Szempontok a boldogsághoz, hiedelmek 2.

2012.01.31.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat! De jó ez, hogy be tudunk férni mind. Hallom, hogy múlt alkalommal is végül sikerült bejutnotok. Nagyon köszönjük az ittenieknek, a szervezőknek nagyon köszönjük.

Ismétlés

Gyorsan, gyorsan egy rövidebb ismétlés, de most különösen is fontosnak tartom, hogy picit átnézzük azt, hogy miről volt szó a múltkori alkalommal, mert ugyanezt a témát szeretném továbbvinni. Ez pedig az, hogy a múlt alkalommal megnéztük hét pontban összegyűjtve, hogy az előző hetek során (Megfoghatom alul is? Bárhol? Höááá… Egész érdekes érzés.) Tehát hogy az elmúlt hetek során mit tudtunk megfogalmazni nagyon is az alapos szakirodalom fölhasználásával, hogy…

A boldogságra vonatkozóan milyen hiedelmeink, téveszméink vannak?

Ezek az általánosságban bevett és begyakorolt téveszméink, amelyek a legtöbbünkre jellemzőek sokkal inkább okai annak, hogy nem vagyunk elégedettek vagy boldogak az életünkben, mintsem éppen azok a dolgok, amelyekről azt gondoljuk, hogy ezek tesznek minket boldogtalanná. Emlékeztek, huszonvalahány pontot mondtunk arról, hogy milyen hiedelmekkel tudunk nekilátni a társkapcsolatnak, és aztán hogy milyen mítoszainkat tudjuk erőnek erejével fönntartani a házastársi kapcsolatunkban, és közben ezekhez a hiedelmekhez, vagy mítoszokhoz való görcsös ragaszkodásunk mennyire ellehetetleníti magát az életet, azt, hogy ott jól tudjunk lenni, vagy hogy egymással vagy egymás mellett boldognak érezhessük magunkat. Tehát hogy mit gondolunk arról, hogy mitől leszünk boldogok, vagy boldogtalanok, az sokkal jobban meghatározza azt, hogy mennyire vagyunk boldogok, vagy boldogtalanok, mint azok a dolgok, amikről azt gondoljuk, hogy azok határozzák meg, hogy mennyire vagyunk boldogok vagy boldogtalanok. Ennek óriási jelentősége van, ezért aztán nagyon fontos róla beszélni. Akkor a hét pont, ezt gyorsan csak ismétlésképpen, hogy legyen meg teljesen az anyag. (02:35)

1. A sok választási lehetőség egyre szabadabbá, és ennek okán egyre boldogabbá tesz bennünket, mert minél több a választási lehetőségünk, annál inkább szabadon választunk és ez a szabadság boldoggá tesz bennünket. Ugye a valóság, hogy éppen fordítva van.

2. A boldogság azt jelenti, hogy minél többször érzem és élem át azt, hogy „De jó, most boldognak érzem magam!”, vagyis amikor nem különböztetem meg azt, hogy boldognak érzem magam, vagy pedig hogy boldog ember vagyok. Mondok erre gyorsan egy példát, aztán megyünk tovább. Az összes kutatás azt mondja, hogy amikor a házaspárok párkapcsolata, a házastársi kapcsolata elérkezik oda, hogy megszülessenek a gyerekek, akkor szinte minden férfi és nő, ha megkérdezik tőlük, hogy „Most boldogabbnak érzed-e magad?” azt mondja, hogy „Nem.” Hogy a gyerekek születése olyan felelősséget, terhet, sok mindent jelent, hogy az apukák és anyukák, a férjek és feleségek azt mondják, hogy „Nem, nem. Házasságunk elején, amikor még nem voltak gyerekek, boldogabbnak éreztük magunkat.” Ugye ezt a boldogtalanságot aztán lehet tetézni tovább, majd erről lesz szó, hogy „Bárcsak tudnánk olyan boldogok lenni, mint akkor, amikor még nem voltak gyerekeink!” Ettől leszünk még rosszabbul, de majd ezt szeretném kifejteni. Tehát ezt minden kutatás egybehangzóan hozza. Igen ám, de ez mire kérdez rá? Hogy hogyan érzed magad? De hogyha ugyanezektől az emberektől, ugyanőtőlük megkérdezzük, hogy „Mennyire vagy most elégedett az életeddel? Cserélnél-e azzal, amikor még nem volt gyereked? Szeretnél-e úgy visszamenni oda, amikor még nincs gyereked?” akkor épp a fordítottja derül ki. Hogy az édesapák nagyot sóhajtanak, az anyukáknak vagy megcsillan a szeme, vagy dühösek lesznek a kérdezőre, és azt mondják, hogy „Dehogy cserélnénk! Hát itt vannak a szép gyerekeink. Hát dehogy cserélnénk, hát dehogy, dehogy és dehogy!”

Tehát nem mindegy, hogy hogyan kérdezünk, illetve hogy a választ hogyan értelmezzük. Tehát nagyon nagy különbség van aközött, hogy azt kérdezem-e magamtól, hogy ebben a pillanatban boldognak érzem-e magam, vagy azt, hogy boldog vagyok-e, vagy elégedett vagyok-e az életemmel. Azt gondolom például, hogy én nagyon értelmes életet élek, köszönöm, értelmes életet élek, és ilyen értelemben nagyon jól vagyok. Tehát ez egyáltalán nem mindegy, ha a kettőt összekeverjük, könnyen kialakul megint egy olyan gondolkodási spirál, amitől egyre boldogtalanabbul érezzük majd magunkat. (Ez volt akkor a következő. Aztán…) (05:35)

3. Akkor leszünk boldogok, ha megkapjuk, amit akarunk, és annál boldogabbak leszünk, minél inkább megkapjuk, amit akarunk. Ugye ezzel szemben a boldogságunk sokkal inkább azon múlik, hogy mi az, amit mi teszünk, mi az, amit mi adunk, mi az, amire mi vagyunk képesek, milyen az, ahogyan mi élünk, mennyire vagyunk hatékonyak, mennyire tudunk elmélyültek lenni. Tehát ez egy óriási mítosz, hogy a boldogságunk azon múlik elsősorban, amit a mások, vagy amit az élet ad, vagy amit kapunk. Éppen fordítva van. A boldogságunk sokkal inkább azon múlik, amit mi adunk, meg ahogyan mi adunk, és ahogyan mi cselekszünk (és ahogyan mi gondolkozunk róla). (Oké, következő.) (06:20)

4. Azok, akik megkapják az élettől azt, amit nagyon szeretnének, és azok, akik nem kapják meg az élettől, amit ők szerettek volna megkapni az élettől, óriási különbség van a boldogság szempontjából. Ez egy mítosz, de nagyon pontosan látjuk, hogy szinte semmi különbség nincs aközött, hogy valaki megkapja az élettől, amit akar, vagy aközött, hogy nem kapja meg, és közben boldog tud-e lenni, vagy nem. Tehát nagyon boldogok tudunk lenni akkor is, ha nem kapunk meg sok mindent az élettől, és nagyon boldogtalanok tudunk lenni akkor is, ha sok mindent megkapunk az élettől, amit szeretnénk. (07:00)

5. A rossz tapasztalataink és élményeink hosszútávon kihatnak a boldogságunkra. Kiderült, hogy szinte az összes rossz élményünk és tapasztalatunk 3 hónapnál nem tartósabb módon határozza meg azt, hogy boldognak érezzük-e magunkat, vagy nem.

