A tartós és megelégedett társkapcsolat 8.

2012.01.10.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Ott hagytuk abba, hogy belekezdtünk nagyon konkrét dolgoknak a kutatások tükrében való megnevezésébe és megfogalmazásába. Vagyis hogy mi az, ami elsősorban olyan értelemben járul hozzá a megelégedettségünkhöz, a boldogságunkhoz egy társkapcsolatban, egy partnerkapcsolatban, hogy közben pedig az a… (Egészségedre!) társkapcsolat tartósan is fönnmarad, és hosszú távon is élő és éltető. Tehát hogy hogyan tudunk megelégedettek és boldogak lenni egy tartós kapcsolatban. Ezzel kapcsolatban mondtunk egymás után sok-sok dolgot. Hamar csak fölidéznék néhányat. (00:55)

Ismétlés
Közös élmény, közös erőfeszítés

Emlékeztek, hogy fölhasználtuk az asztalt, ez volt a szivacsbála. És hogy kiderült az, hogy mennyire nagy jelentősége van annak, hogyha közös élményeink tudnak lenni, amikor közös erőfeszítéseink vannak, valamiféle újdonság, valamiféle kaland jelenik meg a kettőnk közös célkitűzésében és erőfeszítésében. Olyan egyszerű dolgok is elegendőek lehetnek hozzá, nem kell hozzá semmi más, csak szivacsbála és tépőzár. Ez derült ki. Összetépőzárazták a férjeket és feleségeket, és át kellett mászniuk egy másfél méter magas szivacsbálán, és aztán lejönniük, és egyszerre célba érni. Egy nagyon izgalmas módon nézték meg azt, hogy ennek az egyszerű gyakorlatnak valóban van-e önmagán, tehát magán azon a pillanatnyi, vagy rövidtávú élményen túlmutató jelentősége, hogy van-e ilyen, vagy nincs? Kiderült, hogy nagyon is van, mert utána videóra vették azt, hogy a következő feladatot kellett megoldaniuk – most mondjuk így – a szereplő férjeknek és feleségeknek. Azt kérték tőlük, az egyik csoportnak ez volt a feladata, hogy beszéljék meg együtt azt, hogy hogyan gondolják el a következő nyaralásukat, tervezzék is meg, hogy hova mennek, mennyi időre mennek, milyen programjaik lesznek, hogy utaznak, és a többi. A másik csoportnak pedig – tulajdonképpen mind a két csoport ugyanazt a feladatot kapta, csak más volt a témájuk, ez pedig az volt (Egészségedre! Eszel? Jó, jó étvágyat! Ez jó.) – az volt a dolga, hogy beszéljék meg egy elképzelt lakásfelújításnak a menetét, hogy hogyan újítanák föl, mi lenne benne a változás, tíri-dídi-dídi-dim. És emlékeztek, volt a kontroll csoport, akiknél nem volt tépőzár, nem volt szivacsbála, csak egy nyomorult laszti. De nem azon múlott, hanem azon, hogy a férjnek külön vezetnie kellett a labdát el a feleségéhez, a feleség megkapta a labdát, ő is vezette a labdát. Azt mondhatnánk, ez is nagyon izgalmas, de nem. (03:15)

Mert a közös erőfeszítés, valahogy az izgalom, valahogy a váratlanság, a kalandszerűség, hogy nahát ilyet még nem csináltunk, és össze is vagyunk kötve – teljesen más következményekkel járt. Utána pedig a kutatók azt csinálták, hogy kielemezték a beszélgetésnek a fordulatait, a stílusát, és arra voltak kíváncsiak, hogy a pozitív és a negatív kommunikációs elemek milyen arányban vannak jelen a beszélgetésben. Nagyon egyértelműen kiderült, hogy ahol a közös élmény, valamiféle egyszerű újdonság vagy kaland meg tudott jelenni, ott később, egy teljesen más témára vonatkozóan a kommunikációban a pozitív elemek sokkal nagyobb százalékban voltak jelen, ahogyan megbeszélték a házfelújítást, ahogyan egymással egyeztették azt, hogy hogyan, hova kellene elmenni nyaralni. Ez azt jelenti, hogy az élménynek, a közös élménynek nem csak ott és akkor való jelentősége van, hanem átszínezi azt, ahogyan a társamra nézek, ahogyan ővele egyáltalán a kapcsolatot később folytatom. Ez volt az egyik, és aztán mondtunk még jó párat. (04:35)

Tárgyak helyett ajándékozzunk élményeket

Például hogyha igazán azt szeretnénk, hogy hosszútávon tartósan, megelégedettek tudjunk lenni, akkor nem annyira tárgyakat kéne ajándékoznunk, hanem élményeket, vagy élményeknek a lehetőségeit. Mert a tárgyak okoznak örömet, egy kicsit se… élvezetet is, örömöt is, sok mindent tudnak okozni, de a hatásuk nem elég hosszú. Nem elég hosszú, rövid ideig tart és ráadásul hamar megszokjuk őket. Ténylegesen nagyon igaz ez, a kutatások megerősítik, hogy a jóhoz hamar hozzászokunk. Az élmény azonban a hatását tekintve sokkal maradandóbb, mert nem olyan értelemben szokunk hozzá, mint egy tárgyhoz, hogy már észre sem vesszük, hogy van, hanem az élmény a maga érzelmi élményével együtt, érzelmi töltésével együtt elérhető számunkra. Ezért érdemes nem tárgyakat ajándékozni, hanem élményeket, illetve élményeknek a lehetőségét. (05:35)

Ehhez hozzátettük kiegészítésképpen, hogy közben pedig a tárgyaknak olyan értelemben nagy jelentősége van, hogyha egy tárgy szimbolikus tárggyá tud lenni, és érzelmekkel telítődik éppen a kapcsolatunk révén. Mindegyikünknek vannak ilyen fontos tárgyai, ami emlékeztetnek engem a szerelmemre, emlékeztetnek egy fontos emberre, vagy a szüleimre, az apucira, az anyucira, vagy a helyre, ahol fölnőttem, vagy egy utazásban egy élményre. Na ezeknek a tárgyaknak igen nagy jelentősége van, de akkor látjuk, hogy nem magának a tárgynak, főleg nem az értékének, hanem annak, amilyen jelentéssel és jelentőséggel azt a tárgyat fölruháztam. Beleértve akár a társamról egy fénykép is óriási jelentőségű lehet. Emlékeztek, erről is hosszan beszéltünk, hogy ez azért is van így, mert a tárgyak az énképünk részévé is válnak. Hogy az önmagamról alkotott kép nem olyan, mint egy biliárdgolyó, jól lecsiszolva, nagyon egyszerűen megragadható, én, mint egy pötty (Nana! A Pöttyöket ne bántsuk!) vagy mint egy golyó, hanem olyan, mint egy hihetetlenül színes korallzátony. Rengeteg kapcsolódással, ismert és még sokkal több ismeretlen résszel és világgal. Sokkal inkább ilyenek vagyunk mi, és az énünk, az önmagunkról alkotott tudatos képnek nem csak más emberek válnak részeivé. (07:10)

Így magyarázhatjuk például azt, (Ilyen rendes ember! Helyet kaptál. Hát ez jó.) tehát így magyarázhatjuk azt, hogy amikor meghal egy szerettünk, hogy abba valamiképpen mi is miért halunk bele. Mert a szerettünk az önmagunkról alkotott képnek része, és a szerettünk úgy már nincs többet, ahogyan a róla alkotott képünk bennünk, az önmagunkról alkotott képünknek a része lehetett. Ezért törvényszerűen az önmagunkról alkotott kép radikálisan meg kell, hogy változzon. A gyász folyamatban tulajdonképpen nem egyszerűen csak a másikról van szó, vagy az ő elengedéséről, hanem arról is, hogy kénytelen vagyok a veszteség miatt az önmagamról alkotott képet radikálisan átformálni, mert te abban már úgy nem lehetsz benne, ahogyan eddig voltál. Ha ugyanis megpróbálnálak megőrizni téged pontosan úgy, ahogyan eddig voltál, az azt jelenti, hogy én is bele fogok pusztulni. Ilyet ismerünk, mikor a férj vagy a feleség utánahal a társának. (08:25)

Tehát a tárgyaknak van valóban nagy jelentősége, tulajdonképpen egészen pici kortól kezdve, az átmeneti tárgyak idejétől. Mikor egy tárgyat fölruházunk mondjuk az édesanyánk pszichés funkcióival. S hogyha átölelem a macit, vagy átölelem a kispárnámat, vagy akár egy ruhadarabot, akkor éppen azokhoz az érzésekhez jutok, amelyeket akkor tudok elérni, hogyha az anyukámhoz bújok. Ez az átmeneti tárgy. Még szükségem van egy tárgyra, hogy a tárgyon keresztül számomra elérhetőek legyenek, például az önmagam megnyugtatásának a tapasztalata vagy élménye. Tárgy nélkül még nem tudnám magamat megnyugtatni, egy tárgy segít a lelki egyensúlyomnak a megszerzésében, és ez egészen a halálunkig így van. A tárgyaknak van szerepe és jelentősége, de nem az értékük, hanem a jelentőségük okán. (09:30)

Gottmann – A feleség kezdeményezései

Na, egy… nem t’om, hogy mennyit ismételjünk még. Emlékeztek Gottman beszélt arról, a feleség kezdeményez valamit. A feleségek szeretik az életet állandóan átkezdeményezni, és a férfiak nagyon bölcsen teszik, ez derült ki, hogyha teret adnak ennek a kezdeményezésnek és legalább néhány elemére rá tudnak bólintani. El tudják fogadni, el tudják ismerni ennek a kezdeményezésnek a pozitív részét vagy voltát. Különben katasztrófába süllyed a beszélgetés. (10:10)
Érdeklődés fönntartása a másik iránt

Ami nagyon megerősít bennünket a tartósságban és a megelégedettségben, hogyha fönntartom az érdeklődésemet irántad. Ha egyáltalán még érdekel, hogy mi van veled, és néha megkérdezem: „Tulajdonképpen, az utóbbi időben te mivel foglalkozol itt belül? Mi, mi foglalkoztat téged?” Tulajdonképpen feneketlen témákig jutunk. Megint szakirodalom. Volt egy pár, ötvenvalahány éve éltek, és azt mondták magukról, hogy boldogok. Megkérdezték tőlük, hogy mi a boldog társkapcsolatuknak a titka? Szinte gondol… (Ez hogy be van zárva? Hmm!) és szinte gondolkozás nélkül mind a ketten a következőt mondták (Hmm.) „A boldog és hosszú társkapcsolatunkat Shakespeare-nek köszönhetjük.” Azt mondták, hogy az ismerkedésük egyik nagyon fontos eleme volt, mikor rájöttek, hogy mind a ketten rajonganak Shakespeare-ért. Márpedig ez a Shakespeare bácsi sokat írt, és ezért aztán 50-60 évig is volt miről beszélgetniük. Mindig, hogyha úgy érezték, hogy valami… elő kellett csak venni egy Shakespeare művet, s máris, máris egy hatalmas világnak a részeként voltak, és már volt miről beszélgetni. „S te hogy látod, és én hogy látom… és én mit érzek és te mit érzel?” Oké. (11:45)

Beszélgettünk aztán, hogy egy támogató megjegyzésnek milyen óriási szerepe van. Az öröm kifejezésében ha kapunk egy visszajelzést, az jó, egy dicséretre hogyha kapunk egy viszont dicséretet, ez nagyon jó, de egy kritikus, negatív megjegyzésre sokszor lavina indul el. Mhh, oké.
Szemkontaktus

Szemkontaktusról szeretnék még. A kutatók nagyon piszkok. Nem t’om, annyi leleményességük van, hogy álcázzák a kutatásuk valódi célját. A szemkontaktusnak a szerepére voltak kíváncsiak. Az volt a kérdésük, hogy vajon, hogyha sikerül egy férfit meg egy nőt rávennünk arra, hogy hosszan nézzenek egymás szemébe, pusztán az egymás szemébe nézés a vonzalmat erősíti-e? A hipotézis az volt, hogy „Ja.” Hogyan érték el azt, hogy egy férfi és egy nő anélkül hosszan nézzen egymás szemébe, hogy azt gondolnák, hogy itt egy férfi és egy nő néz egymás szemébe? Ez nem könnyű feladat. Le is ülök, hogy legyen valami jó ötletetek, hogy mit gondoltok, hogy kell csinálni. (Hogy? Mondjad! Ki vagy? Hallgatlak. – „El kell takarni magát a testet, hogy csak a szem látszódjék.” – Ó! Jó ötlet. Nem, hát egy ilyet! Nem merek veled ujjat húzni. Jó ötlet tényleg, jó. Hogy fénykép? Nem, hát az nem hat úgy rám. Nem, hát egész más, ahogy most a szemembe néztél. Fényképen nem vagy ilyen szép 3D-s. „Nyomozótükör.” Milyen érdekes ez! Micsoda érdekes gondolatok, minden… hát, ez nagyon érdekes, hogy tükör, meg letakarni, meg fénykép. Hát, ez érdekes. Hmhh! Hhh! – „Íriszdiagnosztikát kellene…” – Íriszdiagnosztikára van szükség. Hát drágáim! Erre mondtuk gyerekkorunkban, hogy „Hül.” Hül. – „Farkasszemet kell játszani.” – Na, ez már valami. Az hangzik el, hogy, hát farkasszem-játékot kell játszaniuk. Akkor nem férfi-nő, hanem ki bírja tovább… Na, na, ez már jó irány. Csak a farkasszem játéknál van azért egy erőteljes érzés is, ami ott… „Ne nézz rám, mert kettéharaplak!” Ugye, ez a… ugye, és akkor utána „Na, vonzó volt? – Micsodaaa?! Én győztem.” Tehát valószínű, ha ez eszükbe jutott volna a kutatóknak, lemondtak volna erről az ötletről.) (15:00)

A következőt találták ki. Azt mondták a kutatásban résztvevő embereknek: Telepátia-kísérlet. Képesek vagyunk-e pusztán a szemkontaktus révén megérezni, hogy a másik mire gondol? Tehát valami jó lehetetlen. Ezért sokat kellett egymást nézniük. Kiderült, hogy telepátia nincs, de… Na, ezt hülyéskedve mondtam, mit tudjuk hogy ez hogy van, meg mint van, nem erről akarok beszélni. Hanem az derült ki, hogy természetesen pusztán az által, hogy egy férfi és egy nő hosszan nézik egymást, miközben egyáltalán nem azzal a szándékkal nézik, hogy férfi és nő, az bőven elég ahhoz, hogy jóval vonzóbbnak találjam azt a valakit, akit nézek, mint ameddig nem néztem őt. Az élettani hatása pedig a tekintetnek egészen megdöbbentő. Azért a kutatások izgalmasak, hogy annyi mindent láthatunk már, nem kell a véleményünkre hagyatkozni. Ez pedig azt jeleni, hogy egy valódi mély tekintet, ahogy a másikra értően, figyelően odanézek, simogatással fölérő élettani hatást gyakorol. Mikor Eric Berne azt mondta, hogy napi tíz simogatásra van szükségünk ahhoz, hogy érzelmileg életben tudjunk maradni, akkor például a tíz simogatáshoz most már tudjuk, egy igazi megértő szempár is máris hozzájárult. Ó, hát mennyire nem került sokba. Na tehát, erről is beszéltünk akkor, vagy beszéljünk… Mi jön még? Azt mondja… (17:00)

Párokat összehívtak, és a következőt kérték tőlük. 3 napon keresztül – olyan párokat hívtak össze, akik éppen csak elkezdtek járni egymással, tehát friss párokat, legalábbis így, így lehetne. A következő kérésük volt: 20 percig írjanak a kapcsolatukról és az érzéseikről, az érzelmeikről. A kontroll csoportnak az volt a feladata, hogy 20 percig bármilyen tevékenységükről írjanak. Utána arra voltak kíváncsiak, hogy a 3 napon keresztül napi 20 perc írás hoz-e valamilyen változást arra nézve, hogy ez a férfi és a nő, akik még éppen csak elkezdik a kapcsolatot, együtt maradnak-e, vagy nem? Az derült ki, hogy 3 hónap múlva megkérdezték a párokat, ahol 20 percig leírták, hogy mit éreznek, hogy élik át a kapcsolatot, hogy látják és milyen érzéseik vannak, ott a férfi és a nő 77%-ban együtt voltak. Ahol egy teljesen semleges dologról kellett írni, ott csak 52% volt együtt. Már önmagában az, hogy 3 napig átgondolom, tudatosítom, megfogalmazom, leírom… Nyilván ennek hatása van, erről akkor beszélek, ebből valamit kimondok, ebből megint következik valami, és a többi, és a többi. Tulajdonképpen roppant egyszerű dolgok, s egész meglepően erős hatást gyakorolnak. Jó. (18:35)

