Sématerápia 2. - A séma

2012.03.20.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Micsoda sejtelmes, fantasztikus kék fény van rajtatok. Nézzetek hátra! Mi történik ott hátul? „Kék fény, kék fény, elárasztod az agyamat.” (URH) Mondta annak idején egy alternatív zenekar. Na jó.

Folytassuk azt a nagyobb egységünket, témánkat, amibe belekezdtünk. Ahogy visszaemlékeztem, hordoztam magamban azt, ahogyan beszéltem, meg ahogy érzékeltelek titeket, meg magamat, és egy hétig azt forgattam, olyan benyomásom lett, hogy annyira fontosnak érzem ezt a témát, de közben én magam is egyre jobban merülök bele és dolgozódok bele, hogy valamennyire az élvezhetőség kárára történik talán mindez. Most ezt szeretném tudatosan vállalni is. Már csak azért is, mert… de tényleg. Meglepő volt? Jöttetek naivan, nyitottan, boldogságkeresően, én meg azt mondtam „Hát rossz helyre jöttetek.” Mintha így hallottátok volna ezt az üzenetet, de valahogy úgy, úgy forog bennem, hogy ez tényleg egy elég árnyalt, összetett világ, a séma-terápia világa, én nem vagyok egy sématerapeuta, hogy már tíz éve ezt csináljam és akkor kirázom, itt elmondom nektek séróból. Tehát én magam is dolgozódok bele, és nekem is a saját élettörténetemet, utamat ez alapján fontos, hogy átnézzem – majd erről akarok is nektek beszélni – mert olyat sosem teszek, hogy valamit csak elméletként gondolok át és elméletként mondok el, azt mindig áteresztem magamon. (02:00)

Ez egy komoly belső munkával is jár, akkor nem tudok rátok figyelni, mert magammal kell törődnöm egy kicsit. Szóval ténylegesen, hogyha most azt gondoljátok majd, meg azt gondoltátok az előzőről „Na, ez, ez nem volt annyira ilyen-olyan!” – tényleg úgy volt. És hogyha ez még a következő alkalmakkor is így lesz, akkor is igazatok lesz. Viszont, viszont van bennem egy nagyon nagy vágy, egy célkitűzés, hogy ne egyszerűsítsünk valamit le nagyon, inkább ismétlek, mondom még egyszer még, mert hogyha a miénk lesz az, ami a séma-terápiának fölismerése, az nagyon sokat tud segíteni. Már csak azért is, mert most valami olyasmiről beszélünk és olyanoknak beszélünk, és persze ebbe mindig beleérthetjük magunkat, legföljebb nem vagyunk olyan nagyon érintettek benne, csak kevésbé, akiknek olyan életérzéseik, életélményeik, vagy élményeitek vannak, hogy „Valahogy ezt az egészet nem értem.” Már nem a séma-terápiát, hanem az életet. „Valahogy az egész úgy nem stimmel, ez az egész valahogy nem jó. Akárhogy próbáltam, nem stimmel. Így is csináltam, úgy is, amúgy is csináltam, valahogy ez nem akar kikerekedni. Már mennyi helyre mentem, már mennyi előadást hallottam, már mióta dolgozok magamon.” Ugye van, aki utálja ezt a mondatot. Hagyjuk már ezt! Valahogyan nem fordulnak jóra a dolgok, vagy csak olyan nagyon lassan, akkor úgy visszaesel. Szóval hogy miért ne beszéljünk azokért és azoknak – beleértve magunkat is, még ha nem is annyira nagyon érintettek vagyunk – akik rosszul vannak. Tehát akik valahogy úgy érzik, hogy „Jó, jó, de nekünk valahogy minden is kevés. Valahogy minden, amit eddig próbáltunk, igazán nem segített. Valahogy minden próbálkozásunk valahogy így vagy úgy… grrrááá!” És a séma-terápia alkalmas arra, hogy valahogy ezekről a nagy elakadásokról, nagy zöttyenésekről vagy valahogy a növekedést minthogyha nem érthető módon és mégis gyökerében akadályozó dolgokról értelmesen tudjon beszélni. (04:15)

