2011. december 18. – ADVENT 4. Vasárnapja (B év)
Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (2Sám 7,1-5.8b-11.16)
Történt pedig, hogy amikor a király már a palotájában lakott, s az Úr
már nyugodalmat szerzett neki mindenfelől valamennyi ellenségétől, így
szólt a király Nátán prófétához: ,,Nem látod-e, hogy én cédruspalotában
lakom, az Isten ládája pedig bőrök között van?' Azt mondta erre Nátán a
királynak: ,,Eredj, tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert az Úr
veled van.' Íme, azonban még az éjjel szózatot intézett az Úr Nátánhoz,
ezekkel a szavakkal: ,,Eredj, s mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni az
Úr: Hát te házat akarsz építeni nekem lakásul? Most azonban ezt mondd
szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni a seregek Ura: Én elhoztalak téged a
legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy, s veled
voltam mindenütt, ahol csak jártál, s kipusztítottam minden ellenségedet
színed elől, s olyan nagy nevet szereztem neked, mint a föld nagyjainak
neve. Nos, én népemnek, Izraelnek helyet szerzek, s elültetem, hogy ott
lakjon, s ne háborgassák többé, s a gonoszság fiai ne nyomorgassák
többé, mint azelőtt, attól a naptól kezdve, hogy bírákat rendeltem
népem, Izrael fölé. Nyugodalmat adok tehát neked minden ellenségedtől, s
íme, előre megmondja neked az Úr, hogy házat alkot neked az Úr. hanem
állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd
lesz trónod mindenkor.'
Szentlecke (Róm 16,25-27)
Annak pedig, akinek van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket
evangéliumomban és a Jézus Krisztusról szóló tanításban, s annak a
titoknak a kinyilatkoztatásában, amelyre az örök idők során hallgatás
borult, de amely most az örök Isten parancsára a próféták iratai által a
hitnek való engedelmesség végett nyilvánvalóvá lett, s így minden
nemzet előtt ismeretes, az egyedül bölcs Istennek, Jézus Krisztus által,
tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.
Evangélium (Lk 1,26-38)
Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea
városába, amelynek Názáret a neve, egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy
férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária.
Bement hozzá az angyal, és így szólt: ,,Üdvözlégy, kegyelemmel teljes,
az Úr van teveled.' Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott,
hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: ,,Ne félj, Mária!
Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és
Jézusnak fogod nevezni [Iz 7,14]. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának
fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és
uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége'
[2 Sám 7,13; Iz 9,6]. Mária erre megkérdezte az angyaltól: ,,Miképpen
lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?' Az angyal ezt felelte neki: ,,A
Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; azért a
Szentet is, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme,
Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik
hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem
lehetetlen' [Ter 18,14; Jób 42,2]. Mária erre így szólt: ,,Íme, az Úr
szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.' És eltávozott tőle az
angyal.
Szentbeszéd
Jól ismerjük ezt a történetet, ahogyan Gábor angyal és Mária
találkoznak egymással, és éppen azért is, mert hogy nagyon jól ismerjük,
hogy mi is hogyan történik ebben a találkozásban, ezért aztán könnyen
lehet az ismertség okán egy olyan gondolatunk, hogy milyen természetesen
megy itt a maga útján minden. Hát mennyire egyértelműen jön egyik
kérdésből, egyik szóból, mondatból a másik, a válasz, a felelet. Jaj,
hát látjuk ezt, hogy milyen egyértelmű íve van az angyal és Mária
találkozásának. Érdemes volna azonban most ebből a szempontból egy picit
hátrébb lépni, és innen hátulról megnézni azokat a finom összetevőket,
azt a néhány nagyon finom pillanatot, vagy sajátosságot, ami fontos volt
ahhoz, hogy ez a történet ahonnan elindult, végül oda tudjon kifutni,
ahová meg tudott érkezni. Nézzük meg ezeket a finom elemeket!
Úgyis mondhatnánk ezt, milyen föltételei vannak annak, hogy
bennünk valami Istentől származó meg tudjon foganni? Milyen föltételei
vannak első sorban énbennem és az Istennel való kapcsolatomban annak,
hogy az Istennek valami szándéka, valami terve, valami adománya bennem
be tudjon ágyazódni, és aztán ebből valami, valami elő tudjon állni és
meg tudjon születni? Nézzük akkor ezeket az elemeket!