A házasfelek legjobb és legrosszabb tulajdonságai

Na, ez a kedvencem. Ezt fogjátok szeretni. Nem is fogom elmondani, gondolkodnotok kéne rajta. Az volt a kérés, hogy férjek és feleségek jellemezzék a házastársuk legjobb és legrosszabb tulajdonságait. Arra voltak kíváncsiak, hogy van-e összefüggés a között, amennyire elégedettek a kapcsolatban ezek az emberek, és a között, ahogyan jellemzik a házastársuk legjobb és legrosszabb tulajdonságait. Egyetlen dolog kristályosodott ki egészen világosan, hogy van egyetlen kis szókülönbség azok között, akik a rossz tulajdonságaikat elmondták a házastársukról és elégedettek azokkal, vagy azok között, akik elmondták szintén a rossz tulajdonságaikat a házastársukról és az a kis szó sosem szerepelt a beszámolókban. Tehát keresünk egy kis szót, ami ha bent van azokban a beszámolókban, ahogy a házastársam legrosszabb tulajdonságait mondom, azzal elégedetten tudok élni, és ha ez a kis szó nem szerepel a beszámolómban, ahogy a leglehetetlenebb, undorítóbb, hülyébb dolgaidat ecsetelem egy kutatás érdekében, ha ez a szó nem szerepel, akkor nem vagyok jól. (20:15)

(„Egy kicsit.” – De jó. Na de várjunk, várjunk! Nem győzöm a tempótokat, meg nem is értem ráadásul. Egy kicsit? – „Egy kicsit, egy kicsit türelmetlen.” – Ja, ja, hogy… áhá, érdekes. Tehát egy ilyen kis realitásvesztés az sokat segít a boldogsághoz. Hogy egy „kicsit” türelmetlen. Ugye, ez teljesen egy… Hát igen, igen, csak akkor ennek sok az ára. Tehát akkor ilyen boldog agyatlan lények élnek együtt, akik… realitásból… Jaj, most nagyon kedves voltam hozzád! Kérsz egy Tic Tac-ot? Vegyél magadnak, jó, és majd visszakérem a többit. Na, jó, tehát nem, nem ezt, hogy egy kicsit, mert túl nagy az ára. Lehet, hogy működne, csak… nagyon örülök neki, hogy valamit adhattam. Igen, igen? – „De.” „De.” „Nem? De.” – Ez jó. Túl hamar kitaláltátok. Hát túl jók vagytok. Hát ez már fantasztikus. Tényleg így van, nem hallottátok, ugye? – „De, hallottuk. De.” – Ne beszéljetek! Maradjatok csöndben! Ők most az én barátaim. Ugye nem hallottátok? – „De!” „Nem!” – Nem játszom veletek! Játékrontó bagázs! Pedig elterveztem, hogy öt percig itt fogunk kínlódni. Annyira jól esett volna. Így van. (…) Nektek semmi se elég? – „De.” – Ez jó. De ha megmondanád, az elég lenne. De. Ez a szó, hogy De. Nyilván mondom a mondatot, hogy ez mi az, hogy De. Mikor… Na? De. Most mi DE? Hagyjátok már abba, hadd beszéljek, na! Szóval.) (22:15)

Mikor úgy szóltak a beszámolók a házastárs legrosszabb tulajdonságáról, hogy „Hát az biztos, hogy egy pontatlan ember, az világ életében pontatlan volt, DE ha igazán fontos dologról van szó, akkor nem is késik annyit. Akkor legalább látom rajta az igyekezetet.” „Az igaz, hogy egyáltalán nem tud főzni, DE egy igazi lepedőakrobata, egy matrac zsonglőr.” Szóval a kutatások fényt derítettek a kulcs szóra, ami hogyha bennünk van, amikor a házastársunk leglehetetlenebb dolgait látjuk, az lehetővé teszi, hogy mégis csak valahogy elégedettek tudjunk vele lenni. Ez a szó pedig, hogy: DE.

Ugye, és akkor ez nem egy realitásvesztés. Olyan, késik, nem tud főzni, nem ismeri a sót, nem ismeri a konyhát, DE… és akkor megmaradunk a realitásnál, meg a jól-létnél. Oké. (Hát, ennyire képzettek vagytok! Minek jöttök ide? Elég… csak… már csak élvezkedni jártok, ugye? Hát, ez mennyire élvezetes, ezt nem tudom. Na most!) (24:00)

Egyéb kutatások

Megint csak három csoport. Most ezeket fogom mondani. De nem sokáig, ó, lesz egy fordulat máma. H-hm! Három csoport… nem ez a fordulat. Az egyiket arra kérték, az egyik csoportot, hogy minden nap pár percben írjon le öt dolgot, amiért hálás. Másik csoport: öt dolgot, amiért bosszús. Harmadik csoport: öt dolgot, ami egyszerűen csak megtörtént vele a héten. Az derült ki, hogy néhány hét leforgása után az a csoport, ahol öt hálára érdemes dolgot leírtak, boldogabbak, egészségesebbek, optimistábbak és hatékonyabbak voltak, mint a másik két csoport tagjai. Hmm. (25:00)

Ennek egy variánsa. Hogyha azt kérték a kutatók, hogy fogalmazd meg légy szíves, hogy miért jelent a társad neked sokat, ez például egyértelműen összefüggésben volt az alacsonyabb koleszterinszinttel. Tehát ha valakinek magas a koleszterinszintje, gondold végig, hogy 3-4 fontos ember miért fontos neked. Ugye milyen jó ötlet? Koleszterincsökkentő gyógyszert el lehet dobni, s csak jó emberekre kell gondolni. Na, csak óvatosan! Jó, jó. Na most! (25:45)

A következő pedig… Az is kiderült, a kérdés így szólt: Kik a boldogabbak, akik magukra költenek, vagy akik másokra? Kiderült, egyértelműen kiderült, hogy azok az emberek boldogabbak és elégedettebbek az élettel, akik másokra költenek. (26:05)

Ami engem boldoggá tesz - kollázs

Gyerekekkel végeztek egy nagyon izgalmas kutatást. Ezt föltétlen szeretném elmondani. Mégpedig azt, hogy 8 és 18 év közötti gyerekeket és fiatalokat kértek arra, hogy minden nap menjenek oda egy hatalmas táblához. A hatalmas táblán öt témakörre vonatkozó képeket találtak. Mondom a témaköröket, hogy ez meglegyen pontosan. Hobbik, sportok, emberek, eredmények és tárgyak. Na ezek voltak a fotók, öt témakör, nagyon sok fotó. Azt kérték tőlük, hogy készítsenek egy kollázst ezekből a képekből, és mindig a címe ennek a képnek, amit a szabadon kiválasztott képekből kellett alkotniuk, hogy „Ami engem boldoggá tesz.” Arra voltak kíváncsiak, hogy mi a különbség azok között a gyerekek vagy fiatalok között, akik „Ami engem boldoggá tesz” cím alatt embereket vagy élményeket, vagy cselekvéseket ábrázoló képeket választanak, és azok között, akik tárgyakat? Erre voltak kíváncsiak. Miért választ valaki tárgyat erre a címre, hogy „Ami engem boldoggá tesz”? Egy nagyon világos összefüggés derült ki. Na, itt is érdemes volna megállni, hogy na, vajon ez mi is? Ez pedig az, hogy az alacsony önbecsülésű gyerekek – ezt egy picit szőhetnénk is – akik nem tartják magukat szerethetőnek, akik számára nem elérhető annak a meggyőződése, hogy „Jó, hogy vagyok”, hogy engem szeretnek, vagy hogy szerethető vagyok legalábbis, még ha ebben a pillanatban nem is jött oda valaki szeretni. Az alacsony önbecsülésű gyerekek kétszer annyi tárgyat választanak, vagy többször annyit, mint akiknek az önbecsülése jó. Tehát az derült ki, hogy egy egészségesen pozitív önbecsülésű embernek sokkal kevésbé van szüksége tárgyakra, hogy azokon keresztül jusson valamihez, ami megvan azokban, akikben az önbecsülés eleve reálisan pozitív és megfelelő. (28:35)

Persze a kutatók tovább… csavartak egyet a kutatáson, mert mikor látták ezt a különbséget, akkor annyit csináltak, hogy elkezdték dicsérni azokat a gyerekeket, akik sok tárgyat választottak. „Na hát, ez egy milyen szép kollázs! Na hát, ez milyen érdekes képeket raktál össze! De ez milyen eredeti! Na hát, hogy ez hogy jutott az eszedbe? Hát de érdekesek ezek így együtt!” És kiderült, hogy a dicséret után a gyerekek, vagy a fiatalok egyszer csak elkezdtek ugyanarra a címre, hogy „Mi az, ami engem boldoggá tesz?” személyeket, élményeket, cselekvéseket ábrázoló képeket választani. (29:25)

Most ezzel nagyjából azt mondhatjuk, hogy amikor megsebződünk, és valamikor az életutunkon, amikor szükség lett volna személyekre, a személyek nem álltak rendelkezésre, akkor fanyalodunk tárgyakhoz. Sokszor egészen…, mert hogy nem válik tudatossá, hogy ezt miért tesszük, azt gondoljuk, hogy „Na, a tárgyak nagyon biztonságosak, elérhetők.”, ezért tárgyak után nyúlunk, miközben valójában nem tárgyakra van szükségünk, hanem valamikor, amikor személyekre lett volna szükségünk, csak tárgyakba tudtunk kapaszkodni, ezért maradunk meg a tárgyaknál. Milyen óriási jelentősége van tehát annak, hogy kialakuljon az, amit én így szeretek nagyon hívni, hogy spirituális meggyőződés arról, hogy szerethető vagyok, és képes vagyok szeretni, hogy értékes vagyok, hogy jó hogy élek, és az életemnek van értelme. Hogyha ezek a meggyőződések ott vannak, sokkal kevesebb tárgyra van szükség. Nagyon érdekes módon azt is mondhatnám, hogy sokkal kevesebb pénzre is. Ha valaki tudja, hogy ő értékes, és tudja azt, hogy szerethető, ez pénzben kimutathatóan olcsóbb. Üzenem minden felé, hogy erre kellene az időt és az energiát fektetni, hogy olyan gyerekek nőjenek föl, akik tudják, hogy szerethetők, de akik azt is megtanulják, hogy tudnak szeretetet adni. Á, nem csak az, hogy engem szeretnek, hogy „Na nézd csak, és milyen, amikor te szeretsz valakit! Hát még izgalmasabb.” Hohó! Ez akkor azt eredményezi, hogy kevesebb pénzre van szükség. Ó, nekem ez tetszik. (Na jó. Akkor, nem t’om, hogy nyomjam-e ezt még, vagy már ne nyomjam, vagy mi legyen itt? Hagyjuk már, nem?) (31:35)

Végstádiumban élő betegek: mi az, amit másképpen kellett volna tenni az életben?

A fordulat a következő. Nézzük most meg ugyanezt a témát, hogy boldognak lenni, elégedettnek lenni, hosszú távon azt mondani, hogy „Na igen, így, így érdemes élni. Ettől vagyok jól.” Egy indiai származású ápolónő összegezte azt, hogy krónikus, végstádiumban élő betegek amikor beszámolnak arról a beszélgetéseik során, hogy mi az, amit sajnálnak, mi az, ami kimaradt az életükből, mit csinálnának másképpen, hogyan élnének másképpen? Ha még volna idő, mi az, amire rájöttek, hogy mit kellene másképpen tenni? Ez az indiai nővér öt pontban összefoglalta, hogy mi az öt leggyakoribb – most mondjuk így az egyszerűség kedvéért – típus, amit végstádiumban élő betegek mondanak arról, hogy „De kár, hogy ezt nem így csináltam, hanem másképpen!” Nézzük meg ezt az ötöt, nagyon jól összevágnak a dolgok, és aztán lesz majd még egy dolog, már ha belefér. Á, de belefér. Azt mondja. (32:55)

1. Bárcsak lett volna bátorságom, hogy ne mások elvárásai alapján éljek, hanem önmagamhoz hűen!


Tehát: Bárcsak lett volna bátorságom, hogy ne mások elvárása szerint éljek. Picit nehéz ez, hogy önmagamhoz hűen, mert ki is vagyok én, meg most éppen mihez legyek hűséges. Inkább ezt a részét ragadnám meg, hogy nem mások elvárása alapján élni, vagy legalábbis annak nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani.

Mondok erre egy élményemet. Karácsony előtt a templomban mindenféle koncertek voltak. Az egyik koncertre hát valami 40 énekes jött, próbáltak ott hónapokon keresztül, gyönyörűen fölöltöztek, ott megjelentek, énekeltek egy 8 fokos templomban, tehát minden elismerésem az övék, jó hosszan énekeltek, adtak egy gyönyörű koncertet Karácsony előtt. Ugye, mikor aztán az időből van a legkevesebb. Mi történt? Megvolt ez a koncert, eltelt néhány nap, és Idősek Karácsonyára jöttünk össze. Az Idősek Karácsonyán pedig egyszer csak, ott a karácsonyi ünneplésnek a kellős közepén az egyik idős ember szót kért. Azt mondja: „Most szeretnék valami fontosat mondani – a karácsonyi ünneplés közepén vagyunk – plébános úrnak…” Ugye ez nem én vagyok, háhá-háhá! Úgyhogy én csak ott babráltam a szaloncukrot és jól voltam. S akkor azt mondja „…és ez nem az én egyedüli véleményem.” Közben harapott egyet a karácsonyi bejgliből, ami ajándékoztak neki, odébb rakosgatta a karácsonyi csomagot, amit szintén kapott, s azt mondja: „Volt itt néhány nappal ezelőtt ez a koncert, és többünknek az a véleménye, hogy elvárható lett volna, hogy egy olyan koncerten, ami karácsony előtt van, olyan éneket is énekeljenek, amit mi tudunk.” Átment ez? Tehát odébb rúgom az ajándékot… (35:30)

Most hogyha, ha ilyen jellegű elvárások alapján éli valaki az életet, én nem csodálom, hogy minden életöröm kivész belőle. Az elvárások nagyon-nagyon… én kritikus vagyok nagyon az elvárásokkal. Talán azért is… Emlékeztek erre a fölosztásra, nagyon jól használható. Két csoportra vagyunk oszthatók. Ez egy nagyon egyszerű, de elgondolkodtató modell. Az egyik: azok az emberek, akiknek az életében a dinamikát, az életük dinamikáját az a különbség és feszültség hozza, hogy van az aktuális önmaguk, és az elvárt önmaguk. A kettő között ugye van egy feszültség. Ugye most kiderült, hogy elvárható lett volna, hogy az énekeseket megkérjük, hogy a Kiskarácsony, Nagykarácsony kezdetű roppant liturgikus éneket elénekeljék, mert azt tudjuk. És a kettő között most van bennem egy feszültség. „Hogy lehettem ennyire gyagya, hogy nem mondtam meg annak a 40 zöldfülűnek, hogy december 21-én minimum a Csordapásztorok kezdetű nótát el kellett volna. Hát hol élnek? Ez Angyalföld! Hát nem, most izé… gregoriánokat énekelünk itt! Elvárható lett volna minimum a Csordapásztorok.” Na, ez egy feszültség, ugye, valakinek a lelkében? Ezt csináltam, az lett volna az elvárható. S a másik csoportba pedig kik tartoznak? Akiknek az alapvető dinamikája a személyiségükben abból adódik, hogy van az aktuális önmaguk, és van az ideális önmaguk, s a kettő között van egy feszültség. Tgg-dgg-dgg-dgg… (37:30)

