Lk 2,1-14 - KARÁCSONY, Éjféli Szentmise

2011. december 24. – KARÁCSONY, Éjféli szentmise Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Evangélium (Lk 2, 1-14)

Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quirinius, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson. Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: "Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektettett, bepólyált gyermeket." Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: "Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!"

Szentbeszéd

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy most itt állhatok. Plébános atya megkért, hogy szóljak néhány percet, s nagyon örülünk és örülök annak, hogy itt vagytok, és hogy egy pici babának a sírása vagy nyöszörgése vagy forgolódása, esetleg ennek a pici babának a szuszogása eléggé érzékeny szívre talált bennetek, és azután arra indított titeket, hogy eljöjjetek ezen az estén, ezen az éjszakán. Ha már arról beszélünk, hogy ünnep, akkor éppen ebben a közösségben, ebben az együttlétünkben valóban megünnepelhessük azt, aki meghívott bennünket erre az eseményre. Hadd kezdjem egy kérdéssel. Nem akarnék aztán rögtön válaszolni rá, inkább szólok néhány szót. A kérdés így szól: Mit gondoltok ti arról, szerintetek érdemes-e ebben az évben megszületnie az Istennek? Érdemes-e Jézusnak eljönni erre a világra ebben az esztendőben? Érdemes-e ebbe a világba, egy ilyen világba eljönnie az Istennek? Érdemes-e őneki itt megtestesülnie? De nem akarok válaszolni, hanem rögtön egy történetet hadd mondjak. (1) A történet Írországban játszódik, inkább legenda ez. Egy szerzetesi elöljáróról szól, akinek, s az egész háza népének, a szerzetes társainak majd fölkopik az álla. Nem lakik ott már senki jól, csak az egér. Az egérnek még van annyi, hogy jóllakjon, de az ember fiának már nincsen. Összegyűlnek a szerzetesek és azon töprengenek, hogy mit lehetne tenni, mert annyira fölkopik az álluk, bizony mármost majd éhen is fognak halni. végül a szerzetesek, mert nekik ez nem kerül sokba, azt mondják az apátnak, a szerzetesi elöljárónak: „Hát menjen el az urasághoz! Van ott bőven. Van ott bőven enni, van ott bőven inni, hát menjen el oda és kérjen az uraságtól.” Aztán az elöljáró, hiszen hát mégiscsak övé a felelősség, rajta a teher, ténylegesen nekilát, elindul. Havas éjszaka, hideg éjszaka… Minden esetre bekopogtat az urasághoz. Ott ül az uraság sokakkal és ténylegesen ott dőzsölnek. S akkor azt mondja: „Bocsáss meg, hogy itt zavarlak téged, de látom, ti itt van bőven mit egyetek, igyatok, mi meg nagyon éhezünk, nálunk csak az egér lakik jól. Kérlek, adj nekünk, meg még a népeknek, akiknek nincs elég!” Erre, szinte rá se néz ott az uraság, azt mondja neki: „Hát mit képzelsz te? Hát te papolsz állandóan a gondviselő Istenről. Hát akkor kérd a te gondviselő Istenedet, az adjon neked, ha te állandóan őt hirdeted.” Hát erre az elöljáró egy picit elgondolkodik, majd a következőt mondja. „Hát én meg is beszéltem ezt a gondviselő Istennel, hiszek is én benne nagyon, de a kenyér nálatok van.” Az első gondolatom talán így szólna. De nagy dolog az, hogyha meg tudjuk mondani, hogy mi az, ami nálunk van. Hogyha tudjuk, mi az, ami a kezünk ügyében van, mi az, ami a szívünkben van, mi az, ami az értelmünkben olyan világossá lett. De nagy dolog, hogyha világosan tudjuk látni, éppen a betlehemi csillag fényénél, vagy ennek a szent éjszakának a világosságánál, hogy mi az, amink van, hogy mi az, ami adatott, és mi az, amiből mi is tudunk adni. Ez az első gondolat. (2) Azután a második. Néhány órával ezelőtt, itt a templomban misztériumjáték zajlott, pásztorjáték, talán voltatok is itt jó páran. Tudom, hogy voltatok, néztük. Aztán ott álltam az egyik oszlop mellett, és történhetett itt akármi, tudjátok, ott az oszlopnál állt egy nagypapa. A nagypapa kezében ott volt egy egyéves kisfiú, körülbelül. Nem beszél még az a kisfiú, nem beszélt az semmit se. De tudjátok, történhetett itt akármi, ez a kisfiú meredten nézte a nagypapáját, és simogatta az arcát. Itt ment a misztériumjáték, de ez a kicsi fiú egészen lenyűgözve nézett a nagypapára és meg-megsimogatta az arcát. A nagypapa, mondanom