Mt 2,1-12 - VÍZKERESZT, URUNK MEGJELENÉSE

2012.01.08.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

2012.01.08. – VÍZKERESZT, URUNK MEGJELENÉSE

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 60,1-6)

Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert íme, sötétség borítja a földet, és homály a népeket, de fölötted felragyog az Úr, és dicsősége megjelenik fölötted. Nemzetek jönnek majd világosságodhoz, és királyok felragyogó fényedhez. Hordozd körül szemedet, és lásd: mindnyájan összegyűltek, eljöttek hozzád! Fiaid messziről jönnek, és leányaidat ölben hozzák. Akkor meglátod majd, és földerülsz, megdobban és kitágul a szíved; mert rád száll a tenger vagyona, nemzetek gazdagsága jön hozzád. Tevék áradata borít el téged, Mádián és Éfa dromedárjai, mindnyájan Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicső tetteit hirdetik.

Szentlecke (Ef 3,2-3a.5-6)

Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra, vagyis azt, hogy kinyilatkoztatásból megismertem a titkot, ahogyan már fentebb röviden megírtam. amely más nemzedékek idejében nem volt ismert az emberek fiai előtt, úgy ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak és prófétáinak: azt ugyanis, hogy a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek, és együtt részesülnek az ígéretben az evangélium által.

Evangélium (Mt 2,1-12)

Amikor Heródes király napjaiban Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek érkeztek Jeruzsálembe, és megkérdezték: ,,Hol van, aki született, a zsidók királya? Mert láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.' Amikor Heródes király meghallotta ezt, megrettent, és vele együtt egész Jeruzsálem. Azután összegyűjtötte a nép minden főpapját és írástudóját, és tudakozódott tőlük, hogy hol születhetett a Krisztus. Azok ezt felelték neki: ,,A júdeai Betlehemben, mert így van megírva a próféta által: ,,És te Betlehem, Júda földje, semmiképp sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert belőled támad majd a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek [Mik 5,1-3; 2 Sám 5.2]. Akkor Heródes titokban magához hívta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Azután elküldte őket Betlehembe ezekkel a szavakkal: ,,Menjetek, tudakozódjatok pontosan a gyermek felől, és amikor megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.' Azok pedig, miután meghallgatták a királyt, elmentek. És íme, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük haladt, majd odaérkezve megállt a hely fölött, ahol a kisgyermek volt. Mikor a csillagot meglátták, örvendeni kezdtek igen nagy örömmel. Azután bementek a házba. Meglátták a kisgyermeket Máriával, az anyjával, és a földre borulva hódoltak neki. Majd felnyitották kincsesládáikat és adományokat ajánlottak föl neki, aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban intést kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.

Szentbeszéd

Urunk megjelenésének ünnepe, azt is mondhatnánk, hogy egy összefüggésbe, egy nagyon szép világba ágyazottan jelenik meg. Hogy Urunk megjelenése tulajdonképpen egy csúcspontja, valamiképpen a kimagasló pillanata annak, ahogyan Isten meg tud és meg szokott jelenni ebben a világban. Ezért tehát szeretnék öt gondolatot mondani arról, hogy a mai evangélium kapcsán hogyan látjuk, hogy miféleképpen jelenik meg Isten ezen a földön, és hogy az ő megjelenéseinek miért válik csúcspontjává az, ahogy Jézusban, az Isten emberré lesz? Ez az öt dolog pedig a következő.

Először is itt van a betlehemi csillag. Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, Isten megjelenik a teremtett világon, a természeten keresztül, és mi fölismerhetjük ezt a jelenlétét. Azután látunk ebben a történetben csoportokat. Ott van József, Mária és az ő közösségükbe, az ő családi összetartozásukba születik meg Jézus. Vagy azt látjuk, hogy összejönnek a nép írástudói és vénei, és az ő közösségükben, az ő együttes tudásukkal és gondolkodásukkal együtt jelenik meg annak a tapasztalata és tudása, hogy a júdeai Betlehemben kell megszületnie a Messiásnak. Vagy ott látjuk ezeket a bizonyos napkeleti bölcseket, akik szintén nem egyedül vannak, hanem együtt képviselik annak a fölismerését és tudását, hogy meg kellett születnie a zsidók újszülött királyának.