Úgy tűnik, hogyha az alapvető dinamikám az, hogy van az aktuális önmagam, meg az elvárt önmagam, az nem segíti a boldogságot. Ezzel nem azt mondom, hogy… Természetesen az életben vannak elvárások, elvárható dolgok, tudjuk ezt. De mikor… jaj, ismeritek ezt a címet, hogy „A jó kislányok a mennybe mennek, a rosszak… bárhova.” Hát akkor lehet választani. Na, ilyesmikért szokták az igazhitűségemet megkérdőjelezni. A bárhovában a mennyország is benne van. Cuppantok mindenkit, aki az elvárható szavaimat várta el, hogy nekem hogy kell nyilatkoznom ebben a dologban! Olyan sokszor hálát adtam már azért, hogy engem sokkal-sokkal inkább az aktuális akármilyen énem meg az ideális ének közti dinamika és feszültség határoz meg. Gondoljátok, hogy ennek nincs árnyéka? Dehogynem van, dehogynem. (39:00)

Mi az alapvető érzés, akiben az aktuális én és az elvárt én közti dinamika határozza meg azt, ahogyan ő úgy általában van a világban? A félelem, félelem. Hát nem…, hát nem, te jó ég, hát hogy, hát hogyhogy nem jutott eszembe! A félelem! Félelem, hogy „Ki kell találnom, rá kell jönnöm, tudnom kellett volna, hogy, hogy, hogy kell azt csinálni! Ha rendes pap lennék, tudhatnám, hogy hogyan kéne.” A másikban, hogy aktuális én, ideális én, ott is van alapvető érzés, az pedig a szomorúság, szomorúság. „Na, megint nem ugrottam akkorát. Na, ez megint nem sikerült, pedig nagyon akartam. Nem ment!” Ott inkább a szomorúság. De úgy tűnik, hogy a boldogság szempontjából itt, ahogyan végstádiumban élő betegek beszámolnak erről, a félelem és az aggodalom tűnik valahogy elsődlegesen olyasminek, ami tönkreteszi bennünk azt, hogy boldogan úgy éljünk, hogy azt mondjuk, hogy „Na, így érdemes volt.” Tehát a túl sok félelem és aggodalom. (40:20)

Tehát ez volt az első: Bár csak lett volna bátorságom, hogy ne mások elvárásai alapján éljek! Hmm! Ugye itt azt is mondhatnánk, hogy bátorság egy elhivatott élethez, vagy elhivatott házassághoz. Bátorság az élethez. Erről sokat beszélnek a lélektanászok, hogy ha nagyon sok választás van, nagyon sok szabadság van, emlékeztek, akkor állandóan ott van annak a félelme, hogy egy elvárhatóan jó életet elszúrok. Hogy „Ez csak rajtam múlik, rajtam a felelősség és tessék, még mindig boldogtalan vagyok, s csak az én hibám lehet.” (Oké. Ez volt az első.)(41:10)

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat!

Ez a második. Ó, nem kellett volna olyan sokat dolgoznom. Nyilván, miután itt nagyon sokféle olyan ember lehet, aki nagyon sokféle viszonyban lehetett a munkával, nyilván hogyha én hivatásszerűen élek, vagy flowban vagyok, amikor valamit önfeledten csinálok, az teljesen jól van. De hogy egyszerűen csak a munka, a munka, a munka, mmm, tehát a tárgyak nem tesznek boldoggá. Hm-hm. Ez volt a második. Tehát bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat. (41:55)

3. Bárcsak lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy kifejezzem az érzéseimet!

Itt nyilván most nem arról van szó, hogy rombolóan kifejezni, gátlástalanul, együttérzés nélkül, másokat figyelembe nem véve, nyilván, nyilván, nyilván. Egy kultúrába ágyazottan – bárcsak lett volna bátorságom, hogy azt kifejezzem. Nekünk segítőknek ez ám nagy teher. Biztos vagytok még itt sokan segítők, sokan. (42:35)

Azt mondta egyszer egy nagyszerű valaki, pszichológus, terapeuta, meg minden, mondhatnánk ezeket a szavakat, azt mondja „A segítő gyerekkorban kezdődik.” Általában a családban, a szónak nagyon gyakran inkább valami sebzettség vagy teher értelmében, a formális képzés kezdődik később. A hivatásod, a segítő hivatásod azzal kezdődik, hogy mész az árokpartra az alkoholos apádat hazahozni, ott kezdődik a segítő hivatásod. Ott kezdődik, hogy a szüleid elváltak, és látod az édesanyádat boldogtalannak. „Ú, hát mami, mami, majd akkor én segítek neked, hogy ne legyél olyan boldogtalan.” Ott kezdődik, hogy apa és anya kiabálnak és veszekednek egymással, és te kisgyerek vagy és azt mondod: „Hát akkor legalább megpróbálok jó lenni, hogy ne legyen nagy baj.” Tehát a segítő hivatás nagyon gyakran valamilyen sebzettségből veszi a kezdetét. Máshonnan is vehetné, de nagyon sokszor innen veszi. A formális képzés kezdődik később. Pont ez a nagyon érdekes, hogy mi, akik valamilyen segítő foglalkozásra adtuk a fejünket, nem egyszer a formális képzésen kell hogy megtanuljuk a saját érzéseinket kifejezni. Pont a legegyszerűbb dolgokat mi nem tudjuk. Különben nem is lennénk segítők, hiszen éppen azért lettem segítő, mert meghoztam azt az áldozatot ötévesen, tizenöt évesen, meg a kettő között, meg húsz évesen, hogy ne a saját érzéseimet merjem önfeledten kifejezni, hanem valamiképpen megpróbáljak segíteni apunak, anyunak, tesónak, a családnak, a nagyszülőnek, az alkoholbeteg családtagnak, a tik-tik-tik-tik. Utána 30-40 évesen megyünk, és kiképződünk arra, hogy azt tudjam mondani, hogy „De jó!”, és ezt három évig tanulom. Nem megrendítő ez? De nagyon, nagyon. (45:00)

Ezért éppenséggel éppen azok, akik segítő foglalkozásra adták a fejüket, őnekik kéne ezt megtanulni jól. Nyilván például, hogy a haragomat kifejezzem, hogy merjek üvölteni. De sokan vannak olyanok, amikor azt mondom: palacsinta, tejbegríz, (Jól van. Hát a legjobbat hagytam a végére.) madártej, és mondom: „Na, akkor háromra benne vagytok?” És akkor (suttogva) „Madártej…” Édesem, ezt ne így. Dzzs! Ordítani! Áj, de jó dolog az! Hogy milyen érdekes ez, itt vagyunk felnőtt emberek, s az egyik felnőtt ember odamegy a másikhoz, te vagy 30 éves, 40 vagy 50, s azt kérem tőled: „Gyere, ordíts egy nagyot!” és nem megy. Nem tudsz ordítani. Hogy van ez? Hát hogy, hogy, hogy éljük akkor az életet, nem tudunk ordítani? Hát nagyon fontos, hogy tudjunk ordibálni. Azt nem mondom, hogy ordibáljunk, tudjunk. Mert már ennek a tudása is meglátszik rajtunk. Nem így van? Ez látszik, hogy valaki tud-e ordítani, vagy nem. Ez nagyon fontos lenne, tudjunk ordítani. Jaj! Na jó. Tehát: bátorság, hogy kifejezzem az érzéseimet és az érzelmeimet. (46:40)

4. Bárcsak megőriztem volna a kapcsolataimat a barátaimmal!

Hmm! Hmm! Túl sokat dolgoztam a barátaim rovására. Tudjátok, végzik ezeket a kutatásokat, milyen esemény az, ami a leginkább boldoggá tesz? Mit gondoltok, mi vezeti a listát? Találkozás a baráttal. Az házastárssal való ez-az, amaz, csak a harmadik helyen van. Bizony, bizony! A barát. Megyek haza – nem t’om, talán most hét…, nem, két héttel ezelőtt mentem. Két héttel ezelőtt mentem hazafelé. – jó késő volt, itt beszélgettünk, 11:10, csöngött a telefon. Este. Ugye eleve nem tudja senki a számom, tehát már azért egy nagy dolog. Kivéve néhány barátomat. Ugye, és 11:10-kor fölhívott az egyik barátom: „Feri, fönn vagy még?” Hát miért, hát…, most ez milyen… hát rendben van, és akkor dumáltunk éjfélig. Mert jól esett neki, hogy egy kicsit beszélgessünk még. (48:00)

Múlt héten, mikor elmentem innen, nagy dolog történt, gyorsan el is mondom nektek. Valaki meghívott, régi barátom, fölmegyek hozzá, azt mondja: „Feri, vedd le a kabátot, cipőt! S akkor van vacsora, három dolog közül választhatsz. (nevetés – szerk.) Van tejbegríz, palacsinta, madártej.” Képzeljétek, ez történt velem egy héttel ezelőtt. Hát hogy valaki ezt megcsinálja egy másik emberért. Mondom „Hát ebben a sorrendben akkor.” Melyiket? Hát… hát kérem, ide nekem! Ó! Szóval a boldogságkutatások azt mondják, hogy megvannak a barátaink, akik fölhívhatnak bennünket éjfélkor, és nem az az első gondolatunk, hogy „Ki ez?!! Ki ez?! Éjfélkor, ki?!” Hát na, valaki éjfélkor, hú, ez biztos valami fontos. Hoppá, már veszem… júj, most ez fontos lesz, fontos lesz. Ugye, van aki „Úristen! Mit hagytam el, mit felejtettem el, mit rontottam el?” Ugye, az elvárásos barátaink. Na, jól van. (49:30)

De jó dolog az, hogy vannak barátaink! Tartósan boldogok akarunk lenni, akkor, és tik-tik-tik-tik… Most idehozok egy szempontot, majd akarom az egész sort mondani. Tudjátok, hogy a legnagyobb megelégedettség minek köszönhető a társkapcsolatban hosszú távon? Most ezt is elmondom. Az, hogyha a férfi és a nő kölcsönösen egymást mély barátjának tudja tartani. Ez van az első helyen. Tartósság és meleg… (Nem, szóval… na, hogy…) te az én barátom vagy, barátomnak tartalak, látlak, tudlak. Például éjfél előtt még szólhatok hozzád, nem kell egy email-t írni. De van ilyen is egyébként. Mikor először ezt meghallottam, azt mondta: „Hát tudod Feri, úgy van, konfliktusosak vagyunk, ha nagyon bedugulunk, akkor a férjemnek is van számítógépe, mert ő ott dolgozik, nekem is van, a gyerekek meg ott szoktak, és akkor ő az egyik gépen, én a másikon, és email-ezünk.” Rájöttek, hogy ez nagyon jó, mert úgy nem vesznek össze, mert amikor szemtől szembe megy, ott rögtön valami régi, lehetetlen kerékvágásba csúsznak. Ez egy nagyon okos dolog. De érdemes aztán, mikor már egy órája így email-eznek, úgy 3 méter távolságból, azért egy kis fordulatot belevinni. Persze látod most ott te nagyon okosat mondtál, tehát mondjuk egy olyan 3/4 óra után küldök neked egy fényképet magamról. Csak úgy óvatosan, csak úgy „langsam”, ahogy a… „per tangentem”, egy kis fotócska, de olyat, hogy ne nézzek így a szememmel, hanem csak ilyen szemlesütve. S ha bírod, akkor egy olyan kép, amiben úgy fölfele nézek. S akkor utána a 3D-s verzió. De még nem élőben, hanem hát természetesen van 3D-s laptopom. Tehát úgy, akkor már közelebb jössz, hoppácska. Szóval… Szóval… (52:00)

Boldogság, tartósság a társkapcsolatban – ha a baráti kapcsolatot fönn tudjuk tartani. Gottmannek a fontos kutatásából jött ez ki. Ez, hogy ez, ha egy dolgot lehetne mondani, akkor ez ez. Őrizd meg a barátságodat a társaddal. Jó, na, megyünk tovább. Hoppá, hoppá, hoppá! Júj! Igen, eszembe jutott egy ellenpélda is. Egy professzor, hihetetlenül okos valaki volt, ó-ó-ó, s akkor egyszer, néhány feles után úgy elgondolkodott az életén. Hát van, akiknek az kell, van, akinek idő, másiknak meg feles kell. S azt mondja, hogy „Hát, tudod itt vagyok nem t’om én, 60 évesen, és van egy-két dolog, ami annyira bánt az életben, amit, amit nagyon megbántam, hogy úgy csináltam. – Ez egy teológia professzor. 60 éves, néhány feles után. – Tudod Feri, mikor én Rómában tanultam, nyomtam, mint a gép. Ugye, túl sokat dolgoztam.”S azt mondja, ugye hát Róma, az egész világegyházból mennek oda a papnövendékek, és volt neki egy fekete, afrikai társa. Mind a ketten fiatal papok voltak, s mind a ketten ugyanabban az intézetben posztgraduáltak, vagy mit csináltak. Ez egy betegségforma, ilyen nagyon nyomasztó, ilyen krónikussá váló formája a nyomasztó szorongásnak. A társa… nem, nem voltak még papok. Nem, nem voltak, mert akkor… A társának volt a papszentelése. Akkor assz’em ő volt pap, a társa meg még nem, mindegy. Mondta a társa, barátok voltak, barátok, s a társa mondta, hogy „Te, hát gyere, legyél ott, gyere, ünnepeljünk együtt!” És ez a professzor, akkor még nem volt az, hanem nyomatott, mint a gép, a barátjának a papszentelésére nem ment el, hogy befejezzen egy rohadt cikket. Ezt 30 év múlva, néhány feles után azt mondta „Na ezt, ha van valami, amit az életben sajnálok, akkor ez ez, mert utána találkoztunk a kollégiumban, és láttam a barátom szomorúságát a szemében ahogy rám nézett, és tudtam, hogy igaza van.” De nem az az érdekes, hogy igaza van, azt a szomorúságot, hogy… „Akkor most mi van? Egy rohadt cikk?” S milyen érdekes ez, hogy valaki 30 évig cipel egy ilyen történetet. Azt mondja „Na ezt nem kellett volna így. Az a rohadt cikk!” (Ezt miért mondom ennyiszer? Biztos, mert le kell adnom holnap valamit. Oké. És akkor az utolsó, ez így szól… kerek perec…) (55:20)

5. Megengedhettem volna, hogy boldogabb legyek.


Lehettem volna boldogabb, ha megengedem magamnak. Itt a kutatások egy nagyon érdekes dolgot mondanak. Ez pedig az, hogy hogyan tehetek azért, hogy realizálódjon az, hogy tulajdonképpen boldogabb vagyok már most, mint ahogyan azt gondolom, hogy vagyok? Tényleg így van. Így van, hogy már most boldogabb vagyok, mint amennyire gondolom, hogy az vagyok. Két dologra van hozzá szükségünk. Az egyik, hogy tudatosítsam, ha jól vagyok. „Tulajdonképpen most jól vagyok. Tehát nincs ennek… Ferinek itt nincs semmi elvárása, csak úgy így vagyunk, jól elvagyunk, nevetünk a nyomorunkon. Tulajdonképpen egész jól vagyok.” De ez nem elég, mert tudjátok, hogy van? Nagyon sokan, mikor elkezdenek jól lenni, ezek negatív gondolatokkal fognak összekapcsolódni. Tehát ebben a pillanatban jól vagyok, és azt mondjuk „Na, most azon röhögtem az előbb, hogy milyen rosszul vagyok? Most ennek örültem, hogy milyen rosszul vagyok?” Ezen lehet változtatni. (56:40)

Tehát hogy amikor éppen jól vagy, akkor azt is tudatosítsd, hogy hogyan – most így mondom, kicsit sarkosan – teszed tönkre azt, hogy éppen jól vagy. Mert a jól-létünkhöz azoknál, akik tartósan nincsenek jól, két dolog hiányzik. Nem tudatosítják, amikor jól vannak, a másik pedig, hogy amikor jól vannak, akkor ösztönösen negatív gondolatok társulnak a jól-lét pillanataihoz, és akkor aztán rögtön az el is tűnik. Nagyon érdemes egy-pár gyakorlatot itt elvégezni, elkezdeni ezt figyelni magatokban, hogy jól vagy, és közben mi, mi, mik, mik szoktak összejönni ilyenkor? Háá… Vannak, akik azt mondják: „Most jól vagyok… na de meddig?” Vannak, akik egy egész ilyen univerzális fátum alatt nyögnek. „Most jól vagyok, de mikor jön, mikor lesz meg ennek a böjtje? Most jól vagyok, hát de nem érdemlem meg. Hát várjunk csak! Várjunk, mit csináltam én ezért? Hát semmi jót nem tettem. Akkor nem lehetek jól.” Rengeteg féle negatív gondolatunk társulhat azokhoz az áldott pillanatokhoz, mikor jól vagyunk, s ez krrkk! (58:15)

