Mk 2,1-12

2012.02.18.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Olvasmány (Iz 43,18-19.21-22.24b-25)

,,Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat. A nép, melyet magamnak formáltam, dicséretemet hirdeti majd. De nem engem hívtál, Jákob, és nem értem fáradoztál, Izrael. Nem vettél nekem pénzért illatos nádat, és véresáldozataid hájával nem lakattál jól engem; de megterheltél engem vétkeiddel, fárasztottál bűneiddel. Én, én vagyok az, aki eltörlöm gonoszságaidat önmagamért, és vétkeidre nem emlékezem.

Szentlecke (2Kor 1,18-22)

Isten hűségére mondom, hogy beszédünkben, amelyet hozzátok intéztünk, nincs: ,,igen’ is meg ,,nem’ is. Mert Isten Fia, Jézus Krisztus, akit köztetek hirdettünk, én, Szilvánusz és Timóteus, nem volt ,,igen’ is meg ,,nem’ is, hanem az ,,igen’ valósult meg benne. Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind ,,igen,, lett őbenne. Ezért az ,,ámen’ is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére. Aki pedig megerősít minket veletek együtt Krisztusban, és aki felkent minket, az Isten, és ő az, aki pecsétjével megjelölt minket, s a Lélek zálogát adta szívünkbe.

Evangélium (Mk 2,1-12)

Később újra bement Kafarnaumba, és elterjedt a híre, hogy a házban van. Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: ,,Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.’ Ültek ott néhányan az írástudók közül is. Ezek azt gondolták magukban: ,,Hogyan beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint egyedül az Isten?’ Jézus rögtön észrevette lelkében, hogy így gondolkodnak magukban, ezért azt mondta nekik: ,,Miért gondoljátok ezeket szívetekben? Mi könnyebb, azt mondani a bénának: ,,Bocsánatot nyertek bűneid, vagy azt mondani: ,,Kelj föl, vedd ágyadat és járj? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani — ekkor a bénához fordult: — Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!’ Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent. Ezt mondták: ,,Ilyet még nem láttunk soha.’

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumban ha keresünk egy fonalat, ami átszövi a különböző – egymástól látszólag messze eső – motívumokat és szempontokat, akkor rátalálhatunk egy olyan közös szálra, egy olyan fonálra, amit úgy nevezhetünk meg, hogy valami fontos dolog van a mögött, amit látni lehet. Hogy vannak jelek, de a jelek mögött van valami nagyon fontos. S hogy a mai történetben a jelek mögé nézhetünk, és a mai esti elmélkedésben megnevezhetnénk azokat a fontos tartalmakat, amik a jelek mögött vannak. Rögtön az első, amikor a korabeli embernek a gondolkozásmódját ismerjük, akkor tudjuk nagyon jól, éppen csak néhány mondatban megnevezve a korabeli ember így gondolja el: ha valaki beteg, a betegség valaminek a következménye. Minek a következménye a betegség? Természetesen Isten a jó embert megáldja, ezért ő egészséges, a bűnös embert azonban megbünteti, ezért ő beteg lesz. Az ószövetségi ember gondolatvilága az, hogy a betegségnek van valami oka, valami háttere, mégpedig nagyon sajátosan először is az embernek a bűne, és aztán a mögött pedig Istennek a büntetése. Ezért tulajdonképpen a bűnös emberre úgy tekintenek, mint egy olyan valakire, akit Isten éppen megbüntetett valamilyen bűne miatt. Ezt csak azért mondom bevezetésképpen, mert a Szentírásban több olyan helyet is találunk, ugye gondoljunk például János evangéliumára, mikor a vakon születettel kapcsolatban kérdezik meg a tanítványok ezt: most mondd meg, Mester, ő vétkezett, vagy talán a szülei vétkeztek, hogy már eleve vakon született? Ki, milyen bűnt követett el, hogy valaki vakon született? Ez a korabeli gondolkozásmód. Ehhez képest milyen szép az, hogy ott van az a négy ember, aki ugyanebben a gondolkozásban élt: a betegség a bűnnek a következménye. És mégis megfogták azt az embert négyen is, és elsegítették Jézushoz. Miért ne mondhatták volna: mi pontosan tudjuk, hogy aki beteg, az a bűnének a következménye! Hát akkor tessék! Akkor igya ki azt a keserű poharat az utolsó csöppig! És hogy ez mégsem így élt a szívükben. Azért, mert ő beteg, és mi gondolhatjuk azt, hogy ez az ő bűnének a következménye, ezt a négy embert nem akadályozta meg, hogy jót tegyenek vele.

