párjáról.”, az megmarad. Tehát mit tesznek? Nyírnak, vágnak, szerelnek, jönnek, mennek, főznek, takarítanak. De a fiatal párnak nem szabad, hogy megessék a szíve a szülőkön. Tehát nem szabad semmit csinálniuk, sőt a fordulatban a fordulat – ez a kedvencem – kitalálják azt, hogy néha a férfi… Ja, egyébként az ifjú pár fönn van a saját szobájukban, tehát ők tök jól elvannak, s hagyják, hogy a szülők mindent próbáljanak rendben tartani. A fordulat a fordulatban, hogy néha a fiatalember kijön a szobájukból, de nem megy le ott, ahol folyik a munka, hanem csak lenéz a lépcső tetejéről, és azt mondja: „Apa, hogy mennek a dolgok?” (18:05)

Eltelik 3 hét, búcsúra kerül a sor, látszik, hogy az apa és az anya, após, anyós készülnek valamire. (Mondjad? Mire jutottál? „Fiam, többet nem jövünk.” Nem, azért ekkora fordulat nem állt be. Nem, hát ők megőrzik a saját mentalitásukat, hogy gondoskodni kell.) De minden esetre az apa és az anya nagyon szigorúan, nagyon komolyan odaállnak a gyerekek elé, és azt mondják: „Ide figyeljetek! Mármost napok óta arról beszélünk, amit itt tapasztaltunk körülöttetek. Azt gondoljuk, hogy talán egy kicsit elkényeztettünk benneteket. Most már igazán jó lenne, hogyha saját magatokért vállalnátok a felelősséget.” És a fordulat megtörténik. De ahhoz, hogy egy látszólag teljesen lehetetlen helyzetben, ahol két embernek az egész életfilozófiáját, érzelmi beállítottságát és mindenét kéne megváltoztatni, hogy a fiatal pár jól tudjon lenni, ehhez nem ebbe az irányba kell görcsösen menni tovább, hanem a másik irányba. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha jön egy fordulat. (19:35)

A mese, a képzelőerő és a fantázia

Hogyha ott van bennünk az, hogy lehetséges a fordulat, és ezért olyan fontos – most itt ugrándozok – a mese, a mese. Döbbenetes, a kutatások szerint Magyarországon nagyon sok olyan gyerek van, akinek nem mesélnek mesét. Mikor iskolaéretté válik egy gyerek, mondjuk 6 éves kor körül, megint csak magyarországi kutatások szerint azok a gyerekek, akiknek a szüleik sokat mondtak mesét, azok a gyerekek egy-másfél évvel előrébb járnak a szövegértés, a nyelvhasználat, a szókincs, a kifejezésmód területén. Ráadásul még egy nagyon gyönyörű dolog is van. Képzeljétek el, még az is kiderült, hogy ott, ahol sok mesét mondanak, sokat, ott az is megtörténik, hogy a gyerekek a mesék révén olyan magatartásformákra, megoldás módokra, olyan belső irányokra és készségekre tesznek szert, amelyek még a serdülőkori változáson túl is megőrzik a hatásukat. Mondhatjuk nyugodtan, hogy életre szólóak. Ezért hogyha megvan ez a mesekincsünk…, de ha nincs, el lehet kezdeni meséket olvasni, mert a mesékben mindig ott van egy csoda nagyszerű dolog, ez pedig mesei fordulat, amit a mese a maga módján így fejez ki, vagy így hoz: lehetséges a csoda. Ugye, mi ezt már így mondjuk: a fordulat, a mesei fordulat. (21:15)

Ezért különböztettük meg a múlt alkalommal azt, hogy van két nagyszerű adottságunk. Az egyik a képzelőerő, és a másik a fantázia, s a kettő nem ugyanaz, s mind a kettő nagyszerű. Képzelőerő: el tudom képzelni, s a fantázia: hogy olyat is el tudok képzelni, ami elképzelhetetlen, ugye, az a fantázia. Becsukom a szemem és 127 fejű sárkányt látok, az fantázia. Tehát ha megvan a képzelőerő és a fantázia, főleg hogyha valamicske kis alapom van azért, az lehetővé teszi, hogy nagyon is képes legyek érzékenynek lenni a fordulatokra. De ha rossz alapja lenne bárkinek, oda se neki! Majd most alapozol, hahh! Mert ahol nem meséltek mesét, nagyon gyakran az az előítélet erősödött meg, hogy a mese hülyeség. Ugye, ez kétszeresen is nehéz így. Ha most annyit tudunk tenni, hogy valaki, aki eddig azt mondta, hogy a mese hülyeség, de most azt mondja: „Talán, talán érdekes, mi lenne, ha elkezdenék meséket olvasni a fordulat miatt? Hogy vannak azok a fordulatok?” Áhh, valami történik, egy készség elkezd bennünk kimunkálódni. (22:40)

Mikor Dániában, II. világháború, a német parancsnok elment a dán királyhoz azért, hogy elkezdjék bevezetni a zsidótörvényeket. Megkérdezte a dán királyt, hogy mondja el akkor, hogy hogyan képzelik a zsidókérdés megoldását. Erre a dán király a következőt válaszolta: „Zsidókérdés? Hát ez itt nem probléma. Minekünk nincsenek kisebbrendűségi érzéseink.” Ez egy fordulat. Ezzel hónapokra meg tudta akadályozni azt, hogy, hogy, hogy… Igen ám, de aztán nyilván mentek előre az események, végül meghozták a rendeletet a sárga csillag viselésére. A dán király a következőt mondta: „Kétség kívül dán és dán között nincs különbség, azt hiszem ebben egyet érthetünk. Te is dán vagy és én is. Akkor ez azt jelenti, hogy a zsidó csillag viselése minden dánra kötelező.” s fölvette a zsidó csillagot, a sárga csillagot. A rendeletet a németek Dániában visszavonták. Ez a fordulat. Az egy külön szépség, hogy ezt egy király csinálja. (24:25)