Tehát mikor éppen már a végemet járom, végemet fekszem, akkor milyen érdekes, rögtön tudjuk, hogy lehettünk volna boldogabbak. De nem azzal, hogy más történhetett volna az életünkben. Ugyanezzel az élettel, amit végigéltünk, lehettünk volna boldogabbak. Mindenféle változtatás nélkül, ami az életre vonatkozik, ha itt tudott volna változás történni. ezt milyen világosan tudjuk ilyenkor! (Oké. Még egy dolog.) (58:50)
Ric Elias és Béla bácsi

Nézzük meg most mindezt egészen konkrétan! Ájj, ezt ma fedeztem föl. Íjj, de tetszik! Van rá idő? Juj, még van. Hmm! Szeretnék nektek beszélni Ric Eliasról. (Spoiler)Tudjátok, ki? Ric Elias, a híres Ric Elias. Ő éppen két évvel ezelőtt rajta volt azon a repülőgépen, amely a Hudson folyóra kényszerleszállt. Tehát senkinek nem kell őt ismernie, mert egy utas. Most ez egy kísérlet volt, hogy megkérdezzem, hogy ki kezdte rosszul érezni magát, hogy a híres Ric Eliast nem ismeri, mert az elvárható lenne egy ilyen kontraszelektált puccos társaságban, hogy Ric Eliast úgy kisujjból „Ja, hát a Ric Elias, hát persze, elsős sorban ült a Hudson folyóra kényszerleszállt gépen.” Ugye? De ezt nem tudtátok, hanem csak itt nagyképűsködtök. Hát nem tudom… Szóval tényleg az első sorban ült, első sor, 1D. Ott ült az első sorban, és tudjátok, hogy a pilóta valami zsenialitással tette le a gépet, és mindenki túlélte. Pedig január volt, beáramlott a jeges folyó, zz-zz, mindenkit kimentettek, egy döbbenetes valami. Az illető előadást tartott arról, hogy mit élt át az alatt a néhány másodperc alatt, amikor bemondta a pilóta azt, hogy készüljenek… (Mire? „Kényszerleszállásra.”) kényszerleszállásra. De nem így mondta. Valami ilyesmire. Hát, tényleg, nem tudom, hogy mondta. Szóval készüljenek arra, hogy annyi. Néhány tíz másodperc volt, és azt mondta „Három dolgot olyan világosan értettem meg, hogy azóta is ez alapján élek. Az alapján élek, az alapján a három dolog alapján, amit néhány tíz másodperc alatt értettem meg hihetetlen világosan.” Ezt a három dolgot elmondom nektek még most íziben. Hát már ha lesz rá idő, hoppácska, nem is tudom. Vagy mondjak el egy történetet esetleg? (Na, Feri! Azt mondja… az első… Gyorsan, gyorsan, hogy ezzel tudjatok hazamenni. Nem, nem jut a háromra idő. Kifütyüli, ez jó, ez jó. Kifejezte az érzését. Ez jó. Jól van. Tehát az első… azt mondta… ) (61:55)

1. Ott van az ember, ott van a vörösbor, inni kell

Nagyon világosan rájöttem, hogy másképp éltem, mint ahogy kellett volna. Pontosan tudom, hogyha van velem valaki, akivel jó lenni, és van a kezünk ügyében egy jó vörösbor, egy palack jó vörösbor, a vörösbort ki kell nyitni és meg kell inni. Ezt mondta. Nem kell halogatni, nem kell várni nagy alkalomra, másik emberre, nagy ünnepre. Ott van az ember, ott van a vörösbor, inni kell. Ferenc atya opusza, 2012 évkezdésre. Látjátok, mennyire sokat számít a kontextus, amiben elhelyeződik egy mondat. Nem kiragadunk egy-egy mondatot. Azt mondta, mostantól kezdve most már így élem az életet, ott van valaki, ott van a vörösbor…, nincs, nincs mire várni. Ezt úgy fogalmaztam meg magamban, hogy amit halogatunk, az nagyon könnyen mulasztássá válik. Majd egy másik ember, majd egy másik alkalom, majd egy másik, egy másik, s elmulasztjuk pont azt, amiért érdemes élni, amitől jó íze lesz az életnek. Óh! Ez tehát az első. (63:30)

Azt mondja… hmm, így fogalmazott még, ide kapcsolódóan. „Nagyon világosan megértettem, hogy az ÉN-nek túl nagy teret adtam.” S képzeljétek, ma volt egy találkozásom. Ezt el szeretném nektek mondani, egy 84 éves bácsival. A 84 éves bácsi az a valaki, akinek a garázsát bérelem. tényleg, olyan olcsón lehet nála bérelni, hogy én azt bérelem. Tényleg, tényleg így van, és negyedévenként szoktam fizetni. Ez a bácsi olyan, hogy szinte mindig mosolyog. Hihetetlen derű van rajta, és egyszer csak rájöttem, emlékeztek, mint a zsiráf meg a hiéna kommunikációnál, hogy valószínű, hogy nekem ezt a bácsit kellene megértenem nagyon. Ez a bácsi egy zseni. Elmondom a találkozásunkat szóról szóra, ahogy ez ma történt. Ugye a megelégedettség, ha alkalom van, egy ember van, akkor nem kell halogatni, várni. Fölhívom őt telefonon. Mondom, hogy „Béla bácsi! Mehetek-e a pénzzel? – Peeersze!” Ugye, ez a… „Megjelent a könyv. – Jó, hát jó, jó, hát jó, megjelent. Már sok könyv megjelenik mostanában.” Tehát megörül: „Jaj, hát persze!” Most látjátok, itt van az, mikor valaki azt mondja: megörült, s jön a gondolat. „Ja, hát mert pénzt viszek. Ja, hát… ó, hát mert pénzt viszek. Ja, hát akkor persze, hogy megörül. Ó, hát akkor menjünk, jó, hát akkor menjünk.” Erről beszéltem az előbb. Megvan ez? Van egy örömöd, „Hát de kedves ez a Béla bácsi! Hát megörült nekem. Jaj, nem nekem, a pénznek, pénznek. Hát ki nem örül annak, én is örülnék, ha több lenne, de hát…” Hogy tud gajra menni egy szép pillanat! De nem, Béla bácsi azt mondja „Jaj de jó! Gyere! Gyere, várlak, nagyon szívesen, bármikor gyere. – Fél óra múlva ott vagyok, sietek. – Ne siess! (Ezt mondja.) Hát nem kell sietni. Feri, nem kell sietni, csak gyere.” Értitek ezt? Hát hogy tud valaki ilyen normális lenni? „Nem kell sietni, örülök neked, gyere, és mikor ideérsz, akkor megint örülünk.” (66:15)

Becsöngetek, örül nekem „Jaj de jó! Gyere, foglalj helyet! Mit hozhatok?” (nevetés) Ez a madártej… teljesen függő leszek, várjál. Anélkül ki sem jövök a lakásból. Ez egy új eset lesz, ilyen madártej függőség. Szóval leülünk, ugye hát most miről beszéljünk, az hát… kocsi. Ugye hát garázs, kocsi. „Na, megvan még az autó?” Hát ezt kérdezte tőlem, s ez milyen kedves. Most örülhettem volna neki, ugye, hogy jaj, az én autómról lesz szó. Ugye, hát mégis egy férfi vagyok, autó, az olyan, mint ha paripa lenne, hát… Ja, biztos azért kérdezte, ugye, mert hogy meddig bérelem a garázsát, azért kérdezte tuti, tuti. „Nincs, akkor ó, elment a kuncsaft, kereshetek egy újat.” De nem, őt tényleg érdekelte, hogy mi van az autómmal. Két férfi találkozott. „Mi van az autóddal?” Ez egy nagyon jó beszédkezdés. Ezt a nőknek mondom, nőknek. El tudjátok ti azt képzelni, hazajön a férjetek, s nem az, hogy „Jaj, gyere, ülj le, mindenképp fontos beszédem van veled.” Azt mondja: „Mi van az autóval, Zolikám? Jól megy?” Hát ilyet ti még sose csináltatok? Hát egy épeszű, normális férfivel éltek együtt, hát ez még sose jutott eszetekbe? „Zolikám, jól húz a motor mostanában?” Hát ha én a te Zolikád lennék, azt mondanám „Most kérjél valamit! Most, bármit kérsz…” Mit a szentírásban „Bármit kérsz, megadom neked.” Hát ha tőlem ilyet kérdezne, nem t’om én, az én Brünhildám… „Feri, húz a verda?” Hát most az jutott eszembe, egy kutatás jutott eszembe, látszik, hogy teljesen gyagya vagyok. Nőket arról kérdeztek, hogy szex vagy csoki? Na, te csak ne nevess, mert a… mert lehet, hogy te is abba a 40%-ba tartozol, nőtársam, aki inkább egy tábla csoki, mint a pasid. Ú, jaj! Na, ott nem lennék azért férj. Lecserélnél egy tábla Milkára? Persze, a Boci az jobban… Na most képzeljétek el, ha tőlem az én Brünhildám megkérdezné, hogy „Na? Húz a verda?” Azt mondanám, hogy „De örülök ennek a kérdésnek. Te tudtad, hogy a turbofeltöltő körülbelül 8-10%-kal hatékonyabb hideg időben? Tudtad?” Mire az én feleségem: „Ne hülyéskedj! 8-10% a turbofeltöltőbe? Annyi plusz? Veszem a kabátom, gyere, nyomjunk egyet, föö…!” Na, szóval! (70:00)

(Mennyi az idő? Mondom, hogy a hármat nem tudom elmondani, annyira sajnálom. Igyekeztem pedig, mindig lényegre törően hasítani. Szóval beszélgetünk – mert azért a bácsival ezt befejezem. „Addig el nem mész, amíg én be nem fejeztem!” Na!) Beszélgetek a bácsival, azt mondja „Na, a verda? – Ojj, nagyon jó, és úgy örülök, hogy garázsban van és nem esik az eső rá. Milyen idők vannak…” mondom én. Elmondom ezt a… „Ó Feri, képzeld! Eladtam az autóm.” Hát a férfi a férfivel beszélget. „Jaj ne!” Ugye, hát az összes tükör-neuronom tgg-dzsgg-dgg „Eladta! A kis matizt!” Tényleg, az együttérzésben a leglehetetlenebb autót is meg tudom szeretni. Hát ha a Béla bácsi matiza? „Matiz! Ne!” Eladta, na de azt mondja „Képzeld el Feri, hogy már nem, nem, hát el kellett adni, mert néztem a műszerfalra, s nem láttam, mennyivel megyek. Hát ennek fele se tréfa, és közben ugye mentem is, tehát nem csak álltam, mert akkor úgy mindegy lett volna. Úgy megyek, nem látok ott már én, semmit nem látok. Hát, ezért eladtam. És képzeld, hogy nem t’om hol, megvette valaki, hát 480-ért elment. Igaz, hatról, hatról alkudta le, hatról.” S a következőt mondja, de zseniális, azt mondja: „Te Feri, hogy ezzel az autóval milyen jól járt aki megvette! Hogy milyen jól járt vele!” mondja boldogan. „Hogy egy milyen jó autót vett ez az ember!” Halljátok ezt? Most nem akarok… Tudod, így ülök, hogy hát ezt kéne tanítani. Milyen kutatás, 8 évig, meg nem t’om…? Béla bácsit meghívjuk ide és úgy mesél az életéről. „Ja így van ez! De jó autót vett.” Elmondta a részleteket, hogy jó csúnyán lealkudták az autóját. „Milyen jól járt vele!” (72:30)

Jó, egy picit beszélgettünk még, azt mondja, egyszer csak odamegy a szoba falára, a falról levesz egy képet. „Nézd meg Ferikém, a balatoni nyaralónk! Itt vagyunk egész nyáron, már áprilisban kiköltözünk. Nézd csak, milyen szép! Itt, itt élünk, mikor jó idő van.” Na, akkor nézegettem. „Na, Béla bácsi, akkor most már adom a pénzt és akkor megyek. – Jaj, hát ráér! – Jó, akkor március végén telefonálok, és akkor hozom a következőt. – Mindegy mikor hozod. Hát hozhatod áprilisban is, bár lehet áprilisban már a Balcsin leszek, majd telefonálsz.” (73:25)

Azt mondja még: „Tudod, néhány nappal ezelőtt ott voltam a nővéremnél. Ugye a nővérem beteg, nekem már nincs autóm, 80 éves vagyok, nem látok.” Ezek az adatok. Ezt így mondja? Béla bácsi ezt nem így mondja. Azt mondja: „Te, képzeld, úgy van ám, hát a nővérem jóval idősebb nálam, nem tud az már sehova menni, én megyek. Én megyek mindig, meglátogatom. Olyan jókat beszélgetünk. Te Feri, tudod, hogy a mi életünk egy történelemkönyv?” Mondja, kihúzza magát, „Egy történelemkönyv az életem.” Hát tudjátok, ha minden idős ember így beszélne, mindig betegekhez járnék, idősekhez, ott élnék velük, odaköltöznék az idősek otthonába. Hát minden pillanatban ezer lehetősége lett volna arra, hogy panaszkodjon, hogy mondja, hogy mi lehetetlen, hogy hogy…, hogy így se lehet, úgy se lehet. És tudjátok, mi a legszebb? Kétszer elmondta nekem „Tudod, az életem olyan, mint egy történelemkönyv.” és nem mondott el belőle semmit. Innen is köszönöm. Szóval ezt a jó érzést! Nem gondolta, hogy azért, mert ő megörült az életének és azt…, hogy ezt rögtön rám kell zúdítania. Nem, ő ezt elmondta, 84 éves, és ha én megkérdezném „Na mondjon egyet!”, akkor mond, ha meg nem kérdezem, mint ahogy nem kérdeztem… Jó, nem vagyok szerepben. Kocsikról igen, múltról nem. Akkor nem mondja. S akkor megyünk kifelé, egy pici 10 emeletes lakótelepi lakás, ahogy megyünk, egy kicsit körbefordul, azt mondja „Látod, itt élek. Van itt minden. – A… látom én ezt, Béla bácsi.” Tik-tik, elköszöntünk. Béla bácsi egy zseni. Te, látnátok az arcát! Hát egyszerűen jó ránézni. Ezen az emberen, ez, ahogyan ő bent áll az életben és látja az életet, már sokszorosan átsüt, tehát az összes sejtjében ez van már. Fantasztikus. Na, ez volt a… hű, el is ment az idő. (75:55)



Hoppácska! Álljunk meg! Tehát akkor még két gondolat maradt legközelebbre. Tényleg, de, de, de, nem, de kedvesek vagytok, jól esik. Jól esik, mondjátok, hogy „Még!”, de… ez a… de tényleg nem, nem akarom elhúzni, meg azt nem akarom csak így mondani, hanem hát akkor ágyazzunk meg neki, meg, meg… Tényleg, szóval nem piszkoskodni akarok veletek. Hát hogy? Olyannak ismertek én, eng…? Én engem? Ne! Tényleg, na, de most tényleg nem akarok szemétkedni, na, jó. Akkor pusszancs nektek! („Legyen madártej!”) Ez jó, jó, ezt… igen, kipróbáljuk még egyszer? Hát ez nagyon érdekes. Nem az én ötletem. Azt mondja valaki, hogy még egyszer kiabáljunk. Benne vagytok akkor? Jó, hogy akkor úgy a hangunkat is kiereszthetjük. Rendben van, most csak annyi, változtassatok, most ne a kedvencet mondjátok, hanem amihez most ebben a pillanatban a legnagyobb kedvetek van. Jó, ez nem biztos, hogy pont a kedvenc. („Sör!”) Ezt… mondom a választási lehetőségeket a gyöngébben kedvéért. Madártej, palacsinta, tejbegríz. Mehet? Megvan? Jó, lerakom, mert én nem… Egy, kettő, há-rom! („Madártej! Palacsinta! Tejbegríz!” – helyett egy nagy 1000 torkos üvöltés – szerk. Taps.) Akkor, jó volt veletek. (68:07)

