Sématerápia 1. – 18 negatív séma
2012.03.13.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!
Ma egy nagyon nagy lépést teszünk az eredeti nagy témánkon belül, tehát hogy megelégedetten, boldogan és tartósan kapcsolatban, házastársi kapcsolatban, családi kapcsolatrendszerben tudnunk lenni és élni. Ez természetesen marad az alapvető témánk, de most tennénk majd egy nagyon nagy lépést, mégpedig abba az irányba, ami talán sokatokat kifejezetten foglalkoztat, főleg hogyha most a múlt heti dolgokat is ide hozom, és egyetlen szemponttal megerősítem, hogy talán miért érdemes erről beszélni akkor is, hogyha nem mindenkit érint ez a téma. Ez pedig az, hogy ahogy néztük, körülbelül 9%-otok 25 évnél fiatalabb, összesen csak 9 – beleértve persze titeket, akik itt vagytok, és akik az interneten keresztül hallgatnak. Tehát ez miért érdekes most a mi szempontunkból? Mert ez azt jelenti, hogy a döntő többségünk ugye 35 év körül van, tehát már van elég sok élettapasztalatunk ahhoz, hogy már ne egy egészen ifjúkori naivitással álljunk bizonyos témákhoz, már sok mindent megéltünk és megtapasztaltunk, és bizonyos nehézségeinket mármost kezdjük úgy látni, hogy „A nemjóját!”
(Ez érthető? Vagy ezt próbáljam pontosítani, hogy mit értek az alatt, hogy „A nemjóját!”?) Tehát amikor már 30-35-40 év van mögöttünk, esetleg még több, akkor kezdjük már olyan… hát némi aggodalommal nézni a saját élettörténetünket, hogy „Tulajdonképpen mit csinálok én? Tulajdonképpen mi történik velem? Tulajdonképpen ez itt mi?” És aztán akkor mindenféle nagyon érdekes gondolataink, hipotéziseink, hiedelmeink tudnak kialakulni. Tehát hogy azt, amiről majd most beszélni szeretnék egy pici ismétlés után, az az, hogy rendben van, most megnéztük a pozitív megközelítést, és ezt nagyon szeretném, nagyon-nagyon szeretném mondani. (Nem t’om, hogy miért ülök le, ha valamit nagyon szeretnék mondani. Talán azért, akkor így átélem, hogy na, valahogy most ilyen… közünk van egymáshoz, itt csak ücsörgünk és valami jó dolog történik.) Szóval hogy amit elmondtunk, hogy mi mindent lehet tenni – emlékeztek, hogy a múltkori alkalom végén Gottmantől egy összefoglalást is hoztunk, hogy mi mindent lehet tenni – az érvényben van. Tehát most el fogunk kezdeni eléggé ilyen mélyfúrásokat tenni, az nem érvényteleníti az előző heteknek, hónapoknak a mondanivalóját, azt érdemes mind csinálni. (03:15)
Tehát érdemes az örömre örömmel válaszolni, együtt ünnepelni, aktív-konstruktív válaszokat adni, érdemes időt tölteni egymással, érdemes a másik jólétéről gondoskodó magatartásformákat kialakítani, és az összes többit. Igen ám, de hol van a kérdésünk? A kérdésünk ott van, hogy amikor igyekszünk ezeket megvalósítani és megélni, nem egyszer hihetetlen komoly korlátokba ütközünk. Ezeket a korlátokat néha úgy érezzük, hogy belül vannak, és akkor valami ilyesmit mondok „Egyszerűen képtelen vagyok rá. Hát mondta a Feri… és még ez se elég. – Hát nem t’om, akkor neked mi lesz elég?” Vagyis, hogy például te egy feleség vagy, vagy egy ifjú nő vagy és együtt élsz egy ifjú férfivel. Felőlem időssel is élhetsz, tehát ezt most ne érezze senki… Már megint ezek a korlátok! Húszan elkezdtek szorongani, hogy ez rettenetes, most ővele mi van. Mindegy, te egy fiatal nő vagy, együtt élsz egy férfivel, aki tökmindegy hány éves, hát nekem főleg…, együtt élsz vele, s azt mondod „Jó, ez az aktív-konstruktív válasz nekem bejön. Ez végül is egy jó megközelítés, ez, ez jó, ez jó, olyan sokat nem is kell tenni. Nem? Kicsit érdeklődök, csillog a szemem egy picit, és akkor…”
Tartalomjegyzék
Korlátok a jól-lét megélésében
A férfiak úgyse túl jó megfigyelők, ugye a gázálarcos történetet fölidézzük, menni fog. És otthon vagy, esetleg gyerek nélkül vagy otthon, egy gyerekkel vagy otthon, két gyerekkel vagy otthon, hiszen már 37 éves vagy, 38, 41. (Hú, nagyon visszhangos. Ti halljátok-e? Igen, ti is úgy halljátok. Közös élmény. Hó, megteremtettük a közös élmény közegét.) Szóval hiába döntöd el, hiába mondod, hogy igen, s mikor hazajön, akkor megengedem, hogy egy kicsit szusszanjon. Felőlem még azt a rohadt sört is megihatja. És aztán akkor „Na, mi volt Veled?” Tehát nem az, hogy már mondani akarom, hogy velem mi volt… Értitek? Hát egy ilyen nő máris, máris ez a fantáziák birodalmába lépünk. Tehát akkor hazajön és „Na mi volt?” mondom csillogó szemmel, hátha mond valamit. Ő is szokott ide járni, akkor tudja, hogy valami örömöt köll mondani, s akkor elmondja az örömöt, én akkor aktív-konstruktívan… Most ez nagyon szép lenne. Tényleg, ne úgy vegyétek, hogy most áthúzom azt, amit hónapokig mondtam, dehogy is! Hanem most eljutunk oda, hogy ez nagyon szép lenne, ha bírnád, ha képes lennél így – mondjuk – működni. Ha képes lennél kivárni, megvárni, érzelmi stabilitásban maradni, időt hagyni, és aztán ha erre képes lennél, akkor jó lenne. (06:30)
Most a kérdés az az, hogy képes vagyok-e, vagy nem? Az rendben van, ha néha képes vagyok, és néha nem, de mi van akkor, ha általában nem vagyok képes? Ha azt tapasztalom, hogy vannak jó dolgok, esetleg meg is próbálom őket megvalósítani, bár az a tapasztalatom, rengeteg mindent meg se próbálunk megvalósítani, annyira ragaszkodunk a megszokott régihez. Mert a megszokott régi (Egészségedre!) segített nekünk valamikor élni, életben maradni. A megszokott régi valamikor hasznos volt, értékes volt, megfelelő volt. Szóval annyira megtanultuk, megszoktuk, hogy sokszor ott van a kezünkben, mint a szíriai Námán, csak hétszer meg kellene fürdeni a Jordán folyóban. „Ebben a folyóban? Azt már nem, hát ez nevetséges!” És meg se próbáljuk, ennyire tudunk ragaszkodni a régi rosszhoz, ami adott esetben valamikor jó volt, amikor kialakult. Tehát ha meg is próbáljuk a kísérletet, hogy na próbáljuk, gyakoroljuk be, és falakba ütközünk. A falakat tehát vagy magunknál érezzük, s azt mondjuk, elmondjuk a barátnőnknek „Ez nem igaz, teneked megy? Te ezt kipróbáltad? – Áj, de, dehogy megy! Hogy menne? Már olyan ideges vagyok, mikor jön haza, már tele vagyok mondanivalóval.” Vagy a másik azt mondja „Jaj, hát de… hogy menne már? Hát hogy menne már? Mert ahogy már jön annak az ideje, hogy meg kéne jönnie, énbennem jön egy ilyen szorongás, vagy félelem, hogy… Szeret még? Biztos hazajön és rendben van minden? Olyan pofátlanul, pimaszul csinos kolléganője van.” S ahogy este 7 óra, 8 óra felé jön vissza a társad, egyszer csak a pofátlanul pimasz kolléganőjének az undorító, vigyorgó arcát véled fölfedezni a képzeletedben. „Az arcátlan némbere! Hogy ő bezzeg 8 órát lehet ott! Nekem kéne 8 órát ott lenni, énnekem, énnekem nézni. Ne nézze más 8 órán keresztül! Hát az én férjem, hát ne nézze más 8 órán… majd én nézem.” (09:00)
S akkor mire a férfi megérkezik, addigra úgy érzed, hogy abban a férfiben egyáltalán nem biztos, hogy meg lehet bízni. „Az egyáltalán nem biztos. Hát miért lehetne egy férfiben megbízni? Már itt kezdem, ne is haragudjunk. Egyáltalán miért föltéteztem én azt, amikor megházasodtam, hogy egy férfiben meg lehet bízni? Tehát hol vesztettem el a józan ítélőképességem? Mi igazolja azt, hogy egy férfiben egyáltalán meg lehet bízni? Igazolja ezt bármi? Én ahogy körbenézek, nem. Nem, tehát a tapasztalat biztos nem, most akkor mi igen? Hát akkor valószínű én naiv, naiv voltam, mikor ezt gondoltam. (Találtam egy szerszámot. Majd… ) Hát… hmm.” Ez egy másik verzió, amit most mondtam, mert ebben az esetben nem magamban fedezek föl egy korlátot, hanem ezt a korlátot a másikban látom. Azt mondom, a férfi megbízhatatlan, a férjem megbízhatatlan, a férfiak általában is megbízhatatlanok. Ilyenkor ugyanúgy korlátot tapasztalok, és azt mondom „Hát hogy tudnék én most aktív-konstruktív választ adni az ő örömére, mikor tele vagyok bizonytalansággal, aggodalommal, féltékenységgel, szorongással, már egyre erősödő haraggal? Hogy? Hát majd ha jól leszek, akkor adok ilyen aktív-konstruktív válaszokat, vagy miket.” Van saját élményetek ilyesmiről? (10:40)
Tehát vagy magamban érzékelek valami korlátot, vagy érzékelem ezt a korlátot a másik embernél. A harmadik lehetőség az lehet, hogy nem magamban, vagy nem a másikban észlelem ezt a korlátot, hanem a környezetben. Hogy ilyenkor persze jönnek a gyerekek, az összes gyerek az apjával akar lenni. „Na tessék, asz összes gyerek! Ilyenkor megszűnök létezni. Pedig én, én egész nap gályázok otthon a gyerekekkel. Hát ki van velük? Én egész nap ott vagyok, s mikor megjön az apjuk, aki csak úgy… két órára, mert ugye hát amíg a gyerekek lefekszenek, két órára, úgy könnyű, úgy könnyű, két órára jófejkedni. <<Gyere, megfürösztelek!>> Na persze, ha nekem ennyi lenne, én is tudnám ilyen vidáman csinálni. Nem egy nagy szám, így két órára csak úgy. Még játszik is velük. Én is tudnék, én is tudnék ilyen vidáman játszani, de én napi hét órát játszom velük.” Akkor pedig mit mondok? Nem magamban érzem a korlátot, nem is a férjemben, hanem a körülményekben. Azt mondom „Hát így, ezekkel a föltételekkel, így ezekkel a körülményekkel, hogy én gályázok vele, ő meg két órát örömködik? Ja hát így, így könynű jó szülőnek lenni!” Vagyis amiről beszélni szeretnék az az, hogy amikor – bár itt óriási kérdőjeleket szeretnék minduntalan tenni, hogy amikor újból és újból megpróbáljuk megtenni azt, amit érdemes, és meg is lehet tenni egy tartós, megelégedett, boldog kapcsolatért, családi kapcsolatrendszerért, akadályokba ütközünk. (12.25)
Séma-terápia – 18 negatív séma
Ezek az akadályok úgy tűnik néha kísérteties módon ismétlődnek, és ismétlődnek és ismétlődnek, és nem rétjük, hogy tulajdonképpen mi van. Tehát most arról szeretnék beszélni, amit a lélektan így nevez, hogy séma-terápia. Egy viszonylag új, viszonylag friss valami, de elég komplex és elég összetett ahhoz, már egy csomó meglévő ismeretünkre bátran építhetünk. A séma-terápia azt mondja, hogy lehetséges, hogy néhány alapvető séma határozza meg az életünket. Ezek a sémák amikor kialakultak, akkor nagyjából megfelelőek voltak ahhoz a helyzethez, ahhoz a környezethez, a szüleink, a fontos személyeknek velünk való viszonyához, azt akkor mi viszonylag jól éreztük, érzékeltük és észleltük, csakhogy miután kialakultak a sémák – majd mondom, hogy mi alapján alakulnak ki – ezeket a sémákat elkezdjük vinni magunkkal akár hova is vagyunk. Minél erősebben hat rám egy séma, annál inkább egy az eredeti helyzethez, amikor kialakult a séma, hasonló helyzetbe kerülök most, az kiváltja a sémát, és én elkezdek nem a veled való viszonyom alapján, a helyzethez kapcsolódóan, a te állapotodhoz mérten, vagy a saját helyzetemhez kapcsolódóan, annak reálisan és megfelelően reagálni, lenni, kapcsolódni, beszélni, érezni és cselekedni, hanem a sémának megfelelően.