Azután… Nyilván miért is beszélünk erről? Most jövök lefelé. Most kicsit bejárom itt, hú, most olyan, olyan jó, örülök, hogy itt vagytok. Tényleg, én ezt sosem fogom megszokni. Lehet, hogy ezért szeretek ide járni. Most jutott eszembe, látjátok, tehát néha egy-egy dolgot ki kell mondani. Ugye, hogy beszéltünk arról, hogy a boldogság, vagy hogy jól legyünk, milyen összefüggésben van azzal, hogy ne unatkozzunk, ne a megszokás vezessen bennünket. Ugye, és milyen fontos, emlékeztek: másfél méteres szivacskocka, az a boldogság egyik előfeltétele, meg néhány tépőzár. Most jutott az eszembe, itt vagyok, és így mászkálok, nem, ezt nem tudom megszokni, hogy itt vagytok, egyszerűen ez megszokhatatlan. Hát tényleg… miért jöttök ide? Komolyan, nem, nem tudom, ez nem… szóval valahogy, lehet, hogy olyan érzésem van… Ez egy jó mondat, hogy „Lehet, hogy olyan érzésem van…” Nem t’om, ez a bimbózó önazonosság egy ilyen… nem tudom… (Nincs hang – szerk.) Elment az összes hangom. Igen, most egy olyan hasonlat jutott eszembe, de ebből ne vonjatok le mély következtetéseket, hogy lehet egy picit úgy vagyok, mint amikor valaki megházasodik, és még ilyen szerelmes időszakában van, s akkor fölébred éjszaka, és akkor látja maga mellett a szerelmét és „Ez hogy lehet, hogy itt van? Hogy lehet, hogy ez megtörténhetett? Hát hogy lehetek ennyire szerencsefia? Hát ez hát, hogy ez mennyire jó! Hogy így el… De hogy van… 12 éve így vagyok ezzel. Szóval hogy lehet ez? Nem értem, ezt én nem értem. (09:15)

Milyen jó, hogy boldogok lehetünk akkor is, ha egy csomó mindent nem értünk, és főleg pedig hogy nagyon értelmes életet lehet élni úgy is, hogy egy csomó mindent nem értünk. Na jó, következő. Ugye, innen ágaztam-bogaztam el. Azért is beszélünk erről, hogy a házasságot megelőző tévhiteink, amelyek kitartanak sokszor a házasság alatt is, a boldogságra vonatkozó téveszméink, mert nyilvánvalóan van egy föltevésünk, hogyha a gondolkozásmódunkat ezzel kapcsolatban megváltoztatjuk, akkor boldogabban tudunk lenni mind a két szinten. Boldogabbnak is tudjuk érezni magunkat, és főképpen boldogabb emberré tudunk válni. S akkor ehhez kapcsolódik a következő téveszme. Ez pedig így szól… (10:00)

6. Az úgynevezett természetes boldogság, ami csak úgy van, az sokkal jobb, mint amiért megdolgozunk. Sokkal, de sokkal jobb. És kiderült, hogy nem, hát nem és nem és nem. Csak vért kell venni, s megnézni. (Azt mondjuk… és a hetedik így szólt…)

7. Egyébként pedig pontosan tudjuk, hogy mi tesz boldoggá és mi boldogtalanná. Ez az egyik legnagyobb mítosz, mert majd most fogok mondani még legalább tíz pontot. Kicsit beindultam a héten. Hát ilyen, egy ilyen torzóval nem mehetünk tovább, egy ilyen tépett szalvétaszerű előadásokkal. Nem, akkor mármost teljesség. Szóval még mondok több mint tízet, de most közbevetem itt a közepén, hogy az egyik legnagyobb mítoszunk, hogy természetes módon tudjuk, hogy mi tesz minket boldoggá és afelé is megyünk és az alapján cselekszünk. És ha még most elmondom ezt a tízet, nagyon boldogtalannak fogjuk érezni magunkat. Hát hogy ennyi tévedés között éltünk idáig? De remélem, sokkal boldogabb emberek leszünk. Ó, de jó ezt most látni, hogy ez így is van. Jó. (11:20)

Volt akkor egy nyolcadik pont, amikor belementünk abba, hogy az sem biztos, hogy pontosan tudjuk, hogy a férfiak és a nők mitől boldogok, mitől elégedettek a házastársi kapcsolatukban, vagy a társkapcsolatukban. Emlékeztek, erről beszéltünk, hogy milyen fontos lenne tudni a nőknek, hogy a férfiak érző lények. Ez, ugye, mondom, én mondtam. Spontánul reagáló érző lények. Ugye, ugye? Milyen nagy dolog ez, hogyha a nők pontosan látják, hogy a férfiaknak milyen óriási dolog az, hogy… (Maradj, maradj! Majd én.) Szóval hogyha látjuk, hogy mi férfiak úgy vagyunk kitalálva, hogy mennyire fontos nekünk az, hogy érzelmi, lelki társunk legyen, hogy a házastársunk a barátunk tudjon lenni, akivel kapcsolatban érzelmi összetartozásban tudunk lenni. Meghittségben, hogy számíthatunk a társunkra, hogy ez mennyire fontos nekünk. Jaj, sóhajtok egyet. Rendben. (12:40)

Aztán például… csak egyet-egyet ragadjak ki, hogy a férfiak pedig milyen fontos, hogy tudják, hogy a mi kultúránkban még mindig a nőknek mennyire fontos, hogy a férfiak részéről érzelmi támogatást kapnak a személyes életük kibontakoztatásához. Hogy ez ma mennyire fontos még mindig a nőknek. Jaj, sóhajtozok egyet, olyan szép lenne az élet, ha tudnátok. (13:10)

És akkor a végén egy picit ilyen, mondjuk olyan megterhelősebb dologgal zártuk, ez pedig az volt, hogy mások a boldogság okai, vagy a megelégedettség okai, és mások a boldogtalanság okai vagy elégedetlenség okai, a kettőt nem lehet megfordítani, mert nem úgy működik. Emlékeztek, az első két helyen a szexuális problémák és az anyagi bizonytalanság és nehézségek álltak, mint a boldogtalanság okai. De a boldogság okainál egyik sem jelent meg, de a boldogtalanságnál igen, és ehhez hoztam ezt a két, számomra is – igen, azt akartam mondani „szívbemarkoló” – példát. Látszik, hogy azért a héberek jól tudták, ők mindig azt mondták, az érzések helye itt van, a bél. Ezt tudjátok? A bél a lélek tükre. Tényleg így van, ezt nagyon… Bél a lélek tükre. Nem „Béla, éjek tükre”, „A bél a lélek tükre.” Ezért ha valakinek bélproblémái vannak, h-hm, h-hm, az nagyon fontos! Egy felkiáltójelet teszek oda. Ebben az ókori gondolkozásban nagyon szép, a bél, a bél a lélek tükre, a nőknek pedig van egy picit több esélyük is, anyaméh. Óh, a lélek tükre. Itt van az értelem, és a szív köti össze. Ez nagyon, nagyon szép, sokkal pontosabb, mint hogyha a szív volna az érzelmek középpontja. Nem, az itt van. Nem, itt, itt ez… (Jó, jó. Jöjjön a kilencedik pont. Na.) (15:15)

