Mk 1,29-39 - Évközi 5. Vasárnap – B év

2012.02.05.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

2012. február 5. – ÉVKÖZI 5. Vasárnap

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Jób 7,1-4.6-7)

Katonasor az ember élete a földön, és napjai olyanok, mint a napszámos napjai: kívánkozik árnyék után, mint a szolga, és várja munkája végét, mint a napszámos. Nekem is kárba veszett hónapok jutottak részemül, és keserves éjjeleket számlálok magamnak. Ha lefekszem, kérdem: Mikor kelek újra? Majd várom az estét, és mire beáll a szürkület, jóllakom kínnal. Napjaim gyorsabban szaladnak, mint a takács vetélője, és remény nélkül eltűnnek. Emlékezzél meg, hogy életem már csak lehelet, és szemem nem lát többé boldogságot.

Szentlecke (1Kor 9,16-19.22-23)

Mert ha hirdetem az evangéliumot, nincs miért dicsekednem, hiszen kényszer alatt vagyok. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! Mert ha szabad akarattal teszem ezt, jutalmam van; ha pedig kénytelen-kelletlen, csak ügyintéző vagyok. Mi tehát az én jutalmam? Hogy az evangéliumot hirdetve ingyen adjam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumból eredő hatalmammal. Mert én, bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg. A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek. Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne.

Evangélium (Mk 1,29-39)

Ezután mindjárt kiment a zsinagógából, és elmentek Simon és András házába Jakabbal és Jánossal együtt. Simon anyósa lázasan feküdt. Mindjárt szóltak is neki miatta. Odament hozzá, és felsegítette a kezénél fogva. Erre rögtön elhagyta a láz, és felszolgált nekik. Amikor beesteledett és a nap lement, odavitték hozzá az összes beteget és a megszállottakat: az egész város odagyűlt az ajtóhoz. Meggyógyított sok beteget, a különféle bajokban sínylődőket, és sok ördögöt űzött ki, de nem hagyta őket szóhoz jutni, mert azok ismerték őt. Másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék. Simon, és akik vele voltak, utána mentek. Amikor megtalálták, azt mondták neki: ,,Mindenki téged keres.' Azt felelte: ,,Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem.' És bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, és ördögöket űzött.

Szentbeszéd

Egészen természetesnek tarthatjuk azt, hogyha valaki idősödik már és fogytán van az ereje, és talán annyi indíttatása sincs, hogy sok mindent tegyen és cselekedjen, akkor olyan magától értetődő módon lelassul és megáll, és időt szán az elmélyülésre, a csöndre vagy a magába tekintésre, ez egészen természetes. Vagy hogyha valaki éppen most mélyponton van, vagy egy krízisben, vagy egy nagy elakadásban, vagy éppen tanácstalan, hogyne volna természetes az, hogy éppen akkor megáll, lelassít, elmélyül, csöndet tart, hogy valami többet meglásson, megsejtsen abból, amit még ebben a pillanatban nem lát, nem érzékel, de fontos volna, hogy láthasson.

Az életnek van nagyon sok olyan helyzete, pillanata, időszaka, vagy korszaka, amikor olyan magától értetődő, hogy megállunk, magunkba fordulunk, csendet tartunk. A mai evangélium azonban éppen nem ezek közé való, mert a mai evangéliumban tudjuk azt, hogy amikor megtörténik ez a sok gyógyítás ott Kafarnaumban, akkor Jézus éppen belemelegszik a küldetésébe – mondjuk így. Éppen benne van, ha nem is a kellős közepén az időt tekintve, de olyan értelemben benne van a kellős közepén, hogy mármost cselekszi és teszi, mondja és megvalósítja azt, amiért ebbe a világba jött. Aztán ráadásul egy egész napot végig tanított és gyógyított, egy egész napot. Ott szorongott, ahogy mondja az evangelista, az egész környék, az egész város.