Tehát a séma amikor kialakul, nagyon hasznos, mert segít a túlélésben, és egy megfelelő reakció ahhoz, ami éppen ott és akkor van. Azonban hogyha az nagyon elmélyül bennem, ez a 18 séma – csak 18 – ezek negatív sémák. Vannak pozitív sémák is, de most a negatívokról szeretnék beszélni, mert hogyha meg tudjuk nézni ezeket a sémákat, föl tudjuk ismerni őket, akkor rájöhetünk, hogy – most így mondom egyszerűen – 18 féleképpen torzul bennünk a valóság. (15:05)
Amikor a séma kialakult, az a valóságnak eléggé megfelelő volt, de hogyha ez belénk ivódik, akkor már a sémát hurcoljuk magunkkal. Se magunkhoz, se a másikhoz, se a helyzethez, a kapcsolathoz, a környezethez valójában nem az a magatartásforma volna a megfelelő, mi azonban a séma alapján reagálunk. A séma alapján mondjuk, érezzük, éljük át, alakul ki a fizikai állapotunk és az összes többi. Erről szeretnék beszélni, de lenne akkor egy kis bevezető. (15:45)
Bevezető – a család összefüggés-rendszerében
A család összefüggés-rendszerébe szeretném állítani ezt az egészet, s akkor néznénk, hogy – ez még most nem a séma-terápia lesz, csak egy bevezető, hogy egy kicsit ezt a világot kezdjük el érezni, vagy érzékelni. (16:00)
A jó kislány – az áldozat
Képzeljünk el egy kis gyerkőcöt, ahol a szüleivel való kapcsolata az egyáltalán nem kielégítő. Mégpedig azért nem, mert a szülei elég korán elválnak, az édesanyja nagyon túlterhelt, és alig találkozik a gyermekével, az édesapja csak időnként jön haza, és ezért ez a kisgyerkőc akarva-akaratlanul, tudva és nem tudva elmélyíti magában azt, hogy legjobb lesz, hogyha „Én áldozat leszek. Majd én föláldozom magam Anyáért. Majd én odaadom magam Anya boldogságáért. Hát érzem minden sejtemben, hogy Anyának nem jó. Majd én.” (17:00)
Igen ám, de ehhez a helyzethez mi járul még hozzá? Általában a családokon belül az a működésmód, hogy arról, amit a gyerek átél nem lehet beszélni, nem lehet kifejezni. Éppenséggel megélni megéljük, de kifelé ebből semmit nem lehet vinni. Tulajdonképpen előbb-utóbb a legjobb, hogyha nem is nagyon érzünk. Hiszen ha túlságosan sokat érzünk, akkor nehéz áldozatnak lenni. Nem, akkor nehéz odaadni… „Majd akkor én, majd én helyetted. Majd én boldoggá teszlek. Ez biztos az én dolgom. Ha Apa elment, biztos az én dolgom, hogy boldoggá tegyelek. Hát valakinek a dolga. És különben is kiszolgáltatott vagyok, mert gyerek vagyok, ezért hogyha Anyát nem látom boldognak, akkor az Anya majd az alapvető szükségleteimet nem fogja betölteni. Tehát élet-halál kérdés, hogy Anya jól legyen. Akkor majd én odadobom magam. Majd én mindent elkövetek, én lemondok magamról. Még úgy is megéri – ez egy nem tudatos, de nagyon érthető logika – magamról lemondani, ha ez az élet ára. Hát miért ne mondanék le magamról, ha ez által úgy gondolom, úgy fantáziálom, ez az egész nem is tudatos, hogy így Anyámtól megkapom azt, amire szükségem van. Hát akkor ez nem is egy olyan rossz megoldás.” (18:30)
Igen ám, de hogyha túl sokat éreznék, hogy ez milyen nekem, hogy nem játszhatok, mert én hallgatom meg Anyát este, mikor fáradtan megjön, akkor nem Anya játszik velem, hanem én hallgatom meg Anyát, és Anya egyre büszkébb rám. Anya azt mondja „Nahát, a nagylányom! Hát az apáddal sose tudtam így beszélgetni. Hát milyen büszke vagyok rád. Te milyen érett kislány vagy.” Érzitek, hogy mélyül el a kör? Így aztán kialakul mondjuk egy – most mondjuk… egyszerűség kedvéért ezt mondom – áldozat szerep. „Majd én anya téged boldoggá teszlek. Ne félj te egyet se, amíg engem látsz.” Érzékelhető, milyen furcsa ez, ha egy gyerek azt mondja „Ne félj Anya, míg engem látsz. Majd én.” ? Ugye, fordítva kéne lennie, de a gyerek mondja ezt. (19:25)
Akkor erre a szerepre, az áldozat szerepére kap egy megerősítést. Mert az anya azt mondja „Ó, te az én nagylányom!” Még 9 éves, de hát ő a legnagyobb. Ez a pech. „Ó, te nagylányom, te, hát veled olyan…, te olyan érett vagy! És amit külön köszönök neked – mondja az anya, mert hát hogy pozitívan jelezzünk a gyerek felé – na, amit nagyon külön köszönök neked, hogy teveled nincsen probléma az iskolában. Nagyon örülök neki. Ó, hát látod, anyának annyira, annyi sok nehézsége van, és nagyon, külön köszönöm neked, hogy veled nincs, hogy te olyan jó kislány vagy, ezt nagyon köszönöm.” Mi következik ebből? Már nem a gyereknek a szükségleteit elégíti ki, vagy figyel az anya, hanem a gyerek figyel az édesanyja szükségleteire, kialakul egy szerep, mondjuk az áldozat szerepe, utána ez a szerep megerősítést nyer az édesanyjával való kapcsolat révén. Azt mondja a megerősítés „Ez nagyon jó, csak így tovább! Ez nekem is jó, a környezetnek is jó.” Jönnek sikerek is, hiszen az iskolában a gyerek tényleg jól tanul, kap ötösöket, meg is dicsérik. Újból és újból „Jó…, hát te milyen jó kislány vagy!” Ezért ez a szerep elkezd megerősödni, és rögzülni. De milyen árat kell érte fizetni? Mindenképpen arról, hogy mi probléma van otthon, arról nem lehet és nem is szabad beszélni, ez nyilvánvaló. „Hát hiszen majd én, majd én megoldom. Nem, nem, nem, nehogy valaki tudja, hogy Anyával baj van. Nem, nem, Anyával nincs, nincs… Majd mi ketten megcsináljuk. De főleg én.” (21:20)
Hogy tudok áldozat lenni? A saját érzéseimet nem jó, hogyha megélem. Megélném, hogy dühös vagyok Anyára, hogy nem ad kólát? Nem élhetem meg, hogy haragszom rá. Az érzéseimet akkor nem élem meg, nem beszélünk, nem, az érzéseket nem éljük meg. Ha a saját érzéseimet megélném, akkor esetleg néha dühös lennék, néha csalódott, néha még agresszívvé is válnék, néha nagyon szomorú lennék. Az mind-mind nem jó Anyának. De ha jó kislány vagyok, az jó. Az jó! Tehát megerősödik egy szerep, a család egyensúlyáért is nagyon sokat teszek, kialakul egy családi kapcsolatrendszer – most egy minimumot vázoltam föl. A szerepből természetesen előnyök is jönnek, hiszen tényleg jól tanulok, és a többi, és a többi. Fölvesznek egy jó gimibe, ajj, még jobb kislány vagyok. Engem simán fölvesznek az egyetemre, na igen, ott is jól tanulok. És mi történik akkor, amikor igyekszem házasságot kötni? Áh, most kezdünk, mmmm. (22:45)
Képzeljük el, hogy hát egy jó kislány talál egy jó kisfiút. Hát miért ne találna? Na jó, hát… szemrevaló a lány, hát már nő, szemrevaló is, kedves is, roppant szolgálatkész, nagyon. Hát ez tetszik a fiúknak. Hát ha ez mindig így lesz, ez nem lesz rossz. Mondjuk ripsz-ropsz megházasodnak. Végül is egy jó kislány hamar házasodik. És mit akar majd ismét és ismét és ismét megélni ebben a családban? Azt a szerepet, amit ő jól tud, és jól megtanult. Csak hogy ahogy telik-múlik az idő, úgy érzi, hogy „Hát azért én hol vagyok?” S elkezd lázadozni a férjével szemben. A férje nem érzi, hogy mi történik. De úgy is lehet, hogy a férj állandóan buzdítja, hogy „Te, hát ne, ne szorongj már annyira! Hát ne, ne, gyere, menjünk el táncolni.” (Tánc! Megvillan a bokám.) (24:20)
A legfájdalmasabb élményeim közé tartozik, mikor egy nővel nem lehet beszélgetni, mert szolgál. Milyen érdekes, bevillant a Mária meg a Márta története. Ez egy nagyon sajátos olvasata lehet. Nem tudsz leülni vele, mert ő valakinek éppen szolgál, valakit kiszolgál. Például csöng a telefon, hát mindenki őt keresi, mert ő a jó kislány. Hát ő mindig segít, őrá mindig lehet számítani. Ezért ő megy, és ez az áldozat szerep. A férfi szeretné a feleségét, és nem kapja, mert ő még megold három problémát. „Te ne is haragudj, hát így, így…” (Na most!) (25:10)
Próbáltam leírni egy kört. Valamikor, amikor a kislány úgy dönt, hogy ő áldozat lesz, hogy anya jól legyen, ez a helyzetnek az ő szempontjából való reális értelmezése. Neki tényleg szükséges az életben maradáshoz az, hogy az anyukája jól legyen. De ami ez után történik, az szép lassan teljesen elviszi a realitástól, és végül alkalmatlanná teszi őt, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne, miközben ragaszkodik ahhoz a szerephez, ami alkalmatlanná teszi őt arra, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne. Tehát két dologról van szó egyszerre. Az egyik, hogy azt tapasztaljuk, hogy valahogy nem tudunk úgy élni, ahogy szeretnénk. A másik, hogy foggal-körömmel ragaszkodunk mindahhoz, amitől nem tudunk úgy élni, ahogyan szeretnénk. A kettő egyszerre van meg. Na, most akkor egy picit menjünk bele. Itt leírtam egy pici kört, azt mondja. (26:30)
A séma
Mi is a séma? (Egy picit száraz lesz, és aztán utána történetek, minden egyebeket fogok mondani. Azt mondja…) Egy olyan mintázat, ami alkalmatlanná tesz engem arra, hogy megfelelően – most mondjuk így, csúnya szóval – működjek, és megfelelően kapcsolódjak és alkalmazkodjak bizonyos helyzetekhez, hogy azokat reálisan lássam, és azokban reálisan tudjak részt venni.
Azért akartam a séma-terápiáról beszélni, mert a séma énrám is vonatkozik, és a kapcsolataimra is, tehát elég árnyalt és összetett valamiről van szó. Nem csak a kapcsolatról, nem csak énrólam, a kettő együtt szerepel benne. Tehát egy séma meghatározza azt, ahogyan én magamat látom és érzékelem, és azt is, ahogy téged, és ahogy a kapcsolatot, sőt, ahogy a világot. A séma tehát nagyon árnyalt és összetett, és benne vagyok én, te, a világ és a kapcsolat is. Ezért nagyon kiterjedtnek nevezhetjük. A sémák tehát kiterjedtek. (27:45)
Önsorsrontó – érzelmi, gondolati, cselekvési mintázatot jelentenek. Önsorsrontóvá tesznek bennünket. Amikor a sémáink alapján működünk, tönkretesszük az életünket, miközben furcsa módon foggal-körömmel ragaszkodunk a sémáinkhoz. Ez a foggal-körömmel ragaszkodás annyira így van, hogy például mikor a gyógyítási folyamat zajlik, akkor a terapeuta mindig megkérdezi a következőt. „Rendben van, akkor most rátaláltunk, önnek talán ez az alapvető egy-két-három fontos sémája, ami alapján éppen tönkreteszi az életét. Ezt most megtaláltuk, ez már egy nagy eredmény. Össze tudná-e gyűjteni vagy írni mindazokat az érveket, élményeket, tapasztalatokat, megfigyeléseket, gondolatokat, amik ellene mondanak ennek a sémának? Van-e bármi, ami ellentmond annak? Például hogy nem jó áldozatnak lenni, vagy hogy nem kell áldozatnak lenni, hogy úgy is jó az élet, hogy úgy is kaphatunk valamit az élettől, nem kell áldozatnak lenni. Van-e erről élmény, tapasztalat, bármi?” Mi szokott szerintetek ilyenkor történni? Az, hogy a legtöbben ülnek egy üres lap előtt, és azt mondják „Nem, nem, nem emlékszem ilyenre. Hát nem, nem, én ezt nem. Mindig mikor abba az irányba mentem, hogy nem kell áldozatnak lenni, hát ott, ott rossz dolgok történtek, az sose jött be, az nem.” (29:40)
Mikor jegyes csoportban vagyunk, akkor mindig fölteszek egy kérdést. Ez így szól: „Kérlek, gondolj a mai napodra, és mondj egy valamit belőle, amire apukád vagy anyukád büszke lenne!” És akkor mindig van olyan, hogy egyszerűen el se bírok képzelni olyat, amire apukám vagy anyukám büszke lenne. Elképzelhetetlennek tartom, hogy apának vagy anyának bármi is tessen. Ez mit jelent, hogyha például én ezt érzékelem magamon? „Nem, hát énszerintem ilyen nincsen.” Ezt nem egyszer, nem kétszer hallom, hogy „Szerintem ilyen nincs.” Ez azt jeleni, hogy egy séma befolyása alatt vagyok, és minden, ami ellentmondana a sémának, nem is érkezik meg hozzám. Tehát a sémákról azt mondhatjuk el, hogy éltetik magukat. Megerősítik és éltetik magukat. Nem rossz szándékból teszik, hanem azért, mert amikor kialakultak, szükség volt rájuk. (31:05)
Miből állnak a sémák?
Négy dologból. Érzésekből, érzelmekből – az egy – gondolatokból, (Telefoncsörgés – szerk. Háhá! Szól.) emlékekből, és testi érzetekből. Tehát emlékek, érzések, gondolatok, testi érzetek. Ami itt nagyon izgalmas, nem mondtam, hogy milyen cselekvésből áll. Mert a cselekvés nem része a sémának. A cselekvés a megküzdés része. Na most itt eljutunk egy izgalmas dologhoz, és akkor rögtön mondok egy példát, hogy érezzétek, hogy nem a levegőben beszélünk. (32:00)
Ha egy nehéz helyzet ér minket, háromféleképpen reagálhatunk. Az egyik, hogy úgy megmerevedünk és akkor lesz ami lesz. Medvével szemben ez a megfelelő eljárás. Tényleg így van, az összes medveszakértő ezt ajánlja nektek. Mert a medve gyors, úszik, fára mászik és erős, jó a szaglása, tehát a medvével szemben egy valamit lehet csinálni, halottnak tettetni magunkat. Lehet, hogy ezt majd még tudjátok használni valamikor. Állatkerti szituációban gondolom először, hogy kipróbálhatjátok, s meglátjátok, semmi bajotok nem lesz, és ezzel igazolást nyer, hogy a medveszakértőknek igaza van. Tehát az első, hogy egyszerűen alkalmazkodok, megmerevedek, lesz ami lesz. A séma: csináljon velem amit akar. A másik, hogy elkerülöm a medvét. Hú, de okos vagyok. Hát ha a medve úszik, fut, jól szagol, erősebb nálam és fára is tud mászni, miért mennék a közelébe? Magunk között szólva nem bölcsebb, mint halottnak tettetni magam? Sokkal bölcsebb. Tehát a második javaslat, állatkert közelébe se nézzünk. Nem tudhatjuk.A harmadik megküzdései módunk, hmm, hogy küzdünk. Úgy van, „Na gyere medve! Majd én kikaparom a szemed, már ha fölérem.” Jó, tehát küzdünk, küzdünk. (34:10)
Mikor kialakulnak a sémáink, akkor három fajta megküzdési mód alakulhat ki bennünk. Akár az is lehet, hogy mind a hármat is csináljuk. Akár nem egyszerre, hanem mondjuk időben eltolva, de egyszerre is lehet. Az egyik, hogy egyszerűen alkalmazkodunk a sémához, és azt csináljuk, amit mond. A második, hogy elkerülünk minden olyan helyzetet, amiben a séma aktiválódhatna. A harmadik, túlkompenzáljuk a sémánkat. Mondok akkor egy történetet. (34:55)
Történet egy fiúról és a sémájáról
Képzeljünk el egy – most legyen fiúgyerek, mert eddig egy lánygyerek volt. Egy fiúgyerek, az édesanyja orvos, az édesapja mérnök. Hát ez egy ilyen egészen, egészen… mondjuk építészmérnök, őneki ma nehéz. Orvosnak is nehéz. Amikor a kisfiú két éves, az apa elhagyja a családot. Az apa elhagyja a családot, az édesanya egyedül neveli tovább a kisfiát, de természetesen ahhoz, hogy el tudja őt tartani, sokat kell ügyelnie. A sok ügyelés miatt a kisfiú egy relatív elhanyagoltságban nő föl. Nagyon sok szükségletét az édesanyja ha akarná se tudja kielégíteni, egy ideig még a nagymama gondjaira bízzák, de utána úgy tűnik, hogy a kisfiú valahogy olyan érett is, meg komoly is, úgyhogy merik egyedül hagyni. Amikor az anya hazaér és otthon van, akkor néha hullafáradt, néha jobb passzban van, de sajnos hogyha hullafáradt, és a gyerek magatartásában különböző zavarok támadnak, akkor azért el-elveri őt. Egyszerűen az egész napos fáradtság és feszültség és minden valahogy így vezetődik le.(36:30)
Az anya olyan kvantumokban nevel. Tehát amikor úgy éppen otthon van, vagy amikor úgy éppen, úgy, úgy azt mondja, hogy na most kell húzni egy határt, akkor húz. Tehát egyébként hiába is nagyon húzogatna határokat, hát mert nincsen otthon. Tehát a helyzet valahogy ilyen elég, elég zűrös-zavaros. Az apa néha meglátogatja őket, néha nem. Miután egy jól menő építészmérnök lesz, ezért sokszor külföldön van, akkor egyáltalán nincsen. Mikor itthon van, akkor néha találkozik a fiával, néha nem, tehát valami ilyesmi helyzet alakul ki köztük. Most jussunk el hamar oda, hogy a fiú azon gondolkodik, hogy megházasodna. Hát először nem ezen gondolkodik, csak valami kapcsolat kéne. Nem érzi túl stabilnak magát, se érzelmileg, se úgy a világban való állása eléggé olyan, olyan instabil, olyan bizonytalan. Nincsenek hosszú kapcsolatai, serdülő korban kezdi el a kapcsolatait, hiszen elég szabad, semmi nem akadályozza őt, hogy ezt tegye. Szerelmek, akkor gyors szexuális kapcsolatai vannak, ezt nagyon élvezi, jó fej srác, de eléggé instabil és… de tud hódítani, kétség kívül. (38:00)
Az első kapcsolataira mi lesz a jellemző? Az első kapcsolatai, hát… nagyon gyorsan végük szakad, nagyon, nagyon gyorsan. Nagyon, de nem is akar többet, hát ő még fiatal. Ezt nagyon élvezi, egyik nő a másik után, ez jól is megy. Aztán ahogy idősödik, azt mondja, hogy „Hát tulajdonképpen azért nem is tudom, lehet, hogy már kéne megházasodni, vagy gyerek, vagy család, már 35 vagyok, 32. Megpróbál egy-két komolyabb kapcsolatot. De amikor komolyabb kapcsolatokra kerül a sor, az a magabiztossága, az az ügyessége, a rátermettsége, a hódításból fakadó erő semmivé válik. Éppen nagyon bizonytalan lesz, bizonytalan a nőben, a hűségében, ezért úgy dönt, hogy „Á, nem, nem való neki a kapcsolat. Eh, ez nem nekem való.” Akkor egy ideig azzal kísérleteik, hogy „Úgy nő nélkül. Nem, a nőkkel csak baj van.” Egy ideje úgy nő nélkül van, utána visszatér a régi működésmódhoz, megint kalandok, kalandok, de közben egyre idősödik, úgy érzi, hogy ez nem stimmel, na végül megházasodik.
Elveszi őt egy nő, és ahogy ez megtörténik, akkor ott két dolgot látunk. Az egyik, hogy nagyon tud féltékeny lenni, rettenetesen féltékeny, úgy ellenőrizgeti a feleségét, esetleg magándetektívet fogad. Vagy ha nem, akkor pedig érdekes módon úgy, ahogy azt ő érzékeli, a szexen kívül kerüli a nővel való szorosabb kapcsolatot, bizonytalan a nőben. Azt mondja „Hát, a nők… inkább ne érjen csalódás.” Ezért azt a stratégiát fejleszti ki, hogy egyszerűen szemét a nővel. A társaságban beszól neki, leégeti, mások előtt rosszat mond róla, így sikerül őt eltávolítania magától. Nem kell vele meghitt kapcsolatban lenni, ami roppant veszélyesnek tűnik. Kipróbálta mind a három megküzdési módot, és végül mondjuk 40 évesen elmegy egy pszichológushoz és azt mondja „Egyszerűen nem értem, én assz’em, hogy nekem semmi nem jön be. Tehát énnekem voltak kalandjaim, akkor az se volt jó, akkor csináltam egyedül, akkor utazgattam, akkor karriert építettem, az se volt jó, most házas vagyok, de mármost a válás szélén vagyunk. A feleségem azt mondja, hogy szerinte én nem is szeretem őt. Most nem értem, hogy akkor mi van velem. Most akkor én, akkor valahogy semmi sem működik. Se rövid kapcsolat, se hosszú kapcsolat, se egyedül, semmi sem működik.” Na ez egy séma. (41:25)
Csakhogy a sémára három különböző magatartásmóddal válaszolhatunk. Az nem a séma része, hanem ahogy a sémára mi magunk reagálunk és válaszolunk. Amikor az illető belemegy a kalandokba, és mindig csak úgy van benne, ameddig, akkor belement a sémába. Amikor azt mondja, hogy „A, hagyjuk a nőt egyáltalán!”, akkor kerüli, és amikor benn van a házasságban, elkezdi ellenőrizni, nyomoztatni és féltékeny a feleségére, és állandóan bizonytalan, hogy szereti-e őt, és közben ő eltolja magától a feleségét és nagyon szeretetlen tud lenni ezzel együtt, akkor pedig túlkompenzálja. Ez a modell azért nagyon izgalmas és szép, mert nem egy kaptafára van benne vágva minden, hanem láthatjuk, hogy van egy séma, s egy sémából mindig három irányba indulhatunk, ami a cselekvésmódot illeti. Lehet, hogy valakinek ugyanaz a sémája, és teljesen másképpen él. Mert vagy hogy engedi, vagy elkerüli, vagy pedig túlkompenzálja. (42:50)
Mikor alakul ki?
Szívem szerint azt mondanám, hogy magzati kortól kezdve. Akik leírják ezt a modellt, na… gyerekkor. Gyerekkor, serdülőkor. Szerintem úgy van az, hogy magzati kortól. Mondanék is erre egy történetet. Egy nagyon izgalmas kutatás azt próbálta földeríteni, hogy van-e kapcsolat a magzati korban átéltek között, és mondjuk a serdülőkorban föllángoló pszichózisok között? Kik lesznek serdülőkorban pszichotikus betegek? Ugye a séma-terápia azt mondja, hogy mondjuk serdülőkorban alakul ki. De miért alakul ki valakiben serdülőkorban valami nagy, nagy, nagy baj? Benne miért alakul ki, és a másikban miért nem? Akkor azt nézték, hogy lehetséges-e az, hogy a magzati korban történt dolgoknak van hatása a serdülőkorra, és persze nem mondanám, ha nem lenne. Mert kiderült az, hogy azok a fiatal serdülők veszélyeztetettek serdülő korban sokkal inkább arra, hogy pszichotikus betegek legyenek, mint mások, akiknek az édesanyja amikor őket várta, valamelyik szülejét elveszítette. Tehát vagy az apu, vagy az anyu meghalt, amikor éppen a kisfiát vagy a kislányát várta. (44:50)
El is mondom az összefüggést a kutatás alapján. Hihetetlen szép, hogy milyen ezer szállal kötődünk és kapcsolódunk egymáshoz. Amikor pici magzatok vagyunk, s úgy naivul azt gondoljuk, hogy ó, hát az semmi, még csak ott… Az ott már a személyiségfejlődés, már ott alakul, formálódik minden. És a magzat hogyan szerez tudomást magáról? Furcsák ezek a kifejezések, de hogyan tud egy magzat magáról, hogy „Én vagyok.”? Hogy én egyáltalán vagyok, ez hogy kezd benne egyáltalán valamiképpen – még nem annyira gondolati szinten, nyilván ahhoz szavak kellenek – hanem alapvető fizikai szinten tudatosulni, hogy „Én vagyok”, és hogy „Anya van” és hogy Én és Anya nem vagyunk teljesen egyek? Hogy én Én vagyok, és anya Anya, szóval úgy egyek is vagyunk, de hogy van, van… Igaz, hogy benn vagyok az Anyában, de… valahogy én, valami külön is vagyok. És akkor van olyan, hogy Én meg Anya. Hogyan kezd ez kialakulni?
A kutatások szerint ez egy gyönyörű, gyönyörű dolog. Ezt anya-magzat kapcsolatok sok ezer anya-magzat kapcsolat leírásából tudjuk, hogy az anya tőle különállóként tekint a magzatára. Például megszólítja, elkezdi őt becézni, nevet ad neki, beszél hozzá. Tehát ahogyan az anya megkülönbözteti a magzatát saját magától, ez elérkezik a picihez, és segít neki, hogy ő maga is érezze azt. „Hát az anyám azt mondja, hogy vannak bizonyos határok. Itt vagyok, én vagyok az anyu, s megszólítlak téged, te meg ott vagy, akkor vannak határok köztünk. Te is valaki vagy, én is valaki vagyok.” Ahogyan az anya azt közvetíti a pici magzata számára, hogy én is külön vagyok és te is külön vagy, de most együtt vagyunk, de külön vagyunk, de együtt – ez a gyerekben elkezdi kialakítani azt, ahogyan egyáltalán önmagát elkezdi észlelni, érzékelni. Nem kellenek gondolatok még. Kialakul benne, hogy anya is van és én is vagyok, és anya is lehet és én is lehetek, én is lehetek és anya is lehet. (47:30)
Mi változik meg akkor, hogyha az anyának meghal az anyukája vagy az anyukája, vagy esetleg egy fontos másik személye, aki neki nagyon-nagyon fontos? Nagyon gyakran, szintén, egy nem tudatos folyamat veszi kezdetét. Ez pedig az… (Jaj, nézlek benneteket. Most így jól…. elkezdtünk turkálni ugye? Most megyünk, megyünk ilyen lélektani bugyrok… mhh. Ha valahogy árnyaltabban szeretnénk valamit megérteni, akkor ez…) Mi lehetséges ebben az édesanyában, hogy mi játszódjék le? Azt mondja „Hát most vesztettem el az anyám, téged nem akarlak. Téged nem veszíthetlek el. Nem, hát énnekem egy haláleset elég. Nem, de jó, hogy te vagy! Legalább te vagy nekem. Jaj de jó!” És az anya – természetesen egyáltalán nem tudatosan, főleg nem rossz szándékból – gyász helyett elkezdi a saját picinyét a saját testének a részeként fölfogni, érzékelni, észlelni, elgondolni, elképzelni. „Mert amíg én vagyok, picinyem, te is vagy. Amíg én élek, neked nem lehet bajod.” Ezért a pici magzat nem kapja meg a megfelelő, nagyon finom információkat arról, hogy anya is külön van és te is vagy, s hogy határok vannak. (49:25)
Serdülő korban, amikor szükség van arra, hogy a pici fiú, vagy a pici kislány, aki már nem pici, 15-16-17 éves, végső nagy lépését tegye a szüleitől való leválásnak… Hát a végső nagy lépés inkább az első nagy lépés, vagy nem is első, mindegy, hagyjuk ezt. Tehát hogy egy életkorának megfelelő nagy lépést tegyen, halálfélelemmel jár. „Hát hiszen Anya és Én egy vagyunk. Azt nem lehet.” Mert ez a fiú, vagy ez a lány 15-16 évesen nem különbözteti meg magát az anyjától, hiába él külön testben. Ezért leválni az anyámról az halálos, nem engedhető meg. Ez egy döbbenetes belső zűrzavart eredményez. Egy pszichiáter ezt így nevezte, adat-saláta születik. Ilyen trr-krr-krrr-trrr. Hmm. (50:40)
Tehát hogy mondjuk egy séma mikortól kezd tudni kialakulni, én ezért mondom azt, hogy magzati kortól kezdve. Sőt, most már a kutatásokból azt is jól tudjuk, hogy a magzatra egyáltalán nem csak az édesanyja van hatással, hanem az apukája is, sőt a nagyszülei is, fontos más személyek. Valamiképpen kapcsolódik egy pici magzat is már az egész családi kapcsolatrendszerhez is, s erre most már egyre több nagyon jó kutatás van és adat. Hmm. Ezért a sémák nem egyszer magzati, kisgyerek, serdülő korban alakulnak ki, de legalábbis akkor, akkorra látványosan vissza tudjuk vezetni őket. Na most! (51:40)
A sémák egész életünkön keresztül finomodnak. Finomodnak, és igyekeznek önmagukat fönntartani. A kutatók azt mondják, hogy mi miért történt a családban, azt nagyon gyakran nem tudjuk, vagy ha gondolunk is róla valamit, nem azért volt. De ha azt kérem tőletek, hogy csukjátok be a szemeteket, nem kell csinálni, csak úgy mondom, de tényleg…, és idézzétek föl gyerekkorotokból a családotok hangulatát. Valaki azt mondta, hogy „Jézus!” Ó, akkor neked volt kapaszkodód, ez jó hír. Ez igen… örülök ennek, ez jó. Becsukom a szemem, és elképzelem a család hangulatát. Ahogy elképzelem a család hangulatát, akkor megkérdezhetem magamtól, hogy hogyan érzékelem, hogy a szüleim hogyan viszonyulnak hozzám? Nem az, hogy hogyan gondolom, hagyd a gondolatot. Hogy, hogy érzékelem én ezt? Milyen a család hangulata, s a szüleim hogyan viszonyulnak hozzám? A kutatók azt mondják – nyilván ehhez kell azért idő, otthoni gyakorlat, hogy ahogyan érezzük, érzékeljük a család hangulatát, az meglepően pontos. És ahogyan érzékeljük, hogy ahogy gyerekkorban a szüleink hogyan viszonyulnak hozzánk, az is meglepően pontos. Ami nagyon pontatlan tud lenni, a gondolataink, amiket hozzá kötünk, hogy miért van ez így. Hogy anya miért így, és apa miért így, és hogy a hangulat miért volt úgy, és… - az nagyon pontatlan is tud lenni. De mi meglepően jól érzékeljük ezt a hangulatot, s elég jól érzékeljük, hogy hogyan kapcsolódnak hozzánk a szüleink. a hipotéziseink, hogy miért, az gyakran nagyon téves. Na most! (54:15)
Mikor aktiválódnak a sémák?
Hát nagyon egyszerű, mikor a gyerekkori, serdülőkori – szerintem már magzati – alapélmény, amikor a séma kialakult földereng egy jelenkori helyzetben. Minél súlyosabb a sérülésünk, annál kevesebb, hogy a séma aktívvá váljon. Tehát például bennem van egy elhagyatottság, bizonytalanság séma, bizonytalan vagyok, elhagyatottnak élem meg magam, egy pillantás is elég, ha nagyon sérült vagyok, hogy a séma aktívvá váljon. (55:10) Tehát például ott van ez a férfiember, akiről beszéltem 15 perccel ezelőtt, és a felesége amikor beszél hozzá, nem néz rá, ez már elég lehet. „Nem is vagyok neked fontos. Egyáltalán nem, egyáltalán nem értem, hogy biztonságban lennék melletted. Ezért inkább, inkább szemétkedek veled. Hát ha nem vagyok melletted biztonságban, inkább szemétkedek veled.” Ez a túlkompenzálás. Ne is kelljen átélni, hogy biztonságban vagyok melletted, vagy nem. Ezért szemétkedek, inkább én elrugdoslak magam mellől. Az a tuti, akkor a sémához ilyen értelemben annak a fájdalmas részéhez nem is kell eljutnom. Majd én inkább szemétkedek csak. Kibeszéllek, nevetség tárgyává teszlek, s akkor könnyebb lesz nekem. (56:15)
Ha egy séma aktívvá válik, elárasztanak bennünket a negatív érzések. Negatív érzések, érzelmek, ahhoz kapcsolódhatnak gondolatok, fizikai állapotok és emlékek. Gyakran szoktátok azt mondani, hogy „Bevonzok pasikat.” A férfiak „Bevonzok nőket.” „Bevonzok helyzeteket.” Valójában ez azt jelenti, hogy a séma igyekszik magát érvényre juttatni, és igyekszik bennünk, ahogy érvényre jut, megismételni azokat a helyzeteket, amelyek számunkra nagyon ismerősek, amiben egyébként elég jól tájékozódunk, miközben tönkretesznek bennünket. (57:10) A sémák akadályozzák, sokszor ellehetetlenítik azt, hogy pontosan észleljük egymást. A másik magatartását megfelelően értelmezzük, a helyzetet világosan lássuk, teljesen ellehetetleníthetnek. Oké. Minél súlyosabb a séma, annál gyakrabban aktiválódik.