Szempontok a boldogsághoz, hiedelmek - folytatás

9. A pozitív dolgok nagyobb boldogságot fognak jelenteni, és tartósabb lesz a hatásuk.

Erről már érintőlegesen volt szó, de így szól, hogy a pozitív dolgok nagyobb boldogságot fognak jelenteni, és tartósabb lesz a hatásuk, mint ami a realitás. Tehát például azt mondom: „Bárcsak olyan időket élnénk, hogy megvehetném nyárra azt a jó motort!” És ha éppenséggel megveszed, akkor az lehet benned, hogy „Na, ha meglesz a motorom, akkor nagyon-nagyon boldog leszek, és az nagyon sokáig ki fog tartani.” A valóság pedig az, hogy néhány napig leszek nagyon boldog, és a boldogság szinte viszonylag hamar az átlagos, számomra természetes boldogságszintre fog csökkenni. (16:15)

Egy döbbenetes kutatást olvastam. Rákos betegeket kísértek végig, és a boldogságukra, boldogtalanságukra kérdeztek rá. Az egyik fiatalembernél, akkor már negyvenvalahány, vagy hatvan napja követték őt, és egyszer csak kapott egy… (Azt hittem, András te jelentkezel.) Egyszer csak… (Mit mászkálok? Ugye, ez a bajod? Hát, ezt… Kikerültem belőle, ez jó. Na! Szóval.) Szóval a hatvanvalahanyadik napon, ugye nem előre kiszámítható módon megkapta a negatív leletet, hogy meggyógyult. De közben már ugye több mint két hónapja nézték folyamatosan naponta többször a boldogságszintjét. Mi történt vele? Pontosan el tudjuk képzelni, körülbelül három napig volt kimagaslóan boldog. Három napig, néztem a grafikont a két szememmel, és körülbelül három nap után nagyjából az élet természetes hullámzása volt rá jellemző. Az, ahogyan ő nagyjából boldog, vagy boldogtalan… pozitív vagy negatív érzéseket átélő szokott lenni. Három nap. Hát ez nem egy kis újság. (17:50)

Tehát van egy mítoszunk, majd ez kapcsolódik a többihez is, úgy lesz igazán nagyon jelentős, hogy ha azok a jó dolgok meg tudnának velünk történni, vagy azokat a dolgokat meg tudnánk kapni, el tudnánk érni, meg tudnánk nyerni, „megadnád végre”, akkor nagyon boldog tudnék lenni, és nagyon hosszú ideig tartana. Elég sok mese szól a nők zsarnoki macerálásáról. Eszembe is jutott egy, de rég olvastam. Ki… ú, ezt most nem fogom elmondani, csak fölidéződött bennem.

A halász, meg a felesége. Talán ismeritek. A halász kifog egy assz’em aranyhalat, kifogja, és az aranyhal azt mondja, hogy „Bármi kívánságodat teljesítem.” A halász pedig egy ilyen igazi rendes halász, azt mondja „Hazamegyek a feleségemhez, megkérdezem tőle, hogy mi legyen.” Van ilyen mese is, most mit szóltok? Most a mese keskeny mezsgyéje alapján ez a boldogtalanság egyik titka, hogy hazamegyünk a feleségünkhöz és megkérdezzük, de nyilván másról szól a mese. Te tényleg így van, hazamegy a halász, azt mondj… „Jaj, hát kérjél nagyobb házat!” S akkor másnap reggelre nagyobb ház. S akkor megy, másnap is ezt kéri, és harm…, és egyre-egyre nagyobb, végül császárnő lesz, végül az Isten akar lenni. Talán ismeritek ezt a mesét. Végül boldogtalanságba fullad az egész történet. Ez a mese nagyon jól mutatja azt a mohóságot, vagy azt a – nem kapzsiságnak mondanám, ez mohóság – téveszmékbe mártott mohóság. Hogyha ez lenne, akkor nagyon boldog lennék, és az nagyon tartósan kitartana. Rendben. Olvassátok ezt el! Assz’em ez a címe: A halász meg a felesége. (Jó. Aha!) (19:55)

A pénzről szeretnék egy picit beszélni, bár ezt is érintettük már. Nagyon érdekes összefüggést találhatunk. Ez pedig az, hogy szól ez a mondás ugye, hogy „A pénz nem boldogít.” Azt lehetne mondani, hogy a pénz boldogít, kis ideig. A pénz kis ideig boldogít és nem boldogít hosszú távon, egyszerűen megszokjuk. A jóhoz hihetetlen gyorsan hozzászokunk, ezért akármennyi pénzünk van, akármennyivel többet is kapunk, nem leszünk tőle tartósan boldogabbak. De ha megnézzük a másik oldalról, hogy a pénztelenség boldogtalanít-e, akkor hasonlót találunk, mint a házastársi kapcsolatra vonatkozó elégedetlenségnél, hogy – de ezt is pontosan kéne fogalmazni, ez pedig így szól – az a fajta pénztelenség, vagy anyagi nehézség tesz bennünket boldogtalanná, ami az alapvető szükségleteink kielégítését is veszélyezteti, vagy nehezíti. Ezért az egyháznak ez egy nagy bölcsessége volt, már nagyon-nagyon régen megkülönböztettük a – hát így mondja az egyházi szóhasználat – a tisztes szegénységet és a nyomort. Ha nézzük a tisztes szegénység és a nyomor közti különbséget, ha a boldogtalanságra kérdezünk rá, akkor kiderül, hogy a kalkuttai nyomornegyedben élő hajléktalanok vagy a new yorki hajléktalanok szinte ugyanolyan boldogtalannak érzik magukat. Közben a grönlandi eszkimók vagy a maszájok ugyanolyan boldognak érzik magukat. Ezért óriási jelentősége van annak, hogy például Magyarországon ne nyomorogjon senki, mert amíg valaki nyomorog, addig szinte bűnszámba megy azt mondani neki, hogy mondjuk „Pozitív életstratégiákat kellene alkalmaznod.” Hát ez hogy? Az emberi személynek valami döbbenetes lebecsülése. (22:15)

Tehát ezért – ugye ez az egy főre eső nemzeti összboldogság. Ezt bevezették már, bevezették. Nem a GDP-nek kellene a legfontosabb mérőszámnak lennie, hanem inkább ennek. De akkor ez alapján azt mondhatjuk, hogy egy társadalomban mindent el kellene követni azért, hogy ne legyen nyomor. Mert akik nyomorúságban vannak, azoknak nagy pofátlanság dumálni. Na, ezt most nem tudom egyszerűbben mondani. Na, ez így, így. (Egészségedre! Olyan aktívak vagytok itt az első sorban. Ez jó. Jó, tehát, ugye ezt mondja… ) A pénzről tehát a legtöbb ember azt gondolja, hogy nagy boldogság hosszú ideig, a valóság az, hogy kis boldogság rövid ideig. A nyomorúságról meg beszéltünk. (Következő, most ez nálam a tízes pont. Nem t’om, hogy ennek van-e értelme, vagy nincs. Hogy érzitek magatokat? Egy komoly kérdés, hogy melegetek van, fáztok? Picit huzat van. Ah, ah. Jó, nem mintha tudnék bármit is tenni, csak úgy megkérdeztem. Tényleg, na, a következő mítosz így szól… Hát de milyen érdekes, van, aki sapkában ül. Na, tényleg, többen is vagytok. Nyugodtan, nyugodtan. Assz’em emlegettem nektek Sepsiszentgyörgyön, mikor voltam, ugye mínusz 7-8 fok volt októberben, és én is két pulóverben tartottam az előadást, a nézőtéren pedig télikabát, sál, sapka. Ugye úgy, úgy… hát mégis, milyen jó volt, nem úgy, mint ez. Szóval… A következő mítosz.) (24:35)