Az első gondolat így szól, hogy Jézus, ahogyan az embert látja, nem egyszer ugyanazt a jelenséget háromféleképp is megnevezi. Egyszer azt mondja: ez itt valami bűn. De gondoljunk csak arra, hogy épp, amikor keresztre feszítik, akkor mit mond? „Atyám, ne ródd föl nekik bűnül, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” Tudatlanság. Jézus sokszor tudatlanságnak lát valamit, vagy nevez meg valamit, sokszor bűnnek nevez meg valamit, sokszor betegségnek nevez meg valamit. Ez tulajdonképpen nem egyszer ugyanannak valamelyik oldala vagy nézete. Ezért az első gondolatunk így szól: de nagy dolog az, hogy miközben gondolhatom azt, hogy most mindegy, hogy így van vagy nem, hogy bűnös vagy… Láthatok e mögött valami mást is. Hogy bűnös vagy, de láthatlak téged betegnek is. Akit a saját bűne nyomorított meg. Láthatlak téged tudatlannak is, aki a tudatlansága miatt követi el a egymás után a bűnöket, és még csak észre se veszi, hogy hogy él, vagy mit tesz.

Böjte Csabától talán tudjátok ezt a történetet. Egyszer ment hozzá az újságíró, és kérdezi őt, tájékoztatás után, hogy hát látom, hogy itt ez a fiatalember, azt mondták nekem itt többen, hgoy nagy csoda, hogy egyáltalán itt tud lenni, és nem ül a börtönben, merthogy agyonütötte a saját édesanyját. De hogy ez egy olyan gyilkos gyerek. És Böjte Csaba testvér a következőt mondta: ó, igen, ő az a fiú, aki egy veszekedésben olyan szerencsétlenül ütötte meg az édesanyját, hogy az meghalt. Ő az a fiú. Csaba testvér másképpen látta azt a fiút. Nem kente el, hogy mégse így volt, meg véletlen volt. Igen, ő ütötte meg.

De nem mindegy, hogy hogy látjuk egymást! És ahogyan egymást látjuk, láthatjuk egymást sokféleképpen, az meghatározza azt, hogy hogyan cselekszünk érte. És hogyha például egy bűnös társunkra úgy tudunk tekinteni, mint egy tudatlan valakire, vagy egy beteg emberre, másképpen tudunk hozzáállni. És lehet, hogy ez a hozzáállás segíti őt a bűnéből való kigyógyulásban. Ez az első gondolat.

A második, Jézus azt mondja, a szent író fogalmazza ezt így, hogy amint az a négy ember leereszti a kibontott tetőn keresztül a beteget, akkor azt mondja, hitük láttára így szólt hozzá: „bűneid bocsánatot nyertek.” Hogyhogy a hitük láttára? Hát a hitüket nem lehetett látni! Azt lehetett látni, hogy fogták az ágyat, azt lehetett látni, hogy kibontották a tetőt, hogy leengedték oda. Azt lehetett látni. De a szent író mégsem ezt mondja, hogy iparkodásuk láttára mondta Jézus, jó, hát tényleg nagyon sokat tettetek érte. De azt mondja: a hitüket látva. De érdekes! Érdemes azon elgondolkodni, ahogyan cselekszünk az életben, a mögött mi a hitünk. Hogy milyen hit tárul föl a tetteink mögött. És milyen nagy dolog az, hogy sokszor mi magunk azt mondjuk, nem, én nem-nem-nem érzem, hogy különösebben hinnék. És valaki látja a tetteinket, és ő hívő embernek lát minket. Hogy mikor valaki kínlódva, hezitálva, töprengve, kételyeivel küszködve, sokszor a hitetlenségével birkózva, de eljön minden vasárnap. Eljön minden szombat este a misére. Ha én a tetteit látom, azt mondom: na, hát egy hívő ember!

A tetteink mögött sokszor olyan finoman, szinte észrevétlenül megjelenik az a hit, amire nem egyszer még mi magunk se látunk rá elég erősen. Egy történet, amit olvastam néhány héttel ezelőtt, megtörtént eset: Pakisztánban volt egy hatalmas földrengés. 8,2-es, ha jól emlékszem. És egy édesapa, amikor megtörtént a földrengés, és ő túlélte, az első gondolata az volt: hol van a fiam?! Mert a fiát ő vitte el aznap az iskolába. S odarohant az iskolához, hogy megnézze, hogy mi van a fiával. És odaért, s az iskola helyén egy hatalmas romhalmazt talált. Elkezdett azon gondolkodni, hogy hol van a fiának az osztályterme. És a romhalmazban megkereste azt a helyet, ahol valahol az osztályterem lehetett, és elkezdte puszta kézzel ezeket a törmelékeket szétszedni. És egymás után mentek hozzá az emberek, és mondták neki, hogy hát hagyja már! Nem látja, hogy vége van?! Hát ez itt reménytelen! Hát felesleges! És így ment hozzá a tűzoltó, és így ment hozzá ez és az és amaz, és mindenki próbálta lebeszélni… Ez az édesapa egyetlen dolgot mondott csak: segítsetek! Kérlek, segítsetek! És hordta el a törmeléket 12 órán keresztül. Aztán 24 órán keresztül és 36 órán keresztül. És közben szólongatta a fiát. S egyszer csak a fia visszaszólt. Mert az történt, hogy két hatalmas betondarab úgy esett egymásnak, hogy az egy sajátos sátrat képezett. És ők pont be tudtak oda húzódni a sátor alá. És több mint tízen megmenekültek. És akkor később elkezdtek beszélgetni erről, a következő derült ki: mikor megtörtént a földrengés, a fiú ott kuporodott az összedőlt épület alatt az összes többi fiútársa tudta, hogy a helyzet reménytelen. De a fiú visszaemlékezett arra, hogy az apja a következőt mondta neki: „fiam, nincs olyan helyzet, amiben ne számíthatnál rám”. S a fiú azt gondolta: akkor ez is egy helyzet. S az én apám azt mondta: nincs olyan helyzet, hogy ne számíthatnék rá. És ő elkezdte várni az apját. És az apa, amikor látta a romhalmazt, ami az iskolából lett, akkor eszébe jutott, amit a fiának szokott mondani, hogy „fiam, nincs olyan helyzet, amiben ne számíthatnál rám”. És elkezdte elhordani a kezével a törmeléket.