Valahogy ezért akarom idehozni, és ezért ez egy elég árnyalt valami. Én se nagyon értem, de hát… és hogy… Jó, ez… látjátok, nem mindenkinek működik az idegrendszere ugyanúgy. Valószínű egy dinoszaurusz is így, így… tehát ez… Azt mondják, ez egy hipotézis, hogy ha nem valami meteor becsapódás, hát… Ugye, mire megérezte, hogy eszi őt egy farkas, addigra már szegénynek elharapták néhány artériáját. Ugye mire elérkezett oda, hogy rájött, hogy ez van, akkor… Na, jó. (05:00)


Tartalomjegyzék 

Séma-terápia


Mi is az, hogy séma? Egy picit nézzük, nézzük, nézzük! Valami olyasmi, ami két dolgot tesz velünk. Az egyik, valahogy „nem tudunk jól működni” – idézőjelben – valahogy olyan alkalmatlannak éljük, érezzük meg magunkat, valahogy úgy nem vagyunk rendben. De ez kapcsolódik egy másik dologgal is, hogy a sémák nem csak azt teszik velünk, hogy valahogy nem vagyunk úgy magunkban, magunkkal rendben, hanem a kapcsolatainkkal is ugyanez az élményünk, hogy valahogy a kapcsolataink sincsenek igazán rendben. Valahogy nem stimmelnek, nem jó, nem tudok megházasodni, ötször is sikerült megházasodni. Szóval valami, valami egyszerűen itt érezzük, hogy nemcsak velünk, hanem valahogy a kapcsolatainkkal, a családi kapcsolatrendszerben, ahogy vagyunk, és ahogy ott mennek a dolgok, valahogy valami mintha krónikusan nem menne jól. A séma-terápia egy nagyon jó megközelítést ad, egy nagyon gazdag megközelítést, hogy mi lehet annak a hátterében, hogy miért nem mennek jól belül és a kapcsolati szinten és családi szinten a dolgok jól. (Most kétszer mondtam, hogy „jól”? Látszik, milyen pozitív attitűddel jöttem. Jól és jól.) (06:25)

Szó volt arról, hogy, hogy… gyerekkorban, serdülőkorban – kitüntetett időszakok. És erre mondtam, hogy a magzati kortól kezdve tudnak kialakulni sémáink, magzati kortól kezdve. És vannak pozitív sémák, és jó sémák, és később a sémák alakíthatók. Különben minek beszélnénk róluk? Ugye, tudunk gyógyulni, fejlődni, kinőni, rálátni, hurrá, hurrá! És a… jaj, de ez jó, ez szép. Ez a… ugye szoktunk ilyet játszani. Ismeritek….? Ezt én találtam ki. Az emberi természet egy sajátos működésének az ábrázolására, hogy menj oda tíz emberhez, de most azok már nem lehetnek, akik itt vannak, tehát olyan, aki most nincs itt. Menj oda, és kérdezd meg tőle, hogy mi a kurbli? Hehehe! Jaj, ez jó! Jó, jó, te két dolgot milyen szépen összeraktál! Kurbli az, amivel tekerik a zenedobozt. Hát így, igen, vannak azért itt előbb születettek, azért nektek ez mégiscsak megvan ugye, hogy mikor az autót még kurblizni kellett. És hogy milyen érdekes, ha én nem tudnám, mi a kurbli, ugye, így hallom ezt a szót, milyen hogy kifli, kurbli, svindli, vinkli, ezt ha összekeverném ezt a négyet és mennék, hogy „Te, mondd már meg, mi az a kurbli?” Akkor a tíz emberből kilenc mit csinál? „Hát tudod, a…” (kis köröket rajzol – szerk.) De hát én nem tudom, tehát te hiába csinálod ezt nekem. Erre jöttem rá egy pár évtizeddel ezelőtt, és azóta ezt újból és újból ellenőrzöm, és mindig bejön. Tehát én nem tudok valamit, és te úgy gondolod, hogy én azt mégis tudom és mutatod, hogy mi, pedig én ettől még nem értem. Hát egy kört látok, ezt csinálod. Festesz, vagy mi ez? Na, ebből is látszik, hogy hó, nem is olyan könnyű a másiknál lenni. Ugye rögtön magamnál vagyok, és hát „A kurbli, tudod…” Hát de nem tudom, miért kérdezném különben. Jó. (09:05)