10. A boldogságot a génjeink előre meghatározzák.

Tehát valaki vagy boldog, vagy nem. Vagy boldog típus,vagy boldog alkat, vagy boldogtalan típus, boldogtalan alkat. Nem találták meg a boldogságért felelős gént. Nincs ilyen, a legtöbb kutató azt mondja, a boldogság egy annyira komplex valami, hogy értelmetlen volna is egyetlen génhez próbálni kötni és azt kutatni, mert hogy annál sokkal összetettebb. Na de azért itt még érdemes… föltennék egy kérdést. Szerintetek a boldogságnak van-e valami előre meghatározott alap szintje, aminek van valami örökletes, akár valamiféle genetikai háttere? Létezik-e a boldogságnak valamiféle alapszintje, ami hát meghatározó? (Kicsit iszom. Háhá!) (25:45)

Az Egyesült Államokban nagyon izgalmas egypetéjű, kétpetéjű iker vizsgálatokat végeztek nagyon hosszú ideig, és most a következő kutatási eredmény, több is, mint hipotézis áll rendelkezésünkre. Ez pedig így szól, hogy „A boldogságnak létezik egy valamiféle alapszintje, ami jellemző az adott emberre.” Tehát hogy ilyesmi azért létezik, hogy vannak olyanok, akik amikor csak úgy vannak, valamivel boldogabbnak érzik magukat úgy általában, míg mások, amikor csak úgy vannak, valamivel kevésbé érzik boldognak magukat, hogy ilyesmi azért létezik. Tehát hogy a boldogságnak van egy valamiféle alapszintje. Most akkor az a kérdés, hogy ez hány százalékban befolyásolja azt, hogy mennyire vagyunk boldogok, vagy nem? Akkor ez egy izgalmas kérdés. Egy 95% - 5% - 15%? Hogy van? Hmm. (27:00)

Egy Ljubomirszkij nevű boldogság-kutató, huszonvalahány éve kutatja a boldogságot, ő azt találta rengeteg-rengeteg kutatás után, hogy körülbelül 50%. Tehát hogy a boldogságunknak létezik egy alap szintje, és körülbelül 50%-ért felelős. Jó, ez hoz egy realitást. Számomra a jó hír az az, leülök és azt mondom „Ja, hát hogyha én nem vagyok egy alap szinten olyan nagyon… hát akkor miért törekednék arra? Miért tenném magam boldogtalanná azért, hogy nekem az alap szintem alacsonyabb? Milyen jó, akkor azt elfogadom, hogy nekem esetleg ez alacsonyabb. Tehát az örökletes rész körülbelül 50%. Viszont ugyanez a kutató nagyon határozottan rengetegszer írja, hogy a boldogság alap szintje, ami valamiképpen egy adottságunk és a között, hogy a boldogságunk szintje milyen, nagy különbség is lehet. Tehát az alap szint, és a boldogság szintje nem ugyanaz, egyáltalán nem ugyanaz. Tehát lehet bárkinek alacsonyabb a boldogság szintje, mint másoknak, attól még lehetséges, hogy valaki sokkal boldogabb emberként él, akinek alacsonyabb az alapszintje. És akinek általában magasabb az alapszintje, ő pedig élhet nagyon boldogtalan emberként. Ez a jó hírünk. (28:45)

Tehát az egy eleve… tehát mítosz, hogy az ember boldogságszintje eleve adott, és azzal nem lehet mit csinálni. Nem így van, egy alap szint adott, de csak 50%-ig határoz meg. Oké. Akkor jön a másik, nyilván itt kezd izgalmas lenni. Hát persze, mert akkor mi határozza meg a boldogságot? Még van 50%-unk, ezt akkor most kockázzuk ki. Hát természetesen a körülmények. Egészséges vagyok, beteg vagyok, jól megy sorom, rosszul megy sorom, van állásom, nincs állásom, kis házam, nagy házam, férjem, feleségem, feleségem, férjem, gyerekem, több gyerekem, nincs gyerekem. Kinek ki, ugye, pap vagyok, apáca vagyok – ez nem alternatíva. Azért azon is sok múlik, hogy mire törekszünk, ugye én… magamra néztem, nem lesz egy jó irány. Szóval, hát azért akkor itt van, van elég sok dolog. Például olyat is vizsgáltak, hogy a boldogság és az időjárás összefüggése. Eszkimó ország, rohadt hideg, Afrika, dög meleg, és akkor mondjuk a floridai szerencsések. Elmondanám nektek, hogy, de hogy ilyeneket kutattak, ezt nagyon bírom, az időjárás nincs kimutatható hatással a boldogságra. Tehát az örökös télben is lehetünk boldogok, és az örökös nyárban is lehetünk boldogok, és Magyarországon is. Na de erről majd még beszélek, mert azért itt vár ránk néhány meglepetés. (30:40)

Na most a… ú, most ezt közbevetem. Ezt közbevetem, ezt nem bírom megállni. Látjátok, egyensúlyozok. Nem tudom, hogy látjátok-e, engem láttok, azt nem tudom, hogy az egyensúlyozást, hogy úgy érzem, nagyon sok adatot, meg ilyesmit mondunk, az tud unalmas is lenni. Ugye, hogy jaj, mármost… de közben azért picit emésztjük is ezt, most egy közvetett… közbevetett kérdés. Mit gondoltok – ezek elég friss adatok – ha azt kérdettük meg, hogy Európa országai közül Magyarország mennyire boldog, vagy boldogtalan, a magyar lakosság hány százaléka mondja magát… „Elégedett vagyok az életemmel, elégedetlen vagyok az életemmel.” Akkor Magyarország körülbelül hányadik az európai országok listáján? Jó, 98, ez eddig a csúcs. Ez már igen, a régiókra lebontva, sőt, hát ez már megye, alsó negyed, alsó negyed. Azt hittem az alsógatyának van csak ilyen alsó negyede. De igen, igen, azt se tudjuk, hány ország. Hát persze, most könnyű, 17, na de mennyiből? Elmondanám a szívderítő tényt. Magyarország az európai országok rangsorában a harmadik legboldogtalanabb ország. Két ország van csak mögöttünk, de épp csak egy picivel, de azért…