Tulajdonképpen egy olyan helyzetben, amiből egyáltalán nem következik az, hogy „Na most álljunk meg.”, hát most kezdte el csinálni, most van benne éppen, éppen a lendületben. Mondhatjuk azt, hogy „Na, elkezdődött a nyilvános működés. Hát most áll meg? Hát eddig volt ideje bőven állni, elmélyülni.” Ráadásul nagyon korán kel, ahogy mondja a szent író, és elmegy egészen egyedül. Tulajdonképpen a helyzetből ez a magányra vágyása, az hogy elmegy, csöndet tart és elmélyül, nem is következik, de egy kicsit sem. Akkor pedig érdemes volna egy picit azon elmélkedni (És tudom, hogy hideg van, én is érzem, ezért próbálok gyors lenni, vagy lényegre törő. Inkább az jobb, ugye, ha lényegre törő vagyok. Mert ha csak gyors vagyok, akkor nem sokat visztek haza. Tehát akkor igyekszem lényegre törő lenni. Hogy… de van öt pont.) Tehát akkor ez fölszólít engem, hogy nagyon igyekezzek lényegre törő lenni, mert hogy akkor valószínű, hogy valószínű, hogy érdemes Jézustól nem csak azt ellesni, hogy „Na, akkor csinálni, na, akkor cselekedni, na, a jót megtenni, amire lehetőség van. Na, ha benne vagyunk valamiben, akkor aztán vinni, vinni és csinálni.” Hanem megállni, csöndet tartani, elmélyülni akkor is, amikor az a legkevésbé tűnik logikusnak, vagy magától értetődőnek. Mondom akkor a gondolatokat.

(1) Megállni akkor, amikor éppen hatékony vagyok, éppen mennek a dolgok. Megállni akkor, amikor jól mennek a dolgok. Külső dolgok, belső dolgok, amikor jól vagyok. Megállni akkor is, amikor jól vagyok és jól mennek a dolgok és cselekvésben vagyok és hatékony vagyok.

Egy nagyon érdekes gondolatot hallottam sok-sok évvel ezelőtt. A kutatók azt kutatták, hogy vajon a kínai Nagy Fal miért épült meg. Nyilvánvaló, volt egy előzetes gondolatuk, hát persze hogy azért, mert hogy olyan nagy volt már a Kínai Birodalom, meg kellett építeni a falat, hogy a kívülről jövő támadásoknak a Birodalom ellen tudjon állni. Miután hihetetlenül hosszú ez a határszakasz, a fal nagyon alkalmas volt erre a védelmi funkcióra. A kutatók egy nagyon érdekes hipotézissel álltak elő később, mert hogy úgy tűnt, hogy ez talán reálisabb. Ez pedig így szól: A kínai Nagy Fal lehet, hogy sokkal inkább azért épült meg, mert volt egy bölcs császár, aki azt akarta, hogy a Birodalom ne terjeszkedjen tovább. Hogy a fal nem csak azért épült, vagy épülhetett meg, hogy a kívülről jövő támadásoknak ellen tudjon állni a birodalom, hanem azért, hogy a Birodalom álljon már meg a terjeszkedésben. Álljon meg a növekedésben, mert ha nem tud megállni pont akkor, amikor jól mennek a dolgok, amikor hatalmas és erős, akkor annak nem lesz később jó gyümölcse. Azóta is él ez az elgondolás, hogy talán ez a Nagy Fal inkább épült meg azért, hogy valamiféle keretet és korlátot adjon azoknak, akik a falon belül vannak, és ne pedig, hogy a külső ellenségtől védje meg azokat, akik belül vannak.

Ez akkor az első. Néha az életben arra van valahogy szükségünk, hogy akkor álljunk meg, amikor a dolgok jól mennek. Kívül vagy belül, amikor cselekvőképesek vagyunk és hatékonyak.

(2) Megállni akkor, amikor a dolgoknak még éppen az elején vagyunk, vagy akár éppen a közepén vagyunk, a kellős közepén vagyunk. Egy idős atyáról, emlékeztek. Összejött egy baráti társaság, és egymás után fölidézték, hogy milyen papjaik voltak az elmúlt évtizedben. Akkor szó került az egyik atyára, aki már akkor régen nem élt, és akkor valaki úgy fölsóhajtott, azt mondta, hogy „Ó, hát az atya! Na ő tanított meg minket arra, hogyha délben szól a harang, akkor eldobjunk kapát, kaszát, mindent, ami a kezünkben van, mert ha dél van, akkor imádkozunk.” Délben,a mikor éppen a munkának az elején, vagy a kellős közepén vagyunk, amikor talán a legkevésbé kellene megállni, mert éppen úgy benne vagyunk. Azt mondta „Ettől a paptól tanultuk meg, hogyha szól a harang, dobjunk el mindent, ami a kezünkben van.”

(3) Megállni akkor is, meg tudni állni akkor is, amikor éppen valami jót teszünk. Aquinói Szent Tamásról szól ez a legenda, vagy anekdota, hogy újabb és újabb feladatokat kapott az elöljárójától, s akkor egy nagyot sóhajtott, és azt mondja. „Egyre több a munkám – de nem itt fejezte be, nagyot sóhajtott – egyre több a munkám, egyre többet kell imádkoznom.” Ha egyre több a munkám, akkor azzal egyenes arányban egyre többet kell imádkoznom. Mert ha egyre több a munkám, és egyre kevesebbet imádkozom, annak nincsen jó vége. Egyre több a munkám, bizony most akkor többet fog kellenem imádkozni. (Rendben van ez így? A hideget elég jól toleráló beszéd ez? Jó, köszönöm, hogy mondjátok, hogy igen.)

