Lk 2,16-21 - Szűz Mária, Isten Anyja.

2012.01.01.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm
2012.01.01. – SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Szám 6,22-27)

Így szólt továbbá az Úr Mózeshez: ,,Szólj Áronhoz és fiaihoz: Így áldjátok meg Izrael fiait és ezt mondjátok nekik: ,,Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked! Így hívják le nevemet Izrael fiaira, és én megáldom őket.'

Szentlecke (Gal 4,4-7)

De amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, és elnyerjük a fogadott fiúságot. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: ,,Abba, Atya!' Tehát többé nem vagy már szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, akkor örökös is az Isten által.

Evangélium (Lk 2,16-21)

Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet. Amikor meglátták őket, elbeszélték nekik, amit a gyermek felől hallottak. És mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik. Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak, úgy, ahogy megmondták nekik. Amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket, a Jézus nevet adták neki, úgy, amint az angyal nevezte, mielőtt anyja méhében fogantatott.

Szentbeszéd

Egészen természetes az, hogyha ezt a mai napot, vagy a délutánt – amennyiben a sajátosan módosult tudatállapotunk megengedi a szilveszterezés után – mégis csak azzal a néhány gondolatfoszlánnyal töltjük, hogy el-eltöprengünk azon, vajon mi várhat ránk 2012-ben. Talán a gondolataink el-elszaladnak, vagy el-elröppennek a következő évbe, és elgondolkozunk azon, vajon mi történhet majd, vajon mi lesz majd velünk, és természetesen a szűkebb, tágabb világunkban. Ezért talán ha már ez így van, s ez az esztendőnek az első napja, akkor érdemes volna egy olyan témát elővenni, ami nagyon is lényeges abból a szempontból, hogy hogyan vagyunk bent a jelenben. Ez pedig a reménynek a témája. Nagyon egyszerűen szeretnék arról szólni, hogy mi az, ami a reményünket megerősíti, mi az, ami megalapozza, megerősíti, mi az, ami fönntartja és bátorítja a reménységet. Ráadásul annyira, hogy ne egyszerűen csak reményünk legyen, hanem mi magunk a remény embereivé tudjunk válni. Egy egyszerű beosztást követnénk: múlt, jelen és jövő.(1) Beszéljünk akkor először a múltról. Két gondolatom lenne. Mi az, ami a múltra vonatkozóan nagyon megerősíti bennünk a reménységet? Az első nagyon egyszerű, ez pedig az, hogy minél inkább képesek vagyunk akár a mai egész napunkra, az előző esztendőre, vagy az életünk eddigi eseményeire és történése visszatekinteni, és ott hálát adni, annál inkább erősödik bennünk a remény. A hálaadás és a remény között egy nagyon izgalmas ív húzódik. Ugyanis az az ember, aki begyakorolta magát a köszönetbe, a hálaadásra, ráadásul a hálaadásra nagyon konkrét és nagyon világos, és ténylegesen töltünk időt azzal, hogy azt mondjuk egy nap után, egy hét után, egy hónap után, egy év után, vagy néha úgy visszagondolni az élettörténetünkre és azt mondani „De hálás vagyok ezért! De köszönöm ezt!”Tegnap éppen azon elmélkedtünk, nagyon sok minden van, amit csak visszanézve látunk meg, mikor benne vagyunk, nem látjuk, amikor visszanézünk, látjuk. Még több dolog van, amit amikor benne vagyunk, nem értünk, de mikor visszanézünk rá, megértjük. Éppen csak visszanézve válik már megérhetővé az, hogy mi, és milyen szándékkal vagy milyen céllal történhetett az életünkben. Ha ez így van, hogy visszanézve látunk és visszanézve értünk meg nagyon sok mindent, akkor ez azt is jelenti, hogy a visszanézésünk ad nagyon sok lehetőséget arra, hogy hálát adjunk olyasmiért, amiért nem adtunk hálát akkor, amikor éppen benne voltunk. Hiszen akkor még nem is volt eléggé világos, hogy ez bizony valami olyasmi, amit már látok és értek, hogy miért is adhatnék érte hálát. Tehát a múltra vonatkozó első gondolat így szól… (Látom az arcotokat. Rövid leszek. Rövid leszek, hát látom, nem itt, nagy beszédbe nem lehet itt bocsátkozni. Tehát a múltra vonatkozó első szempont az így szól: Minél konkrétabban látom, és töltök időt, és megnevezem azt, amiért hálás tudok lenni, és megengedem, hogy ez érzéseket keltsen bennem, az annál inkább táplálja a jövőre vonatkozó reményt.