Tippeljetek! „Vatikán!” Hogyha paranoid természetű lennék, azt gondolnám, te provokálsz engem. Kihasználod a védtelen, kiszolgáltatott helyzetemet, hogy bárki lenyilazhat néhány jól irányított szóval. Nem, nem. Bulgária, Románia. Ő vannak még ott, mint mi, hát mögöttünk egy egész picivel. Majd a nemzeti sajátosságainkról szeretnék beszélni. Nagyon érdekes, nagyon fontos, akkor azt látjuk, és… Mit gondoltok, melyik ország a… ? Olaszok? Nem. Nem, nem, az olaszok elég jól állnak, olaszok elég jól. Hát figyelj, ahol nem kell annyit fűteni, az már jó. Tessék? Na? Ó, hát van, van, már megszületett a jó megoldás. Kár, hogy nem ti mondtátok, ezt sajnálom. Dánia, Dánia. Na de akkor, ú, látj… hoppácska! Most biztos… Dániába kell menni. Veszem a kis cuccot, indulunk Dániába. Ott, és akkor beleülök a boldogság magas szintjén, ott fogok lubickolni. Az derült ki, hogy akik elhagyják az országot, általában egy kicsit boldogtalanabbak. És mégpedig valószínű, hogy azért, mert hiszen a boldogsághoz emlékeztek, értelmes élet, szociális kapcsolatok, érzelmi támogatás – ugye emlékeztek, ezek nagyon ott vannak, s mikor valaki kiszakad a saját hazájából, akkor nagyon sok… a boldog emberhez fontos emberi kapcsolatból is kiszakad. Ezért tehát ha most valamelyikőtöknek az volt a gondolata, hogy „Bezzeg Dániában!” ugye erre lehetne mondani, hogy „Magadat mindenhova viszed.” Oké, tudok ilyen bíztatókat, erre kifejezetten gyakoroltam. Jó, tehát… ja, még akkor megmaradt a számunk. (35:20)

Hány százalék a körülmény? De a körülmény itt látjátok, rengeteg minden benne van. Egészség, betegség, házas vagyok, gyerekem van, nagy ház, kis ház, nagy kutya, kis kutya, macska, tengeri malac, tetű, minden. Hát volt olyan, emlékszem, általános iskolások voltunk, és úgy 3-4 évente az egész osztálynál volt. Volt, ugye hogy volt? Hát miért, a tetű is csak egy ember, neki is élni kell. A körülmények, képzeljétek el, mindössze 10%. 10 nyamvadt, girhes százalék. Töppedt kis 10 százalék, töppedt 10 százalék. Átadtam? Szikkadt 10 százalék, nyamvadt 10 százalék. 10 százalék, és legtöbben azt gondolják, hogy „Ha a körülmények… 10 százalék. Na ja. Megyek tovább, és még a körülményekről lesz szó egy másik összefüggésben, most ezt emésszétek, légyszi’! Hogy eddig hogy éltél… Annyira kedves tudok lenni, ez nem tudom hol ragadt rám. (Jó. A következő pont nálam 12.) (37:00)

12. Ha én házas lennék…

A jelenlévőknek a mi statisztikáink szerint 40%-a házas, 60% még egyedül van, vagy éppen nem házas. (megszakadt a hang – szerk.) Ú, látjátok, a Nagy Testvér figyel minket. Szóval, hogy létezik egy mítosz, főleg az egyedülállók körében, főleg olyan egyedülállók körében, akik nagyon szeretnének megházasodni. „Ha én házas lennék…” Ha-ja-dia-digadom… Hát, drágáim, elmondanám nektek, hogy a házasok és az egyedülállók szinte semmilyen különbséget nem mutatnak, a házasok egy picit boldogabbak, de gyakorlatilag elhanyagolható mértékben. Azt is megnézték, hogy a házasok mikor mutatják a legnagyobb boldogságot. Tudjátok, mit mondott itt valaki? „Mikor elválnak.”, azt mondja. Hát ez jó, hú, azért hozzuk a magyar átlagot, jó. Az derült ki, hogy a házasságkötés után körülbelül 2 évig. Van valami magasabb boldogságszintünk, ami kimutatható. 2 év után hmm, alap szint. Ezt az ittlévő egyedülállóknak mondom. Én igazán az vagyok, ti ültök, vigyázz. Tehát attól, hogy valaki egyedülálló, szó sincs róla, hogy boldogtalanabbnak kellene lennie, és nem is az. A probléma az az, amikor befészkelte a gondolat magát a fejembe, hogy „Ameddig nem vesz el engem Brünhild, nem lehetek boldog.” Ez a gondolat viszont bombabiztosan tesz boldogtalanná. Ez ekkora betűs szakirodalom. Tehát nem az egyedülléttől leszünk boldogtalanok, hanem attól, ha van egy gondolatunk, hogy ameddig egyedül vagyunk, nem lehetünk boldogok, illetve hogy „Ameddig nem vesz el engem szívem… - nem tudom, a ti szakterületetek – addig nem lehetek boldog.” Ez viszont nagyon boldogtalanná tesz. Hát azért ez elég izgalmas, nem, hogy egy gondolat sokkal inkább boldogtalanná tesz, mint az, hogy egyedül vagyok, vagy házas. Oké. (40:40)

Mondom a statisztikát is. A házasok 25%-a mondta, hogy nagyon boldog, az egyedülállók 21%-a mondta, hogy nagyon boldog. Tehát erre mondtam azt, hogy nincs nagy különbség a kettő között. Megyünk tovább. Háhá! Egy újabb mítosz! Leleplezzük. Ez egy olyan jó érzés, egy krimi. Utóbbi időben kipihent vagyok. Ez nagy baj. Sokkal összeszedettebb az ember, ha egy kicsit szomorú, azt tudjátok? Az enyhe szomorúság sokkal összeszedettebb és reálisabbá tesz. Igen, de úgy meg nem érdemes annyira élni. Jó. Valahogy ez sehogy se áll össze. Na, a következő mítosz így hangzik… (41:35)

13. Addig vagyunk boldogok, amíg fiatalok vagyunk.

Addig jó az élet, addig szép az élet, ah, addig szép. Óriási mítosz. Az egyetemisták között végzett kutatások és a többi korcsoport, középkorúak, nyugdíjasok – az derült ki, hogy az egyetemisták mondják magukat a legkevésbé boldognak. Hoppá!

2000 II. világháborút túlélt, vagy a koreai háborút túlélt egészséges katonát vizsgáltak, mert 20 éven keresztül követték őket, a következő derült ki. 22 évig követték őket, s akkor végül utolérték a katonákat. (Nahát, szóval! Rossz éjszakám lesz ma, hánykolódok: Mit csináltam? Mit csináltam 9 órakor?) Kiderült, hogy ezek a veteránok 65 és 75 éves koruk között voltak a legboldogabbak. Tehát ez egy óriási mítosz, hogy fiatalon tudunk vagy lehetünk boldogok és idős korban nem. A tények éppen a fordítottját mutatják. De még akkor arról nem beszéltünk, hogy ki az, aki tesz is valamit a boldogságért és ki az, aki nem. Tehát ez most az alapján van, hogy mindenki úgy él, ahogy szokott. Akkor épp a fordítottját kell mondanunk. Idősödve boldogabbá válunk. Kivéve, ha nem építjük ki az önsorsrontó boldogító stratégiáinkat, ugye, mint például kicsiny hazánkban, jó combosan. (43:40)

Na, erre egy másik. Az a baj, hogy túl sokat olvasok, néha egy kicsit élhetnék is. Kutatás. Mit gondoltok ti – a magyar népesség körében zajlott – hogy az egyház mennyire kompetens abban, hogy képes megmutatni a boldogságra vivő utat? Hogy tudja, hogy hogyan lehet boldognak lenni. Nagyon izgalmas magyar kutatás. Azért beszélek erről, mert nagyon nagy százalékban mondtátok, hogy igen, igen, hogy nagyon is, hogy a papok azt nagyon kenik-vágják. Ez egy mítosz, a valóság szikkadt 20%. Ugye, hát a mai magyar felnőtt lakosság azt mondja, öt emberből egy gondolja, hogy tudunk valamit mondani arról, hogy hogyan lehetünk boldogok. Hmm, jó kis tükör. (Na. A következő mítosz…) (44:55)

