Mk 9,2-10 -Nagyböjt 2. vasárnapja - B év

2012.03.04.

Megosztom
Elküldöm

2012. március 4. – Nagyböjt 2. Vasárnapja – B év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18)

Miután mindezek megtörténtek, Isten próbára tette Ábrahámot. Megszólította őt: ,,Ábrahám!' Ő azt felelte: ,,Itt vagyok!' Isten akkor azt mondta neki: ,,Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!' míg végül eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mutatott neki. Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: ,,Ábrahám, Ábrahám!' Ő azt felelte: ,,Itt vagyok!' Azt mondta erre neki: ,,Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!' Erre Ábrahám felemelte a szemét, s meglátott maga mögött egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Elhozta, és a fia helyett azt áldozta fel egészen elégő áldozatul. Majd másodszor is megszólította az Úr angyala Ábrahámot a mennyből, és azt mondta: ,,Önmagamra esküszöm -- mondja az Úr --, hogy mivel ezt megtetted, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél, megáldalak, és megsokasítom ivadékodat, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét: utódod birtokolni fogja ellenségeinek kapuit, és a te utódodban nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak!'

Szentlecke (Róm 8,31b-34)

Mit mondjunk tehát mindezek után? Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Isten az, aki a megigazulást adja; ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közbenjár értünk?

Evangélium (Mk 9,2-10)

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle festő a földön nem tudná megfehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal beszélgettek. Ekkor megszólalt Péter, és azt mondta Jézusnak: ,,Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.' Nem is tudta, mit mond, mert teljesen meg voltak rettenve. Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat hallatszott: ,,Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok' [Iz 42,1; MTörv 18,15]. Mire körülnéztek, már senki mást nem láttak a közelükben, csak Jézust egymagát. Mikor a hegyről lejöttek, meghagyta nekik, hogy amiket láttak, senkinek el ne beszéljék mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. Ők a dolgot magukban is tartották, de egymás között arról tanakodtak, hogy mit jelent az: ,,amikor halottaiból feltámad.

Szentbeszéd

2000 évvel ezelőtt Jézus megmutatta a mennyei dicsőségét, amikor ragyogott és csodás volt a ruhájának a színe, és valamiképpen megnyilatkozott az a dicsőség, ami a föltámadás utáni dicsősége. Minden esetre, miközben el tudjuk képzelni ezt a dicsőséget, mert hogy van valami képzelőerőnk, vagy fantáziánk ehhez, aközben lehet egy rossz érzésünk is. A rossz érzés pedig az, amit már akkor, amikor néhány évvel Jézus föltámadása után, az apostolok és a tanítványok elkezdték hirdetni Jézust, akkor átélhettek, vagy minden esetre azt a zavart, ami a hallgatóságot eltöltötte. Ezt a zavart, vagy ezt a kételyt a következőképp fejezték ki. „Rendben van, halljuk, hogy ti Jézust hirdetitek, aki meghalt, de föltámadt a halálból, s most az Atya dicsőséges jobbján ül. Azt mondjátok, hogy itt az idő, elérkezett Isten országa. Hát akkor hol van? Hol van az az Isten országa? Hát hol van az a dicsőség? Hol az a megváltás? Hol van mindennek a kézzel fogható, ragyogó, világos, egyértelmű mindenféle jele és tanúbizonysága? Hát hol van? Hát ma is fölkeltünk, s ez a világ ugyanolyan maradt, mint volt. Hol akkor a megváltás, az üdvösség, a dicsőség, a megdicsőülés? Hol van akkor ez, mutassátok meg!”

Erről szeretnék egy picit elmélkedni. „Akkor hol van ez a dicsőség?” Mert most elmondhatjuk, hogy 2000 évvel ezelőtt ott volt a ragyogó fény, a dicsőség… s most körbenézünk, hát a lámpákat látjuk, reflektorok is vannak. „Hol a dicsőség?” Öt gondolatot szeretnék mondani, hogy ne aprózzuk el.

(1) Oly gyakran az efféle kételyünk, nehézségünk vagy kérdésünk vagy zavarodottságunk abban a formában fejeződik ki, hogy azt kérdezzük, hogy „Miért?” Hát miért kellett ennek így történnie? Miért hagyta Isten, hogy ez és ez megtörténhessék? Miért és miért és miért…? Ismeritek ezt, az egyik vesszőparipám, hogy milyen nagy fordulatot tud hozni az életünkben az, hogyha a miért kérdéseinket néha úgy le tudjuk tenni. Nem azért, mert hogy át kell őket húzni, felesleges őket megkérdezni. Kérdezgessük őket nyugodtan, néha még valami válasz is érkezik. De hogy nem egyszer, ameddig a válasz meg nem érkezik, érdemes egy másik kérdést föltenni. Ez pedig, hogy „Kiért?”