Óriási dolog, hogy az életünkben a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetekben következhet egy fordulat és ez a fordulat természetesen jöhet kívülről, de természetesen lehetséges az is, hogy én legyek nyitott és elég építő ahhoz, hogy valami fordulatot tudjak hozni. Na most! Menjünk akkor tovább! (24:45)

Fordulat a fogorvosi váróban

Egy ismerősömet szeretném idehozni, fogorvos, ráadásul gyerek-fogorvos. Van ilyen? Az, hogy mondják külön, hogy gyerek-fogorvos? Van, van. Gyerek fog, más fog. Gyerek-fogorvos. Ő nagyon gyakran került azzal a nehéz helyzettel szembe, hogy mondjuk egy olyan gyereknek a szájában valamit csinálni, aki üvölt, toporzékol és…, ugye nehéz ott dolgozni. Rájött, hogy a fordulat a fogorvosi váróban nagyon sokat segít. A következőt kezdte el gyakorolni. Ha volt olyan gyerek, aki már váróteremben is üvöltött, márpedig ilyen gyerek volt, akkor ő, mikor az üvöltő kisfiú vagy kislány került volna sorra, kijött a rendelőből. De nem ám, hogy megállt az ajtóban, hogy „Jöhet a következő.”, nahát gondolhatjátok, ennek mi a következménye. Jöhet a következő! Vaáááá! Hanem, hanem leült a gyerek mellé. Valós történet. Leült a gyerek mellé, kicsit nézte, s azt mondja: „Tudod mit, van egy ötletem. Üvöltsünk versenyt, hogy melyikünk tud hangosabban üvölteni. Most kezdd te, aztán jövök én.” A gyerek tovább üvölt. „Jó, jó, állj, most én jövök! Áááááá!” És ott, ott a rendelőben, a váróban elkezdett a fogorvosnő üvölteni „Vááááá!” Azt mondta, ez még mindig bejött. Hogy ez egy akkora meglepetés a gyerekeknek, hogy egy felnőtt, egy doktornő kijön fehér köpenyben és üvöltőversenyre hívja ki őt? Egyszer csak minden megváltozik. (27:00)

Erickson, Milton Erickson, akiről beszéltem, és aki ezt legjobban kidolgozta egy saját élménye nyomán, de nem mondom már el az őstörténetet, csak azt a részét, hogy ő nekiállt aztán még ezzel kísérletezni is, és egyszer a következőt csinálta. Ment az utcán, és az utcasarokhoz érkezett, és az utcasarkon egy másik ember is jött, és ők, ahogy mind a ketten siettek, puff, egymásnak ütköztek. S ahogy egymásnak ütköztek, nagyon haragosan ránézett a másik. Erickson pedig a következőt tette: „Két óra negyvenhét perc.” Utána mikor elment az utca végére, gondolta megnézi, hogy mi a hatás. Az illető még mindig ott állt kővé dermedve, és nézte az óráját. Ez is egy fordulat. (28:10)

Ha ezt most ütköztetjük azzal a fájó tapasztalattal, ahogyan társkapcsolataink be tudnak dugulni, ahogy az unalom, az elhidegülés és minden egészen rettenetesen szét tud bennünket rágni. Hogyha föltesszük ezt a kérdést, hogy „Mikor vittünk bele ebbe a helyzetbe, ebbe a kapcsolatba valami fordulatot?” És itt aztán nyilván nagyon fontos a fordulatra adott válasz. Nagyon fontos, ugyanolyan fontos, hogy tudok-e fordulatot hozni, és az is, hogy egy fordulatra képes vagyok érzékenyen reagálni és válaszolni. Az ugyanolyan fontos. Mert hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy időnként vannak próbálkozásaink, vannak. Vannak és vannak. És mikor a próbálkozásunkra nem érkezik semmilyen válasz, na az nagyon rettenetes, akkor szoktuk föladni, mikor nagyon sokszor az az élményünk, hogy egy próbálkozásunkra nem érkezik válasz. Ezt egyébként a lélektan úgy hívja, hogy létezik a motiváció megerősítő köre. Beszéltem én erről? Júj, most… ez a sok roráte mise, tudjátok… Hogy például itt ülsz most, ez idáig stimmel, és azt mondod, hogy „Jó, én hazamegyek, hazamegyek, hazamegyek, hazamegyek, hazamegyek, én azt hiszem, hogy este meséket fogok olvasni. Nem is hülyeség, mé’ csak úgy, csak úgy. Kólát iszom hozzá, hmm.” És te éppen a kedvenc foteledben mesét olvasol, s bejön a társad, és rád néz és azt mondja: „Mi ez a hülyeség, amit itt te olvasol?” Egy ilyen megjegyzés hihetetlen mélyre tud bennünket rántani. Mert ugyanis azt történik belül, hogy kigondolok valamit, rájövök valamire, picit elcsábulok valami jóra, viszek valami fordulatot. De még ez nagyon-nagyon képlékeny, még nagyon embrionális állapotban van, még én is nagyon bizonytalan vagyok benne, épp hogy csak elindultam. És hogyha ebben a nagyon érzékeny állapotban nem erősítenek meg kívülről abban, hogy jó amit csinálok, akkor sokszor még mélyebbre zuhanunk, mint ahogy voltunk. De ha a társunk észreveszi, hogy tettünk valamit, és megerősítést kapunk, na ez a motivációs kör, a motivációt megerősítő kör, hogy azt mondjuk, hogy „Na gondoltam, hogy jól csinálom, szerintem ez egy jó ötlet, nekiláttam, és megerősítették ezt a motivációmat.” Ilyenkor a motivációs kör el tud mélyülni és meg tud erősödni. Ezért van nagyon nagy jelentősége annak, hogy nem csak tudjak fordulatot hozni, hanem hogy meg tudjam erősíteni a társam által hozott fordulatokat. Óriási jelentősége van. Egyik ugyanolyan fontos, mint a másik. (31:35)