14. A boldogságra rá kell találni.

A boldogság kék madarát kell valahogy elcsippenteni, tehát keresni kell és rátalálni. Na ez egy óriási mítosz, hogy keresni kell és rátalálni. Most akik matekban jók, ti összeadtátok az 50 meg a 10 százalékot, s a maradék 40% múlik rajtunk. 40% lehetőségünk van, hogy boldogok legyünk, 40%. Óriási nagy szám, hihetetlen sok. Főleg, ha összevetjük azt, hogy a körülmények 10%, és amit mi tehetünk, 40%. Döbbenetes lehetőség. 40%, ezért tehát az egy mítosz, hogy a boldogság olyasmi, ami el van rejtve, ki tudja, hogy hogyan, akkor azt keresni kell, kutatni, és tök nagy szerencse kell rá, hogy valaki azt megtalálja. Hát ez egy combos kis mítosz. A boldogság nem kívül van, hanem belül. Mondjuk ilyen egyszerű mondat. Jó. (46:15)

Egy Martin Seligman, a pozitív pszichológiának az egyik atyja, több könyv is jelent meg tőle, olvassátok el, érdemes. Három csoportba osztották, osztja, osztják a depresszióban szenvedőket. Enyhe, közepes, középsúlyos, és súlyos depresszió. Most a súlyos depresszió az olyan, hogy minden nap egy küzdelem, hogy fölkeljek az ágyamból, hogy egyáltalán valahogy a normális létfenntartást vigyem, az a súlyos depresszió. Nem az, amit ma mondanak… két gimis lány: „Olyan depis vagyok ma…” Ez nem pszichiátriai kategória, „Olyan depis vagyok ma.” Seligman kifejezetten súlyosa depressziós emberekkel végzett egy kísérletet, s a következőt kérte tőlük. 15 napon keresztül minden este gondolják végig a napjukat, válasszanak ki három jó dolgot abból a napból, azt éljék át újból, és írják le. Az eredmény döbbenetes, ugyanis a súlyosan depressziós emberek nyilvánvaló, hogy nagyjából gyógyszeres ellátásban részesülnek. Ugye, hogy a gyógyszeres ellátás segíti őket, hogy egyáltalán életben tudjanak lenni. Az ilyen embereknél ez a 15 nap végtelen egyszerű gyakorlat, a többségük a súlyos depresszióból a közepes vagy az enyhe depresszióba lépett át, és 94%-uk azt mondta, hogy ez alatt a 15 nap alatt megkönnyebbültek. Egy ilyen nyúlfarknyi dolog. Három jó dolog, gondolj vissza rá, éld át, írd le. Ezért Seligman azt mondja, hogy az enyhe és a középsúlyos embereknek nem kellene gyógyszert adni, ezt mondja. Hogy igazán indokolt a gyógyszer adása súlyos depressziós embereknél. De hogy egy enyhe depresszióval nem érdemes bogyeszokat kapkodni, mert a 40% itt van a fejünkben, a kezünkben, és egyszerű dolgokkal is óriási dolgokat lehet tenni. Tehát ez így szólt, a tizennegyedik – ugye mítosz – hogy a boldogságra rá kell találni. Szó sincs róla, 40%: neki kell veselkedni. (49:30)

15. Akkor leszünk boldogok, ha megváltoztatjuk a körülményeket.

Ugye ez már adódik a többiből, ez onnan levezethető. Mondanék két mondatkezdést, ami viszont bombabiztosan a boldogtalanság felé visz. Az egyik így szól: „Boldog lennék, ha… Tehát boldog lennék, ha végre kineveznének. Boldog lennék, ha végre megkérnéd a kezem. Boldog lennék, ha megkérnéd a lábam.” Hát hogy vegyem le rólad, s a… na, tehát ez a „Boldog lennék, ha…” „Boldog lennék, ha nem volna a refluxom. Annyira boldog tudnék lenni, ha nem lenne aranyerem. Annyira boldog tudnék lenni, ha nem lenne szemüvegem, Annyira boldog tudnék lenni, ha nem lenne rajtam a túlsúly. Arról nem is beszélve, hogy mennyire boldog tudnék lenni, ha lenne egy rendes farmerom, végre.” Ez az, ez az a gondolat, befészkeli magát a fejünkbe, és itt látjátok, nagyon komoly módon is be lehet fejezni, hát életbevágó módon is be lehet fejezni ezeket a mondatokat, hogy „Nagyon boldog lennék ha… nem lennék rákos beteg. Ha nem lennék rákos beteg, akkor nagyon boldog lennék. S hogy ezek mítoszok. Illetve hogy „Boldog leszek, ha… akkor leszek boldog, ha… Most így nem lehetek boldog, de ha… akkor boldog leszek. (És mondom a harmadikat. Ezt egy külön pontba vettem, a 16., ami a gondolkozásunkban tünetként megmutatja, hogy hogyan lehetünk boldogtalanok, a 40%-ot hogy lehet jól, jól megcsinálni. (Ez pedig így szól…) (51:40)

16. Nem leszek soha olyan boldog, mint akkor.

Ez a harmadik. Hát, most visszaemlékszem, de szép is volt, mikor érettségi után volt egy gyönyörű nyarunk. Jaj, és Földvár felé félúton találkoztam valakivel, s ott kezdődött valami, ó, régi Balaton. Na ez tesz aztán kifejezetten kipurcanttá minket. Hogy már sosem leszek olyan boldog, mint akkor, mint amikor… Ez. Közben az idősebbek boldogabbak, mint a fiatalok. Háhá! Én egész jó úton járok. Ugye? Mi jól csináljuk. Jó. (17. Na ezt is érintettük. Az anyagi… hmm. Mondok egy pici élményt, már mindig a pontok.) (52:45)
Időkép.hu

Ez a 40% olyan izgalmas, hogy úgy folyamatosan lehetőségek között vagyunk, és folyamatosan… ez egy folyamatos téma, és hiába tudja valaki ezeket, most magamra mutatok. Néhány hónappal ezelőtt rátaláltam az interneten az időkép.hu portálra. Mondom, hát ez remek! Odakattintok, szinte percre pontos időjárás jelentést lehet látni. Innen már csak egy-két klikkelés volt az időkép.eu, s kitágult Európa, Dániával együtt, Bulgáriával és Romániával, és tudjátok, szerda a szabadnapom. Ezért elkezdtem már hétvégén nézni, hogy az előrejelzések szerint hazánkban sütni fog-e a nap, jó lesz-e az idő. Most Tiszántúl, Dunántúl… és hozzá kapcsolódott egy gondolat, hogy „Ferinek egy szabadnapja van.” Nem úgy, mint a többségnek, ugye, szombat-vasárnap. Ugye jól mondom? Ugye, stimmel. Jó, nekem egy szabadnapom van. (Na! Jaj, most… ú most… Na jó. Ez jó.) Zidan eszembe jutott. Ő csinálta a VB-n, ő volt az, Zidan? Tönkretette a karrierjét. S akkor emlékeztek, mit szólt. „Beszóltak.” Hát… Benéztél…? Ide figyelj! Szóval tehát az agyamba befészkelte magát egy gondolat. A gondolat így szól, hogy „Nekem egy nyomorult szabadnapom van, érdemes ilyenkor összehasonlítani magunkat másokkal, az egy nagyon fontos stratégia. Tehát nagyjából a papokon kívül más nincs ilyen rossz helyzetben. Tehát akkor most egy, és ha azon a napon nem süt a nap… Most elmondanám, ha szerdán nem süt a nap, akkor én egy hetet végigéltem úgy, hogy nem volt szabadnapom. Ha sütött a nap, az a baj, mert nem a szabadnapomon sütött, tehát az rettenetesen bosszantó. Hát nem bosszantó? „Megint hétvégén esik az a… rohadék eső.” Ugye, nem igaz, amikor egy hetet éltem boldogtalanul, mert ha nem sütött a nap, azt mondom „Na tessék, még most se süt!” Ha sütött, azt mondom „Bezzeg nem a szabadnapomon süt! Most akkor a szerda kimaradt a felhők miatt…” Tovább nem merészkedünk, és akkor a következő szabadnapomig egy hét. Közben ti szombat-vasárnap.

