Mk 1,21-28 - Évközi 4. Vasárnap – B év

2012.01.29.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

2012. január 29. – ÉVKÖZI 4. Vasárnap – B év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (MTörv 18,15-20)

Prófétát támaszt neked az Úr, a te Istened a te saját nemzetségedből s a te testvéreid közül, úgy, mint engem: arra hallgass. Azt kérted ugyanis az Úrtól, a te Istenedtől a Hóreben, amikor együtt volt a gyülekezet: ,,Ne halljam tovább az Úrnak, az én Istenemnek szavát, s ne lássam tovább ezt a felette nagy tüzet, hogy meg ne haljak. Erre azt mondta az Úr nekem: ,,Jól mondták mindezt. Prófétát támasztok majd nekik a testvéreik közül, hozzád hasonlót, s annak a szájába adom szavaimat, hogy elmondja nekik mindazt, amit parancsolok nekik. Aki az ő szavára, amelyet az én nevemben szól, hallgatni nem akar, azon majd én bosszút állok. Viszont a prófétát, aki elkapatja magát, s olyat mer szólni nevemben, amit én nem parancsoltam neki, hogy mondjon, vagy más istenek nevében szól, azt meg kell ölni.

Szentlecke (1Kor 7,32-35)

Én pedig azt szeretném, ha gond nélkül lennétek. Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogy hogyan tetsszék az Úrnak. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogy hogyan tetsszék feleségének, tehát meg van osztva. Férj nélkül az asszony is, a szűz is arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen; aki azonban férjnél van, arra gondol, ami a világé, hogy hogyan tetsszék a férjének. Ezt pedig a ti érdeketekben mondom, nem azért, hogy csapdát állítsak nektek, hanem hogy tisztességesen éljetek, és osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz.

Evangélium (Mk 1,21-28)

Bementek Kafarnaumba. Szombaton mindjárt bement a zsinagógába és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott föl: ,,Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom ki vagy: az Isten Szentje!' Jézus megparancsolta neki: ,,Némulj el, és menj ki belőle.' A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hngosan kiáltva kiment belőle. Erre mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: ,,Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?' Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén.

Szentbeszéd

A mai evangéliumban kétszer hangzik el: nem úgy tanít, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van. Azután ahogy meggyógyítja a tisztátalan lélektől megszállt embert, akkor ismét elhangzik ez a gondolat, hogy mindenki nagyon csodálkozott „Miféle új tanítás, ekkora hatalommal, hogy még a tisztátalan lelkek is engedelmeskednek a szavának?” Jézus valamit megmutat, és aztán ahogy megmutatja, ez a megmutatás valósággá válik, egy realitás lesz belőle, teremtő erő, hogy mit jelent az, amikor valaki teremtő szót szól. Mikor azt mondja, hogy „Hallgass el! Takarodj ki belőle!” és amit mond, az megtörténik. Nem csak mondja, az rögtön valósággá is válik. Tulajdonképpen itt valamiféle teremtésről, valamiféle teremtő erőről van szó. Úgy, ahogyan azt a szentíráson keresztül sejthetjük, ahogyan azt ábrázolja a szent szerző, hogy amikor történik a világnak a teremtése, akkor Isten azt mondja, hogy „Legyen!”, és ahogy kimondja, hogy „Legyen!”, ahogy ezt mondja a szerző, akkor egyszer csak ez a szó valósággá érik. Nem csak a szó jelenik meg, hanem az is, amire a szó utal, hogy legyen világosság, és legyen és legyen és legyen.

Hatalommal és erővel rendelkező szó. Mondhatnánk azt, hogy na jó, most akkor itt van a Mennyei Atya teremtő szava, itt van Jézusnak ez a nagyon sajátos erőt és hatalmat sugárzó, és ilyen értelemben aztán valóságot teremtő szava – most akkor ezzel mit kezdjünk mi? Hát ezzel aztán mit…? Hogyan találjunk kapcsolatot? Most elmélkedhetünk azon, hogy ó, hát Jézus így, a Teremtő Atya úgy, hát legföljebb akkor ez valami szemlélése lesz Isten titkának vagy szépségének, de talán nem több.

