Lk 2, 15-20 - KARÁCSONY

2011.12.25.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm
2011. december 25. – KARÁCSONYAngyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Evangélium (Lk 2, 15-20)

Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: "Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!" Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az ezen gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.

Szentbeszéd

Vajon abban a 2000 évvel ezelőtti Karácsony éjszakában volt-e valami idilli? Ha tudjuk a történeti tényszerűségét annak, hogyan s mint történtek ott a dolgok, akkor talán egyszerűen meg is válaszolhatjuk ezt. Mégpedig úgy, hogy idilli éppen nem sok minden volt benne. Hát megpróbáltatások, nehézségek, óriási problémák, ahogyan ezt ma mondanánk, ebből volt kikövezve az az út, ahogyan Mária, József meg a kisded mentek abba az irányba, amerre az Isten őket vezérelte. Nem volt abban semmi idilli, nem volt abban semmi ideális, éppenséggel nagyon nehéz volt, s egyáltalán nem volt könnyű, vagy magától értetődő.Most akkor az volna a kérdésem, hogy mi teremti bennünk ezt a képet? Miért alkotjuk meg ezt a világot? És miért alkotunk egy olyan szép világot, amire ha ránézünk, azt mondhatjuk, hogy igenis van benne valami idilli, igenis van benne valami idealizált? Tehát jó idenézni. A gyerekeinket kézen fogjuk, és azt mondjuk: „Gyertek, nézzétek meg! Nézzétek meg csak, hogy milyen szép ez!” A mi tekintetünk, meg a mi szívünk is egy kicsit hát csapdába esik. Olyan jó ezt nézni, s jól esik látni. Most akkor áltatjuk-e magunkat, vagy becsapjuk-e a saját szívünket? A történeti tényszerűség semmiféle idillit vagy ideálist nem mutat. Ez pedig nagyon is mutat. Most akkor elszakadunk a realitástól? Akkor a hitünk valaminek az idealizálása, vagy valaminek az idillivé tétele? És közben pedig belül tudjuk azt, hogy na hát azért a valóság nem ez. Van egy-két szép napunk, próbálunk úgy tenni, mintha… és akkor ebből is születik egy-egy jó dolog. De hogy tényleg csak ennyi lenne? Mi teremti bennünk ezt a képet, ezt a valóságot?Szerintem nem arról van szó, hogy valamit idealizálni akarnánk, vagy idillivé tenni, ami nem volt ott és akkor az. Sokkal inkább, hogy mi a realitásban, éppenséggel a nehézségekben, abban a megpróbáltatásban és abban a kiszámíthatatlanságban nagyon is képesek vagyunk valami szépet meglátni. Valami szépet, valami hallatlanul értékeset, és valamit, ami lenyűgöz bennünket. Éppen e nehézségben, a megpróbáltatásban, a szükségben, adott esetben a szenvedésben, vagy a nélkülözésben nagyon is képesek vagyunk valami szépet meglátni. Nem a nélkülözés szép, meg tudunk benne látni valami szépet. Nem a szükség, nem a nehézség, nehogy azt is idealizálni akarjuk. Szó sincs róla. A nehézség nehézség, a szükség szükség. De mégis, még ebben a világban is képesek vagyunk valami szépet meglátni. Mi akkor ez?Olyan bonyolult világban élünk. Ez igazán közhelyszerű megállapítás, de engedjétek meg, hogy egy ívet elmondjak. Például nagyon ragaszkodunk a munkánkhoz, a munkahelyünkhöz. Persze, hogy ragaszkodunk, mert legalább van munkánk, legalább tudunk mit dolgozni. És aztán ragaszkodunk, és nagyon próbálunk inkább többet is dolgozni, sokat dolgozni, nehogy elbocsássanak bennünket. Ott a sok munka, és a sok munkán szeretnénk pénzt keresni, és pénzt hazavinni, hogy ki tudjuk fizetni a számláinkat, és azután leüljünk éjszakánként, vagy esténként a tévé elé, és akkor nézzünk ott néhány reklámot, s a reklámon keresztül valahogy ötleteket kapjunk, mit is lehetne ajándékozni a gyerekeknek, vagy a házastársunknak. Ha valami ötletünk támadt valamelyik reklám nyomán, akkor megvesszük ezeket