Hogyan alakulnak ki?
(Azt mondja… a mai alkalom egy picit száraz, érzem. Aztán majd mikor belemegyünk a sémákba, az egyre izgalmasabb lesz, nyilván. Azt mondja.) A sémák betöltetlen érzelmi szükségletek okán alakulnak ki. A betöltetlen érzelmi szükségletek és valamiképpen a lelki alkatunk találkoznak egymással. Tehát például lehet egy olyan gyerkőc, aki ugyanazt kapja, mint egy másik, akinél kialakult a séma, és nála nem alakul ki. Azért, mert a lelki alkatuk más.
Alapvető érzelmi szükségletek
Mondom azt az öt alapvető érzelmi szükségletet, amiben sérülhetünk. Ezeket nagyon érdemes tudni. Milyen öt alapvető érzelmi szükségletünk van.
Szükséglet a biztonságos kötődésre. Ehhez tartozik biztonság, stabilitás, gondoskodás és elfogadás. Tehát biztonságos kötődés. Akiről beszéltem, az orvos anya, sajnos nem tudta megadni a gyerekének a biztonságos kötődésre vonatkozó igényeit, nem töltötte be ezt a szükségletét.
Autonómia, kompetencia, én-azonosság érzése.
Jogos igények, érzelmek kifejezésének szabadsága. Ugye, ez a kisfiú megtanulta azt, legjobb, ha nem fejezek ki semmit. Vagy a kislány tanulta meg. Hmm.
Szükséglet a spontaneitásra és a játékra.
Reális keretek és önkontroll. (60:05)
Ha ezt az ötöt a lelki alkatunknak megfelelő módon kapjuk meg, akkor egészségesen tudunk fölnőni. De hogyha a lelki alkatunknak nem megfelelő módon kapjuk meg, akkor sérülünk, és kialakulnak ezek a sémák, vagy a sémákból 1-2-3-4. Mi lenne a cél? Hogy az alapvető érzelmi szükségleteinket képesek legyünk kielégíteni megfelelő módon. Tehát olyan módon, ami sem minket nem tesz tönkre, sem a másikat, se a kapcsolatot, se a környezetet. Ez sokszor egy életre szóló feladat. (60:55)
(Na most! Mondok gyorsan egy sémát, és a száraz részből hagyok a következőre. Egészségedre!) Azt mondja, hogy öt nagy csoportja van a sémáknak. Ó, hát ez, ez még nem túl szép… Elszakítottság, elutasítottság. Ez az egyik nagy csoport, ez a legsúlyosabb. Elszakítottság, elutasítottság. És az első séma az elszakítottság, elutasítottság és elhagyatottság, instabilitás. (61:40)
Elhagyatottság, instabilitás
Az előző történet az orvos anyukáról és az építész apukáról egy ilyen családnak a történetét írta le. Mi az alapvető élménye az ebben a sémában élő felnőttnek? Nem gyereknek, a gyereknek is, mert gyerek… de felnőttként! Az egyik, hogy sajnos az élet olyan, hogy akik igazán szeretnek, vagy szerethetnének engem, azokhoz nem lehet biztonságosan tartozni. Egyrészt mert megbízhatatlanok. Ugye, itt mármost elindul egy ilyen önismereti vizsgálat. Mit gondolsz te arról, hogy a téged szerető személyek mennyire elviselhető, vagy elviselhetetlen módon megbízhatatlanok? Ha valaki egészséges, akkor azt mondja „Az engem szerető személyek elviselhető módon megbízhatatlanok.” Mert hiszen minden ember megbízhatatlan, hát tökéletesnek kéne lennünk ahhoz, hogy mindig, minden helyzetben megbízhatónak bizonyuljunk. Nem vagyunk tökéletesek. Tehát többé-kevésbé megbízhatatlan minden ember. Mert mondom, hogy csinálom, aztán elfelejtem – hát akkor az megbízhatatlanság. (63:05)
Ha valaki ebben a sémában van, akkor a másik ember természetes, emberi gyarlóságából adódó megbízhatatlanságot rettenetesen fenyegetőnek éli meg, fenyegetőnek, ijesztőnek. Mindig egy újabb érv amellett, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Ez adott esetben a párválasztását is ellehetetleníti. Hiszen az első néhány élménynél, amikor a másik nem mutatkozik megbízhatónak, máris odébbáll. Azt mondja „Na hát így nem! hát biztos kell lennie valakinek, aki megbízható. Hát ha ő nem, akkor nem, nem, akkor nem ő az igazi. Az igazinak megbízhatónak kell lennie.” (63:45)
A félelmeim
Tehát az első, hogy azok, akiktől szeretetet remél, vagy úgy gondolja, hogy szerethetnék őt, azokkal kapcsolatban az a félelme, hogy sajnos az a baj velük, hogy nem megbízhatóak. A második, nem az a baj velük, hogy nem megbízhatók, hanem hogy meghalnak. Nem nehéz ideképzelni egy gyerekkori életeseményt. Valaki, aki szeret és gondoskodik, hirtelen meghal. És főleg, hogyha az ő szerepét nem tudja átvenni senki, és attól kezdve nem gondoskodnak rólam, akkor megtanultam, hogy azok, akiktől szeretetet lehet kapni, bármikor meghalhatnak. És mondjuk valamelyikőtök, aki azt mondja, ilyennel is nem egyszer találkoztam, hogy „Minden jól ment, és amikor megházasodtam, attól kezdve elkezdett erőt venni rajtam egy félelem, hogy meghalhatsz, és ezt nem tudom kiűzni a fejemből, ez nyugtalanít.” (65:00)
Azután a harmadik, egy félelem attól, hogy azok, akik szeretnek bennünket, megbetegednek, bármikor megbetegedhetnek. És az ettől való rettegés. (Azután… hmm… hmm, hol volt ez? Rettenetes! Na igen.) Hogy azok, akik szeretnek engem, vagy szerethetnének engem, csak időnként elérhetők. Néha elérhetők, néha nem. Néha vannak, néha nem, néha szeretnek, néha nem. (65:50)
Magatartásformák
Ezek az én félelmeim, az én észlelésem másokkal kapcsolatban. De a félelmek hihetetlenül fokozottak és túlzóak. Na most! Ebből fakad az, hogy az előbb említett három magatartásforma tud kialakulni. Az egyik, hát hogyha akik szeretnek, azok megbetegszenek, meghalnak, megbízhatatlanok, és csak időnként elérhetők, hát akkor érdemes csak kalandról kalandra élni. Az akkor pont megfelel a sémának. Ugye, akkor ott, hát ameddig, 3-4 napig együtt vagyunk, egy kaland csak nem hal meg. Kevéssé kínzó a félelem. Egy pár napra így egész biztonságban leszek. Hát csak azalatt nem betegszik meg? Minél tovább maradok valakivel, annál nagyobb a félelem, hogy baj lesz. Ezért érdemes rövid ideig valakivel maradni. Ez a sémának a logikája: maradj rövid ideig valakivel, mert akkor nem esik bajod. Addig kaphatsz jót, de minél további ideig maradsz, annál rosszabb lesz neked. (67:00)
De ugyanez a séma kiválthat egy másik magatartásmódot is. Azt mondom „Hát mindig, mikor elkezdtem kötődni valakihez, erőt vett rajtam egy csomó félelem, hogy majd nem fog szeretni. Én inkább pap leszek. Az a tuti. Esetleg apáca.” Csak az nekem például nehéz volt. Ezt kevésbé láttam reálisan. Végül is hogyha eleve azt mondom „Nem, hát nem kell, hogy bárki bármilyen szükségletemet betöltse, majd én szépen egyedül. Így biztos nem fogok megsérülni. Az egész problémát ad acta lehet tenni. Nincs kitől félni, hogy meghaljon, majd eltemetem, pap vagyok. Ha beteg lesz valaki, meglátogatom, az is megy nekem. Időnként jön ez a vasárnapi mise, hétről hétre egy órát látom, ez teljesen rendben van.” Ezért inkább elkerülök minden olyan helyzetet, ahol a séma aktívvá válhatna. (68:25)
A harmadik, túlkompenzálom a sémát. Azt mondom „Énnekem olyan rettenetes gyerekkorom volt, engem… az anyámat sosem láttam, az apám elvált az anyámtól, évekig nem láttam, csak úgy tengtem-lengtem. Énnekem most szükségem van egy szoros kapcsolatra, egy igazán szoros emberi kapcsolatra. Hát hogyne adhatná meg ezt az élet?” S akkor elkezdek görcsösen kapaszkodni valakibe. Nézem az SMS-eit, az email-jeit, mindent nézek. Görcsösen kapaszkodok, kapaszkodok és kapaszkodok. Az lehetetlen, most már nekem meg kell, hogy adja az élet. És ezt néha váltogathatom azzal, hogy néha meg el-elrúgom magamtól, hogy nehogy… a sémából való szorongás, félelem ne jöjjön. (69:15) Látjátok, ugyanaz a séma egészen más érzéseket is kiválthat. Van, aki a séma hatására szorong, hogy el fogja hagyni őt az, aki őt szerethetné. A másik inkább dühödten ráveti magát, hogy ellenőrizze és kontrollálja. A séma a háttérben azonban ugyanaz. Na gyorsan, hogy mit lehet tenni! (69:45)
Mit lehet tenni?
Meg lehet a lehetetlen gondolatok körét. Ez egy nagyon nagy lehetőség. Mikor elkezdem bepörgetni magamat, hogy „De hát, de hát trüsszent, meg köhög. Hát reggel, mikor elment, köhögött. Lehet, hú… Hát egy tüdőrák is kezdődhet egy kis köhögéssel.” Tehát elkezdhetem tudatosítani, amikor a sémának megfelelő gondolkodásmód elkezdi a maga útját járni bennem. Mert a végén teljesen ki fogok purcanni. Ez az első.
Az irreális elvárásaimat felülvizsgálhatom. Tehát például, hogy „Neked mindig megbízhatónak kell lenned. Mindig. Nem tévedhetsz. Soha nem késhetsz. Ha megígértél, mindig muszáj megcsinálnod, mert ha nem, hát tudod, hogy mennyire ideges leszek. Hát nem tudod? Hát te pontosan tudod, hogy milyen iszonyat, hogyha…” Tehát irreális elvárásaim lesznek. Az irreális elvárásokat pedig szeretjük erkölcsi mázba csomagolni. A séma élteti magát, az erkölcs az nagy segítséget nyújt.
Sokat segíthet a másik autonómiájának az elfogadása. Hogy szabad neki külön is lenni. Szabad neki, szabad neki lenni. Hogy nem attól jó a kapcsolat, hogy mindig itt van. Megengedhetem, hogy külön is legyen.
Megállíthatom a kényszeres figyelmet, hogy „Itt van, nincs itt, el van…, mennyire van közel, mikor jön, miért nem jön?” Ez tulajdonképpen egy kényszeres figyelem. Ezt is megszakíthatom és megnézhetem a kedvenc műsorom a tévében. Csak az a baj, hogy ott is lesz egy szereplő, aki várja a férjét. Minden filmben van ilyen jelenet. Akkor fölhívom a barátnőmet „Te, láttad? – Mit? – Hát a Szomszédokat! Hogy már abban is? – De mi abban is? – Hát hogy szerinted minden nőnek ez a sorsa? Hát most, a tévéből is ez jön. Minden erről beszél, hogy a nő várja a férfit és tök bizonytalan az élet. Már a Szomszédokban is.” Oké. (72:50)
Lehet – ugye hogyha visszamegyünk a fiatalembernek a kalandozó időszakához. Most ha nem férfi, hanem nő, a nő hogy fogja ezt megélni? Lehet, hogy nem úgy, hogy kalandról kalandra megy, hanem hogy pont olyan partnereket választ, akik nem akarnak elköteleződni. Hát akkor az a… jön a medve, és én megmerevedek. A séma működik, akkor olyan fiúkat választok, akik nem fognak elköteleződni, és a harmadiknál kezd valami nagyon gyanús lenni. „Miért vonzok be olyan pasikat, akik nem vesznek el? Hogy lehet, hogy én olyan pasikat vonzok be, akik nem vesznek el?” Ezt a mondatot több százszor hallottam már. Ez egy séma. Mikor valaki bizonytalan a kötődésben, az elfogadhatóságában és kialakul egy (…) mindenestül teret ad. (Igen, assz’em ha itt fogom, akkor nem szól, nem t’om.) Akkor olyan pasikat választ, akik nem fogják elvenni. Így kialakul az önsorsrontó világ, és közben iszonyatosan nem érti „De hát hogy ő, ő szerelmes is lett. Ő nagyon szerelmes lett. De hát a szerelmet nem én irányítom.” (74:40)
Egy séma irányítja még a szerelmet is. Íííjj! Most ezzel fejezzük be? Ez nem volt egy jó hír. Ugye akkor ajánlom nektek, Egy mondat a zsarnokságról című költeményt. (Egészségedre!) Szóval, azt fogjuk akkor csinálni, hogy elmondok – még ezt a sémát teljesen nem fejeztük be – elmondok 17 sémát még. Azért, hogy legyen egy közös tér, amiben mindenki rosszul van. Mert a kutatásokból az derült ki, hogy egészségesek vagyunk, pozitív önértékeléssel, jó megküzdési stratégiákkal, ez tarthatatlan. Nem, legyünk olyanok, mint a többiek. Na, el szeretném nektek mondani ezt a 18-at, tényleg. Legföljebb begyorsítok, ha látom, hogy ezt nem… mert, mert különben leéljük úgy az életünket, hogy nem értjük, hogy mi a fene történt velünk. Ez nekem annyira fáj, tehát találkozom emberekkel, és látszik, hogy egyszerűen nem értik, hogy mi ez az egész, amit életnek hívnak. De hogy azt mondják, hogy ez a szó, hogy ÉLET nem is egy jó szó, mert ez nem élet, ez egy rohadt vergődés. És én útálom, hogyha valaki az életre úgy néz, hogy az egy rohadt vergődés. Útálom egyszerűen. Nem! Hát minden idegszálam tiltakozik. Ez biztos egy séma túlkompenzálása nálam. Na jó. Szóval abbahagyom, és akkor folytatjuk legközelebb.