Pedig nagyon is lehet több, hiszen hogyne ismernénk azt, hogy a szavainkkal hogyan tudjuk egymást gyógyítani, hogy a szavainknak milyen hatalmas ereje tud lenni. 5 év és 50 év, és 70 év és 90 évig képesek vagyunk egyes embereknek a szavait vagy mondatait saját magunkban őrizni. Visszagondolunk rájuk és azt mondjuk, hogy „Hát ott fordult az életem, mikor valaki életemben először azt mondta, hogy…” Vagy amikor ennek az árnyékát látjuk, és akkor sóhajtunk egy nagyot, és azt mondjuk „Ó, hát az apám azt mondta: nem viszed semmire.” Nem volt benne teremtő erő? Ebben a szóban sajnos nagyon is volt, bár inkább romboló erő volt benne. Vagy mikor megint csak valaki sóhajt egy nagyot, és azt mondja „Bárcsak az anyám egyszer azt mondta volna, hogy: De szép vagy, lányom! – de nem mondta.” Ebben a szóban, vagy a szó elmaradásában nem érezzük az életet formáló erőt, azt, hogy van benne hatalom, ami az életünkre hat? Dehogynem érezzük. Nem vagyunk tehát olyan messze, hogy a mi egyszerű, emberi szavaink, mondataink, amelyeket egymás felé kimondunk, igenis nagyon sajátos értelemben, átvitt értelemben teremtő, hatalmas erővel tudnak bírni.

Érdekes ez, ahogyan elsősorban a lélektani irodalom milyen szépen összegyűjti azt a listát, hogy milyen szavakkal lehet az embert megsebezni. „Ne nőj föl! – Ne légy egészséges! – Ne légy sikeres! – Ne érezz! – Ne gondolkozz! – Ne kérdezz! – Ne hibázz!” Ugye egy fantasztikus listánk van erről, bele is lehet borzongani. Egyszerű szavak, és hogyan tudják a szívünket megsebezni. Aztán ennek ellenpontozására megjeleni az a gondolat, hogy… és milyen nagy dolog, hogy nem csak ilyen sebző szavakat hallhattunk életünk során, vagy mondhatunk mi magunk, hanem kaptunk engedélyeket is. „Szabad felnőni. – Szabad örülni az életnek. – Szabad boldognak lenni. – Szabad valamit kipróbálni. – Szabad elrontani.” Hogy ezek az engedélyek pedig milyen gyógyító erővel bírnak. De az engedélyeken túl még van valami, amit nagyon érdemes volna megneveznünk, ez pedig az, ami a mai evangéliumban van.

Az embernek, nekünk egyszerű embereknek adatott ez a hatalmas, teremtő szó – átvitt, sajátos értelemben. Jézus ezeket a szavakat mindig nagyon világosan és nagyon töm9r egyszerűséggel mondja ki. Szeretnék négy ilyen szót idehozni, amiket mi is ki tudunk mondani, ami mögé oda tudunk állni a magunk egyszerű emberségével, és bizony, hogy abban a szóban teremtő, éltető hatalom lakozik. Mondom akkor ezt a négy szót. De nehogy félreértsétek, nem a szóban önmagában van az erő, nyilván, nyilván nem. Hanem hogy a szón, a mondaton keresztül valami kifejezésre tud jutni. Hadd mondjak akkor csak négy példa, mert nagyon sok ilyen lehet, és közben elgondolkodhatunk azon, de érdekes ez, hogy milyen ritkán használjuk azzal az erővel ezeket a szavakat, amelyek pedig adattak nekünk. (1) Milyen óriási, valóban életet adó, teremtő szó, mikor egy férfi vagy egy nő azt mondja valakinek, valakire, hogy „Legyél! Akarom, hogy éljél!” Hát nem de így van? Megfogan egy élet, s akkor egyszer csak van egy férfi és egy nő, és képesek azt mondani, hogy „Akarom, hogy legyél! Éljél!” Micsoda teremtő ereje van ennek a szónak! Nyilván nem önmagában a szónak, hanem annak, ami mögötte van. De annak, ami mögötte van, ebben a szóban fejeződik ki nagyon nagy erővel. Milyen nagy dolog az, hogy kimondhatjuk egymás szemébe nézve azt felnőttként is: „Akarom, hogy legyél! Éljél! Növekedjél és éljél! Akarom, hogy éljél és legyél!”