Picit azt érzem, tudjátok, mindig, mikor konkrétumokról beszélünk, olyan érzésem van, hogy… de lehet, hogy ez belőlem jön, hogy egy picit… (Viszket az orrom.) hogy ezt megmosolyogjátok. Nem tudom, hogy így van-e. Itt belül azt érzem „Jó, hát ilyen, ilyen… jaj már!” Nem tudom, hogy ez belőlem jön-e, de minél konkrétumobbakat mondunk, annál inkább „Jó, hát most ilyen… egyszer egy… meg ha rád kacsintottak, kacsints vissza, vagy…” Hát szóval most ezért jöttetek ide? Szóval van egy rossz érzés bennem. „De ne legyen!” Köszönöm. Hát akkor jól van. Látjátok, ezen múlt, kaptam egy megerősítő motivációt. Jó, na, akkor mondom tovább. (32:20)

A pozitív szemléletmód megerősítése

Mégpedig nem mondok már több ilyen fordulatot, más dolgunk is van. Emlékeztek, múltkor az emlékezési hibáról beszéltünk. Visszagondolok, hiba, és akkor elmélyül bennem az, hogy „Tudhattátok volna, hogy mi lesz annak a következménye... Tudnod kellett volna, te biztos jól láttad, és direkt nem segítettél.” És, és, és, milyen mélyen meg tud erősödni egy negatív szemléletmódunk. Most nézzük meg ennek a másik részét, hogy hogyan tud a pozitív szemléletmódunk megerősödni, miközben nem szakadunk el a realitásoktól. (33:00)

Egy amerikai terapeuta visszagondolt 40 év terápiás működésére, s a következőt mondta: „Sajnos évtizedeken keresztül én is, mint nagyon sok társam, a terápiás működésünkben szinte kizárólag a negatív érzések tompítására, enyhítésére, csökkentésére figyeltünk. Hiába érkezett hozzánk egy kliens, aki azt mondta, mondjuk „Doktor úr – a pszichiáter, vagy akárhogy… – hogy tulajdonképpen a jövetelem célja, én szeretnék boldog lenni.” Szerintetek ő egy normális kliens? Nagyon normális. De hogy fordította le nagyon sok szakember ezt a kérdést, hogy én tulajdonképpen szeretnék boldog lenni? Maga a terapeuta is azt mondta: „Énbennem ez a kérdés, vagy ez a kérés, hogy szeretnék boldog lenni, úgy fordult át, hogy… Áhá! Meg akar szabadulni a depressziójától.” Áhá! Szeretné a szorongását csökkenteni. Ja, hát hogy a haragját megpróbálja akkor kézben tartani, hogy ne legyen annyira haragos. Áhá, szóval a tanult tehetetlenségéből szeretne kivergődni.” (34:20)

Egészen nyilvánvalóan látjuk a kettő közti különbséget. Hogy amikor valaki azért dolgozik, hogy negatív dolgoktól szabaduljon meg, az nagyon fontos tud lenni. Néha valóban muszáj szorongást csökkenteni, muszáj, muszáj, muszáj dolgozni érte, ez világos. De attól, hogy negatív dolgokkal küzdünk, és eredményekre is jutunk, ez nem teremti meg önmagában a jónak a föltételeit. Érthető ez? Valaki tud a haragjával már mit kezdeni, nem lesz tőle boldogabb, csak megtanult a haragjával valamit kezdeni. Megtanultam a szorongásomat csökkenteni, a stresszre adott válaszaimat képes vagyok sokkal pozitívabbra fordítani, attól még az életemben nem lesz több öröm. Tehát ha a negatív dolgokra koncentrálunk és azoknak a gyógyulását tűzzük ki célul, hogy ez ne legyen, az ne legyen, satöbbi, annak van jelentősége, néha kikerülhetetlen, hihetetlenül fontos tud lenni, de azt ne várjuk tőle, hogy pozitív változásoknak önmagában a föltételeit és a lehetőségeit megteremti, vagy hogy azok meg is történnek általa. Ez egy nagyon fontos különbségtétel. Ezt a jelenséget máshol már egyébként nagyon jól ismerjük, mert már nem is tudom mióta, de szerintem talán 10-15, talán 20 éve is az egészség meghatározásánál a WHO azt mondja: Az egészség nem a betegség hiánya. Ez ugyanaz. Tehát megszűntetem azt, hogy te beteg legyél, még nem lettél tőle egészséges. Attól, hogy valaki éppen nem beteg, még nem mondhatjuk, hogy egészséges, mert ahhoz szociális, érzelmi, kapcsolati, belső, satöbbi egyensúly, jólétre van szükség, hogy őt egészségesnek mondhassuk. Tehát a betegség hiánya nem egyenlő az egészséggel. (36:30)

