Jól érzem magam – jól vagyok

2012.01.17.

Megosztom
Elküldöm


Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntelek mindannyiótokat! Megint sajnálom, hogy nem tud beférni mindenki, aki szeretne. Ki kell kapcsolnom a telefonom.

Arról beszélünk, ugye ez a nagy témánk legalábbis most, a közvetlenebb nagy témánk, hogy tartósan és boldogan, vagy megelégedetten hogyan tudunk létezni, de elsősorban abban az összefüggésben, hogy a társkapcsolatunkban, a családi kapcsolatrendszerben, vagy a kapcsolatainkban hogyan vagyunk képesek megelégedetten, boldogan és tartósan fönntartva ezeket a kapcsolatainkat lenni.
Jól érzem magam – jól vagyok

Még egyszer szeretném mondani azt, amit újból meg újból hangsúlyozok, és remélem, hogy számotokra ez a különbségtétel nagyon eleven és világos, hogy mindig is megkülönböztettük ezt, mármost évek óta szó kerül róla, hogy más az, hogy boldognak érzem magam, és más az, hogy boldog embernek tartom magam. Hogy boldog vagyok, az más, mint hogy ebben a pillanatban boldognak érzem-e magamat. Hogyha most ez a jól-lét szempontjából kerül megfogalmazásra, akkor azt mondhatjuk, más az, hogy ebben a pillanatban jól érzem magam, vagy pedig hogy jól vagyok. Ezért ténylegesen igaz az, valakivel találkozunk az utcán és megkérdem tőle „Hogy vagy?” s ő azt mondja „Rettenetesen szomorú vagyok, de jól.” Már nem a szomorúsága van jól, ő. „Jól vagyok, kifejezetten jól vagyok, most éppen nagyon dühös vagyok, mert nem tudom, átvágtak a piacon, de jól vagyok attól függetlenül, hogy nagyon dühös vagyok.” Tehát a jól-lét, vagyis az, hogy boldognak lenni, ezt a kettőt most párhuzamba állítom, ez nem egyenlő azzal, hogy ebben a pillanatban mit érzek, hogy boldognak érzem-e magam, vagy ebben a pillanatban jól érzem-e magam. Ez nem játék a szavakkal, mert hogy a tapasztalat is, meg mindenféle kutatás, meg ahogyan már évek óta beszélünk erről, meg a saját élményeink is újból meg újból ezt aláhúzhatják, hogy milyen nagy különbség van a között, hogy ebben a pillanatban jól érzem magam, de egyébként rosszul vagyok. „Egyáltalán nem vagyok jól, most éppen jól érzem magam.” vagy a között, hogy „Nagyon is jól vagyok, jól vagyok, de, de éppen ebben a pillanatban valami negatív érzelmet vagy érzést élek át.” Ezt nagyon fontosnak tartom. (02:50)

A jól-létünk, vagy abból a szempontból, hogy boldog emberek tudunk-e lenni, tulajdonképpen az is nehézséget okoz, hogy ha ezt a kettőt nem különböztetjük meg elég világosan egymástól. Mert akkor téveszméink lesznek, hiedelmeink, és a hiedelmeink nagyon gyorsan azt mondatják velünk, hogy akkor leszek boldog, akkor lesz jól-létem, akkor leszek jól, hogyha mindig jól érzem magam. Miközben tudjuk, éppen a függőséggel kapcsolatos kutatásokból egy zseniális mondat kristályosodott ki. Nyilván kikristályosodik, tehát nagyon esszenciális ilyen értelemben, hát valamit nagyon jól megragad, nyilván nem a teljes összefüggést, de ez így szól. „Szenvedélybeteg az az ember, aki mindig jól akarja érezni magát, de sosem tesz azért, hogy jobban legyen.” Hogy végül, hogyha eljutunk oda, hogy mindig jobban érezni magam, az függőséghez vezet. A teljes – mondjuk így, hogy – testi, lelki, szellemi romlásunkhoz tud vezetni az, hogyha mindig a „jól akarom”, vagy „jobban akarom érezni magamat” választom ahelyett, hogy „jól lenni”. Az az ember, aki képes azt választani, hogy jól akarok lenni, ő pedig jobb helyzetbe kerül, és ez a jobb helyzet jó lehetőségeket ad arra, hogy megtanulja jól is érezni magát, vagy annak a lehetőségeit kimunkálja. (04:15)

A kettőt pedig nem szeretném szembeállítani egymással. Nyilván az lenne a jó, hogyha a kettő között egy jó kölcsönhatás tudna kialakulni. Ó, tehát itt a testünkben őriznénk, az emlékezetünkben nagyon elevenen élne nagyon sok olyan élmény és emlék és találkozás és tapasztalat, ami előhívható, hogy mit jelent az, hogy jól érzem magam. És ezek az élményeim és tapasztalatim, hogy jól tudom érezni magam, ezek elmélyítenék bennem annak a tudását, hogy tudom milyen az, hogy jól lenni, nagyon is tudom. Ahh! És aztán, mikor olyan is van, hogy valaki tud jól lenni, de nehéz számára elérni azt, hogy jól is érezze magát, ilyen is van. Sokszor valahogy jól van, de nem tanulta meg azt, hogy hogyan tudja jól is érezni magát, vagy nem ad rá engedélyt magának. (05:15)

Ezért van különbség a között – most le is jövök – hogy nagyon abban vagyunk benne, hogy ez a pozitív gondolkozás, és akkor jól érezni magam, és … Ez az életnek csak egy nagyon vékony szelete, hogy éppen hogy érzem magam, vagy hogy tudom magam jól érezni, és a között, amit most így neveznek, hogy pozitív pszichológia, vagy annak a megközelítése, hogy jól lenni. Emlékeztek, a jól lenni-nek csak egyetlen fontos része az, hogy tudom magamat jól is érezni. Ráadásul nem csak ez az érzésbeli része van, hanem hogy általában pozitív érzéseket, érzelmeket, hangulatokat vagyok képes átélni, ezekre visszaemlékezni, fölidézni, ezekből táplálkozni. Csak egyetlen eleme. Tehát a jól-lenni-nek, vagy a boldognak lenni-nek egyetlen eleme csak az, hogy képes vagyok pozitív érzésekkel élni és jól is érezni, vagy boldognak érezni magam, egy eleme a jól-létnek, és van még másik négy. Ezért volt nagyon fontos, hogy elmondtuk ezt az öt elemet. Most elmondom még egyszer. (06:25)

Ugye a pozitív érzelmek. Ez volt az egyik, ebbe tartozik az, hogy boldognak is tudom érezni magam. De van még négy. Ha jól is akarok lenni, nem elég jól érezni magam. Ugye elmélyülés, hogy bele tudok felejtkezni valamibe, a flow, az áramlás-élmény, hogy olyan dolgokat tudok tenni, amiben teljesen önmagamat át tudom adni a… nem is ragozom. Hogy értelmes az életem, hogy úgy élek, hogy tudom, hogy az életem értelmes. Hogy ez megragadható, megfogalmazható, tudható, úgy élek, értelmes az életem, jó, hogy vagyok. Ez a jól-létből nem hagyható ki. Érezhetem magam akármilyen boldognak, ha egyébként azt gondolom, hogy az életem értelmetlen. Akkor az egy pillanat, egy érzés, egy hangulat, vagy valami egyéb. Ahogy a negyedik az volt, hogy képes vagyok hatékonynak lenni – nem siker, nem győzelem, hanem hatékonyság. Képes vagyok az erőimet összpontosítani és valami meg tud születni, tudok alkotni, hatékony vagyok, gyümölcsöt tudok teremni. Az ötödik pedig ez volt: kapcsolatok, minőségi kapcsolataim vannak. Én is támogatok másokat az életben, tartozom másokhoz, kötődök hozzájuk, elköteleződök feléjük, és mások is vannak, akikre én számíthatok. Ez a kapcsolatok. Tehát látjuk, hogy milyen nagy különbség van aközött, hogy jól érzem-e magam, vagy hogy jól vagyok. (07:55)

Tehát a jól-létnek csak egyetlen részének egy része az, hogy éppen boldognak érzem-e magam. Ez akkor világos, ugye? Ez megvan. Ennek óriási jelentősége van, mert ha ezt teoretikusan sem látjuk, akkor teljesen, teljesen rossz irányokba megyünk. Ezért tulajdonképpen a boldogsággal kapcsolatosan is van egy csomó téveszme. Nem csak a párkapcsolatra vonatkozóan van rengeteg téveszménk, ezt valami 30 pontban mondtuk el, hogy mit gondolunk a társkapcsolatról, és hogyha ezek a gondolataink, hipotéziseink vagy hiedelmeink nem felelnek meg a realitásnak, akkor éppen a társkapcsolataink látják a kárát. Na hát a boldogságra vonatkozóan is megvannak a téveszméink. Például az egyik, ugye amit most itt ragozok nektek hosszan, pedig már úgyis tudjátok, hogy „a boldogság azt jelenti, hogy boldognak érzem magam”, vagy „jól lenni azt jelenti, hogy jól érzem magam”, hogy jól vagyok, az egyenlő azzal, hogy így vagy úgy érzem magam. Közben látjuk, hogy legalább öt, egymástól világosan megkülönböztethető dimenzióban való jól-létünk szükséges ahhoz, hogy tényleg jól legyünk. Na, ezt… ejj, de… ez fontos, fontos. Na most! (09:15)

Téveszmék a boldogsággal kapcsolatban

Akkor azt hiszem, hogy most azzal folytatom, nézzünk most egy picit… jaj, hát fönn ülünk a repülőn, ugye? Én meg itt csak most el… ti meg mondjátok, „Jó, hát úgy valamennyire érdekes, amit mondd, de hol van a repülő?” Nem felejtettem el. Föltétlenül elmondom még azt a két pontot, föltétlenül. Feltétlenül, hát, ha jut rá idő, mert azért… felelőtlenül nem akarok ígérgetni. Ugye, és a kicsi elvárás a boldogság egyik titka, tudjátok, tehát legjobb, ha lemondotok róla, és ha véletlenül jut rá idő, és úgy eszemben is van, és úgy véletlenül elmondom, akkor mekkora boldogság lesz az nekünk. Úgyhogy… na! Csak…, de nem akarok most oda fejest ugrani, hanem… szóval! Egy… mondok akkor néhány ilyen téveszmét a boldogsággal kapcsolatban, amiket a kutatások rendre egészen nyilvánvalóan megcáfolnak, arról nem is beszélve, hogy a saját élettapasztalatunk is megcáfol. (10:30)

Boldogok vagyunk akkor, ha megkapjuk azt, amit akarunk

Na most az első az olyan, hogy boldogok vagyunk akkor, ha megkapjuk azt, amit akarunk, akkor boldogok vagyunk. És boldogtalanok vagyunk akkor, ha nem kapjuk meg, amit akarunk. És ez a boldogsággal kapcsolatosan egy téveszme. Egyszerűen sem a kutatások, sem egy komolyabban elmélyült és reflektált élettapasztalat erről nem győz meg bennünket. Pete Best – tudjátok, ki ő? Ó, na most kíváncsi vagyok. De, de, de biztos van itt vájt fülű ember. Tessék? „Ő is lezuhant.” Nem, nem, ez a múltkori piszkoskodásom. Hát nem. Ó, hát ti egy másik nemzedék vagytok. Te tudod, te tudod. „Ez a Pete a Beatlesnek a dobosa volt.” Gratulálok, úgy van, úgy van. Egy férfi talpon a vidéken! Úgy van. (…) Miért, mert örülök neki? Hát ez… na! Ő volt az a Beatles tag, aki dobolt Ringo Starr előtt. Ráadásul, ahogy a sztorit lehet tudni, nem annyira szép módon maradt ki az együttesből. Hát úgy egyszer csak egy másik valakit hívtak meg dobolni helyette egy turnéra. Ez a valaki, akiről mondhatjuk azt, hogy az élete… most na, na… Elkapkodtam. Hát nem kellett volna, Feri! Csak így elalszom, ez… nem, ezt se szabad túlzásba vinni. Hogy miről beszélünk? A boldogsággal kapcsolatos téveszméinkről, vagy hiedelmeinkről. (12:45)

Melyikünknek van olyan gondolata, mikor Pete Bestre gondol, hogy egy szerencsétlen flótás, hogy élete nagy lehetősége csúszott ki a kezéből, hogy ott volt a mindennek a kapujában? Melyikünk gondolja ezt? Én így gondolom, ha a téveszméimre hallgatok. Akkor leülök, ezt mondom „Ezt a szerencsétlen flótást! Jaj, jaj!” Hogy az ráadásul, mert ha valaki nem tud dobolni, akkor ez a szerencsétlenség nem érheti. Tehát azért is tudok nagyon együttérző lenni az ő vélt boldogtalanságával, mert őróla minden, minden mutatható, hogy ő ott lehetett volna a csíkon, és sttty! De, jaj, jaj, de szegény! Írok neki egy együttérző levelet. Lehet, hogy az is segít nekem. Ugye, nem csak hálaadó, hanem együttérző levelet kéne írnom Pete Bessnek, hogy „Ó, de sajnálom, most tudtam meg a szomorú történetedet, hogy kimaradtál. Ha még élsz, te szerencsétlen, de hát lehet, hogy már nem is élsz. A levelemet sem tudod elolvasni. Ó!” Megkérdezték őt, hát nyilvánvaló, ezért mégis csak ez egy érdekes dolog, megkérdezték őt, ha jól emlékszem 1992-ben. Látjátok, mennyire értelmetlen ezeket az adatokat mondogatni? „Hát hogy van?” S akkor mondott egy nagyon izgalmas mondatot. Azt mondta „Stúdiózenész vagyok, továbbra is az életem abba az irányba ment, amely irányból az életnek valami döbbenetesen nagy pofonját kaptam, sokkal boldogabb vagyok, mint hogyha a Beatles tagja lettem volna. Sokkal boldogabb vagyok. Boldogabb az életem, mint hogyha ott lettem volna tag.” Hmm! (14:50)

Most nyilván ez egyetlen történet, vagy egyetlen valaki, de elgondolkodtathat abban az irányban, hogy ahogy mondjuk, hogy „Boldog vagyok akkor, ha megkapom azt, amit akarok, és boldogtalan, ha nem kapom meg, ami takarok.”, hogy talán érdemes itt elgondolkodni, hogy ez tényleg egy hiedelem. Hogy ez ennél egy sokkal árnyaltabb dolog, és ezt így nem is mondhatjuk ki, hogy „Boldog vagyok, ha megkapom és boldogtalan, ha nem.” Hmm! Ó! (15:30)