(4) Megállni akkor, amikor a környezetünk is azt sugallná, hogy „Hát most ne állj meg! Hát most ne álljunk meg! Most, most, most jó, most csináljuk jól, most vagyunk benne, most ne álljunk meg!” Hiszen itt, amikor mennek az apostolok oda Jézushoz, s azt mondják „Hát most ne álljunk meg Mester, most ne álljunk meg, beindultak a dolgok Kafarnaumban. Lendületbe jöttünk, hát most ne álljunk meg!”

És akkor ezt a történetet biztos mindannyian ismeritek. Sok-sok évvel ezelőtt az egyik filmben volt, és azóta sokaknak jelent ez valami fontos üzenetet, hogy amikor az expedíció tagjai bennszülötteket kérnek meg, hogy a nehéz pakkjaikat vigyék, és egy elég erőltetett tempóban mennek, mert az expedíciónak megvan a maga ütemezése és valamikor el kell érni az expedíció célját. Egyszer csak, mikor minden jól megy és benne vannak, és lendületben vannak, egyszer csak ott azok a helybéli emberek leraknak mindent a hátukról, a vállukról mindent, és azt mondják nem mennek tovább. Az európai emberek nem értik, „Hogyhogy nem megyünk tovább? Ütemezés van, cél van, minden megfelelően halad, miért nem megyünk tovább?” S akkor azt mondja a teherhordóknak a vezetője: „Azért, mert túlságosan is előre szaladtunk, és be kell várnunk a lelkünket.” Mi itt vagyunk, de a lelkünk nem ért bennünket utol, valahol lehagytuk. Álljunk meg akkor is, ha jól mennek a dolgok, és várjuk be a lelkünket.

(5) Megállni akkor, amikor leginkább azt mondanánk „Megállni? Most nem, mert nincs rá idő.” Hát most nem állunk meg. Most éppenséggel nincs rá idő.

Eszembe jutott két történet, az egyik saját élményem. Mikor édesanyám meghalt, akkor az nagyon megrendített engem és nagyon legyöngültem ebben. Akárhányszor visszagondolok, 1 év, 5 év, 10 évvel később, mindig oda jutok, hogy nekem akkor meg kellett volna állnom. Hogy akkor nekem kellett volna egy pár hét, vagy néhány hónap, hogy azt mondani, hogy „Szeretnék megállni, mert ez most nagyon fontos az egész további életem szempontjából.” De mit mondtam magamnak? Hogy nincs rá idő. Nincs rá idő, lehetőség, föltétel, és persze nagyon sokszor valóban így van, hogy nincs rá idő. De talán már az is egy lépés, mikor azt mondjuk, attól, hogy most azt mondjuk nincs rá idő, még meg kéne állni, attól még meg kéne. Legalább ennyi, legalább ennyit adhatunk magunknak, hogy azt mondjuk „Lehet, hogy nincs rá idő, de meg kellene állni.” És talán ez már tud egy változást hozni.

Aztán eszembe jutottak kedves ismerőseim. Megszületett a harmadik baba. Na, idáig lettek mindennel. Munkával, feladattal, tornyosultak az elvégzendő dolgok. Semminek nem értek a végére. Az volt az életérzésük, hogy „Nincs semmire se időnk.” Akkor egyszer csak, egyszer csak kitalálták azt, hogyha így élünk, akkor az egész család szét fog hullani, mindenki nagyon boldogtalan lesz. Azt találták ki, hogy amikor lefeküsznek a gyerekek, s már hallják a szuszogást, akkor bemennek a gyerekszobába, és nézik őket. Nem csinálnak semmit, nem főznek egy kis teát, egy kis kakaót, nem mosnak, nem vasalnak, nem tanulnak, nem vizsgáznak, hanem nézik a gyerekeiket. S aztán ahogy ketten ott újból és újból minden este megálltak és nézték a gyerekeiket, sikerült a szónak jó értelmében fölvenni egy életnek egy jó ritmusát. Megállni akkor, amikor egészen nyilvánvaló, hogy nincs idő arra, hogy megálljunk.

A mai evangélium tehát egy nagyon sajátos üzenetet hordoz. Hogy képesek legyünk megállni akkor is, amikor éppenséggel a helyzetből az adódna, hogy „Most semmiképp!”, pedig érdemes.