Ez most nagyon fontos, mert ha a társkapcsolatot nézzük, nagyon sok kapcsolatban a férfi és a nő erőnek erejével 30-40-50 éven keresztül mit csinál? A rosszal küzd. Próbálja, csak kevesebb legyen a vita, ne szóljak oda olyan csúnyán… és hiába érünk el eredményeket, és fontos is, hogy ezt csináljuk és hogy eredményeket érjünk el. De pont azok az eredmények, amit egy nagyon egyszerű, normális kliens így fogalmaz meg, hogy „Én tulajdonképpen nem kevesebb szorongást akarok, (Hát ez nem egy nagy életcél. Életem célja, hogy kevésbé szeretnék szorongani. Hát ez aztán kimerítő, hát ide már más nem is fér be, ezt látjuk. Ez teljesen lefedi az életnek az összes horizontját. Hát normális ember nem azt mondja, hogy… na. Kevesebb szorongással szeretnék élni…) szeretnék boldog lenni.” Tehát most például nagyon izgalmas volna végignézni azt, hogy a kapcsolatainkban, a törekvéseitekben ahogyan próbáltok jobb életet, jobb létet magatoknak, jól-létet magatoknak, hogy ott tulajdonképpen mire irányultok. Negatív dolgok csökkentésére, vagy valahogy pozitív dolgoknak a megélésére. (38:00)

Egy amerikai kutatónő – gondolom Gottmannak a kutatására is alapozva… Mert tudjátok Gottman azt mondta, hogy „Nézem a házaspárok kommunikációját, és a kommunikációban van 4-5 olyan elem, ami ha megjeleni, tudom, hogy nagy valószínűséggel el fognak válni.” Ugye, egy durva nyitás, a másik megalázó, másik felet ítélkező kijelentések, a másik minősítése, annak a felelősségnek egyáltalán nem vállalása, hogy „Én is benne vagyok a helyzetben, és nem csak te vagy mindig a hibás és az okos.” Ok-os. Azt mondja Gottman, és ő egy számolgatós bácsi, de nagyon okos bácsi, azt mondja, hogy „Látom ezeket az elemeket. Ha ez a 4-5 katasztrofális dolog benne van, néhány százalékos hibával meg tudom mondani, hogy el fognak válni.” Ez az amerikai kutatónő megfordította ezt a kérdést. „Nem lehetséges-e az, hogy ha valami pozitívot nézünk, az még jobban meg tudja mutatni azt, hogy a pár együtt marad?” Gottman azt mondja, nézzük mi az, amit el kell rontani ahhoz, hogy elváljunk. A kutatónőt a fordítottja érdekelte. Mit kell jól csinálnunk ahhoz, hogy látjuk, hogyha ezt valakik jól csinálják, akkor együtt maradnak? És képzeljétek, kiderült a kutatásból – nagyon boldog vagyok, hát mintha házas lennék, olyan boldog vagyok, úgy rátaláltam erre, és már csak csinálni kell – hogy az derült ki, hogy van olyan, amit hogyha nézünk, és azt látjuk, hogy valaki jól csinálja, akkor tudhatjuk, hogy az a kapcsolat hosszú távon stabil, és megelégedettek tudnak benne lenni a felek. (40:00)

Társas és érzelmi intelligencia

Mit szóltok? Mondjad már, mondjad már! Ne szórakozzál itt velünk! Mindjárt mondom, de előtte még egy kicsit, valami mást is. Majd mindjárt visszatérünk ide, de mondanék nektek egy magyar kutatást. ’90-es évek… (Addig egy kicsit gondolkodhattok rajta. Azért nem akarom a felfedezés örömét elvenni. Meg így két dolgot csinálhattok egyszerre: figyelhettek is rám, meg nem is. Most ezt mind én odaadom nektek.) ’90-es évek, magyar kutatás, a kérdés így szólt: „Az iskolai eredményesség mennyire jósolja meg előre az életben való eredményességet?” Eredményes az iskolában, eredményes az életben. Hát mert az iskolának azért egy picit ez is dolga lenne talán. Nem? Tehát azon kívül, hogy matematika, meg fizika, hát valamiért van az az iskola. Tudjátok, hogy ’90-es évek, magyar kutatás, hány százalék? Eredményes az iskolában, eredményes az életben. „3.” Hú, ez durva. Juj, ez kicsit fájt! Igen, nagyon, látszik, hogy nagyon lehangoló véleményetek van az iskolarendszerről. A kutatás szerint 18%. 18. Rendes kutatók rákérdeznek arra, hogy miért, mi hiányzik, illetve, hogy mi az, ami hogyha van, az pozitív összefüggésben van, egyértelmű összefüggésben van az életben való eredményességgel. A válasz pofonegyszerű. Az érzelmi és a társas intelligencia fejlesztése pozitív összefüggésben van az életben való eredményességgel. Tehát egy olyan iskola, ahol az érzelmi és társas intelligencia fejlesztése zajlik, és amellett oktatnak is ezt-azt, ott az eredményesség az életben való eredményességet is prognosztizálja. Jaj, de szép is ez! Tehát érzelmi és társas intelligencia. Na most! (42:45)

Tudom, hogy föltettem egy kérdést, de még egy picit hadd, hadd buggyanjon, hadd érlelődjön. Egy amerikai kutatás szerint a következőt nézték. 60 céget vizsgáltak úgy, hogy beültek az értekezletekre. A 60 céget úgy választották ki, hogy legyen 20 olyan cég, amelyiknek nagyon megy, 20-nak, amelyik elég jól talpon van, és 20 aki (Húz? Nem húz, hanem 20.) amelyik csőd közeli állapotba került. A kommunikációt figyelték, és egy nagyon egyértelmű összefüggésre találtak rá. Ez pedig az, hogy azok a cégek, amelyekben nagyon nagy eredményességet tudtak fölmutatni, legalább a 2,9:1 arányban pozitívan kommunikáltak egymással, és a kommunikáció tartalma pozitív volt. Nem t’om, hogy miért, 2,9. Nem három, 2,9. És egyértelmű összefüggés volt a között, hogy ahol 2,9:1 arány alá esett a pozitív és a negatív tartalmaknak a kommunikációja, a cég, a vállalkozás kezdett tönkremenni. Tök mindegy, hogy mivel foglalkoztak. (44:20)