Aztán a harmadik – tehát az első a természeti és a teremtett világ, a második a közösség – a történelem. Mert hiszen ezek a tudósok, az írástudók és a nép vénei fölvázolják és átnézik az üdvösség történetének az eseményeit. És ahogyan látják egy ívbe kapaszkodva azt, hogy mi minden történik egészen addig, hogy végül meg kelljen születnie – a szónak sajátos értelmében – a Messiásnak, ők fölismerik, hogy a történelemben, mint az üdvösség történetében Isten hogyan és miként van jelen.

Azután ott vannak azok a napkeleti bölcsek, akikről azt mondja az utolsó mondattal a szent író, hogy azután pedig álomban, valami finom belső megmozdulásban, a léleknek valami belső életében jelenik meg Isten és adja hírül ezeknek a bölcseknek, hogy nehogy visszamenjenek Heródeshez, mert veszélyben van az életük. Az ötödik pedig, hogy egy személyen keresztül, Jézusnak a személyén keresztül hogyan csúcsosodik ki, és hogyan válik teljessé Istennek a világba való érkezése és önközlése.

Tehát tulajdonképpen nem egyszerűen csak arról van szó, hogy megünnepeljük, hogy Isten megjelent ebben a világban Jézus Krisztus személyén keresztül, hanem azt is, hogy mindez beleágyazódik egy hihetetlenül színes világba. Isten megjelenik a természeten keresztül, a történelmen keresztül, a közösségen keresztül, az ember belső világán keresztül, és aztán a személyen keresztül. Mindegyikhez csak egy-egy gondolat, hogy lássuk ezt a színességet egy picit fölvázolva is.

(1) Ez a betlehemi csillag. A mai napon is több pici babát kereszteltem meg. Itt volt egy olyan kicsi baba, hát el se hittem, hogy így van, de azért van ez így, december 22-én született. Hát elég pici volt, azt gondolhatjátok. Aztán amikor itt van egy ilyen pici baba, s főleg, hogyha nem alszik, hanem még úgy csinál is valamit, amit tud egy ilyen háromhetes baba. Hát mit gondotok, ki körül forog a világ? Hát nyilvánvaló, hogy minden szusszanására rögtön mindenki odafigyelt. Mit számít a keresztelés, mikor itt szuszog egy háromhetes pici csecsemő! Úgyhogy ugye mondhatjuk ezt, hogy egy ilyen pici baba körül forog a világ, és jól is van az, hogyha az édesanya meg az édesapa tud egy olyan közeget teremteni egy pici babának, hogy ő átélje – legalábbis az ő nagyon sajátos egyéni átélésében – hogy körülöttem forog a világ. Ez jó is, hogy így van, mert éppenséggel mikor átélhettük azt pici korunkban, hogy körülöttünk forog a világ, még ha nem is pont úgy volt, de azért a szüleink szeretetében mi ezt éltük meg, akkor ezt ki tudjuk nőni. És akkor ahogyan növekszünk és felnőtté leszünk, egyszer csak már nem vágyunk arra, hogy körülöttünk forogjon a világ. Nagyon jól el tudjuk képzelni és helyezni magunkat mint egy hatalmas, teremtett világban, egyetlen pici részlet. Egyetlen pici, persze rendkívüli, megismételhetetlen személy, egy egyedi valóság. De azért mégis csak ennek a hatalmas teremtett világnak egy picinyke kis részecskéje vagyunk.

De hogyha átélhettük azt, hogy körülöttünk forog a világ, akkor kinőjük ezt, és már nem óhajtjuk, hogy körülöttünk forogjon a világ. Milyen nagy dolog, amikor ilyen értelemben a helyünkre tudunk kerülni. Mekkora fordulat volt az, mikor a természettudományos fölismeréseink elvezettek már egyetemes értelemben is oda, hogy rájöttünk, nem a föld körül forog a nap, hanem az inkább fordítva van. Hogy a Föld forog a Nap körül, és ettől nem lettünk kevesebbek. Az életünk se lett kevesebb, ez nem megalázó, hanem éppenséggel nagyon természetes. Na, az első gondolatról ennyit. Ezt úgy is mondhatnám, hogy fölismerjük Istent abból a szempontból, hogy mi valakinek és valaminek a részei vagyunk.