Az ódivatú gatya

Mondanék egy saját élményt. (Egy kicsit fölhúzom hozzá a nadrágom.) Jaj, a nadrágom! Na, arról is akarok egy történetet mondani. Tessék, hogy az élet hogy a kezemre játszik, vagy a lábamra. Ez a boldogság – nem boldogság. Néhány héttel ezelőtt, talán három vagy négy héttel ezelőtt jöttem itt, és nem tudom már hogy, itt valahogy itt ültünk –tetek, ugye én akkor is csak állni tudtam, és valahogy előkerült a farmernadrágom, de már most nem tudom, hogy hogyan. Valaki kedvesen azt mondta, itt ült, hogy „Jaj Feri, hát ez már nem a legdivatosabb!” Igen? Ühüm, nem a legdivatosabb, ühüm? Már préselem a számat… és tudjátok, ez egy milyen érdekes dolog. Ezt a nadrágot tőletek kaptam. Mondtam is, ugye, úgy rögtön. „Hát de tőletek kaptam.” De aztán, ahogy vége lett a keddi alkalomnak, megyek haza az egyáltalán nem divatos gatyámban, s gondolk… „Hogy a fenébe, most tényleg, most ezt mindenki látja, hogy nekem egy ilyen roggyant, múlt évezredbeli gatyám van? Egy ilyen XX. századi roncsba öltözködtem? Hát ez nagyon… És így, így álltam ki emberek elé, egy ilyen… egy, egy idejétmúlt fazonban?” Milyen érdekes ugye, egész boldog voltam ezzel a gatyával. Már csak ezért is, mert összesen három nadrágom van, tehát hogy praktikus forrása is van a boldogságomnak, és például ez már az egyharmad ruhatáram, ami a gatyákat illeti. Tehát nagyon elégedett is voltam, boldog is, míg nem valaki kedvesen azt nem mondta, hogy „Jaj Feri, hát ez már nem az a fazon.” S képzeljétek el, hogy ez hogy… beültetődött, becsípődött, úgy is mondhatnánk. Hogy az én gatyám nem, nem… az én gatyám, és ebben járok közben. Ezt így… odadobtak nekem egy öreg fazont? Aha, jól van, jól van! Jól van, majd amilyen az Adjonisten, olyan lesz a Fogadjisten. Ma is ötven ember nem jön be, majd én meg…, majd én azt elintézem. Gondolhatjátok! Minden nap ötven. Leverem én ezt rajtatok. Adtatok egy ilyen izé gatyát?! Na, és mivé lett ez? Képzeljétek el, elmentem moziba, de volt előtte egy kis időm. Hát mondom, én egy kicsit megnézem a farmereket, hát egy ilyen izé, nem is vigyázok rá, nem vigyázok rá, mert már idejétmúlt, szakadjon ki! Hát elmegyek, megnézem a farmereket, milyen egy divatos, egy rendes nadrág, mert ide jutottam, értitek. Nem az, hogy divatos, egy végre, egy rendes nadrág, amit emberi lény fölvezet úgy egyáltalán kimehetek az utcára benne. Nézegettem. „Jé, milyen érdekes, van, ez egész jól néz ki.” De már nagyon kezdődött a film, úgyhogy sokáig nem tudtam nézegetni. „Hát nagyon jó, tulajdonképpen meg is vehetném, de túl kopott elöl.” Mert ilyen koptatott, vagy mi. Hátul nem annyira koptatott, elöl nagyon, hát ez nekem nem, nem tetszik. Szóval jó lenne, de elöl jobban van kopva, mint hátul is. Mi történt ma? Hát, azért azt, azt a nadrágot nem fogom megvenni, ami így elöl jobban koptatott, mint hátul. Most akkor is… jó, hát még egy-két napot kibírok ebben, mondjuk nem érzem jól magam tőle. Elmentem egy másik voltba. Komolyan, elmentem. Nézem, először is, itt nincsenek is olyan normális gatyák, itt az összes gatya nem normális. Végül megtaláltam azt, ami a másik boltban még tetszett. Hát, de itt ez… hát már nem tetszik annyira. És megnéztem, képzeljétek, az is elöl jobban el van koptatva, mint hátul. És most ott állok, hogy nincs egy normális farmer még a boltban sem. Tehát se rajtam nincs egy normális gatya, s a boltban, most nem érzem túl jól magam. (20:20)

Lehet, hogy azért is jutott eszembe ez a farmeres dolog, mert hallottam egy előadást egy amerikai pszichológustól, aki a farmerével példálózott, de úgy egy jó pár évtizeddel ezelőtti helyzetet mondva. Azt mondta, hogy hát amikor ő fiatalember volt, az nagy dolog volt, hogy volt farmer, egyfajta. Volt egyfajta farmer, és akkor mindenki boldog volt benne, hogy van neki farmere. Igen ám, de hogy ő mindig ezt a farmert vette, meg aztán a felesége is mindig adta neki, mígnem egyszer csak valahogy úgy alakult, hogy bement a boltba, hogy vegyen farmert. Akkor szembesült vele, hogy milyen sokféle van. Nézegette, és egyre rosszabbul érezte magát. Nem hogy nem egyre jobban „Hű, micsoda választék! Aha! Micsoda bizonytalanság! Mennyi aggodalom, mennyi felelősség! Mennyi elfecsérelt idő! Akkor végül odament a kisasszonyhoz, és azt mondja „Kérem szépen! Én azt a farmert szeretném megvenni, ami akkor volt, amikor még nem volt másfajta farmer. Abból adna-e nekem egyet?” Na, ezt miért akartam mondani?(21:35)

Az, hogy boldognak érezni magam, vagy boldog embernek lenni, de egy kacifántos dolog! Elég egy megjegyzés. „Hát, ez a farmer ez már idejétmúlt.” És miközben eddig nagyon boldognak éreztem magam ebben a nadrágban, a nadrág nem változott semmit, csak valami itt bent teljesen átalakult, és látjátok, már két boltban eltöltöttem 20-20 percet. Na jó, annyit nem, azért azt, azt már nem. De minek mentem be egyáltalán? Ez most már így marad, mert ez már megtörtént. Na, mondom a kutatást. (22:15)

Fotótanfolyam

Nagyon izgalmas. A kutatás arról szól… tehát téveszméink. Egyszerűen nem mondhatjuk azt, hogy akkor vagyunk boldogok, ha megkapjuk, amit akarunk, és boldogtalanok vagyunk, ha nem kapjuk meg, amit akarunk. Egyszerűen ez nem állítható. Hát állítható, csak nem igaz. A kutatás a következőről szólt. Fiatalembereket, férfiakat-nőket invitáltak egy fotótanfolyamra, ahol megtanították őket nagyszerűen fotózni, majd pedig a kísérletnek a vezetője megkérte, hogy a 12 legjobban sikerült fotóból válasszanak ki kettőt, amire azt mondják, hogy ezek a legszebbek, ezeket szeretik a legjobban. Kiválasztotta mindenki azt a két képet, amire azt mondja, hogy „Ezeket szeretem a legjobban, ezek tetszenek legjobban.”, s a kísérletvezető azt mondta az egyik csoportnak. „Kérem szépen, most a kettő közül egyet adjon nekem. Hát azért kell nekem adnia, mert dokumentálnunk kell, hogy maga részt vett ezen a fotótanfolyamon, s ezért ezt a fényképet ahogy ön kiválasztotta, máris elküldjük át, a tengeren túlra, mert ott van a központunk és oda kell vinni a dokumentációt.” A másik csoportban lévőknek azt mondták: „Hát válasszon a kettő között, hogy melyiket hagyja itt és melyiket adja oda. De hát természetesen tudjuk, hogy ez egy nagyon nehéz választás, ezért van 4 napja, és visszacserélheti. Szabad visszahozni, semmi probléma, hát ez egy nagyon nehéz helyzet, bármikor telefonálhat nekünk. Hát a 4 nap nagyon szűkös, hogy kiválassza azt a képet, amit megtart, és amit végül elküldünk és sohasem kaphatja már vissza.” (24:10)

Az volt a kérdés, kik azok, akik elégedettek a képpel, ami náluk maradt? Ugye miután hát egy sodrásban vagyunk, nyilván nem szükséges nagy képzelőerő, hogy továbbvigyük a történetet, de azért van benne egy csavar. Ugyanis az derült ki, hogy azok, akiknek választási lehetőségük volt, hogy visszacserélhetik a képet, ők azalatt a 4 nap alatt boldogtalanabbnak érezték magukat, mint azok, akiknek le kellett mondani az egyik képről, mert úgy tudták, hogy azt a fényképet már el is küldték és soha többet nem kapják vissza, pedig az volt az egyetlen példány, és milyen jól sikerült. Ráadásul azonban a 4 nap elteltével azok, akik végül is szabadságot kaptak arra, hogy kicseréljék a képet egy másikra, miután megvolt az a kép, ami 4 nap érlelődés után az övék lehetett, utána is boldogtalanabbnak bizonyultak. Tehát nem csak a választásig, a választás után is boldogtalanabbak voltak. Most jön a csavar. (25:20)

Mert a csavar az, a kutatók azt mondják „Jó, hát tulajdonképpen miután a boldogsággal kapcsolatban rengeteg hiedelmünk van, most nézzük meg, hogy az emberek tudják-e azt, hogyha egyszerűen piff-puff dönteni kell és aztán elengedni, és megtanulni örülni annak, ami van, hogy az boldogabbá tesz bennünket, mint ha folyamatosan fönntartjuk azt, hogy így is lehet, amúgy is, emígy is, így lenne, úgy lenne, stb. Hogy az emberek ezt tudják-e, hogy az boldogtalanná teszi őket? Ugye, ez volt a kérdés, hogy itt van-e ez a hiedelem, vagy nem, mert a hiedelem így szól – erről is beszéltünk már – hogy minél több választás, annál boldogabb vagyok. Na, akkor én alakítom az életem, és én találom ki, én határozom meg. A következőt kérdezték. Elmondták a jelentkezőknek, hogy itt egy fotótanfolyamról lesz szó, s majd lesz 12 kép, és a 12ből kettőt ki kell választani, a legjobbakat, és az egyik csoportba azok kerülnek, akik szeretnének élni azzal a lehetőséggel, hogy 4 napig vissza lehet cserélni a fotót. A másik csoportba pedig olyanok kerülnek, akiket rögtön ott ki kell választani és huss, el kell engedni. (26:35)

Az embereknek majdnem 70%-a abba a csoportba jelentkezett, amelybe most már bizonyítottan boldogtalanabbak lesznek. Tehát tudatosan, tudatosan, akaratlagosan, szándékosan választottak egy olyan csoportot, amelyről lehet tudni, hogy az abban lévő emberek boldogtalanabban lesznek, ami az érzéseiket illeti. Hát, ez egy kissé fejvakarni valót ad nekünk, nekem legalábbis nagyon. (27:25)

Akik megkapták, amit akartak, jóval boldogabbak, akik nem kapták meg, sokkal boldogtalanabbak


Na, mondok még egy tévedést, ami ide tartozik, ez pedig az, hogy vannak azok az emberek, akikről azt gondoljuk, hogy boldogok, mert megkapták, amit akartak, és vannak azok, akik boldogtalanok, mert nem kapták meg, amit akartak. Mit szoktunk gondolni, ez is egy téves hiedelem, amit a kutatások sosem támasztottak alá, ez pedig az, hogy azok, akik megkapták, amit akartak, jóval boldogabbak, és azok, akik nem kapták meg, amit akartak, sokkal boldogtalanabbak, mint amennyi a realitás. Tehát az is egy téveszménk, hogy a kettő között nagyon nagy különbség van. (28:10)

Mondok egy olyan kutatást, ezt általánosságban sokszor mondtam már, de ez most megint egy konkrét valami. Azt nézték, hogy olyanok, akik nagy nyereményt nyertek, egy évvel a nyeremény nyeremény… (Nyeremény? Nyereményelése után…) mennyire mondják magukat boldognak, mennyire – jelen esetben mennyire – érzik magukat boldognak, és olyan másik csoportot választottak, akik körülbelül egy évvel azelőtt bénultak le deréktól lefelé. Elég, elég komoly ütköztetés, nem? Egy ilyen piszok, piszok dolog. Most akkor az a kérdés, hogy vajon kik lettek boldogabbak vagy boldogtalanabbak? A hiedelmünk nyilvánvalóan az, hogy akik 5-öst nyertek, vagy nem t’om hányast nyertek, mindenesetre pénzt azt igen, ők sokkal boldogabbak, mint azok, akik éppen egy éve már egyszerűen alsó végtagra bénán kell, hogy éljenek egy életre szólóan. Ugye ez a hiedelmünk, hogy nyilvánvaló, nagyon nagy különbség van a kettő között. Tudjátok, hogy a kutatás mit mondott? Hogy a két csoport boldogságszintje között nincs különbség. Nem találtak különbséget. Tehát az a hiedelem, hogy ha megkapjuk, boldogok vagyunk, ha nem, nem, és a kettő között nagyon nagy különbség van, ez egy igazi hiedelem. (30:00)

Egy döbbenetes történetet hallottam. Börtönbe zártak valakit ártatlanul. 38 éven keresztül volt börtönben, amikor egy DNS vizsgálat okán kiderült, hogy ártatlanul. 38 évig volt benn a börtönben, s a következőt mondta erről. „Nem bántam meg egyetlen percét sem.” Ezt mondta. Azt mondta, pompás tapasztalat volt. Mondhatjuk azt, hogy ezek szélsőséges dolgok, szélsőségesen kiragadott, innen-onnan, amonnan, dig-dig-dig-dig. (30:50)

Saját élmény – nyílik az olló

Megint hadd hozzak egy saját élményt, abban semmi szélsőséges nem lesz. Most elbizonytalanodtam a hangokat hallva. Tudjátok, tavaly… (Na, igen, ilyenkor mindig a három kéz után sóhajtozok. Látjátok, rögtön boldogtalan lettem, mert nem adatott meg, amit szeretnék. Három kéz. – Kóla kinyitásának hangjai - szerk. – Egészségedre!) Tavaly annyira elborított rengeteg teendő, munka, fölkeresés, megkérés, megbízatás, hogy egy nagyon érdekes helyzetbe kerültem. Erről már szóltam nektek, hogy ahogy kívülről elkezdtem nézni magamat, egyszer csak rájöttem, hogy kezdtem a kiégés tüneteit mutatni. Hogy én bizony a kiégés első, második, harmadik lépésénél járok már. Közben azonban egy nagyon furcsa dolog volt velem, ez pedig az, hogy én hosszú évek óta, 4-5-6-7-8-9 nagyon jól vagyok, egyszerűen én jól vagyok. Tehát jól vagyok, nagyon boldog vagyok, kifejezetten boldog vagyok, és a kettő között egy nagyon furcsa feszültség lett. Tehát hogy jól voltam, de közben pedig az érzések szintjén, meg ahogy reflektáltam magamra, rájöttem, hogy hát tulajdonképpen én rosszul érzem magam. Tehát hogy a kettő között nyílt egy olló. Egyrészt kifejezetten megmaradtam abban, hogy jól vagyok, de nem éreztem jól magam. Hát… és rájöttem egy ponton túl, hogyha továbbra is kitartok amellett, hogy jól vagyok, mert hogy tényleg, egyszerűen jól, jól voltam és kész, jól voltam, boldog ember voltam. Hogyha ezt továbbra is így csinálom, akkor az fog velem történni, hogy boldog ember maradok és teljesen kiégek. Hát ez elég furcsa lesz így. Arra gondoltam, hogy jó, hát akkor el kellene mennem a püspök atyához, és megkérni őt, hogy segítsen nekem abban, hogy kerüljek egy olyan helyzetbe, hogy ne kelljen annyi munkát állapotbeli kötelességként elvégeznem, plusz még ami rám kerül, meg amit vállalok. (33:30)

Igen ám, de ahogy mentek a hetek meg a hónapok, azt mondtam, hát én így nem tudok odamenni a püspök úrhoz, hogy jól vagyok. Hát egyszerűen én nem… és odamegyek, azt mondom „Püspök úr, én tulajdonképpen nagyon jól vagyok, csak nem bírom. Tehát ha megkérdezi, én boldog ember vagyok, bárcsak mások is ilyen jól lennének, mint én, de azonnal helyezzen el!” Hát én ezt ha elmondom neki, hát hülyének fog tartani. Hát hogy, ilyet…, egyszerűen úgy éreztem, hogy így nem állhatok oda. Egy nagyon furcsa, nem tudatos dolog történt, amire csak később csodálkoztam rá. Ez pedig az, hogy heteken, hónapokon keresztül dolgoztam azon, hogy ne legyek jól. Ezt a legkomolyabban mondom. Így, hogy „Igen, igen, nem, hát nem, Feri, tulajdonképpen nem vagy jól. Hát most minek örülsz? Hát eszednél vagy? Most mit örülsz az életnek? Hát még tönkre fogsz menni. Ne örülj az életnek!” Hónapokon keresztül elkezdtem magamat edzeni arra, hogy ne legyek jól, mert hogy különben ha jól vagyok, nem tudok úgy odaállni, olyan őszintén vagy nyitottan, vagy bátran, hogy… Nem tudom magam előtt megindokolni, hogy miért kérek segítséget. És elmondom, sikerült. (34:55)