Erre talán emlékeztek, mert ezt az adatot kiragadtuk már, hogy Gottman pedig ahogy a párkapcsolati kommunikációt nézte, ő hétvégeket vizsgált. Hétvége, és számolgatott: pozitív, pozitív, negatív… Gyerekkoromban csináltam ilyet. Néha unatkoztam gyerekkoromban. Ti unatkoztatok? Te nem. Én tudom, olyan… nem értem én ezt… olyan okosak vagytok, ezt annyiszor hallottam, én mindig egy kis bátorításért meg szoktam kérdezni: „Unatkoztatok? – Nem.” Tudjátok, mi fáj a legjobban? Mikor azt mondjátok, hogy csak a hülye ember unatkozik. Hmrrr! Megyek is… szép… Bátorító kis fény… Unatkoztam, s unalmamban a következőt játszottam gyerekkoromban. Amikor már nagyon unatkoztam, II. emeleten laktunk, kiültem az ablakba, hát nem pont így, sz’al nem lógattam, hanem csak úgy, és elkezdtem számolgatni, striguláztam, hogy milyen színű autók mennek el. Ez azt jelenti, hogy 7-8 éves koromban statisztikákat gyártottam a magyarországi autópark színére vonatkozóan. Bizony. Máig is emlékszem, hogy a fehér volt a győztes. Igen, tehát többször megismételtem a kutatásomat, de nem publikáltam, ahhoz nem értettem. (46:05)

Mérei Ferenc tudjátok, mit mondott erre? Azt mondta: „Ahol untatnak, onnan menekülj el!” Társas és érzelmi intelligencia. Tehát Gottman azt mondja, hogy a vállalatoknál a 2,9:1 az megfelel, vagy annál jobb. A társkapcsolatban nem elég. A társkapcsolatban 5:1. Azt mondta, tudjátok, ilyen 14 éves kutatásokat csinált. Azt mondta: „Ahol 5:1 aránynál nagyobb és jobb volt a pozitív-negatív tartalmú kommunikáció aránya, az a pár jól volt.” 5:1 alá ha csökkent, de ha már 3:1 alá csökkent, akkor lehetett tudni, hogy a pár, hogy 3:1 alatt már a válás szélén vannak. Tehát hogy ott már reálisan merül föl, hogy most mi összetartozunk, vagy nem? Most ez nekem jó vagy nem? Most ezt akarom, vagy nem? 3:1 alatt. Ahol negatív volt, erre ezt a kifejezést használta, hogy „katasztrófa”. (47:20)

Itt tehát van egy olyan hihetetlen lehetőségünk és kincsünk, amit úgy tűnik, hogy nem használunk eléggé. Ez pedig az, hogy nem a negatívumokat próbáljuk enyhíteni, hanem a pozitívumokra figyelni. És mondom akkor, most érkeztünk el oda, ami miatt dühösek vagytok rám, vagy alusztok. Ez pedig ami a konfliktusoknak és a konfrontációnak a minőségénél is jobban megmutatja, hogy egy pár képes tartósan, megelégedetten együtt lenni, az a következő. Az, ahogyan ünnepelnek. Az ünneplés módja. (48:05)

Ahol jön valaki, és természetes abban a közegben, hogyha jó ér engem, azt mondom, itt kezdődik. Tehát egy olyan természetes közeg, ahol el tudom mondani, hogy… Képzeljétek, annyira jó dolgok történtek. Ma például volt időm napközben aludni. Ezt képzeljétek! Másfél órát szundítottam, a nyál is kicsorgott itt jobbra a szám szélén. Nagyon jól esett, nagyon. Jaj, még visszagondolni is jó rá. Nagyon érdekes álmom volt, de nem mondom el. Tehát ott kezdődik, hogy ér engem valami jó, és olyan a közege a mi kapcsolatunknak, hogy azt én szívesen elmondom neked. Az a természetes, hogy a jó dolgokat elkezdjük egymásnak mondani. Ez nem elég. Nem csak, hogy elmondom és mondhatom a jót, hanem a reakciónap van óriási szerepe. Mert négyféleképpen lehet reagálni arra, mikor valaki valami jót mond, és csak egy, csak az egyik az, amit érdemes csinálni, a másik hármat nem érdemes csinálni, mert az érzelmi összetartozás, a megelégedettség és a tartósság sírva menekül tőlünk. (Mennyi az idő?) Bemutatom mind a négyet. Na, nézzük csak. (49:35)

Az ünneplés módja – Fizuemelés!