a tárgyakat, már amennyire meg tudjuk. Néhány nappal ezelőtti kutatás szerint Magyarországon a felnőtt lakosság 80%-a már csak 20 ezer forintnál kevesebb pénzt költött el karácsonyi ajándékra. De amennyi pénzünk van, amennyi lehet, akkor azt a tárgyat megvesszük, és aztán ott van Szenteste, s a tárgyainkat Szenteste, meg 25-én és 26-án a látogatásokban odaajándékozzuk. Aztán nézzük egymás szemét, örülsz-e neki. Tehát ott a munka, a sok munka, a nehéz munka, és a félelemmel teljes munkavégzés, hogy megmaradjon, és aztán a pénzkereset, és aztán a számlák kifizetése és a reklám, ahogy nézzük, és a tárgyak vétele és az ajándékozás. Azért ez elég bonyolultan hangzik. Ezért szeretnék valahogy Karácsony egyszerűségére utalni, mégpedig olyan élményeimmel, amelyek egészen naprakészek, évre készek, egészen frissek, mostanság hallottam őket.(1) Az első, ez valahogy így szól. Olyan természetesnek tartjuk, hogy a munkával és a sok munkával és a munka révén való pénzkeresettel tartjuk fönn a családot, s őrizzük meg annak az egységét, vagy a létét. Eszembe jutott egy kedves ismerősöm. Néhány hónappal ezelőtt elbocsájtották a munkahelyéről. Kérdeztem tőle, miután találkoztunk, 3-4 hete volt még csak akkor állás nélkül, de természetesen annak minden súlya, mert hogy sok gyereke van. Kérdeztem, hogy „Na, mi van, hogy vagy?” Erre azt mondja: „Hát van a munkanélküliség része, ezt nem mondom. De van egy másik része is. Képzeld el, azt mondják a gyerekeim, most a legjobb a család. Ugyanis van időm elvinni egyik-másik gyereket az iskolába, van időm bevásárolni és én főzök, egyébként szeretek főzni – mondta – én főzök, és a gyerekek jönnek haza az iskolából, akkor én adom nekik az ebédet. Van rájuk időm és elviszem meg elhozom őket egy-egy programról, s a gyerekeim néhány hét ilyen után azt mondták, <<Apa, ennyire jól sose voltunk. Nem lehet, hogy ez így maradjon?>> „Persze mondhatjuk azt, egyfelől, nehogy így maradjon, legyen munkája és állása. Másfelől pedig ez az édesapa azt mondja, hogy „Én is érzem, hogy valahogy mindig azt gondoltam, majd a munka, és a pénzkereset, és akkor egyben van a család, és fönnmarad a család. És most rájöttem, hogy nem csak ettől marad fönn. Hogy eddig évszámra sokkal kevesebbet tudtam valamiért tenni, amitől legalább annyira mondhatjuk, hogy fönnmarad és egyben marad, és nem is akárhogyan marad egyben.” És akkor elmosolyogta magát ez az édesapa, és azt mondta: „A gyerekeim ezt nagyon élvezik, és szívük szerint az lenne jó, hogyha sose szakadna vége.” Ő pedig megél valamit az apaságából.Nehogy félreértsétek a szavam. Nem akarok valamit idealizálni, nem akarom idillivé festeni azt, ami egyáltalán nem az, csak azt mondani, hogy abban a nehézségben vagy abban a megpróbáltatásban, vagy szükségben is meglátható valami szép, valami nagyon nagy kincs.(2) Milyen nagyon akarjuk azt, ahogyan megvásároljuk azokat a bizonyos tárgyakat. Tulajdonképpen mi alapján vásárolunk nem egyszer? Reklámok alapján. Milyen érdekes ez, hogy reklámok alapján próbáljuk kitalálni, hogy a társunk minek örülne. Kedves ismerősöm jött hozzám, azt mondja: „Tudod Feri, - ez most volt néhány nappal ezelőtt – de érdekes ez, mikor arra gondoltam, a feleségemnek szeretnék valami ajándékot venni, egy pici gondolkozás is elég volt, hogy meg tudjam mondani, mi legyen az. S akkor visszaemlékeztem, hogy tavaly ez egyáltalán nem így volt. Voltak évek,a mikor pontosan tudtam, a feleségem minek örülne, és voltak évek, amikor fogalmam sem volt róla. Elkezdtem ezen töprengeni – mondta az ismerősöm, barátom is – hogy mikor tudom megmondani, hogy a feleségem minek örülne, és mikor mondom azt, hogy hát ez micsoda nehézség, mit