Kedves ismerősöm sok évvel ezelőtt várta a pici babáját, és bekerült az intenzív osztályra. Nem hogy bekerült, hónapokon keresztül feküdt az intenzív osztályon, és várta, hogy a pici babája ha erre emberi lehetőség van, talán meg tudjon születni. Igen ám, de olyan válságról válságra teltek a napjai, hogy egészen nyilvánvaló volt nem csak az orvos számára, számára is, meg a család számára is, hogy kétesélyes. Sőt, talán olyan értelemben háromesélyes, hogy bármikor meghalhat a pici magzat, meghalhat az édesanya is. Lehet, hogy mikor az édesanya elveszti az eszméletét, akkor valami orvosi beavatkozásra lesz szükség, s akkor nem lehet tudni, most kinek az életét lehet megmenteni, vagy kiét mentsék meg? Volt, hogy annyira rosszul volt ez az asszony, hogy már nem tudott beszélni, és mert tudta, hogy a teremtő szónak igenis van szerepe és lehetősége, bár beszélni nem tudott, intett a nővérnek, hogy jöjjön, és így mutatta, hogy adjon neki tollat meg papírt. Akkor arra a papírra fölírta: „A gyerekemet nem adom.” Ezt még akkor föl tudta írni, mert később olyan rosszul lett, hogy már nem tudta volna. Mondani már nem tudta, de akkor már írni se tudta volna. Ez a teremtő szó, amit valaki ebben az esetben leírt arra a picike kis papírra. Egy olyan nő, mint bármelyikünk, azt mondta: „A gyerekemet nem adom.” Meg is szülte. Azóta virulnak és élnek.

De nagy dolog, ránézek valakire, s azzal a tekintettel nézek rád, hogy akarom, hogy éljél. Legyél, te csak legyél és éljél! Hogyne hatna ez a másik emberre. Akkor is, ha a szót magát nem mondom ki, de bennem van. De jobb, ha kimondom.

(2) Mikor azt mondjuk egymásnak, és de jó, hogy legalább néha mondjuk: „Legyél áldott! Legyél áldott ember!” Még hogy nincs ereje ezeknek a szavaknak, meg annak, ami mögötte van? Hát sokszor egy életen keresztül járunk, és járunk körbe, és várjuk és vágyjuk azt, hogy az apánk egyszer áldást adjon az életünkre, vagy az anyánk áldást adjon az életünkre. Ennek nyilván nagyon sok ága-boga van. Hogy az apánk egyszer azt mondja: „Büszke vagyok rád, fiam. Nem, hogy elfogadom, hogy te végül nem lettél orvos, nem lettél mérnök, nem lettél pap, hanem valami vagy valaki más lettél. Legyél fiam áldott abban, amiben most vagy! Legyél ebben áldott!” De nagy dolog, mikor végül az az apa, vagy az anya például belenéz a lányának, a nagylányának a szemébe, és azt mondja „Hát, igen. Sokat, sokat nyűglődtünk azon, hogy nem az a férfi vett el, akit mi kinéztünk neked, nem az, de mármost legyél áldott. Legyél áldott azzal a férfivel, aki elvett téged!”

Egyszer egy feleség nagyon kiborult a férjére. A szülei szerették őt, ment haza. Ott hagyta a férjét arra az estére, hazament. Szeretettel fogadták „Gyere lányom, mi szél hozott ide?” Na, hát mondta is, nem is, kapott vacsorát, kifújta magát, kidühöngte magát, s akkor egyszer csak az édesanyja a következőt mondta neki. Persze, hát felnőttek már bőven. Azt mondja az édesanyja „Tudod lányom, te itt szívesen látott vagy mindig, mi téged mindig szívesen látunk, de neked otthon van a helyed.” Ezt mondta. „Te ide mindig jöhetsz, mindig szívesen látunk, otthon van a helyed.”

De nagy dolog, mikor sokszor esetleg éppen önmagunkat felülmúlva azt tudjuk mondani „Hát mármost abban, amiben vagy, vagy ahogy vagy – nyilván itt most nem erkölcstelenségekre gondolok – legyél áldott!”

(3) (Négy lesz csak. A harmadik így szól…) De nagy dolog, mikor azt tudjuk mondani: „Legyél boldog!” Mikor szívből, a teljes odaállásunkból, odaadottságunkból azt tudjuk mondani „Legyél boldog!”

Volt már, hogy elmondtam ezt az élményem, de annyira belém égett, hogy nem tudom nem elmondani. Mikor pár évvel ezelőtt egy édesanya elvesztette a gyerekét, s a gyereke volt 15 éves, 16, és megkért engem, hogy hadd szóljon ott a ravatalnál. Akkor odaállt a mikrofon mögé, s persze, hogy nem tudott megszólalni. Hát hogy tudott volna beszélni? Nem tudott. S mikor eltelt 1 perc, 2 és 3, sírni tudott, beszélni nem. Végül, ahogy már úgy egyáltalán tudott belőle jönni a szó, akkor mondott néhány mondatot arról, hogy „De szerettem volna, hogyha megéred, azt, hogy érettségizel, és én megérem azt, hogy megházasodsz, s hogy lettek volna unokáim, ezt de szerettem volna!” Ezt a beszédet, ott a ravatalnál, a saját gyermekének a koporsójánál így fejezte be. Nagyot sóhajtott, és azt mondta: „De fiam, tudod mit? Azt kívánom neked, hogy legyél nagyon boldog ott, ahol most vagy! Ezt kívánom.” Ha van valamiképpen örök életre vivő szó, akkor szerintem ez az. Ha valakit el lehet kísérni az Isten közelébe, aki elmegy ebből a világból, hát ezzel a mondattal el lehet.

(4) Éppen talán a befejezés miatt… Mikor azt tudjuk mondani egymásnak, és persze mögötte vagyunk, hogy „Isten veled! Legyen veled Isten!” Micsoda ereje van ennek a mondatnak! Arra vágyom, azt kívánom, legyen veled az Isten. Akkor eszembe jutott az, 21 éves voltam talán, vagy 20, és persze mindenféle válságból válságba léptem, és egyszer úgy éreztem, hogy engem mindenki elhagyott, hogy én egyedül vagyok, és senki nem ért meg – szóval olyan normális fiatalember voltam. Ebben a normális válságomban nagy szomorúan elmentem a lelki atyámhoz, hogy hallgassa meg az én rettenetes nyomorúságom. Elmondtam neki, hogy nincs igazság a földön, mert most ez és ez történt velem, és én egyedül vagyok, és, és, és… A lelki atyám pedig úgy hallgatta, hallgatta, s egyszer csak látom rajta, hogy úgy elkezd csillogni a szeme, megjelenik egy pici mosoly a szája sarkában. Hát dühös lettem rá. Most az én nyomorúságomon? S akkor végül hagyta, hogy végigmondjam és akkor azt mondja „Te Feri, jól hallom, hogy te most egészen egyedül érzed magad?” Mondom, legalább jól hallja. Ennyi, ha már mosolyog rajta. De azért nem mosolygott rajta, csak úgy valami ott átfutott, s azt mondja: „Te Feri, ez egy kegyelmi lehetőség, kegyelmi pillanat. Mert amikor valaki igazán egyedül van, akkor nagyon jól észreveheti azt, hogy Isten vele van. Ez a legjobb helyzet.”

Mikor ott van mellettünk mindenki más, és megerősítenek és szeretnek, és úgy gondoljuk, hogy ó, van itt körülöttünk mindenféle háló, meg alattunk, szinte észre se vesszük. „Egyedül vagy? Kivételes lehetőség. Most megláthatod, hogy Isten veled van. Hogy Isten az a valaki, aki nem hagy el téged, amikor te egyedül vagy.” Nem esett jól, hogy ezt mondta, nem esett jól. De aztán úgy elmentem tőle, és kicsit körbenéztem ott, a nagy pusztaságban. Azóta is ez nagyon elevenen él bennem. Ha nagyon egyedül vagyok, vagy úgy érzem magam, akkor eszembe jut ez. „Most nézz körbe! Most megláthatod, hogy Isten veled van.”

De nagy dolog, mikor mögé tudunk állni ennek a mondatnak, és azt tudjuk mondani: „Isten legyen veled!” A mai estén próbáltunk csak négy nagyon egyszerű valamit idehozni. Rengeteg van, hogy hogyan tudunk teremtő, életadó, erőt közvetítő szavakat, mondatokat mondani egymásnak, hogy mi halandó és gyarló emberek milyen csodára vagyunk képesek, mikor kimondjuk ezt, hogy „Éljél!”, hogy „Legyél boldog!”, hogy „Növekedjél!”, hogy „Isten áldjon meg téged!” és hogy „Isten legyen veled!”, de még ne menjetek el, csak legyen veletek.