Köszönöm a figyelmet. (77:05)
Ma egy nagyon nagy lépést teszünk az eredeti nagy témánkon belül, tehát hogy megelégedetten, boldogan és tartósan kapcsolatban, házastársi kapcsolatban, családi kapcsolatrendszerben tudnunk lenni és élni. Ez természetesen marad az alapvető témánk, de most tennénk majd egy nagyon nagy lépést, mégpedig abba az irányba, ami talán sokatokat kifejezetten foglalkoztat, főleg hogyha most a múlt heti dolgokat is ide hozom, és egyetlen szemponttal megerősítem, hogy talán miért érdemes erről beszélni akkor is, hogyha nem mindenkit érint ez a téma. Ez pedig az, hogy ahogy néztük, körülbelül 9%-otok 25 évnél fiatalabb, összesen csak 9 – beleértve persze titeket, akik itt vagytok, és akik az interneten keresztül hallgatnak. Tehát ez miért érdekes most a mi szempontunkból? Mert ez azt jelenti, hogy a döntő többségünk ugye 35 év körül van, tehát már van elég sok élettapasztalatunk ahhoz, hogy már ne egy egészen ifjúkori naivitással álljunk bizonyos témákhoz, már sok mindent megéltünk és megtapasztaltunk, és bizonyos nehézségeinket mármost kezdjük úgy látni, hogy „A nemjóját!”
(Ez érthető? Vagy ezt próbáljam pontosítani, hogy mit értek az alatt, hogy „A nemjóját!”?) Tehát amikor már 30-35-40 év van mögöttünk, esetleg még több, akkor kezdjük már olyan… hát némi aggodalommal nézni a saját élettörténetünket, hogy „Tulajdonképpen mit csinálok én? Tulajdonképpen mi történik velem? Tulajdonképpen ez itt mi?” És aztán akkor mindenféle nagyon érdekes gondolataink, hipotéziseink, hiedelmeink tudnak kialakulni. Tehát hogy azt, amiről majd most beszélni szeretnék egy pici ismétlés után, az az, hogy rendben van, most megnéztük a pozitív megközelítést, és ezt nagyon szeretném, nagyon-nagyon szeretném mondani. (Nem t’om, hogy miért ülök le, ha valamit nagyon szeretnék mondani. Talán azért, akkor így átélem, hogy na, valahogy most ilyen… közünk van egymáshoz, itt csak ücsörgünk és valami jó dolog történik.) Szóval hogy amit elmondtunk, hogy mi mindent lehet tenni – emlékeztek, hogy a múltkori alkalom végén Gottmantől egy összefoglalást is hoztunk, hogy mi mindent lehet tenni – az érvényben van. Tehát most el fogunk kezdeni eléggé ilyen mélyfúrásokat tenni, az nem érvényteleníti az előző heteknek, hónapoknak a mondanivalóját, azt érdemes mind csinálni. (03:15)
Tehát érdemes az örömre örömmel válaszolni, együtt ünnepelni, aktív-konstruktív válaszokat adni, érdemes időt tölteni egymással, érdemes a másik jólétéről gondoskodó magatartásformákat kialakítani, és az összes többit. Igen ám, de hol van a kérdésünk? A kérdésünk ott van, hogy amikor igyekszünk ezeket megvalósítani és megélni, nem egyszer hihetetlen komoly korlátokba ütközünk. Ezeket a korlátokat néha úgy érezzük, hogy belül vannak, és akkor valami ilyesmit mondok „Egyszerűen képtelen vagyok rá. Hát mondta a Feri… és még ez se elég. – Hát nem t’om, akkor neked mi lesz elég?” Vagyis, hogy például te egy feleség vagy, vagy egy ifjú nő vagy és együtt élsz egy ifjú férfivel. Felőlem időssel is élhetsz, tehát ezt most ne érezze senki… Már megint ezek a korlátok! Húszan elkezdtek szorongani, hogy ez rettenetes, most ővele mi van. Mindegy, te egy fiatal nő vagy, együtt élsz egy férfivel, aki tökmindegy hány éves, hát nekem főleg…, együtt élsz vele, s azt mondod „Jó, ez az aktív-konstruktív válasz nekem bejön. Ez végül is egy jó megközelítés, ez, ez jó, ez jó, olyan sokat nem is kell tenni. Nem? Kicsit érdeklődök, csillog a szemem egy picit, és akkor…”
Tartalomjegyzék
Korlátok a jól-lét megélésében
A férfiak úgyse túl jó megfigyelők, ugye a gázálarcos történetet fölidézzük, menni fog. És otthon vagy, esetleg gyerek nélkül vagy otthon, egy gyerekkel vagy otthon, két gyerekkel vagy otthon, hiszen már 37 éves vagy, 38, 41. (Hú, nagyon visszhangos. Ti halljátok-e? Igen, ti is úgy halljátok. Közös élmény. Hó, megteremtettük a közös élmény közegét.) Szóval hiába döntöd el, hiába mondod, hogy igen, s mikor hazajön, akkor megengedem, hogy egy kicsit szusszanjon. Felőlem még azt a rohadt sört is megihatja. És aztán akkor „Na, mi volt Veled?” Tehát nem az, hogy már mondani akarom, hogy velem mi volt… Értitek? Hát egy ilyen nő máris, máris ez a fantáziák birodalmába lépünk. Tehát akkor hazajön és „Na mi volt?” mondom csillogó szemmel, hátha mond valamit. Ő is szokott ide járni, akkor tudja, hogy valami örömöt köll mondani, s akkor elmondja az örömöt, én akkor aktív-konstruktívan… Most ez nagyon szép lenne. Tényleg, ne úgy vegyétek, hogy most áthúzom azt, amit hónapokig mondtam, dehogy is! Hanem most eljutunk oda, hogy ez nagyon szép lenne, ha bírnád, ha képes lennél így – mondjuk – működni. Ha képes lennél kivárni, megvárni, érzelmi stabilitásban maradni, időt hagyni, és aztán ha erre képes lennél, akkor jó lenne. (06:30)
Most a kérdés az az, hogy képes vagyok-e, vagy nem? Az rendben van, ha néha képes vagyok, és néha nem, de mi van akkor, ha általában nem vagyok képes? Ha azt tapasztalom, hogy vannak jó dolgok, esetleg meg is próbálom őket megvalósítani, bár az a tapasztalatom, rengeteg mindent meg se próbálunk megvalósítani, annyira ragaszkodunk a megszokott régihez. Mert a megszokott régi (Egészségedre!) segített nekünk valamikor élni, életben maradni. A megszokott régi valamikor hasznos volt, értékes volt, megfelelő volt. Szóval annyira megtanultuk, megszoktuk, hogy sokszor ott van a kezünkben, mint a szíriai Námán, csak hétszer meg kellene fürdeni a Jordán folyóban. „Ebben a folyóban? Azt már nem, hát ez nevetséges!” És meg se próbáljuk, ennyire tudunk ragaszkodni a régi rosszhoz, ami adott esetben valamikor jó volt, amikor kialakult. Tehát ha meg is próbáljuk a kísérletet, hogy na próbáljuk, gyakoroljuk be, és falakba ütközünk. A falakat tehát vagy magunknál érezzük, s azt mondjuk, elmondjuk a barátnőnknek „Ez nem igaz, teneked megy? Te ezt kipróbáltad? – Áj, de, dehogy megy! Hogy menne? Már olyan ideges vagyok, mikor jön haza, már tele vagyok mondanivalóval.” Vagy a másik azt mondja „Jaj, hát de… hogy menne már? Hát hogy menne már? Mert ahogy már jön annak az ideje, hogy meg kéne jönnie, énbennem jön egy ilyen szorongás, vagy félelem, hogy… Szeret még? Biztos hazajön és rendben van minden? Olyan pofátlanul, pimaszul csinos kolléganője van.” S ahogy este 7 óra, 8 óra felé jön vissza a társad, egyszer csak a pofátlanul pimasz kolléganőjének az undorító, vigyorgó arcát véled fölfedezni a képzeletedben. „Az arcátlan némbere! Hogy ő bezzeg 8 órát lehet ott! Nekem kéne 8 órát ott lenni, énnekem, énnekem nézni. Ne nézze más 8 órán keresztül! Hát az én férjem, hát ne nézze más 8 órán… majd én nézem.” (09:00)
S akkor mire a férfi megérkezik, addigra úgy érzed, hogy abban a férfiben egyáltalán nem biztos, hogy meg lehet bízni. „Az egyáltalán nem biztos. Hát miért lehetne egy férfiben megbízni? Már itt kezdem, ne is haragudjunk. Egyáltalán miért föltéteztem én azt, amikor megházasodtam, hogy egy férfiben meg lehet bízni? Tehát hol vesztettem el a józan ítélőképességem? Mi igazolja azt, hogy egy férfiben egyáltalán meg lehet bízni? Igazolja ezt bármi? Én ahogy körbenézek, nem. Nem, tehát a tapasztalat biztos nem, most akkor mi igen? Hát akkor valószínű én naiv, naiv voltam, mikor ezt gondoltam. (Találtam egy szerszámot. Majd… ) Hát… hmm.” Ez egy másik verzió, amit most mondtam, mert ebben az esetben nem magamban fedezek föl egy korlátot, hanem ezt a korlátot a másikban látom. Azt mondom, a férfi megbízhatatlan, a férjem megbízhatatlan, a férfiak általában is megbízhatatlanok. Ilyenkor ugyanúgy korlátot tapasztalok, és azt mondom „Hát hogy tudnék én most aktív-konstruktív választ adni az ő örömére, mikor tele vagyok bizonytalansággal, aggodalommal, féltékenységgel, szorongással, már egyre erősödő haraggal? Hogy? Hát majd ha jól leszek, akkor adok ilyen aktív-konstruktív válaszokat, vagy miket.” Van saját élményetek ilyesmiről? (10:40)
Tehát vagy magamban érzékelek valami korlátot, vagy érzékelem ezt a korlátot a másik embernél. A harmadik lehetőség az lehet, hogy nem magamban, vagy nem a másikban észlelem ezt a korlátot, hanem a környezetben. Hogy ilyenkor persze jönnek a gyerekek, az összes gyerek az apjával akar lenni. „Na tessék, asz összes gyerek! Ilyenkor megszűnök létezni. Pedig én, én egész nap gályázok otthon a gyerekekkel. Hát ki van velük? Én egész nap ott vagyok, s mikor megjön az apjuk, aki csak úgy… két órára, mert ugye hát amíg a gyerekek lefekszenek, két órára, úgy könnyű, úgy könnyű, két órára jófejkedni. <<Gyere, megfürösztelek!>> Na persze, ha nekem ennyi lenne, én is tudnám ilyen vidáman csinálni. Nem egy nagy szám, így két órára csak úgy. Még játszik is velük. Én is tudnék, én is tudnék ilyen vidáman játszani, de én napi hét órát játszom velük.” Akkor pedig mit mondok? Nem magamban érzem a korlátot, nem is a férjemben, hanem a körülményekben. Azt mondom „Hát így, ezekkel a föltételekkel, így ezekkel a körülményekkel, hogy én gályázok vele, ő meg két órát örömködik? Ja hát így, így könynű jó szülőnek lenni!” Vagyis amiről beszélni szeretnék az az, hogy amikor – bár itt óriási kérdőjeleket szeretnék minduntalan tenni, hogy amikor újból és újból megpróbáljuk megtenni azt, amit érdemes, és meg is lehet tenni egy tartós, megelégedett, boldog kapcsolatért, családi kapcsolatrendszerért, akadályokba ütközünk. (12.25)
Séma-terápia – 18 negatív séma
Ezek az akadályok úgy tűnik néha kísérteties módon ismétlődnek, és ismétlődnek és ismétlődnek, és nem rétjük, hogy tulajdonképpen mi van. Tehát most arról szeretnék beszélni, amit a lélektan így nevez, hogy séma-terápia. Egy viszonylag új, viszonylag friss valami, de elég komplex és elég összetett ahhoz, már egy csomó meglévő ismeretünkre bátran építhetünk. A séma-terápia azt mondja, hogy lehetséges, hogy néhány alapvető séma határozza meg az életünket. Ezek a sémák amikor kialakultak, akkor nagyjából megfelelőek voltak ahhoz a helyzethez, ahhoz a környezethez, a szüleink, a fontos személyeknek velünk való viszonyához, azt akkor mi viszonylag jól éreztük, érzékeltük és észleltük, csakhogy miután kialakultak a sémák – majd mondom, hogy mi alapján alakulnak ki – ezeket a sémákat elkezdjük vinni magunkkal akár hova is vagyunk. Minél erősebben hat rám egy séma, annál inkább egy az eredeti helyzethez, amikor kialakult a séma, hasonló helyzetbe kerülök most, az kiváltja a sémát, és én elkezdek nem a veled való viszonyom alapján, a helyzethez kapcsolódóan, a te állapotodhoz mérten, vagy a saját helyzetemhez kapcsolódóan, annak reálisan és megfelelően reagálni, lenni, kapcsolódni, beszélni, érezni és cselekedni, hanem a sémának megfelelően.