Nagyon hangsúlyoztam ezt, hogy nem, nem, nem, de hát hogy gyerekkor? Ez egy ilyen nem t’om hogy van az eredeti szövegben. Magzati kortól kezdve. Tehát a sémák magzati kortól kezdve alakulnak és alakulhatnak ki – ezt most én állítva állítom – és hogy azután valahogy, valahogy akadályozzák, gátolják azt, hogy alkalmasan tudjunk lenni magunkkal és magunkban, és hogy a kapcsolataink és a családunkban is így tudjunk részt venni. Akkor magam felé irányítottam ezt a témát, és elmondom, hogy milyen összefüggést figyeltem meg. Miközben emlékeztek, erről is beszéltünk, hogy ha leülünk és azon gondolkodunk, hogy mi az az alapvető élmény, vagy érzés, ahogyan a családban megéltük magunkat, az nagyon pontos szokott lenni. Sokszor az, ahogyan úgy visszagondolunk, hogy még kisgyerek korunkban mi volt az az alapvető, vagy fontos életszakaszban mi volt az az alapvető érzés vagy élmény vagy hangulat, ami megjelent a családban, azt elég pontosan föl tudjuk idézni. Nekem például kifejezetten az elszakítottság élmény. Tehát én magányos gyerek vagyok, ez az élményem. Hogy én magányos vagyok, magamra hagyott, és nem tudok elégségesen magamért cselekedni. Nem tudom elég jól fölhívni magamra a figyelmet, nem tudom elmondani, hogy mire lenne szükségem. Valahogy ez az egyedüllét, és ez a magamra hagyatottság, ez egy ilyen kitaszítottsággal is együtt jár, és egy tehetetlenség érzéssel. Hát nem egy jó hangulat úgy gyerekként.

Akkor… hogy miért mondom a magzati kort? 1966-ban születtem az ikertesómmal. Háhá! Ez úgy jól hangzik, ugye, amíg nem te vagy ott. Mert ugye osztozkodni köll a helyen. Na de az hagyján, hát ’66, és akkor édesanyámnak a pocakja nőtt és nőtt, és volt egy nagyon komoly orvos, és az orvos azt mondta, hogy „Na, jön a gyerek.” Úgy anyukám érezte, hogy mégis egy picit olyan nagyobb, meg kicsit olyan formátlanabb, meg feszül a bőr. „Nem, nem lehet, hogy esetleg ikrek?” Akkor sokkal kevesebb iker volt. De az orvos mondta, hogy „Hogy… de! Én vagyok az orvos.” Volt már veletek ilyen élmény? Nekem volt, mikor elszakadt a térdszalagom. Bevitt a mentő ilyen vákuumágyon, s akkor „Jó, menjen, üljön le!” Hát ugye ez… hát nincsen térdszalagom, az nem úgy van így. S akkor „…hát tudja, az történt, hogy…” és akkor „Ne beszéljen – mondta az orvos – én vagyok az orvos. Majd én megmondom, hogy mi az. – De az én térdem. – Fogja be! Én értek hozzá akkor is, ha a maga térde.” Ú! Ú, ez se volt egy jó élmény. Ugye rögtön az elhagyatottság élményem, hogy egyedül vagyok, kiszolgáltatott vagyok, nem t’om a szükségletemet kifejezni – aktiválódott. Most is visszaemlékszem rá. Szóval azt mondja az orvos „Egy gyerek lesz.” Némi kételyt a bába csöpögtetett édesanyám tudatába, mikor azt mondta, hogy „Hát, kedves anyuka, lesz az kettő is.” De ugye ez valahogy őneki, nem tudom én milyen megérzése volt, mert nincs, nincs semmi, amiből ez kikövetkeztethető lett volna, valahogyan valami emberi tapasztalata, vagy szakmai rutinja.