Képzeljük el, jövök haza a munkából. Hahaa! Jövök? Huhú! Nem hogy jövök, hahh, innen kell jönnöm. Örülök! Képzeljétek el, hát ilyet, de mielőtt még elmondom a feleségemnek, képzeljétek el! Fizetésemelés! Ezt képzeljétek el. Ma, ma, ebben a nehéz gazdasági világban, válság ellenére, a főnököm azt mondja, hogy „Feri nézd, évekig húztad a szekeret, egyszerűen te megérdemled. Nézd, éppen, éppen akkor kell megbecsülni a legjobb munkatársakat, amikor nehéz a helyzet.” Hallottátok ezt? Vúúú! Na megyek, elmondom a feleségemnek, csá! Megyek haza, megyek: „Gyere! Képzeld, fizuemelés! Tűrürűrü-dűdüdű!” Tehát nem csak, hogy mondhatom, kifejezhetem az örömömet is. Most gyorsan belefogtam egy értelmezésbe. „Képzeld drágám, mi történt…, hát, kaptam fizetésemelést… Énszerintem már épp itt volt az ideje úgy egyébként, de…” Ezt, ebbe most ne mélyedjünk bele. (51:05)

Emlékeztek arra a történetemre, hát az, az élet az annyira, hát az élet nagyon jó. Olyan történetek vannak benne, kitalálni se lehet. Kedves idős házaspár érkezik a misére, mise után megvárnak, s azt mondják: „Feri, tudjuk, hogy te jó ismeretségben vagy a lányunkkal, és a lányunk tudod, hogy pedagógus. Képzeld el, hogy kitüntették. Kitüntették! Tedd már meg, légyszi’, hívd őt föl és gratulálj neki!” De gyönyörű, hogy a szülőknek ilyen eszébe jut, hogy a szülők eljönnek azért, hogy… Én nem vagyok barátja ennek a valakinek, jó ismerőse vagyok, de hogy a szülők eljönnek azért, hogy én gratuláljak egy… Na! Hát most… hát de hogy? Most fölhívom, hogy anyád volt itt, azt mondta, hogy gratuláljak… hát ez így elég hülyén hangzik. Na jó, jó, most… de tényleg tipródtam ezen, ez annyira, hogy… Ugye ez, mikor azt mondják: „Viselkedj természetesen!” Ez a lehetetlen lehetetlenje, tehát hogy hívj föl valakit úgy, mint hogyha csak úgy eszedbe jutott volna, hát ezt hogy csinálod? Hát én ezt nem bírom csinálni. Nem bírom csinálni, és gondoltam, a legjobb, hogyha tisztán csináljuk. Fölhívtam: „Te, szia Panni! Voltak a szüleid a misén - Én mondtam. Azt nem, hogy ők kértek engem, hát azért… tapintat. – voltak a szüleid, és mit újságoltak? Hogy megkaptad azt a csoda kitüntetést. Hát szívből gratulálok neked!” Rövid csönd. „Már régen meg kellett volna kapnom.” Na, ez a fordulat. Ööhööö… Na jó, hát a többit nem is mondom. „De nem is örülsz neki? – Hát jó, hát örülök, amennyire egy ilyen megkésett kitüntetésnek örülni lehet, annyira, hát annyicskára örülök, de hát, jó, hát azért egy picit… Kösz, hogy fölhívtál. Nagyon szomorú nap ez nekem, hogy így…” Na, szóval! (53:35)

Az első, hogy megyek, és azt mondom, hogy „Te képzeld el!” Tehát ha örülök, akkor örülök. Hogy egyáltalán örülök, azért az ott kezdődik. Az, hogy elmondom egy örömöm, az nem az, hogy „Képzelt, nagyon örülök, hogy…” Ugyanez a pszichológus mondta… Mindjárt mondom a négyet, mindjárt, mindjárt, nem felejtettem el. Készültem. Azt mondja: „Mikor évtizedeken keresztül a negatívumoknak az enyhítésére szolgáló munkát végeztem, akkor annak a következő lett a hatása. Nem boldog kliensek kerültek ki a kezem közül, hanem kiüresedett kliensek.” Hát már nem szorongott annyira, de más meg nem volt benne. Már nem aggódott annyira, már nem volt depressziós, már nem volt annyira sok harag benne… De mi volt benne akkor? Hát automatikusan nem lett tőle boldogabb, ugye erről beszéltünk. Na most… tehát! Mondom. (54:45)

1. Aktív-konstruktív


„Te képzeld! Fizuemelés! Hejj!” A négyféle reakciót szeretném mutatni. Melyikkel kezdjük? A jóval, jó, puszi. Ha szeretnénk tartósan, boldogan, túrurúrudú, akkor a reakció aktív-konstruktív kell, hogy legyen. Akkor már értitek, ugye? Megyünk tovább. Ugye, hogy nem elég csak valamit tudni? Tehát az aktív-konstruktív válasz az az: „Micsoda?! Tényleg? Fizuemelés? Mennyi? Mennyi?” És utána nem az, hogy „Őöö, csak annyi?” Akármit is mondok: „Aaaa! Két nyalóka kijön belőle, az tuti! Thúúú! Karácsony előtt, ráadásul! Ez aztán az öröm! Hogy volt? Hogy volt? te ne, ne, ne, vávává…, ne, ne csak azt mondd, hogy mi…, de hogy, hogy történt? A történet, mondd a történetet is. Bementél, és behívott a főnök? Vagy te mentél be? Hú, hát mármost aztán nagyon kíváncsi vagyok, hogy volt. hú, de sok féleképp lehetett. Na, de hogy volt, az hogy volt?” És akkor, mikor elmondja a történetet, akkor azt mondja, hogy „Te, és boldog vagy? Melyik volt a legjobb rész?” Hmm, a csúcspont. „Hú, minek örülsz most a legjobban?” A lóvénak. Hát dehogy is! Gondoljátok, hogy a lóvénak örül? Hát dehogy is, hát nem tudjuk még, minek örül, meg kell kérdezni. „Minek örülsz a legjobban? Jaj, ne is mondd!” Jaj, és akkor folyik a szó. „Annak örülök a legjobban, hogy azt gondolom, hogy a főnököm tényleg látja, hogy jól dolgozom. Ez nekem nagyon fontos. Én akkor tudok jól dolgozni, ha látom azt embertől emberig, szem, szem, szem.” És az aktív-kostruktív válaszadásban ott vannak azok az elemek, amelyeket olyan gyakran mondtunk a tükör-neuronokkal kapcsolatban, vagyis szemkontaktus, az kell. Tehát ha azt csinálom, hogy „Jaj, de örülök neki…” E-ee! „De örülök neki! Hú!” Szemkontaktus. Aztán „Ááááá! Hurrá!” és utána „Hogy ünneplünk?” Nem muszáj mindig kérdezni. Hát csinálom a fordulatot. Én egy belevaló feleség vagyok. „Karácsonyt egy kicsit előrehozzuk. Huhuhú! Vettem egy jó pezsgőt, be van már, be van már, be van már stokizva. Na de most kibontjuk. Nincs az a Karácsony, amit ez a pezsgő megvárhat. Elő a kristálypoharat, ünneplünk. Jaj, de szép az élet!” (58:00)