Tehát a séma amikor kialakul, nagyon hasznos, mert segít a túlélésben, és egy megfelelő reakció ahhoz, ami éppen ott és akkor van. Azonban hogyha az nagyon elmélyül bennem, ez a 18 séma – csak 18 – ezek negatív sémák. Vannak pozitív sémák is, de most a negatívokról szeretnék beszélni, mert hogyha meg tudjuk nézni ezeket a sémákat, föl tudjuk ismerni őket, akkor rájöhetünk, hogy – most így mondom egyszerűen – 18 féleképpen torzul bennünk a valóság. (15:05)
Amikor a séma kialakult, az a valóságnak eléggé megfelelő volt, de hogyha ez belénk ivódik, akkor már a sémát hurcoljuk magunkkal. Se magunkhoz, se a másikhoz, se a helyzethez, a kapcsolathoz, a környezethez valójában nem az a magatartásforma volna a megfelelő, mi azonban a séma alapján reagálunk. A séma alapján mondjuk, érezzük, éljük át, alakul ki a fizikai állapotunk és az összes többi. Erről szeretnék beszélni, de lenne akkor egy kis bevezető. (15:45)
Bevezető – a család összefüggés-rendszerében
A család összefüggés-rendszerébe szeretném állítani ezt az egészet, s akkor néznénk, hogy – ez még most nem a séma-terápia lesz, csak egy bevezető, hogy egy kicsit ezt a világot kezdjük el érezni, vagy érzékelni. (16:00)
A jó kislány – az áldozat
Képzeljünk el egy kis gyerkőcöt, ahol a szüleivel való kapcsolata az egyáltalán nem kielégítő. Mégpedig azért nem, mert a szülei elég korán elválnak, az édesanyja nagyon túlterhelt, és alig találkozik a gyermekével, az édesapja csak időnként jön haza, és ezért ez a kisgyerkőc akarva-akaratlanul, tudva és nem tudva elmélyíti magában azt, hogy legjobb lesz, hogyha „Én áldozat leszek. Majd én föláldozom magam Anyáért. Majd én odaadom magam Anya boldogságáért. Hát érzem minden sejtemben, hogy Anyának nem jó. Majd én.” (17:00)
Igen ám, de ehhez a helyzethez mi járul még hozzá? Általában a családokon belül az a működésmód, hogy arról, amit a gyerek átél nem lehet beszélni, nem lehet kifejezni. Éppenséggel megélni megéljük, de kifelé ebből semmit nem lehet vinni. Tulajdonképpen előbb-utóbb a legjobb, hogyha nem is nagyon érzünk. Hiszen ha túlságosan sokat érzünk, akkor nehéz áldozatnak lenni. Nem, akkor nehéz odaadni… „Majd akkor én, majd én helyetted. Majd én boldoggá teszlek. Ez biztos az én dolgom. Ha Apa elment, biztos az én dolgom, hogy boldoggá tegyelek. Hát valakinek a dolga. És különben is kiszolgáltatott vagyok, mert gyerek vagyok, ezért hogyha Anyát nem látom boldognak, akkor az Anya majd az alapvető szükségleteimet nem fogja betölteni. Tehát élet-halál kérdés, hogy Anya jól legyen. Akkor majd én odadobom magam. Majd én mindent elkövetek, én lemondok magamról. Még úgy is megéri – ez egy nem tudatos, de nagyon érthető logika – magamról lemondani, ha ez az élet ára. Hát miért ne mondanék le magamról, ha ez által úgy gondolom, úgy fantáziálom, ez az egész nem is tudatos, hogy így Anyámtól megkapom azt, amire szükségem van. Hát akkor ez nem is egy olyan rossz megoldás.” (18:30)
Igen ám, de hogyha túl sokat éreznék, hogy ez milyen nekem, hogy nem játszhatok, mert én hallgatom meg Anyát este, mikor fáradtan megjön, akkor nem Anya játszik velem, hanem én hallgatom meg Anyát, és Anya egyre büszkébb rám. Anya azt mondja „Nahát, a nagylányom! Hát az apáddal sose tudtam így beszélgetni. Hát milyen büszke vagyok rád. Te milyen érett kislány vagy.” Érzitek, hogy mélyül el a kör? Így aztán kialakul mondjuk egy – most mondjuk… egyszerűség kedvéért ezt mondom – áldozat szerep. „Majd én anya téged boldoggá teszlek. Ne félj te egyet se, amíg engem látsz.” Érzékelhető, milyen furcsa ez, ha egy gyerek azt mondja „Ne félj Anya, míg engem látsz. Majd én.” ? Ugye, fordítva kéne lennie, de a gyerek mondja ezt. (19:25)
Akkor erre a szerepre, az áldozat szerepére kap egy megerősítést. Mert az anya azt mondja „Ó, te az én nagylányom!” Még 9 éves, de hát ő a legnagyobb. Ez a pech. „Ó, te nagylányom, te, hát veled olyan…, te olyan érett vagy! És amit külön köszönök neked – mondja az anya, mert hát hogy pozitívan jelezzünk a gyerek felé – na, amit nagyon külön köszönök neked, hogy teveled nincsen probléma az iskolában. Nagyon örülök neki. Ó, hát látod, anyának annyira, annyi sok nehézsége van, és nagyon, külön köszönöm neked, hogy veled nincs, hogy te olyan jó kislány vagy, ezt nagyon köszönöm.” Mi következik ebből? Már nem a gyereknek a szükségleteit elégíti ki, vagy figyel az anya, hanem a gyerek figyel az édesanyja szükségleteire, kialakul egy szerep, mondjuk az áldozat szerepe, utána ez a szerep megerősítést nyer az édesanyjával való kapcsolat révén. Azt mondja a megerősítés „Ez nagyon jó, csak így tovább! Ez nekem is jó, a környezetnek is jó.” Jönnek sikerek is, hiszen az iskolában a gyerek tényleg jól tanul, kap ötösöket, meg is dicsérik. Újból és újból „Jó…, hát te milyen jó kislány vagy!” Ezért ez a szerep elkezd megerősödni, és rögzülni. De milyen árat kell érte fizetni? Mindenképpen arról, hogy mi probléma van otthon, arról nem lehet és nem is szabad beszélni, ez nyilvánvaló. „Hát hiszen majd én, majd én megoldom. Nem, nem, nem, nehogy valaki tudja, hogy Anyával baj van. Nem, nem, Anyával nincs, nincs… Majd mi ketten megcsináljuk. De főleg én.” (21:20)
Hogy tudok áldozat lenni? A saját érzéseimet nem jó, hogyha megélem. Megélném, hogy dühös vagyok Anyára, hogy nem ad kólát? Nem élhetem meg, hogy haragszom rá. Az érzéseimet akkor nem élem meg, nem beszélünk, nem, az érzéseket nem éljük meg. Ha a saját érzéseimet megélném, akkor esetleg néha dühös lennék, néha csalódott, néha még agresszívvé is válnék, néha nagyon szomorú lennék. Az mind-mind nem jó Anyának. De ha jó kislány vagyok, az jó. Az jó! Tehát megerősödik egy szerep, a család egyensúlyáért is nagyon sokat teszek, kialakul egy családi kapcsolatrendszer – most egy minimumot vázoltam föl. A szerepből természetesen előnyök is jönnek, hiszen tényleg jól tanulok, és a többi, és a többi. Fölvesznek egy jó gimibe, ajj, még jobb kislány vagyok. Engem simán fölvesznek az egyetemre, na igen, ott is jól tanulok. És mi történik akkor, amikor igyekszem házasságot kötni? Áh, most kezdünk, mmmm. (22:45)
Képzeljük el, hogy hát egy jó kislány talál egy jó kisfiút. Hát miért ne találna? Na jó, hát… szemrevaló a lány, hát már nő, szemrevaló is, kedves is, roppant szolgálatkész, nagyon. Hát ez tetszik a fiúknak. Hát ha ez mindig így lesz, ez nem lesz rossz. Mondjuk ripsz-ropsz megházasodnak. Végül is egy jó kislány hamar házasodik. És mit akar majd ismét és ismét és ismét megélni ebben a családban? Azt a szerepet, amit ő jól tud, és jól megtanult. Csak hogy ahogy telik-múlik az idő, úgy érzi, hogy „Hát azért én hol vagyok?” S elkezd lázadozni a férjével szemben. A férje nem érzi, hogy mi történik. De úgy is lehet, hogy a férj állandóan buzdítja, hogy „Te, hát ne, ne szorongj már annyira! Hát ne, ne, gyere, menjünk el táncolni.” (Tánc! Megvillan a bokám.) (24:20)
A legfájdalmasabb élményeim közé tartozik, mikor egy nővel nem lehet beszélgetni, mert szolgál. Milyen érdekes, bevillant a Mária meg a Márta története. Ez egy nagyon sajátos olvasata lehet. Nem tudsz leülni vele, mert ő valakinek éppen szolgál, valakit kiszolgál. Például csöng a telefon, hát mindenki őt keresi, mert ő a jó kislány. Hát ő mindig segít, őrá mindig lehet számítani. Ezért ő megy, és ez az áldozat szerep. A férfi szeretné a feleségét, és nem kapja, mert ő még megold három problémát. „Te ne is haragudj, hát így, így…” (Na most!) (25:10)
Próbáltam leírni egy kört. Valamikor, amikor a kislány úgy dönt, hogy ő áldozat lesz, hogy anya jól legyen, ez a helyzetnek az ő szempontjából való reális értelmezése. Neki tényleg szükséges az életben maradáshoz az, hogy az anyukája jól legyen. De ami ez után történik, az szép lassan teljesen elviszi a realitástól, és végül alkalmatlanná teszi őt, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne, miközben ragaszkodik ahhoz a szerephez, ami alkalmatlanná teszi őt arra, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne. Tehát két dologról van szó egyszerre. Az egyik, hogy azt tapasztaljuk, hogy valahogy nem tudunk úgy élni, ahogy szeretnénk. A másik, hogy foggal-körömmel ragaszkodunk mindahhoz, amitől nem tudunk úgy élni, ahogyan szeretnénk. A kettő egyszerre van meg. Na, most akkor egy picit menjünk bele. Itt leírtam egy pici kört, azt mondja. (26:30)
A séma
Mi is a séma? (Egy picit száraz lesz, és aztán utána történetek, minden egyebeket fogok mondani. Azt mondja…) Egy olyan mintázat, ami alkalmatlanná tesz engem arra, hogy megfelelően – most mondjuk így, csúnya szóval – működjek, és megfelelően kapcsolódjak és alkalmazkodjak bizonyos helyzetekhez, hogy azokat reálisan lássam, és azokban reálisan tudjak részt venni.
Azért akartam a séma-terápiáról beszélni, mert a séma énrám is vonatkozik, és a kapcsolataimra is, tehát elég árnyalt és összetett valamiről van szó. Nem csak a kapcsolatról, nem csak énrólam, a kettő együtt szerepel benne. Tehát egy séma meghatározza azt, ahogyan én magamat látom és érzékelem, és azt is, ahogy téged, és ahogy a kapcsolatot, sőt, ahogy a világot. A séma tehát nagyon árnyalt és összetett, és benne vagyok én, te, a világ és a kapcsolat is. Ezért nagyon kiterjedtnek nevezhetjük. A sémák tehát kiterjedtek. (27:45)
Önsorsrontó – érzelmi, gondolati, cselekvési mintázatot jelentenek. Önsorsrontóvá tesznek bennünket. Amikor a sémáink alapján működünk, tönkretesszük az életünket, miközben furcsa módon foggal-körömmel ragaszkodunk a sémáinkhoz. Ez a foggal-körömmel ragaszkodás annyira így van, hogy például mikor a gyógyítási folyamat zajlik, akkor a terapeuta mindig megkérdezi a következőt. „Rendben van, akkor most rátaláltunk, önnek talán ez az alapvető egy-két-három fontos sémája, ami alapján éppen tönkreteszi az életét. Ezt most megtaláltuk, ez már egy nagy eredmény. Össze tudná-e gyűjteni vagy írni mindazokat az érveket, élményeket, tapasztalatokat, megfigyeléseket, gondolatokat, amik ellene mondanak ennek a sémának? Van-e bármi, ami ellentmond annak? Például hogy nem jó áldozatnak lenni, vagy hogy nem kell áldozatnak lenni, hogy úgy is jó az élet, hogy úgy is kaphatunk valamit az élettől, nem kell áldozatnak lenni. Van-e erről élmény, tapasztalat, bármi?” Mi szokott szerintetek ilyenkor történni? Az, hogy a legtöbben ülnek egy üres lap előtt, és azt mondják „Nem, nem, nem emlékszem ilyenre. Hát nem, nem, én ezt nem. Mindig mikor abba az irányba mentem, hogy nem kell áldozatnak lenni, hát ott, ott rossz dolgok történtek, az sose jött be, az nem.” (29:40)
Mikor jegyes csoportban vagyunk, akkor mindig fölteszek egy kérdést. Ez így szól: „Kérlek, gondolj a mai napodra, és mondj egy valamit belőle, amire apukád vagy anyukád büszke lenne!” És akkor mindig van olyan, hogy egyszerűen el se bírok képzelni olyat, amire apukám vagy anyukám büszke lenne. Elképzelhetetlennek tartom, hogy apának vagy anyának bármi is tessen. Ez mit jelent, hogyha például én ezt érzékelem magamon? „Nem, hát énszerintem ilyen nincsen.” Ezt nem egyszer, nem kétszer hallom, hogy „Szerintem ilyen nincs.” Ez azt jeleni, hogy egy séma befolyása alatt vagyok, és minden, ami ellentmondana a sémának, nem is érkezik meg hozzám. Tehát a sémákról azt mondhatjuk el, hogy éltetik magukat. Megerősítik és éltetik magukat. Nem rossz szándékból teszik, hanem azért, mert amikor kialakultak, szükség volt rájuk. (31:05)
Miből állnak a sémák?
Négy dologból. Érzésekből, érzelmekből – az egy – gondolatokból, (Telefoncsörgés – szerk. Háhá! Szól.) emlékekből, és testi érzetekből. Tehát emlékek, érzések, gondolatok, testi érzetek. Ami itt nagyon izgalmas, nem mondtam, hogy milyen cselekvésből áll. Mert a cselekvés nem része a sémának. A cselekvés a megküzdés része. Na most itt eljutunk egy izgalmas dologhoz, és akkor rögtön mondok egy példát, hogy érezzétek, hogy nem a levegőben beszélünk. (32:00)
Ha egy nehéz helyzet ér minket, háromféleképpen reagálhatunk. Az egyik, hogy úgy megmerevedünk és akkor lesz ami lesz. Medvével szemben ez a megfelelő eljárás. Tényleg így van, az összes medveszakértő ezt ajánlja nektek. Mert a medve gyors, úszik, fára mászik és erős, jó a szaglása, tehát a medvével szemben egy valamit lehet csinálni, halottnak tettetni magunkat. Lehet, hogy ezt majd még tudjátok használni valamikor. Állatkerti szituációban gondolom először, hogy kipróbálhatjátok, s meglátjátok, semmi bajotok nem lesz, és ezzel igazolást nyer, hogy a medveszakértőknek igaza van. Tehát az első, hogy egyszerűen alkalmazkodok, megmerevedek, lesz ami lesz. A séma: csináljon velem amit akar. A másik, hogy elkerülöm a medvét. Hú, de okos vagyok. Hát ha a medve úszik, fut, jól szagol, erősebb nálam és fára is tud mászni, miért mennék a közelébe? Magunk között szólva nem bölcsebb, mint halottnak tettetni magam? Sokkal bölcsebb. Tehát a második javaslat, állatkert közelébe se nézzünk. Nem tudhatjuk.A harmadik megküzdései módunk, hmm, hogy küzdünk. Úgy van, „Na gyere medve! Majd én kikaparom a szemed, már ha fölérem.” Jó, tehát küzdünk, küzdünk. (34:10)
Mikor kialakulnak a sémáink, akkor három fajta megküzdési mód alakulhat ki bennünk. Akár az is lehet, hogy mind a hármat is csináljuk. Akár nem egyszerre, hanem mondjuk időben eltolva, de egyszerre is lehet. Az egyik, hogy egyszerűen alkalmazkodunk a sémához, és azt csináljuk, amit mond. A második, hogy elkerülünk minden olyan helyzetet, amiben a séma aktiválódhatna. A harmadik, túlkompenzáljuk a sémánkat. Mondok akkor egy történetet. (34:55)
Történet egy fiúról és a sémájáról
Képzeljünk el egy – most legyen fiúgyerek, mert eddig egy lánygyerek volt. Egy fiúgyerek, az édesanyja orvos, az édesapja mérnök. Hát ez egy ilyen egészen, egészen… mondjuk építészmérnök, őneki ma nehéz. Orvosnak is nehéz. Amikor a kisfiú két éves, az apa elhagyja a családot. Az apa elhagyja a családot, az édesanya egyedül neveli tovább a kisfiát, de természetesen ahhoz, hogy el tudja őt tartani, sokat kell ügyelnie. A sok ügyelés miatt a kisfiú egy relatív elhanyagoltságban nő föl. Nagyon sok szükségletét az édesanyja ha akarná se tudja kielégíteni, egy ideig még a nagymama gondjaira bízzák, de utána úgy tűnik, hogy a kisfiú valahogy olyan érett is, meg komoly is, úgyhogy merik egyedül hagyni. Amikor az anya hazaér és otthon van, akkor néha hullafáradt, néha jobb passzban van, de sajnos hogyha hullafáradt, és a gyerek magatartásában különböző zavarok támadnak, akkor azért el-elveri őt. Egyszerűen az egész napos fáradtság és feszültség és minden valahogy így vezetődik le.(36:30)
Az anya olyan kvantumokban nevel. Tehát amikor úgy éppen otthon van, vagy amikor úgy éppen, úgy, úgy azt mondja, hogy na most kell húzni egy határt, akkor húz. Tehát egyébként hiába is nagyon húzogatna határokat, hát mert nincsen otthon. Tehát a helyzet valahogy ilyen elég, elég zűrös-zavaros. Az apa néha meglátogatja őket, néha nem. Miután egy jól menő építészmérnök lesz, ezért sokszor külföldön van, akkor egyáltalán nincsen. Mikor itthon van, akkor néha találkozik a fiával, néha nem, tehát valami ilyesmi helyzet alakul ki köztük. Most jussunk el hamar oda, hogy a fiú azon gondolkodik, hogy megházasodna. Hát először nem ezen gondolkodik, csak valami kapcsolat kéne. Nem érzi túl stabilnak magát, se érzelmileg, se úgy a világban való állása eléggé olyan, olyan instabil, olyan bizonytalan. Nincsenek hosszú kapcsolatai, serdülő korban kezdi el a kapcsolatait, hiszen elég szabad, semmi nem akadályozza őt, hogy ezt tegye. Szerelmek, akkor gyors szexuális kapcsolatai vannak, ezt nagyon élvezi, jó fej srác, de eléggé instabil és… de tud hódítani, kétség kívül. (38:00)
Az első kapcsolataira mi lesz a jellemző? Az első kapcsolatai, hát… nagyon gyorsan végük szakad, nagyon, nagyon gyorsan. Nagyon, de nem is akar többet, hát ő még fiatal. Ezt nagyon élvezi, egyik nő a másik után, ez jól is megy. Aztán ahogy idősödik, azt mondja, hogy „Hát tulajdonképpen azért nem is tudom, lehet, hogy már kéne megházasodni, vagy gyerek, vagy család, már 35 vagyok, 32. Megpróbál egy-két komolyabb kapcsolatot. De amikor komolyabb kapcsolatokra kerül a sor, az a magabiztossága, az az ügyessége, a rátermettsége, a hódításból fakadó erő semmivé válik. Éppen nagyon bizonytalan lesz, bizonytalan a nőben, a hűségében, ezért úgy dönt, hogy „Á, nem, nem való neki a kapcsolat. Eh, ez nem nekem való.” Akkor egy ideig azzal kísérleteik, hogy „Úgy nő nélkül. Nem, a nőkkel csak baj van.” Egy ideje úgy nő nélkül van, utána visszatér a régi működésmódhoz, megint kalandok, kalandok, de közben egyre idősödik, úgy érzi, hogy ez nem stimmel, na végül megházasodik.