És na de hát hogy, hogy készültek a jövetel(ünk)re? Jövetelemre, vagy a testvérem jövetelére? Hát vettek egy ágyat. De mindenből egyet, azért ez jól mutatja nem, mert hogy ezt nagyon praktikusan gondolkodtak, hogy még akkor majd veszünk egyet-egyet, meg nehezebb elajándékozni. Hanem hogy az a fantáziám, a hangulat, az érzés, a tapasztalat, amire vissza tudok emlékezni – ez a fantáziám, ez egy értelmezés, ami vagy így van, vagy nincs így. Ugye emlékeztek, erről beszéltünk, hogy az értelmezésünk az sokszor téves. Mert később születik, ahogy az összefüggéseket megértjük, hát akkor mondunk rá egy értelmezést. Az élmény az sokkal pontosabb. Most én oda jutottam el, hogy nagyon könnyen el tudom képzelni, ott lettem kis Pici. Hát emlékeztek, mondtam nektek, hogy engem még gimnazista koromban is úgy hívtak, hogy Picur. Ez volt a becenevem. Hát két kilóval születtem. S amikor megszülettem, akkor nem is sírtam föl. Egy ilyen kis… Egy kép van rólam, ilyen nagyon, ilyen pólyában, ekkora két szemem van. Az nagy dolog, hogy még a fejem is kicsi a szememhez képest, és egy ilyen kis izé. Én nem sírtam, tehát ilyen életjelet nem mutattam. Ezt nem t’om, melyik állat tudja ezt így… és akkor hideg víz, ráztak, fejjel lefelé – ez nem t’om, hogy ezt ma csinálják-e. Énnekem biztos nem esett jól. Most, hogy visszaemlékszem, engem fejjel lefelé, még… verték a fenekem. Hát most jöttem ki, már ezzel kezdik? Ugye, de hát kis vakarék, nyomorult, ugye innen jött aztán. És akkor beraktak az inkubátorba. Akkor besárgultam, akkor csövek, akkor egy nap, két nap, három nap, tik-tik-tik, peregtek a napok. (15:00)

Miért érdekes ez? A tesóm nem így született. Oóóóáááá!!! Na, ő megjelintette magát. És akkor a családtörténetből mi jön? Azt mondják, hát az úgy volt, hogy volt a rácsos ágy… Hát egy volt. De hát két baba. Hát azt mondták jó, jó… ház izé. S mikor reggelre fordult az idő, akkor tesóm így elterpeszkedve feküdt, én meg be voltam rugdalva így az egyik sarokba. Nagy szemek… Hát, tudjátok, az a fantáziám lett erről, hogy úgy magzatként az édesanyám azt mondta „Na várlak téged.” Ott körbenéztem, hát itt már van valaki, most nem t’om, biztos őt. Ugye hát akkor egy kicsit úgy az életfunkciókat úgy… hátha, aztán majd meglátjuk mi lesz, de hát biztos őt várják, ugye ez a tesóm. Tehát valahogy nem, nem iparkodtam sem megszületni, se, se semmi. Se sírni, se lenni. Ez egy fantázia abból az élményből, vagy abból a tapasztalásból, ami visszaidézhető számomra, hogy talán már ott, a magzati korban is lehetett valami ilyesmi, ahogyan a jeleket persze értelmezem, és ez vagy így van, vagy nincs így. (16:35)

De az is nagyon érdekes, amikor megtalálsz egy értelmezést, van olyan értelmezés, ami egyáltalán nem hat rád érzelmileg, teljesen hidegen hagy. „Hát ezt nem hiszem.” A másiktól meg úgy megdobog a szíved, digg-digg-digg, hát ez… „Ez az. Te jó ég, már akkor.” Digg-digg-digg… Tehát nem gondolom, hogy görcsösen kellene ragaszkodnom az értelmezéshez, de ahhoz igen, hogy aha, tehát hogy valami ilyen, ilyen hangulat, élmény, valami nagyon ősi tapasztalás az, amibe megérkeztem. Na most, na most! (17:15)