Ezzel kapcsolatosan eszembe jutott egy nagymama. A nagymama már bőven jócskán nagymama, már az unokái is, mert hogy jó sok unokája van, már inkább huszonévesek, mint tizenévesek. Ez a nagymama, miközben semmivel sem él könnyebben, vagy jobban, anyagilag nagyobb biztonságban, mint bármelyik nagymama, aközben állandóan tervez. Ez a nagymama úgy él, hogy a nagycsalád ott van a fejében és a szívében, és mindig kitalálja azt, hogy kinek van a legnagyobb szüksége arra, hogy ő érte éljen egy kis ideig. És akkor ez lehetséges, hogy az, amikor az egyik unokája készül az esküvőre, akkor a pénzét elkezdi rakosgatni, gyűjtögetni, hát hiszen a lakodalomba őneki is be kell szállnia. Hát a gyönyörű unokájának ne adjon egy kis indulót? Vagy hogyha éppen érettségire készül a másik unoka, akkor azt mondja „Na most akkor itt sűrűn nekiállunk imádkozni.” Ez a nagymama számomra egy csoda, mert hogy miközben el lehetne foglalva azzal, hogy „…és most miért lett rossz ez a leletem? És most miért ez az infláció, ami miatt kevesebbet fogok tudni vásárolni?” Ő állandóan azon agyal, hogy „Kiért tehetnék valamit, és ki az, aki a leginkább rászorul arra, hogy tegyek érte valamit, hogy gyűjtögessek neki, vagy egyszerűen csak jól esne neki eljönni hozzám, hogy egy éjszakát itt aludjon nálam?”

Ez az első, hogy néha érdemes lerakni a „Miért?” kérdéseinket, és azt kérdezni, hogy „Kiért?” Kiért érdemes élni akkor is, ha a „Miért?” kérdésre nem tudom a választ?

(2) Nem egyszer a leg szívbemarkolóbb, vagy húsba vágó életkérdésekre tulajdonképpen nem szóban érkezik meg a válasz, hanem cselekvésben. Nem egyszer meg tud akadni az életünk akkor, hogyha firtatjuk, hogy „De ennek miért kellett így lennie? Annak miért kellett amúgy történnie? Ennek akkor mist mi az értelme?” és megakad az élet. Mert azt mondjuk, először választ kell kapnunk, és majd utána tudjuk tovább élni az életet. Majd utána tudunk megint bizalmat szavazni. Majd utána akkor megint megerősödünk a tisztességes életben. Amíg nincs válasz, addig egy picit hátralépünk.

Van egy olyan szép jelensége ennek a világnak, hogy a válasz nem egyszer cselekvésben érkezik meg, a mi cselekvésünkben. Hogyha azt kérdezzük, „Miért van az, hogy egyesek egészen a létminimum alatt élnek és nyomorognak?”, akkor erre a kérdésre lehet, hogy hasztalan várjuk a választ, ha szavakat várunk. De adhatunk ezeknek az embereknek, és akkor a cselekvésünk lesz a válasz. Azt mondhatjuk „Hogy lehetséges az, hogy emberek egyedül kell, hogy a kórházban meghaljanak? Hát micsoda rettenetes világ ez, hát hogy jutottunk ide?” Nem tudjuk, de elmehetek a kórházba, és meglátogathatok valakit, aki éppen ebben a helyzetben van, és a cselekvésem válasz lesz. Az életnek a legkínzóbb kérdéseire nem egyszer talán, talán éppen így van kitalálva ez a világ, nincsen szavakban válasz. Mert hogy cselekvésben lehet a választ megadni. De nagy dolog az, amikor föltesszük a kérdéseket, és utána a kérdésben tovább megyünk, és azt mondjuk „Mi lehetne az a cselekvésem, az én cselekvésem, ami erre a kérdésre egy nagyon sajátos és személyes választ jelenthetne?”

(3) Ismeritek jól Nemes Ödön atya nevét, egész biztosan. Amikor 18-19 éves fiatalember, s kikerül Japánba, és kap egy nagyon megtisztelő feladatot. A megtisztelő feladat így szól: japán gyerekeknek tanítson angol nyelvet. Két nehézsége van, nem tud japánul és angolul. Akkor mennek a hetek, a hónapok, egyszerre tanul angolul, egyszerre japánul, és egyszerre tanítja az angolt a japán gyerekeknek, és eljut az őrület határáig. Írja a saját visszaemlékezéseiben, hogy „Volt egy pont, este, és azon a határon voltam, úgy érzékeltem magam, hogy én valószínű meg fogok bolondulni. Elkezdtem ezen imádkozni, hogy <Istenem, én valószínű meg fogok bolondulni, de biztos nem véletlen, hogy itt vagyok. Tudod mit? Hát lehet, hogy Teneked kell egy bolond pap. Lehet, hogy valami miatt az Isten országában egy bolond papra van szükséged. Hát én ezt honnan tudhatnám, hogy Te ezt hogy gondoltad el, vagy hogy mi fog történni akkor, hogyha én megbolondulok, hát lehet, hogy annak is nagy áldásai lesznek, ezt én igazán nem láthatom.>” S akkor este Ödön atya azt mondta <Tudod mit, Istenem, akkor ha gondolod, megbolondulok. Ha ez neked jó lesz, akkor megbolondulok.> Ezt én nagyon egyszerűen így hívom, hogy: hűség. Hogy nem egyszer az őrület határáig juthatunk el, ahogyan Ödön atya a szó szoros értelmében ennek a határáig jutott. És mégis a hűség, nagyon sajátos válasszá lett, vagy fölragyogtatott valamit. Arról nem is beszélve, hogy nem bolondult meg, s ennek mi nagyon örülünk, mert nagyon sok jót tudott tenni ebben a világban.