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Ott hagytuk abba, hogy belekezdtünk nagyon konkrét dolgoknak a kutatások tükrében való megnevezésébe és megfogalmazásába. Vagyis hogy mi az, ami elsősorban olyan értelemben járul hozzá a megelégedettségünkhöz, a boldogságunkhoz egy társkapcsolatban, egy partnerkapcsolatban, hogy közben pedig az a… (Egészségedre!) társkapcsolat tartósan is fönnmarad, és hosszú távon is élő és éltető. Tehát hogy hogyan tudunk megelégedettek és boldogak lenni egy tartós kapcsolatban. Ezzel kapcsolatban mondtunk egymás után sok-sok dolgot. Hamar csak fölidéznék néhányat. (00:55)

Ismétlés
Közös élmény, közös erőfeszítés

Emlékeztek, hogy fölhasználtuk az asztalt, ez volt a szivacsbála. És hogy kiderült az, hogy mennyire nagy jelentősége van annak, hogyha közös élményeink tudnak lenni, amikor közös erőfeszítéseink vannak, valamiféle újdonság, valamiféle kaland jelenik meg a kettőnk közös célkitűzésében és erőfeszítésében. Olyan egyszerű dolgok is elegendőek lehetnek hozzá, nem kell hozzá semmi más, csak szivacsbála és tépőzár. Ez derült ki. Összetépőzárazták a férjeket és feleségeket, és át kellett mászniuk egy másfél méter magas szivacsbálán, és aztán lejönniük, és egyszerre célba érni. Egy nagyon izgalmas módon nézték meg azt, hogy ennek az egyszerű gyakorlatnak valóban van-e önmagán, tehát magán azon a pillanatnyi, vagy rövidtávú élményen túlmutató jelentősége, hogy van-e ilyen, vagy nincs? Kiderült, hogy nagyon is van, mert utána videóra vették azt, hogy a következő feladatot kellett megoldaniuk – most mondjuk így – a szereplő férjeknek és feleségeknek. Azt kérték tőlük, az egyik csoportnak ez volt a feladata, hogy beszéljék meg együtt azt, hogy hogyan gondolják el a következő nyaralásukat, tervezzék is meg, hogy hova mennek, mennyi időre mennek, milyen programjaik lesznek, hogy utaznak, és a többi. A másik csoportnak pedig – tulajdonképpen mind a két csoport ugyanazt a feladatot kapta, csak más volt a témájuk, ez pedig az volt (Egészségedre! Eszel? Jó, jó étvágyat! Ez jó.) – az volt a dolga, hogy beszéljék meg egy elképzelt lakásfelújításnak a menetét, hogy hogyan újítanák föl, mi lenne benne a változás, tíri-dídi-dídi-dim. És emlékeztek, volt a kontroll csoport, akiknél nem volt tépőzár, nem volt szivacsbála, csak egy nyomorult laszti. De nem azon múlott, hanem azon, hogy a férjnek külön vezetnie kellett a labdát el a feleségéhez, a feleség megkapta a labdát, ő is vezette a labdát. Azt mondhatnánk, ez is nagyon izgalmas, de nem. (03:15)

Mert a közös erőfeszítés, valahogy az izgalom, valahogy a váratlanság, a kalandszerűség, hogy nahát ilyet még nem csináltunk, és össze is vagyunk kötve – teljesen más következményekkel járt. Utána pedig a kutatók azt csinálták, hogy kielemezték a beszélgetésnek a fordulatait, a stílusát, és arra voltak kíváncsiak, hogy a pozitív és a negatív kommunikációs elemek milyen arányban vannak jelen a beszélgetésben. Nagyon egyértelműen kiderült, hogy ahol a közös élmény, valamiféle egyszerű újdonság vagy kaland meg tudott jelenni, ott később, egy teljesen más témára vonatkozóan a kommunikációban a pozitív elemek sokkal nagyobb százalékban voltak jelen, ahogyan megbeszélték a házfelújítást, ahogyan egymással egyeztették azt, hogy hogyan, hova kellene elmenni nyaralni. Ez azt jelenti, hogy az élménynek, a közös élménynek nem csak ott és akkor való jelentősége van, hanem átszínezi azt, ahogyan a társamra nézek, ahogyan ővele egyáltalán a kapcsolatot később folytatom. Ez volt az egyik, és aztán mondtunk még jó párat. (04:35)

Tárgyak helyett ajándékozzunk élményeket

Például hogyha igazán azt szeretnénk, hogy hosszútávon tartósan, megelégedettek tudjunk lenni, akkor nem annyira tárgyakat kéne ajándékoznunk, hanem élményeket, vagy élményeknek a lehetőségeit. Mert a tárgyak okoznak örömet, egy kicsit se… élvezetet is, örömöt is, sok mindent tudnak okozni, de a hatásuk nem elég hosszú. Nem elég hosszú, rövid ideig tart és ráadásul hamar megszokjuk őket. Ténylegesen nagyon igaz ez, a kutatások megerősítik, hogy a jóhoz hamar hozzászokunk. Az élmény azonban a hatását tekintve sokkal maradandóbb, mert nem olyan értelemben szokunk hozzá, mint egy tárgyhoz, hogy már észre sem vesszük, hogy van, hanem az élmény a maga érzelmi élményével együtt, érzelmi töltésével együtt elérhető számunkra. Ezért érdemes nem tárgyakat ajándékozni, hanem élményeket, illetve élményeknek a lehetőségét. (05:35)

Ehhez hozzátettük kiegészítésképpen, hogy közben pedig a tárgyaknak olyan értelemben nagy jelentősége van, hogyha egy tárgy szimbolikus tárggyá tud lenni, és érzelmekkel telítődik éppen a kapcsolatunk révén. Mindegyikünknek vannak ilyen fontos tárgyai, ami emlékeztetnek engem a szerelmemre, emlékeztetnek egy fontos emberre, vagy a szüleimre, az apucira, az anyucira, vagy a helyre, ahol fölnőttem, vagy egy utazásban egy élményre. Na ezeknek a tárgyaknak igen nagy jelentősége van, de akkor látjuk, hogy nem magának a tárgynak, főleg nem az értékének, hanem annak, amilyen jelentéssel és jelentőséggel azt a tárgyat fölruháztam. Beleértve akár a társamról egy fénykép is óriási jelentőségű lehet. Emlékeztek, erről is hosszan beszéltünk, hogy ez azért is van így, mert a tárgyak az énképünk részévé is válnak. Hogy az önmagamról alkotott kép nem olyan, mint egy biliárdgolyó, jól lecsiszolva, nagyon egyszerűen megragadható, én, mint egy pötty (Nana! A Pöttyöket ne bántsuk!) vagy mint egy golyó, hanem olyan, mint egy hihetetlenül színes korallzátony. Rengeteg kapcsolódással, ismert és még sokkal több ismeretlen résszel és világgal. Sokkal inkább ilyenek vagyunk mi, és az énünk, az önmagunkról alkotott tudatos képnek nem csak más emberek válnak részeivé. (07:10)

Így magyarázhatjuk például azt, (Ilyen rendes ember! Helyet kaptál. Hát ez jó.) tehát így magyarázhatjuk azt, hogy amikor meghal egy szerettünk, hogy abba valamiképpen mi is miért halunk bele. Mert a szerettünk az önmagunkról alkotott képnek része, és a szerettünk úgy már nincs többet, ahogyan a róla alkotott képünk bennünk, az önmagunkról alkotott képünknek a része lehetett. Ezért törvényszerűen az önmagunkról alkotott kép radikálisan meg kell, hogy változzon. A gyász folyamatban tulajdonképpen nem egyszerűen csak a másikról van szó, vagy az ő elengedéséről, hanem arról is, hogy kénytelen vagyok a veszteség miatt az önmagamról alkotott képet radikálisan átformálni, mert te abban már úgy nem lehetsz benne, ahogyan eddig voltál. Ha ugyanis megpróbálnálak megőrizni téged pontosan úgy, ahogyan eddig voltál, az azt jelenti, hogy én is bele fogok pusztulni. Ilyet ismerünk, mikor a férj vagy a feleség utánahal a társának. (08:25)

Tehát a tárgyaknak van valóban nagy jelentősége, tulajdonképpen egészen pici kortól kezdve, az átmeneti tárgyak idejétől. Mikor egy tárgyat fölruházunk mondjuk az édesanyánk pszichés funkcióival. S hogyha átölelem a macit, vagy átölelem a kispárnámat, vagy akár egy ruhadarabot, akkor éppen azokhoz az érzésekhez jutok, amelyeket akkor tudok elérni, hogyha az anyukámhoz bújok. Ez az átmeneti tárgy. Még szükségem van egy tárgyra, hogy a tárgyon keresztül számomra elérhetőek legyenek, például az önmagam megnyugtatásának a tapasztalata vagy élménye. Tárgy nélkül még nem tudnám magamat megnyugtatni, egy tárgy segít a lelki egyensúlyomnak a megszerzésében, és ez egészen a halálunkig így van. A tárgyaknak van szerepe és jelentősége, de nem az értékük, hanem a jelentőségük okán. (09:30)

Gottmann – A feleség kezdeményezései

Na, egy… nem t’om, hogy mennyit ismételjünk még. Emlékeztek Gottman beszélt arról, a feleség kezdeményez valamit. A feleségek szeretik az életet állandóan átkezdeményezni, és a férfiak nagyon bölcsen teszik, ez derült ki, hogyha teret adnak ennek a kezdeményezésnek és legalább néhány elemére rá tudnak bólintani. El tudják fogadni, el tudják ismerni ennek a kezdeményezésnek a pozitív részét vagy voltát. Különben katasztrófába süllyed a beszélgetés. (10:10)
Érdeklődés fönntartása a másik iránt

Ami nagyon megerősít bennünket a tartósságban és a megelégedettségben, hogyha fönntartom az érdeklődésemet irántad. Ha egyáltalán még érdekel, hogy mi van veled, és néha megkérdezem: „Tulajdonképpen, az utóbbi időben te mivel foglalkozol itt belül? Mi, mi foglalkoztat téged?” Tulajdonképpen feneketlen témákig jutunk. Megint szakirodalom. Volt egy pár, ötvenvalahány éve éltek, és azt mondták magukról, hogy boldogok. Megkérdezték tőlük, hogy mi a boldog társkapcsolatuknak a titka? Szinte gondol… (Ez hogy be van zárva? Hmm!) és szinte gondolkozás nélkül mind a ketten a következőt mondták (Hmm.) „A boldog és hosszú társkapcsolatunkat Shakespeare-nek köszönhetjük.” Azt mondták, hogy az ismerkedésük egyik nagyon fontos eleme volt, mikor rájöttek, hogy mind a ketten rajonganak Shakespeare-ért. Márpedig ez a Shakespeare bácsi sokat írt, és ezért aztán 50-60 évig is volt miről beszélgetniük. Mindig, hogyha úgy érezték, hogy valami… elő kellett csak venni egy Shakespeare művet, s máris, máris egy hatalmas világnak a részeként voltak, és már volt miről beszélgetni. „S te hogy látod, és én hogy látom… és én mit érzek és te mit érzel?” Oké. (11:45)

Beszélgettünk aztán, hogy egy támogató megjegyzésnek milyen óriási szerepe van. Az öröm kifejezésében ha kapunk egy visszajelzést, az jó, egy dicséretre hogyha kapunk egy viszont dicséretet, ez nagyon jó, de egy kritikus, negatív megjegyzésre sokszor lavina indul el. Mhh, oké.
Szemkontaktus

Szemkontaktusról szeretnék még. A kutatók nagyon piszkok. Nem t’om, annyi leleményességük van, hogy álcázzák a kutatásuk valódi célját. A szemkontaktusnak a szerepére voltak kíváncsiak. Az volt a kérdésük, hogy vajon, hogyha sikerül egy férfit meg egy nőt rávennünk arra, hogy hosszan nézzenek egymás szemébe, pusztán az egymás szemébe nézés a vonzalmat erősíti-e? A hipotézis az volt, hogy „Ja.” Hogyan érték el azt, hogy egy férfi és egy nő anélkül hosszan nézzen egymás szemébe, hogy azt gondolnák, hogy itt egy férfi és egy nő néz egymás szemébe? Ez nem könnyű feladat. Le is ülök, hogy legyen valami jó ötletetek, hogy mit gondoltok, hogy kell csinálni. (Hogy? Mondjad! Ki vagy? Hallgatlak. – „El kell takarni magát a testet, hogy csak a szem látszódjék.” – Ó! Jó ötlet. Nem, hát egy ilyet! Nem merek veled ujjat húzni. Jó ötlet tényleg, jó. Hogy fénykép? Nem, hát az nem hat úgy rám. Nem, hát egész más, ahogy most a szemembe néztél. Fényképen nem vagy ilyen szép 3D-s. „Nyomozótükör.” Milyen érdekes ez! Micsoda érdekes gondolatok, minden… hát, ez nagyon érdekes, hogy tükör, meg letakarni, meg fénykép. Hát, ez érdekes. Hmhh! Hhh! – „Íriszdiagnosztikát kellene…” – Íriszdiagnosztikára van szükség. Hát drágáim! Erre mondtuk gyerekkorunkban, hogy „Hül.” Hül. – „Farkasszemet kell játszani.” – Na, ez már valami. Az hangzik el, hogy, hát farkasszem-játékot kell játszaniuk. Akkor nem férfi-nő, hanem ki bírja tovább… Na, na, ez már jó irány. Csak a farkasszem játéknál van azért egy erőteljes érzés is, ami ott… „Ne nézz rám, mert kettéharaplak!” Ugye, ez a… ugye, és akkor utána „Na, vonzó volt? – Micsodaaa?! Én győztem.” Tehát valószínű, ha ez eszükbe jutott volna a kutatóknak, lemondtak volna erről az ötletről.) (15:00)

A következőt találták ki. Azt mondták a kutatásban résztvevő embereknek: Telepátia-kísérlet. Képesek vagyunk-e pusztán a szemkontaktus révén megérezni, hogy a másik mire gondol? Tehát valami jó lehetetlen. Ezért sokat kellett egymást nézniük. Kiderült, hogy telepátia nincs, de… Na, ezt hülyéskedve mondtam, mit tudjuk hogy ez hogy van, meg mint van, nem erről akarok beszélni. Hanem az derült ki, hogy természetesen pusztán az által, hogy egy férfi és egy nő hosszan nézik egymást, miközben egyáltalán nem azzal a szándékkal nézik, hogy férfi és nő, az bőven elég ahhoz, hogy jóval vonzóbbnak találjam azt a valakit, akit nézek, mint ameddig nem néztem őt. Az élettani hatása pedig a tekintetnek egészen megdöbbentő. Azért a kutatások izgalmasak, hogy annyi mindent láthatunk már, nem kell a véleményünkre hagyatkozni. Ez pedig azt jeleni, hogy egy valódi mély tekintet, ahogy a másikra értően, figyelően odanézek, simogatással fölérő élettani hatást gyakorol. Mikor Eric Berne azt mondta, hogy napi tíz simogatásra van szükségünk ahhoz, hogy érzelmileg életben tudjunk maradni, akkor például a tíz simogatáshoz most már tudjuk, egy igazi megértő szempár is máris hozzájárult. Ó, hát mennyire nem került sokba. Na tehát, erről is beszéltünk akkor, vagy beszéljünk… Mi jön még? Azt mondja… (17:00)

Párokat összehívtak, és a következőt kérték tőlük. 3 napon keresztül – olyan párokat hívtak össze, akik éppen csak elkezdtek járni egymással, tehát friss párokat, legalábbis így, így lehetne. A következő kérésük volt: 20 percig írjanak a kapcsolatukról és az érzéseikről, az érzelmeikről. A kontroll csoportnak az volt a feladata, hogy 20 percig bármilyen tevékenységükről írjanak. Utána arra voltak kíváncsiak, hogy a 3 napon keresztül napi 20 perc írás hoz-e valamilyen változást arra nézve, hogy ez a férfi és a nő, akik még éppen csak elkezdik a kapcsolatot, együtt maradnak-e, vagy nem? Az derült ki, hogy 3 hónap múlva megkérdezték a párokat, ahol 20 percig leírták, hogy mit éreznek, hogy élik át a kapcsolatot, hogy látják és milyen érzéseik vannak, ott a férfi és a nő 77%-ban együtt voltak. Ahol egy teljesen semleges dologról kellett írni, ott csak 52% volt együtt. Már önmagában az, hogy 3 napig átgondolom, tudatosítom, megfogalmazom, leírom… Nyilván ennek hatása van, erről akkor beszélek, ebből valamit kimondok, ebből megint következik valami, és a többi, és a többi. Tulajdonképpen roppant egyszerű dolgok, s egész meglepően erős hatást gyakorolnak. Jó. (18:35)