(2) Minél inkább képes vagyok kiemelni és meglátni a reálisan pozitív eseményeket a múltamból… Hadd hozzak egy példát! Talán ismeritek Pierre Abbé nevét. Egy nagyszerű valaki, bár Magyarországon kevésbé ismert, de sok-sok éven keresztül Franciaországban mikor kérdezték az embereket „Ki az a közéleti személyiség, akire a leginkább fölnéznek?” Nem a politikusok voltak, Nem a sportolók, a zenészek és a művészek, még csak nem is Cousteau kapitány volt az, hanem Pierre Abbé. Egy nagyszerű valaki, több könyv is megjelent már róla, érdemes elolvasni. Pierre Abbé a következőt írta az egyik naplójában fiatal korában. Azt mondja: „Belegondolok abba, hogy milyen is az édesanyám. Hát az édesanyám egy bátor asszony. Az édesapám meg olyan melegszívű, nagylelkű ember volt. Elgondolkodtam, mit kezdjek én ezzel az örökséggel, hogy az édesanyám bátor, az édesapám pedig nagylelkű és nagyvonalú.” S erre azt írja fiatalemberként: „Kétség kívül ilyen örökséggel hősnek kell lenni.”Biztos, hogy nem volt tökéletes az anyukája, és biztos, hogy nem volt tökéletes az apukája sem. Ez egész biztos, de ő meglátott és kiemelt az örökségéből két szempontot, két pozitív vonást és azt mondta „Hát ha nekem ilyen örökségem van, hát ebből én akár még hős is lehetek.” S tulajdonképpen lett is. Tehát a múltra vonatkozó második gondolat így szól. Ha képes vagyok a reálisan pozitív elemeket kiemelni a múltból és azokat az örökségemnek tartani és abból elkezdeni élni, ez nagyon táplálja a jövőre vonatkozó reményt. Jöjjön a jelen!(3) A jelenben nagyon fontos, hogy megkülönböztetjük a vágyat a reménységtől. Ez az egyik vesszőparipám. Azért, mert ha azt gondoljuk, hogy miközben egy vágyra tekintünk, az a reménységünk, akkor ugyebár az a vágyunk, vagy beteljesedik, vagy nem. Egyáltalán nem emeli a szívet az, és nem erősít meg minket, hogyha nap-nap után azt mondjuk: „Hát reméltem benne és nem teljesedett, pedig de reméltem, hogy így lesz, és nem úgy történt.” Az nem remény volt, hanem vágy. Mert a vágynak az a természete hogy vagy beteljesedik, vagy nem. A reménynek meg az a természete, hogy minden olyasmi, ami biztosan beteljesedik, csak még időt kell rá szállni, csak még várat a teljes kibontakozása, ami éppenséggel adott esetben lehet a földi élet befejezése után is. A remény természete az, mondhatjuk így is, a remény beteljesedésre van ítélve. Ezért nem mindegy, hogy megkülönböztetjük-e a vágyainkat a reményeinktől. Érdemes eljátszani azzal, ha meg tudod mondani, mi a vágyad, kérdezd meg magadtól: „És mi a reménységed ahhoz a vágyhoz kapcsolódóan?” Mert a vágy beteljesedésre van szánva. Nem, a remény beteljesedésre van szánva. Ez a szilveszter, látjátok, nagy hatást gyakorolt énrám is. Ez tehát akkor a jelen.De most a jelenre még egy valamit. Éppen pár héttel ezelőtt beszéltünk arról, hogy lehetséges az, hogy tudok olyat adni, amit én sem kaptam. Hogy adhatok olyat, amire nekem is szükségem van. Adhatok olyat, amiből nekem is kevés van. Adhatok olyat, amire vágyok, hogy én is kapjak. Mikor cselekvő tudok lenni a jelenben, mások javára bár, nekem is kevés van, nekem is szükségem van rá, én is szeretnék belőle kapni, esetleg sosem kaptam, vagy nem