Tényleg, tehát mire nyár eleje lett, már nem voltam jól. Hát addig edzettem magam, míg sikerült elérnem, hogy ne legyek jól, és akkor már szabadon, de rosszul, tudtam azt mondani: „Na igen, hát jogos volt, hogy azt mondtam, hogy én ezt már nem…” Meg hogy „Így, ez most, ez egy korrekt dolog volt.” mondtam nagyon boldogtalan emberként. Tehát nem kellett körülbelül fél év, hogy átállítsam magam arra, hogy boldogtalan legyek. És akkor szeptember, ugye elkezdődik az újfajta élet, ülök és azt mondom „Hát tulajdonképpen de jól érzem magam! Kialudtam magam, ó, de rég volt ilyen. Ó, nyugodtan megebédeltem. Áhh!” Újból és újból azt tudatosítottam magammal, hogy jól érzem magam, és elkezdtem dühöngeni azon, hogy miért nem vagyok jól. „Most miért nem vagyok jól?” Mert most meg az történt, hogy elkezdtem, ugye ahogy a helyzetem jobb lett, elkezdtem újból és újból tudatosítani, hogy „Milyen jól érzem magam! Nahát ez milyen jól esik! Na ez…” és most újból meg kell és meg kellett tanulnom jól lenni. Úgyhogy elhatároztam, hogy – ez egy nagyon értékes tanulási folyamat volt a részemről – legközelebb hogyha valami komoly változást kell hoznom az életemben, most már akkor is meg fogom tenni, ha jól vagyok. Most már nem lesz előfeltétele önmagam előtt a változtatásnak, hogy rosszul kelljen lennem hozzá. (36:50)

Ezért most a saját bőrömön tapasztaltam és értettem meg valamit, hogy mennyire a kezünkben van nem csak az, hogy jól érzem-e magam vagy nem, hanem az is, hogy jól vagyok-e vagy nem. Nyilván begyakorolhatjuk magunkat egy olyan körbe, hogy jól legyünk, és akkor az elég jól, jól itt megy, megy, megy, és begyakorolhatom magamat egy olyan körbe, hogy ne legyek jól, és ennek nyilván nagyon sok izgalmas eleme van, amik összekapaszkodnak egymással, és végül már nem is látok ki belőle. Tehát azért is beszélünk ilyen részletekbe menően ezt csinálni, azt csinálni, amazt csinálni, így látni, úgy látni, hogy megszakítsuk azt a begyakorlott kört, amiben megtanultuk – akár gyerekkortól kezdve – hogy hogyan kell nem-jól-lenni, vagy hogyan kell nem-boldognak lenni. Ennek az egyik eleme, hogy rálátok a téveszméimre, hogy mitől lennék jól és mitől lennék boldogtalan. Kiderül, hogy itt rengeteg hiedelmünk van, és ezek egyszerűen nem állják meg a helyüket. (38:00)

Természetes boldogság – megtanulok boldognak lenni

Mondok még egy, még egy ilyen… Ó…! A legtöbb ember a következőt gondolja. Amikor csak úgy boldog vagyok, csak úgy – most a boldog vagyok itt elsősorban, első sorban itt most úgy boldognak érzem magam – ez más fajta boldogság, mint amikor megtanulom azt, hogy hogyan tudok boldog lenni, vagy boldognak érezni magam. Hogy a két boldogság között nagyon komoly különbség van. Aközött, ami csak úgy jön és meglep, és aközött, amit mondjuk ahogy Placid atya megtanulta, hogy hogyan kell örömmel élni a Gulagon. Hogy a két öröm között sajnos, tehát… Van az embernek az öröme, az egy tök jó dolog. de amikor Placid atya a Gulagon örül, aa… az sajnos nem ugyanaz. Az az öröm, tehát akárhogy is… Sz’al a Gulagon az ember nem úgy örül, az egy másfajta öröm. Sajnos, az ember vesztes mindenképp. (39:20)

A kutatások pedig azt bizonyítják, hogy a két öröm között nincsen különbség. Ezt így lehetne mondani, hogy a – lehet, hogy ezek hülye szavak – természetes öröm, a természetes boldogság és a között a boldogság között, amiért megtanulok megdolgozni, aközött, hogy megtanulok boldognak lenni, hogy e között az öröm vagy boldogság között nincsen különbség. Ha valaki megtanult jól-lenni, vagy boldognak érezni magát, az ugyanolyan jó. Tehát amikor a börtönből kiszabaduló ember azt mondja 38 év ártatlan fogság után „Hát pompás volt.” akkor az a hiedelmünk, hogy „Szegény nyomorult!” Ki gondolta ezt? Kinek volt egy olyan, hogy egyszerűen, hogy „Húha!” és közben ment egy ilyen másik szál, hogy „Na jó, azért… hát azért…”? Ha most lehetne választani, hogy 38 év bent, 38 év kint, és kint boldogtalannak lenni, vagy bent boldognak, szerintem a legtöbb itt ülő a boldogtalanságot választaná. „Inkább boldogtalannak lenni.” (40:40)

Ezek hihetetlenül elgondolkodtató fölismerések és kutatási eredmények. Tehát aközött az öröm és boldogság között, amit természetesnek hívhatunk és aközött, amiben a tudatos munkánk benne van, nincsen különbség. Négy hónapot kellett dolgoznom azért, hogy jól legyek. Mikor az első két könyvet írtam, mind a két könyv írás egyre fokozódó örömérzést hozott, egyre jobban élveztem őket. S tudjátok, hogy ezt a harmadikat hogy utáltam csinálni? Szívből utáltam. Egyszerűen nem okozott örömöt, nem voltam benne boldog. És közben, ahogy lapozgatom, szerintem tök jó lett, nagyon jó lett, és utáltam minden napot, amikor foglalkozni kellett vele. Nagyon érdekes volt, mindig az, hogy, direkt nem akartam, azt gondoltam, ezt csak később akarom megírni, mert annyira fontos nekem ez a téma. Annyira fontos, ezt muszáj nagyon jól, és minden napja egy szenvedés volt, mert megtanítottam magamat arra, hogy ne legyek jól. Szerintem ezt most elmondtam. (42:30)

Ric Elias (folyt.)

1549. Ez nem egy évszám, hanem a járat száma, a járat száma kérem. 1549-es járat. Miért is hoztuk ide? Most hadd kapcsoljam össze az eddig elmondottakkal. Ez pedig az, hogy de érd… Inkább kérdeznélek titeket, persze költői kérdés, ne válaszoljatok rá kérlek, mert akkor zűrzavar lesz, tönkreteszitek ezt az estét. A kérdés így szól: Többet jelent-e nektek azoknak az embereknek a gondolata az élet értelméről vagy a boldogságról vagy az élet céljáról, akik egy zuhanó repülőgépen fél perc múlva föltehetően meghalnak, mint ha bármelyikünket kérdeznénk meg? Hát elég költői kérdés. Nem úgy van, hogy tök izgalmas? Na az az ember mit mond, aki…!

Volt egy ismerősöm, pszichológus, na annál több is, vagy nem t’om több-e, pszichoterapeuta is. Hát, nagyon furcsa féle létmód az. Nem hagy föl a kutatással, meg az elemzéssel. Az történt, haldoklott a terapeuta barátja. Hát nem úgy társa, vagy házastársa, csak barátja volt, haldoklott. Bement hozzá, hogy meglátogassa, nagyon jóban voltak egymással. Leült, úgy beszélgettek egy kicsit, és azt kérdezi: Te, most boldog vagy? Megkérdezte a haldokló barátjától, egy érdekes adat, egy izgalmas tény. De nem csodálkozom rajta, hogy megkérdezte, mert ugye milyen izgalmas? A halál torkában valaki, na az, az, na az igen. Ha csak úgy bármelyikünk beszél… Miért van szerintetek ez így? Mivel ér többet, mivel más annak a valakinek a gondolata, aki azt gondolja magáról, hogy valószínű itt a vége, hát becsapódunk. Hát ilyet az ember nem él túl januárban a hideg, jeges folyóban. Tehát többszörös okunk van arra, hogy meghaljunk itt. Miért gondoljuk azt, hogy ha ő mondja, az jobban számít? (45:10)

Itt egy érdekes dologra találhatunk. Talán bizony azért, mert neki már semmilyen választása nincs. Ő ott valami olyan kőkemény tényszerűséggel találkozik, hogy „Itt a vége.”, na itt aztán úgy beköszönt egy realitás, itt aztán a szabadságnak – ez a hipotézisünk – egy pici morzsája sincs, na itt, aki itt van, az igen, mert itt aztán vége lesz. Ez nagyon érdekes, hogy olyan valakinek a gondolatára vagyunk fokozottan kíváncsiak, aki egy olyan helyzetben van, ami az ő részéről – most a külső dolgokat illetően – egyáltalán nem változtatható meg. Zuhan lefelé egy géppel, és mégis az ő véleményére vagyunk kíváncsiak. Nem annak az embernek a véleményére fokozottan, aki ül a maga legnagyobb választási, döntési és minden szabadsága… és aztán bármit lehet, az ő dolga nem érdekel minket. A zuhanó gépen lévő emberé, az nagyon izgat, a haldoklóé nagyon izgat, pedig ott az életlehetőségek egész minimálissá lettek. De érdekes ez! (46:35)

2. Dolgok helyett emberekre kellett volna időt szánnom

Mondom, hogy mit mondott Ric Elias. Az elsőt már mondogattam nektek. Ha van egy fontos ember és egy jó bor, ki kell nyitni, meg kell inni. Ez volt az első, így szólt. A második, így mondta: „Hirtelen, 1-2 másodperc alatt, ahogy visszanéztem az életemre, rádöbbentem arra, hogy olyan dolgokra fecséreltem rengeteg időt, amire teljesen felesleges volt, ahelyett, hogy olyan emberekre szántam volna időt, akikre nagyon érdemes lett volna.” Ez volt a másik elmébe, vagy szívbe markoló fölismerése. Hogy időt olyan dolgokra szántam, amik nem számítanak, emberek helyett, akik számítanak. Így mondta ő ezt, elmondom még egyszer. „Az időt olyan dolgokra szántam, amik nem számítanak emberek helyett, akik számítanak.” S akkor kiállt ez a fiatalember, és azt mondja. „Ez a következőre vezetett, hogy nagyon tudatosan döntöttem amellett, hogy a negatív érzéseket ki akarom zárni az életemből. Nem is csak a negatív érzéseket, a negatív hatásokat, dolgokat, amik engem negatívvá tesznek, ezeket ki akarom zárni az életemből. Ennek egy látható következménye lett, január óta – 2009 január óta, és 2011-ben tartotta az előadást – nem veszekedtem a feleségemmel. Előtte gyakran, két éve egyetlen egyszer sem veszekedtem vele. Hát csak nem fogom ilyenre szánni az időt?” Az biztos, hogy – mondhatjuk azt – a felesége nem lett szebb, okosabb, ügyesebb, rátermettebb, tehetségesebb. Szóval ez az egy egészen nyilvánvaló, azt mondta „Nem lettem szent, nem lettem sokkal jobb, de két éve nem veszekedtünk egymással.” (49:05)

Aztán a következő. Azt mondta: „Arra is rájöttem, hogy van egy kulcsa annak, hogy miért nem veszekszem a feleségemmel két éve.” Ez nem azt jelenti, hogy elfolytja… „Rájöttem, hogy sokkal fontosabb nekem az, hogy boldog legyek, mint hogy igazam legyen.” Ó, ez is egy ilyen repülős-zuhanós bölcsesség. „Rájöttem, sokkal fontosabb, hogy boldog legyek, mint hogy igazam legyen.” Ha igazam van, abban nem sok boldogság van, ezt már most én teszem hozzá. „Na, igazam lett. És akkor?” Erre lehetne azt mondani, ezt is mondogattam már nektek többször, Jézus sosem mondta nekünk azt, hogy „Legyen igazatok!” Föltűnt nektek? Kiválasztott tizenkettőt, Andrást és Pétert, Jakabot és Jánost, összeült velük, és azt mondta „Ide figyeljetek, én elmondom nektek a kinyilatkoztatást, így fogjátok majd később hívni. Tehát ti egészen bátran, nagy mellénnyel menjetek az emberek közé, mert igazatok van, és mindenhol, ahol mentek, ezt bizonyítsátok is be! Ez a küldetésetek, menjetek! Nektek igazatok van, és ezt bizonyítsátok be! Hajrá fiúk!” Jézus sosem beszélt erről, hogy legyen igazunk, hanem azt mondta, hogy „Legyetek igazak!” Hát ez mekkora különbség! Lehet, hogy Ric Elias valamit megsejtett ott, ahogy zuhant a repülővel, hogy abból nem sok dolog sül ki, hogy igazam lett. Hmm, ez volt akkor a második. Tehát „Rájöttem, az időt olyan dolgokra szántam, amik nem számítanak, emberek helyett, akik meg igen.” (51:10)

3. A halálban nincs semmi félelmetes, csak szomorúság van benne

Azt mondta, hogy a legutolsó dolog, amit átélt nagyon világosan a becsapódás előtt, hogy volt egy téveszméje a halálról. „Egészen eddig azt gondoltam, hogy a halál félelmetes. Ahogy néhány másodperc választott el a haláltól, tudtam, éreztem, átéltem, hogy nem, semmi félelmetes nincs benne, viszont szomorú lettem. Nagyon meglepő dolog történt, nem féltem a haláltól egy kicsit se, egyszerűen csak realitás, valóság, szomorú lettem. Miért lettem szomorú? Azért, mindazért, amit kihagytam és elmulasztottam az életemben, amit érdemes lett volna megtenni. Egyetlen dolog volt a legerősebb, hogy rájöttem, egyszerűen csak szeretnék jó apa lenni. Szomorúvá tett minden olyan pillanat, ahogy becsapódás előtt végigfutott rajtam, amikor nem voltam az, vagy nem törekedtem arra, vagy nem tartottam fontosnak. Tehát nem féltem, hanem szomorú lettem, hogy de kár, hogy így és nem úgy.” Azt mondta „Azóta otthon vagyok, és örömmel tölt el, hogy apa vagyok, pusztán csak, hogy apa vagyok. Nem kell érte semmit se tenni. Van egy fiam, én apa vagyok, és kész.” Ez volt akkor a harmadik. (52:55)

Azt mondja: „Szomorú lettem, hogy nem fogom látni a gyerekeimet felnőni, pedig én nagyszerű apa akarok lenni.” De milyen érdekes ez, valaki néhány másodperccel a halála előtt azt mondja: „Én most nagyszerű apa akarok lenni.” Hmm. Oké. Tehát Ric Elias. (Nézem az időt, hmm, hmm, vakargatom ezt a divatjamúlt gatyámat, hmm.) (53:35)

Eszembe jutott egy történet. Egy érsek úrtól hallottam most hétvégén. Azt mondja, hogy… Mikor az 50-es években nagyon sok pap, aki pap szeretett volna lenni, de nem engedték meg neki – tudjuk, a diktatúra alatt – különböző, egészen lehetetlen foglalkozásokat kellett űzniük. Volt, aki kertész volt, volt, aki mosodás, és volt, aki, akiről most a történet szól, műszaki tolmács lett. Egy szerzetes valakiről van szó, jól tudott nyelveket, úgyhogy egy állami cégnél műszaki tolmács volt, és természetesen nagyon örült, hogy egyáltalán dolgozhat, és senki nem tudta ott az állami vállaltnál, hogy ő műszaki tolmács. (…hogy ő szerzetes – szerk. ) És mit hozott az élet? Egyszer csak az egyik munkatársukat, nem cég volt az akkor, hanem vállalat, a vállalatnál meghalt. A párttitkár, akinek gondoskodnia kellett arról, hogy a polgári temetést ki végzi, ő azt mondta, hogy „Hát te egy jó értelmiségi valaki vagy, te mondjál búcsúbeszédet, polgári búcsúztatót!” S ugye nem volt mit tenni, kiállt, elmondta a polgári búcsúztatót annak rendje és módja szerint, míg aztán odament hozzá a párttitkár és azt mondja „Te, hát ez olyan jól ment neked, hát te hivatást tévesztettél.” Olyan… nem mondta meg, hogy nem, csak… lebukni nem volt szabad. (55:35)