A házasfelek legjobb és legrosszabb tulajdonságai

Na, ez a kedvencem. Ezt fogjátok szeretni. Nem is fogom elmondani, gondolkodnotok kéne rajta. Az volt a kérés, hogy férjek és feleségek jellemezzék a házastársuk legjobb és legrosszabb tulajdonságait. Arra voltak kíváncsiak, hogy van-e összefüggés a között, amennyire elégedettek a kapcsolatban ezek az emberek, és a között, ahogyan jellemzik a házastársuk legjobb és legrosszabb tulajdonságait. Egyetlen dolog kristályosodott ki egészen világosan, hogy van egyetlen kis szókülönbség azok között, akik a rossz tulajdonságaikat elmondták a házastársukról és elégedettek azokkal, vagy azok között, akik elmondták szintén a rossz tulajdonságaikat a házastársukról és az a kis szó sosem szerepelt a beszámolókban. Tehát keresünk egy kis szót, ami ha bent van azokban a beszámolókban, ahogy a házastársam legrosszabb tulajdonságait mondom, azzal elégedetten tudok élni, és ha ez a kis szó nem szerepel a beszámolómban, ahogy a leglehetetlenebb, undorítóbb, hülyébb dolgaidat ecsetelem egy kutatás érdekében, ha ez a szó nem szerepel, akkor nem vagyok jól. (20:15)

(„Egy kicsit.” – De jó. Na de várjunk, várjunk! Nem győzöm a tempótokat, meg nem is értem ráadásul. Egy kicsit? – „Egy kicsit, egy kicsit türelmetlen.” – Ja, ja, hogy… áhá, érdekes. Tehát egy ilyen kis realitásvesztés az sokat segít a boldogsághoz. Hogy egy „kicsit” türelmetlen. Ugye, ez teljesen egy… Hát igen, igen, csak akkor ennek sok az ára. Tehát akkor ilyen boldog agyatlan lények élnek együtt, akik… realitásból… Jaj, most nagyon kedves voltam hozzád! Kérsz egy Tic Tac-ot? Vegyél magadnak, jó, és majd visszakérem a többit. Na, jó, tehát nem, nem ezt, hogy egy kicsit, mert túl nagy az ára. Lehet, hogy működne, csak… nagyon örülök neki, hogy valamit adhattam. Igen, igen? – „De.” „De.” „Nem? De.” – Ez jó. Túl hamar kitaláltátok. Hát túl jók vagytok. Hát ez már fantasztikus. Tényleg így van, nem hallottátok, ugye? – „De, hallottuk. De.” – Ne beszéljetek! Maradjatok csöndben! Ők most az én barátaim. Ugye nem hallottátok? – „De!” „Nem!” – Nem játszom veletek! Játékrontó bagázs! Pedig elterveztem, hogy öt percig itt fogunk kínlódni. Annyira jól esett volna. Így van. (…) Nektek semmi se elég? – „De.” – Ez jó. De ha megmondanád, az elég lenne. De. Ez a szó, hogy De. Nyilván mondom a mondatot, hogy ez mi az, hogy De. Mikor… Na? De. Most mi DE? Hagyjátok már abba, hadd beszéljek, na! Szóval.) (22:15)

Mikor úgy szóltak a beszámolók a házastárs legrosszabb tulajdonságáról, hogy „Hát az biztos, hogy egy pontatlan ember, az világ életében pontatlan volt, DE ha igazán fontos dologról van szó, akkor nem is késik annyit. Akkor legalább látom rajta az igyekezetet.” „Az igaz, hogy egyáltalán nem tud főzni, DE egy igazi lepedőakrobata, egy matrac zsonglőr.” Szóval a kutatások fényt derítettek a kulcs szóra, ami hogyha bennünk van, amikor a házastársunk leglehetetlenebb dolgait látjuk, az lehetővé teszi, hogy mégis csak valahogy elégedettek tudjunk vele lenni. Ez a szó pedig, hogy: DE.

Ugye, és akkor ez nem egy realitásvesztés. Olyan, késik, nem tud főzni, nem ismeri a sót, nem ismeri a konyhát, DE… és akkor megmaradunk a realitásnál, meg a jól-létnél. Oké. (Hát, ennyire képzettek vagytok! Minek jöttök ide? Elég… csak… már csak élvezkedni jártok, ugye? Hát, ez mennyire élvezetes, ezt nem tudom. Na most!) (24:00)

Egyéb kutatások

Megint csak három csoport. Most ezeket fogom mondani. De nem sokáig, ó, lesz egy fordulat máma. H-hm! Három csoport… nem ez a fordulat. Az egyiket arra kérték, az egyik csoportot, hogy minden nap pár percben írjon le öt dolgot, amiért hálás. Másik csoport: öt dolgot, amiért bosszús. Harmadik csoport: öt dolgot, ami egyszerűen csak megtörtént vele a héten. Az derült ki, hogy néhány hét leforgása után az a csoport, ahol öt hálára érdemes dolgot leírtak, boldogabbak, egészségesebbek, optimistábbak és hatékonyabbak voltak, mint a másik két csoport tagjai. Hmm. (25:00)

Ennek egy variánsa. Hogyha azt kérték a kutatók, hogy fogalmazd meg légy szíves, hogy miért jelent a társad neked sokat, ez például egyértelműen összefüggésben volt az alacsonyabb koleszterinszinttel. Tehát ha valakinek magas a koleszterinszintje, gondold végig, hogy 3-4 fontos ember miért fontos neked. Ugye milyen jó ötlet? Koleszterincsökkentő gyógyszert el lehet dobni, s csak jó emberekre kell gondolni. Na, csak óvatosan! Jó, jó. Na most! (25:45)

A következő pedig… Az is kiderült, a kérdés így szólt: Kik a boldogabbak, akik magukra költenek, vagy akik másokra? Kiderült, egyértelműen kiderült, hogy azok az emberek boldogabbak és elégedettebbek az élettel, akik másokra költenek. (26:05)

Ami engem boldoggá tesz - kollázs

Gyerekekkel végeztek egy nagyon izgalmas kutatást. Ezt föltétlen szeretném elmondani. Mégpedig azt, hogy 8 és 18 év közötti gyerekeket és fiatalokat kértek arra, hogy minden nap menjenek oda egy hatalmas táblához. A hatalmas táblán öt témakörre vonatkozó képeket találtak. Mondom a témaköröket, hogy ez meglegyen pontosan. Hobbik, sportok, emberek, eredmények és tárgyak. Na ezek voltak a fotók, öt témakör, nagyon sok fotó. Azt kérték tőlük, hogy készítsenek egy kollázst ezekből a képekből, és mindig a címe ennek a képnek, amit a szabadon kiválasztott képekből kellett alkotniuk, hogy „Ami engem boldoggá tesz.” Arra voltak kíváncsiak, hogy mi a különbség azok között a gyerekek vagy fiatalok között, akik „Ami engem boldoggá tesz” cím alatt embereket vagy élményeket, vagy cselekvéseket ábrázoló képeket választanak, és azok között, akik tárgyakat? Erre voltak kíváncsiak. Miért választ valaki tárgyat erre a címre, hogy „Ami engem boldoggá tesz”? Egy nagyon világos összefüggés derült ki. Na, itt is érdemes volna megállni, hogy na, vajon ez mi is? Ez pedig az, hogy az alacsony önbecsülésű gyerekek – ezt egy picit szőhetnénk is – akik nem tartják magukat szerethetőnek, akik számára nem elérhető annak a meggyőződése, hogy „Jó, hogy vagyok”, hogy engem szeretnek, vagy hogy szerethető vagyok legalábbis, még ha ebben a pillanatban nem is jött oda valaki szeretni. Az alacsony önbecsülésű gyerekek kétszer annyi tárgyat választanak, vagy többször annyit, mint akiknek az önbecsülése jó. Tehát az derült ki, hogy egy egészségesen pozitív önbecsülésű embernek sokkal kevésbé van szüksége tárgyakra, hogy azokon keresztül jusson valamihez, ami megvan azokban, akikben az önbecsülés eleve reálisan pozitív és megfelelő. (28:35)

Persze a kutatók tovább… csavartak egyet a kutatáson, mert mikor látták ezt a különbséget, akkor annyit csináltak, hogy elkezdték dicsérni azokat a gyerekeket, akik sok tárgyat választottak. „Na hát, ez egy milyen szép kollázs! Na hát, ez milyen érdekes képeket raktál össze! De ez milyen eredeti! Na hát, hogy ez hogy jutott az eszedbe? Hát de érdekesek ezek így együtt!” És kiderült, hogy a dicséret után a gyerekek, vagy a fiatalok egyszer csak elkezdtek ugyanarra a címre, hogy „Mi az, ami engem boldoggá tesz?” személyeket, élményeket, cselekvéseket ábrázoló képeket választani. (29:25)

Most ezzel nagyjából azt mondhatjuk, hogy amikor megsebződünk, és valamikor az életutunkon, amikor szükség lett volna személyekre, a személyek nem álltak rendelkezésre, akkor fanyalodunk tárgyakhoz. Sokszor egészen…, mert hogy nem válik tudatossá, hogy ezt miért tesszük, azt gondoljuk, hogy „Na, a tárgyak nagyon biztonságosak, elérhetők.”, ezért tárgyak után nyúlunk, miközben valójában nem tárgyakra van szükségünk, hanem valamikor, amikor személyekre lett volna szükségünk, csak tárgyakba tudtunk kapaszkodni, ezért maradunk meg a tárgyaknál. Milyen óriási jelentősége van tehát annak, hogy kialakuljon az, amit én így szeretek nagyon hívni, hogy spirituális meggyőződés arról, hogy szerethető vagyok, és képes vagyok szeretni, hogy értékes vagyok, hogy jó hogy élek, és az életemnek van értelme. Hogyha ezek a meggyőződések ott vannak, sokkal kevesebb tárgyra van szükség. Nagyon érdekes módon azt is mondhatnám, hogy sokkal kevesebb pénzre is. Ha valaki tudja, hogy ő értékes, és tudja azt, hogy szerethető, ez pénzben kimutathatóan olcsóbb. Üzenem minden felé, hogy erre kellene az időt és az energiát fektetni, hogy olyan gyerekek nőjenek föl, akik tudják, hogy szerethetők, de akik azt is megtanulják, hogy tudnak szeretetet adni. Á, nem csak az, hogy engem szeretnek, hogy „Na nézd csak, és milyen, amikor te szeretsz valakit! Hát még izgalmasabb.” Hohó! Ez akkor azt eredményezi, hogy kevesebb pénzre van szükség. Ó, nekem ez tetszik. (Na jó. Akkor, nem t’om, hogy nyomjam-e ezt még, vagy már ne nyomjam, vagy mi legyen itt? Hagyjuk már, nem?) (31:35)

Végstádiumban élő betegek: mi az, amit másképpen kellett volna tenni az életben?

A fordulat a következő. Nézzük most meg ugyanezt a témát, hogy boldognak lenni, elégedettnek lenni, hosszú távon azt mondani, hogy „Na igen, így, így érdemes élni. Ettől vagyok jól.” Egy indiai származású ápolónő összegezte azt, hogy krónikus, végstádiumban élő betegek amikor beszámolnak arról a beszélgetéseik során, hogy mi az, amit sajnálnak, mi az, ami kimaradt az életükből, mit csinálnának másképpen, hogyan élnének másképpen? Ha még volna idő, mi az, amire rájöttek, hogy mit kellene másképpen tenni? Ez az indiai nővér öt pontban összefoglalta, hogy mi az öt leggyakoribb – most mondjuk így az egyszerűség kedvéért – típus, amit végstádiumban élő betegek mondanak arról, hogy „De kár, hogy ezt nem így csináltam, hanem másképpen!” Nézzük meg ezt az ötöt, nagyon jól összevágnak a dolgok, és aztán lesz majd még egy dolog, már ha belefér. Á, de belefér. Azt mondja. (32:55)

1. Bárcsak lett volna bátorságom, hogy ne mások elvárásai alapján éljek, hanem önmagamhoz hűen!


Tehát: Bárcsak lett volna bátorságom, hogy ne mások elvárása szerint éljek. Picit nehéz ez, hogy önmagamhoz hűen, mert ki is vagyok én, meg most éppen mihez legyek hűséges. Inkább ezt a részét ragadnám meg, hogy nem mások elvárása alapján élni, vagy legalábbis annak nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani.

Mondok erre egy élményemet. Karácsony előtt a templomban mindenféle koncertek voltak. Az egyik koncertre hát valami 40 énekes jött, próbáltak ott hónapokon keresztül, gyönyörűen fölöltöztek, ott megjelentek, énekeltek egy 8 fokos templomban, tehát minden elismerésem az övék, jó hosszan énekeltek, adtak egy gyönyörű koncertet Karácsony előtt. Ugye, mikor aztán az időből van a legkevesebb. Mi történt? Megvolt ez a koncert, eltelt néhány nap, és Idősek Karácsonyára jöttünk össze. Az Idősek Karácsonyán pedig egyszer csak, ott a karácsonyi ünneplésnek a kellős közepén az egyik idős ember szót kért. Azt mondja: „Most szeretnék valami fontosat mondani – a karácsonyi ünneplés közepén vagyunk – plébános úrnak…” Ugye ez nem én vagyok, háhá-háhá! Úgyhogy én csak ott babráltam a szaloncukrot és jól voltam. S akkor azt mondja „…és ez nem az én egyedüli véleményem.” Közben harapott egyet a karácsonyi bejgliből, ami ajándékoztak neki, odébb rakosgatta a karácsonyi csomagot, amit szintén kapott, s azt mondja: „Volt itt néhány nappal ezelőtt ez a koncert, és többünknek az a véleménye, hogy elvárható lett volna, hogy egy olyan koncerten, ami karácsony előtt van, olyan éneket is énekeljenek, amit mi tudunk.” Átment ez? Tehát odébb rúgom az ajándékot… (35:30)

Most hogyha, ha ilyen jellegű elvárások alapján éli valaki az életet, én nem csodálom, hogy minden életöröm kivész belőle. Az elvárások nagyon-nagyon… én kritikus vagyok nagyon az elvárásokkal. Talán azért is… Emlékeztek erre a fölosztásra, nagyon jól használható. Két csoportra vagyunk oszthatók. Ez egy nagyon egyszerű, de elgondolkodtató modell. Az egyik: azok az emberek, akiknek az életében a dinamikát, az életük dinamikáját az a különbség és feszültség hozza, hogy van az aktuális önmaguk, és az elvárt önmaguk. A kettő között ugye van egy feszültség. Ugye most kiderült, hogy elvárható lett volna, hogy az énekeseket megkérjük, hogy a Kiskarácsony, Nagykarácsony kezdetű roppant liturgikus éneket elénekeljék, mert azt tudjuk. És a kettő között most van bennem egy feszültség. „Hogy lehettem ennyire gyagya, hogy nem mondtam meg annak a 40 zöldfülűnek, hogy december 21-én minimum a Csordapásztorok kezdetű nótát el kellett volna. Hát hol élnek? Ez Angyalföld! Hát nem, most izé… gregoriánokat énekelünk itt! Elvárható lett volna minimum a Csordapásztorok.” Na, ez egy feszültség, ugye, valakinek a lelkében? Ezt csináltam, az lett volna az elvárható. S a másik csoportba pedig kik tartoznak? Akiknek az alapvető dinamikája a személyiségükben abból adódik, hogy van az aktuális önmaguk, és van az ideális önmaguk, s a kettő között van egy feszültség. Tgg-dgg-dgg-dgg… (37:30)