A séma

Emlékeztek, arról beszéltünk, hogy a sémák amikor kialakulnak, mert hogy a hangulat, az érzés, a benyomás, hogy hogyan viszonyulnak hozzánk, az pontos. Hát ha az anyám folyamatosan azt mondja, hogy „Hát gyere, várlak téged!” egyes számban, és kettő van ott, ez azért izgalmas kérdés. Hogy akkor kit várnak? Hát akkor egyet várnak. Hát, ez a papi hivatásom gyökere, lemondani magamról. Na, hagyjuk! Most jól vagyok, hát ezt látjátok, na. Szóval kinőttem ezt a Picurságot. (Jaj, itt nem szabad megfogni.) (18:00)

Az érzésnek, az érzelemnek, a hangulatnak a benyomása az pontos, és annak megfelelő, nagyon gyakran így nézhetünk rá, amely közegben a séma kialakul. Ugye tehát például hogy nem is várták, hogy jöjjek, talán nem is kéne lennem, talán jobb lenne, ha én visszamennék, mert egy gyereknek mondják, hogy „Gyere!” meg „Várunk. De jó, csak szüless meg.” Ugye nem is születtem meg, császármetszéssel hát vettek ki bennünket, tehát ezért is lehetett az, hogy semmi az életért küzdés, vagy hogy „Itt vagyok!” vagy mi, ilyen nem történt meg, csak úgy… Szóval… (18:50)

Amikor a séma kialakul, akkor ahogyan észlelünk, érzékelünk, a benyomás az pontos. Tulajdonképpen, tulajdonképpen egy valamiféle megfelelő válasz és reakció is, tehát éppenséggel ott és akkor nem mondhatjuk azt, hogy „Na már ott elszúrtuk. Hát hogy lehettem ilyen hülye, hogy amikor ott voltam édesanyám pocakjában magzatként, hogy azt gondoltam, engem nem várnak? Na már ott elrontottam.” Tehát ott valami reálisat észleltem, ez nagyon is reális észlelés lehetet – most ha belemegyünk ebbe a hipotézisbe – hogy egy valakit várnak. Itt ketten vannak, most akkor el lehet ezt osztani. De a séma azért akadályoz bennünket az életben, a kapcsolatainkban, a családi kapcsolatrendszerben való létezésünkben, mert hogy már az a helyzet nem áll fönn régen. Mondjuk felnőtt vagyok már, hát rengeteg lehetőségem van arra, hogy megmutassam, hogy vagyok. Például… Most bizonyos szempontból, csak lássátok, hogy hogyan tud… az, hogy én itt ugrálok és mondom, ez egy sémának a túlkompenzálása is. Ugye, az az élményem, hogy nem vagyok… nem is akarták, hogy jöjjek. Erre ti itt vagyok, és most nem t’om én, 1000 ember azt közvetíti, hogy „De akartuk, akartuk, hogy jöjjél.” Hááá! Egy nagy anyaméh! És akkor… Mondjátok még! Na! (20:35)

Mikor lenne ezt problémás? Majd mindjárt, csak picit ugrálok. Akkor, hogyha én… (Ez jó. Látjátok, milyen pozitívan látom az életet? Ezzel semmi probléma nincs. De tényleg nem, ez egy jó dolog.) Akkor lenne problémás, ha én ehhez görcsösen ragaszkodnék. Tehát állandóan a feltűnést keresném, állandóan ugrálnék, mindig valami színpad-izém lenne, vagy hogy magamat megmutassam, nem tudnám befogni a szám. Na az durva lenne, magunk között szólva. Tehát hogyha úgy érezném, hogy akkor élek, ha mikrofon van a kezemben, szeretném a reflektorok fényét – ha ezt én szeretném, ugye. Hehe-hühü! Oké ez? Vagy nem t’om, most mondtam valamit, vagy nem t’om? Tükrözzetek vissza valamit! Hol tartotok? Szóval… (21:40)