Az is olyan lenyűgöző számomra, hogy emberek 40-45 évig nem tudtak papok meg szerzetesek lenni, hanem kertészként dolgoztak, meg, meg hát fizikai munkásként, és hogy ez nem tette őket boldogtalanná. Lenyűgöző. Óh! (Na, akkor még egy kis téma! Jaj, miről beszéljek? Ezt mondjam, vagy azt mondjam?) (56:10)
Boldognak lenni - földközelből
Bezzeg a Huffnágel Pistivel…

Most szeretnék ennél a pozitív vonulatnál maradni, és miután amiről eddig beszéltünk, ez most eléggé a madártávlat volt. Most megint szeretnék aláereszkedni azért, hogy megint bogarásszunk kézzel fogható dolgok között. Tehát ha már tudunk boldog emberek lenni, ha kigyógyultunk nagyon sok hiedelemből, például hogy boldog vagyok, ha megkapom, amit akarok és boldogtalan, ha nem kapom meg. Hogyha kigyógyultunk ebből a hiedelmünkből, és tudjuk azt, hogy boldogtalannak lenni egyik legjobb módja, hogy megházasodunk… De ez még nem elég, ezt jól tudjuk, most már nagyon pontosan tudjuk. Először is meg kell házasodni, és utána nagyon elevenen tartani magunkban azt, hogy mennyi mindenki jöhetett volna még szóba. Ezt nagyon fontos elevenen tartani. Vagy hogy most, hogy valahogy nem mennek jól a dolgok, bezzeg a… hát ugye, hogy tudjuk? Bezzeg a Huffnágel Pistivel minden más lenne. Aztán érdemes is megismerkedni Huffnágel Pistivel, és utána kétszeresen boldogtalannak lenni, az a legtutibb. Mert egyrészt azért vagyok boldogtalan, mert hozzámentem Kiss Töhötömhöz, tehát ez eleve boldogtalanná tesz, de közben pedig Huffnágel Pistivel nyomulok, aki meg nem vehet el feleségül, mert házas vagyok. Tehát itt az ígérete a boldogságnak, és nem kapom meg. Tehát kétszeresen is boldogtalan vagyok, miközben két férfi van az életemben. (58:10)

Szóval el kell menni papnak. Miért, miért? Van itt esély, nem? Hát csak van még itt egy-két hadra fogható fiatalember, aki becuccolja magát a reverendába, s utána, szentelés után nagyon búsong. „Ezt de elszúrtam! Ó-ó! Az emberiség fele nő! Mrrr!” A pap gyötrelme, hogy kiáll az emberek elé, s nők, nők, a templom tele van nővel. Ezt mintha pont az ő bosszantására csinálnák. Ez nem igaz, a templomokból kimennek a férfiak direkt, direkt, hadd szenvedjen, hadd érezze, hogy… Szóval, ha szeretnénk boldogtalan… Na, jól van már, gyerünk! Ereszkedjünk alá akkor, hogy mit lehet csinálni. (59:35)

Pozitív kommunikáció elemei

Szeretnék nagyon egyszerű kijelentéseket tenni a pozitív kommunikáció elemeiről. Most nagyon egyszerűen, nem túl…, nem túl…, hogy tudjuk ezeket, és nem fogom elmondani a negatív kommunikáció elemeit, ne is tudjatok róla – hát elég, ha csináljátok. Tehát, a pozitív kommunikáció tenyeres-talpas elemei.

1. Ki tudom fejezni az érzéseimet és az érzelmeimet nem sértő és bántó módon

Örülök annak, hogy nagyon sok bölcs pszichológiakönyv megtanított arra, hogy az érzéseinket és az érzelmeinket fejezzük ki. Jaj, de jó! Ez azt jelenti, hogy vannak érzéseim. Ó, van nekem olyan. A pozitív kommunikáció első mondata így hangzik: ki tudom fejezni az érzéseimet és az érzelmeimet, de ezeket sosem teszem sértő, vagy bántó módon. Hát ez de egyszerű! Lehet dühöngeni, de nem mindegy, hogy. (Ez kedves, jaj, hát ez nagyon jó. Azt mondta valaki: „Úristen!” Ó, te nagy fába vágtad a fejszéd.) Tehát természetesen nagyszerű dolog, vannak érzéseink, kifejezem őket. De miért kéne sértő vagy bántó módon? Ugye ez is egy hiedelem. Mikor rátámadok valakire… de erről már bővel esett szó. „Te szemétláda!” És akkor jön a riporter, hogy „Ön most mit csinált? – Én? Kifejeztem az érzéseim. – Á-á! Sértegette a társát. – Azt nem, én kifejeztem az érzéseim. – Á-á! Sértegette a társát.” Ugye, nagyon sokan mikor kifejezik az érzéseiket, valójában sértegetik a társukat. A kettő között óriási különbség van. A társam mit gondol? „Te megint bántasz engem. – Én meg végre ki mertem fejezni az érzéseimet.” Tehát hogy kifejezzem az érzéseim, nem téged sértő és bántó módon. Apokaliptikus lovasok. Ugye, erre gondoljatok. Ilyen egyszerűeket fogok mondani, és egyáltalán nem kell a negatív kommunikációról tudnotok, csak mindig pozitív elemeket gyakorolni. De egyszerű! (62:00)

2. Egyenes és nyílt megnyilatkozásaim vannak

Tehát fölfedezem azt, hogyha manipulálni akarlak, ha zsarolni akarlak, ha mást mondok, másként mondom, csak azért, hogy… - egyenesen és nyíltan mondom. Akkor is, ha rosszul esik, vagy ha nekem is rosszul esik. Legalább annyi ember azért nem beszél nyíltan és egyenesen, mert őneki esik rosszul, ő fél tőle, ő aggódik, ő lesz tőle szomorú, ő lesz tőle rossz ember. Ú, egyáltalán nem csak a másikat féltjük tőle, magunkat. Tehát a második az így szól, hogy egyenesen és nyíltan nyilatkozom meg. (62:50)

3. A verbális és a nonverbális üzeneteim egyensúlyban, harmóniában vannak


Ez inkább egy kijelentés. Hallottam egy előadást néhány nappal ezelőtt. Annyi ambivalencia volt benne. Onnan fedeztem ezt föl, hogy tök jókat mondott, aki mondta, és nem tetszett az előadás. „Miért nem tetszik? Jókat mond, és nem tetszik. Miért nem tetszik?” Például mondok egy ilyen elemet. Kiállt az előadó, és azt csinálta, amit én. Látni valóan – csak az ivásra gondolok – kiszáradt a szája, nagyon. Tehát tudjátok, amikor valaki nagyon stresszhelyzetben van s beszélnie kell, kiszárad a szája, testnedvek elakadnak, s akkor cc-cc… úgy próbálja ezt a… Mi ez, ajak? De fölötte mi van? Mi? De nem, itt kívül, ez mi? Hoppácska! Hogy hívják ezt a részt itt? „Felső ajak.” Az ez, nem? Felső ajak. Neked ez ekkora? Várjál, az… ahhoz egy kicsit sok injekció kell hozzá, hogy ez… Orrig érő ajkam megvillogtatom. De érdekes! Nem is tudjuk, hogy ez itt mi. Hát, ez egy… nem érdekes ez? hát úgy rá lehet csodálkozni. Nem is tudjuk, itt van egy rész és nincs is neve. Van? Mi? „Pihe?” „Bajusz.” Hát most két egészen tudatmódosító választ hallottam. Az egyik, hogy bajusz, a másik, hogy pihe. Hát édeseim, hát… Jó, tehát a bajusz alatti bőrterület. Így, most vajon ez, ez talán így korrekt. Hát ez milyen érdekes! Egy ilyen fontos rész, és nincs neve? Na mindegy. Tehát azt akartam mondani, hogy a fog fölötti ínyem… annak meg van. Hát ez is milyen érdekes! Hogy ami nem látszik, annak van neve, ami látszik, azt csak mutogatjuk, ott, az a… Azt ott töröld meg ott! Na jó. (65:45)

Tehát amikor az ínyem és a pihe alatti terület – jaj, jaj, jaj, hát csak piszkoskodok, olyan jól esik. Tehát, mikor a kettő valahogy következetesen összetapad. Állítólag ez a stressznek egy jele, és így nehéz beszélni, mert… Tehát volt ez a kedves előadó, egy picit sem gúnyolódok rajta, kezdek szorongani a divatjamúlt gatyámban, valami rosszat csinálok. Szóval lehetett látni rajta, hogy hihetetlenül szorong. hát ki van száradva a szája, remeg egy picit a keze, a hangja. de ez rendben lenne, ez engem nem zavar. Hát miért, zavar, ha valaki szorong? Nem, inkább úgy, úgy „Na, na, na, nyaljad, nyaljad, jobb lesz!” Van bennem egy természetes együttérzés. De, na de ez a jelenség párosult egy egészen odavaló, nonverbális üzenetrésszel. Tehát a következő, ezt csinálta, hogy „Legyünk bátrak! – cc-cc – Ne féljünk! – cc-cc” Tehát egy ilyen politikusi, nem t’om milyen „Utánam, honvédek!” beszédet tartott, és csurgott a neurózistól. Ezt a… hát ez egy olyan döbbenetes ellentmondás volt, amit nem volt jó nézni. Hogy valahogy úgy, hát jó, érteni értem, nézni nem volt jó. Együttérző is tudok lenni, akkor se volt jó nézni. Tehát hiába mondta, úgy helyén volt az,m fontos volt, érdekes volt, semmire nem emlékszem, mert látjátok… Igen, mert annyira lekötött az, hogy „Ez mi?” Tehát képzeljetek el egy hadvezért. Kirántja a kardját (nyalogatja az ínyét – szerk.), „Utánam, bátran!” (nyalogatja az ínyét – szerk.) Hát az tuti, mire befejezi, mindenki elszelelt mögüle. Mert ha azt mondaná, hogy „Előre bátran!”, az jó, az rendben van, de „Utánam!”? (68:40)

Szóval olyan döbbenetesen nem volt harmóniában az amit mondott, meg ahogy mondta, ahogy ott kiabált és ott… és közben meg talpig tele volt szorongással, nem volt jó nézni és hiteltelenné vált, amit mondott. Ezért, hogyha, ugye nyílt kommunikáció, egyszerűen nyíltan és egyenesen. Ha nem így teszünk, akkor tulajdonképpen ez a harmadik pont egy sajátos következmény lesz, hogy miközben a szavainkkal ilyenek vagyunk, vagy olyanok, amit mondunk, amit megfogalmazunk az ilyen-olyan, és közben pedig az összes nonverbális jelzésünk és a kettő hátterében a metakommunikáció pedig valami teljesen mást mond. Ez pedig zavart kelt bennünk, mert nem tudjuk, hogy mihez viszonyuljunk. Tehát a kettősséggel az a baj, ha verbális és a nonverbális pont ellentétes üzenetet ad, hogy nem tudok hozzá viszonyulni. Most a szavaidhoz viszonyuljak, hogy „Előre bátran! Nem fél itt senki.” vagy amit látok, hogy úgy tele van a gatyám, ha nem üvöltöznék, akkor meg se bírnék szólalni. Most melyikhez viszonyuljak? Most legyek veled együttérző, hogy hú, de nehéz lehet előadni. Na de akkor nem megyek rohamra, akkor megértem, hogy iszonyú nehéz lehet ott állni. Egyszerűen nem lehet, nem lehet jól reagálni. Ez zavart hoz a kommunikációban. Mire reagáljak? A helyzetet ugye hogy szokta… (liheg – szerk.) (70:20)

Nemrég volt Karácsony. Kaptatok ajándékokat, ugye? Kibontottátok egyiket-másikat. „Ó!” mondtátok, és ez bátorítást adott az ajándékozónak, hogy „Nincs meg?” Na most ajándékot adsz, vagy keresztkérdés, faggatás, nyomozás. Voltatok már ilyen helyzetben? Ránézel, Hát hogyne volna meg, két példányban, én is ezt adtam mindenkinek. Megbántsam, ne bántsam? Most megbántom, most nem bántom, megbántom, nem, ha őszintén, ha mondom, hogy megvan, akkor de megbántódik, akkor de Karácsony van. Hát most Karácsonykor most megbántom… Nincs meg, hazudok, Karácsony van, ó, most gyóntam előtte, ó. Állítólag van ez a kegyes hazugság, de állítólag meg az is hazugság, jaj-jaj! Tehát amikor megvan, és azt mondod, hogy „Hát nem is láttam.” ugye, és dgg-dgg-tzzz-zzz. Az arcon a mikrojelzések, kéz és láb átadja az üzenetet, hogy „Már el is olvastam.” Ez aztán a dupla zavart hozza, mert most én is tudom, hogy nem mondtam igazat, és aki lát engem, ő is tudja. Na ebből hogy jövünk ki? Ez, ez az, ami abban a pillanatban teljesen ellehetetlenít. Mosolygunk, „Jaj, de jó, örülök. – Én is, én is…” Lehet, hogy bölcsebb nem megkérdezni. Hát most kibontottam, azt mondom „Jaj de jó, köszönöm.” Elégedj meg vele. Azt mondta, hogy „Köszönöm.”, nagy dolog, megvolt neki, mégis örül. Hát ezt nem tudod megbecsülni? Még azt is akarod, hogy ne legyen meg neki? Gondolatok Ric Eliasra. „Olyan dolgokkal foglalkoztam, nem kellett volna.” Örülj az embernek és hagyd a fenébe, hogy megvolt-e neki, vagy nem. (72:45)

(Na jó. Csak ez a nadrág ne lenne rajtam. Ez állandóan úgy… mióta bejöttem, feszélyez. Hova raktam a lapot? Egész ideges lettem, szorongok. Mennyi az idő? Ja, jól van, vége van. Jól van, vége van. Jó. Jó, hát akkor még egyet elmondok. Még van három perc. Végül is, a pénzetekért, ugye, az kell… Tehát a negyedik dolog az így szól…, hogy… Egyébként, tényleg, úgy január eleje óta jól vagyok. Úgy egy kicsit látszik is, azóta estem szét teljesen. Csak ez a gatya ne lenne rajtam. Ez pedig így szól… Pozitív kommunikációs elem az – ezt nem kellett még írni, mert ez már megvan. (Köszi Feri! - vzt) Tényleg, én, én szóval, szerintem én ahogy megyek a mennyországba, azért néhányan fenékbe fognak rúgni, az tuti. Nem t’om, hogy lesz, lesz-e fenekem, de biztos megrugdalják. „Azért Feri, ezt megérdemled.” Szóval…) (74:00)

4. Bátorítom a másik önkifejezését



Ez egy pozitív kommunikációs elem. Tehát aktívan segítem a másik önkifejezését. Tehát például kérdezem. „Megvan?” Meghallgatom, bátorítom. „De fontos, na, na, szeretnék, szeretnék figyelni. Na, na!” Tehát bátorítom a másik önkifejezését. Vagy hogyha a másik kiabál, de azt nem bántó formában teszi, hanem csak kiabál, nem mondom azt, hogy „Utoljára nyolcévesen üvöltöttem így, mint egy hülye gorilla.” Ezt én akkor, tehát látszik, hogy… Szóval bátorítom a másik önkifejezését. Bátorítás, kérdezés, meghallgatás. (Én meg abbahagyom ezt, a gatyámat leveszem mindjárt. Nagyon köszönöm a figyelmet! Szeretne-e valaki hirdetni?) (75:20)

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm



Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntelek mindannyiótokat! Megint sajnálom, hogy nem tud beférni mindenki, aki szeretne. Ki kell kapcsolnom a telefonom.

