2011. december 24. – KARÁCSONY, Éjféli szentmise
Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya
Evangélium (Lk 2, 1-14)
Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott
ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás
Quirinius, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga
városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű
városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és
nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt,
aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés
ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba
fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.
Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek
idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala,
és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így
szólt hozzájuk: "Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az
lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus,
az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektettett,
bepólyált gyermeket." Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az
angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: "Dicsőség a
magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!"
Szentbeszéd
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy most itt állhatok. Plébános atya
megkért, hogy szóljak néhány percet, s nagyon örülünk és örülök annak,
hogy itt vagytok, és hogy egy pici babának a sírása vagy nyöszörgése
vagy forgolódása, esetleg ennek a pici babának a szuszogása eléggé
érzékeny szívre talált bennetek, és azután arra indított titeket, hogy
eljöjjetek ezen az estén, ezen az éjszakán. Ha már arról beszélünk, hogy
ünnep, akkor éppen ebben a közösségben, ebben az együttlétünkben
valóban megünnepelhessük azt, aki meghívott bennünket erre az eseményre.
Hadd kezdjem egy kérdéssel. Nem akarnék aztán rögtön válaszolni
rá, inkább szólok néhány szót. A kérdés így szól: Mit gondoltok ti
arról, szerintetek érdemes-e ebben az évben megszületnie az Istennek?
Érdemes-e Jézusnak eljönni erre a világra ebben az esztendőben?
Érdemes-e ebbe a világba, egy ilyen világba eljönnie az Istennek?
Érdemes-e őneki itt megtestesülnie? De nem akarok válaszolni, hanem
rögtön egy történetet hadd mondjak.
(1) A történet Írországban játszódik, inkább legenda ez. Egy
szerzetesi elöljáróról szól, akinek, s az egész háza népének, a
szerzetes társainak majd fölkopik az álla. Nem lakik ott már senki jól,
csak az egér. Az egérnek még van annyi, hogy jóllakjon, de az ember
fiának már nincsen. Összegyűlnek a szerzetesek és azon töprengenek, hogy
mit lehetne tenni, mert annyira fölkopik az álluk, bizony mármost majd
éhen is fognak halni. végül a szerzetesek, mert nekik ez nem kerül
sokba, azt mondják az apátnak, a szerzetesi elöljárónak: „Hát menjen el
az urasághoz! Van ott bőven. Van ott bőven enni, van ott bőven inni, hát
menjen el oda és kérjen az uraságtól.” Aztán az elöljáró, hiszen hát
mégiscsak övé a felelősség, rajta a teher, ténylegesen nekilát, elindul.
Havas éjszaka, hideg éjszaka… Minden esetre bekopogtat az urasághoz.
Ott ül az uraság sokakkal és ténylegesen ott dőzsölnek. S akkor azt
mondja: „Bocsáss meg, hogy itt zavarlak téged, de látom, ti itt van
bőven mit egyetek, igyatok, mi meg nagyon éhezünk, nálunk csak az egér
lakik jól. Kérlek, adj nekünk, meg még a népeknek, akiknek nincs elég!”
Erre, szinte rá se néz ott az uraság, azt mondja neki: „Hát mit képzelsz
te? Hát te papolsz állandóan a gondviselő Istenről. Hát akkor kérd a te
gondviselő Istenedet, az adjon neked, ha te állandóan őt hirdeted.” Hát
erre az elöljáró egy picit elgondolkodik, majd a következőt mondja.
„Hát én meg is beszéltem ezt a gondviselő Istennel, hiszek is én benne
nagyon, de a kenyér nálatok van.”
Az első gondolatom talán így szólna. De nagy dolog az, hogyha meg
tudjuk mondani, hogy mi az, ami nálunk van. Hogyha tudjuk, mi az, ami a
kezünk ügyében van, mi az, ami a szívünkben van, mi az, ami az
értelmünkben olyan világossá lett. De nagy dolog, hogyha világosan
tudjuk látni, éppen a betlehemi csillag fényénél, vagy ennek a szent
éjszakának a világosságánál, hogy mi az, amink van, hogy mi az, ami
adatott, és mi az, amiből mi is tudunk adni. Ez az első gondolat.
(2) Azután a második. Néhány órával ezelőtt, itt a templomban
misztériumjáték zajlott, pásztorjáték, talán voltatok is itt jó páran.
Tudom, hogy voltatok, néztük. Aztán ott álltam az egyik oszlop mellett,
és történhetett itt akármi, tudjátok, ott az oszlopnál állt egy
nagypapa. A nagypapa kezében ott volt egy egyéves kisfiú, körülbelül.
Nem beszél még az a kisfiú, nem beszélt az semmit se. De tudjátok,
történhetett itt akármi, ez a kisfiú meredten nézte a nagypapáját, és
simogatta az arcát. Itt ment a misztériumjáték, de ez a kicsi fiú
egészen lenyűgözve nézett a nagypapára és meg-megsimogatta az arcát. A
nagypapa, mondanom sem kell, hogy milyen lenyűgözve nézett vissza a kis
unokájára, szinte itt meg is szűnt minden, ahogy ott egymással voltak
elfoglalva.