Két dolgot vontam most össze, két kijelentést. Az egyik, hogy amikor a séma kialakul, és most fölfedezzük, hogy „Te jó ég! Hát miért működök így, miért reagálok így, miért érzek így, miért ezek az emlékek a legerősebbek? Miért jönnek ezek a testi tüneteim, a panaszaim? Miért betegszem meg állandóan? Miért izzadok, mint a ló?” Hát valaki nagyon izzad, akkor azt szégyelli. „Most miért kell izzadni?” Hát lehetnénk kígyók is, akkor nem, akkor… (nyelvét nyújtogatja – szerk.) De most hát ez adatott. (De… akkor… jó, ez is egy séma. Kedvesen nevetsz, ez… Mi ez, a kígyóság? Ez nem, ez nem. Jó.)

Tehát két dolgot mondtam egyszerre. Az egyik, hogy amikor a séma kialakul, akkor szó sincs arról, hogy bénák vagyunk, rosszak vagyunk, hülyék vagyunk, hogy tolhattuk el ilyen korán, vagy mások hogyan tolhatták el ilyen korán, nem érdemes ebbe az összefüggésbe helyezni, hanem hogy ott és akkor az valamiképpen egy megfelelő érzés volt, megfelelő reakció, megfelelő átélés, rendben volt, hogy az akkor úgy volt, az rendben volt. Én is rendben voltam, mikor úgy… anyukám azt közvetítette, hogy egy jön, kettő volt, és hogy ez valahogy bennem hullámokat keltett. Ez rendben van. Na de most már ki lehet nőni a séma adta érzésvilágoz, gondolkozásmódot, az ahhoz kapcsolódó emlékeket, a figyelemnek egy ilyen nagyon sajátos szelektivitását, hogy azokra figyelünk, azt vesszük észre, ami a sémánkat megerősíti, arra egyáltalán nem figyelünk, ami ellent mond neki. Hogy meg tudunk gyógyulni, és tudunk egészségesek lenni. Hogy ez lehetséges valamiképpen, hogyha képesek vagyunk kinőni ebből a sémából. Na de az első lépés az az, hogy rálátok. Éppenséggel pont azok a jó helyzetek, amikor valami nem működik jól. Mikor indokolatlan érzelmi élményeim, reakcióim vannak. (24:05)

Emlékeztek, ezt mondtam, hogy mennyire fontos, hogy a cselekvésmód nem a séma része. Muszáj ezeket, hú, ezt megértjük, ez tök jó. A cselekvésmód nem a séma része. Beszéltünk valakiről, aki először… ugye az első séma, hogy egy ilyen bizonytalanság, nehezen, problémásan, akár ambivalens, vagy elkerülő módon kötődik. Nem tud biztonságosan kötődni. És hogyha ő ez alapján a séma alapján él, akkor lehet egy csávó, aki megszerzi a nőket, aztán… de kapcsolatot nem tud velük tartani, arra nem alkalmas, mert ott akkor beindul a séma, hogy az nem lehetséges. A fontos személyek nem állandóak, nem maradandóak, nem szeretnek, nem hűségesek, nem kitartóak – ugye mondja a séma. Ezért az illető belemegy a séma adta világba, és rövid kapcsolatai vannak. Kalandok vannak, ez van. De a cselekvésmód nem a séma része, hanem egy válasz, egy reakció erre a sémára, hogy a fontos személyek nem megbízhatók. Tartósan nem lehet hozzájuk tartozni, és nem fogadnak el tartósan engem, a szükségleteimet tartósan és megbízhatóan nem fogják kielégíteni, és egyébként is bármikor megbetegedhetnek, meghalhatnak, elhagyhatnak és megcsalhatnak. Hát ha teljesen átadom magamat ennek a sémának, belemegyek a séma logikájába, akkor az a logikus, hogy ennek megfelelően, „Hát ha bármikor meghalhatsz, akkor, akkor a mai nap biztos. Hát az is csak úgy valamennyire, mert hát ha bármikor, akkor minden másodperc bizonytalan.” De minél kisebb időt nézünk, annál nagyobb a biztonság. Nem? Van itt köztünk statisztikus, vagy ki, ki tudja ezt jól kiszámolni?