vegyek a feleségemnek, hát minek örülne?” S a barátom azt mondja: „Nagyon egyértelműen, mikor távol vagyok a feleségemtől, és egyáltalán nem figyelek rá, akkor nem tudom megmondani, hogy minek örülne. Amikor közel vagyunk egymáshoz, és rá tudjuk az időt és az energiát szánni a kapcsolatunkra, akkor pontosan meg tudom mondani, hogy minek örülne.” Nem lett nagyon faramuci és bonyolult a világ? Hogy nem a feleségemtől lesem el, hogy minek örülne, hanem reklámokat nézek, hogy onnan vegyek egy jó ötletet, hogy minek örülhetne a feleségem, és aztán pedig ahogy átadom a tárgyat, akkor utána lesem, hogy örül-e tényleg. Nem egyszerűbb tudni, hogy minek örül? Valahol nem az a járhatóbb út, hogy azt a kapcsolatot ápolom, amiből olyan világos, hogy tudom, hogy minek örülne, mert őt ismerem?(3) Pénzzel de nagyon igyekszünk élményeket vásárolni. Nem annyira élményeket adni, vagy élményeket teremteni, annak a lehetőségét, hanem inkább keressük a pénzt, hogy a pénzen keresztül élményekhez tudjunk jutni, vagy másokat élményekhez tudjunk segíteni. Úgy elképzeltem azt a karácsony estét, ahol semmi más nem történik, csak az, hogy amikor az egyik állna föl, mondjuk a férj állna föl, akkor a feleség azt mondja: „Hagyjad, majd én idehozom.” És amikor az egyikőjük beszél, a másikójuk belenéz a szemébe, és meghallgatja. Vagy amikor az egyikőjük éppen mosogat, a másik odamegy, és megsimogatja a hátát.Tulajdonképpen rengeteg pénzt tudunk kiadni arra, hogy valami élményeket vásároljunk általa, és az élmények révén azt gondoljuk, hogy „Na most történik köztünk valami.” és közben pedig vannak egyszerű szavaink, van kezünk, vannak gesztusaink, van szemünk. Oly kézzel fogható és egyszerű, mint éppen az ott, amit nem véletlen, hogy látogatunk ilyenkor, ami semmi pénzbe nem kerül, de azt az élményt adja: „Na igen, én azt hiszem, hogy ezért házasodtam meg. Én azt hiszem, mikor elgondoltam, miért lesz jó nekem, hogy férjem leszel, vagy feleségem leszel, akkor valami ilyesmire gondoltam.”(4) Ha már az energiahordozóknál járunk, meg ott járunk, ahogy a számlákat befizetjük-e vagy nem. Ez jó pár évtizeddel ezelőtt történt. Egy pap, mikor már nagyon sok helyütt, ahol addig fával fűtöttek, bevezették a központi fűtést, eltelt néhány év, s megszaporodtak a társkapcsolati nehézségek. Nem tudom, hogy a kettő között volt-e összefüggés, minden esetre ez a pap látott, s a következőt mondta. „Ajjaj-jajjaj! Mióta van távfűtés, azóta az emberek itt a faluban, vagy a kisvárosban nem bújnak össze. Hát, ez egy nagy átok – mondta – a távfűtés. Mert amíg hideg volt, és amikor hajnalra kezdett kihűlni a lakás, vagy a szoba, vagy a ház, önkéntelenül is összebújtak, mert hideg volt. Mióta hajnalban is 21 fok van, vagy 19, nem bújnak össze. A legnagyobb átok a társkapcsolatra a jó fűtés.”Ugye tudjátok jól, nem akarok valamit idealizálni, szó sincs róla, sem idillivé tenni azt, ami nem az, de mégis egy olyan sajátos és érdekes világban élünk, hogy azt gondoljuk, a munka és a pénzkereset révén tud együtt maradni a család, hogy tárgyakkal tudunk érzelmeket vásárolni, vagy ajándékozni, pénzen élményeket. Reklámmal találhatjuk ki, hogy a másiknak mire van szüksége, s az energiahordozók adják a meleget.De nagy dolog az, hogy itt is van meleg. Hogy mi mindannyian meleg szívűek vagyunk, mindannyian. Ha nem akarnánk, akkor is meleg a szívünk. És hogy ebből a melegségből éppenséggel mindazt odaadhatjuk egymásnak, amire azt gondolom egyébként, tényleg a szívünk mélyéből vágyunk. Ezért de jó, hogy a melegszívűségünkben ott van az az érzékenységünk, ami a nehézségben, vagy a szükségben, vagy a megpróbáltatásban is képes volt és képes lesz meglátni a szépet.