Ez a kostruktív-aktív válasz. Ez az amerikai kutatónő azt mondta, ahol a társkapcsolatban a jó meg tud jelenni, az öröm, az öröm, az öröm megjelenik, kimondható, megélhető, konstruktív-aktív (Hú, de…) Konstruktív-aktív választ kapunk rá. Mondhatod hogy történt, ünneplejük meg. „Fölhívom a barátnőmet, azonnal fölhívom, csak még most mondd el, aztán fölhívom a barátnőmet… Képzeld…!” És a férfi hallja, vagyis én, hogy a feleségem áradozik rólam. „Képzeld, végre! De megérdemelte! Az én mucim!” Na ez az. Akkor mondom a másik hármat, hogy lehet elrontani. Ezeket ne tanuljuk meg, csak tudjuk, hogy éppenséggel vannak olyanok, akik néha így. Nagyon ritka, tehát ez egy exkluzív, egzotikus alkalom a mai, kézbe veszünk ilyen csodabogarakat. (59:15)

2. Passzív-Kostruktív


A másik válasz így. Én mondom persze, rosszabb esetben persze nem így mondom, hogy „Képzeld, képzeld…”, de mondom, a válasz. „Na, nagyon megérdemelted. Szerintem is már itt volt az ideje.” De megkérdezném, hogy mit éreztek. Nem kell mondani, de én ahogy kimondtam ezt a választ, egészen lefagytam. Éreztem, hogy így valami leáll bennem. Nagyon érdekes volt, így… Teljesen, mintha így áramlott bennem valami, és így teljesen leálltam. Ez nagyon érdekes. Ezt úgy hívják, hogy éppenséggel a válasz az jó, tehát konstruktív válasz. „Nagyszerű, örülök neki, épp itt volt az ideje.” De passzív. Nem teszem bele magam, ezért a kapcsolat nem is épül. De nem hogy nem épül a kapcsolat, hanem úgy puff, akkor most itt vagyunk. (60:25)

3. Aktív-Destruktív

Na nézzük meg, hogy állítólag egyesek, nagyon messze hogy tudják még ezt elrontani! A következő: „Képzeld, képzeld! Fi-ze-tés-e-me-lés!” Erre a válasz: „Na, adózni is biztos kell utána. A mai világban az tuti. Még az is lehet, hogy… még az is lehet, hogy mire megy az adó, kevesebb lesz, mint ami most volt. Na, ahogy ismerjük ezt a mai világot. Háhh, na, jó.” Pozitív romboló válasz. Már nem pozitív, aktív, úgy pozitív. Ez aztán aktív válasz, rögtön jön, visszakézből. (61:20)

4. Passzív-Destruktív

(Ezt most már akkor kitalálhatjuk.) „Képzeljétek, cc-cc-cc…!” Válasz: „Aha, és vacsira mi van?” Passzív romboló válasz. A passzív romboló válasz a legbrutálisabb. Olyan, mint hogyha nem is hallottam volna semmit. Egyszerűen megyek, és élem a magam világát tovább, hozok be valamit, vagy kimegyek. (61:55)

Ez a négy reakció. Elég egyszerű, jelentősége óriási nagy. Tehát az ünneplésnek a módja és a szabadsága. Az öröm kifejezésének a tere és az arra adott válasz jobban összetart bennünket, mint ahogy azt valaha is gondoltuk volna. Tehát nem érdemes csak azon veszkődni reggeltől estig, hogy valami rosszat ne csináljak a kommunikációban, ahogy azt el szoktam rontani, hanem mehetünk itt a másik világ felé. (62:35)

Az amerikai pszichológus, az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke azt mondja: „Sajnos az a tapasztalatom, hogy készségszinten elég kevés ember működik gyakorisággal ilyen helyzetekben úgy, hogy aktív-konstruktív választ adjon. Ezért gyakorolni kell.” Tulajdonképpen ez az, ami sosem hagyható ki, a gyakorlás. Nincs olyan jó válasz, amit utána ne kéne gyakorolni. Nem attól jó válasz egy jó válasz, hogy megoldja a helyzetet, hanem hogy tudom, hogy mit köll utána csinálni. És itt, amiről mi beszélünk, egytől egyig ilyen helyzetekről van szó. Tehát utána jön a munka része, de legalább tudjuk, hogy mit érdemes csinálni. (63:30)