Arról beszélünk, ugye ez a nagy témánk legalábbis most, a közvetlenebb nagy témánk, hogy tartósan és boldogan, vagy megelégedetten hogyan tudunk létezni, de elsősorban abban az összefüggésben, hogy a társkapcsolatunkban, a családi kapcsolatrendszerben, vagy a kapcsolatainkban hogyan vagyunk képesek megelégedetten, boldogan és tartósan fönntartva ezeket a kapcsolatainkat lenni.
Jól érzem magam – jól vagyok

Még egyszer szeretném mondani azt, amit újból meg újból hangsúlyozok, és remélem, hogy számotokra ez a különbségtétel nagyon eleven és világos, hogy mindig is megkülönböztettük ezt, mármost évek óta szó kerül róla, hogy más az, hogy boldognak érzem magam, és más az, hogy boldog embernek tartom magam. Hogy boldog vagyok, az más, mint hogy ebben a pillanatban boldognak érzem-e magamat. Hogyha most ez a jól-lét szempontjából kerül megfogalmazásra, akkor azt mondhatjuk, más az, hogy ebben a pillanatban jól érzem magam, vagy pedig hogy jól vagyok. Ezért ténylegesen igaz az, valakivel találkozunk az utcán és megkérdem tőle „Hogy vagy?” s ő azt mondja „Rettenetesen szomorú vagyok, de jól.” Már nem a szomorúsága van jól, ő. „Jól vagyok, kifejezetten jól vagyok, most éppen nagyon dühös vagyok, mert nem tudom, átvágtak a piacon, de jól vagyok attól függetlenül, hogy nagyon dühös vagyok.” Tehát a jól-lét, vagyis az, hogy boldognak lenni, ezt a kettőt most párhuzamba állítom, ez nem egyenlő azzal, hogy ebben a pillanatban mit érzek, hogy boldognak érzem-e magam, vagy ebben a pillanatban jól érzem-e magam. Ez nem játék a szavakkal, mert hogy a tapasztalat is, meg mindenféle kutatás, meg ahogyan már évek óta beszélünk erről, meg a saját élményeink is újból meg újból ezt aláhúzhatják, hogy milyen nagy különbség van a között, hogy ebben a pillanatban jól érzem magam, de egyébként rosszul vagyok. „Egyáltalán nem vagyok jól, most éppen jól érzem magam.” vagy a között, hogy „Nagyon is jól vagyok, jól vagyok, de, de éppen ebben a pillanatban valami negatív érzelmet vagy érzést élek át.” Ezt nagyon fontosnak tartom. (02:50)

A jól-létünk, vagy abból a szempontból, hogy boldog emberek tudunk-e lenni, tulajdonképpen az is nehézséget okoz, hogy ha ezt a kettőt nem különböztetjük meg elég világosan egymástól. Mert akkor téveszméink lesznek, hiedelmeink, és a hiedelmeink nagyon gyorsan azt mondatják velünk, hogy akkor leszek boldog, akkor lesz jól-létem, akkor leszek jól, hogyha mindig jól érzem magam. Miközben tudjuk, éppen a függőséggel kapcsolatos kutatásokból egy zseniális mondat kristályosodott ki. Nyilván kikristályosodik, tehát nagyon esszenciális ilyen értelemben, hát valamit nagyon jól megragad, nyilván nem a teljes összefüggést, de ez így szól. „Szenvedélybeteg az az ember, aki mindig jól akarja érezni magát, de sosem tesz azért, hogy jobban legyen.” Hogy végül, hogyha eljutunk oda, hogy mindig jobban érezni magam, az függőséghez vezet. A teljes – mondjuk így, hogy – testi, lelki, szellemi romlásunkhoz tud vezetni az, hogyha mindig a „jól akarom”, vagy „jobban akarom érezni magamat” választom ahelyett, hogy „jól lenni”. Az az ember, aki képes azt választani, hogy jól akarok lenni, ő pedig jobb helyzetbe kerül, és ez a jobb helyzet jó lehetőségeket ad arra, hogy megtanulja jól is érezni magát, vagy annak a lehetőségeit kimunkálja. (04:15)

A kettőt pedig nem szeretném szembeállítani egymással. Nyilván az lenne a jó, hogyha a kettő között egy jó kölcsönhatás tudna kialakulni. Ó, tehát itt a testünkben őriznénk, az emlékezetünkben nagyon elevenen élne nagyon sok olyan élmény és emlék és találkozás és tapasztalat, ami előhívható, hogy mit jelent az, hogy jól érzem magam. És ezek az élményeim és tapasztalatim, hogy jól tudom érezni magam, ezek elmélyítenék bennem annak a tudását, hogy tudom milyen az, hogy jól lenni, nagyon is tudom. Ahh! És aztán, mikor olyan is van, hogy valaki tud jól lenni, de nehéz számára elérni azt, hogy jól is érezze magát, ilyen is van. Sokszor valahogy jól van, de nem tanulta meg azt, hogy hogyan tudja jól is érezni magát, vagy nem ad rá engedélyt magának. (05:15)

Ezért van különbség a között – most le is jövök – hogy nagyon abban vagyunk benne, hogy ez a pozitív gondolkozás, és akkor jól érezni magam, és … Ez az életnek csak egy nagyon vékony szelete, hogy éppen hogy érzem magam, vagy hogy tudom magam jól érezni, és a között, amit most így neveznek, hogy pozitív pszichológia, vagy annak a megközelítése, hogy jól lenni. Emlékeztek, a jól lenni-nek csak egyetlen fontos része az, hogy tudom magamat jól is érezni. Ráadásul nem csak ez az érzésbeli része van, hanem hogy általában pozitív érzéseket, érzelmeket, hangulatokat vagyok képes átélni, ezekre visszaemlékezni, fölidézni, ezekből táplálkozni. Csak egyetlen eleme. Tehát a jól-lenni-nek, vagy a boldognak lenni-nek egyetlen eleme csak az, hogy képes vagyok pozitív érzésekkel élni és jól is érezni, vagy boldognak érezni magam, egy eleme a jól-létnek, és van még másik négy. Ezért volt nagyon fontos, hogy elmondtuk ezt az öt elemet. Most elmondom még egyszer. (06:25)

Ugye a pozitív érzelmek. Ez volt az egyik, ebbe tartozik az, hogy boldognak is tudom érezni magam. De van még négy. Ha jól is akarok lenni, nem elég jól érezni magam. Ugye elmélyülés, hogy bele tudok felejtkezni valamibe, a flow, az áramlás-élmény, hogy olyan dolgokat tudok tenni, amiben teljesen önmagamat át tudom adni a… nem is ragozom. Hogy értelmes az életem, hogy úgy élek, hogy tudom, hogy az életem értelmes. Hogy ez megragadható, megfogalmazható, tudható, úgy élek, értelmes az életem, jó, hogy vagyok. Ez a jól-létből nem hagyható ki. Érezhetem magam akármilyen boldognak, ha egyébként azt gondolom, hogy az életem értelmetlen. Akkor az egy pillanat, egy érzés, egy hangulat, vagy valami egyéb. Ahogy a negyedik az volt, hogy képes vagyok hatékonynak lenni – nem siker, nem győzelem, hanem hatékonyság. Képes vagyok az erőimet összpontosítani és valami meg tud születni, tudok alkotni, hatékony vagyok, gyümölcsöt tudok teremni. Az ötödik pedig ez volt: kapcsolatok, minőségi kapcsolataim vannak. Én is támogatok másokat az életben, tartozom másokhoz, kötődök hozzájuk, elköteleződök feléjük, és mások is vannak, akikre én számíthatok. Ez a kapcsolatok. Tehát látjuk, hogy milyen nagy különbség van aközött, hogy jól érzem-e magam, vagy hogy jól vagyok. (07:55)

Tehát a jól-létnek csak egyetlen részének egy része az, hogy éppen boldognak érzem-e magam. Ez akkor világos, ugye? Ez megvan. Ennek óriási jelentősége van, mert ha ezt teoretikusan sem látjuk, akkor teljesen, teljesen rossz irányokba megyünk. Ezért tulajdonképpen a boldogsággal kapcsolatosan is van egy csomó téveszme. Nem csak a párkapcsolatra vonatkozóan van rengeteg téveszménk, ezt valami 30 pontban mondtuk el, hogy mit gondolunk a társkapcsolatról, és hogyha ezek a gondolataink, hipotéziseink vagy hiedelmeink nem felelnek meg a realitásnak, akkor éppen a társkapcsolataink látják a kárát. Na hát a boldogságra vonatkozóan is megvannak a téveszméink. Például az egyik, ugye amit most itt ragozok nektek hosszan, pedig már úgyis tudjátok, hogy „a boldogság azt jelenti, hogy boldognak érzem magam”, vagy „jól lenni azt jelenti, hogy jól érzem magam”, hogy jól vagyok, az egyenlő azzal, hogy így vagy úgy érzem magam. Közben látjuk, hogy legalább öt, egymástól világosan megkülönböztethető dimenzióban való jól-létünk szükséges ahhoz, hogy tényleg jól legyünk. Na, ezt… ejj, de… ez fontos, fontos. Na most! (09:15)

Téveszmék a boldogsággal kapcsolatban

Akkor azt hiszem, hogy most azzal folytatom, nézzünk most egy picit… jaj, hát fönn ülünk a repülőn, ugye? Én meg itt csak most el… ti meg mondjátok, „Jó, hát úgy valamennyire érdekes, amit mondd, de hol van a repülő?” Nem felejtettem el. Föltétlenül elmondom még azt a két pontot, föltétlenül. Feltétlenül, hát, ha jut rá idő, mert azért… felelőtlenül nem akarok ígérgetni. Ugye, és a kicsi elvárás a boldogság egyik titka, tudjátok, tehát legjobb, ha lemondotok róla, és ha véletlenül jut rá idő, és úgy eszemben is van, és úgy véletlenül elmondom, akkor mekkora boldogság lesz az nekünk. Úgyhogy… na! Csak…, de nem akarok most oda fejest ugrani, hanem… szóval! Egy… mondok akkor néhány ilyen téveszmét a boldogsággal kapcsolatban, amiket a kutatások rendre egészen nyilvánvalóan megcáfolnak, arról nem is beszélve, hogy a saját élettapasztalatunk is megcáfol. (10:30)

Boldogok vagyunk akkor, ha megkapjuk azt, amit akarunk

Na most az első az olyan, hogy boldogok vagyunk akkor, ha megkapjuk azt, amit akarunk, akkor boldogok vagyunk. És boldogtalanok vagyunk akkor, ha nem kapjuk meg, amit akarunk. És ez a boldogsággal kapcsolatosan egy téveszme. Egyszerűen sem a kutatások, sem egy komolyabban elmélyült és reflektált élettapasztalat erről nem győz meg bennünket. Pete Best – tudjátok, ki ő? Ó, na most kíváncsi vagyok. De, de, de biztos van itt vájt fülű ember. Tessék? „Ő is lezuhant.” Nem, nem, ez a múltkori piszkoskodásom. Hát nem. Ó, hát ti egy másik nemzedék vagytok. Te tudod, te tudod. „Ez a Pete a Beatlesnek a dobosa volt.” Gratulálok, úgy van, úgy van. Egy férfi talpon a vidéken! Úgy van. (…) Miért, mert örülök neki? Hát ez… na! Ő volt az a Beatles tag, aki dobolt Ringo Starr előtt. Ráadásul, ahogy a sztorit lehet tudni, nem annyira szép módon maradt ki az együttesből. Hát úgy egyszer csak egy másik valakit hívtak meg dobolni helyette egy turnéra. Ez a valaki, akiről mondhatjuk azt, hogy az élete… most na, na… Elkapkodtam. Hát nem kellett volna, Feri! Csak így elalszom, ez… nem, ezt se szabad túlzásba vinni. Hogy miről beszélünk? A boldogsággal kapcsolatos téveszméinkről, vagy hiedelmeinkről. (12:45)

Melyikünknek van olyan gondolata, mikor Pete Bestre gondol, hogy egy szerencsétlen flótás, hogy élete nagy lehetősége csúszott ki a kezéből, hogy ott volt a mindennek a kapujában? Melyikünk gondolja ezt? Én így gondolom, ha a téveszméimre hallgatok. Akkor leülök, ezt mondom „Ezt a szerencsétlen flótást! Jaj, jaj!” Hogy az ráadásul, mert ha valaki nem tud dobolni, akkor ez a szerencsétlenség nem érheti. Tehát azért is tudok nagyon együttérző lenni az ő vélt boldogtalanságával, mert őróla minden, minden mutatható, hogy ő ott lehetett volna a csíkon, és sttty! De, jaj, jaj, de szegény! Írok neki egy együttérző levelet. Lehet, hogy az is segít nekem. Ugye, nem csak hálaadó, hanem együttérző levelet kéne írnom Pete Bessnek, hogy „Ó, de sajnálom, most tudtam meg a szomorú történetedet, hogy kimaradtál. Ha még élsz, te szerencsétlen, de hát lehet, hogy már nem is élsz. A levelemet sem tudod elolvasni. Ó!” Megkérdezték őt, hát nyilvánvaló, ezért mégis csak ez egy érdekes dolog, megkérdezték őt, ha jól emlékszem 1992-ben. Látjátok, mennyire értelmetlen ezeket az adatokat mondogatni? „Hát hogy van?” S akkor mondott egy nagyon izgalmas mondatot. Azt mondta „Stúdiózenész vagyok, továbbra is az életem abba az irányba ment, amely irányból az életnek valami döbbenetesen nagy pofonját kaptam, sokkal boldogabb vagyok, mint hogyha a Beatles tagja lettem volna. Sokkal boldogabb vagyok. Boldogabb az életem, mint hogyha ott lettem volna tag.” Hmm! (14:50)

Most nyilván ez egyetlen történet, vagy egyetlen valaki, de elgondolkodtathat abban az irányban, hogy ahogy mondjuk, hogy „Boldog vagyok akkor, ha megkapom azt, amit akarok, és boldogtalan, ha nem kapom meg, ami takarok.”, hogy talán érdemes itt elgondolkodni, hogy ez tényleg egy hiedelem. Hogy ez ennél egy sokkal árnyaltabb dolog, és ezt így nem is mondhatjuk ki, hogy „Boldog vagyok, ha megkapom és boldogtalan, ha nem.” Hmm! Ó! (15:30)