(1) Először is ahogyan az angyal megszólítja Máriát. Akkor elég
hosszan szólítja őt meg. „Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr
teveled van, áldottabb vagy te minden asszonynál!” Miért olyan fontos
ez? Azért, mert amikor arról gondolkodunk, hogy természetesen, az egész
történetet ismerve, hogy Istennek volt egy terve Máriával, és ráadásul
Mária ilyen értelemben Isten nagy tervének, Isten Fia megszületésének
volt egy nagyon sajátos és hallatlanul lényeges szereplője. Látjuk ezt a
nagy tervet, a nagy ívet, a küldetést, de mivel kezdődik a küldetés?
Azzal kezdődik-e, hogy az angyal odalép Mária elé és azt mondja:
„Szerbusz Mária, dologidő van. Szerbusz Mária, hoztam neked levelet.
Szerbusz Mária, munka lesz.”? Hát ez hogy esne már bármelyikünknek is,
hogy szinte kopogás nélkül, még jó, hogy a nevünket mondják, de aztán
máris jöhet a munka?
Erről itt szó sincsen, hanem úgy kezdődik ez a történet, hogy
először is az angyal ahogy találkozik Máriával, Máriát kinek mutatja be?
Azt lehetne mondani, hogy Máriát megmutatja Máriának. Hogy „Nézd csak,
Mária, az Isten így lát téged. Szeretném megmutatni neked, hogy te
hogyan nézhetnél saját magadra, hogy hogyan volna érdemes saját magadat
látni.” Ezért az első találkozás tulajdonképpen nem is Isten és Mária
között van, hanem Mária és Mária között. Hogy Mária, aki éli az életét,
látja magát úgy, ahogy látja, egyszer csak azzal találkozik, hogy Isten
hogyan látja őt. „Kegyelemmel teljes vagy. Áldott vagy te az asszonyok
között.”
Az első gondolat tehát ez. Ahhoz, hogy bennünk valami Istentől
érkező meg tudjon foganni, aztán abból valami tudjon születni, ahhoz
először nekünk nem rögtön a feladatnak kell nekiesni, nem rögtön
megpróbálni találkozni valakivel – beleértve akár Istent is – hanem
ennek az első és alapvető föltétele, találkozzunk saját magunkkal. Miért
gondolom én azt, hogy egy termékeny találkozásban tudok lenni veled, ha
én nem találkozom saját magammal? Miért tudna megtörténni kettőnk
között valami, ami a saját magammal való kapcsolatomban sem történt meg?
Ezért az első gondolat, az első – mondhatjuk ezt talán – föltétel, hogy
valami Istentől jövő, valódi gyümölcsöt tudjon érlelni, az az, hogy
először is találkozom saját magammal. Ráadásul azzal a saját magammal
találkozom, ahogyan Isten lát engem. Nem mindegy, hogy melyik saját
magammal találkozom. Nem elég, ha csak azzal a magammal találkozom,
ahogy például a sebzettségeimből, a sárüléseimből, a fájdalmaimból,
veszteségeimből vagy a hiányaimból kiindulva látom magam. Úgy nehéz
lesz. Tehát először is találkozom saját magammal, de azzal a valakivel
mindenképpen, ahogyan Isten lát engem. Ez az első föltétel. Azután hogy
folytatódik?
(2) Amikor Mária gondolkodóba esik, miféle köszöntés ez, akkor
utána, merthogy az angyal látja, hogy mi zajlik Máriában, rátér-e a
küldetésre? Nem tér rá. „Hát Mária, mármost bemutattalak téged magadnak,
Isten így lát téged, akkor most már gyerünk!” Nem, nem, mert úgy
folytatódik, hogy „Ne félj Mária, kegyelmet találtál Istennél.” Tehát az
angyal bátorítja Máriát. Rendben van, hogy ő most meglátta saját magát,
de még arra is szüksége lehet, hogy újból kapjon egy megerősítést.
Tulajdonképpen kétszer mondja el az angyal ugyanazt. „Kegyelmet találtál
Istennél.” Mária fél, bizonytalan lesz, töpreng. „Kegyelmet találtál
Istennél. Ne félj, bátorság, ne félj!” Így is mondhatnánk.
Tehát második eleme annak, hogy valami gyümölcsöt tudjon hozni,
valami Istentől jövő igazán meg tudjon érlelődni bennünk, az az, hogy
miután találkoztunk magunkkal – azzal a magunkkal mindenképp, ahogy
Isten lát minket – szükségünk van még bátorításra. Még bátorításra és
megerősítésre. Azt is mondhatnám, nem kell rögtön tudnunk, hogy hogyan
kell azt csinálnunk, vagy hogyan kell azt megvalósítani, kapunk még
bátorítást és megerősítést.
(3) Azután a harmadik elem. Mit tesz Mária? Kérdez. „Hogyan fog
ez történni?” És ennek a kérdésnek két elemét szeretném kiemelni. Az
egyik: szabad kérdezni. Már miért kéne rögtön értenünk az Istennek a
ránk vonatkozó tervét? Miért kellene nekünk azt tudni, hogy az hogy van?
Nem kell értenünk, nem kell rögtön tudni, szabad ott egy kicsit
körbejárni. „Hát hogy is van akkor ez? De hogyan lehet ez? Hát szeretném
egyáltalán elképzelni. Hogy képzeljem én ezt el?”
A harmadik elem, hogy valami tényleg aztán gyümölcsöt tudjon
hozni, hogy szabad kérdeznünk. Nem tudom, hogy ti milyen családban
nőttetek föl, de sajnos az a tapasztalatom, hogy vannak olyan családok,
ahol tilos kérdezni. Hogy amikor egy gyerek kérdez, vagy egy gyerek, aki
már nem is gyerek, de kérdez, akkor rögtön-rögtön kap egy olyan
mondatot, amitől az életkedve is elmegy, nem hogy a kérdezhetnéke.
„Hogyhogy nem tudod? Hát az előbb mondtam el.” Tulajdonképpen Gábor
angyal ezt is mondhatta volna. „Már most kétszer mondtam, hogy
kegyelemmel teljes vagy. Mit értetlenkedsz már itt? Hát kinek kéne még
idejönni, hogy fölfogd, hogy ’kegyelemmel teljes’? Mit okvetetlenkedsz
itt? Hát az üdvtörténeti pillanat magasztosságát nem értetted meg?” Hát
kiráz a hideg ettől, tényleg kirázott, hogy mondtam. Jaj, de rettenet!
Ebből nem lett volna üdvösségtörténet, legalábbis ez az esemény…
Szabad kérdezni, és milyen nagy dolog az, hogy az angyal pedig
válaszol. Ahogyan ott és akkor arra tér van és lehetőség, az érthetővé
válik, szabad kérdezni, szabad nem érteni, szabad nem tudni, és milyen
jól esik, hogy kapunk valami választ. Persze magunk között szólva ez a
válasz sokszor olyan, mint amikor a felnőtt a gyerek kérdésére válaszol
valamit. A gyerek nagyon megnyugszik tőle, mi felnőttek meg tudjuk, hogy
„Hát most ez mennyire volt válasz? Nem tudjuk, neki az volt.” Neki
kétség kívül az volt, és ő azzal tovább tud menni. De az életünkben sok
ilyen helyzet van. Nem a végső választ várjuk, valamit szeretnénk kapni,
valamit, egy kicsit megérteni belőle, mert akkor már tovább tudunk
menni.
A harmadik tehát így szól: Szabad kérdezni, és kapunk valami
választ, és nem baj, ha nem értjük az egészet, és az se baj, ha nem
értünk mindent, de mégis csak valamit megértünk, ami már segít nekünk a
továbblépéshez. (Öt pont lesz csak, tehát már most túl vagyunk a felén,
már most a negyediknél vagyunk.)
(4) Hogy folytatódik aztán ez a helyzet? Úgy, hogy tulajdonképpen
ahogy látjuk itt a folyamatát és az ívét az angyal és a Mária közti
találkozásnak, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az angyal ad időt
Máriának. Természetesen egy összesűrített történettel találkozunk itt,
egy szimbolikus esemény is ez, de kétség kívül ahogy az egyik fordulat a
másik után… mondhatjuk ezt, hogy kapunk időt. Nem csak hogy nem kell
rögtön tudni és érteni… Olyan jól esik nekem az, mikor valaki jön és
fölkér valami komolyabb dologra, és utána nem azt mondja, hogy „Feri,
dönts!”, hanem azt mondja „Feri, aludj rá egyet!” Én úgy szeretek aludni
rá egyet. Már csak azért is, olyan jó, hogy kapok szabadságot, meg
kapok időt. Hát, ha én azt itt úgy se bírom eldönteni, majd éjszaka
történik velem valami jó dolog, valahogy elrendeződik bennem a kérés,
aztán a válasz is. Lehet, hogy reggelre sokkal okosabb leszek.
Tehát a negyedik így szól: Ahhoz, hogy valami tudjon születni
abból, amit az Isten ad nekünk, ahhoz igen, néha szánnunk kell rá
valamennyi időt, nem kell rögtön tudnunk megvalósítani azt, vagy rögtön
igent mondani rá.
(5) És aztán az ötödik… Ami nagyon fontos, hogy itt egy valódi
döntési szabadságról is szó van. Hogy Mária mondhatta volna azt, hogy
„Nem.” Mert hogyha ez nem így lett volna, akkor mi a megváltásunkra
nézve nagyon sajátos talajon állnánk. Valaki szabadságának az elvétele
révén válhatunk-e mi szabaddá? Beszélhetnénk-e arról, hogy mi is
megszabadultunk, hogy Isten a szabadító, miközben pont azt a valakit,
aki megszüli az Isten Fiát megfosztjuk ettől a szabadságtól? Hát egészen
elképesztő lenne. Tehát Mária mondhatott volna nemet is. Hát csak így
jön létre a szabadulás és a szabadítás. De miért fontos ez?
Tulajdonképpen Mária mire mondott igent? Rendben van, mondhatott volna
nemet. Mire mondott igent? Az előzmény nagyon fontos. Mikor azt mondja
az angyal: „Istennek semmi sem lehetetlen.” erre Mária azt mondja: „Na,
hát én az Úr szolgálóleányaként el tudom magam képzelni.”
Mert de sokszor van az, érzünk valami indíttatást Isten részéről,
és azt gondoljuk, hogy nekünk arra kell igent mondani, hogy énnekem
semmi sem lehetetlen. Hát már hogy volna ez így? Énnekem rengeteg minden
lehetetlen, minekünk nagyon sok minden lehetetlen. Ezért amikor Mária
igent mond, nem arra mond igent, hogy „Nekem még ez is menni fog, most
mondta az angyal. Megyek is, elmondom Erzsébetnek.” Azon a talajon
állunk, hogy Istennek semmi sem lehetetlen, nekünk rengeteg minden
lehetetlen. Ezért Mária amikor igent mond, a saját részére mond igent.
Arra a kicsi részre, ami rajta múlik. Arra a darabkára, amit ő hozzá tud
tenni ahhoz, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. De fölszabadító dolog
hallani azt, hogy miközben Isten megszólít és elültet bennünk valamit,
és adja a növekedéshez az erőt meg a kedvet, hogy aközben itt van ez a
mondat, Isten az, akinek semmi sem lehetetlen. Nekünk nagyon sok minden
lehetetlen, de éppen nem akadályoz meg ez bennünket abban, hogy ami
lehetséges, azt megtegyük. De elég csak a saját részünket megtenni.
Ez lenne az az öt pillanat, az az öt finom motívum, ami mind-mind
benne van abban, hogy végül is aztán Mária azt mondja, hogy „Az Úr
szolgálóleányának tudom látni magamat. Ha énnekem ezt kell hozzátennem
ahhoz, hogy itt valami nagy dolog szülessen, ezt a részt, ezt hozzá
tudom tenni.”
De nagy dolog az, hogyha mi magunknak is, egymásnak is, az
Istennel való kapcsolatunkban pedig a történéseinknek, az eseményeinknek
meg tudjuk teremteni azokat a föltételeit, amelyekre Máriának is
szüksége volt ahhoz, hogy végül azt mondhassa, hogy „Igen.”
