Mk 2,1-12 - Évközi 7. Vasárnap - B év

2012.02.19.

Megosztom
Elküldöm

2012. február 19. – ÉVKÖZI 7. Vasárnap – B év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 43,18-19.21-22.24b-25)

,,Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat. A nép, melyet magamnak formáltam, dicséretemet hirdeti majd. De nem engem hívtál, Jákob, és nem értem fáradoztál, Izrael. Nem vettél nekem pénzért illatos nádat, és véresáldozataid hájával nem lakattál jól engem; de megterheltél engem vétkeiddel, fárasztottál bűneiddel. Én, én vagyok az, aki eltörlöm gonoszságaidat önmagamért, és vétkeidre nem emlékezem.

Szentlecke (2Kor 1,18-22)

Isten hűségére mondom, hogy beszédünkben, amelyet hozzátok intéztünk, nincs: ,,igen' is meg ,,nem' is. Mert Isten Fia, Jézus Krisztus, akit köztetek hirdettünk, én, Szilvánusz és Timóteus, nem volt ,,igen' is meg ,,nem' is, hanem az ,,igen' valósult meg benne. Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind ,,igen,, lett őbenne. Ezért az ,,ámen' is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére. Aki pedig megerősít minket veletek együtt Krisztusban, és aki felkent minket, az Isten, és ő az, aki pecsétjével megjelölt minket, s a Lélek zálogát adta szívünkbe.

Evangélium (Mk 2,1-12)

Később újra bement Kafarnaumba, és elterjedt a híre, hogy a házban van. Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: ,,Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.' Ültek ott néhányan az írástudók közül is. Ezek azt gondolták magukban: ,,Hogyan beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint egyedül az Isten?' Jézus rögtön észrevette lelkében, hogy így gondolkodnak magukban, ezért azt mondta nekik: ,,Miért gondoljátok ezeket szívetekben? Mi könnyebb, azt mondani a bénának: ,,Bocsánatot nyertek bűneid, vagy azt mondani: ,,Kelj föl, vedd ágyadat és járj? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani -- ekkor a bénához fordult: -- Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!' Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent. Ezt mondták: ,,Ilyet még nem láttunk soha.'

Szentbeszéd

A mai evangéliumban nagyon sok mindent láthatunk, és sok mindent vehetünk észre, de a lényeg, amit nayon érdemes valódi mélységben megpillantanunk az a jeleknek, a jelenségeknek a hátterében van. Sokszor 1:1-ben nem is látható, de mégis ott van, és nagyon érdemes, hogy az érzékenységünket valamiképpen kifinomítsuk és kiterjesszük az ilyen értelemben nem is látható, de észrevehető dolgokra, lényegi dolgokra.

1. Rögtön hadd kezdjem azzal, ami talán a leg szembetűnőbb. Ez pedig az, azt mondja a szent író, hogy amikor Jézus látja azt a négy embert, ahogyan a hordágyon engedik lefelé a beteg társukat, akkor így fogalmazza meg „Látva a hitüket, így szól ehhez az emberhez.” Tulajdonképpen látja a hitüket? Nyilván nehéz, mert most Jézussal kapcsolatban sok mindent nem tudhatunk, hogy benne az isteni és az emberi természet hogy van, de talán azért mégiscsak bátorkodhatunk kimondani azt, hogy nem, a hitüket nem lehet látni. Ha most itt körbenéznék a templomban, egymás szemébe néznénk, akármennyire is néznénk egymás szemébe, a hitünket nem láthatnánk. Mi az, amit mégiscsak egészen nyilvánvalóan lehet látni? Ennek a négy embernek a szinte abszurditásig menő erőfeszítését, ahogy képesek kibontani a tetőt és annyira akarják azt a beteg társukat odavinni Jézus elé. A tetteket lehet nagyon látni. És mégis a szent író joggal fogalmazza ezt így meg, hogy Jézus akkor látta a hitüket, és azt mondta a beteg embernek.

A hit abban a maga közvetlenségében, ahogyan azt látni lehetne tulajdonképpen láthatatlan, de észre lehet venni például a tettek alapján és a tettek meglátása révén. Miért akarom ezt nagyon hangsúlyozni? Mert például ahogy itt vagytok, vagy ahogyan saját magunkra tekintünk, nem egyszer a hitünkkel vívódó emberként érzékeljük magunkat. Nem egyszer azt mondjuk „Nem, most valami szárazság van bennem, valami sötétség, most ezt nem tudom jól, nem látom világosan.” De a tetteinkben mégis olyan világosan kifejezésre tud jutni az a hit, amivel kapcsolatban esetleg nagyon sok kérdésünk van. Az a hit, amire vonatkozóan azt mondjuk mi magunk is, hogy „Ezt most nem tudom pontosan, így van, vagy úgy van, magam sem tudom, hogy tudok-e ebben hinni.” És a tetteink mégis tükrözik, kifejezik, meg tudják mutatni a hitünket.