Az ódivatú gatya

Mondanék egy saját élményt. (Egy kicsit fölhúzom hozzá a nadrágom.) Jaj, a nadrágom! Na, arról is akarok egy történetet mondani. Tessék, hogy az élet hogy a kezemre játszik, vagy a lábamra. Ez a boldogság – nem boldogság. Néhány héttel ezelőtt, talán három vagy négy héttel ezelőtt jöttem itt, és nem tudom már hogy, itt valahogy itt ültünk –tetek, ugye én akkor is csak állni tudtam, és valahogy előkerült a farmernadrágom, de már most nem tudom, hogy hogyan. Valaki kedvesen azt mondta, itt ült, hogy „Jaj Feri, hát ez már nem a legdivatosabb!” Igen? Ühüm, nem a legdivatosabb, ühüm? Már préselem a számat… és tudjátok, ez egy milyen érdekes dolog. Ezt a nadrágot tőletek kaptam. Mondtam is, ugye, úgy rögtön. „Hát de tőletek kaptam.” De aztán, ahogy vége lett a keddi alkalomnak, megyek haza az egyáltalán nem divatos gatyámban, s gondolk… „Hogy a fenébe, most tényleg, most ezt mindenki látja, hogy nekem egy ilyen roggyant, múlt évezredbeli gatyám van? Egy ilyen XX. századi roncsba öltözködtem? Hát ez nagyon… És így, így álltam ki emberek elé, egy ilyen… egy, egy idejétmúlt fazonban?” Milyen érdekes ugye, egész boldog voltam ezzel a gatyával. Már csak ezért is, mert összesen három nadrágom van, tehát hogy praktikus forrása is van a boldogságomnak, és például ez már az egyharmad ruhatáram, ami a gatyákat illeti. Tehát nagyon elégedett is voltam, boldog is, míg nem valaki kedvesen azt nem mondta, hogy „Jaj Feri, hát ez már nem az a fazon.” S képzeljétek el, hogy ez hogy… beültetődött, becsípődött, úgy is mondhatnánk. Hogy az én gatyám nem, nem… az én gatyám, és ebben járok közben. Ezt így… odadobtak nekem egy öreg fazont? Aha, jól van, jól van! Jól van, majd amilyen az Adjonisten, olyan lesz a Fogadjisten. Ma is ötven ember nem jön be, majd én meg…, majd én azt elintézem. Gondolhatjátok! Minden nap ötven. Leverem én ezt rajtatok. Adtatok egy ilyen izé gatyát?! Na, és mivé lett ez? Képzeljétek el, elmentem moziba, de volt előtte egy kis időm. Hát mondom, én egy kicsit megnézem a farmereket, hát egy ilyen izé, nem is vigyázok rá, nem vigyázok rá, mert már idejétmúlt, szakadjon ki! Hát elmegyek, megnézem a farmereket, milyen egy divatos, egy rendes nadrág, mert ide jutottam, értitek. Nem az, hogy divatos, egy végre, egy rendes nadrág, amit emberi lény fölvezet úgy egyáltalán kimehetek az utcára benne. Nézegettem. „Jé, milyen érdekes, van, ez egész jól néz ki.” De már nagyon kezdődött a film, úgyhogy sokáig nem tudtam nézegetni. „Hát nagyon jó, tulajdonképpen meg is vehetném, de túl kopott elöl.” Mert ilyen koptatott, vagy mi. Hátul nem annyira koptatott, elöl nagyon, hát ez nekem nem, nem tetszik. Szóval jó lenne, de elöl jobban van kopva, mint hátul is. Mi történt ma? Hát, azért azt, azt a nadrágot nem fogom megvenni, ami így elöl jobban koptatott, mint hátul. Most akkor is… jó, hát még egy-két napot kibírok ebben, mondjuk nem érzem jól magam tőle. Elmentem egy másik voltba. Komolyan, elmentem. Nézem, először is, itt nincsenek is olyan normális gatyák, itt az összes gatya nem normális. Végül megtaláltam azt, ami a másik boltban még tetszett. Hát, de itt ez… hát már nem tetszik annyira. És megnéztem, képzeljétek, az is elöl jobban el van koptatva, mint hátul. És most ott állok, hogy nincs egy normális farmer még a boltban sem. Tehát se rajtam nincs egy normális gatya, s a boltban, most nem érzem túl jól magam. (20:20)

Lehet, hogy azért is jutott eszembe ez a farmeres dolog, mert hallottam egy előadást egy amerikai pszichológustól, aki a farmerével példálózott, de úgy egy jó pár évtizeddel ezelőtti helyzetet mondva. Azt mondta, hogy hát amikor ő fiatalember volt, az nagy dolog volt, hogy volt farmer, egyfajta. Volt egyfajta farmer, és akkor mindenki boldog volt benne, hogy van neki farmere. Igen ám, de hogy ő mindig ezt a farmert vette, meg aztán a felesége is mindig adta neki, mígnem egyszer csak valahogy úgy alakult, hogy bement a boltba, hogy vegyen farmert. Akkor szembesült vele, hogy milyen sokféle van. Nézegette, és egyre rosszabbul érezte magát. Nem hogy nem egyre jobban „Hű, micsoda választék! Aha! Micsoda bizonytalanság! Mennyi aggodalom, mennyi felelősség! Mennyi elfecsérelt idő! Akkor végül odament a kisasszonyhoz, és azt mondja „Kérem szépen! Én azt a farmert szeretném megvenni, ami akkor volt, amikor még nem volt másfajta farmer. Abból adna-e nekem egyet?” Na, ezt miért akartam mondani?(21:35)

Az, hogy boldognak érezni magam, vagy boldog embernek lenni, de egy kacifántos dolog! Elég egy megjegyzés. „Hát, ez a farmer ez már idejétmúlt.” És miközben eddig nagyon boldognak éreztem magam ebben a nadrágban, a nadrág nem változott semmit, csak valami itt bent teljesen átalakult, és látjátok, már két boltban eltöltöttem 20-20 percet. Na jó, annyit nem, azért azt, azt már nem. De minek mentem be egyáltalán? Ez most már így marad, mert ez már megtörtént. Na, mondom a kutatást. (22:15)

Fotótanfolyam

Nagyon izgalmas. A kutatás arról szól… tehát téveszméink. Egyszerűen nem mondhatjuk azt, hogy akkor vagyunk boldogok, ha megkapjuk, amit akarunk, és boldogtalanok vagyunk, ha nem kapjuk meg, amit akarunk. Egyszerűen ez nem állítható. Hát állítható, csak nem igaz. A kutatás a következőről szólt. Fiatalembereket, férfiakat-nőket invitáltak egy fotótanfolyamra, ahol megtanították őket nagyszerűen fotózni, majd pedig a kísérletnek a vezetője megkérte, hogy a 12 legjobban sikerült fotóból válasszanak ki kettőt, amire azt mondják, hogy ezek a legszebbek, ezeket szeretik a legjobban. Kiválasztotta mindenki azt a két képet, amire azt mondja, hogy „Ezeket szeretem a legjobban, ezek tetszenek legjobban.”, s a kísérletvezető azt mondta az egyik csoportnak. „Kérem szépen, most a kettő közül egyet adjon nekem. Hát azért kell nekem adnia, mert dokumentálnunk kell, hogy maga részt vett ezen a fotótanfolyamon, s ezért ezt a fényképet ahogy ön kiválasztotta, máris elküldjük át, a tengeren túlra, mert ott van a központunk és oda kell vinni a dokumentációt.” A másik csoportban lévőknek azt mondták: „Hát válasszon a kettő között, hogy melyiket hagyja itt és melyiket adja oda. De hát természetesen tudjuk, hogy ez egy nagyon nehéz választás, ezért van 4 napja, és visszacserélheti. Szabad visszahozni, semmi probléma, hát ez egy nagyon nehéz helyzet, bármikor telefonálhat nekünk. Hát a 4 nap nagyon szűkös, hogy kiválassza azt a képet, amit megtart, és amit végül elküldünk és sohasem kaphatja már vissza.” (24:10)

Az volt a kérdés, kik azok, akik elégedettek a képpel, ami náluk maradt? Ugye miután hát egy sodrásban vagyunk, nyilván nem szükséges nagy képzelőerő, hogy továbbvigyük a történetet, de azért van benne egy csavar. Ugyanis az derült ki, hogy azok, akiknek választási lehetőségük volt, hogy visszacserélhetik a képet, ők azalatt a 4 nap alatt boldogtalanabbnak érezték magukat, mint azok, akiknek le kellett mondani az egyik képről, mert úgy tudták, hogy azt a fényképet már el is küldték és soha többet nem kapják vissza, pedig az volt az egyetlen példány, és milyen jól sikerült. Ráadásul azonban a 4 nap elteltével azok, akik végül is szabadságot kaptak arra, hogy kicseréljék a képet egy másikra, miután megvolt az a kép, ami 4 nap érlelődés után az övék lehetett, utána is boldogtalanabbnak bizonyultak. Tehát nem csak a választásig, a választás után is boldogtalanabbak voltak. Most jön a csavar. (25:20)

Mert a csavar az, a kutatók azt mondják „Jó, hát tulajdonképpen miután a boldogsággal kapcsolatban rengeteg hiedelmünk van, most nézzük meg, hogy az emberek tudják-e azt, hogyha egyszerűen piff-puff dönteni kell és aztán elengedni, és megtanulni örülni annak, ami van, hogy az boldogabbá tesz bennünket, mint ha folyamatosan fönntartjuk azt, hogy így is lehet, amúgy is, emígy is, így lenne, úgy lenne, stb. Hogy az emberek ezt tudják-e, hogy az boldogtalanná teszi őket? Ugye, ez volt a kérdés, hogy itt van-e ez a hiedelem, vagy nem, mert a hiedelem így szól – erről is beszéltünk már – hogy minél több választás, annál boldogabb vagyok. Na, akkor én alakítom az életem, és én találom ki, én határozom meg. A következőt kérdezték. Elmondták a jelentkezőknek, hogy itt egy fotótanfolyamról lesz szó, s majd lesz 12 kép, és a 12ből kettőt ki kell választani, a legjobbakat, és az egyik csoportba azok kerülnek, akik szeretnének élni azzal a lehetőséggel, hogy 4 napig vissza lehet cserélni a fotót. A másik csoportba pedig olyanok kerülnek, akiket rögtön ott ki kell választani és huss, el kell engedni. (26:35)

Az embereknek majdnem 70%-a abba a csoportba jelentkezett, amelybe most már bizonyítottan boldogtalanabbak lesznek. Tehát tudatosan, tudatosan, akaratlagosan, szándékosan választottak egy olyan csoportot, amelyről lehet tudni, hogy az abban lévő emberek boldogtalanabban lesznek, ami az érzéseiket illeti. Hát, ez egy kissé fejvakarni valót ad nekünk, nekem legalábbis nagyon. (27:25)

Akik megkapták, amit akartak, jóval boldogabbak, akik nem kapták meg, sokkal boldogtalanabbak


Na, mondok még egy tévedést, ami ide tartozik, ez pedig az, hogy vannak azok az emberek, akikről azt gondoljuk, hogy boldogok, mert megkapták, amit akartak, és vannak azok, akik boldogtalanok, mert nem kapták meg, amit akartak. Mit szoktunk gondolni, ez is egy téves hiedelem, amit a kutatások sosem támasztottak alá, ez pedig az, hogy azok, akik megkapták, amit akartak, jóval boldogabbak, és azok, akik nem kapták meg, amit akartak, sokkal boldogtalanabbak, mint amennyi a realitás. Tehát az is egy téveszménk, hogy a kettő között nagyon nagy különbség van. (28:10)

Mondok egy olyan kutatást, ezt általánosságban sokszor mondtam már, de ez most megint egy konkrét valami. Azt nézték, hogy olyanok, akik nagy nyereményt nyertek, egy évvel a nyeremény nyeremény… (Nyeremény? Nyereményelése után…) mennyire mondják magukat boldognak, mennyire – jelen esetben mennyire – érzik magukat boldognak, és olyan másik csoportot választottak, akik körülbelül egy évvel azelőtt bénultak le deréktól lefelé. Elég, elég komoly ütköztetés, nem? Egy ilyen piszok, piszok dolog. Most akkor az a kérdés, hogy vajon kik lettek boldogabbak vagy boldogtalanabbak? A hiedelmünk nyilvánvalóan az, hogy akik 5-öst nyertek, vagy nem t’om hányast nyertek, mindenesetre pénzt azt igen, ők sokkal boldogabbak, mint azok, akik éppen egy éve már egyszerűen alsó végtagra bénán kell, hogy éljenek egy életre szólóan. Ugye ez a hiedelmünk, hogy nyilvánvaló, nagyon nagy különbség van a kettő között. Tudjátok, hogy a kutatás mit mondott? Hogy a két csoport boldogságszintje között nincs különbség. Nem találtak különbséget. Tehát az a hiedelem, hogy ha megkapjuk, boldogok vagyunk, ha nem, nem, és a kettő között nagyon nagy különbség van, ez egy igazi hiedelem. (30:00)

Egy döbbenetes történetet hallottam. Börtönbe zártak valakit ártatlanul. 38 éven keresztül volt börtönben, amikor egy DNS vizsgálat okán kiderült, hogy ártatlanul. 38 évig volt benn a börtönben, s a következőt mondta erről. „Nem bántam meg egyetlen percét sem.” Ezt mondta. Azt mondta, pompás tapasztalat volt. Mondhatjuk azt, hogy ezek szélsőséges dolgok, szélsőségesen kiragadott, innen-onnan, amonnan, dig-dig-dig-dig. (30:50)

Saját élmény – nyílik az olló

Megint hadd hozzak egy saját élményt, abban semmi szélsőséges nem lesz. Most elbizonytalanodtam a hangokat hallva. Tudjátok, tavaly… (Na, igen, ilyenkor mindig a három kéz után sóhajtozok. Látjátok, rögtön boldogtalan lettem, mert nem adatott meg, amit szeretnék. Három kéz. – Kóla kinyitásának hangjai - szerk. – Egészségedre!) Tavaly annyira elborított rengeteg teendő, munka, fölkeresés, megkérés, megbízatás, hogy egy nagyon érdekes helyzetbe kerültem. Erről már szóltam nektek, hogy ahogy kívülről elkezdtem nézni magamat, egyszer csak rájöttem, hogy kezdtem a kiégés tüneteit mutatni. Hogy én bizony a kiégés első, második, harmadik lépésénél járok már. Közben azonban egy nagyon furcsa dolog volt velem, ez pedig az, hogy én hosszú évek óta, 4-5-6-7-8-9 nagyon jól vagyok, egyszerűen én jól vagyok. Tehát jól vagyok, nagyon boldog vagyok, kifejezetten boldog vagyok, és a kettő között egy nagyon furcsa feszültség lett. Tehát hogy jól voltam, de közben pedig az érzések szintjén, meg ahogy reflektáltam magamra, rájöttem, hogy hát tulajdonképpen én rosszul érzem magam. Tehát hogy a kettő között nyílt egy olló. Egyrészt kifejezetten megmaradtam abban, hogy jól vagyok, de nem éreztem jól magam. Hát… és rájöttem egy ponton túl, hogyha továbbra is kitartok amellett, hogy jól vagyok, mert hogy tényleg, egyszerűen jól, jól voltam és kész, jól voltam, boldog ember voltam. Hogyha ezt továbbra is így csinálom, akkor az fog velem történni, hogy boldog ember maradok és teljesen kiégek. Hát ez elég furcsa lesz így. Arra gondoltam, hogy jó, hát akkor el kellene mennem a püspök atyához, és megkérni őt, hogy segítsen nekem abban, hogy kerüljek egy olyan helyzetbe, hogy ne kelljen annyi munkát állapotbeli kötelességként elvégeznem, plusz még ami rám kerül, meg amit vállalok. (33:30)

Igen ám, de ahogy mentek a hetek meg a hónapok, azt mondtam, hát én így nem tudok odamenni a püspök úrhoz, hogy jól vagyok. Hát egyszerűen én nem… és odamegyek, azt mondom „Püspök úr, én tulajdonképpen nagyon jól vagyok, csak nem bírom. Tehát ha megkérdezi, én boldog ember vagyok, bárcsak mások is ilyen jól lennének, mint én, de azonnal helyezzen el!” Hát én ezt ha elmondom neki, hát hülyének fog tartani. Hát hogy, ilyet…, egyszerűen úgy éreztem, hogy így nem állhatok oda. Egy nagyon furcsa, nem tudatos dolog történt, amire csak később csodálkoztam rá. Ez pedig az, hogy heteken, hónapokon keresztül dolgoztam azon, hogy ne legyek jól. Ezt a legkomolyabban mondom. Így, hogy „Igen, igen, nem, hát nem, Feri, tulajdonképpen nem vagy jól. Hát most minek örülsz? Hát eszednél vagy? Most mit örülsz az életnek? Hát még tönkre fogsz menni. Ne örülj az életnek!” Hónapokon keresztül elkezdtem magamat edzeni arra, hogy ne legyek jól, mert hogy különben ha jól vagyok, nem tudok úgy odaállni, olyan őszintén vagy nyitottan, vagy bátran, hogy… Nem tudom magam előtt megindokolni, hogy miért kérek segítséget. És elmondom, sikerült. (34:55)