(2) Ezek a pici közösségek, ezek a kis csoportok, akik valamiképpen Istenről tudnak. Egyrészt a napkeleti bölcsek csoportja, azután az ószövetségi tudósoknak a csoportja, és végül Józsefnek és Máriának a családja, ahova beleszületik és meg tud érkezni Jézus. Ezekben a pici közösségekben vagy csoportokban úgy jelenik meg és jelentkezik és válik fölismerhetővé, valamiképpen megismerhetővé, megérthetővé Isten, ahogyan az egyes ember számára sohasem, hanem az a csoportban, a kicsi közösségben, s a nagyobb közösségben válik világossá és megfogalmazhatóvá.

(3) A másodikról mondhatjuk azt, hogy ahogyan az első szempontban ez volt, valaminek a részei vagyunk, mikor egy közösség tagjaként éljük meg magunkat, akkor pedig azt látjuk, hogy részt kapunk és részt adunk valamiből, amit és ahogyan Isten föltárta számunkra magát. Ott részt adunk és részt kapunk. Akkor a harmadik, a történelem, ott pedig valahogy éppen az érzékenységünk révén a részek összeállnak.

Eszembe jutott egy saját élményem, biztos sokan hallottátok már ezt tőlem. Sok évvel ezelőtt, mikor nem volt jól a derekam, akkor végül rászántam magam, elmentem az orvoshoz, s az orvos méregetett, nézegetett, hajtogatott engem, s végül azt mondja. „Nézze, magának álló munka nem való.” Hümmögtem magamban, azt gondoltam jó, hát nem mindig itt állok, rendben van. Hümmögött, hajtogatott, méregetett, azt mondja: „Magának az ülő munka se való.” Itt azért kicsit gondolkodóba estem, de ő is, mert végül akkor az orvos a harmadik gondolatát közli: „Tudja, fekvő munka meg nincs.” Ilyen vigasztaló, reményt fakasztó gondolatokat kaptam tőle, s ahogy jöttem el, emlékszem, hogy kiléptem az épületből, s éppen ott az épületnek az udvarán jövök keresztül, egyszer csak belém villant valami, mégpedig az, jaj de érdekes ez!

Mikor 21 éves voltam, 22, s azt mondtam, abbahagyom a sportot, akkor én azt gondoltam, de nagy gesztus ez Istennek. Ó, hát ez egy mekkora nagy dolog, hogy ÉN – ugye nagy é betűvel – otthagyom a sportot Isten kedvéért.” S mikor eltelt 20 év, s egyszer csak ezek a részletek és mozaikok elkezdtek összeállni, összerendeződni, és rájöttem, hogy én nagyon hálás vagyok Istennek. Mert mi lett volna, hogyha én még 10 évig élsportolok? Na akkor mi lenne a derekammal, meg mi lenne az ízületeimmel? Hogy milyen érdekes, 20 éves voltam és olyan, amilyen, akkor azt gondoltam, én mekkora szívességet teszek Istennek, és aztán, mikor eltelt 20 év, rájöttem, na ez is fordítva volt. Hogy Isten, a maga észrevétlen finomságával lehet, hogy nagyon sokat tett azért például, hogy most itt álljak és ne fájjon a derekam.

Ez tehát a harmadik dolog, hogy amikor fölfedezzük, sokszor visszanézve, hogy a részletek hogyan állnak össze valami egésszé, hogyan állnak össze egy történetté, egy folyamattá, egy ívvé, és ebben fölismerjük Istennek a szándékát.

(4) Most itt ugrok egyet, hogy Jézus legyen a végső kicsengésünk. Ez pedig az, ahogyan nem tudjuk melyik is ez a napkeleti bölcs, de lát egy álmot. Erre pedig azt mondhatjuk, hogy Isten néha a nagyon finom részletekben jelenik meg, egy hihetetlenül finom, alig érezhető érzésben, egy átsuhanó gondolatban, egy épp csak megjelenő jó szándékban, vagy egy ötletben, egy fantáziában. Néha Isten a részletben, vagy egy aprócska részletecskében jelenik meg és mutatja meg magát.