Hogy mennyire értjük ezt, hogy nem csak mondjuk a stressz csökkentés, a negatív dolgoknak az elkerülése, stb. az, ami igazán eredményre vezet, hanem a pozitív dolgoknak a megerősítése, a katonák kiképzésében is. Amikor van egy éles helyzet, de hadgyakorlat, akkor éppenséggel természetesen nagyon jó, hogyha egy katona megkapja azokat az instrukciókat, hogy például ahhoz, hogy eredményesen lőjön, ahhoz nem veheti nagyon szaporán a levegőt. Ugye? Tehát mondjuk hogy egy katona bevetés közben tud hasi légzéssel működni, tehát képes a lélegzetvételére figyelve a stresszre adott választ optimalizálni. Különben hát zombi lesz. De az még csak egy dolog, hogy képes vagyok valami negatív dolgot ellensúlyozni, de egy harci helyzetben! Hát jó, most akkor, most ettől még nem lesz megnyerve a csata. Hát ott jön még a leleményesség, a fordulat. Pillanatról pillanatra minden pszichés funkciómnak, fizikai funkciómnak kéne, hogy a birtokában legyek. Az nem egyenlő azzal, hogy a stressz, nincs akkora stressz. Ez tök jó, de attól még akkor ott ülök a lövészárokban húsz évig. Ezért a kiképzés arra irányul, hogy megtanuljak nehéz helyzetekben jól működni. Nem arra, hogy a nehéz helyzetekben hogy tudnék kevésbé elrontani valamit, hanem hogy a teher alatt hogyan tudok jó cselekvést, megoldásokat kivitelezni. Hát most képzeljünk el egy katonát. „Nézd, azért a legjobb dolog az lenne, hogyha valahogy azt a harci helyzetet megváltoztatnád. Tehát kérj békét, menj, mondd azt, hogy azt nem kéne csinálni…” Hát egy harci helyzet az harci helyzet, ott azzal nem sok mindent lehet tenni. Vagyis, például… de ezt már nagyon sokan mondták. (65:55)

Karl Gustav Jung is erről beszélt. Azt mondta… Valamelyikünk itt neurotikus. Nem kell, hogy az az egyvalaki föltegye most a kezét. (Akkor te, szegény! Ez jó. Na most!) Akkor kitűzhetjük célul azt, hogy akkor most belefektetek tíz évet, hogy megszabaduljak a neurózisomtól. Mi ezzel a helyzet? Ez vagy sikerül, vagy nem. Vagy teljesen sikerül, vagy részben sikerül. Na de nekem akkor is élnem kéne, ha nem sikerül. És akkor is valahogy lennem kéne, hogyha csak részben sikerül. Ezért az életemet nem érdemes abba az irányba vinni kizárólagosan, hogy „Ha megszabadulnék a depressziómtól, egész boldog ember lehetnék. Ha ettől a rohadt örökségemtől… – és akkor jön a lista – sikerülne megszabadulnom, na akkor talán találnék egy jó pasit, egy klassz nőt. De ameddig ez van, ááá-á-áá.” Churchill depressziós volt. Tudjátok? Lincoln is az volt. Az, amit jól csináltak, nem az, hogy meggyógyultak, hanem hogy amikor rosszul voltak, akkor is tudtak jól működni. És azért, mert hogy mikor éppen nem vagyok jól, akkor is el tudom fogadni, viselni, tűrni „Igen, ez most így van.”, képes vagyok reflektálni rá és az erőforrásaim birtokában tudok maradni. Ez a nagy dolog. (67:40)

Annyira emlékszem, egyszer volt egy születésnap. Hű, most mondok anyukámról egy szép történetet. Egy születésnap volt, és anyukám szervezte mindig ezeket az ünnepeket, és ajándékokat adott át. És úgy mondott is hozzá néhány mondatot, meg úgy ki is bontottuk, meg úgy minden ott volt, s láttam az anyukámon, hogy nincs ott lélekben. Elég érzékeny kisfiú voltam, s láttam, hogy úgy el-elpillant, úgy egyszerűen nem volt ott. Fizikailag ott volt, lélekben nem volt ott. Érzékeny fiúcska, nagyon a szívemre vettem, nagyon fájt. Évente egy szülinapom van, na, ez is egy pech, már ez is egy nagy hendikep, de hát ezzel még csak elboldogulnék, de hogy az anyám csak úgy jó, odaadta az ajándékot, mmhmm… Ezt forgattam magamban, emlékszem, fiatalember voltam, s aztán egyszer csak úgy átfordult bennem ez a tapasztalat. Arra gondoltam, hogy de nagy dolog az, hogy az édesanyám, miközben lehet, hogy semmi kedve nem volt, mit tudom én mi volt az apukámmal való kapcsolatában, akármi történhetett vele aznap. De hogy milyen nagy dolog, hogy ő azt végigcsinálta, hogy ugyanúgy megvette, becsomagolta, elmondta, leült, kikészítette, meghallgatta. S egyszer csak elkezdtem hálás lenni az anyukámnak. De nagy dolog, hogy ezt megcsinálta értem! Egészen átfordult bennem a történet. Nem alakult át az a rossz érzés, legalábbis az emléke megvan, igen, igen, fájt az, de ahogyan őrzöm, ahogyan ránézek, az mármost más. Nagyon szeretem érte az anyukámat, hogy ezt, ezt meg tudta csinálni. (69:45)



Na, befejezem. Akkor három dolgot kívánok nektek. Az erő legyen veletek! Azt mindig, akkor is, ha nem mondom. Azután pozitív, aktív, konstruktív válaszok. Áhh, hát akkor jó gyakorlást! (70:20)

Részletek, gondolatok Pálferi előadásaiból minden héten

Te is kéred? Hova küldhetjük őket?