sem kell, hogy milyen lenyűgözve nézett vissza a kis unokájára, szinte itt meg is szűnt minden, ahogy ott egymással voltak elfoglalva. Ez a pici baba, akire mi azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus, a világ Megváltója, úgy kezdi az eljövetelét ebbe a világba, hogy nem is tud beszélni. Ezért aztán hogyha mi elég érzékennyé szeretnénk tenni a szívünket Isten felé, akkor ne a beszédjét várjuk, hanem a simogatását. Ne a beszédjét várjuk, hogy majd mond okosat, mond fontosat, mond olyasmit, ami aztán majd elindít bennünket, vagy megerősít. Mert talán éppen ez az éjszaka arra hív bennünket, hogy még a beszéd előtti finomságra tegyük érzékennyé a szívünket. Arra, ahogyan Isten megérint bennünket. Nem szól egy szót se. De sokan mondják ezt: „Isten nem szól.” Hát lehet azért nem szól, mert egy pici baba, még nem tud beszélni. De azért a kezét kinyújtja már, hogy megsimogassa az arcunkat. Azért a karját már ölelésre tárja. S ha van bennünk elég érzékenység, nem várunk arra, hogy Isten szóljon, hanem megérezzük a simogatását, valamiképpen hagyjuk, hogy megérintsen bennünket, és ez elég lehet arra, hogy elinduljunk, vagy mozduljunk, vagy hogy válaszoljunk erre az érintésre, arra a kitárt karra. (3) Ezért azt is mondhatnánk, és ez már a záró gondolat, hogy 2000 évvel ezelőtt ki gondolta azt, hogy lehetséges, hogy az Isten, a Messiás és a Megváltó egy pici babában valahogy meg tudjon jelenni? Hát erre mindenki azt mondta volna, ez aztán micsoda lehetetlenség. Tulajdonképpen a keresztény ember lehetősége a lehetetlen. De nem nekünk kell tudni a lehetetlent, azt Isten tudja. A keresztény ember igazi lehetősége ebben a világban a lehetetlen, de erre hadd hozzak rögtön egy gondolatot. Susie Valdes, egy valaki, aki Mexikóban él, és ott az Isten megérinti az arcát, és érzi Istennek a simogatását, és ez azt jelenti számára, hogy nem tud elfordulni azoktól az emberektől, akik a szeméttelepen élnek. Nekilát egy egyszerű asszony, egy műveletlen és tanulatlan valaki, és évtizedeken keresztül ott, a szeméttelepen nekilát annak, hogy ezek az emberek, akik ott élnek a szemét között, emberibb életet tudjanak élni. Azt mondja: „Az az én feladatom és az az én küldetésem, hogy ezek az emberek, akik a szeméttelepen élnek, ők tovább tudják adni a gyerekeiknek azt, annak a reményét és annak a hitét, hogy lehet másképpen is élni, hogy az élet nagyon szép tud lenni. Hogy ennek a hitét és a reményét szeretném továbbadni azoknak, akik itt élnek a szeméttelepen.”- mondja ez az asszony. Azért a záró gondolatom valahogy így szól, hogy Karácsonynak az az üzenete, hogy az ember igazi lehetősége, hogy az ember az emberségét kibontakoztassa az az, hogy a lehetetlennek is nekilátunk. Annak, amire olyan sok ember azt mondja, lehetetlen. Hogy azt mondja, értelmetlen, vagy túl sok, vagy túl nehéz, vagy még elképzelni se tudom. Az ember igazi nagy lehetősége az, amire a legtöbb ember azt mondja, hogy lehetetlen. És ezért aztán, most már a záró mondat, mert hogy egy kérdéssel kezdtük. Érdemes-e szerintetek Istennek megtestesülnie 2012-re? Érdemes-e? És erre talán sokan azt mondják „Jaj, erre a világra? Jaj, ilyen emberek közé?” Márpedig talán nem innen kéne nézni, hanem sokkal inkább onnan, hogy mi lenne akkor, ha olyan emberré lennénk, aki miatt az Istennek érdemes megtestesülni. Hogy az Isten azt mondhassa amikor velünk találkozik, itt, ebben a világban, 2011 végén, vagy 2012 elején: „Hát de jó volt ez a találkozásom Péterrel! De jó volt ez a találkozásom Máriával! – és most rátok gondolok – Hát ezért nekem érdemes volt idejönni. Hát teérted énnekem érdemes volt idejönni.” Van olyan élményetek, mikor történik velünk valami szép dolog, és azt mondjuk „Na már ezért megérte.”? Tulajdonképpen Karácsonynak az az üzenete, hogy éljünk úgy, ahogy érdemes, és akkor ez azt jeleni, hogy mikor Isten találkozik velünk, azt fogja mondani: „Na, már őérte érdemes volt idejönni.” Hadd kívánjam tehát szívből mindannyiunknak azt, hogy éljünk úgy, ahogy érdemes, és hogy Jézus, amikor ebbe a világba elérkezik és mi találkozunk vele még idén is, meg jövőre, akkor hadd mondhassa azt „Na, hát ha senki másért, érted érdemes volt megtestesülnöm.”