Egy kisfiúról olvastam nem olyan régen. Sok évtizeddel ezelőtt – a történet egészen valós – egy olyan iskolába jár, ahol egy olyan kályhával fűtenek, vaskályhával, amibe az órák kezdete előtt valamelyik diáknak kell mindig befűteni, körülbelül egy órával azelőtt, hogy a diáktársai megérkezzenek, és a vaskályha egy óra alatt már olyan jó meleggé teszi azt a termet, hogy lehetővé válik a tanítás. Az történik az egyik napon, hogy az a fiú, aki ki van jelölve arra, hogy éppen ő fűtse be ezt a vaskályhát, nem tudni hogyan és miképpen, de minden esetre valahogy nem csak a fa gyullad ott meg a kályhában, hanem az egész iskola. Az iskola elkezd hatalmas lánggal égni. Kirohannak a tűzoltók és kimentik ezt a fiút. De miután ő ott elájul, ezért aztán nagyon súlyos égési sérülései vannak deréktól lefelé nem csak a bőre, az izmai is szinte elégnek. Beviszik őt a kórházba, és ahogy tudják megműtik, és aztán megint megműtik, s az a fiúcska ott fekszik a kórházi ágyon, s egyszer csak, mert azt hiszi, az édesanyja és az orvos, hogy nincs tudatánál, de annál van, hallja, ahogy azt mondja az orvos az édesanyjának „Nem sok esély van, hogy túlélje. Nem sok esély van rá, hogy életben marad.” A fiúcska ezt hallja, és azt mondja magában „De én életben akarok maradni.” Mindent elkövet azért, amennyit ő tud, hogy életben maradjon, és aztán eltelik néhány nap és néhány hét, és úgy tűnik, hogy a közvetlen életveszélyen túl vannak, és egy alkalommal azt hiszik, hogy a fiú alszik. Megint ott az orvos, és az édesanyja. Az orvos azt mondja „Hát, nem gondoltuk volna, hogy túléli, de hát sajnos egészen biztos, hogy egész élete végére béna marad. Nem fogja tudni mozgatni a lábait.” A kisfiú, akiről azt hiszik alszik, nem alszik, hanem hallja, és azt mondja „Muszáj, hogy tudjak járni.” Aztán a szülei hazaviszik, és persze, hogy nem tud járni. Megkéri az édesanyját, hogy minden nap masszírozza meg a lábát, mert az biztos segít majd neki. Persze az édesanyja nem nagyon bízik benne, de a fiáért megteszi. Aztán ahogy kitavaszodik, egy tolókocsival kitolják őt és aztán otthagyják, mert látják, hogy nagyon szeret ott kint lenni a kertben, s végül… Végül a kisfiú fogja magát és kilöki magát a tolókocsiból, és odakúszik, odacsúszik a kerítéshez. Minden erejét összeszedve a kerítésnél föláll, és aztán próbál egyik fogás, másik fogás, menni a kerítés mellett a kezével kapaszkodva és vonszolva maga után a lábát. Ahogy tavaszodik és aztán nyárba hajlik, ezt minden nap megteszi. Olyan sokszor csinálja azt, kiveti magát, odakúszik, hogy egészen kikopik a fű ott, ahol ő csúszik és húzza, vonszolja maga után a saját lábait. Egyszer csak, ahogy ezt teszi hét számra, hónap számra, egyszer csak egy picit már megmozdul a lába. Most már nem csak tehetetlenül vonszolja maga után, egy picit már a lába is segíti ezt a mozgást. Szóval előbb-utóbb elkezd mozogni a lába. Ez a kisfiú azt mondja „Hát ha megtanultam járni, megtanulok futni.” Próbál futni, és próbál futni, és csinálja, és csinálja, és fut, és bekerül az egyetemi csapatba, mint sportoló. És most már csak a történet legvégét mondom. Végül ez a kisfiú világcsúcsot fut 1 mérföldön, és ő lesz a világcsúcstartó a fedettpályás 1 mérföldes síkfutásban. Nem tudni, hogy a kisfiú hitét láttuk volna, vagy nem láttuk volna, de amit csinál, azt lehet látni. Hogy a tetteink mögött valóban ott van a hitünk. És milyen nagy dolog, ahogy megnézzük a tetteinket és rácsodálkozhatunk a saját hitünkre. Ez akart az első lenni.

2. Tudjuk azt, hogy a korabeli gondolkodás szerint a beteg ember a bűnnek a büntetését szenvedi.

(Itt a hangfelvétel megszakad, sajnálatos technikai hiba miatt a szentbeszéd folytatása nem kerülhetett archiválásra. Ha valaki ott volt a szentmisén, és tudná emlékezetből folytatni, kérem tegye meg! – szerk.)