Ez a pici baba, akire mi azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus, a
világ Megváltója, úgy kezdi az eljövetelét ebbe a világba, hogy nem is
tud beszélni. Ezért aztán hogyha mi elég érzékennyé szeretnénk tenni a
szívünket Isten felé, akkor ne a beszédjét várjuk, hanem a simogatását.
Ne a beszédjét várjuk, hogy majd mond okosat, mond fontosat, mond
olyasmit, ami aztán majd elindít bennünket, vagy megerősít. Mert talán
éppen ez az éjszaka arra hív bennünket, hogy még a beszéd előtti
finomságra tegyük érzékennyé a szívünket. Arra, ahogyan Isten megérint
bennünket. Nem szól egy szót se. De sokan mondják ezt: „Isten nem szól.”
Hát lehet azért nem szól, mert egy pici baba, még nem tud beszélni. De
azért a kezét kinyújtja már, hogy megsimogassa az arcunkat. Azért a
karját már ölelésre tárja. S ha van bennünk elég érzékenység, nem várunk
arra, hogy Isten szóljon, hanem megérezzük a simogatását, valamiképpen
hagyjuk, hogy megérintsen bennünket, és ez elég lehet arra, hogy
elinduljunk, vagy mozduljunk, vagy hogy válaszoljunk erre az érintésre,
arra a kitárt karra.
(3) Ezért azt is mondhatnánk, és ez már a záró gondolat, hogy
2000 évvel ezelőtt ki gondolta azt, hogy lehetséges, hogy az Isten, a
Messiás és a Megváltó egy pici babában valahogy meg tudjon jelenni? Hát
erre mindenki azt mondta volna, ez aztán micsoda lehetetlenség.
Tulajdonképpen a keresztény ember lehetősége a lehetetlen. De nem nekünk
kell tudni a lehetetlent, azt Isten tudja. A keresztény ember igazi
lehetősége ebben a világban a lehetetlen, de erre hadd hozzak rögtön egy
gondolatot.
Susie Valdes, egy valaki, aki Mexikóban él, és ott az Isten
megérinti az arcát, és érzi Istennek a simogatását, és ez azt jelenti
számára, hogy nem tud elfordulni azoktól az emberektől, akik a
szeméttelepen élnek. Nekilát egy egyszerű asszony, egy műveletlen és
tanulatlan valaki, és évtizedeken keresztül ott, a szeméttelepen nekilát
annak, hogy ezek az emberek, akik ott élnek a szemét között, emberibb
életet tudjanak élni. Azt mondja: „Az az én feladatom és az az én
küldetésem, hogy ezek az emberek, akik a szeméttelepen élnek, ők tovább
tudják adni a gyerekeiknek azt, annak a reményét és annak a hitét, hogy
lehet másképpen is élni, hogy az élet nagyon szép tud lenni. Hogy ennek a
hitét és a reményét szeretném továbbadni azoknak, akik itt élnek a
szeméttelepen.”- mondja ez az asszony.
Azért a záró gondolatom valahogy így szól, hogy Karácsonynak az
az üzenete, hogy az ember igazi lehetősége, hogy az ember az emberségét
kibontakoztassa az az, hogy a lehetetlennek is nekilátunk. Annak, amire
olyan sok ember azt mondja, lehetetlen. Hogy azt mondja, értelmetlen,
vagy túl sok, vagy túl nehéz, vagy még elképzelni se tudom. Az ember
igazi nagy lehetősége az, amire a legtöbb ember azt mondja, hogy
lehetetlen.
És ezért aztán, most már a záró mondat, mert hogy egy kérdéssel
kezdtük. Érdemes-e szerintetek Istennek megtestesülnie 2012-re?
Érdemes-e? És erre talán sokan azt mondják „Jaj, erre a világra? Jaj,
ilyen emberek közé?” Márpedig talán nem innen kéne nézni, hanem sokkal
inkább onnan, hogy mi lenne akkor, ha olyan emberré lennénk, aki miatt
az Istennek érdemes megtestesülni. Hogy az Isten azt mondhassa amikor
velünk találkozik, itt, ebben a világban, 2011 végén, vagy 2012 elején:
„Hát de jó volt ez a találkozásom Péterrel! De jó volt ez a találkozásom
Máriával! – és most rátok gondolok – Hát ezért nekem érdemes volt
idejönni. Hát teérted énnekem érdemes volt idejönni.”
Van olyan élményetek, mikor történik velünk valami szép dolog, és
azt mondjuk „Na már ezért megérte.”? Tulajdonképpen Karácsonynak az az
üzenete, hogy éljünk úgy, ahogy érdemes, és akkor ez azt jeleni, hogy
mikor Isten találkozik velünk, azt fogja mondani: „Na, már őérte érdemes
volt idejönni.”
Hadd kívánjam tehát szívből mindannyiunknak azt, hogy éljünk úgy,
ahogy érdemes, és hogy Jézus, amikor ebbe a világba elérkezik és mi
találkozunk vele még idén is, meg jövőre, akkor hadd mondhassa azt „Na,
hát ha senki másért, érted érdemes volt megtestesülnöm.”