Eszembe jutott egy kedves ismerősöm. Nem volt keresztény, és az lett. Beszéltünk arról, hogy hogyan vált kereszténnyé. Azt mondja: „Tudod Feri, nagyon érdekes az, hogy számomra az első lépést az jelentette, hogy még akkor, a rendszerváltás előtt, nagyon sokan értelmiségiek, keresztény emberek is – tudjátok, mert talán köztetek is van ilyen – újságkihordásból éltek.” És akkor azt mondja, hogy „Ott mindenki dobálta az újságot hajnalban a postán, és volt ott egy fiatalember, máshogy nyúlt az újsághoz. S heteken, hónapokon keresztül, ahogy osztották ki nekünk az újságot, és vittük a magunk körzetébe, ez a fiatal, ez másképp ért az újsághoz, s nekem ez föltűnt, és egyszer megkérdeztem, hogy <<Te, olyan érdekes ez, te… mindenki itt hányja az újságot, dobálja az újságot, te meg valahogy másképp nyúlsz hozzá. De vajon ez miért lehet?>>” Ő egy keresztény ember volt, és hogy valamiképpen a kereszténysége még azon is átsütött, ahogyan hozzányúlt az újsághoz. Ez az ismerősöm, aki később keresztény lett, ebben a részletben, ebben a finom apróságban egyszer csak fölismert valamit, és az ténylegesen, sajátosan Isten üzenete volt számára. Így tehát egy apró részletben is fölismerhetjük Istennek a jelenlétét.

(5) Végül ott van az, amikor egy személy, vagy egy személyen keresztül csodálkozunk rá Istenre. Nem tudom, hogy most hallottátok-e, néztétek-e, ugye néhány nappal ezelőtt elhunyt Garas Dezső. Nem tudtam róla, de megnéztem róla az utolsó riportját, és ott kiderült, hogy őneki volt egy Down-szindrómás unokája, akit ő nagyon szeretett. Ezzel kapcsolatban egy olyan érdekes dolgot mondott. Azt mondta „Jaj, hát nagyon megijedtünk. Nehéz volt elfogadni, hogy egy Down-szindrómás valaki lesz a mi családunkban az unoka. Na de már mikor megszületett, mikor már a kezünkbe fogtuk, akkor már tudott körülötte forogni a világ.” S akkor azt mondja „…és hallottam ott egy történetet, ott a magunk sorstársai közül, hogy a teremtés egy picit másképp történt, mint ahogy a keresztények tudják.” Ezt most megosztom veletek, nem mint kinyilatkoztatást, hanem mint egy történetet. A történet így szól, hogy ténylegesen addig igaz, hét nap alatt teremtette Isten a világot, s a hetedik nap megpihent, s mikor ránézett a Földre, azt mondta „Ó tényleg minden nagyon rendben van, minden nagyon jó.” De ahogy jobban átnézte, azt mondja: „Szeretetből mintha egy kicsit kevés lenne.” Ezért aztán a nyolcadik napon gyorsan megteremtett néhány Down-szindrómás gyereket, hogy szeretetből egy kicsit több legyen, ne csak annyi, mint amennyi a hetedik napra megszületett.

Erről aztán a saját élményem, mert sok éven keresztül minden szerdai szentmisén reggel jöttek enyhén- és középsúlyosan értelmi fogyatékos testvérek. És aztán én álltam az oltár mögött, s elérkezett a Miatyánk, és persze akkor föltettem a kezem, hogy „Miatyánk, aki a mennyekben vagy…” s persze mindenki megfogta a másiknak a kezét. Volt jobbra egy fiatalember, egy Down-szindrómás srác, és ő kijött a padból, odajött mellém, s megfogta a kezem. Zavarta őt, hogy egyedül vagyok, mikor mindenkinek fogja valaki a kezét, szegény pap meg ott egyedül áll. Odajött hozzám, megfogta a kezem, s mikor megvoltunk, akkor szépen visszament. Hát ennél egyszerűbb dolgot el se lehet képzelni, és mégis, és mégis… Szerintem soha többet ez velem nem fog előfordulni, mert ehhez egy ilyen valaki kell.

Ezért tehát az ötödik gondolat így szól: és néha egy személyen keresztül, egy személynek az egyedisége és rendkívülisége az, amely Istent megjeleníti ebben a világban. Tehát ezen az ünnepen, mikor azt ünnepeljük és dicsőítjük Őt, hogy megjelent ebben a világban, akkor ezt legalább ötszörösen is érdemes tudatosítani magunkkal. Megjelenik a természetben, a történelemben, a közösségben, a léleknek apró rezdüléseiben és aztán a rendkívüli személyben. Úgyhogy folytathatjuk a szentmisét, dicsőítve és magasztalva, megvallva azt az Istent, akit már olyan sokféleképpen megsejtettünk.