eleget, és mégis tudok adni, észrevétlenül a reménység emberévé leszek. A harmadik gondolat a jelenre így szól, és ebből az is következik, hogy minél inkább tudjuk tudatosítani magunkkal azt, mi az, amit meg tudunk tenni – mert sok minden van, amit nem tudunk megtenni sokszor a magunk gyöngesége miatt, sokszor a környezetünknek az esendősége vagy esetlegessége miatt – de hogyha beleveszünk abba, hogy mi az, amire nem vagyunk képesek, az nem táplálja a reményt. De amikor fönntartjuk azt a szabadságot és azt a cselekvőképességet, mi az, amire képes vagyok.Olvastam néhány nappal ezelőtt, még Karácsonyt megelőzően egy asszonyról. Az asszony tudta azt, hogy meg fog vakulni, és azon töprengett, hogyha ő vak lesz, hát ugyan már akkor ő mit fog tudni adni bárkinek is, és ő annak előtte egy nagyon tevékeny, jó szándékú valaki volt. Azt mondta, „Hát mi lesz akkor az életem értelme? Teljesen másokra leszek szorulva.” S egyszer csak a következő jutott eszébe. „Na hát lehet, hogy vakon alig fogok tudni valamit tenni, ahhoz képest főleg, amit eddig tettem, de egyet tudok. Amikor majd valaki segít nekem, vagy ad nekem valamit, én rá fogok mosolyogni. Én arra gondolok – mondta – hogyha egy vak ember rámosolyog egy egészséges emberre, az milyen komoly dolog, annak milyen üzenetértéke van. Hogy talán az a mosoly többszörösét éri annak, mikor egy egészséges ember mosolyog. Hát ha én megvakulok – írta – akkor én rá fogok mosolyogni azokra, akiktől kapok valamit, és én azt fogom nekik adni.”Ez tehát akkor a jelen, s a jelenhez egy utolsó gondolat még. A jelenben a reményünket azzal tudjuk megerősíteni, hogy megmondjuk azt nagyon pontosan, hogy mi a dolgunk. Ha meg tudjuk mondani azt, hogy mi a dolgunk, akkor az elég, ha tesszük anélkül, hogy várjuk, hogy rögtön visszajelzéseket kapjunk, elismerést kapjunk, megbecsülést kapjunk érte, megdicsérjenek érte. Sokszor a reményünk azért fogy el, mert tesszük a jót, de rögtön szeretnénk érte cserébe kapni valamit, sokszor nem anyagi ellenszolgáltatást, egyszerűen csak elismerést, vagy egy mosolyt, hogyha tudjuk tenni a dolgunkat attól függetlenül is, hogy kapunk-e visszajelzést vagy nem, és az táplálja a reménységet.(4) Aztán a jövőre vonatkozóan, ezt már csak gyorsan, röviden mondom. A jövőre vonatkozóan a reményt az erősíti bennünk, hogyha elevenen rákérdezünk újból és újból, minden helyzetünkben, napunkban, kapcsolatban, találkozásban, mi volna itt Istennek a szándéka? Vajon Isten mit szeretne kihozni ebből a kapcsolatból, ebből a találkozásból, ebből a helyzetből? Mert ha elevenné tesszük magunkban azt, hogy Istennek van valami konkrét szándéka, terve, amit persze önmagamra szabottan tudok valamiképpen megvalósítani, hogyha tudatosul bennem az, hogy igen, Istennek van rám vonatkozó szándéka, ez erősíti és táplálja bennem a reményt. Ezért tehát a múlt, a jelen és a jövő szempontjából nagyon sok lehetőségünk van arra, hogy megerősödjünk a reményben, és hogy aztán a reménység embereivé váljunk.Az utolsó gondolat, befejezés. Ezért tehát amikor döntünk, az életünkben a döntéseinket meghozzuk, ahhoz ténylegesen bizalomra is szükségünk van. Az elköteleződéshez pedig reményre van szükség. Ezért azokban a helyzetekben, kapcsolatokban, feladatokban, szolgálatokban, amelyekben elköteleződünk, az megerősít bennünket a reménységben. Minél kevésbé köteleződik el valaki, annál kevésbé válik a szó teljes értelmében a reménység emberévé. Ezért a fölismert jó mellett, s a megismert Isten mellett minél inkább el tudunk köteleződni, az annál szilárdabbá teszi bennünk a reményt.Szívből kívánom mindannyiunknak azt, hogy ne egyszerűen csak legyen reményünk, hanem a reménység emberévé legyünk!