(4) Hamvas Béla jutott eszembe. Mikor egyszer föltette a kérdést az egyik művében, és aztán válaszolt is rá. Azt mondja. „Ha az igazság elhagy engem, az az igazság dolga. De én az igazságot el nem hagyom, mert az meg az én dolgom.” De nagy dolog az, mikor valaki ebben a szemléletmódban tudja látni az életnek sokszor a megválaszolhatatlan kérdéseit, dilemmáit és helyzeteit. „Ha az igazság el is hagy, az ő dolga, én el nm hagyom az igazságot, mert az az én dolgom.”

Eszembe jutott erről egy történet. Valóban megtörtént, egy előadóművész túl volt az esti előadásán, és miután előadásról előadásra fizették, ezért kapott egy szép összegről kiállított csekket, s ezzel a csekkel a zsebében elindult át a parkolón keresztül, az autójához és mielőtt odaért volna, odaállt elé egy harminc év körüli hölgy, és nagyon szívszaggatóan elmesélte, hogy őneki bizony van egy beteg gyermeke, és a beteg gyermekének mindenképpen nagyon sürgősen orvosi, komoly ellátásra lenne szüksége. Ő azt nem tudja fedezni, hogy, hogy… Erről beszélt még néhány percet, s ez az előadóművész úgy megrendült ettől, hogy egyszerűen fogta a csekket és átírta a nő nevére, és odaadta neki. Néhány nap múlva a barátaival együtt sörözött, és azt mondják. „Te tudod, hogy akiről beszéltél, egy nő odament hozzád a parkolóban, hogy másokkal is megcsinálta, hogy szélhámos? Te ezt tudod, hogy átvágott téged és az aznapi egész bevételedet elvitte?” Erre a következőt mondta ez a művész: „Ezek szerint akkor nincs beteg gyerek? Hát ennél jobb hírt nem is mondhattatok volna. „Ha az igazság el is hagy, én el nem hagyom, mert az meg az enyém.”

(5) Nem egyszer valóban föltesszük ezt a kérdést. „Na ennek miértelme? Nem, nem, nem tudom.” És sokszor, amikor valaminek nem látjuk az értelmét, az nem akadályoz meg bennünket abban, hogy nagyon értelmes életet éljünk. Nem akkora katasztrófa, ha valaminek nem látjuk az értelmét, attól még élhetünk értelmes életet. Itt is egy történetet hadd mondjak el.

Volt egy kislány, aki két nagyon fontos izom hiányával született. Az a két izom nem volt sohasem a lábában. Ezért mindenféle gyógytornára volt szüksége, és erősítésre és külön tornára, és, és, és… Persze ez a kislány nagyon szeretett mozogni, sportolni és futni, s egyre többet edzett és futott, mert valahogy, hát valahogy szeretett volna olyan lenni, mint a többi egészséges társai. Aztán egyszer csak jön egy nap, amikor megy haza az iskolából és azt mondja „Apa, képzeld ma volt a futóverseny.” Az apa hirtelen, ahogy meghallja ezt a hírt, elkezd gondolkodni azon, hogy mit tanult ő arról, hogy egy kudarcot szenvedett gyereknek milyen jó válaszokat lehet mondani. S akkor egyszer csak a kislány váratlanul azt mondja „Képzeld, nyertem.” Az apa egészen elcsodálkozik, és a kislány látja az apának a csodálkozását, és ezért rögtön egy magyarázó mondatot fűz „Ja, hát tudod, persze nekem volt előnyöm, előnyt kaptam.” S akkor az apa gondolja „Hát persze, hát az én beteg izomzatú kislányom nyilván hogy is győzhetett volna, hát persze előnyt kapott.” De mielőtt bármit mondhatott volna, a kislány a következőt mondja. „Tudod apa, az én előnyöm az, hogy tudtam, én csak akkor nyerhetek, ha mindent beleadok. Az én előnyöm, hogy én ezt tudtam.” És a kislány tényleg nyert. De nagy dolog az, hogy valami, amire rákérdezhetnénk, hogy „Ennek mi értelme? Miért történt ez vele?”, hogy erre adhatunk nagyon sajátos választ, hogy „Nekem van egy előnyöm, mert én ebből most akkor rácsodálkoztam valamire.

Isten országa nem jön el szembetűnő módon abból a szempontból, hogy azt mondhatnánk itt ragyog, ott tündöklik. Jaj, de egyszerű oda belépni, már el is készítették nekünk. Isten országát mi készítjük el. Isten országa bennünk és köztünk van, és nagyon is tud ragyogni, de nem mások készítik el, hanem mi magunk.