Tényleg, tehát mire nyár eleje lett, már nem voltam jól. Hát addig edzettem magam, míg sikerült elérnem, hogy ne legyek jól, és akkor már szabadon, de rosszul, tudtam azt mondani: „Na igen, hát jogos volt, hogy azt mondtam, hogy én ezt már nem…” Meg hogy „Így, ez most, ez egy korrekt dolog volt.” mondtam nagyon boldogtalan emberként. Tehát nem kellett körülbelül fél év, hogy átállítsam magam arra, hogy boldogtalan legyek. És akkor szeptember, ugye elkezdődik az újfajta élet, ülök és azt mondom „Hát tulajdonképpen de jól érzem magam! Kialudtam magam, ó, de rég volt ilyen. Ó, nyugodtan megebédeltem. Áhh!” Újból és újból azt tudatosítottam magammal, hogy jól érzem magam, és elkezdtem dühöngeni azon, hogy miért nem vagyok jól. „Most miért nem vagyok jól?” Mert most meg az történt, hogy elkezdtem, ugye ahogy a helyzetem jobb lett, elkezdtem újból és újból tudatosítani, hogy „Milyen jól érzem magam! Nahát ez milyen jól esik! Na ez…” és most újból meg kell és meg kellett tanulnom jól lenni. Úgyhogy elhatároztam, hogy – ez egy nagyon értékes tanulási folyamat volt a részemről – legközelebb hogyha valami komoly változást kell hoznom az életemben, most már akkor is meg fogom tenni, ha jól vagyok. Most már nem lesz előfeltétele önmagam előtt a változtatásnak, hogy rosszul kelljen lennem hozzá. (36:50)

Ezért most a saját bőrömön tapasztaltam és értettem meg valamit, hogy mennyire a kezünkben van nem csak az, hogy jól érzem-e magam vagy nem, hanem az is, hogy jól vagyok-e vagy nem. Nyilván begyakorolhatjuk magunkat egy olyan körbe, hogy jól legyünk, és akkor az elég jól, jól itt megy, megy, megy, és begyakorolhatom magamat egy olyan körbe, hogy ne legyek jól, és ennek nyilván nagyon sok izgalmas eleme van, amik összekapaszkodnak egymással, és végül már nem is látok ki belőle. Tehát azért is beszélünk ilyen részletekbe menően ezt csinálni, azt csinálni, amazt csinálni, így látni, úgy látni, hogy megszakítsuk azt a begyakorlott kört, amiben megtanultuk – akár gyerekkortól kezdve – hogy hogyan kell nem-jól-lenni, vagy hogyan kell nem-boldognak lenni. Ennek az egyik eleme, hogy rálátok a téveszméimre, hogy mitől lennék jól és mitől lennék boldogtalan. Kiderül, hogy itt rengeteg hiedelmünk van, és ezek egyszerűen nem állják meg a helyüket. (38:00)

Természetes boldogság – megtanulok boldognak lenni

Mondok még egy, még egy ilyen… Ó…! A legtöbb ember a következőt gondolja. Amikor csak úgy boldog vagyok, csak úgy – most a boldog vagyok itt elsősorban, első sorban itt most úgy boldognak érzem magam – ez más fajta boldogság, mint amikor megtanulom azt, hogy hogyan tudok boldog lenni, vagy boldognak érezni magam. Hogy a két boldogság között nagyon komoly különbség van. Aközött, ami csak úgy jön és meglep, és aközött, amit mondjuk ahogy Placid atya megtanulta, hogy hogyan kell örömmel élni a Gulagon. Hogy a két öröm között sajnos, tehát… Van az embernek az öröme, az egy tök jó dolog. de amikor Placid atya a Gulagon örül, aa… az sajnos nem ugyanaz. Az az öröm, tehát akárhogy is… Sz’al a Gulagon az ember nem úgy örül, az egy másfajta öröm. Sajnos, az ember vesztes mindenképp. (39:20)

A kutatások pedig azt bizonyítják, hogy a két öröm között nincsen különbség. Ezt így lehetne mondani, hogy a – lehet, hogy ezek hülye szavak – természetes öröm, a természetes boldogság és a között a boldogság között, amiért megtanulok megdolgozni, aközött, hogy megtanulok boldognak lenni, hogy e között az öröm vagy boldogság között nincsen különbség. Ha valaki megtanult jól-lenni, vagy boldognak érezni magát, az ugyanolyan jó. Tehát amikor a börtönből kiszabaduló ember azt mondja 38 év ártatlan fogság után „Hát pompás volt.” akkor az a hiedelmünk, hogy „Szegény nyomorult!” Ki gondolta ezt? Kinek volt egy olyan, hogy egyszerűen, hogy „Húha!” és közben ment egy ilyen másik szál, hogy „Na jó, azért… hát azért…”? Ha most lehetne választani, hogy 38 év bent, 38 év kint, és kint boldogtalannak lenni, vagy bent boldognak, szerintem a legtöbb itt ülő a boldogtalanságot választaná. „Inkább boldogtalannak lenni.” (40:40)

Ezek hihetetlenül elgondolkodtató fölismerések és kutatási eredmények. Tehát aközött az öröm és boldogság között, amit természetesnek hívhatunk és aközött, amiben a tudatos munkánk benne van, nincsen különbség. Négy hónapot kellett dolgoznom azért, hogy jól legyek. Mikor az első két könyvet írtam, mind a két könyv írás egyre fokozódó örömérzést hozott, egyre jobban élveztem őket. S tudjátok, hogy ezt a harmadikat hogy utáltam csinálni? Szívből utáltam. Egyszerűen nem okozott örömöt, nem voltam benne boldog. És közben, ahogy lapozgatom, szerintem tök jó lett, nagyon jó lett, és utáltam minden napot, amikor foglalkozni kellett vele. Nagyon érdekes volt, mindig az, hogy, direkt nem akartam, azt gondoltam, ezt csak később akarom megírni, mert annyira fontos nekem ez a téma. Annyira fontos, ezt muszáj nagyon jól, és minden napja egy szenvedés volt, mert megtanítottam magamat arra, hogy ne legyek jól. Szerintem ezt most elmondtam. (42:30)

Ric Elias (folyt.)

1549. Ez nem egy évszám, hanem a járat száma, a járat száma kérem. 1549-es járat. Miért is hoztuk ide? Most hadd kapcsoljam össze az eddig elmondottakkal. Ez pedig az, hogy de érd… Inkább kérdeznélek titeket, persze költői kérdés, ne válaszoljatok rá kérlek, mert akkor zűrzavar lesz, tönkreteszitek ezt az estét. A kérdés így szól: Többet jelent-e nektek azoknak az embereknek a gondolata az élet értelméről vagy a boldogságról vagy az élet céljáról, akik egy zuhanó repülőgépen fél perc múlva föltehetően meghalnak, mint ha bármelyikünket kérdeznénk meg? Hát elég költői kérdés. Nem úgy van, hogy tök izgalmas? Na az az ember mit mond, aki…!

Volt egy ismerősöm, pszichológus, na annál több is, vagy nem t’om több-e, pszichoterapeuta is. Hát, nagyon furcsa féle létmód az. Nem hagy föl a kutatással, meg az elemzéssel. Az történt, haldoklott a terapeuta barátja. Hát nem úgy társa, vagy házastársa, csak barátja volt, haldoklott. Bement hozzá, hogy meglátogassa, nagyon jóban voltak egymással. Leült, úgy beszélgettek egy kicsit, és azt kérdezi: Te, most boldog vagy? Megkérdezte a haldokló barátjától, egy érdekes adat, egy izgalmas tény. De nem csodálkozom rajta, hogy megkérdezte, mert ugye milyen izgalmas? A halál torkában valaki, na az, az, na az igen. Ha csak úgy bármelyikünk beszél… Miért van szerintetek ez így? Mivel ér többet, mivel más annak a valakinek a gondolata, aki azt gondolja magáról, hogy valószínű itt a vége, hát becsapódunk. Hát ilyet az ember nem él túl januárban a hideg, jeges folyóban. Tehát többszörös okunk van arra, hogy meghaljunk itt. Miért gondoljuk azt, hogy ha ő mondja, az jobban számít? (45:10)

Itt egy érdekes dologra találhatunk. Talán bizony azért, mert neki már semmilyen választása nincs. Ő ott valami olyan kőkemény tényszerűséggel találkozik, hogy „Itt a vége.”, na itt aztán úgy beköszönt egy realitás, itt aztán a szabadságnak – ez a hipotézisünk – egy pici morzsája sincs, na itt, aki itt van, az igen, mert itt aztán vége lesz. Ez nagyon érdekes, hogy olyan valakinek a gondolatára vagyunk fokozottan kíváncsiak, aki egy olyan helyzetben van, ami az ő részéről – most a külső dolgokat illetően – egyáltalán nem változtatható meg. Zuhan lefelé egy géppel, és mégis az ő véleményére vagyunk kíváncsiak. Nem annak az embernek a véleményére fokozottan, aki ül a maga legnagyobb választási, döntési és minden szabadsága… és aztán bármit lehet, az ő dolga nem érdekel minket. A zuhanó gépen lévő emberé, az nagyon izgat, a haldoklóé nagyon izgat, pedig ott az életlehetőségek egész minimálissá lettek. De érdekes ez! (46:35)

2. Dolgok helyett emberekre kellett volna időt szánnom

Mondom, hogy mit mondott Ric Elias. Az elsőt már mondogattam nektek. Ha van egy fontos ember és egy jó bor, ki kell nyitni, meg kell inni. Ez volt az első, így szólt. A második, így mondta: „Hirtelen, 1-2 másodperc alatt, ahogy visszanéztem az életemre, rádöbbentem arra, hogy olyan dolgokra fecséreltem rengeteg időt, amire teljesen felesleges volt, ahelyett, hogy olyan emberekre szántam volna időt, akikre nagyon érdemes lett volna.” Ez volt a másik elmébe, vagy szívbe markoló fölismerése. Hogy időt olyan dolgokra szántam, amik nem számítanak, emberek helyett, akik számítanak. Így mondta ő ezt, elmondom még egyszer. „Az időt olyan dolgokra szántam, amik nem számítanak emberek helyett, akik számítanak.” S akkor kiállt ez a fiatalember, és azt mondja. „Ez a következőre vezetett, hogy nagyon tudatosan döntöttem amellett, hogy a negatív érzéseket ki akarom zárni az életemből. Nem is csak a negatív érzéseket, a negatív hatásokat, dolgokat, amik engem negatívvá tesznek, ezeket ki akarom zárni az életemből. Ennek egy látható következménye lett, január óta – 2009 január óta, és 2011-ben tartotta az előadást – nem veszekedtem a feleségemmel. Előtte gyakran, két éve egyetlen egyszer sem veszekedtem vele. Hát csak nem fogom ilyenre szánni az időt?” Az biztos, hogy – mondhatjuk azt – a felesége nem lett szebb, okosabb, ügyesebb, rátermettebb, tehetségesebb. Szóval ez az egy egészen nyilvánvaló, azt mondta „Nem lettem szent, nem lettem sokkal jobb, de két éve nem veszekedtünk egymással.” (49:05)

Aztán a következő. Azt mondta: „Arra is rájöttem, hogy van egy kulcsa annak, hogy miért nem veszekszem a feleségemmel két éve.” Ez nem azt jelenti, hogy elfolytja… „Rájöttem, hogy sokkal fontosabb nekem az, hogy boldog legyek, mint hogy igazam legyen.” Ó, ez is egy ilyen repülős-zuhanós bölcsesség. „Rájöttem, sokkal fontosabb, hogy boldog legyek, mint hogy igazam legyen.” Ha igazam van, abban nem sok boldogság van, ezt már most én teszem hozzá. „Na, igazam lett. És akkor?” Erre lehetne azt mondani, ezt is mondogattam már nektek többször, Jézus sosem mondta nekünk azt, hogy „Legyen igazatok!” Föltűnt nektek? Kiválasztott tizenkettőt, Andrást és Pétert, Jakabot és Jánost, összeült velük, és azt mondta „Ide figyeljetek, én elmondom nektek a kinyilatkoztatást, így fogjátok majd később hívni. Tehát ti egészen bátran, nagy mellénnyel menjetek az emberek közé, mert igazatok van, és mindenhol, ahol mentek, ezt bizonyítsátok is be! Ez a küldetésetek, menjetek! Nektek igazatok van, és ezt bizonyítsátok be! Hajrá fiúk!” Jézus sosem beszélt erről, hogy legyen igazunk, hanem azt mondta, hogy „Legyetek igazak!” Hát ez mekkora különbség! Lehet, hogy Ric Elias valamit megsejtett ott, ahogy zuhant a repülővel, hogy abból nem sok dolog sül ki, hogy igazam lett. Hmm, ez volt akkor a második. Tehát „Rájöttem, az időt olyan dolgokra szántam, amik nem számítanak, emberek helyett, akik meg igen.” (51:10)

3. A halálban nincs semmi félelmetes, csak szomorúság van benne

Azt mondta, hogy a legutolsó dolog, amit átélt nagyon világosan a becsapódás előtt, hogy volt egy téveszméje a halálról. „Egészen eddig azt gondoltam, hogy a halál félelmetes. Ahogy néhány másodperc választott el a haláltól, tudtam, éreztem, átéltem, hogy nem, semmi félelmetes nincs benne, viszont szomorú lettem. Nagyon meglepő dolog történt, nem féltem a haláltól egy kicsit se, egyszerűen csak realitás, valóság, szomorú lettem. Miért lettem szomorú? Azért, mindazért, amit kihagytam és elmulasztottam az életemben, amit érdemes lett volna megtenni. Egyetlen dolog volt a legerősebb, hogy rájöttem, egyszerűen csak szeretnék jó apa lenni. Szomorúvá tett minden olyan pillanat, ahogy becsapódás előtt végigfutott rajtam, amikor nem voltam az, vagy nem törekedtem arra, vagy nem tartottam fontosnak. Tehát nem féltem, hanem szomorú lettem, hogy de kár, hogy így és nem úgy.” Azt mondta „Azóta otthon vagyok, és örömmel tölt el, hogy apa vagyok, pusztán csak, hogy apa vagyok. Nem kell érte semmit se tenni. Van egy fiam, én apa vagyok, és kész.” Ez volt akkor a harmadik. (52:55)

Azt mondja: „Szomorú lettem, hogy nem fogom látni a gyerekeimet felnőni, pedig én nagyszerű apa akarok lenni.” De milyen érdekes ez, valaki néhány másodperccel a halála előtt azt mondja: „Én most nagyszerű apa akarok lenni.” Hmm. Oké. Tehát Ric Elias. (Nézem az időt, hmm, hmm, vakargatom ezt a divatjamúlt gatyámat, hmm.) (53:35)

Eszembe jutott egy történet. Egy érsek úrtól hallottam most hétvégén. Azt mondja, hogy… Mikor az 50-es években nagyon sok pap, aki pap szeretett volna lenni, de nem engedték meg neki – tudjuk, a diktatúra alatt – különböző, egészen lehetetlen foglalkozásokat kellett űzniük. Volt, aki kertész volt, volt, aki mosodás, és volt, aki, akiről most a történet szól, műszaki tolmács lett. Egy szerzetes valakiről van szó, jól tudott nyelveket, úgyhogy egy állami cégnél műszaki tolmács volt, és természetesen nagyon örült, hogy egyáltalán dolgozhat, és senki nem tudta ott az állami vállaltnál, hogy ő műszaki tolmács. (…hogy ő szerzetes – szerk. ) És mit hozott az élet? Egyszer csak az egyik munkatársukat, nem cég volt az akkor, hanem vállalat, a vállalatnál meghalt. A párttitkár, akinek gondoskodnia kellett arról, hogy a polgári temetést ki végzi, ő azt mondta, hogy „Hát te egy jó értelmiségi valaki vagy, te mondjál búcsúbeszédet, polgári búcsúztatót!” S ugye nem volt mit tenni, kiállt, elmondta a polgári búcsúztatót annak rendje és módja szerint, míg aztán odament hozzá a párttitkár és azt mondja „Te, hát ez olyan jól ment neked, hát te hivatást tévesztettél.” Olyan… nem mondta meg, hogy nem, csak… lebukni nem volt szabad. (55:35)