De nagy dolog az, ahogyan a tetteink mögött a hitünk föl tud tárulni. És nem egyszer, hogyha végignézzük az életünket, vagy akár csak a mai napunkat, miközben mi azt gondoljuk, hogy ááá, több-kevesebb hit volt csak bennünk! A tetteink mögött, a tetteinken keresztül talán jobban rálátunk arra, hogy van hitünk, ami segít bennünket a cselekvésben. Ha nem lenne hitünk, amire talán nem is látunk rá, biztos nem lennénk itt. Egész biztos.

Harmadik gondolat. Megbetegszik ez az ember, és nem egyszer tudjuk az életben azt, hogy a betegség mögött nem Isten büntetése van, hanem a saját igazságérzetünk. Nem egyszer, amikor bűnöket követünk el, van bent egy belső iránytűnk, egy belső mértékünk, és az azt mondja, hogy ez így nem rendes. Ez így nincs rendjén. És nem egyszer a belső igazságérzetünk megbetegít minket. Hogy a betegségen keresztül fölismerjük azt, hogy valamit nem tettünk helyesen. Vagy hogy valami itt elcsúszott. Nagy dolog az, hogyha nem Isten büntetésének látjuk azt, hogyha nem egyszer valami ilyesmi történik velünk, hanem fölismerjük azt, hogy a lelkünk annyira egészséges belül, hogy még ha mi le is akarjuk őt beszélni arról, hogy nem olyan nagy baj az, azt mondja: de bizony, az bűn volt! Olyan egyértelmű qqqmérték van mibennünk!

Nem tudom, azt tudjátok-e, hogy akik a bűnözőknek a… bűn elkövetésével foglalkoznak, nem egyszer beszélnek arról, hogy a bűnöző tudtán és akaratán kívül olyan nyomokat hagy, hogy el lehessen őt kapni. Hogy még a bűnelkövetők között is nagyon sokan, akik tudva-akarva követik el a bűncselekményt, rendelkeznek azzal a belső, finom érzékkel, ami éppen a tudva-akarva ellenére nyomokat hagy. Azért, hogy őket csípjék fülön, és hogy az igazság rendje helyreálljon. De nagy dolog, ha föl tudjuk tárni magunkban az igazság és az igazságosság belső mértékét és rendjét. Sokkal jobban járunk vele, mintha megbetegszünk.

És aztán az utolsó. Azt mondja a szent író, hogy mikor látták ennek az embernek a meggyógyulását, dicsőítették Istent. Meglátták a gyógyulás mögött Istent. Egyszer Viktor Emmanuel Franklt, aki négy évet volt koncentrációs táborban, kérdezték arról, hogy mit tart ő jónak, az életében mit gondol arról, hogy mi az, hogy jó? Vagy mit tart ő boldogságnak? S akkor nem sokat gondolkodott, azután a négy év után a következőt mondta: jónak tekinthetjük mindazt a rosszat, ami nem történt meg velünk. Ezért tulajdonképpen nap mint nap rengeteg jó dolog történik velünk. Mindaz óriási áldás az életünkben, ami nem történt meg velünk, pedig éppenséggel megtörténhetett volna. És lehet, hogy ez egy nagyon kifacsart, nagyon sarkos látásmód, de egy olyan valaki, aki átélte azt, hogy elképzelhetetlen rossz dolgok is tudnak az emberrel történni, őneki volt érzéke arra, hogy észrevegye, hogy a jó mögött mennyi áldás van. Hogy mennyire nemcsak a jó természetes! Hogy sajnos a rossz is természetes. És mert a jó és a rossz egyaránt természetes ebben a világban, ezért ha a mai napomra nézek, akkor mondhatom azt, hogy nagyon-nagyon sok rossz dolog nem történt ma sem meg velem. És hogy talán e mögött van valaki. Mindenesetre a mai evangéliumban vannak jelek, és a jelek mögött nagyon fontos kincsek, nagyon fontos értékek. És milyen nagy dolog az, hogyha mi hívő emberként nemcsak a jelekig és a jelenségekig látunk, hanem valami mélyebbet is megélünk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf