Tartós, megelégedett és boldog társkapcsolat
2012.02.21.
Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntelek mindannyiótokat!
Hó! Megint itthon! Én így élem meg. Nagyon szeretek itt lenni. Megint találkoztam olyanokkal, akik nem tudtak beférni. Szeretném megint mondani, mert ugye ahogy beszélgettünk, ott volt néhány perc, kiderült, hogy ez még mindig sokaknak nem egyértelmű, hogy miért van az, hogy lenne hely és mégse engednek be. Hogy ezt szeretném még egyszer elmondani, hogy tudjátok, tudjátok, a West Balkan óta komolyak a tűzrendészeti előírások, annyira pontosan, szám szerint megadottak, hogy egy adott térben hány ember lehet, és hogy arra hány vészkijárat, és a többi, hogy ezt muszáj megtartani vagy betartani, mert nagyon komoly bírságok vannak, és egy pillanat alatt bezárnak helyeket. Tehát hogy ez egy nagyon komoly dolog, amihez nem tudunk mást tenni, mint valahogy természetszerűen igazodni. Tehát nekem a legegyszerűbb lenne jó színben feltűnni előttetek, s amikor az ajtónál áll 20 ember, akkor azt mondani „Gyertek velem! Beviszlek titeket.” Ugye, ez nagyon, ez biztos jó fényt vetne rám, de hát nagyon kétes dicsőség. Szóval hogy tudjátok, hogy ez így van, és nagyon komoly ellenőrzések voltak. Itt már beszéltek és beszéltünk is arról, hogy… Ó, köszönöm. Hogy nagyon komolyan ellenőrzik a Millenárist is. Az elmúlt hónapokban is ellenőrzések, szám szerint, szóval… na, ez, ez, ez. Na, ja de valamit akartam mondani, valamiért jöttem. Vagy most majd magamhoz kell térni. Nézzem meg a jegyzetet, ezt köszönöm. (02:15)
Tartós, megelégedett és boldog társkapcsolat
Ismétlés
Tehát ott tartunk, ott tartunk, hogy van egy nagyobb témánk. Hogyan tudunk megelégedettek, boldogak, esetleg még ezt is tudnánk mondani, boldogak és tartósan megelégedetten boldogak lenni a társkapcsolatban, egy családi kapcsolatrendszerben. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy milyen hiedelmeink vannak a társkapcsolatra, tartós házastársi kapcsolatra vonatkozóan. S utána most nagyon sokat beszéltünk a boldogságra vonatkozó hiedelmeinkről. Hogyha összefoglalhatnánk néhány mondatban, hogy melyek is ezek a hiedelmek, majd egy picit visszahoznám, visszaidézném. De egy rövid összefoglaló valahogy így szól, hogy…
Természetesnek tartja – mondjuk így – a ti nemzedéketek, tehát 21-2-3-tól kb. 37-8… mondjuk 40-ig, hogy a boldogság az egy alapvető életcél. (Kenitek a kezeteket, de jó. Jó? Jó érzés? Ez jó. Tényleg, ez jó.) Ó, tehát, hogy eleve van egy nagyon izgalmas esetlegessége ennek a témának, a hallgatóság nagy része szempontjából. Ez pedig az, hogy például köztem s a hallgatóság zöme között van egy generációs különbség. Tulajdonképpen azt lehet mondani, azzal, hogy 1966-ban születtem, pontosan az egész ifjú koromat a diktatúra alatt éltem meg, pontosan az első 21 évemet. Ez egy teljesen más élet- és világlátást ad nekem, ha akarom, ha nem, mint hogyha 10 évvel később születtem volna. A 10 év nem nagy különbség. 35 év. Hát 35-45, nagyjából ugyanazt tapossuk, nyomjuk, és közben pedig ahogyan bent állunk a világban, az egyáltalán nem ugyanaz. Másképpen látunk. (04:25)
Mikor még filozófiát tanultam, akkor valami ilyesmit mondtak azok az okos bácsik, kimondani is kicsit ijesztő, hogy más a vonatkoztatási keretünk. Tehát minden eleve egy más vonatkoztatási keretbe kerül, és minden valahogyan másfajta szögbe, fénybe, értelmezésbe kerül, pedig csak 10 év van köztünk. Ez már a megértésnek is egy komoly kérdése vagy témája. De hogy a mi nemzedékünk, és főleg csak egy 3-4-5-6 évvel idősebbek, mint én, nekünk nem a boldogság volt a legnagyobb témánk. Úgy menet közben úgy észleltük, hogy azért az se árt, vagy az is egy jó dolog, vagy én most 10 éve vagyok boldogtalan, hogy ez biztos, hogy így kell, hogy legyen, de erre úgy inkább rácsodálkoztunk. Akik most itt 27 évesek, meg 35 évesek, nektek ez sokkal inkább alap témátok, sokkal inkább. (05:30)
Tehát az első gondolatom itt, hogy a hiedelmeink, vagy a téveszméink… Ja és hát a következő nemzedéknek, akik most 20 évesek, 18, 20 évesek, már megint más a legfontosabb élettémájuk, a kultúrába, vonatkoztatási keretbe ágyazott élettémájuk. Mindjárt a témánál vagyok, de ez valahogy annyira mozog ez bennem. Olyan… minden évben elmondtam egyszer, bár nem túl bíztató, amit mondok, ez is rossz fényt vet rám, hogy tulajdonképpen bizonyos szempontból nem is nektek beszélek, hanem a gyerekeiteknek. És hogy, és hogy, és hogy… mármost elég jól látjuk azt, hogy a ma kicsinyei egyáltalán nem olyan családi világban növekedtek és válnak majd 10-20 év múlva felnőtté, ami sokkal jobb lett volna, mint a miénk. Tehát nagyjából ugyanazok a problémák meg fognak ismétlődni, csak lesz egy nagyon nagy különbség. Mondjuk ezt, hogy nagyjából a problémák ugyanúgy meg fognak ismétlődni, mondjuk egy dologra hivatkozom, a kötődési nehézségekre. Mert a mi szüleink és mondjuk 10-20 évvel később a szülői generáció ugyanúgy nincs otthon a gyerekekkel, nagyjából ugyanúgy nincs otthon. Tehát a kötődési nehézségek nem lesznek, nem lettek jobbak, 10-20-30 év alatt nem lesznek és nem lettek jobbak. Ebből tudjuk, hogy milyen rengeteg személyes és társkapcsolati nehézség fog adódni, ezt előre lehet pontosan látni. Csak van egy nagyon nagy különbség, a kultúrának a különbsége, amiben ma 15 éves valaki, és amiben én 15 éves voltam. 15 évesen körülbelül hetente vagy kéthetente mentem el egy barátomhoz, akinek volt Commodore64-e, ha ez egyáltalán mond valamit egy 20 éves fiatalembernek itt. Az egy számítógép. Állítólag személyi számítógépnek hívták, de hát nagyon kedves dolog volt, ott… az egy ünnep volt azon játszani kéthetente egyszer a gazdag haverunknál. Ez milyen jó, hogy ezen derültök, de hát tényleg. Tehát akik ma most 15 meg még 20-25 évesek, ti már egyáltalán nem nőttetek bele a diktatúrába, gyakorlatilag nem, és ráadásul egy olyan más világba nőttök bele, ahol az sokkal sajátosabban, másképpen határoz meg benneteket, mint bennünket. Ez nagyjából az internet világa. Tehát ha ezt a kettőt összevetjük, mit tesz velünk a családi háttérnek a problematikája, ha egyetlen szempontból a kötődési nehézségek szempontjából nézzük, és utána hozzátesszük, hogy nekünk úgy nagyjából azért mégis csak az adatott, hogy elmentünk valahova sportolni. Akkor ott lógtunk egymással, hogy akkor valahol úgy zenélgettünk, hogy úgy, hát az volt, hogy úgy suli után még úgy el-el voltunk egymással. Nem nagyon volt más. Nektek azonban hihetetlen sok más van, és hogy ez döntően meg fogja határozni azt, ahogyan azok, akik most itt 20 évesek, majd belenőttök abba, amikor 30-40 évesen egy tartós, megelégedett kapcsolatban szeretnétek élni. Én azt látom, ez egy külön óriási kérdés lesz, óriási nagy kérdés. Hű, de jó, hogy erről nem kell most beszélnem. Ezt csak ide akartam hozni. Na tehát! (09:30)
Tehát a téveszméink – nem lesz könnyebb a fiataloknak. Mondjuk így, egyszerűen. Tehát most nagyon, nagyon, nagyon. Azért beszélek nektek, hogy… na. Hogy tehát először is azt gondoljuk, hogy hát egészen nyilvánvalóan a boldogság az egyik legfontosabb téma. Tehát rövid az élet, itt vagyunk, boldognak lenni. Ezt azonban összetévesztjük a boldognak érezni magamat a boldog embernek lenni-vel, nem különböztetjük meg eléggé. Ez nyilván a teljes életstratégiánkat más irányba viszi, ha nem boldog emberré, hanem boldognak akarom érezni magam emberré szeretnék válni. Azután egész magától értetődően azt gondoljuk, hogy tudjuk, hogy mi kell a boldogsághoz, hiszen evidens módon arra törekszünk, mint valami nemzedéki sajátosság is. Hát ez… boldognak lenni, egyedül is, párban is, csoportban is. És utána a következő illúziónk pedig az, hogy miután tudjuk, hogy hogyan kell boldognak lenni, amit evidensnek tartunk, és persze már látjuk a tévedéseket, meg is tesszük érte azt, ami kell, hogy boldogok legyünk. Az összes gondolatom most az elmúlt hetekben tulajdonképpen arra világít rá, hogy ez az egész pont nem így van. Tehát tulajdonképpen nagyon sajátosan a legtöbb ember, kicsiny hazánkban meg aztán biztosan, miközben végigjárja ezt az utat, hogy evidens, hogy boldognak lenni, tudom, hogy kell boldognak lenni, megteszem, amit kell érte, és tulajdonképpen pont egy olyan életformát űzünk, ami boldogtalanná tesz. Ilyen egyszerű végül is, ha összefoglaljuk. Tehát azért ez elég nagy téma. (11:20)
Most az ismétlés – csak egy-két dolgot szeretnék még egyszer megerősíteni, főleg ott, ahol valami érdekes dologra bukkantam az elmúlt időkben. Asszongya’, hogy… Na, igen. Volt ez a pontunk, hogy a boldogságnak nincsen konkrét haszna, illetve hogy tartósan lenni. A tartósan lenni mondjuk hosszan élni, az a tartósság egy titka, hogy egyáltalán élek, s egy nagyon érdekes kutatást találtam. Három olyan csoportot vizsgáltak meg, ahol csoport szinten nagyon magas az átlagéletkor. Tehát nem egyesek, csoportok, az mindig érdekes, hogy akkor egy csoportnak a bölcsessége mit mutat. A három csoport: a szardíniai olaszok, a kaliforniai Loma Lindában élő hetednapi adventisták, így hívják őket, most elmondtam, és az okinawai japán közösség, vagy csoport. Nagyon magas csoportszinten az átlagéletkor, s a kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy csoport szinten vannak-e olyan életszabályok, vagy legalábbis a működésükben, az életmódjukban olyan kimutatható elemek, amelyek mind a három csoportra jellemzők. Ötöt találtak. Azért ezt elmondom, a…, legalább valami pici hasznotok legyen. (13:00)
1. Nem dohányoznak. Él is egy ilyen kulturális szabály, hogy „Ne dohányozz!” Ez tűnik… nem, nem minősítem, tehát „Ne dohányozz!”
2. Növényekkel táplálkozz. Növényi étrend, de a növényi étrend már hoz azért valami többet is, mint pusztán csak valami ételre vonatkozó szempontot. Ez pedig az, hogy azért a növényi étrendben van valami, valami a természetnek vagy az állatvilágnak, vagy az életnek valamiféle folyton-folyvást vett tisztelete. Akárhogy is, van. Van, tehát hogy ott élnek velünk, körülöttünk, mellettünk állatok, és folytonosan, miközben megtehetnénk, hogy megöljük és megesszük, ezt nem tesszük meg. Tehát az, ahogyan viszonyulunk az állatvilághoz, egész biztos, hogy a többi kapcsolatunkra is valamiféle hatást fog gyakorolni. Ahogy egyáltalán az életre nézünk, az aztán a másikban, a bennem, a közösségben való életre is vonatkozó hatásokat fog hozni. Így tehát egy picit többet érzek már, mint egyszerűen csak hogy ne együnk húst. Na de! Ezek voltak a legkevésbé érdekesek. (14:25)
Most azonban három téma jön, s ha ez a három nem lenne benne, akkor nyilván nem mondtam volna önmagában el, mert azt mondhatnátok, hogy a kaliforniai Loma Lindában élő hetednapi ádventisták nem nagyon érdekelnek titeket. Ez egy picit fáj nekem, de mondjuk meg tudtam volna érteni. De az is kiderült, a következő életszabály alapján élnek. (14:50)
3. Lehetőség szerint tevékenykedj, cselekedj! Ez több ponton is érint bennünket. Tégy valami jót, gondoskodj a többiekről, a családodról. Tegyél jót, találj értelmes elfoglaltságot, mélyülj el benne. Ugye ezeknek az összefüggéseknek már birtokában vagyunk? A jól-létnek az összefüggései. Elmélyülten csinálj, találj benne értelmet, tevékenykedj! (S a következő kettő…) (15:20)
4. A család az első. Mind a három csoportnak vagy közösségnek alapszabálya, hogy „A család.” és ez szervezi azt, ahogyan bent állnak a közösségben. (És az ötödik, ami még kifejezetten nagyon tetszik, ez pedig így szól…)
5. Tégy a közösségért, a közösség jólétéért! Tehát azért a közösségért, aminek a család csak egy része, s aminek te is csak egy része vagy. Tehát része vagy a családnak, a család része a közösségnek, vagy a csoportnak. Tegyél a családért is, és tegyél a közösségért is! S ők élnek a leghosszabban. Ugye, ezt csak továbbgondolásra átadtam nektek ezt az öt dolgot. Na, akkor… (16:15)
Emlékeztek, belekezdtünk abba, hogy megnézzük a sajátos magyar helyzetet. Talán a bevezetőben is azért mondtam ezt, mert egy picit eltöprengtem a magyar valóságunkon. Azt tudjuk, hogy Magyarországon minden második ember elégedetlen az életével, és néhány százaléka mondja a magyar felnőtt lakosságnak azt, hogy nagyon boldog. Tehát akárhonnan nézzük, üááá! Európa harmadik legboldogtalanabb országa vagyunk, és éppen néhány nappal ezelőtt néztem egy egész világra vonatkoztatott kutatást, ott is a végén vagyunk. Tehát ha valamit csinálunk, akkor azt csináljuk, ebből is látszik. Erre a magunk módján büszkék lehetünk. Tehát… tehát. (17:15)
Hat szempontot lehetne említeni a társadalom tudósok vagy kutatók elgondolásai alapján, hogy miért is van az, hogy ennyire nem vagyunk boldogok, és ennyire sokan vagyunk boldogtalanok. Ugye, ez a kettő nem is mindig ugyanaz.
1. (Erről beszéltem.) Rengeteg panasz, és nagyon sok gyanakvás. Ezzel fejeztem be múltkor. Nagyon sok panasz, a panasz kultúrája. (17:45)
Nem tudom, miután sajnálatos módon a többséggel nem vagyok egy generáció… Ez fáj egy kicsit. Szívesen kérném, hogy jöjjön ide néhány 45 éves egy kicsit… de hát mindegy, most már… Ezt csak azért mondom, mert a mi időnkben volt egy nagyon jó mesesorozat. Brumi. Ismerős ez a huszonéveseknek? A következő hétre való kötelező olvasmány, a szakirodalmak szakirodalma Brumi. Halásszátok elő Brumi kalandjait! Brumi Balatonon. Brumi. Van, aminek csak ez a címe, Brumi. Brumi kalandjai. Volt egy negyedik is. „Brumi iskolába megy.” Brumi iskolába megy! Neked megvan. Súgd meg, hányas vagy! „54-es.” Ááááá! Mi egy nemzedék vagyunk. Jó, tehát Brumi iskolába megy. Brumi egy medvebocs, maci, és Bruminak vannak barátai. Azért mondom ezt, mert hogy milyen, ez a kultúrának a hatása, hogy Bruminak van egy barátja, akit úgy hívnak, hogy… Úgy van. Ki tudta? Egy száraz cuppot küldök arra. Igen, hát egy ilyen nehéz időben, ilyen fertőzős időben. „Panasz Muki.” Így hívták azt a nyomorult medvebocsot, Panasz Muki. És Panasz Muki nevével nagyon is megfelelő módon panaszkodott. De volt körülötte másik 2-3 medve, aki mindig átfordította a panaszait, lenyugtatta Panasz Mukit. Ez a név jó, ezt azért akartam, hogy besül nektek. Panasz Muki azért jó nekem, mert amikor én kisgyerek voltam, akkor kaptam egy mesehőst, s éveken keresztül egy olyan világban nőttem föl, ahol Panasz Muki nem volt egy követendő példa. Ezt megtanultam, én ebből a meseciklusból, a Brumiból tanultam meg, hogy Panasz Mukinak lenni, ez egyáltalán nem egy jó dolog, hogy nem érdemes. Tehát egy hétig ha van kedvetek, Brumi. Bármelyiket tudom ajánlani, de azért ezzel is úgy van tudjátok, az alap a legjobb. Brumi. Másodjára Brumi kalandjai. A többit csak akkor, hogyha véletlen a könyvtárban nincs meg, mert ellopták volna. Jó, és ha valaki megtenné nekem, hogy majd elmondja, hogy fönn van-e a neten Brumi! Mert ha nincs fönn a neten, olyan mintha nem is létezne. Jól mondom? A mai tizenévesek azt mondják „Na, ráguglizok erre a Brumira és ha nem dobja ki, prr, akkor hiába, mondhat akármit. Milyen Brumi? Öreg csont itt Brumizik.” Na, jó. Tehát… (21:50)
A gyanakvás, ugye, ez a panasz, a gyanakvás pedig a sikerre. Eleve is a gyanakvás, de gyanakvás mindenre, ami, ami valakinek sikerül, valami összejön, előre jut, megcsinálja, eléri… Emlékeztek, arra az összefüggésre, hogy a társkapcsolatban hazamegyek, és kifejezem az örömöm. Tehát kulturálisan be vagyunk oltva arra, hogy az örömünket kifejezzük, mert gyanakvást szül. Nem támogatást, nem együtt örülést, hanem ezért éppenséggel megtanultuk azt jó pár évtized alatt, hogy ilyesmit ne tegyünk. (Egészségedre!) Ugye ezt még jobban aláhúzhatja egy nagyon sajátos keresztény kultúra, vagy inkább a kultúrkereszténység. Tehát ha kifejezed valami örömödet, nagyképű vagy, ha ujjongsz, nevetséges vagy. „Hogy nézel ki? Hát látnád magad ilyenkor a tükörben! Hát hogy tudsz ilyen gyerekes lenni?” És a többi, és a többi. (22:55)
2. Tanult tehetetlenség. Erről már olyan sokat beszéltünk, nem akarom ragozni. Emlékeztek, itt mondtam el a hajléktalan ismerősömet, aki nem varrta föl a gombot a gatyájára, mert őneki az már egy elképzelhetetlen stratégiai bűvészmutatványnak tűnt, hogy ő oda eljusson, hogy a nadrágjára gombot varrjon. Ez a tanult tehetetlenség. Jó, következő. (23:25)
3. Fenyegető világ
Itt a sajátos élményünk a rendszerváltással kapcsolatban. Azt mondják ezek az okos bácsik, kicsit félek tőlük, hogy a rendszerváltással olyan bumm-szerűen nyílt ki a világ, és egyszer csak már nem csak kicsiny hazánkat és KGST ismertük meg, azt is jó szelektív információk formájában, hanem egyszer csak úgy minden, és ez egyik pillanatról a másikra berobbant a világunkba. Hogy itt is baj van, ott is baj van, mindenhol földrengések vannak. Addig nem tudtuk, nem tudtunk az okinawai japánok hosszú életéről, nem tudtunk róla. ÉS a hetedádventista közösségről tudtatok, ti kortársaim? Gőzünk se volt róla. Na, jó. Tehát fenyegető világ. (24:30)
A fenyegető világ azonban nem szép lassan érkezett meg hozzánk, hanem robbanásszerűen. Egyszer csak bekapcsoltuk a tévét és minden ott volt. Azelőtt meg nem tudtuk, hogy ez így megy. Ugye, ha aszály volt, akkor arról jól elbeszélgettünk. Érdekes lehet valaki 20 éves, és azt mondja „Mikről beszél ez? Hát ez nem igaz, hát valószínű, már köztünk három nemzedék is van, úgyhogy… most voltam itt utoljára.” Ez a fenyegető világ – megint, ha egy picit kultúrkeresztény összefüggést is mondok, mondjuk ha ezt tetézzük azzal, hogy „Az ember rossz.” vagy azzal, hogy „A világ is rossz, a fertő helye.” Mrrhh! Mind a kettőtől kiráz a hideg. Tehát amikor Istenre vagy Jézusra hivatkozva valaki azt mondja nekem, hogy az ember rossz, vagy azt mondja, hogy a világ rossz, az összes hideg kiráz, ami csak ki tud engem rázni. (25:40)
Milyen nagy dolog az, képzeljétek, néhány héttel ezelőtt meghívtak protestáns teológiára. Mégpedig a protestáns teológusok hívtak meg. Híj, de nagy dolog, Kolozsváron voltam, s ott voltam velük fél napot. És hogy milyen jó fejek ezek a…, jó fejek, protestáns teológusok Kolozsváron. (Most ki mit hallott meg. Jó. Ugye, valaki máris mondta „Aha, szóval Magyarországon nem.” Ezt mondta, és már este megy is a csetelés. „Hallottad, Feri azt mondta, hogy a magyar protestánsok hülyék. Ezt mondta, hallottad? Nagyon… ezt, ezt mondta. Nagyon durva volt… az elején. Nagyon, ezt nem is lehetett másképp érteni, annyira világosan mondta, annyira egyértelműen.) Szóval… szóval, mit is mondok… Tehát olyan szép élményem volt ott. Egyrészt: mit gondoltok, milyen témát kértek – 100 lelkész hallgató? 100 lelkész hallgató… nem pite. Férfiak, nők, ráadásul. Azt mondták „Feri, tartsál nekünk előadást! Szex, pénz, karrier, hatalomvágy címmel a lelkészek életében.” Ehhez most nem tettem hozzá, és nem vettem el semmit. Ezt a témát kérték. Na, ehhez mit szóltok? Micsoda egy vagány társaság! Hát erre fölültem a repülőre és már mentem is. Hát micsoda meghívó ereje volt ennek! S képzeljétek el, mit látok? Na ezért ugye, látjátok, ezt jó, ilyet nem szeretnék látni mondjuk az esztergomi szemináriumban, de a… Most majd megy a fant… este megy az email, már látom. „Feri olyan durva dolgokat mondott, iszonyú durva volt, nagyon durva volt.” (28:10)
Lehetett a végén kérdezni. S akkor kifejezetten sok kérdés volt, nagyon jókat kérdeztek. Hát annyira jó volt ott, vissza is megyek. Na de egyszer csak jelentkezik egy fiatalember. Viszonylag közel ült, úgy, mint ha ott lennétek, jelentkezik, és föltett egy kérdést. A kérdés mindegy is már, elfelejtettem, a választ meg pláne. De a kérdés után, amit föltettél, úgy vettem a levegőt, hogy mondjam, és egyszer csak (Egészségedre!) a mellette ülő lány adott neki egy puszit. Hát nem tudtam nem megállni, hát ez volt a témánk. „Te, most én jól láttam, hogy lehetséges az, hogy ez a te kérdésed volt?” mondtam ennek a fiatal lelkésznőnek. „És hogy te megkérdet a srácot, hogy ő tegye föl?” – Igen, igen… „S azért kapta a puszit, mert te kérdeztél helyette?” NA látjátok, ezt nem szeretném annyira látni az esztergomi szemináriumban. Szóval… szóval megmerítkeztem ott a normalitásban, hogy ilyen normális témát kell ott beszéljek, és hogy ez, egy ilyen közvetlenül. A lelkészlány adott a lelkészfiúnak egy puszit, mert kérdezett. Há ez… kivirultam. Komolyan, azt mondtam, maradok. Maradok itt, maradok! (30:00)
Ugye szembe akartam állítani, ütköztetni, hogy a világ fenyegető. A világ fenyegető, az emberek fenyegetőek, az emberek rosszak, a világ rossz, jaj. Végül összeültünk egymással, akkor már ilyen klubszerűen 25-30-an voltunk, és annyira jó volt ott köztük, elkezdtem mondani, milyen nagy dolog ez, hogy itt száz teológus-hallgató fiatalember, szóval hogy le vagyok nyűgözve. S akkor mondtam, mondtam néhány dolgot, megálltam, és erre valaki teljesen spontánul azt mondja „Mondjad még!” Hát milyen normális reakció. Mondtam még, mondtam, mondtam. (Jó. Következő.) (30:50)
De ne, talán még itt egy példa, mert ez is innen jön. Eszembe jutott, hogy nagyon sok izgalmas erdélyi történetet hallgattam és egyet elmondok. Úgyis egy picit idevág, hát ha nagyon akarjuk, idevágjuk. Mikor ment az erőszakos téeszesítés, akkor természetesen egy komoly ideológiai nyomással együtt történt mindez, s akkor a földbirtokostól, az arisztokratától elvették a kastélyát és a földjét, és hát persze az erőszakos téeszesítés közben azért mondják és mondták, hogy „Na ugye! És milyen ember volt, milyen ember volt a maguk ura? Na, az egy milyen ember volt! Hát hallottuk, százezer mittom’én, micsodát elkártyázott egy este. Na mit szól ehhez, Karcsi bácsi?” Karcsi bácsi azt mondja: „Hát, van úgy, hogy nem mén’ a lap.” Ezt nevezik ideológiai szembenállásnak. Úgy látszik, hogy ő abban a világban mégis csak elvolt valahogy. Na jó. Tehát a harmadik, hogy fenyegetőnek tartjuk a világot, és hogy ez sokkszerűen ért bennünket. (32:30)
4. A normák széthullása
Erről aztán széltében-hosszában beszélnek, nem akarok nagyon sokat. De nem csak a normák széthullásáról van szó, az etikai alapelvek is megkérdőjeleződtek. Mert ha csak a normák kérdőjeleződnek meg, az jó, hát akkor most akkor lesz egy másik norma. A normák azért nagyon kultúrafüggők, az rendben van, na de hogy az etikai alapelvek megkérdőjeleződnek, az nagyon súlyos, mert akkor már semmi sincs, amihez mérhetjük magunkat, vagy egymást. Tehát például ha az emberi személy nem érték, vagy az emberi személy méltósága nem vett érték, akkor nincsenek olyan etikai alapelvek, amelyekhez egyáltalán valahogy mérni tudjuk magunkat és viszonyulni hozzá. Nagyon-nagyon izgalmas volt az, amikor… Hű, ezt most nem politizálásnak szánom, csak mint egy jelenséget mondok el, hogy amikor arról ment a beszéd, hogy az alkotmány kimondja-e az emberi személy méltóságát. Ugye, és akkor az volt a gondolat, hogy nagyon fontos, hogy az alkotmányból következzék az, hogy az emberi személynek föltétel nélkül méltósága van. És ez nagyon problémás. Mert az emberi személy méltósága nem az alkotmányból következik, hanem azt megelőzi. Tehát ha például egy alkotmányban, vagy bármilyen mindegyikünkre valahogy érvényes szövegben megjelenik az emberi méltóság, vagy az emberi személy tisztelete, az nem abból fakad, hanem az csak leírja, hogy kérem szépen, mi fölismertük, hogy az emberi személy az egy föltétel nélkül való érték. Nem kell semmit sem tennie ahhoz, vagy elérnie, vagy produkálnia, vagy teljesítenie, hogy értéknek tartsuk. (34:40)
Számomra ez egyáltalán nem mindegy, hogy az alkotmányból, tehát hogy mi összeülünk és úgy döntünk, hogy „Na jó, legyen az emberi személy érték.” Ez nagyon ijesztő. De az, hogy erről beszéd folyt, az jól mutatja az egyetemes etikai elveknek a korrodálását. Hogy valamit már nem magától értetődőnek tartunk, hanem majd leülünk és megbeszéljük, hogy szerintem te értékes vagy-e vagy nem. Vagy mit kell ahhoz tenned, hogy azt mondjam, hogy igen. Ez olyan ijesztő, hogy el se tudom mondani. Ez a fenyegető világ…! Egy kicsit le is ülök. Na most! Tehát a normák széthullása. (35:30)
A normák széthullása és a társkapcsolat között csak egyetlen szálat szeretnék fölvillantani, de följebb ülök, mert mondtátok, hogyha ide ülök, akkor ti nem láttok semmit. Azt mondja… Ez pedig, hogy éppen az autonómiánkra, személyes szabadságunkra hivatkozva tulajdonképpen előszeretettel vagyunk roppant kritikusak, sőt támadóak olyan értékekkel, akár normákkal szemben is, amelyek támogathatnák az elköteleződést vagy a kötődést. Ezért nagyon sokak számára – ez is milyen érdekes – mikor én például kimondom ezt a szót, hogy elköteleződés, számomra ez egy pozitív dolog. Föl se merül bennem, hogy elköteleződni az valami negatív dolog lenne. Háhá! Csak hogy nagyon sokan, mikor meghallják ezt a szót, hogy elköteleződés, akkor az egy fenyegető szó. Valami, ami korlátoz, rossz értelemben meghatároz, ami elveszi tőlem a szabadságomat. (36:45)
Anonim Ateisták
Ez persze már egy régi történet. Emlékszem, mikor csináltuk az Anonim Ateisták csoportját, azok voltak a szép idők. Gábor barátommal több éven keresztül, és két kritériuma volt annak, hogy valaki ennek a csoportnak tagja lehessen. Az egyik, érdekli őt az Isten, és nem szabad templomba járni. Nem volt szabad templomba járni. Tehát aki templomba járt, ő már nem anonim, már megvillantotta magát. Nagyon érdekes beszélgetéseink voltak, nagyon szerettünk, szerettünk ott együtt lenni és beszélgetni. Egyszer úgy találomra, hogy nézzük meg, hogy egyik szó, vagy egyik norma kinek mit fejez, vagy mit mond ki, megkérdeztem őket három keresztény kulcsszóról. Az üdvösségről, a megváltásról, és az örök életről. Aki itt „körösztény”, ugye hát ezek egyértelműen pozitív fogalmak. Háhá, de nem ott! A következő gondolatokban tudom összegyűjteni, hogy mit mondtak azok, akik egy másik világban nőttek föl. (38:00)
„Üdvösség? Ú, ez nagyon gejl. Üdv? Ilyen… itt talán egy kicsit olyan nedves is. Gejl is, olyan nedves is, olyan… hát úgy ha árulnák a boltban, biztos nem vennék. Üdv?” Ez volt az első, ez volt még a legkedvesebb. De ebben semmi rossz szándék nem volt, hanem hogy egy kulcsszó, amire azt mondjuk, egy micsoda érték, az onnan nézve egy gejl valami, hát dehogy, minek nekem az. A megváltás kifejezetten negatív kicsengésű szó. „Megváltani? Hát miből kell engem megváltani? Nem kérek én ilyet. Nem, nem, nem kérek.” Az örök élet pedig azt a képzetet keltette, hogy „Ezt, ezt még tovább? Úúú! Úúú! Hát valami bíztatót szeretnénk.” Tehát ami a… mikor én papnövendék voltam… Most ez egy ilyen nap, nem t’om mi lett velem. (39:10)
Papnövendék voltam, akkor azt mondta a homiletika tanárunk. Homiletika, drága, homiletika. Látom, nem vagyunk egy nemzedék. Szónoklattan. És akkor azt mondja: „Minden tisztességes vasárnapi beszéd az üdvösségre és az örök életre való kicsengéssel fejeződik be.” S akkor rájöttem, hogyha kiállok és elmondom a kulcsszavaimat, a legdrámaibb pillanatokba becsempészem. Üdv! Kacsintok egy kicsit. Aztán a megváltás, megváltás hullámain egy kicsit ringunk, s végül a beszéd egy örök életet fölvillantó perspektívával fejeződik be, és én hazamegyek, s azt mondom: „Feri, azért ezt, ezt megcsináltad. Ez úgy oda volt rakva, húú, de kár, hogy… híjj, hát ez…!” S ha én tudnám, hogy valaki, aki bejön a templomba, merő jó szándékból, érdeklődésből… „Ez, ez mi? Jaj! Valami bíztató nincs?” Próbáltam… ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy még egyszerűbb szavakkal kell beszélni, még egyszerűbbekkel. Hagyjuk ezeket a sajátos szakzsargont, még akkor is, hogyha ezek a mi megszentelt szavaink, hagyjuk őket. (41:00)
Az elköteleződéstől jutottam el ide. Az általános etikai elveknek és aztán persze főleg a normáknak a föllazulása, ami aztán egy nagyon nagy bizonytalanságot hoz. A családban is. És ki kihez igazodik? Ki kinek mit mond? Hogyan mondja? Ezer dolog. Jó. (41:25)
5. Túlzott elvárások
És itt Magyarországra vonatkozóan kétszer volt óriási pofára esésünk, hogy paposan mondjam. Az első, a rendszerváltáskor volt egy nagyon-nagyon nagy hurrá-optimizmusunk, eltelt néhány év és beállt, beállt bennünk valami, s a második az EU-hoz való csatlakozáskor. Volt egy nagyon fölfokozott elvárásunk és várakozásunk sokaknak, s utána most tik-tik-tik-tik-tik. Tehát itt ugye emlékeztek, a boldogság titka az alacsony elvárás. És mi társadalmi méretekben úgy tíz évenként úgy nagyon-nagyon vártunk valamit, s aztán… a többit nem mondom. (42:30)
De itt egy másik kutatást hoznék, és már a következő alkalommal hagyom a kutatásokat. Tehát kutat ások-at. Tehát nem lesz szó kútásásról, víz…, ezt hagyni fogjuk. Emlékeztek, arról beszéltünk, hogy az az ember mutatkozik inkább boldognak, aki azt tudja mondani és így látja magát, hogy az alapvető szükségleteik kielégülést nyernek, és van egy biztonságérzete, hogy ez a jövőben is különösebb kockázat nélkül meg fog történni. De azért ez egy elég lebegtetett mérce, ugye? Mi az, hogy alapvető szükséglet? Na, most mondom a kutatást. A kutatók tovább kutatták, rendben van, akkor most eljutottunk valahova, de mit gondol egy apa, egy anya… négytagú családokat kérdeztek, hogy mit gondolnak alapvető szükségletnek. Na és egy nagyon alapvető összefüggés derült ki, ezt mindjárt elmondom. (De muszáj innom. Fizikailag kicsit gyöngének érzem magam. Hmm.) Ezt nagyon fontos, hogy tudjuk.
Az derült ki, ez volt az egyetlen egészen világos és megragadható összefüggés. Minél nagyobb volt az egyéves jövedelme a négytagú családnak, a felnőttek annál inkább nagyobb összegben állapították meg azt a minimumot, amire azt mondták, hogy ez mindenképpen kell ahhoz, hogy én azt gondoljam, hogy biztonságosan megvan az, ami alapvető szükséglete a mi családunknak. Vagyis a jövedelem növekedésével az a minimum is azzal együtt növekedett, amire a felnőttek azt mondták, hogy az mindenképp kell, hogy az alapvető szükségleteink kielégítést nyerjenek. Ez nagyon-nagyon elgondolkodtathat bennünket. Vagyis ez azt jelenti, hogy valójában nem tudjuk pontosan megmondani, hogy hol van az alapvető szükséglete egy négytagú családnak, hanem ezt ahhoz lőjük be, amennyit keresünk. És nem elégszünk meg, hanem ha többet keresünk, visszük fölfelé. Emlékeztek egy másik összefüggésre? Ez pedig így szól. Az anyagiasság és a boldogtalanság között egyértelmű összefüggés van. Hát ezt csak úgy idetettem. Nézzük az ötödiket! (Hatodik – szerk.) (45:45)
6. Bizalmatlanság és kritika, gyanakvás a vezetőinkkel szemben
Mondok egy kutatást. 2008-ban mit gondoltok, hogy hányan voltak kritikusak és gyanakvóak a politikai vezetőink felé? „100%” Annyira nem rossz a helyzet, 83%. Hát ez… kis többség. Tehát bizalmatlanság és gyanakvás. Ez a hat szempont mutatható ki a mi sajátos magyar valóságunkból. Ez a hat szempont egészen egyértelműen az ellen hat, legalábbis ha nem kezdünk vele valamit, és bezabál bennünket, hogy boldogtalanabbá váljunk. Most nézzünk még egy izgalmas dolgot. Hát, énnekem ez tetszik. (46:50)
Mivel tölti a magyar ember a szabadidejét?
A következő kutatásban megnézték, hogy a magyar ember a szabadidejét mivel tölti. Elmondom az alsókat és az utolsó hármat kéne megtalálnotok, kitalálnotok, tehát azt a hármat, amivel a leginkább tölti a szabadidejét. Jó, tehát mondok négyet, amivel még igen, s van három, amivel leginkább. Mondom őket. 1% - őket úgy hívják, hogy a hobbisták, a hobbijának él. Ezt nem kell bemutatni. Tehát palackba rakom össze a hajómodellt. 100 emberből egy ilyen van köztünk. Az nem is kevés, tehát tíz, tíz ember biztos van itt, aki palackokba rak hajómodelleket. De érdekes. Kicsit… „Ki lehet az?” Na jó, jó. Tehát hobbi, hát hobbi, bármilyen hobbi, jó. „Feri, gyerünk!” Egy százalék.
Másik egy százalék, őket úgy nevezték, hogy az aktívak csoportja. Falat mász’, hegyet mász’, kéményt mász’, mindent mász’. Tehát mindegy, aktív. Van egy kis szabadideje, megy, bakancs föl, kerékpár föl, kenu föl, jó, aktívak.
3%, akik játszanak, a játszók. Ú, ú… erről eszembe jut valami. Volt egy baráti társaságunk, és összejöttünk havonta, két havonta játszani. Mindig új játékokat játszottunk, és nagyon sok ideig csináltuk, és aztán ott ilyen…, és közben ment a borozgatás, de nem dohányoztunk, azt nem, borozgatás, erről nem volt szó, okinawai japánok nem tiltották. Akkor elneveztük ott nagy jókedvünkben ezeket az alkalmakat orgiának. Tehát nagyon jól éreztük magunkat, ilyen önfeledten játszottunk, ment, ment éjfélig, egyig, kettőig, elneveztük orgiának. Plébános voltam Óbudán. Ugye… kedves játékostársam üzenetet hagyott az irodában, hogy „Feri, a következő orgia szombat este lesz. Feltétlenül gyere, mert kevés a fiú, s van egy olyan stratégiai játék, amihez… - stratégiai játék, egy új fajta.” S akkor beérkeztem az irodába, az irodista már meghallgatta az üzeneteket. Tudjátok, azt mondja… majdnem olyan volt, fölvette a gumikesztyűt… „Vannak üzeneteid!” Na jó, tehát van a játékosok csoportja. Most már megjegyeztük őket, 3%.
Van egy másik 3%, ők azok, akik semmi pénzért nem hagyták volna ki a farsangot, ők a szórakozók, akik szórakozni járnak. 3%. Összeszámoljuk, 3-3-1-1: 8%. Három olyan tevékenységet kérnék tőletek, ami 92%-ban. „Tévé.” „Foci a tévében.” Micsoda? Szabadidős tevékenység, igen, igen. Családi, ilyen szabadidős, picit… „Megismerkedek a feleségemmel.” Na, ez a… ezt ismeritek biztos, de úgy eszembe jutott. Valamikor a feleségnek már úgy leesik, hogy a férje valószínű, hogy nem figyel rá. Talán ismeritek ezt, és úgy… „Azt hiszem, hogy a férjem nem figyel rám.” S akkor odaáll, és azt mondja „Most nézz meg jól! Látod a változást?” A férfi úgy érzi, hogy hú, ennek most fele se tréfa, ú, ez komolynak tűnik. „Hát nem is tudom… befestetted a hajad?” Int a nő. „Levágattad? Új frizu?” Megpróbálja úgy nagyon-nagyon… tetőtől talpig… „Kiszedetted a szemöldököd? – Gázálarc van rajtam.” Hát ez a szabadidős tevékenység, ismerjük meg férjünket, feleségünket, van-e rajta valami változás. „20 éve még fiatalabb voltál, de érdekes.” Jó, hát a tévét eltaláltátok, kétség kívül. „Számítógépezés.” „Semmittevés.” Semmittevés, ez egy férfi kiáltása az életben maradásért. Hát úgy alakul, hogy beszélgetés, tehát mindenféle ilyen társas kapcsolatokban, emlékeztek, ilyen barát… vannak ilyenek néhányan, akik ugye barátok, és akkor… Ez egy 10% csak, tehát sokat ne időzzünk náluk. Na itt van az, amiről 18%-ot nem tudtak megnevezni, mint hogy „Akik változatosan töltik a szabadidejüket.” Tehát leginkább az volt rájuk jellemző, hogy nagyon sok mindent csinálnak ezekből. Aktívak is, társasoznak is, orgiáznak, minden egyéb. Vannak a főleg televíziónézők. Hány százalék Magyarországon a „főleg televíziónézők”? Áhá, áhá! Ez volt a szociológus kiáltása. 64% - főleg televíziónézők. (54:35)
Mondok egy másik adatot, Magyarország, 15 év felettiek szabadidős szokásai. Az összes 15 év feletti, hát amennyiben ugye reprezentatív fölmérés és általánosítunk. A szabadidejük 52%-át televízió nézéssel töltjük. 52 – 15 éves kor fölött. Az összes szabadidőnk több, mint felét. Most nézzük meg ennek az összefüggését a boldogsággal! Háhá! Hát nem csak úgy elmondtam, mi értelme neki? Hát hogy megy vele az idő. Közben nem…! Azt mondja. Jaj, hát ez nem az. Igen, összecsereberéltem a lapokat. Lehet, hogy nincs is itt. Tessék. Jaj, már megijedtem, hogy tudnom kéne kívülről. (55:40)
Mi jellemző a televíziónézőkre a boldogság szempontjából?
1. Anyagiasabbak, mint a nem televíziónézők. Föltehetően többek között a reklámok folyamatos nézése, szükségletek generálása és aztán a folyamatos megélése annak, hogy ez sincs, az sincs és amaz sincs, pedig mennyi minden lehetne. Nem csak anyagiasabbak, és tudjuk, az anyagiasság és a boldogtalanság összefüggésben van egymással, ezt mármost tudjuk.
2. Elégedetlenek az anyagi helyzetükkel. Tehát akik televízió nézéssel töltik az idejüket, ők elégedetlenebbek az anyagi helyzetükkel, mint akik nem tévéznek, vagy nem annyit. Tehát második koporsószög.
3. A televíziónézés, főleg nagy mennyiségben árt a szociális kapcsolatoknak. Hadd hozzak ide egy nagyon egyszerű dolgot. Ma nagyon-nagyon sokan, akik valamilyen társkapcsolati nehézséggel jönnek, ilyen egyszerű dolgokat vetünk föl, hogy „Írjál össze három örömöt! – Naponta 15 percet ülj le a feleségeddel, férjeddel.” Majdnem mindig fölmerül, hogy nincs rá idő. Nincs rá idő – mikor? És ugyanazok, akik hallatlan előszeretettel, teljes egyértelműséggel azt mondják, hogy „Nincs rá idő. Mikor ebben a rohadt világban? Mikor, mikor a belünket…?” Ők a szabadidejük 52%-át a televízió előtt töltik. 64 százalékuk főleg a televízió előtt tölti. Ez ilyen szempontból talán nevezhető kultúrvakságnak. Tehát azt a sok órát nem is számítom bele. (57:55)
Csak úgy zárójelben mondom, volt kifejezetten sok olyan házaspár ismerősöm, akik egyszerűen ki is rakták a tévét. Vagy pedig internet-stopot rendeltek el önkéntesen maguk számára. Tehát azt mondták, 10 után nem nyitjuk már ki, s egyszer csak lett idő. Nagyon zavaró volt persze. 10 után elkezdtek lézengeni. Ott a tévé, azt nem nézzük, itt a számítógép, azt nem kapcsolom be, akkor mit lehet csinálni? Hát… assz’em megvacsizok még egyszer, akkor azzal is még megy valamennyi idő. Inkább csinálok… főzök egy kicsit, valami jó meleget, azzal kicsit több idő elmegy, és akkor… Tejbegríz, ugye, ilyenkor… madártej, jó hosszan, hosszan a felhőcskét rá. Na! Számomra ez egy megrázó összefüggés. (59:05)
4. Akik televíziót néznek, sokkal fenyegetőbbnek látják a világot, mint akik nem nézik a televíziót. Ugye hát ezen nincs is mit.
5. Kevésbé bíznak. Mondhatjuk azt is, hogy bizalmatlanabbak – állítólag ezt így lehet. Az a fantázia is megjelenik, hogy az élet tele van szenvedéssel, tragédiával, fájdalommal, és az ember semmit sem tehet. Állandóan ezt látom. Bekapcsolom és szenvedés és fájdalom, és ez… Jó.
6. Szorongóbbak. Bármikor bárkivel bármi megtörténhet. Hallom, hogy gázrobbanás volt, szénmonoxid mérgezés, ez simán velem is. Hát most vittek el két embert a mentők. Tehát otthon sincs biztonság. És volt egy olyan hír is, hogy hiába volt szénmonoxid mérő, még úgy is, mert aludt, mikor megnézhette volna, hogy… Tehát lefeküdni aludni egy olyan kockázat, rettenetes ijesztő csak úgy egyáltalán, csak úgy el merni aludni. Érdemes hidegben. És végül…
7. A televízió egyáltalán nem jelent kihívást, ezért nem fokozza az életörömöt. Miért nézzük a tévét? A pillanatnyi kielégülés miatt. A pillanatnyi érzelmi kielégülés miatt. A televíziónézés és a boldogtalanság között egyértelmű összefüggés van. Prr! (Na, ezt akartam még, kedvetekre, bátorításul. Teljesen összekevertem a lapjaim. Feri! Jön egy új téma. Háhá!) (61:35)
A család belső világának konfliktusforrásai
Bele szeretnék kezdeni egy hosszabb témába. Nagyon izgalmas, nagyon. Visszaeveznénk – most hagyom már a boldogságot, hagyom – visszatérünk a kapcsolati világba. Társ- és családi kapcsolatrendszer világába. A család belső világának konfliktusforrásai – ez a fejezet címe. Cím kell, hogy legyen, anélkül nincs előadás. Az első így szól… és erről több hónapot szeretnék majd beszélni – ezt azért, hogy kevesebb lesz itt a tumultus, akkor jól el fogunk férni. Ezt javasolta valaki, hogy mondjak 127 szempontot a családi kapcsolatrendszer konfliktusforrásairól. Ez tuti, hogy teremt itt néhány szabad ülőhelyet. Most csak megemlítem, a kidolgozása nagyon-nagyon érdekes, mert ez arról szól, hogy hogyan hordozzuk magunkban, magunkat, mint egy élő konfliktusforrást.
1. Az ember, mint élő konfliktusforrás
Az eddigi élettörténetünk hogyan formál bennünket egy két lábon járó, ketyegő konfliktusforrássá, amely teljességgel kiszámítható módon robban föl. Ez szerintem érdekes. Úgy is mondhatnám, árnyékból, miért nem érdemes ide járni? Mert úgyis így működök, most lehetek sokkal okosabb, ez így belül, már eléggé előre vagyok hangolva, s robbanok. Na! (63:30)
A kommunikációs zavar oka nem egyszer az, hogy egy nagyon izgalmas megfeleltethetőség van a belső konfliktusom – itt egy belső konfliktus. Például mondjunk egy belső konfliktust. Egy belső konfliktusom az, hogy folyamatosan én magamban, magammal küszködök azon, hogy „Nem, nem, szerintem én béna vagyok. Szerintem én béna vagyok. Én, az tuti biztos, hogy béna vagyok. Szerintem szerencsétlen is vagyok, hát meg, meg mondjuk nem is vagyok egy matyó hímzés. Tehát engem Lewis Hamilton nem fog a gatyáján viselni, az biztos. Szóval szerintem velem valami baj van. Baj, nem t’om, nem, nem, én nem stimmelek. Érzitek ti is?” Na, ez egy belső konfliktus, valakinek a belső konfliktusa. Nagyon sok ilyen belső konfliktusunk lehet, ezt nagyon gyakran úgy szokták mondani, hogy önértékelési zavar. Valami az önbecsülés, önértékelés… ez teljesen negatív, s állandóan ezzel küszködök én itt, idebent, hogy én béna vagyok, hogy hülye vagyok. (65:00)
A belső konfliktusom megfeleltethető a társkapcsolatban, vagy aztán akár a gyerekekkel való kapcsolataimban egy külső konfliktusnak. A kettő között megfeleltethetőség van. Vagyis hogy a belső konfliktusom kint is megjelenik. (Telefoncsörgés – szerk.) Hmm, meg is jelent. Tehát mindig is gondoltam, hogy nem vagyok fontos, és most tessék, tessék. Látni való, hogy kiteszem a lelkem és mos… „Halló, itt vagyok, itt vagyok. Jaj, beszél még, beszél még, igen, még egy pi… 6 perc és befejezi, mindjárt. Ma elég béna volt, de, de… Csak nem tudok hangosan beszélni, mert még megy. Majd, majd… De jó helyen ülök, mondjad, mondjad…” Na jó, jó. Szóval, tehát a belső konfliktusok külső konfliktusok formájában is megjelennek. A külső konfliktusok pedig tükrözik a belső konfliktusainkat. Mondom a példát, „Ja itt vagyok én, béna vagyok, hülye vagyok, ez biztos, hogy… hát az tuti, hogy engem nem lehet szeretni. Hát, hát most is látszik, hogy nem, nem vagyok fontos.” És akkor te később érsz haza a munkából, ezért én rád durranok. „Miért most jössz meg? Ezen a héten már a második, hogy most, ilyenkor jössz meg. Hát nem lehet benned bízni?” De nem ez van benne, hogy nem lehet benned bízni, hogy én magamban nem bízok. „Az tuti, hogy megint talált valaki nálam fontosabbat. És ez már a második a héten.” Hát ha ott volt és nem itt volt, az minek a jele, Brumikáim? Panasz Brumi. Hogy nem én voltam a fontos. Hát ennél kell jobb jel? Mi kell még, hogy engem meggyőzzön arról, hogy nem én voltam a fontos? A lábával szavazott. Ennyi. Csapó. Kész. Rádurranok, s lesz egy külső konfliktus. Most csináljuk azt, hogy legyen ez egy kör. Erre te azt mondod „De ne, Mucikám, ne hülyéskedj már! Hát nem így volt, hanem…” és akkor mondasz valamit. Esetleg elhiszem. Most képzeljük el, hogy elhiszem. Ugye, hátha jó lesz a vége. Héhéé! De nem. Elhiszem, jó, lenyugszom. 1 óra, tehát addig nem vacsorázom, csak mondom, ismerjük ezt. Olvassátok el David Laing: Tényleg szeretsz…? című könyvét! Jaj, most megjelent egyben. (68:10)
Szeretsz? – Persze, hogy szeretlek. – De biztos? – Jaj, hát persze, hogy biztos. – De igazán? – Igazán. – És akkor is, hogyha nem vagyok annyira szép? – Akkor is. – Na és mit szeretsz bennem? – Hát például az arcodat. – És a lábamat nem? – De hát tudod, hogy az arcodat és a lábadat is szeretem. – És a hasamat? – Hát így, teljesen egyben szeretlek téged. – Csak egyben? És úgy külön, a fülem nem? – Dehogynem. Most is nézem, olyan édes füled van. – És a másik? (68:50)
Most képzeljük el, ez David Laing szabad átköltésben. Képzeljük el, hogy addig-addig töltötted az én önbecsülési hiányaimnak a világát, hogy úgy nullára jött, följöttem. Tehát ezt egy óráig csináltad, hogy hát tényleg, és hidd el, és puszi, és nyalóka, és Mucikám, és… És nullán vagyok, te azt hiszed, hogy rendben van minden. Édes, édes, te azt hiszed. Te mármost aluszkálsz, de mit csinálok én? (Szerbusztok! Nem veszem magamra. Jól van, elszúrtátok az estémet. Nem, dehogy. Sziasztok! Sziasztok, sziasztok… De az a baj, sötét van, nem fogom őket megismerni. Tényleg, mint ahogy… hogy kezet fogjak velük. Na. Jó… úgy meg… meg is fogom szorítani azt… Na, de térjünk vissza a történethez!) Ott vagyok: Most ezzel feküdjek le? Látjátok, milyen nomád az élet? Jó, így fekszem, alszom, te már alszol, és… Te alszol, de én nem. Hát így lehet aludni? Hülye vagy? Hogy tudnék. S forgolódom az ágyamban, s azt mondom „Hát ezt az estét de elszúrtam. Hát ilyen hülye hogy lehettem? Hát tényleg, hát már szegény, hát már ez volt máskor is, hát szegény, hát mit, megint ilyen Canossát járattam vele. Hogy… de hát engem biztos így nem lehet szeretni. Hát így biztos nem, hát olyan, olyan hülye voltam este. Hát rettenet… hát tulajdonképpen miért, miért vett el? Hát mit, mit tud bennem szeretni? Hát kikészítettem este. Hát csoda, hogy már kétszer nem jött haza? Hát tulajdonképpen nem csoda, hát ezt… ma is elszúrtam, s nem tanulok, mert tudom, hogy így van, és látszik, hogy nem tanulok. Ez nem igaz, ez nem igaz.” (71:30
Hó! Megint itthon! Én így élem meg. Nagyon szeretek itt lenni. Megint találkoztam olyanokkal, akik nem tudtak beférni. Szeretném megint mondani, mert ugye ahogy beszélgettünk, ott volt néhány perc, kiderült, hogy ez még mindig sokaknak nem egyértelmű, hogy miért van az, hogy lenne hely és mégse engednek be. Hogy ezt szeretném még egyszer elmondani, hogy tudjátok, tudjátok, a West Balkan óta komolyak a tűzrendészeti előírások, annyira pontosan, szám szerint megadottak, hogy egy adott térben hány ember lehet, és hogy arra hány vészkijárat, és a többi, hogy ezt muszáj megtartani vagy betartani, mert nagyon komoly bírságok vannak, és egy pillanat alatt bezárnak helyeket. Tehát hogy ez egy nagyon komoly dolog, amihez nem tudunk mást tenni, mint valahogy természetszerűen igazodni. Tehát nekem a legegyszerűbb lenne jó színben feltűnni előttetek, s amikor az ajtónál áll 20 ember, akkor azt mondani „Gyertek velem! Beviszlek titeket.” Ugye, ez nagyon, ez biztos jó fényt vetne rám, de hát nagyon kétes dicsőség. Szóval hogy tudjátok, hogy ez így van, és nagyon komoly ellenőrzések voltak. Itt már beszéltek és beszéltünk is arról, hogy… Ó, köszönöm. Hogy nagyon komolyan ellenőrzik a Millenárist is. Az elmúlt hónapokban is ellenőrzések, szám szerint, szóval… na, ez, ez, ez. Na, ja de valamit akartam mondani, valamiért jöttem. Vagy most majd magamhoz kell térni. Nézzem meg a jegyzetet, ezt köszönöm. (02:15)
Tartós, megelégedett és boldog társkapcsolat
Ismétlés
Tehát ott tartunk, ott tartunk, hogy van egy nagyobb témánk. Hogyan tudunk megelégedettek, boldogak, esetleg még ezt is tudnánk mondani, boldogak és tartósan megelégedetten boldogak lenni a társkapcsolatban, egy családi kapcsolatrendszerben. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy milyen hiedelmeink vannak a társkapcsolatra, tartós házastársi kapcsolatra vonatkozóan. S utána most nagyon sokat beszéltünk a boldogságra vonatkozó hiedelmeinkről. Hogyha összefoglalhatnánk néhány mondatban, hogy melyek is ezek a hiedelmek, majd egy picit visszahoznám, visszaidézném. De egy rövid összefoglaló valahogy így szól, hogy…
Természetesnek tartja – mondjuk így – a ti nemzedéketek, tehát 21-2-3-tól kb. 37-8… mondjuk 40-ig, hogy a boldogság az egy alapvető életcél. (Kenitek a kezeteket, de jó. Jó? Jó érzés? Ez jó. Tényleg, ez jó.) Ó, tehát, hogy eleve van egy nagyon izgalmas esetlegessége ennek a témának, a hallgatóság nagy része szempontjából. Ez pedig az, hogy például köztem s a hallgatóság zöme között van egy generációs különbség. Tulajdonképpen azt lehet mondani, azzal, hogy 1966-ban születtem, pontosan az egész ifjú koromat a diktatúra alatt éltem meg, pontosan az első 21 évemet. Ez egy teljesen más élet- és világlátást ad nekem, ha akarom, ha nem, mint hogyha 10 évvel később születtem volna. A 10 év nem nagy különbség. 35 év. Hát 35-45, nagyjából ugyanazt tapossuk, nyomjuk, és közben pedig ahogyan bent állunk a világban, az egyáltalán nem ugyanaz. Másképpen látunk. (04:25)
Mikor még filozófiát tanultam, akkor valami ilyesmit mondtak azok az okos bácsik, kimondani is kicsit ijesztő, hogy más a vonatkoztatási keretünk. Tehát minden eleve egy más vonatkoztatási keretbe kerül, és minden valahogyan másfajta szögbe, fénybe, értelmezésbe kerül, pedig csak 10 év van köztünk. Ez már a megértésnek is egy komoly kérdése vagy témája. De hogy a mi nemzedékünk, és főleg csak egy 3-4-5-6 évvel idősebbek, mint én, nekünk nem a boldogság volt a legnagyobb témánk. Úgy menet közben úgy észleltük, hogy azért az se árt, vagy az is egy jó dolog, vagy én most 10 éve vagyok boldogtalan, hogy ez biztos, hogy így kell, hogy legyen, de erre úgy inkább rácsodálkoztunk. Akik most itt 27 évesek, meg 35 évesek, nektek ez sokkal inkább alap témátok, sokkal inkább. (05:30)
Tehát az első gondolatom itt, hogy a hiedelmeink, vagy a téveszméink… Ja és hát a következő nemzedéknek, akik most 20 évesek, 18, 20 évesek, már megint más a legfontosabb élettémájuk, a kultúrába, vonatkoztatási keretbe ágyazott élettémájuk. Mindjárt a témánál vagyok, de ez valahogy annyira mozog ez bennem. Olyan… minden évben elmondtam egyszer, bár nem túl bíztató, amit mondok, ez is rossz fényt vet rám, hogy tulajdonképpen bizonyos szempontból nem is nektek beszélek, hanem a gyerekeiteknek. És hogy, és hogy, és hogy… mármost elég jól látjuk azt, hogy a ma kicsinyei egyáltalán nem olyan családi világban növekedtek és válnak majd 10-20 év múlva felnőtté, ami sokkal jobb lett volna, mint a miénk. Tehát nagyjából ugyanazok a problémák meg fognak ismétlődni, csak lesz egy nagyon nagy különbség. Mondjuk ezt, hogy nagyjából a problémák ugyanúgy meg fognak ismétlődni, mondjuk egy dologra hivatkozom, a kötődési nehézségekre. Mert a mi szüleink és mondjuk 10-20 évvel később a szülői generáció ugyanúgy nincs otthon a gyerekekkel, nagyjából ugyanúgy nincs otthon. Tehát a kötődési nehézségek nem lesznek, nem lettek jobbak, 10-20-30 év alatt nem lesznek és nem lettek jobbak. Ebből tudjuk, hogy milyen rengeteg személyes és társkapcsolati nehézség fog adódni, ezt előre lehet pontosan látni. Csak van egy nagyon nagy különbség, a kultúrának a különbsége, amiben ma 15 éves valaki, és amiben én 15 éves voltam. 15 évesen körülbelül hetente vagy kéthetente mentem el egy barátomhoz, akinek volt Commodore64-e, ha ez egyáltalán mond valamit egy 20 éves fiatalembernek itt. Az egy számítógép. Állítólag személyi számítógépnek hívták, de hát nagyon kedves dolog volt, ott… az egy ünnep volt azon játszani kéthetente egyszer a gazdag haverunknál. Ez milyen jó, hogy ezen derültök, de hát tényleg. Tehát akik ma most 15 meg még 20-25 évesek, ti már egyáltalán nem nőttetek bele a diktatúrába, gyakorlatilag nem, és ráadásul egy olyan más világba nőttök bele, ahol az sokkal sajátosabban, másképpen határoz meg benneteket, mint bennünket. Ez nagyjából az internet világa. Tehát ha ezt a kettőt összevetjük, mit tesz velünk a családi háttérnek a problematikája, ha egyetlen szempontból a kötődési nehézségek szempontjából nézzük, és utána hozzátesszük, hogy nekünk úgy nagyjából azért mégis csak az adatott, hogy elmentünk valahova sportolni. Akkor ott lógtunk egymással, hogy akkor valahol úgy zenélgettünk, hogy úgy, hát az volt, hogy úgy suli után még úgy el-el voltunk egymással. Nem nagyon volt más. Nektek azonban hihetetlen sok más van, és hogy ez döntően meg fogja határozni azt, ahogyan azok, akik most itt 20 évesek, majd belenőttök abba, amikor 30-40 évesen egy tartós, megelégedett kapcsolatban szeretnétek élni. Én azt látom, ez egy külön óriási kérdés lesz, óriási nagy kérdés. Hű, de jó, hogy erről nem kell most beszélnem. Ezt csak ide akartam hozni. Na tehát! (09:30)
Tehát a téveszméink – nem lesz könnyebb a fiataloknak. Mondjuk így, egyszerűen. Tehát most nagyon, nagyon, nagyon. Azért beszélek nektek, hogy… na. Hogy tehát először is azt gondoljuk, hogy hát egészen nyilvánvalóan a boldogság az egyik legfontosabb téma. Tehát rövid az élet, itt vagyunk, boldognak lenni. Ezt azonban összetévesztjük a boldognak érezni magamat a boldog embernek lenni-vel, nem különböztetjük meg eléggé. Ez nyilván a teljes életstratégiánkat más irányba viszi, ha nem boldog emberré, hanem boldognak akarom érezni magam emberré szeretnék válni. Azután egész magától értetődően azt gondoljuk, hogy tudjuk, hogy mi kell a boldogsághoz, hiszen evidens módon arra törekszünk, mint valami nemzedéki sajátosság is. Hát ez… boldognak lenni, egyedül is, párban is, csoportban is. És utána a következő illúziónk pedig az, hogy miután tudjuk, hogy hogyan kell boldognak lenni, amit evidensnek tartunk, és persze már látjuk a tévedéseket, meg is tesszük érte azt, ami kell, hogy boldogok legyünk. Az összes gondolatom most az elmúlt hetekben tulajdonképpen arra világít rá, hogy ez az egész pont nem így van. Tehát tulajdonképpen nagyon sajátosan a legtöbb ember, kicsiny hazánkban meg aztán biztosan, miközben végigjárja ezt az utat, hogy evidens, hogy boldognak lenni, tudom, hogy kell boldognak lenni, megteszem, amit kell érte, és tulajdonképpen pont egy olyan életformát űzünk, ami boldogtalanná tesz. Ilyen egyszerű végül is, ha összefoglaljuk. Tehát azért ez elég nagy téma. (11:20)
Most az ismétlés – csak egy-két dolgot szeretnék még egyszer megerősíteni, főleg ott, ahol valami érdekes dologra bukkantam az elmúlt időkben. Asszongya’, hogy… Na, igen. Volt ez a pontunk, hogy a boldogságnak nincsen konkrét haszna, illetve hogy tartósan lenni. A tartósan lenni mondjuk hosszan élni, az a tartósság egy titka, hogy egyáltalán élek, s egy nagyon érdekes kutatást találtam. Három olyan csoportot vizsgáltak meg, ahol csoport szinten nagyon magas az átlagéletkor. Tehát nem egyesek, csoportok, az mindig érdekes, hogy akkor egy csoportnak a bölcsessége mit mutat. A három csoport: a szardíniai olaszok, a kaliforniai Loma Lindában élő hetednapi adventisták, így hívják őket, most elmondtam, és az okinawai japán közösség, vagy csoport. Nagyon magas csoportszinten az átlagéletkor, s a kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy csoport szinten vannak-e olyan életszabályok, vagy legalábbis a működésükben, az életmódjukban olyan kimutatható elemek, amelyek mind a három csoportra jellemzők. Ötöt találtak. Azért ezt elmondom, a…, legalább valami pici hasznotok legyen. (13:00)
1. Nem dohányoznak. Él is egy ilyen kulturális szabály, hogy „Ne dohányozz!” Ez tűnik… nem, nem minősítem, tehát „Ne dohányozz!”
2. Növényekkel táplálkozz. Növényi étrend, de a növényi étrend már hoz azért valami többet is, mint pusztán csak valami ételre vonatkozó szempontot. Ez pedig az, hogy azért a növényi étrendben van valami, valami a természetnek vagy az állatvilágnak, vagy az életnek valamiféle folyton-folyvást vett tisztelete. Akárhogy is, van. Van, tehát hogy ott élnek velünk, körülöttünk, mellettünk állatok, és folytonosan, miközben megtehetnénk, hogy megöljük és megesszük, ezt nem tesszük meg. Tehát az, ahogyan viszonyulunk az állatvilághoz, egész biztos, hogy a többi kapcsolatunkra is valamiféle hatást fog gyakorolni. Ahogy egyáltalán az életre nézünk, az aztán a másikban, a bennem, a közösségben való életre is vonatkozó hatásokat fog hozni. Így tehát egy picit többet érzek már, mint egyszerűen csak hogy ne együnk húst. Na de! Ezek voltak a legkevésbé érdekesek. (14:25)
Most azonban három téma jön, s ha ez a három nem lenne benne, akkor nyilván nem mondtam volna önmagában el, mert azt mondhatnátok, hogy a kaliforniai Loma Lindában élő hetednapi ádventisták nem nagyon érdekelnek titeket. Ez egy picit fáj nekem, de mondjuk meg tudtam volna érteni. De az is kiderült, a következő életszabály alapján élnek. (14:50)
3. Lehetőség szerint tevékenykedj, cselekedj! Ez több ponton is érint bennünket. Tégy valami jót, gondoskodj a többiekről, a családodról. Tegyél jót, találj értelmes elfoglaltságot, mélyülj el benne. Ugye ezeknek az összefüggéseknek már birtokában vagyunk? A jól-létnek az összefüggései. Elmélyülten csinálj, találj benne értelmet, tevékenykedj! (S a következő kettő…) (15:20)
4. A család az első. Mind a három csoportnak vagy közösségnek alapszabálya, hogy „A család.” és ez szervezi azt, ahogyan bent állnak a közösségben. (És az ötödik, ami még kifejezetten nagyon tetszik, ez pedig így szól…)
5. Tégy a közösségért, a közösség jólétéért! Tehát azért a közösségért, aminek a család csak egy része, s aminek te is csak egy része vagy. Tehát része vagy a családnak, a család része a közösségnek, vagy a csoportnak. Tegyél a családért is, és tegyél a közösségért is! S ők élnek a leghosszabban. Ugye, ezt csak továbbgondolásra átadtam nektek ezt az öt dolgot. Na, akkor… (16:15)
Emlékeztek, belekezdtünk abba, hogy megnézzük a sajátos magyar helyzetet. Talán a bevezetőben is azért mondtam ezt, mert egy picit eltöprengtem a magyar valóságunkon. Azt tudjuk, hogy Magyarországon minden második ember elégedetlen az életével, és néhány százaléka mondja a magyar felnőtt lakosságnak azt, hogy nagyon boldog. Tehát akárhonnan nézzük, üááá! Európa harmadik legboldogtalanabb országa vagyunk, és éppen néhány nappal ezelőtt néztem egy egész világra vonatkoztatott kutatást, ott is a végén vagyunk. Tehát ha valamit csinálunk, akkor azt csináljuk, ebből is látszik. Erre a magunk módján büszkék lehetünk. Tehát… tehát. (17:15)
Hat szempontot lehetne említeni a társadalom tudósok vagy kutatók elgondolásai alapján, hogy miért is van az, hogy ennyire nem vagyunk boldogok, és ennyire sokan vagyunk boldogtalanok. Ugye, ez a kettő nem is mindig ugyanaz.
1. (Erről beszéltem.) Rengeteg panasz, és nagyon sok gyanakvás. Ezzel fejeztem be múltkor. Nagyon sok panasz, a panasz kultúrája. (17:45)
Nem tudom, miután sajnálatos módon a többséggel nem vagyok egy generáció… Ez fáj egy kicsit. Szívesen kérném, hogy jöjjön ide néhány 45 éves egy kicsit… de hát mindegy, most már… Ezt csak azért mondom, mert a mi időnkben volt egy nagyon jó mesesorozat. Brumi. Ismerős ez a huszonéveseknek? A következő hétre való kötelező olvasmány, a szakirodalmak szakirodalma Brumi. Halásszátok elő Brumi kalandjait! Brumi Balatonon. Brumi. Van, aminek csak ez a címe, Brumi. Brumi kalandjai. Volt egy negyedik is. „Brumi iskolába megy.” Brumi iskolába megy! Neked megvan. Súgd meg, hányas vagy! „54-es.” Ááááá! Mi egy nemzedék vagyunk. Jó, tehát Brumi iskolába megy. Brumi egy medvebocs, maci, és Bruminak vannak barátai. Azért mondom ezt, mert hogy milyen, ez a kultúrának a hatása, hogy Bruminak van egy barátja, akit úgy hívnak, hogy… Úgy van. Ki tudta? Egy száraz cuppot küldök arra. Igen, hát egy ilyen nehéz időben, ilyen fertőzős időben. „Panasz Muki.” Így hívták azt a nyomorult medvebocsot, Panasz Muki. És Panasz Muki nevével nagyon is megfelelő módon panaszkodott. De volt körülötte másik 2-3 medve, aki mindig átfordította a panaszait, lenyugtatta Panasz Mukit. Ez a név jó, ezt azért akartam, hogy besül nektek. Panasz Muki azért jó nekem, mert amikor én kisgyerek voltam, akkor kaptam egy mesehőst, s éveken keresztül egy olyan világban nőttem föl, ahol Panasz Muki nem volt egy követendő példa. Ezt megtanultam, én ebből a meseciklusból, a Brumiból tanultam meg, hogy Panasz Mukinak lenni, ez egyáltalán nem egy jó dolog, hogy nem érdemes. Tehát egy hétig ha van kedvetek, Brumi. Bármelyiket tudom ajánlani, de azért ezzel is úgy van tudjátok, az alap a legjobb. Brumi. Másodjára Brumi kalandjai. A többit csak akkor, hogyha véletlen a könyvtárban nincs meg, mert ellopták volna. Jó, és ha valaki megtenné nekem, hogy majd elmondja, hogy fönn van-e a neten Brumi! Mert ha nincs fönn a neten, olyan mintha nem is létezne. Jól mondom? A mai tizenévesek azt mondják „Na, ráguglizok erre a Brumira és ha nem dobja ki, prr, akkor hiába, mondhat akármit. Milyen Brumi? Öreg csont itt Brumizik.” Na, jó. Tehát… (21:50)
A gyanakvás, ugye, ez a panasz, a gyanakvás pedig a sikerre. Eleve is a gyanakvás, de gyanakvás mindenre, ami, ami valakinek sikerül, valami összejön, előre jut, megcsinálja, eléri… Emlékeztek, arra az összefüggésre, hogy a társkapcsolatban hazamegyek, és kifejezem az örömöm. Tehát kulturálisan be vagyunk oltva arra, hogy az örömünket kifejezzük, mert gyanakvást szül. Nem támogatást, nem együtt örülést, hanem ezért éppenséggel megtanultuk azt jó pár évtized alatt, hogy ilyesmit ne tegyünk. (Egészségedre!) Ugye ezt még jobban aláhúzhatja egy nagyon sajátos keresztény kultúra, vagy inkább a kultúrkereszténység. Tehát ha kifejezed valami örömödet, nagyképű vagy, ha ujjongsz, nevetséges vagy. „Hogy nézel ki? Hát látnád magad ilyenkor a tükörben! Hát hogy tudsz ilyen gyerekes lenni?” És a többi, és a többi. (22:55)
2. Tanult tehetetlenség. Erről már olyan sokat beszéltünk, nem akarom ragozni. Emlékeztek, itt mondtam el a hajléktalan ismerősömet, aki nem varrta föl a gombot a gatyájára, mert őneki az már egy elképzelhetetlen stratégiai bűvészmutatványnak tűnt, hogy ő oda eljusson, hogy a nadrágjára gombot varrjon. Ez a tanult tehetetlenség. Jó, következő. (23:25)
3. Fenyegető világ
Itt a sajátos élményünk a rendszerváltással kapcsolatban. Azt mondják ezek az okos bácsik, kicsit félek tőlük, hogy a rendszerváltással olyan bumm-szerűen nyílt ki a világ, és egyszer csak már nem csak kicsiny hazánkat és KGST ismertük meg, azt is jó szelektív információk formájában, hanem egyszer csak úgy minden, és ez egyik pillanatról a másikra berobbant a világunkba. Hogy itt is baj van, ott is baj van, mindenhol földrengések vannak. Addig nem tudtuk, nem tudtunk az okinawai japánok hosszú életéről, nem tudtunk róla. ÉS a hetedádventista közösségről tudtatok, ti kortársaim? Gőzünk se volt róla. Na, jó. Tehát fenyegető világ. (24:30)
A fenyegető világ azonban nem szép lassan érkezett meg hozzánk, hanem robbanásszerűen. Egyszer csak bekapcsoltuk a tévét és minden ott volt. Azelőtt meg nem tudtuk, hogy ez így megy. Ugye, ha aszály volt, akkor arról jól elbeszélgettünk. Érdekes lehet valaki 20 éves, és azt mondja „Mikről beszél ez? Hát ez nem igaz, hát valószínű, már köztünk három nemzedék is van, úgyhogy… most voltam itt utoljára.” Ez a fenyegető világ – megint, ha egy picit kultúrkeresztény összefüggést is mondok, mondjuk ha ezt tetézzük azzal, hogy „Az ember rossz.” vagy azzal, hogy „A világ is rossz, a fertő helye.” Mrrhh! Mind a kettőtől kiráz a hideg. Tehát amikor Istenre vagy Jézusra hivatkozva valaki azt mondja nekem, hogy az ember rossz, vagy azt mondja, hogy a világ rossz, az összes hideg kiráz, ami csak ki tud engem rázni. (25:40)
Milyen nagy dolog az, képzeljétek, néhány héttel ezelőtt meghívtak protestáns teológiára. Mégpedig a protestáns teológusok hívtak meg. Híj, de nagy dolog, Kolozsváron voltam, s ott voltam velük fél napot. És hogy milyen jó fejek ezek a…, jó fejek, protestáns teológusok Kolozsváron. (Most ki mit hallott meg. Jó. Ugye, valaki máris mondta „Aha, szóval Magyarországon nem.” Ezt mondta, és már este megy is a csetelés. „Hallottad, Feri azt mondta, hogy a magyar protestánsok hülyék. Ezt mondta, hallottad? Nagyon… ezt, ezt mondta. Nagyon durva volt… az elején. Nagyon, ezt nem is lehetett másképp érteni, annyira világosan mondta, annyira egyértelműen.) Szóval… szóval, mit is mondok… Tehát olyan szép élményem volt ott. Egyrészt: mit gondoltok, milyen témát kértek – 100 lelkész hallgató? 100 lelkész hallgató… nem pite. Férfiak, nők, ráadásul. Azt mondták „Feri, tartsál nekünk előadást! Szex, pénz, karrier, hatalomvágy címmel a lelkészek életében.” Ehhez most nem tettem hozzá, és nem vettem el semmit. Ezt a témát kérték. Na, ehhez mit szóltok? Micsoda egy vagány társaság! Hát erre fölültem a repülőre és már mentem is. Hát micsoda meghívó ereje volt ennek! S képzeljétek el, mit látok? Na ezért ugye, látjátok, ezt jó, ilyet nem szeretnék látni mondjuk az esztergomi szemináriumban, de a… Most majd megy a fant… este megy az email, már látom. „Feri olyan durva dolgokat mondott, iszonyú durva volt, nagyon durva volt.” (28:10)
Lehetett a végén kérdezni. S akkor kifejezetten sok kérdés volt, nagyon jókat kérdeztek. Hát annyira jó volt ott, vissza is megyek. Na de egyszer csak jelentkezik egy fiatalember. Viszonylag közel ült, úgy, mint ha ott lennétek, jelentkezik, és föltett egy kérdést. A kérdés mindegy is már, elfelejtettem, a választ meg pláne. De a kérdés után, amit föltettél, úgy vettem a levegőt, hogy mondjam, és egyszer csak (Egészségedre!) a mellette ülő lány adott neki egy puszit. Hát nem tudtam nem megállni, hát ez volt a témánk. „Te, most én jól láttam, hogy lehetséges az, hogy ez a te kérdésed volt?” mondtam ennek a fiatal lelkésznőnek. „És hogy te megkérdet a srácot, hogy ő tegye föl?” – Igen, igen… „S azért kapta a puszit, mert te kérdeztél helyette?” NA látjátok, ezt nem szeretném annyira látni az esztergomi szemináriumban. Szóval… szóval megmerítkeztem ott a normalitásban, hogy ilyen normális témát kell ott beszéljek, és hogy ez, egy ilyen közvetlenül. A lelkészlány adott a lelkészfiúnak egy puszit, mert kérdezett. Há ez… kivirultam. Komolyan, azt mondtam, maradok. Maradok itt, maradok! (30:00)
Ugye szembe akartam állítani, ütköztetni, hogy a világ fenyegető. A világ fenyegető, az emberek fenyegetőek, az emberek rosszak, a világ rossz, jaj. Végül összeültünk egymással, akkor már ilyen klubszerűen 25-30-an voltunk, és annyira jó volt ott köztük, elkezdtem mondani, milyen nagy dolog ez, hogy itt száz teológus-hallgató fiatalember, szóval hogy le vagyok nyűgözve. S akkor mondtam, mondtam néhány dolgot, megálltam, és erre valaki teljesen spontánul azt mondja „Mondjad még!” Hát milyen normális reakció. Mondtam még, mondtam, mondtam. (Jó. Következő.) (30:50)
De ne, talán még itt egy példa, mert ez is innen jön. Eszembe jutott, hogy nagyon sok izgalmas erdélyi történetet hallgattam és egyet elmondok. Úgyis egy picit idevág, hát ha nagyon akarjuk, idevágjuk. Mikor ment az erőszakos téeszesítés, akkor természetesen egy komoly ideológiai nyomással együtt történt mindez, s akkor a földbirtokostól, az arisztokratától elvették a kastélyát és a földjét, és hát persze az erőszakos téeszesítés közben azért mondják és mondták, hogy „Na ugye! És milyen ember volt, milyen ember volt a maguk ura? Na, az egy milyen ember volt! Hát hallottuk, százezer mittom’én, micsodát elkártyázott egy este. Na mit szól ehhez, Karcsi bácsi?” Karcsi bácsi azt mondja: „Hát, van úgy, hogy nem mén’ a lap.” Ezt nevezik ideológiai szembenállásnak. Úgy látszik, hogy ő abban a világban mégis csak elvolt valahogy. Na jó. Tehát a harmadik, hogy fenyegetőnek tartjuk a világot, és hogy ez sokkszerűen ért bennünket. (32:30)
4. A normák széthullása
Erről aztán széltében-hosszában beszélnek, nem akarok nagyon sokat. De nem csak a normák széthullásáról van szó, az etikai alapelvek is megkérdőjeleződtek. Mert ha csak a normák kérdőjeleződnek meg, az jó, hát akkor most akkor lesz egy másik norma. A normák azért nagyon kultúrafüggők, az rendben van, na de hogy az etikai alapelvek megkérdőjeleződnek, az nagyon súlyos, mert akkor már semmi sincs, amihez mérhetjük magunkat, vagy egymást. Tehát például ha az emberi személy nem érték, vagy az emberi személy méltósága nem vett érték, akkor nincsenek olyan etikai alapelvek, amelyekhez egyáltalán valahogy mérni tudjuk magunkat és viszonyulni hozzá. Nagyon-nagyon izgalmas volt az, amikor… Hű, ezt most nem politizálásnak szánom, csak mint egy jelenséget mondok el, hogy amikor arról ment a beszéd, hogy az alkotmány kimondja-e az emberi személy méltóságát. Ugye, és akkor az volt a gondolat, hogy nagyon fontos, hogy az alkotmányból következzék az, hogy az emberi személynek föltétel nélkül méltósága van. És ez nagyon problémás. Mert az emberi személy méltósága nem az alkotmányból következik, hanem azt megelőzi. Tehát ha például egy alkotmányban, vagy bármilyen mindegyikünkre valahogy érvényes szövegben megjelenik az emberi méltóság, vagy az emberi személy tisztelete, az nem abból fakad, hanem az csak leírja, hogy kérem szépen, mi fölismertük, hogy az emberi személy az egy föltétel nélkül való érték. Nem kell semmit sem tennie ahhoz, vagy elérnie, vagy produkálnia, vagy teljesítenie, hogy értéknek tartsuk. (34:40)
Számomra ez egyáltalán nem mindegy, hogy az alkotmányból, tehát hogy mi összeülünk és úgy döntünk, hogy „Na jó, legyen az emberi személy érték.” Ez nagyon ijesztő. De az, hogy erről beszéd folyt, az jól mutatja az egyetemes etikai elveknek a korrodálását. Hogy valamit már nem magától értetődőnek tartunk, hanem majd leülünk és megbeszéljük, hogy szerintem te értékes vagy-e vagy nem. Vagy mit kell ahhoz tenned, hogy azt mondjam, hogy igen. Ez olyan ijesztő, hogy el se tudom mondani. Ez a fenyegető világ…! Egy kicsit le is ülök. Na most! Tehát a normák széthullása. (35:30)
A normák széthullása és a társkapcsolat között csak egyetlen szálat szeretnék fölvillantani, de följebb ülök, mert mondtátok, hogyha ide ülök, akkor ti nem láttok semmit. Azt mondja… Ez pedig, hogy éppen az autonómiánkra, személyes szabadságunkra hivatkozva tulajdonképpen előszeretettel vagyunk roppant kritikusak, sőt támadóak olyan értékekkel, akár normákkal szemben is, amelyek támogathatnák az elköteleződést vagy a kötődést. Ezért nagyon sokak számára – ez is milyen érdekes – mikor én például kimondom ezt a szót, hogy elköteleződés, számomra ez egy pozitív dolog. Föl se merül bennem, hogy elköteleződni az valami negatív dolog lenne. Háhá! Csak hogy nagyon sokan, mikor meghallják ezt a szót, hogy elköteleződés, akkor az egy fenyegető szó. Valami, ami korlátoz, rossz értelemben meghatároz, ami elveszi tőlem a szabadságomat. (36:45)
Anonim Ateisták
Ez persze már egy régi történet. Emlékszem, mikor csináltuk az Anonim Ateisták csoportját, azok voltak a szép idők. Gábor barátommal több éven keresztül, és két kritériuma volt annak, hogy valaki ennek a csoportnak tagja lehessen. Az egyik, érdekli őt az Isten, és nem szabad templomba járni. Nem volt szabad templomba járni. Tehát aki templomba járt, ő már nem anonim, már megvillantotta magát. Nagyon érdekes beszélgetéseink voltak, nagyon szerettünk, szerettünk ott együtt lenni és beszélgetni. Egyszer úgy találomra, hogy nézzük meg, hogy egyik szó, vagy egyik norma kinek mit fejez, vagy mit mond ki, megkérdeztem őket három keresztény kulcsszóról. Az üdvösségről, a megváltásról, és az örök életről. Aki itt „körösztény”, ugye hát ezek egyértelműen pozitív fogalmak. Háhá, de nem ott! A következő gondolatokban tudom összegyűjteni, hogy mit mondtak azok, akik egy másik világban nőttek föl. (38:00)
„Üdvösség? Ú, ez nagyon gejl. Üdv? Ilyen… itt talán egy kicsit olyan nedves is. Gejl is, olyan nedves is, olyan… hát úgy ha árulnák a boltban, biztos nem vennék. Üdv?” Ez volt az első, ez volt még a legkedvesebb. De ebben semmi rossz szándék nem volt, hanem hogy egy kulcsszó, amire azt mondjuk, egy micsoda érték, az onnan nézve egy gejl valami, hát dehogy, minek nekem az. A megváltás kifejezetten negatív kicsengésű szó. „Megváltani? Hát miből kell engem megváltani? Nem kérek én ilyet. Nem, nem, nem kérek.” Az örök élet pedig azt a képzetet keltette, hogy „Ezt, ezt még tovább? Úúú! Úúú! Hát valami bíztatót szeretnénk.” Tehát ami a… mikor én papnövendék voltam… Most ez egy ilyen nap, nem t’om mi lett velem. (39:10)
Papnövendék voltam, akkor azt mondta a homiletika tanárunk. Homiletika, drága, homiletika. Látom, nem vagyunk egy nemzedék. Szónoklattan. És akkor azt mondja: „Minden tisztességes vasárnapi beszéd az üdvösségre és az örök életre való kicsengéssel fejeződik be.” S akkor rájöttem, hogyha kiállok és elmondom a kulcsszavaimat, a legdrámaibb pillanatokba becsempészem. Üdv! Kacsintok egy kicsit. Aztán a megváltás, megváltás hullámain egy kicsit ringunk, s végül a beszéd egy örök életet fölvillantó perspektívával fejeződik be, és én hazamegyek, s azt mondom: „Feri, azért ezt, ezt megcsináltad. Ez úgy oda volt rakva, húú, de kár, hogy… híjj, hát ez…!” S ha én tudnám, hogy valaki, aki bejön a templomba, merő jó szándékból, érdeklődésből… „Ez, ez mi? Jaj! Valami bíztató nincs?” Próbáltam… ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy még egyszerűbb szavakkal kell beszélni, még egyszerűbbekkel. Hagyjuk ezeket a sajátos szakzsargont, még akkor is, hogyha ezek a mi megszentelt szavaink, hagyjuk őket. (41:00)
Az elköteleződéstől jutottam el ide. Az általános etikai elveknek és aztán persze főleg a normáknak a föllazulása, ami aztán egy nagyon nagy bizonytalanságot hoz. A családban is. És ki kihez igazodik? Ki kinek mit mond? Hogyan mondja? Ezer dolog. Jó. (41:25)
5. Túlzott elvárások
És itt Magyarországra vonatkozóan kétszer volt óriási pofára esésünk, hogy paposan mondjam. Az első, a rendszerváltáskor volt egy nagyon-nagyon nagy hurrá-optimizmusunk, eltelt néhány év és beállt, beállt bennünk valami, s a második az EU-hoz való csatlakozáskor. Volt egy nagyon fölfokozott elvárásunk és várakozásunk sokaknak, s utána most tik-tik-tik-tik-tik. Tehát itt ugye emlékeztek, a boldogság titka az alacsony elvárás. És mi társadalmi méretekben úgy tíz évenként úgy nagyon-nagyon vártunk valamit, s aztán… a többit nem mondom. (42:30)
De itt egy másik kutatást hoznék, és már a következő alkalommal hagyom a kutatásokat. Tehát kutat ások-at. Tehát nem lesz szó kútásásról, víz…, ezt hagyni fogjuk. Emlékeztek, arról beszéltünk, hogy az az ember mutatkozik inkább boldognak, aki azt tudja mondani és így látja magát, hogy az alapvető szükségleteik kielégülést nyernek, és van egy biztonságérzete, hogy ez a jövőben is különösebb kockázat nélkül meg fog történni. De azért ez egy elég lebegtetett mérce, ugye? Mi az, hogy alapvető szükséglet? Na, most mondom a kutatást. A kutatók tovább kutatták, rendben van, akkor most eljutottunk valahova, de mit gondol egy apa, egy anya… négytagú családokat kérdeztek, hogy mit gondolnak alapvető szükségletnek. Na és egy nagyon alapvető összefüggés derült ki, ezt mindjárt elmondom. (De muszáj innom. Fizikailag kicsit gyöngének érzem magam. Hmm.) Ezt nagyon fontos, hogy tudjuk.
Az derült ki, ez volt az egyetlen egészen világos és megragadható összefüggés. Minél nagyobb volt az egyéves jövedelme a négytagú családnak, a felnőttek annál inkább nagyobb összegben állapították meg azt a minimumot, amire azt mondták, hogy ez mindenképpen kell ahhoz, hogy én azt gondoljam, hogy biztonságosan megvan az, ami alapvető szükséglete a mi családunknak. Vagyis a jövedelem növekedésével az a minimum is azzal együtt növekedett, amire a felnőttek azt mondták, hogy az mindenképp kell, hogy az alapvető szükségleteink kielégítést nyerjenek. Ez nagyon-nagyon elgondolkodtathat bennünket. Vagyis ez azt jelenti, hogy valójában nem tudjuk pontosan megmondani, hogy hol van az alapvető szükséglete egy négytagú családnak, hanem ezt ahhoz lőjük be, amennyit keresünk. És nem elégszünk meg, hanem ha többet keresünk, visszük fölfelé. Emlékeztek egy másik összefüggésre? Ez pedig így szól. Az anyagiasság és a boldogtalanság között egyértelmű összefüggés van. Hát ezt csak úgy idetettem. Nézzük az ötödiket! (Hatodik – szerk.) (45:45)
6. Bizalmatlanság és kritika, gyanakvás a vezetőinkkel szemben
Mondok egy kutatást. 2008-ban mit gondoltok, hogy hányan voltak kritikusak és gyanakvóak a politikai vezetőink felé? „100%” Annyira nem rossz a helyzet, 83%. Hát ez… kis többség. Tehát bizalmatlanság és gyanakvás. Ez a hat szempont mutatható ki a mi sajátos magyar valóságunkból. Ez a hat szempont egészen egyértelműen az ellen hat, legalábbis ha nem kezdünk vele valamit, és bezabál bennünket, hogy boldogtalanabbá váljunk. Most nézzünk még egy izgalmas dolgot. Hát, énnekem ez tetszik. (46:50)
Mivel tölti a magyar ember a szabadidejét?
A következő kutatásban megnézték, hogy a magyar ember a szabadidejét mivel tölti. Elmondom az alsókat és az utolsó hármat kéne megtalálnotok, kitalálnotok, tehát azt a hármat, amivel a leginkább tölti a szabadidejét. Jó, tehát mondok négyet, amivel még igen, s van három, amivel leginkább. Mondom őket. 1% - őket úgy hívják, hogy a hobbisták, a hobbijának él. Ezt nem kell bemutatni. Tehát palackba rakom össze a hajómodellt. 100 emberből egy ilyen van köztünk. Az nem is kevés, tehát tíz, tíz ember biztos van itt, aki palackokba rak hajómodelleket. De érdekes. Kicsit… „Ki lehet az?” Na jó, jó. Tehát hobbi, hát hobbi, bármilyen hobbi, jó. „Feri, gyerünk!” Egy százalék.
Másik egy százalék, őket úgy nevezték, hogy az aktívak csoportja. Falat mász’, hegyet mász’, kéményt mász’, mindent mász’. Tehát mindegy, aktív. Van egy kis szabadideje, megy, bakancs föl, kerékpár föl, kenu föl, jó, aktívak.
3%, akik játszanak, a játszók. Ú, ú… erről eszembe jut valami. Volt egy baráti társaságunk, és összejöttünk havonta, két havonta játszani. Mindig új játékokat játszottunk, és nagyon sok ideig csináltuk, és aztán ott ilyen…, és közben ment a borozgatás, de nem dohányoztunk, azt nem, borozgatás, erről nem volt szó, okinawai japánok nem tiltották. Akkor elneveztük ott nagy jókedvünkben ezeket az alkalmakat orgiának. Tehát nagyon jól éreztük magunkat, ilyen önfeledten játszottunk, ment, ment éjfélig, egyig, kettőig, elneveztük orgiának. Plébános voltam Óbudán. Ugye… kedves játékostársam üzenetet hagyott az irodában, hogy „Feri, a következő orgia szombat este lesz. Feltétlenül gyere, mert kevés a fiú, s van egy olyan stratégiai játék, amihez… - stratégiai játék, egy új fajta.” S akkor beérkeztem az irodába, az irodista már meghallgatta az üzeneteket. Tudjátok, azt mondja… majdnem olyan volt, fölvette a gumikesztyűt… „Vannak üzeneteid!” Na jó, tehát van a játékosok csoportja. Most már megjegyeztük őket, 3%.
Van egy másik 3%, ők azok, akik semmi pénzért nem hagyták volna ki a farsangot, ők a szórakozók, akik szórakozni járnak. 3%. Összeszámoljuk, 3-3-1-1: 8%. Három olyan tevékenységet kérnék tőletek, ami 92%-ban. „Tévé.” „Foci a tévében.” Micsoda? Szabadidős tevékenység, igen, igen. Családi, ilyen szabadidős, picit… „Megismerkedek a feleségemmel.” Na, ez a… ezt ismeritek biztos, de úgy eszembe jutott. Valamikor a feleségnek már úgy leesik, hogy a férje valószínű, hogy nem figyel rá. Talán ismeritek ezt, és úgy… „Azt hiszem, hogy a férjem nem figyel rám.” S akkor odaáll, és azt mondja „Most nézz meg jól! Látod a változást?” A férfi úgy érzi, hogy hú, ennek most fele se tréfa, ú, ez komolynak tűnik. „Hát nem is tudom… befestetted a hajad?” Int a nő. „Levágattad? Új frizu?” Megpróbálja úgy nagyon-nagyon… tetőtől talpig… „Kiszedetted a szemöldököd? – Gázálarc van rajtam.” Hát ez a szabadidős tevékenység, ismerjük meg férjünket, feleségünket, van-e rajta valami változás. „20 éve még fiatalabb voltál, de érdekes.” Jó, hát a tévét eltaláltátok, kétség kívül. „Számítógépezés.” „Semmittevés.” Semmittevés, ez egy férfi kiáltása az életben maradásért. Hát úgy alakul, hogy beszélgetés, tehát mindenféle ilyen társas kapcsolatokban, emlékeztek, ilyen barát… vannak ilyenek néhányan, akik ugye barátok, és akkor… Ez egy 10% csak, tehát sokat ne időzzünk náluk. Na itt van az, amiről 18%-ot nem tudtak megnevezni, mint hogy „Akik változatosan töltik a szabadidejüket.” Tehát leginkább az volt rájuk jellemző, hogy nagyon sok mindent csinálnak ezekből. Aktívak is, társasoznak is, orgiáznak, minden egyéb. Vannak a főleg televíziónézők. Hány százalék Magyarországon a „főleg televíziónézők”? Áhá, áhá! Ez volt a szociológus kiáltása. 64% - főleg televíziónézők. (54:35)
Mondok egy másik adatot, Magyarország, 15 év felettiek szabadidős szokásai. Az összes 15 év feletti, hát amennyiben ugye reprezentatív fölmérés és általánosítunk. A szabadidejük 52%-át televízió nézéssel töltjük. 52 – 15 éves kor fölött. Az összes szabadidőnk több, mint felét. Most nézzük meg ennek az összefüggését a boldogsággal! Háhá! Hát nem csak úgy elmondtam, mi értelme neki? Hát hogy megy vele az idő. Közben nem…! Azt mondja. Jaj, hát ez nem az. Igen, összecsereberéltem a lapokat. Lehet, hogy nincs is itt. Tessék. Jaj, már megijedtem, hogy tudnom kéne kívülről. (55:40)
Mi jellemző a televíziónézőkre a boldogság szempontjából?
1. Anyagiasabbak, mint a nem televíziónézők. Föltehetően többek között a reklámok folyamatos nézése, szükségletek generálása és aztán a folyamatos megélése annak, hogy ez sincs, az sincs és amaz sincs, pedig mennyi minden lehetne. Nem csak anyagiasabbak, és tudjuk, az anyagiasság és a boldogtalanság összefüggésben van egymással, ezt mármost tudjuk.
2. Elégedetlenek az anyagi helyzetükkel. Tehát akik televízió nézéssel töltik az idejüket, ők elégedetlenebbek az anyagi helyzetükkel, mint akik nem tévéznek, vagy nem annyit. Tehát második koporsószög.
3. A televíziónézés, főleg nagy mennyiségben árt a szociális kapcsolatoknak. Hadd hozzak ide egy nagyon egyszerű dolgot. Ma nagyon-nagyon sokan, akik valamilyen társkapcsolati nehézséggel jönnek, ilyen egyszerű dolgokat vetünk föl, hogy „Írjál össze három örömöt! – Naponta 15 percet ülj le a feleségeddel, férjeddel.” Majdnem mindig fölmerül, hogy nincs rá idő. Nincs rá idő – mikor? És ugyanazok, akik hallatlan előszeretettel, teljes egyértelműséggel azt mondják, hogy „Nincs rá idő. Mikor ebben a rohadt világban? Mikor, mikor a belünket…?” Ők a szabadidejük 52%-át a televízió előtt töltik. 64 százalékuk főleg a televízió előtt tölti. Ez ilyen szempontból talán nevezhető kultúrvakságnak. Tehát azt a sok órát nem is számítom bele. (57:55)
Csak úgy zárójelben mondom, volt kifejezetten sok olyan házaspár ismerősöm, akik egyszerűen ki is rakták a tévét. Vagy pedig internet-stopot rendeltek el önkéntesen maguk számára. Tehát azt mondták, 10 után nem nyitjuk már ki, s egyszer csak lett idő. Nagyon zavaró volt persze. 10 után elkezdtek lézengeni. Ott a tévé, azt nem nézzük, itt a számítógép, azt nem kapcsolom be, akkor mit lehet csinálni? Hát… assz’em megvacsizok még egyszer, akkor azzal is még megy valamennyi idő. Inkább csinálok… főzök egy kicsit, valami jó meleget, azzal kicsit több idő elmegy, és akkor… Tejbegríz, ugye, ilyenkor… madártej, jó hosszan, hosszan a felhőcskét rá. Na! Számomra ez egy megrázó összefüggés. (59:05)
4. Akik televíziót néznek, sokkal fenyegetőbbnek látják a világot, mint akik nem nézik a televíziót. Ugye hát ezen nincs is mit.
5. Kevésbé bíznak. Mondhatjuk azt is, hogy bizalmatlanabbak – állítólag ezt így lehet. Az a fantázia is megjelenik, hogy az élet tele van szenvedéssel, tragédiával, fájdalommal, és az ember semmit sem tehet. Állandóan ezt látom. Bekapcsolom és szenvedés és fájdalom, és ez… Jó.
6. Szorongóbbak. Bármikor bárkivel bármi megtörténhet. Hallom, hogy gázrobbanás volt, szénmonoxid mérgezés, ez simán velem is. Hát most vittek el két embert a mentők. Tehát otthon sincs biztonság. És volt egy olyan hír is, hogy hiába volt szénmonoxid mérő, még úgy is, mert aludt, mikor megnézhette volna, hogy… Tehát lefeküdni aludni egy olyan kockázat, rettenetes ijesztő csak úgy egyáltalán, csak úgy el merni aludni. Érdemes hidegben. És végül…
7. A televízió egyáltalán nem jelent kihívást, ezért nem fokozza az életörömöt. Miért nézzük a tévét? A pillanatnyi kielégülés miatt. A pillanatnyi érzelmi kielégülés miatt. A televíziónézés és a boldogtalanság között egyértelmű összefüggés van. Prr! (Na, ezt akartam még, kedvetekre, bátorításul. Teljesen összekevertem a lapjaim. Feri! Jön egy új téma. Háhá!) (61:35)
A család belső világának konfliktusforrásai
Bele szeretnék kezdeni egy hosszabb témába. Nagyon izgalmas, nagyon. Visszaeveznénk – most hagyom már a boldogságot, hagyom – visszatérünk a kapcsolati világba. Társ- és családi kapcsolatrendszer világába. A család belső világának konfliktusforrásai – ez a fejezet címe. Cím kell, hogy legyen, anélkül nincs előadás. Az első így szól… és erről több hónapot szeretnék majd beszélni – ezt azért, hogy kevesebb lesz itt a tumultus, akkor jól el fogunk férni. Ezt javasolta valaki, hogy mondjak 127 szempontot a családi kapcsolatrendszer konfliktusforrásairól. Ez tuti, hogy teremt itt néhány szabad ülőhelyet. Most csak megemlítem, a kidolgozása nagyon-nagyon érdekes, mert ez arról szól, hogy hogyan hordozzuk magunkban, magunkat, mint egy élő konfliktusforrást.
1. Az ember, mint élő konfliktusforrás
Az eddigi élettörténetünk hogyan formál bennünket egy két lábon járó, ketyegő konfliktusforrássá, amely teljességgel kiszámítható módon robban föl. Ez szerintem érdekes. Úgy is mondhatnám, árnyékból, miért nem érdemes ide járni? Mert úgyis így működök, most lehetek sokkal okosabb, ez így belül, már eléggé előre vagyok hangolva, s robbanok. Na! (63:30)
A kommunikációs zavar oka nem egyszer az, hogy egy nagyon izgalmas megfeleltethetőség van a belső konfliktusom – itt egy belső konfliktus. Például mondjunk egy belső konfliktust. Egy belső konfliktusom az, hogy folyamatosan én magamban, magammal küszködök azon, hogy „Nem, nem, szerintem én béna vagyok. Szerintem én béna vagyok. Én, az tuti biztos, hogy béna vagyok. Szerintem szerencsétlen is vagyok, hát meg, meg mondjuk nem is vagyok egy matyó hímzés. Tehát engem Lewis Hamilton nem fog a gatyáján viselni, az biztos. Szóval szerintem velem valami baj van. Baj, nem t’om, nem, nem, én nem stimmelek. Érzitek ti is?” Na, ez egy belső konfliktus, valakinek a belső konfliktusa. Nagyon sok ilyen belső konfliktusunk lehet, ezt nagyon gyakran úgy szokták mondani, hogy önértékelési zavar. Valami az önbecsülés, önértékelés… ez teljesen negatív, s állandóan ezzel küszködök én itt, idebent, hogy én béna vagyok, hogy hülye vagyok. (65:00)
A belső konfliktusom megfeleltethető a társkapcsolatban, vagy aztán akár a gyerekekkel való kapcsolataimban egy külső konfliktusnak. A kettő között megfeleltethetőség van. Vagyis hogy a belső konfliktusom kint is megjelenik. (Telefoncsörgés – szerk.) Hmm, meg is jelent. Tehát mindig is gondoltam, hogy nem vagyok fontos, és most tessék, tessék. Látni való, hogy kiteszem a lelkem és mos… „Halló, itt vagyok, itt vagyok. Jaj, beszél még, beszél még, igen, még egy pi… 6 perc és befejezi, mindjárt. Ma elég béna volt, de, de… Csak nem tudok hangosan beszélni, mert még megy. Majd, majd… De jó helyen ülök, mondjad, mondjad…” Na jó, jó. Szóval, tehát a belső konfliktusok külső konfliktusok formájában is megjelennek. A külső konfliktusok pedig tükrözik a belső konfliktusainkat. Mondom a példát, „Ja itt vagyok én, béna vagyok, hülye vagyok, ez biztos, hogy… hát az tuti, hogy engem nem lehet szeretni. Hát, hát most is látszik, hogy nem, nem vagyok fontos.” És akkor te később érsz haza a munkából, ezért én rád durranok. „Miért most jössz meg? Ezen a héten már a második, hogy most, ilyenkor jössz meg. Hát nem lehet benned bízni?” De nem ez van benne, hogy nem lehet benned bízni, hogy én magamban nem bízok. „Az tuti, hogy megint talált valaki nálam fontosabbat. És ez már a második a héten.” Hát ha ott volt és nem itt volt, az minek a jele, Brumikáim? Panasz Brumi. Hogy nem én voltam a fontos. Hát ennél kell jobb jel? Mi kell még, hogy engem meggyőzzön arról, hogy nem én voltam a fontos? A lábával szavazott. Ennyi. Csapó. Kész. Rádurranok, s lesz egy külső konfliktus. Most csináljuk azt, hogy legyen ez egy kör. Erre te azt mondod „De ne, Mucikám, ne hülyéskedj már! Hát nem így volt, hanem…” és akkor mondasz valamit. Esetleg elhiszem. Most képzeljük el, hogy elhiszem. Ugye, hátha jó lesz a vége. Héhéé! De nem. Elhiszem, jó, lenyugszom. 1 óra, tehát addig nem vacsorázom, csak mondom, ismerjük ezt. Olvassátok el David Laing: Tényleg szeretsz…? című könyvét! Jaj, most megjelent egyben. (68:10)
Szeretsz? – Persze, hogy szeretlek. – De biztos? – Jaj, hát persze, hogy biztos. – De igazán? – Igazán. – És akkor is, hogyha nem vagyok annyira szép? – Akkor is. – Na és mit szeretsz bennem? – Hát például az arcodat. – És a lábamat nem? – De hát tudod, hogy az arcodat és a lábadat is szeretem. – És a hasamat? – Hát így, teljesen egyben szeretlek téged. – Csak egyben? És úgy külön, a fülem nem? – Dehogynem. Most is nézem, olyan édes füled van. – És a másik? (68:50)
Most képzeljük el, ez David Laing szabad átköltésben. Képzeljük el, hogy addig-addig töltötted az én önbecsülési hiányaimnak a világát, hogy úgy nullára jött, följöttem. Tehát ezt egy óráig csináltad, hogy hát tényleg, és hidd el, és puszi, és nyalóka, és Mucikám, és… És nullán vagyok, te azt hiszed, hogy rendben van minden. Édes, édes, te azt hiszed. Te mármost aluszkálsz, de mit csinálok én? (Szerbusztok! Nem veszem magamra. Jól van, elszúrtátok az estémet. Nem, dehogy. Sziasztok! Sziasztok, sziasztok… De az a baj, sötét van, nem fogom őket megismerni. Tényleg, mint ahogy… hogy kezet fogjak velük. Na. Jó… úgy meg… meg is fogom szorítani azt… Na, de térjünk vissza a történethez!) Ott vagyok: Most ezzel feküdjek le? Látjátok, milyen nomád az élet? Jó, így fekszem, alszom, te már alszol, és… Te alszol, de én nem. Hát így lehet aludni? Hülye vagy? Hogy tudnék. S forgolódom az ágyamban, s azt mondom „Hát ezt az estét de elszúrtam. Hát ilyen hülye hogy lehettem? Hát tényleg, hát már szegény, hát már ez volt máskor is, hát szegény, hát mit, megint ilyen Canossát járattam vele. Hogy… de hát engem biztos így nem lehet szeretni. Hát így biztos nem, hát olyan, olyan hülye voltam este. Hát rettenet… hát tulajdonképpen miért, miért vett el? Hát mit, mit tud bennem szeretni? Hát kikészítettem este. Hát csoda, hogy már kétszer nem jött haza? Hát tulajdonképpen nem csoda, hát ezt… ma is elszúrtam, s nem tanulok, mert tudom, hogy így van, és látszik, hogy nem tanulok. Ez nem igaz, ez nem igaz.” (71:30
) Most ha nagyon odavagyok, és nem bírok…, fölkeltelek. „Te, adj egy puszit! Szeretsz? Szeretsz? – Öm-hömm… hát mi baj? Mmmcupp. – De nem akarlak fölkelteni.” Na most ezt, ha lenne még idő, még egy olyan fél óráig így oda-vissza, oda-vissza. Érzékletes volt, hogy milyen az, amikor egy belső konfliktus – külső konfliktus, belső konfliktus – külső… tik-tik-tik-tik-tik. S ez egészen el tud mélyülni.
Tehát a családi kapcsolatrendszerben, a társkapcsolatban nagyon gyakran a belső konfliktus megfeleltethető egy külső konfliktusnak. Nyilván most leegyszerűsítve. Sokféle módon feleltethető meg, így, úgy, amúgy, többféle formában, és a többi. Nagyon izgalmas például, ha valaki azt mondja „Brumi? Hülyének néz? – Én?” akkor például azon elgondolkodni, hogy vannak-e ismétlődő külső konfliktusaid, s ezeknek van-e valami belső megfeleltethetősége? Milyen belső konfliktusról árulkodhat ez? Vagy jól látod, hogy neked vannak belső nehézségeid, olyan visszatérő belső nehézségeid önmagaddal, s vajon, vajon ezek milyen külső, ennek megfeleltethető konfliktusokban mutatják meg magukat? Izgalmas. Hát ez annyira izgalmas, hogy azt is mondhatjuk, hogy ahogyan bennünk bizonyos belső konfliktusok jól, jól összeállnak és megszerveződnek, magzati kortól kezdve, azok különböző modellekbe, típusokba szerveződnek, rendeződhetnek, különböző sémákat mutatnak. S ha most elmondom majd a konfliktusok különböző módjait, akkor vissza fogok ide térni, és szeretnék nektek arról beszélni, hogy mi az az elég jól megfogalmazható pár séma – ami úgy tizennyolc – amiket hordozunk magunkban, és amik aztán újból és újból és újból és újból a kapcsolatainkban felütik a fejüket. Akkor is, még akkor is, hogyha egyébként már rájuk látunk. Szerintem ez nagyon izgalmas. (74:20)
Tehát a családi kapcsolatrendszerben, a társkapcsolatban nagyon gyakran a belső konfliktus megfeleltethető egy külső konfliktusnak. Nyilván most leegyszerűsítve. Sokféle módon feleltethető meg, így, úgy, amúgy, többféle formában, és a többi. Nagyon izgalmas például, ha valaki azt mondja „Brumi? Hülyének néz? – Én?” akkor például azon elgondolkodni, hogy vannak-e ismétlődő külső konfliktusaid, s ezeknek van-e valami belső megfeleltethetősége? Milyen belső konfliktusról árulkodhat ez? Vagy jól látod, hogy neked vannak belső nehézségeid, olyan visszatérő belső nehézségeid önmagaddal, s vajon, vajon ezek milyen külső, ennek megfeleltethető konfliktusokban mutatják meg magukat? Izgalmas. Hát ez annyira izgalmas, hogy azt is mondhatjuk, hogy ahogyan bennünk bizonyos belső konfliktusok jól, jól összeállnak és megszerveződnek, magzati kortól kezdve, azok különböző modellekbe, típusokba szerveződnek, rendeződhetnek, különböző sémákat mutatnak. S ha most elmondom majd a konfliktusok különböző módjait, akkor vissza fogok ide térni, és szeretnék nektek arról beszélni, hogy mi az az elég jól megfogalmazható pár séma – ami úgy tizennyolc – amiket hordozunk magunkban, és amik aztán újból és újból és újból és újból a kapcsolatainkban felütik a fejüket. Akkor is, még akkor is, hogyha egyébként már rájuk látunk. Szerintem ez nagyon izgalmas. (74:20)