Az is olyan lenyűgöző számomra, hogy emberek 40-45 évig nem tudtak papok meg szerzetesek lenni, hanem kertészként dolgoztak, meg, meg hát fizikai munkásként, és hogy ez nem tette őket boldogtalanná. Lenyűgöző. Óh! (Na, akkor még egy kis téma! Jaj, miről beszéljek? Ezt mondjam, vagy azt mondjam?) (56:10)
Boldognak lenni - földközelből
Bezzeg a Huffnágel Pistivel…

Most szeretnék ennél a pozitív vonulatnál maradni, és miután amiről eddig beszéltünk, ez most eléggé a madártávlat volt. Most megint szeretnék aláereszkedni azért, hogy megint bogarásszunk kézzel fogható dolgok között. Tehát ha már tudunk boldog emberek lenni, ha kigyógyultunk nagyon sok hiedelemből, például hogy boldog vagyok, ha megkapom, amit akarok és boldogtalan, ha nem kapom meg. Hogyha kigyógyultunk ebből a hiedelmünkből, és tudjuk azt, hogy boldogtalannak lenni egyik legjobb módja, hogy megházasodunk… De ez még nem elég, ezt jól tudjuk, most már nagyon pontosan tudjuk. Először is meg kell házasodni, és utána nagyon elevenen tartani magunkban azt, hogy mennyi mindenki jöhetett volna még szóba. Ezt nagyon fontos elevenen tartani. Vagy hogy most, hogy valahogy nem mennek jól a dolgok, bezzeg a… hát ugye, hogy tudjuk? Bezzeg a Huffnágel Pistivel minden más lenne. Aztán érdemes is megismerkedni Huffnágel Pistivel, és utána kétszeresen boldogtalannak lenni, az a legtutibb. Mert egyrészt azért vagyok boldogtalan, mert hozzámentem Kiss Töhötömhöz, tehát ez eleve boldogtalanná tesz, de közben pedig Huffnágel Pistivel nyomulok, aki meg nem vehet el feleségül, mert házas vagyok. Tehát itt az ígérete a boldogságnak, és nem kapom meg. Tehát kétszeresen is boldogtalan vagyok, miközben két férfi van az életemben. (58:10)

Szóval el kell menni papnak. Miért, miért? Van itt esély, nem? Hát csak van még itt egy-két hadra fogható fiatalember, aki becuccolja magát a reverendába, s utána, szentelés után nagyon búsong. „Ezt de elszúrtam! Ó-ó! Az emberiség fele nő! Mrrr!” A pap gyötrelme, hogy kiáll az emberek elé, s nők, nők, a templom tele van nővel. Ezt mintha pont az ő bosszantására csinálnák. Ez nem igaz, a templomokból kimennek a férfiak direkt, direkt, hadd szenvedjen, hadd érezze, hogy… Szóval, ha szeretnénk boldogtalan… Na, jól van már, gyerünk! Ereszkedjünk alá akkor, hogy mit lehet csinálni. (59:35)

Pozitív kommunikáció elemei

Szeretnék nagyon egyszerű kijelentéseket tenni a pozitív kommunikáció elemeiről. Most nagyon egyszerűen, nem túl…, nem túl…, hogy tudjuk ezeket, és nem fogom elmondani a negatív kommunikáció elemeit, ne is tudjatok róla – hát elég, ha csináljátok. Tehát, a pozitív kommunikáció tenyeres-talpas elemei.

1. Ki tudom fejezni az érzéseimet és az érzelmeimet nem sértő és bántó módon

Örülök annak, hogy nagyon sok bölcs pszichológiakönyv megtanított arra, hogy az érzéseinket és az érzelmeinket fejezzük ki. Jaj, de jó! Ez azt jelenti, hogy vannak érzéseim. Ó, van nekem olyan. A pozitív kommunikáció első mondata így hangzik: ki tudom fejezni az érzéseimet és az érzelmeimet, de ezeket sosem teszem sértő, vagy bántó módon. Hát ez de egyszerű! Lehet dühöngeni, de nem mindegy, hogy. (Ez kedves, jaj, hát ez nagyon jó. Azt mondta valaki: „Úristen!” Ó, te nagy fába vágtad a fejszéd.) Tehát természetesen nagyszerű dolog, vannak érzéseink, kifejezem őket. De miért kéne sértő vagy bántó módon? Ugye ez is egy hiedelem. Mikor rátámadok valakire… de erről már bővel esett szó. „Te szemétláda!” És akkor jön a riporter, hogy „Ön most mit csinált? – Én? Kifejeztem az érzéseim. – Á-á! Sértegette a társát. – Azt nem, én kifejeztem az érzéseim. – Á-á! Sértegette a társát.” Ugye, nagyon sokan mikor kifejezik az érzéseiket, valójában sértegetik a társukat. A kettő között óriási különbség van. A társam mit gondol? „Te megint bántasz engem. – Én meg végre ki mertem fejezni az érzéseimet.” Tehát hogy kifejezzem az érzéseim, nem téged sértő és bántó módon. Apokaliptikus lovasok. Ugye, erre gondoljatok. Ilyen egyszerűeket fogok mondani, és egyáltalán nem kell a negatív kommunikációról tudnotok, csak mindig pozitív elemeket gyakorolni. De egyszerű! (62:00)

2. Egyenes és nyílt megnyilatkozásaim vannak

Tehát fölfedezem azt, hogyha manipulálni akarlak, ha zsarolni akarlak, ha mást mondok, másként mondom, csak azért, hogy… - egyenesen és nyíltan mondom. Akkor is, ha rosszul esik, vagy ha nekem is rosszul esik. Legalább annyi ember azért nem beszél nyíltan és egyenesen, mert őneki esik rosszul, ő fél tőle, ő aggódik, ő lesz tőle szomorú, ő lesz tőle rossz ember. Ú, egyáltalán nem csak a másikat féltjük tőle, magunkat. Tehát a második az így szól, hogy egyenesen és nyíltan nyilatkozom meg. (62:50)

3. A verbális és a nonverbális üzeneteim egyensúlyban, harmóniában vannak


Ez inkább egy kijelentés. Hallottam egy előadást néhány nappal ezelőtt. Annyi ambivalencia volt benne. Onnan fedeztem ezt föl, hogy tök jókat mondott, aki mondta, és nem tetszett az előadás. „Miért nem tetszik? Jókat mond, és nem tetszik. Miért nem tetszik?” Például mondok egy ilyen elemet. Kiállt az előadó, és azt csinálta, amit én. Látni valóan – csak az ivásra gondolok – kiszáradt a szája, nagyon. Tehát tudjátok, amikor valaki nagyon stresszhelyzetben van s beszélnie kell, kiszárad a szája, testnedvek elakadnak, s akkor cc-cc… úgy próbálja ezt a… Mi ez, ajak? De fölötte mi van? Mi? De nem, itt kívül, ez mi? Hoppácska! Hogy hívják ezt a részt itt? „Felső ajak.” Az ez, nem? Felső ajak. Neked ez ekkora? Várjál, az… ahhoz egy kicsit sok injekció kell hozzá, hogy ez… Orrig érő ajkam megvillogtatom. De érdekes! Nem is tudjuk, hogy ez itt mi. Hát, ez egy… nem érdekes ez? hát úgy rá lehet csodálkozni. Nem is tudjuk, itt van egy rész és nincs is neve. Van? Mi? „Pihe?” „Bajusz.” Hát most két egészen tudatmódosító választ hallottam. Az egyik, hogy bajusz, a másik, hogy pihe. Hát édeseim, hát… Jó, tehát a bajusz alatti bőrterület. Így, most vajon ez, ez talán így korrekt. Hát ez milyen érdekes! Egy ilyen fontos rész, és nincs neve? Na mindegy. Tehát azt akartam mondani, hogy a fog fölötti ínyem… annak meg van. Hát ez is milyen érdekes! Hogy ami nem látszik, annak van neve, ami látszik, azt csak mutogatjuk, ott, az a… Azt ott töröld meg ott! Na jó. (65:45)

Tehát amikor az ínyem és a pihe alatti terület – jaj, jaj, jaj, hát csak piszkoskodok, olyan jól esik. Tehát, mikor a kettő valahogy következetesen összetapad. Állítólag ez a stressznek egy jele, és így nehéz beszélni, mert… Tehát volt ez a kedves előadó, egy picit sem gúnyolódok rajta, kezdek szorongani a divatjamúlt gatyámban, valami rosszat csinálok. Szóval lehetett látni rajta, hogy hihetetlenül szorong. hát ki van száradva a szája, remeg egy picit a keze, a hangja. de ez rendben lenne, ez engem nem zavar. Hát miért, zavar, ha valaki szorong? Nem, inkább úgy, úgy „Na, na, na, nyaljad, nyaljad, jobb lesz!” Van bennem egy természetes együttérzés. De, na de ez a jelenség párosult egy egészen odavaló, nonverbális üzenetrésszel. Tehát a következő, ezt csinálta, hogy „Legyünk bátrak! – cc-cc – Ne féljünk! – cc-cc” Tehát egy ilyen politikusi, nem t’om milyen „Utánam, honvédek!” beszédet tartott, és csurgott a neurózistól. Ezt a… hát ez egy olyan döbbenetes ellentmondás volt, amit nem volt jó nézni. Hogy valahogy úgy, hát jó, érteni értem, nézni nem volt jó. Együttérző is tudok lenni, akkor se volt jó nézni. Tehát hiába mondta, úgy helyén volt az,m fontos volt, érdekes volt, semmire nem emlékszem, mert látjátok… Igen, mert annyira lekötött az, hogy „Ez mi?” Tehát képzeljetek el egy hadvezért. Kirántja a kardját (nyalogatja az ínyét – szerk.), „Utánam, bátran!” (nyalogatja az ínyét – szerk.) Hát az tuti, mire befejezi, mindenki elszelelt mögüle. Mert ha azt mondaná, hogy „Előre bátran!”, az jó, az rendben van, de „Utánam!”? (68:40)

Szóval olyan döbbenetesen nem volt harmóniában az amit mondott, meg ahogy mondta, ahogy ott kiabált és ott… és közben meg talpig tele volt szorongással, nem volt jó nézni és hiteltelenné vált, amit mondott. Ezért, hogyha, ugye nyílt kommunikáció, egyszerűen nyíltan és egyenesen. Ha nem így teszünk, akkor tulajdonképpen ez a harmadik pont egy sajátos következmény lesz, hogy miközben a szavainkkal ilyenek vagyunk, vagy olyanok, amit mondunk, amit megfogalmazunk az ilyen-olyan, és közben pedig az összes nonverbális jelzésünk és a kettő hátterében a metakommunikáció pedig valami teljesen mást mond. Ez pedig zavart kelt bennünk, mert nem tudjuk, hogy mihez viszonyuljunk. Tehát a kettősséggel az a baj, ha verbális és a nonverbális pont ellentétes üzenetet ad, hogy nem tudok hozzá viszonyulni. Most a szavaidhoz viszonyuljak, hogy „Előre bátran! Nem fél itt senki.” vagy amit látok, hogy úgy tele van a gatyám, ha nem üvöltöznék, akkor meg se bírnék szólalni. Most melyikhez viszonyuljak? Most legyek veled együttérző, hogy hú, de nehéz lehet előadni. Na de akkor nem megyek rohamra, akkor megértem, hogy iszonyú nehéz lehet ott állni. Egyszerűen nem lehet, nem lehet jól reagálni. Ez zavart hoz a kommunikációban. Mire reagáljak? A helyzetet ugye hogy szokta… (liheg – szerk.) (70:20)

Nemrég volt Karácsony. Kaptatok ajándékokat, ugye? Kibontottátok egyiket-másikat. „Ó!” mondtátok, és ez bátorítást adott az ajándékozónak, hogy „Nincs meg?” Na most ajándékot adsz, vagy keresztkérdés, faggatás, nyomozás. Voltatok már ilyen helyzetben? Ránézel, Hát hogyne volna meg, két példányban, én is ezt adtam mindenkinek. Megbántsam, ne bántsam? Most megbántom, most nem bántom, megbántom, nem, ha őszintén, ha mondom, hogy megvan, akkor de megbántódik, akkor de Karácsony van. Hát most Karácsonykor most megbántom… Nincs meg, hazudok, Karácsony van, ó, most gyóntam előtte, ó. Állítólag van ez a kegyes hazugság, de állítólag meg az is hazugság, jaj-jaj! Tehát amikor megvan, és azt mondod, hogy „Hát nem is láttam.” ugye, és dgg-dgg-tzzz-zzz. Az arcon a mikrojelzések, kéz és láb átadja az üzenetet, hogy „Már el is olvastam.” Ez aztán a dupla zavart hozza, mert most én is tudom, hogy nem mondtam igazat, és aki lát engem, ő is tudja. Na ebből hogy jövünk ki? Ez, ez az, ami abban a pillanatban teljesen ellehetetlenít. Mosolygunk, „Jaj, de jó, örülök. – Én is, én is…” Lehet, hogy bölcsebb nem megkérdezni. Hát most kibontottam, azt mondom „Jaj de jó, köszönöm.” Elégedj meg vele. Azt mondta, hogy „Köszönöm.”, nagy dolog, megvolt neki, mégis örül. Hát ezt nem tudod megbecsülni? Még azt is akarod, hogy ne legyen meg neki? Gondolatok Ric Eliasra. „Olyan dolgokkal foglalkoztam, nem kellett volna.” Örülj az embernek és hagyd a fenébe, hogy megvolt-e neki, vagy nem. (72:45)

(Na jó. Csak ez a nadrág ne lenne rajtam. Ez állandóan úgy… mióta bejöttem, feszélyez. Hova raktam a lapot? Egész ideges lettem, szorongok. Mennyi az idő? Ja, jól van, vége van. Jól van, vége van. Jó. Jó, hát akkor még egyet elmondok. Még van három perc. Végül is, a pénzetekért, ugye, az kell… Tehát a negyedik dolog az így szól…, hogy… Egyébként, tényleg, úgy január eleje óta jól vagyok. Úgy egy kicsit látszik is, azóta estem szét teljesen. Csak ez a gatya ne lenne rajtam. Ez pedig így szól… Pozitív kommunikációs elem az – ezt nem kellett még írni, mert ez már megvan. (Köszi Feri! - vzt) Tényleg, én, én szóval, szerintem én ahogy megyek a mennyországba, azért néhányan fenékbe fognak rúgni, az tuti. Nem t’om, hogy lesz, lesz-e fenekem, de biztos megrugdalják. „Azért Feri, ezt megérdemled.” Szóval…) (74:00)

4. Bátorítom a másik önkifejezését



Ez egy pozitív kommunikációs elem. Tehát aktívan segítem a másik önkifejezését. Tehát például kérdezem. „Megvan?” Meghallgatom, bátorítom. „De fontos, na, na, szeretnék, szeretnék figyelni. Na, na!” Tehát bátorítom a másik önkifejezését. Vagy hogyha a másik kiabál, de azt nem bántó formában teszi, hanem csak kiabál, nem mondom azt, hogy „Utoljára nyolcévesen üvöltöttem így, mint egy hülye gorilla.” Ezt én akkor, tehát látszik, hogy… Szóval bátorítom a másik önkifejezését. Bátorítás, kérdezés, meghallgatás. (Én meg abbahagyom ezt, a gatyámat leveszem mindjárt. Nagyon köszönöm a figyelmet! Szeretne-e valaki hirdetni?) (75:20)