Látlak titeket, és a mosolyotok nem őszinte. Nem, és nem érzek benne együttérzést. Úgy érzem, mintha rám hullana a gúnyotok. Tehát néhány hét alatt begyakoroltam magamban azt, hogy a szabadnapomon muszáj, hogy süssön a nap. Mu-száj. Muszáj, muszáj! Muszáj. Tél van, izé van, napsütés. Beültem többször az autómba, miután jó alaposan megnéztem az EU időjárást, HU időjárást, és nekieredtem a nap megkeresésének. Ez egy pici gyógyírt adott. Tehát arra gondoltam „Szegény Tiszántúliak! Ó, nyomorultak! Bezzeg én itt Keszthelyen!” Tulajdonképpen néhány hónap alatt eljutottam oda, hogy egy, egy őrületesen boldogtalanná tevő gondolatsor alakult ki hozzá a cselekvésmóddal. „Muszáj, hogy süssön a nap, csak akkor tudok boldog lenni. Ha nem süt a nap, akkor mármost mit csináljak.” Egyszer csak éreztem, hogy kezdek, kezdek hülye lenni. Komolyan, tehát hogy reggel kinyitom a szemem és vele együtt a laptopot és megnézem, hogy hol süt a nap. De így történt. Ezen nevettek? Nem jövök, nem jövök ide többet, nem jövök. Az a 10% nagyon fáj, a környezet 10%-a. És akkor visszaidéztem, hogy tulajdonképpen hogy csináltam én ezt régen, mikor még normális voltam? Hogy voltam én akkor normális? Rájöttem, régen úgy csináltam, ha sütött a nap, azt mondtam „Ez hihetetlen! Süt a nap!” Dehogy néztem én időjárás jelentéseket, mentem, sütött a nap, hurrá. Nem sütött a nap? „Ú, de jó, megyek moziba.” Ez a program kiegészült „Ú, de jó, megyek, megyek valami vízbe. Ugye, jó kis wellness centrum.” És mi lett néhány hónap alatt? „Semmi nem jó. Süt a nap, de miért van hideg?” (58:20)

Jó, ezt csak érzékeltetni szerettem volna veletek, de lehet egy kicsit hosszú voltam. Olyan érdekesnek tűnt a saját életem. Néhány hét és hónap alatt könnyűszerrel begyakorlunk egy teljesen gyagya magatartásformát. Gondolkozással, érzésekkel, cselekvésmóddal, visszaemlékezéssel, jövőtervezéssel, mindennel. Mondom az ellentétpárját. Mikor kosárlabdáztam, már papként, játszottunk és ott elszakadt a keresztszalagunk. Picit ott el is ájultam, egy elég csúnya sérülés volt, s akkor mentő, mentővel be a kórházba, műtét, és ahogy ott feküdtem az ágyamon, visszaemlékeztem, hogy éppen néhány nappal azelőtt volt bennem az a gondolat, hogy én mennyire szeretek sportolni. Ugye az élsportot abbahagytam a papszentelés után, de a sportolást nem. Nagyon szívesen sportoltam rengeteg mindent, például a kosárlabda bajnokságban játszottunk, ilyen amatőr módon. És hogy, hát hogy én el se tudom képzelni, hogy én sport nélkül fogok élni. De hát miért is kellene nekem sport nélkül élni? Hát én biztos nem is tudnék. Hogy és ez milyen jó, hogy én sportolok. Néhány nap múlva benn feküdtem a kórházban. Az első műtétet elrontották, öt hónap kálvária, még egy műtét. Aztán meg most tulajdonképpen nincs is keresztszalag a térdemben. Ez azt jelenti – jobb térdemben – hogy nem tudok síelni, focizni, kosarazni, semmi olyat nem csinálhatok, ami oldalirányú mozgás, mert instabil a jobb térdem. Ékes bizonyítéka ennek a helyzetnek az, hogy mennyire azt gondoltam még a sérülés előtt, hogy elképzelhetetlen, hogy én sport nélkül éljek, de ha el is képzelem, tuti, hogy iszonyú boldogtalan leszek. S egyszerűen nem így van. Persze, hogy fáj, vagy szomorú, vagy… egy csomó mindent el lehet mondani, de hallatlan jól lehet élni térdszalag nélkül is. Látjátok? Jobban is mozog, nem zavar, csak így… csak az a baj, hogy lefelé is mozog. Így kell egy centivel magasabbnak lenni. Rázok egyet a lábamon… Na, jó. (60:50)

Tehát akkor három mondat. Még egyszer elismétlem, hogy be tudjátok vésni. „Boldog lennék, ha…”, „Boldog leszek, ha…”,vagy „Boldog leszek akkor…”, vagy „Boldog leszek, amikor…” és végül „Már sose leszek olyan boldog, mint…” Ez a három technikánk. (61:15)

17. Az anyagi dolgok boldoggá tesznek.

(Alternatív program is zajlik. Ők boldogok, ugye, mi meg itt szenvedünk. Azt mondja…) 1976-ban 12000 első éves főiskolást és egyetemistát kérdeztek meg arról, hogy mire vágynak az életben, és mit tartanak fontosnak. Azután 37 évesen is megkérdezték őket, mind a 12 ezret, hát akit lehetett. Az derült ki, hogy akik elsősorban anyagi dolgokra vágytak, 20 évvel később boldogtalanabbak voltak, de ami méginkább kiderült, az az, hogy akik elsősorban anyagi dolgokra vágytak, jóval több lelki zavarral éltek, mint azok, akik nem anyagi dolgokra vágytak elsősorban. (Na akkor…! 8-10 perc! Akkor a 18-as…) (62:30)

Tehát akkor tudjuk, hogy az anyagi jólét nem boldogít. Ugye, akkor ez… ez is egy mítosz, mert nem tudjuk. Legföljebb, hogy ja, ja, ja… de ahogyan az életet visszük, az sokszor egyáltalán nem árulkodik ennek a tudásáról. Na ezt a kutatást nagyon izgalmasnak tartom. Figyeljetek! 1967-ben és 2005-ben 260 ezer főiskolást és egyetemistát kérdeztek meg. Hát azért ez már valami. Azt kérdezték tőlük, hogy az anyagi gyarapodás, az anyagi jólét mennyire fontos számukra? 1967-ben 42% mondta azt, hogy az nagyon-nagyon fontos. 2005-ben 71%. Tehát hiába tudjuk, hogy nem az boldogít, évtizedek alatt körülbelül 10%-kal butulunk és teszünk meg szép lassan mindent azért, hogy még rosszabbul legyünk. Elég szép! Ez azért szép, mert most már a tudással együtt is így csináljuk. (64:05)

És akkor mondok egy másikat. Ez pedig ennek a visszája, ez még megrendítőbb. Azt mondja. 1967-ben azt kérdezték – többek között – hogy nagyon fontosnak tart-e az életben valamilyen értelmes életfilozófiát, valami értelmes életszemléletet, vagy értelmes életcélt, ezt nagyon fontosnak tartja-e. ’67-ben a 260 ezer egyetemistának a 86%-a azt mondta, hogy azért az fontos, az fontos. Mit gondoltok, hogy 2005-ben? Arcomra van írva. Azaz. 52%. Miközben az egyik kimagasló pontja a jól-létnek, hogy megtaláljuk az élet értelmét, hogy elmélyülten, önátadottan, elkötelezetten tudunk valamit cselekedni. Ez azt jelenti, hogy 2005-ben a főiskolások és egyetemistáknak a fele pontosan rossz irányba megy, miközben azt gondolja, hogy jó irányba megy. Ezzel a kutatással most már nagyon is érthető, hogy miért az jön ki, hogy az egyetemisták a legboldogtalanabbak. Már nyilván nem az egyetemmel függ össze, és egy korosztályról van szó. Azért ez mármost szívbemarkoló nekem, szívbemarkoló. (Jó, 18, ezt a nők kedvéért.) (65:55)

18. A szépség boldoggá tesz.

Hát olyan kutatások vannak, hihetetlen. Zacskót tesznek a fejére, de tényleg… hihetetlen dolgok vannak. Akkor mint a cirkuszban, tudjátok, hogy ilyen… Áll a hogy hívják, a szupermen és akkor a feje ki van vágva, s oda kellett bedugni a fejüket és akkor mosolyogni, vagy valami, hihetetlen kutatások vannak. Kiderült az, hogy a szépségnek és a boldogságnak nincs egymással összefüggése, nincs. De valaminek van, azt meg érdemes tudni. Tehát a szépség és a boldogság összefügg egymással, de nem így. Nem úgy, hogy a szépek boldogok, akik nem szépek, azok nem boldogok. Bár mondjuk ki mondja ezt meg, de mindegy. Hogy kéne akkor ezt mondani? Aki magát szépnek tartja, ő boldog, aki magát csúnyának, boldogtalan. Nagyon leegyszerűsítve. És Magyarországon a nők hány százaléka elégedett a testével? „Egy!” Ez jó! De nem én vagyok. Ugye, csak úgy gondoltad… ez egy ilyen óvatos becslés volt, hogy „Én nem, barátnőim nem, hát biztos van valami őrült, aki…” De a legdöbbenetesebb az, hogy nagyon közel jársz az igazsághoz. Magyarországon néhány százaléka, tehát ilyen 3-4-5-6, ilyen százaléka mondja magáról azt, hogy elégedett a testével. És akkor elkezdték nézni, hogy a plasztikai műtéten átesett nők mennyire boldogok, vagy nem. Ugyanaz mondható el, mint a pénzről. Kis ideig, kis boldogság, s utána minden megy ugyanúgy. Tehát mondom most a trükköt. „Nem érdemes Dániába menni mellplasztikára.” Ezt, ha ezt elviszitek magatokkal, én megtettem, amit meg tudok… katolikus papként. Én ezt nem is tervezem, el is mondom nektek, én kigyógyultam ebből. Na nem mondom, hogy nem vágyakoztam egy kicsit néha, de… Jó, hát az ember nem tökéletes. Tessék? Férfiaknál a mellplasztikát? Ez viszonylag kicsi merítés lett volna. De, igen, de… de, de. A „de, de, de” nem arra vonatkozott, hogy nézték-e vagy nem, mert erről most nem olvastam az utóbbi hónapokban. A nőkkel vagyok elfoglalva, ne haragudj. Nekem sokkal jobb irány, mint a… Na jó. Szóval… de azt viszont tudjuk most, hogy rákérdeztél, azt tudjuk, nem t’om hány éve olvastam ilyesmit, hogy a férfiak péniszmérete… Igen, igen, hát ez se… ebben semmi vicces nincsen. Tehát hogy az énkép, a férfiak énképe és a péniszméret között van összefüggés. Hát ezt most… hát de most… hát miért, nem része az énképednek? Ki van takarva, vagy mi? De most már látjuk, hogy ez is egy mítikus dolog. Kicsi pénisszel is lehetünk boldogok. Tényleg így van. De most… és nagy pénisszel is lehetünk boldogtalanok. Így van. Kedvesek vagytok, ezen… derültség, na jó. Nem t’om, hogy beszéljünk még valamiről, vagy… vagy ez most így jó? Jó, tehát összefüggés aközött van, hogy szépnek tudom-e tartani magam. Azt tudom-e mondani, hogy „Jó, jó ez így, jól vagyok így.” Na, nem akarom ezt… jól van. (71:00)
Hirdetés

Még várnak ránk mítoszok. Még lesz, lesz egy pár, és utána nagyon szeretnék magyar vonatkozású dolgokat még külön kiemelni. Ú! Annak az 50%-nak a kedvéért… Oké. Lenne egy nagyon fontos hirdetésem. András, ellenőrizz engem, hogy én ezt jól mondom-e, légyszi, hogy… Ugye itt a Millenárison egy óriási lehetőség, hogy lehetünk. Ez egy óriási lehetőség, fantasztikus. Tehát az, hogy mi ide jövünk és kapjuk a helyet, és rengeteg ember itt dolgozik, ez, ez… én e fölött sem tudok napirendre térni, ez egy óriási dolog. De nyilván hogy más programok is vannak, állandó egyeztetés, ilyesmi, ezért néha a Teátrum, néha itt. Igen, igen, ez így van, így, ez, ez, még így is az összes tíz ujjamat megnyalom minden kedd után, hogy itt lehetünk, hogy így lehetünk. Na de! Lesz 4 olyan kedd ebben a félévben, amikor nem lehetünk itt. Hát lehetünk, csak terem nem lesz. Tehát olyan, olyan fontos programok vannak, hogy, hogy… Most ezért a következőt találtuk ki, hogy „A kedd az kedd.” Tehát azt… én valahol beszélni akarok kedden, az… És hogy ezt a csillapíthatatlan vágyamat valahogy betölthessem, megkértük a régi helyünket a Pázmány Jogi karon, a Szentkirályi utcában, hogy mehetünk-e oda, mikor így adódik. Nagyon kedvesek voltak velünk és azt mondták, hogy „Igen!” Tehát, tehát. Tehát ez azt jelenti, hogy bonyolódik az élet. Kavarodik, keveredik, hogy két hét múlva… Mária Rádió kedves hallgatói! Elküldtem. Tehát két hét múlva Szentkirályi utca, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Kar. Ámde bocsi, 350 hely van. Hogy ezzel a helyzettel mit kell kezdeni, nem tudom. A mai alkalommal annyit tudtam tenni, hogy ezt mondtam. Jövő héten lehet, hogy valami ötlettel is előállok, de azért ezt tudjátok. András így van, ugye? Jól, jól mondtam? Jó. Jó. Köszönöm a figyelmeteket! Hirdessünk! (74:15)