Elveszi őt egy nő, és ahogy ez megtörténik, akkor ott két dolgot látunk. Az egyik, hogy nagyon tud féltékeny lenni, rettenetesen féltékeny, úgy ellenőrizgeti a feleségét, esetleg magándetektívet fogad. Vagy ha nem, akkor pedig érdekes módon úgy, ahogy azt ő érzékeli, a szexen kívül kerüli a nővel való szorosabb kapcsolatot, bizonytalan a nőben. Azt mondja „Hát, a nők… inkább ne érjen csalódás.” Ezért azt a stratégiát fejleszti ki, hogy egyszerűen szemét a nővel. A társaságban beszól neki, leégeti, mások előtt rosszat mond róla, így sikerül őt eltávolítania magától. Nem kell vele meghitt kapcsolatban lenni, ami roppant veszélyesnek tűnik. Kipróbálta mind a három megküzdési módot, és végül mondjuk 40 évesen elmegy egy pszichológushoz és azt mondja „Egyszerűen nem értem, én assz’em, hogy nekem semmi nem jön be. Tehát énnekem voltak kalandjaim, akkor az se volt jó, akkor csináltam egyedül, akkor utazgattam, akkor karriert építettem, az se volt jó, most házas vagyok, de mármost a válás szélén vagyunk. A feleségem azt mondja, hogy szerinte én nem is szeretem őt. Most nem értem, hogy akkor mi van velem. Most akkor én, akkor valahogy semmi sem működik. Se rövid kapcsolat, se hosszú kapcsolat, se egyedül, semmi sem működik.” Na ez egy séma. (41:25)
Csakhogy a sémára három különböző magatartásmóddal válaszolhatunk. Az nem a séma része, hanem ahogy a sémára mi magunk reagálunk és válaszolunk. Amikor az illető belemegy a kalandokba, és mindig csak úgy van benne, ameddig, akkor belement a sémába. Amikor azt mondja, hogy „A, hagyjuk a nőt egyáltalán!”, akkor kerüli, és amikor benn van a házasságban, elkezdi ellenőrizni, nyomoztatni és féltékeny a feleségére, és állandóan bizonytalan, hogy szereti-e őt, és közben ő eltolja magától a feleségét és nagyon szeretetlen tud lenni ezzel együtt, akkor pedig túlkompenzálja. Ez a modell azért nagyon izgalmas és szép, mert nem egy kaptafára van benne vágva minden, hanem láthatjuk, hogy van egy séma, s egy sémából mindig három irányba indulhatunk, ami a cselekvésmódot illeti. Lehet, hogy valakinek ugyanaz a sémája, és teljesen másképpen él. Mert vagy hogy engedi, vagy elkerüli, vagy pedig túlkompenzálja. (42:50)
Mikor alakul ki?
Szívem szerint azt mondanám, hogy magzati kortól kezdve. Akik leírják ezt a modellt, na… gyerekkor. Gyerekkor, serdülőkor. Szerintem úgy van az, hogy magzati kortól. Mondanék is erre egy történetet. Egy nagyon izgalmas kutatás azt próbálta földeríteni, hogy van-e kapcsolat a magzati korban átéltek között, és mondjuk a serdülőkorban föllángoló pszichózisok között? Kik lesznek serdülőkorban pszichotikus betegek? Ugye a séma-terápia azt mondja, hogy mondjuk serdülőkorban alakul ki. De miért alakul ki valakiben serdülőkorban valami nagy, nagy, nagy baj? Benne miért alakul ki, és a másikban miért nem? Akkor azt nézték, hogy lehetséges-e az, hogy a magzati korban történt dolgoknak van hatása a serdülőkorra, és persze nem mondanám, ha nem lenne. Mert kiderült az, hogy azok a fiatal serdülők veszélyeztetettek serdülő korban sokkal inkább arra, hogy pszichotikus betegek legyenek, mint mások, akiknek az édesanyja amikor őket várta, valamelyik szülejét elveszítette. Tehát vagy az apu, vagy az anyu meghalt, amikor éppen a kisfiát vagy a kislányát várta. (44:50)
El is mondom az összefüggést a kutatás alapján. Hihetetlen szép, hogy milyen ezer szállal kötődünk és kapcsolódunk egymáshoz. Amikor pici magzatok vagyunk, s úgy naivul azt gondoljuk, hogy ó, hát az semmi, még csak ott… Az ott már a személyiségfejlődés, már ott alakul, formálódik minden. És a magzat hogyan szerez tudomást magáról? Furcsák ezek a kifejezések, de hogyan tud egy magzat magáról, hogy „Én vagyok.”? Hogy én egyáltalán vagyok, ez hogy kezd benne egyáltalán valamiképpen – még nem annyira gondolati szinten, nyilván ahhoz szavak kellenek – hanem alapvető fizikai szinten tudatosulni, hogy „Én vagyok”, és hogy „Anya van” és hogy Én és Anya nem vagyunk teljesen egyek? Hogy én Én vagyok, és anya Anya, szóval úgy egyek is vagyunk, de hogy van, van… Igaz, hogy benn vagyok az Anyában, de… valahogy én, valami külön is vagyok. És akkor van olyan, hogy Én meg Anya. Hogyan kezd ez kialakulni?
A kutatások szerint ez egy gyönyörű, gyönyörű dolog. Ezt anya-magzat kapcsolatok sok ezer anya-magzat kapcsolat leírásából tudjuk, hogy az anya tőle különállóként tekint a magzatára. Például megszólítja, elkezdi őt becézni, nevet ad neki, beszél hozzá. Tehát ahogyan az anya megkülönbözteti a magzatát saját magától, ez elérkezik a picihez, és segít neki, hogy ő maga is érezze azt. „Hát az anyám azt mondja, hogy vannak bizonyos határok. Itt vagyok, én vagyok az anyu, s megszólítlak téged, te meg ott vagy, akkor vannak határok köztünk. Te is valaki vagy, én is valaki vagyok.” Ahogyan az anya azt közvetíti a pici magzata számára, hogy én is külön vagyok és te is külön vagy, de most együtt vagyunk, de külön vagyunk, de együtt – ez a gyerekben elkezdi kialakítani azt, ahogyan egyáltalán önmagát elkezdi észlelni, érzékelni. Nem kellenek gondolatok még. Kialakul benne, hogy anya is van és én is vagyok, és anya is lehet és én is lehetek, én is lehetek és anya is lehet. (47:30)
Mi változik meg akkor, hogyha az anyának meghal az anyukája vagy az anyukája, vagy esetleg egy fontos másik személye, aki neki nagyon-nagyon fontos? Nagyon gyakran, szintén, egy nem tudatos folyamat veszi kezdetét. Ez pedig az… (Jaj, nézlek benneteket. Most így jól…. elkezdtünk turkálni ugye? Most megyünk, megyünk ilyen lélektani bugyrok… mhh. Ha valahogy árnyaltabban szeretnénk valamit megérteni, akkor ez…) Mi lehetséges ebben az édesanyában, hogy mi játszódjék le? Azt mondja „Hát most vesztettem el az anyám, téged nem akarlak. Téged nem veszíthetlek el. Nem, hát énnekem egy haláleset elég. Nem, de jó, hogy te vagy! Legalább te vagy nekem. Jaj de jó!” És az anya – természetesen egyáltalán nem tudatosan, főleg nem rossz szándékból – gyász helyett elkezdi a saját picinyét a saját testének a részeként fölfogni, érzékelni, észlelni, elgondolni, elképzelni. „Mert amíg én vagyok, picinyem, te is vagy. Amíg én élek, neked nem lehet bajod.” Ezért a pici magzat nem kapja meg a megfelelő, nagyon finom információkat arról, hogy anya is külön van és te is vagy, s hogy határok vannak. (49:25)
Serdülő korban, amikor szükség van arra, hogy a pici fiú, vagy a pici kislány, aki már nem pici, 15-16-17 éves, végső nagy lépését tegye a szüleitől való leválásnak… Hát a végső nagy lépés inkább az első nagy lépés, vagy nem is első, mindegy, hagyjuk ezt. Tehát hogy egy életkorának megfelelő nagy lépést tegyen, halálfélelemmel jár. „Hát hiszen Anya és Én egy vagyunk. Azt nem lehet.” Mert ez a fiú, vagy ez a lány 15-16 évesen nem különbözteti meg magát az anyjától, hiába él külön testben. Ezért leválni az anyámról az halálos, nem engedhető meg. Ez egy döbbenetes belső zűrzavart eredményez. Egy pszichiáter ezt így nevezte, adat-saláta születik. Ilyen trr-krr-krrr-trrr. Hmm. (50:40)
Tehát hogy mondjuk egy séma mikortól kezd tudni kialakulni, én ezért mondom azt, hogy magzati kortól kezdve. Sőt, most már a kutatásokból azt is jól tudjuk, hogy a magzatra egyáltalán nem csak az édesanyja van hatással, hanem az apukája is, sőt a nagyszülei is, fontos más személyek. Valamiképpen kapcsolódik egy pici magzat is már az egész családi kapcsolatrendszerhez is, s erre most már egyre több nagyon jó kutatás van és adat. Hmm. Ezért a sémák nem egyszer magzati, kisgyerek, serdülő korban alakulnak ki, de legalábbis akkor, akkorra látványosan vissza tudjuk vezetni őket. Na most! (51:40)
A sémák egész életünkön keresztül finomodnak. Finomodnak, és igyekeznek önmagukat fönntartani. A kutatók azt mondják, hogy mi miért történt a családban, azt nagyon gyakran nem tudjuk, vagy ha gondolunk is róla valamit, nem azért volt. De ha azt kérem tőletek, hogy csukjátok be a szemeteket, nem kell csinálni, csak úgy mondom, de tényleg…, és idézzétek föl gyerekkorotokból a családotok hangulatát. Valaki azt mondta, hogy „Jézus!” Ó, akkor neked volt kapaszkodód, ez jó hír. Ez igen… örülök ennek, ez jó. Becsukom a szemem, és elképzelem a család hangulatát. Ahogy elképzelem a család hangulatát, akkor megkérdezhetem magamtól, hogy hogyan érzékelem, hogy a szüleim hogyan viszonyulnak hozzám? Nem az, hogy hogyan gondolom, hagyd a gondolatot. Hogy, hogy érzékelem én ezt? Milyen a család hangulata, s a szüleim hogyan viszonyulnak hozzám? A kutatók azt mondják – nyilván ehhez kell azért idő, otthoni gyakorlat, hogy ahogyan érezzük, érzékeljük a család hangulatát, az meglepően pontos. És ahogyan érzékeljük, hogy ahogy gyerekkorban a szüleink hogyan viszonyulnak hozzánk, az is meglepően pontos. Ami nagyon pontatlan tud lenni, a gondolataink, amiket hozzá kötünk, hogy miért van ez így. Hogy anya miért így, és apa miért így, és hogy a hangulat miért volt úgy, és… - az nagyon pontatlan is tud lenni. De mi meglepően jól érzékeljük ezt a hangulatot, s elég jól érzékeljük, hogy hogyan kapcsolódnak hozzánk a szüleink. a hipotéziseink, hogy miért, az gyakran nagyon téves. Na most! (54:15)
Mikor aktiválódnak a sémák?
Hát nagyon egyszerű, mikor a gyerekkori, serdülőkori – szerintem már magzati – alapélmény, amikor a séma kialakult földereng egy jelenkori helyzetben. Minél súlyosabb a sérülésünk, annál kevesebb, hogy a séma aktívvá váljon. Tehát például bennem van egy elhagyatottság, bizonytalanság séma, bizonytalan vagyok, elhagyatottnak élem meg magam, egy pillantás is elég, ha nagyon sérült vagyok, hogy a séma aktívvá váljon. (55:10) Tehát például ott van ez a férfiember, akiről beszéltem 15 perccel ezelőtt, és a felesége amikor beszél hozzá, nem néz rá, ez már elég lehet. „Nem is vagyok neked fontos. Egyáltalán nem, egyáltalán nem értem, hogy biztonságban lennék melletted. Ezért inkább, inkább szemétkedek veled. Hát ha nem vagyok melletted biztonságban, inkább szemétkedek veled.” Ez a túlkompenzálás. Ne is kelljen átélni, hogy biztonságban vagyok melletted, vagy nem. Ezért szemétkedek, inkább én elrugdoslak magam mellől. Az a tuti, akkor a sémához ilyen értelemben annak a fájdalmas részéhez nem is kell eljutnom. Majd én inkább szemétkedek csak. Kibeszéllek, nevetség tárgyává teszlek, s akkor könnyebb lesz nekem. (56:15)
Ha egy séma aktívvá válik, elárasztanak bennünket a negatív érzések. Negatív érzések, érzelmek, ahhoz kapcsolódhatnak gondolatok, fizikai állapotok és emlékek. Gyakran szoktátok azt mondani, hogy „Bevonzok pasikat.” A férfiak „Bevonzok nőket.” „Bevonzok helyzeteket.” Valójában ez azt jelenti, hogy a séma igyekszik magát érvényre juttatni, és igyekszik bennünk, ahogy érvényre jut, megismételni azokat a helyzeteket, amelyek számunkra nagyon ismerősek, amiben egyébként elég jól tájékozódunk, miközben tönkretesznek bennünket. (57:10) A sémák akadályozzák, sokszor ellehetetlenítik azt, hogy pontosan észleljük egymást. A másik magatartását megfelelően értelmezzük, a helyzetet világosan lássuk, teljesen ellehetetleníthetnek. Oké. Minél súlyosabb a séma, annál gyakrabban aktiválódik.
Hogyan alakulnak ki?
(Azt mondja… a mai alkalom egy picit száraz, érzem. Aztán majd mikor belemegyünk a sémákba, az egyre izgalmasabb lesz, nyilván. Azt mondja.) A sémák betöltetlen érzelmi szükségletek okán alakulnak ki. A betöltetlen érzelmi szükségletek és valamiképpen a lelki alkatunk találkoznak egymással. Tehát például lehet egy olyan gyerkőc, aki ugyanazt kapja, mint egy másik, akinél kialakult a séma, és nála nem alakul ki. Azért, mert a lelki alkatuk más.
Alapvető érzelmi szükségletek
Mondom azt az öt alapvető érzelmi szükségletet, amiben sérülhetünk. Ezeket nagyon érdemes tudni. Milyen öt alapvető érzelmi szükségletünk van.
Szükséglet a biztonságos kötődésre. Ehhez tartozik biztonság, stabilitás, gondoskodás és elfogadás. Tehát biztonságos kötődés. Akiről beszéltem, az orvos anya, sajnos nem tudta megadni a gyerekének a biztonságos kötődésre vonatkozó igényeit, nem töltötte be ezt a szükségletét.
Autonómia, kompetencia, én-azonosság érzése.
Jogos igények, érzelmek kifejezésének szabadsága. Ugye, ez a kisfiú megtanulta azt, legjobb, ha nem fejezek ki semmit. Vagy a kislány tanulta meg. Hmm.
Szükséglet a spontaneitásra és a játékra.
Reális keretek és önkontroll. (60:05)
Ha ezt az ötöt a lelki alkatunknak megfelelő módon kapjuk meg, akkor egészségesen tudunk fölnőni. De hogyha a lelki alkatunknak nem megfelelő módon kapjuk meg, akkor sérülünk, és kialakulnak ezek a sémák, vagy a sémákból 1-2-3-4. Mi lenne a cél? Hogy az alapvető érzelmi szükségleteinket képesek legyünk kielégíteni megfelelő módon. Tehát olyan módon, ami sem minket nem tesz tönkre, sem a másikat, se a kapcsolatot, se a környezetet. Ez sokszor egy életre szóló feladat. (60:55)
(Na most! Mondok gyorsan egy sémát, és a száraz részből hagyok a következőre. Egészségedre!) Azt mondja, hogy öt nagy csoportja van a sémáknak. Ó, hát ez, ez még nem túl szép… Elszakítottság, elutasítottság. Ez az egyik nagy csoport, ez a legsúlyosabb. Elszakítottság, elutasítottság. És az első séma az elszakítottság, elutasítottság és elhagyatottság, instabilitás. (61:40)
Elhagyatottság, instabilitás
Az előző történet az orvos anyukáról és az építész apukáról egy ilyen családnak a történetét írta le. Mi az alapvető élménye az ebben a sémában élő felnőttnek? Nem gyereknek, a gyereknek is, mert gyerek… de felnőttként! Az egyik, hogy sajnos az élet olyan, hogy akik igazán szeretnek, vagy szerethetnének engem, azokhoz nem lehet biztonságosan tartozni. Egyrészt mert megbízhatatlanok. Ugye, itt mármost elindul egy ilyen önismereti vizsgálat. Mit gondolsz te arról, hogy a téged szerető személyek mennyire elviselhető, vagy elviselhetetlen módon megbízhatatlanok? Ha valaki egészséges, akkor azt mondja „Az engem szerető személyek elviselhető módon megbízhatatlanok.” Mert hiszen minden ember megbízhatatlan, hát tökéletesnek kéne lennünk ahhoz, hogy mindig, minden helyzetben megbízhatónak bizonyuljunk. Nem vagyunk tökéletesek. Tehát többé-kevésbé megbízhatatlan minden ember. Mert mondom, hogy csinálom, aztán elfelejtem – hát akkor az megbízhatatlanság. (63:05)
Ha valaki ebben a sémában van, akkor a másik ember természetes, emberi gyarlóságából adódó megbízhatatlanságot rettenetesen fenyegetőnek éli meg, fenyegetőnek, ijesztőnek. Mindig egy újabb érv amellett, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Ez adott esetben a párválasztását is ellehetetleníti. Hiszen az első néhány élménynél, amikor a másik nem mutatkozik megbízhatónak, máris odébbáll. Azt mondja „Na hát így nem! hát biztos kell lennie valakinek, aki megbízható. Hát ha ő nem, akkor nem, nem, akkor nem ő az igazi. Az igazinak megbízhatónak kell lennie.” (63:45)
A félelmeim
Tehát az első, hogy azok, akiktől szeretetet remél, vagy úgy gondolja, hogy szerethetnék őt, azokkal kapcsolatban az a félelme, hogy sajnos az a baj velük, hogy nem megbízhatóak. A második, nem az a baj velük, hogy nem megbízhatók, hanem hogy meghalnak. Nem nehéz ideképzelni egy gyerekkori életeseményt. Valaki, aki szeret és gondoskodik, hirtelen meghal. És főleg, hogyha az ő szerepét nem tudja átvenni senki, és attól kezdve nem gondoskodnak rólam, akkor megtanultam, hogy azok, akiktől szeretetet lehet kapni, bármikor meghalhatnak. És mondjuk valamelyikőtök, aki azt mondja, ilyennel is nem egyszer találkoztam, hogy „Minden jól ment, és amikor megházasodtam, attól kezdve elkezdett erőt venni rajtam egy félelem, hogy meghalhatsz, és ezt nem tudom kiűzni a fejemből, ez nyugtalanít.” (65:00)
Azután a harmadik, egy félelem attól, hogy azok, akik szeretnek bennünket, megbetegednek, bármikor megbetegedhetnek. És az ettől való rettegés. (Azután… hmm… hmm, hol volt ez? Rettenetes! Na igen.) Hogy azok, akik szeretnek engem, vagy szerethetnének engem, csak időnként elérhetők. Néha elérhetők, néha nem. Néha vannak, néha nem, néha szeretnek, néha nem. (65:50)
Magatartásformák
Ezek az én félelmeim, az én észlelésem másokkal kapcsolatban. De a félelmek hihetetlenül fokozottak és túlzóak. Na most! Ebből fakad az, hogy az előbb említett három magatartásforma tud kialakulni. Az egyik, hát hogyha akik szeretnek, azok megbetegszenek, meghalnak, megbízhatatlanok, és csak időnként elérhetők, hát akkor érdemes csak kalandról kalandra élni. Az akkor pont megfelel a sémának. Ugye, akkor ott, hát ameddig, 3-4 napig együtt vagyunk, egy kaland csak nem hal meg. Kevéssé kínzó a félelem. Egy pár napra így egész biztonságban leszek. Hát csak azalatt nem betegszik meg? Minél tovább maradok valakivel, annál nagyobb a félelem, hogy baj lesz. Ezért érdemes rövid ideig valakivel maradni. Ez a sémának a logikája: maradj rövid ideig valakivel, mert akkor nem esik bajod. Addig kaphatsz jót, de minél további ideig maradsz, annál rosszabb lesz neked. (67:00)
De ugyanez a séma kiválthat egy másik magatartásmódot is. Azt mondom „Hát mindig, mikor elkezdtem kötődni valakihez, erőt vett rajtam egy csomó félelem, hogy majd nem fog szeretni. Én inkább pap leszek. Az a tuti. Esetleg apáca.” Csak az nekem például nehéz volt. Ezt kevésbé láttam reálisan. Végül is hogyha eleve azt mondom „Nem, hát nem kell, hogy bárki bármilyen szükségletemet betöltse, majd én szépen egyedül. Így biztos nem fogok megsérülni. Az egész problémát ad acta lehet tenni. Nincs kitől félni, hogy meghaljon, majd eltemetem, pap vagyok. Ha beteg lesz valaki, meglátogatom, az is megy nekem. Időnként jön ez a vasárnapi mise, hétről hétre egy órát látom, ez teljesen rendben van.” Ezért inkább elkerülök minden olyan helyzetet, ahol a séma aktívvá válhatna. (68:25)
A harmadik, túlkompenzálom a sémát. Azt mondom „Énnekem olyan rettenetes gyerekkorom volt, engem… az anyámat sosem láttam, az apám elvált az anyámtól, évekig nem láttam, csak úgy tengtem-lengtem. Énnekem most szükségem van egy szoros kapcsolatra, egy igazán szoros emberi kapcsolatra. Hát hogyne adhatná meg ezt az élet?” S akkor elkezdek görcsösen kapaszkodni valakibe. Nézem az SMS-eit, az email-jeit, mindent nézek. Görcsösen kapaszkodok, kapaszkodok és kapaszkodok. Az lehetetlen, most már nekem meg kell, hogy adja az élet. És ezt néha váltogathatom azzal, hogy néha meg el-elrúgom magamtól, hogy nehogy… a sémából való szorongás, félelem ne jöjjön. (69:15) Látjátok, ugyanaz a séma egészen más érzéseket is kiválthat. Van, aki a séma hatására szorong, hogy el fogja hagyni őt az, aki őt szerethetné. A másik inkább dühödten ráveti magát, hogy ellenőrizze és kontrollálja. A séma a háttérben azonban ugyanaz. Na gyorsan, hogy mit lehet tenni! (69:45)
Mit lehet tenni?
Meg lehet a lehetetlen gondolatok körét. Ez egy nagyon nagy lehetőség. Mikor elkezdem bepörgetni magamat, hogy „De hát, de hát trüsszent, meg köhög. Hát reggel, mikor elment, köhögött. Lehet, hú… Hát egy tüdőrák is kezdődhet egy kis köhögéssel.” Tehát elkezdhetem tudatosítani, amikor a sémának megfelelő gondolkodásmód elkezdi a maga útját járni bennem. Mert a végén teljesen ki fogok purcanni. Ez az első.
Az irreális elvárásaimat felülvizsgálhatom. Tehát például, hogy „Neked mindig megbízhatónak kell lenned. Mindig. Nem tévedhetsz. Soha nem késhetsz. Ha megígértél, mindig muszáj megcsinálnod, mert ha nem, hát tudod, hogy mennyire ideges leszek. Hát nem tudod? Hát te pontosan tudod, hogy milyen iszonyat, hogyha…” Tehát irreális elvárásaim lesznek. Az irreális elvárásokat pedig szeretjük erkölcsi mázba csomagolni. A séma élteti magát, az erkölcs az nagy segítséget nyújt.
Sokat segíthet a másik autonómiájának az elfogadása. Hogy szabad neki külön is lenni. Szabad neki, szabad neki lenni. Hogy nem attól jó a kapcsolat, hogy mindig itt van. Megengedhetem, hogy külön is legyen.
Megállíthatom a kényszeres figyelmet, hogy „Itt van, nincs itt, el van…, mennyire van közel, mikor jön, miért nem jön?” Ez tulajdonképpen egy kényszeres figyelem. Ezt is megszakíthatom és megnézhetem a kedvenc műsorom a tévében. Csak az a baj, hogy ott is lesz egy szereplő, aki várja a férjét. Minden filmben van ilyen jelenet. Akkor fölhívom a barátnőmet „Te, láttad? – Mit? – Hát a Szomszédokat! Hogy már abban is? – De mi abban is? – Hát hogy szerinted minden nőnek ez a sorsa? Hát most, a tévéből is ez jön. Minden erről beszél, hogy a nő várja a férfit és tök bizonytalan az élet. Már a Szomszédokban is.” Oké. (72:50)
Lehet – ugye hogyha visszamegyünk a fiatalembernek a kalandozó időszakához. Most ha nem férfi, hanem nő, a nő hogy fogja ezt megélni? Lehet, hogy nem úgy, hogy kalandról kalandra megy, hanem hogy pont olyan partnereket választ, akik nem akarnak elköteleződni. Hát akkor az a… jön a medve, és én megmerevedek. A séma működik, akkor olyan fiúkat választok, akik nem fognak elköteleződni, és a harmadiknál kezd valami nagyon gyanús lenni. „Miért vonzok be olyan pasikat, akik nem vesznek el? Hogy lehet, hogy én olyan pasikat vonzok be, akik nem vesznek el?” Ezt a mondatot több százszor hallottam már. Ez egy séma. Mikor valaki bizonytalan a kötődésben, az elfogadhatóságában és kialakul egy (…) mindenestül teret ad. (Igen, assz’em ha itt fogom, akkor nem szól, nem t’om.) Akkor olyan pasikat választ, akik nem fogják elvenni. Így kialakul az önsorsrontó világ, és közben iszonyatosan nem érti „De hát hogy ő, ő szerelmes is lett. Ő nagyon szerelmes lett. De hát a szerelmet nem én irányítom.” (74:40)
Egy séma irányítja még a szerelmet is. Íííjj! Most ezzel fejezzük be? Ez nem volt egy jó hír. Ugye akkor ajánlom nektek, Egy mondat a zsarnokságról című költeményt. (Egészségedre!) Szóval, azt fogjuk akkor csinálni, hogy elmondok – még ezt a sémát teljesen nem fejeztük be – elmondok 17 sémát még. Azért, hogy legyen egy közös tér, amiben mindenki rosszul van. Mert a kutatásokból az derült ki, hogy egészségesek vagyunk, pozitív önértékeléssel, jó megküzdési stratégiákkal, ez tarthatatlan. Nem, legyünk olyanok, mint a többiek. Na, el szeretném nektek mondani ezt a 18-at, tényleg. Legföljebb begyorsítok, ha látom, hogy ezt nem… mert, mert különben leéljük úgy az életünket, hogy nem értjük, hogy mi a fene történt velünk. Ez nekem annyira fáj, tehát találkozom emberekkel, és látszik, hogy egyszerűen nem értik, hogy mi ez az egész, amit életnek hívnak. De hogy azt mondják, hogy ez a szó, hogy ÉLET nem is egy jó szó, mert ez nem élet, ez egy rohadt vergődés. És én útálom, hogyha valaki az életre úgy néz, hogy az egy rohadt vergődés. Útálom egyszerűen. Nem! Hát minden idegszálam tiltakozik. Ez biztos egy séma túlkompenzálása nálam. Na jó. Szóval abbahagyom, és akkor folytatjuk legközelebb.
Köszönöm a figyelmet. (77:05)