Úgy tűnik, hogyha az alapvető dinamikám az, hogy van az aktuális önmagam, meg az elvárt önmagam, az nem segíti a boldogságot. Ezzel nem azt mondom, hogy… Természetesen az életben vannak elvárások, elvárható dolgok, tudjuk ezt. De mikor… jaj, ismeritek ezt a címet, hogy „A jó kislányok a mennybe mennek, a rosszak… bárhova.” Hát akkor lehet választani. Na, ilyesmikért szokták az igazhitűségemet megkérdőjelezni. A bárhovában a mennyország is benne van. Cuppantok mindenkit, aki az elvárható szavaimat várta el, hogy nekem hogy kell nyilatkoznom ebben a dologban! Olyan sokszor hálát adtam már azért, hogy engem sokkal-sokkal inkább az aktuális akármilyen énem meg az ideális ének közti dinamika és feszültség határoz meg. Gondoljátok, hogy ennek nincs árnyéka? Dehogynem van, dehogynem. (39:00)

Mi az alapvető érzés, akiben az aktuális én és az elvárt én közti dinamika határozza meg azt, ahogyan ő úgy általában van a világban? A félelem, félelem. Hát nem…, hát nem, te jó ég, hát hogy, hát hogyhogy nem jutott eszembe! A félelem! Félelem, hogy „Ki kell találnom, rá kell jönnöm, tudnom kellett volna, hogy, hogy, hogy kell azt csinálni! Ha rendes pap lennék, tudhatnám, hogy hogyan kéne.” A másikban, hogy aktuális én, ideális én, ott is van alapvető érzés, az pedig a szomorúság, szomorúság. „Na, megint nem ugrottam akkorát. Na, ez megint nem sikerült, pedig nagyon akartam. Nem ment!” Ott inkább a szomorúság. De úgy tűnik, hogy a boldogság szempontjából itt, ahogyan végstádiumban élő betegek beszámolnak erről, a félelem és az aggodalom tűnik valahogy elsődlegesen olyasminek, ami tönkreteszi bennünk azt, hogy boldogan úgy éljünk, hogy azt mondjuk, hogy „Na, így érdemes volt.” Tehát a túl sok félelem és aggodalom. (40:20)

Tehát ez volt az első: Bár csak lett volna bátorságom, hogy ne mások elvárásai alapján éljek! Hmm! Ugye itt azt is mondhatnánk, hogy bátorság egy elhivatott élethez, vagy elhivatott házassághoz. Bátorság az élethez. Erről sokat beszélnek a lélektanászok, hogy ha nagyon sok választás van, nagyon sok szabadság van, emlékeztek, akkor állandóan ott van annak a félelme, hogy egy elvárhatóan jó életet elszúrok. Hogy „Ez csak rajtam múlik, rajtam a felelősség és tessék, még mindig boldogtalan vagyok, s csak az én hibám lehet.” (Oké. Ez volt az első.)(41:10)

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat!

Ez a második. Ó, nem kellett volna olyan sokat dolgoznom. Nyilván, miután itt nagyon sokféle olyan ember lehet, aki nagyon sokféle viszonyban lehetett a munkával, nyilván hogyha én hivatásszerűen élek, vagy flowban vagyok, amikor valamit önfeledten csinálok, az teljesen jól van. De hogy egyszerűen csak a munka, a munka, a munka, mmm, tehát a tárgyak nem tesznek boldoggá. Hm-hm. Ez volt a második. Tehát bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat. (41:55)

3. Bárcsak lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy kifejezzem az érzéseimet!

Itt nyilván most nem arról van szó, hogy rombolóan kifejezni, gátlástalanul, együttérzés nélkül, másokat figyelembe nem véve, nyilván, nyilván, nyilván. Egy kultúrába ágyazottan – bárcsak lett volna bátorságom, hogy azt kifejezzem. Nekünk segítőknek ez ám nagy teher. Biztos vagytok még itt sokan segítők, sokan. (42:35)

Azt mondta egyszer egy nagyszerű valaki, pszichológus, terapeuta, meg minden, mondhatnánk ezeket a szavakat, azt mondja „A segítő gyerekkorban kezdődik.” Általában a családban, a szónak nagyon gyakran inkább valami sebzettség vagy teher értelmében, a formális képzés kezdődik később. A hivatásod, a segítő hivatásod azzal kezdődik, hogy mész az árokpartra az alkoholos apádat hazahozni, ott kezdődik a segítő hivatásod. Ott kezdődik, hogy a szüleid elváltak, és látod az édesanyádat boldogtalannak. „Ú, hát mami, mami, majd akkor én segítek neked, hogy ne legyél olyan boldogtalan.” Ott kezdődik, hogy apa és anya kiabálnak és veszekednek egymással, és te kisgyerek vagy és azt mondod: „Hát akkor legalább megpróbálok jó lenni, hogy ne legyen nagy baj.” Tehát a segítő hivatás nagyon gyakran valamilyen sebzettségből veszi a kezdetét. Máshonnan is vehetné, de nagyon sokszor innen veszi. A formális képzés kezdődik később. Pont ez a nagyon érdekes, hogy mi, akik valamilyen segítő foglalkozásra adtuk a fejünket, nem egyszer a formális képzésen kell hogy megtanuljuk a saját érzéseinket kifejezni. Pont a legegyszerűbb dolgokat mi nem tudjuk. Különben nem is lennénk segítők, hiszen éppen azért lettem segítő, mert meghoztam azt az áldozatot ötévesen, tizenöt évesen, meg a kettő között, meg húsz évesen, hogy ne a saját érzéseimet merjem önfeledten kifejezni, hanem valamiképpen megpróbáljak segíteni apunak, anyunak, tesónak, a családnak, a nagyszülőnek, az alkoholbeteg családtagnak, a tik-tik-tik-tik. Utána 30-40 évesen megyünk, és kiképződünk arra, hogy azt tudjam mondani, hogy „De jó!”, és ezt három évig tanulom. Nem megrendítő ez? De nagyon, nagyon. (45:00)

Ezért éppenséggel éppen azok, akik segítő foglalkozásra adták a fejüket, őnekik kéne ezt megtanulni jól. Nyilván például, hogy a haragomat kifejezzem, hogy merjek üvölteni. De sokan vannak olyanok, amikor azt mondom: palacsinta, tejbegríz, (Jól van. Hát a legjobbat hagytam a végére.) madártej, és mondom: „Na, akkor háromra benne vagytok?” És akkor (suttogva) „Madártej…” Édesem, ezt ne így. Dzzs! Ordítani! Áj, de jó dolog az! Hogy milyen érdekes ez, itt vagyunk felnőtt emberek, s az egyik felnőtt ember odamegy a másikhoz, te vagy 30 éves, 40 vagy 50, s azt kérem tőled: „Gyere, ordíts egy nagyot!” és nem megy. Nem tudsz ordítani. Hogy van ez? Hát hogy, hogy, hogy éljük akkor az életet, nem tudunk ordítani? Hát nagyon fontos, hogy tudjunk ordibálni. Azt nem mondom, hogy ordibáljunk, tudjunk. Mert már ennek a tudása is meglátszik rajtunk. Nem így van? Ez látszik, hogy valaki tud-e ordítani, vagy nem. Ez nagyon fontos lenne, tudjunk ordítani. Jaj! Na jó. Tehát: bátorság, hogy kifejezzem az érzéseimet és az érzelmeimet. (46:40)

4. Bárcsak megőriztem volna a kapcsolataimat a barátaimmal!

Hmm! Hmm! Túl sokat dolgoztam a barátaim rovására. Tudjátok, végzik ezeket a kutatásokat, milyen esemény az, ami a leginkább boldoggá tesz? Mit gondoltok, mi vezeti a listát? Találkozás a baráttal. Az házastárssal való ez-az, amaz, csak a harmadik helyen van. Bizony, bizony! A barát. Megyek haza – nem t’om, talán most hét…, nem, két héttel ezelőtt mentem. Két héttel ezelőtt mentem hazafelé. – jó késő volt, itt beszélgettünk, 11:10, csöngött a telefon. Este. Ugye eleve nem tudja senki a számom, tehát már azért egy nagy dolog. Kivéve néhány barátomat. Ugye, és 11:10-kor fölhívott az egyik barátom: „Feri, fönn vagy még?” Hát miért, hát…, most ez milyen… hát rendben van, és akkor dumáltunk éjfélig. Mert jól esett neki, hogy egy kicsit beszélgessünk még. (48:00)

Múlt héten, mikor elmentem innen, nagy dolog történt, gyorsan el is mondom nektek. Valaki meghívott, régi barátom, fölmegyek hozzá, azt mondja: „Feri, vedd le a kabátot, cipőt! S akkor van vacsora, három dolog közül választhatsz. (nevetés – szerk.) Van tejbegríz, palacsinta, madártej.” Képzeljétek, ez történt velem egy héttel ezelőtt. Hát hogy valaki ezt megcsinálja egy másik emberért. Mondom „Hát ebben a sorrendben akkor.” Melyiket? Hát… hát kérem, ide nekem! Ó! Szóval a boldogságkutatások azt mondják, hogy megvannak a barátaink, akik fölhívhatnak bennünket éjfélkor, és nem az az első gondolatunk, hogy „Ki ez?!! Ki ez?! Éjfélkor, ki?!” Hát na, valaki éjfélkor, hú, ez biztos valami fontos. Hoppá, már veszem… júj, most ez fontos lesz, fontos lesz. Ugye, van aki „Úristen! Mit hagytam el, mit felejtettem el, mit rontottam el?” Ugye, az elvárásos barátaink. Na, jól van. (49:30)

De jó dolog az, hogy vannak barátaink! Tartósan boldogok akarunk lenni, akkor, és tik-tik-tik-tik… Most idehozok egy szempontot, majd akarom az egész sort mondani. Tudjátok, hogy a legnagyobb megelégedettség minek köszönhető a társkapcsolatban hosszú távon? Most ezt is elmondom. Az, hogyha a férfi és a nő kölcsönösen egymást mély barátjának tudja tartani. Ez van az első helyen. Tartósság és meleg… (Nem, szóval… na, hogy…) te az én barátom vagy, barátomnak tartalak, látlak, tudlak. Például éjfél előtt még szólhatok hozzád, nem kell egy email-t írni. De van ilyen is egyébként. Mikor először ezt meghallottam, azt mondta: „Hát tudod Feri, úgy van, konfliktusosak vagyunk, ha nagyon bedugulunk, akkor a férjemnek is van számítógépe, mert ő ott dolgozik, nekem is van, a gyerekek meg ott szoktak, és akkor ő az egyik gépen, én a másikon, és email-ezünk.” Rájöttek, hogy ez nagyon jó, mert úgy nem vesznek össze, mert amikor szemtől szembe megy, ott rögtön valami régi, lehetetlen kerékvágásba csúsznak. Ez egy nagyon okos dolog. De érdemes aztán, mikor már egy órája így email-eznek, úgy 3 méter távolságból, azért egy kis fordulatot belevinni. Persze látod most ott te nagyon okosat mondtál, tehát mondjuk egy olyan 3/4 óra után küldök neked egy fényképet magamról. Csak úgy óvatosan, csak úgy „langsam”, ahogy a… „per tangentem”, egy kis fotócska, de olyat, hogy ne nézzek így a szememmel, hanem csak ilyen szemlesütve. S ha bírod, akkor egy olyan kép, amiben úgy fölfele nézek. S akkor utána a 3D-s verzió. De még nem élőben, hanem hát természetesen van 3D-s laptopom. Tehát úgy, akkor már közelebb jössz, hoppácska. Szóval… Szóval… (52:00)

Boldogság, tartósság a társkapcsolatban – ha a baráti kapcsolatot fönn tudjuk tartani. Gottmannek a fontos kutatásából jött ez ki. Ez, hogy ez, ha egy dolgot lehetne mondani, akkor ez ez. Őrizd meg a barátságodat a társaddal. Jó, na, megyünk tovább. Hoppá, hoppá, hoppá! Júj! Igen, eszembe jutott egy ellenpélda is. Egy professzor, hihetetlenül okos valaki volt, ó-ó-ó, s akkor egyszer, néhány feles után úgy elgondolkodott az életén. Hát van, akiknek az kell, van, akinek idő, másiknak meg feles kell. S azt mondja, hogy „Hát, tudod itt vagyok nem t’om én, 60 évesen, és van egy-két dolog, ami annyira bánt az életben, amit, amit nagyon megbántam, hogy úgy csináltam. – Ez egy teológia professzor. 60 éves, néhány feles után. – Tudod Feri, mikor én Rómában tanultam, nyomtam, mint a gép. Ugye, túl sokat dolgoztam.”S azt mondja, ugye hát Róma, az egész világegyházból mennek oda a papnövendékek, és volt neki egy fekete, afrikai társa. Mind a ketten fiatal papok voltak, s mind a ketten ugyanabban az intézetben posztgraduáltak, vagy mit csináltak. Ez egy betegségforma, ilyen nagyon nyomasztó, ilyen krónikussá váló formája a nyomasztó szorongásnak. A társa… nem, nem voltak még papok. Nem, nem voltak, mert akkor… A társának volt a papszentelése. Akkor assz’em ő volt pap, a társa meg még nem, mindegy. Mondta a társa, barátok voltak, barátok, s a társa mondta, hogy „Te, hát gyere, legyél ott, gyere, ünnepeljünk együtt!” És ez a professzor, akkor még nem volt az, hanem nyomatott, mint a gép, a barátjának a papszentelésére nem ment el, hogy befejezzen egy rohadt cikket. Ezt 30 év múlva, néhány feles után azt mondta „Na ezt, ha van valami, amit az életben sajnálok, akkor ez ez, mert utána találkoztunk a kollégiumban, és láttam a barátom szomorúságát a szemében ahogy rám nézett, és tudtam, hogy igaza van.” De nem az az érdekes, hogy igaza van, azt a szomorúságot, hogy… „Akkor most mi van? Egy rohadt cikk?” S milyen érdekes ez, hogy valaki 30 évig cipel egy ilyen történetet. Azt mondja „Na ezt nem kellett volna így. Az a rohadt cikk!” (Ezt miért mondom ennyiszer? Biztos, mert le kell adnom holnap valamit. Oké. És akkor az utolsó, ez így szól… kerek perec…) (55:20)

5. Megengedhettem volna, hogy boldogabb legyek.


Lehettem volna boldogabb, ha megengedem magamnak. Itt a kutatások egy nagyon érdekes dolgot mondanak. Ez pedig az, hogy hogyan tehetek azért, hogy realizálódjon az, hogy tulajdonképpen boldogabb vagyok már most, mint ahogyan azt gondolom, hogy vagyok? Tényleg így van. Így van, hogy már most boldogabb vagyok, mint amennyire gondolom, hogy az vagyok. Két dologra van hozzá szükségünk. Az egyik, hogy tudatosítsam, ha jól vagyok. „Tulajdonképpen most jól vagyok. Tehát nincs ennek… Ferinek itt nincs semmi elvárása, csak úgy így vagyunk, jól elvagyunk, nevetünk a nyomorunkon. Tulajdonképpen egész jól vagyok.” De ez nem elég, mert tudjátok, hogy van? Nagyon sokan, mikor elkezdenek jól lenni, ezek negatív gondolatokkal fognak összekapcsolódni. Tehát ebben a pillanatban jól vagyok, és azt mondjuk „Na, most azon röhögtem az előbb, hogy milyen rosszul vagyok? Most ennek örültem, hogy milyen rosszul vagyok?” Ezen lehet változtatni. (56:40)

Tehát hogy amikor éppen jól vagy, akkor azt is tudatosítsd, hogy hogyan – most így mondom, kicsit sarkosan – teszed tönkre azt, hogy éppen jól vagy. Mert a jól-létünkhöz azoknál, akik tartósan nincsenek jól, két dolog hiányzik. Nem tudatosítják, amikor jól vannak, a másik pedig, hogy amikor jól vannak, akkor ösztönösen negatív gondolatok társulnak a jól-lét pillanataihoz, és akkor aztán rögtön az el is tűnik. Nagyon érdemes egy-pár gyakorlatot itt elvégezni, elkezdeni ezt figyelni magatokban, hogy jól vagy, és közben mi, mi, mik, mik szoktak összejönni ilyenkor? Háá… Vannak, akik azt mondják: „Most jól vagyok… na de meddig?” Vannak, akik egy egész ilyen univerzális fátum alatt nyögnek. „Most jól vagyok, de mikor jön, mikor lesz meg ennek a böjtje? Most jól vagyok, hát de nem érdemlem meg. Hát várjunk csak! Várjunk, mit csináltam én ezért? Hát semmi jót nem tettem. Akkor nem lehetek jól.” Rengeteg féle negatív gondolatunk társulhat azokhoz az áldott pillanatokhoz, mikor jól vagyunk, s ez krrkk! (58:15)

Tehát mikor éppen már a végemet járom, végemet fekszem, akkor milyen érdekes, rögtön tudjuk, hogy lehettünk volna boldogabbak. De nem azzal, hogy más történhetett volna az életünkben. Ugyanezzel az élettel, amit végigéltünk, lehettünk volna boldogabbak. Mindenféle változtatás nélkül, ami az életre vonatkozik, ha itt tudott volna változás történni. ezt milyen világosan tudjuk ilyenkor! (Oké. Még egy dolog.) (58:50)
Ric Elias és Béla bácsi

Nézzük meg most mindezt egészen konkrétan! Ájj, ezt ma fedeztem föl. Íjj, de tetszik! Van rá idő? Juj, még van. Hmm! Szeretnék nektek beszélni Ric Eliasról. (Spoiler)Tudjátok, ki? Ric Elias, a híres Ric Elias. Ő éppen két évvel ezelőtt rajta volt azon a repülőgépen, amely a Hudson folyóra kényszerleszállt. Tehát senkinek nem kell őt ismernie, mert egy utas. Most ez egy kísérlet volt, hogy megkérdezzem, hogy ki kezdte rosszul érezni magát, hogy a híres Ric Eliast nem ismeri, mert az elvárható lenne egy ilyen kontraszelektált puccos társaságban, hogy Ric Eliast úgy kisujjból „Ja, hát a Ric Elias, hát persze, elsős sorban ült a Hudson folyóra kényszerleszállt gépen.” Ugye? De ezt nem tudtátok, hanem csak itt nagyképűsködtök. Hát nem tudom… Szóval tényleg az első sorban ült, első sor, 1D. Ott ült az első sorban, és tudjátok, hogy a pilóta valami zsenialitással tette le a gépet, és mindenki túlélte. Pedig január volt, beáramlott a jeges folyó, zz-zz, mindenkit kimentettek, egy döbbenetes valami. Az illető előadást tartott arról, hogy mit élt át az alatt a néhány másodperc alatt, amikor bemondta a pilóta azt, hogy készüljenek… (Mire? „Kényszerleszállásra.”) kényszerleszállásra. De nem így mondta. Valami ilyesmire. Hát, tényleg, nem tudom, hogy mondta. Szóval készüljenek arra, hogy annyi. Néhány tíz másodperc volt, és azt mondta „Három dolgot olyan világosan értettem meg, hogy azóta is ez alapján élek. Az alapján élek, az alapján a három dolog alapján, amit néhány tíz másodperc alatt értettem meg hihetetlen világosan.” Ezt a három dolgot elmondom nektek még most íziben. Hát már ha lesz rá idő, hoppácska, nem is tudom. Vagy mondjak el egy történetet esetleg? (Na, Feri! Azt mondja… az első… Gyorsan, gyorsan, hogy ezzel tudjatok hazamenni. Nem, nem jut a háromra idő. Kifütyüli, ez jó, ez jó. Kifejezte az érzését. Ez jó. Jól van. Tehát az első… azt mondta… ) (61:55)

1. Ott van az ember, ott van a vörösbor, inni kell

Nagyon világosan rájöttem, hogy másképp éltem, mint ahogy kellett volna. Pontosan tudom, hogyha van velem valaki, akivel jó lenni, és van a kezünk ügyében egy jó vörösbor, egy palack jó vörösbor, a vörösbort ki kell nyitni és meg kell inni. Ezt mondta. Nem kell halogatni, nem kell várni nagy alkalomra, másik emberre, nagy ünnepre. Ott van az ember, ott van a vörösbor, inni kell. Ferenc atya opusza, 2012 évkezdésre. Látjátok, mennyire sokat számít a kontextus, amiben elhelyeződik egy mondat. Nem kiragadunk egy-egy mondatot. Azt mondta, mostantól kezdve most már így élem az életet, ott van valaki, ott van a vörösbor…, nincs, nincs mire várni. Ezt úgy fogalmaztam meg magamban, hogy amit halogatunk, az nagyon könnyen mulasztássá válik. Majd egy másik ember, majd egy másik alkalom, majd egy másik, egy másik, s elmulasztjuk pont azt, amiért érdemes élni, amitől jó íze lesz az életnek. Óh! Ez tehát az első. (63:30)

Azt mondja… hmm, így fogalmazott még, ide kapcsolódóan. „Nagyon világosan megértettem, hogy az ÉN-nek túl nagy teret adtam.” S képzeljétek, ma volt egy találkozásom. Ezt el szeretném nektek mondani, egy 84 éves bácsival. A 84 éves bácsi az a valaki, akinek a garázsát bérelem. tényleg, olyan olcsón lehet nála bérelni, hogy én azt bérelem. Tényleg, tényleg így van, és negyedévenként szoktam fizetni. Ez a bácsi olyan, hogy szinte mindig mosolyog. Hihetetlen derű van rajta, és egyszer csak rájöttem, emlékeztek, mint a zsiráf meg a hiéna kommunikációnál, hogy valószínű, hogy nekem ezt a bácsit kellene megértenem nagyon. Ez a bácsi egy zseni. Elmondom a találkozásunkat szóról szóra, ahogy ez ma történt. Ugye a megelégedettség, ha alkalom van, egy ember van, akkor nem kell halogatni, várni. Fölhívom őt telefonon. Mondom, hogy „Béla bácsi! Mehetek-e a pénzzel? – Peeersze!” Ugye, ez a… „Megjelent a könyv. – Jó, hát jó, jó, hát jó, megjelent. Már sok könyv megjelenik mostanában.” Tehát megörül: „Jaj, hát persze!” Most látjátok, itt van az, mikor valaki azt mondja: megörült, s jön a gondolat. „Ja, hát mert pénzt viszek. Ja, hát… ó, hát mert pénzt viszek. Ja, hát akkor persze, hogy megörül. Ó, hát akkor menjünk, jó, hát akkor menjünk.” Erről beszéltem az előbb. Megvan ez? Van egy örömöd, „Hát de kedves ez a Béla bácsi! Hát megörült nekem. Jaj, nem nekem, a pénznek, pénznek. Hát ki nem örül annak, én is örülnék, ha több lenne, de hát…” Hogy tud gajra menni egy szép pillanat! De nem, Béla bácsi azt mondja „Jaj de jó! Gyere! Gyere, várlak, nagyon szívesen, bármikor gyere. – Fél óra múlva ott vagyok, sietek. – Ne siess! (Ezt mondja.) Hát nem kell sietni. Feri, nem kell sietni, csak gyere.” Értitek ezt? Hát hogy tud valaki ilyen normális lenni? „Nem kell sietni, örülök neked, gyere, és mikor ideérsz, akkor megint örülünk.” (66:15)

Becsöngetek, örül nekem „Jaj de jó! Gyere, foglalj helyet! Mit hozhatok?” (nevetés) Ez a madártej… teljesen függő leszek, várjál. Anélkül ki sem jövök a lakásból. Ez egy új eset lesz, ilyen madártej függőség. Szóval leülünk, ugye hát most miről beszéljünk, az hát… kocsi. Ugye hát garázs, kocsi. „Na, megvan még az autó?” Hát ezt kérdezte tőlem, s ez milyen kedves. Most örülhettem volna neki, ugye, hogy jaj, az én autómról lesz szó. Ugye, hát mégis egy férfi vagyok, autó, az olyan, mint ha paripa lenne, hát… Ja, biztos azért kérdezte, ugye, mert hogy meddig bérelem a garázsát, azért kérdezte tuti, tuti. „Nincs, akkor ó, elment a kuncsaft, kereshetek egy újat.” De nem, őt tényleg érdekelte, hogy mi van az autómmal. Két férfi találkozott. „Mi van az autóddal?” Ez egy nagyon jó beszédkezdés. Ezt a nőknek mondom, nőknek. El tudjátok ti azt képzelni, hazajön a férjetek, s nem az, hogy „Jaj, gyere, ülj le, mindenképp fontos beszédem van veled.” Azt mondja: „Mi van az autóval, Zolikám? Jól megy?” Hát ilyet ti még sose csináltatok? Hát egy épeszű, normális férfivel éltek együtt, hát ez még sose jutott eszetekbe? „Zolikám, jól húz a motor mostanában?” Hát ha én a te Zolikád lennék, azt mondanám „Most kérjél valamit! Most, bármit kérsz…” Mit a szentírásban „Bármit kérsz, megadom neked.” Hát ha tőlem ilyet kérdezne, nem t’om én, az én Brünhildám… „Feri, húz a verda?” Hát most az jutott eszembe, egy kutatás jutott eszembe, látszik, hogy teljesen gyagya vagyok. Nőket arról kérdeztek, hogy szex vagy csoki? Na, te csak ne nevess, mert a… mert lehet, hogy te is abba a 40%-ba tartozol, nőtársam, aki inkább egy tábla csoki, mint a pasid. Ú, jaj! Na, ott nem lennék azért férj. Lecserélnél egy tábla Milkára? Persze, a Boci az jobban… Na most képzeljétek el, ha tőlem az én Brünhildám megkérdezné, hogy „Na? Húz a verda?” Azt mondanám, hogy „De örülök ennek a kérdésnek. Te tudtad, hogy a turbofeltöltő körülbelül 8-10%-kal hatékonyabb hideg időben? Tudtad?” Mire az én feleségem: „Ne hülyéskedj! 8-10% a turbofeltöltőbe? Annyi plusz? Veszem a kabátom, gyere, nyomjunk egyet, föö…!” Na, szóval! (70:00)

(Mennyi az idő? Mondom, hogy a hármat nem tudom elmondani, annyira sajnálom. Igyekeztem pedig, mindig lényegre törően hasítani. Szóval beszélgetünk – mert azért a bácsival ezt befejezem. „Addig el nem mész, amíg én be nem fejeztem!” Na!) Beszélgetek a bácsival, azt mondja „Na, a verda? – Ojj, nagyon jó, és úgy örülök, hogy garázsban van és nem esik az eső rá. Milyen idők vannak…” mondom én. Elmondom ezt a… „Ó Feri, képzeld! Eladtam az autóm.” Hát a férfi a férfivel beszélget. „Jaj ne!” Ugye, hát az összes tükör-neuronom tgg-dzsgg-dgg „Eladta! A kis matizt!” Tényleg, az együttérzésben a leglehetetlenebb autót is meg tudom szeretni. Hát ha a Béla bácsi matiza? „Matiz! Ne!” Eladta, na de azt mondja „Képzeld el Feri, hogy már nem, nem, hát el kellett adni, mert néztem a műszerfalra, s nem láttam, mennyivel megyek. Hát ennek fele se tréfa, és közben ugye mentem is, tehát nem csak álltam, mert akkor úgy mindegy lett volna. Úgy megyek, nem látok ott már én, semmit nem látok. Hát, ezért eladtam. És képzeld, hogy nem t’om hol, megvette valaki, hát 480-ért elment. Igaz, hatról, hatról alkudta le, hatról.” S a következőt mondja, de zseniális, azt mondja: „Te Feri, hogy ezzel az autóval milyen jól járt aki megvette! Hogy milyen jól járt vele!” mondja boldogan. „Hogy egy milyen jó autót vett ez az ember!” Halljátok ezt? Most nem akarok… Tudod, így ülök, hogy hát ezt kéne tanítani. Milyen kutatás, 8 évig, meg nem t’om…? Béla bácsit meghívjuk ide és úgy mesél az életéről. „Ja így van ez! De jó autót vett.” Elmondta a részleteket, hogy jó csúnyán lealkudták az autóját. „Milyen jól járt vele!” (72:30)

Jó, egy picit beszélgettünk még, azt mondja, egyszer csak odamegy a szoba falára, a falról levesz egy képet. „Nézd meg Ferikém, a balatoni nyaralónk! Itt vagyunk egész nyáron, már áprilisban kiköltözünk. Nézd csak, milyen szép! Itt, itt élünk, mikor jó idő van.” Na, akkor nézegettem. „Na, Béla bácsi, akkor most már adom a pénzt és akkor megyek. – Jaj, hát ráér! – Jó, akkor március végén telefonálok, és akkor hozom a következőt. – Mindegy mikor hozod. Hát hozhatod áprilisban is, bár lehet áprilisban már a Balcsin leszek, majd telefonálsz.” (73:25)

Azt mondja még: „Tudod, néhány nappal ezelőtt ott voltam a nővéremnél. Ugye a nővérem beteg, nekem már nincs autóm, 80 éves vagyok, nem látok.” Ezek az adatok. Ezt így mondja? Béla bácsi ezt nem így mondja. Azt mondja: „Te, képzeld, úgy van ám, hát a nővérem jóval idősebb nálam, nem tud az már sehova menni, én megyek. Én megyek mindig, meglátogatom. Olyan jókat beszélgetünk. Te Feri, tudod, hogy a mi életünk egy történelemkönyv?” Mondja, kihúzza magát, „Egy történelemkönyv az életem.” Hát tudjátok, ha minden idős ember így beszélne, mindig betegekhez járnék, idősekhez, ott élnék velük, odaköltöznék az idősek otthonába. Hát minden pillanatban ezer lehetősége lett volna arra, hogy panaszkodjon, hogy mondja, hogy mi lehetetlen, hogy hogy…, hogy így se lehet, úgy se lehet. És tudjátok, mi a legszebb? Kétszer elmondta nekem „Tudod, az életem olyan, mint egy történelemkönyv.” és nem mondott el belőle semmit. Innen is köszönöm. Szóval ezt a jó érzést! Nem gondolta, hogy azért, mert ő megörült az életének és azt…, hogy ezt rögtön rám kell zúdítania. Nem, ő ezt elmondta, 84 éves, és ha én megkérdezném „Na mondjon egyet!”, akkor mond, ha meg nem kérdezem, mint ahogy nem kérdeztem… Jó, nem vagyok szerepben. Kocsikról igen, múltról nem. Akkor nem mondja. S akkor megyünk kifelé, egy pici 10 emeletes lakótelepi lakás, ahogy megyünk, egy kicsit körbefordul, azt mondja „Látod, itt élek. Van itt minden. – A… látom én ezt, Béla bácsi.” Tik-tik, elköszöntünk. Béla bácsi egy zseni. Te, látnátok az arcát! Hát egyszerűen jó ránézni. Ezen az emberen, ez, ahogyan ő bent áll az életben és látja az életet, már sokszorosan átsüt, tehát az összes sejtjében ez van már. Fantasztikus. Na, ez volt a… hű, el is ment az idő. (75:55)



Hoppácska! Álljunk meg! Tehát akkor még két gondolat maradt legközelebbre. Tényleg, de, de, de, nem, de kedvesek vagytok, jól esik. Jól esik, mondjátok, hogy „Még!”, de… ez a… de tényleg nem, nem akarom elhúzni, meg azt nem akarom csak így mondani, hanem hát akkor ágyazzunk meg neki, meg, meg… Tényleg, szóval nem piszkoskodni akarok veletek. Hát hogy? Olyannak ismertek én, eng…? Én engem? Ne! Tényleg, na, de most tényleg nem akarok szemétkedni, na, jó. Akkor pusszancs nektek! („Legyen madártej!”) Ez jó, jó, ezt… igen, kipróbáljuk még egyszer? Hát ez nagyon érdekes. Nem az én ötletem. Azt mondja valaki, hogy még egyszer kiabáljunk. Benne vagytok akkor? Jó, hogy akkor úgy a hangunkat is kiereszthetjük. Rendben van, most csak annyi, változtassatok, most ne a kedvencet mondjátok, hanem amihez most ebben a pillanatban a legnagyobb kedvetek van. Jó, ez nem biztos, hogy pont a kedvenc. („Sör!”) Ezt… mondom a választási lehetőségeket a gyöngébben kedvéért. Madártej, palacsinta, tejbegríz. Mehet? Megvan? Jó, lerakom, mert én nem… Egy, kettő, há-rom! („Madártej! Palacsinta! Tejbegríz!” – helyett egy nagy 1000 torkos üvöltés – szerk. Taps.) Akkor, jó volt veletek. (68:07)