Annak nagy valószínűsége van, hogy ma, ma még nem halsz meg. Tehát ma még érdemes összejönnünk. Lehet, hogy… de érdemes akkor ma már beletenni mindent, amit bele lehet, mert holnap már bizonytalan. „Jó, hát ezért akkor most hiába mondják a papok, hogy köteleződjünk el. Hát mire? Mi, erre a hajszálra? Erre a nyúlfarknyiságra? Hát erre hova, hát mit? Mit, hát bármikor egy tégla a fejünkre eshet.” Ugye van, akinek ez egy arc poetica-ja lesz aztán. „Hát mit tudhatjuk mi? Tavasszal rám nyílik egy virág, és…” Hát tényleg, úgy pofán csap egyszer csak egy… megyek, és úgy egy kankalin így dzs-dzzzs. (Jól van. Nem t’om, na!) Tehát van úgy, tehát a cselekvésmód a sémára adott válasz, nem a séma része. Bele is mehetek, akkor ezt csinálom. (27:10)

Akkor azt mondhatom, mentek a kalandok ugye – ez gyors ismétlés, csak a lényeg – hogy azt mondom „Hát egy picit azért érzékelem, hogy vagy állandóan megcsaltak, elhagytak…”, mert ugye nyilván ilyen partnert választok, mert működik a séma. Kiszúrom, megérzem, pont olyat választok, aki a sémának megfelel, mert emlékeztek, a séma fönn akarja tartani magát. Hát hiszen már beidegződött, itt van az agyamban. Ráadásul olyan agyi területeken válik maradandóvá, amik nagyon nehezen változnak. Ezt csak úgy, úgy zárójelben. Tehát nem csoda, hogy fönn akar maradni, mert fönn is marad, mert itt van benn. Tik-tik-tik. Ennek megfelelő szelektív figyelem, olyat választok. S akkor eljutok mondjuk oda, hogy azt mondom „Á, hát ez, ez… most mindig ezt a rohadt libikókát? Ezt a fönt-lent, szerelmesnek lenni, elhagyni, megcsalni, sírni, uuáááehh! Legyen legalább egy kis nyugalom.” De ő a nyugalmat nem tudja egy kapcsolaton belül… nem, ez teljesen idegen. Hogyhogy egy… kapcsolaton belül ez nincsen. Mert fejére esik a tégla, elhagy, megcsal, mást kíván meg, kiderül, hogy nem vagyok olyan szép. Hát ugye főleg egy ilyen farmerben, hát ez… már itt elszúrtam. Hát így, így esélytelen vagyok. (Jó, ezt tudjátok már ugye? Nagyon szeretem, tőletek kaptam, köszönöm szépen. Hát tényleg… na! Szóval.) Akkor azt mondja „Jó, hát akkor húzódjunk vissza.” Gondolhatja azt 25 évesen, 35 évesen, hogy „Na, most kinőttem ebből a bajból. Hát eddig volt ez, jó, egy kicsit meg is térek, tényleg akkor rendes leszek, hagyjuk ezt az állandóan nem t’om mit csinálok másokkal, na, kicsit rendes vagyok.” Ha úgy nagyon-nagyon, elmegy apácának is. Papnak. (29:25)

(De furcsán nézel! De tényleg, villog. Látjátok?) Még mindig a séma (De most min derültök? Jaj, ne csináljátok ezt velem!) Még mindig a séma logikáján belül vagyunk, csak most próbálunk távolságot tartani. Elkerülni azokat a helyzeteket, amelyben a séma aktívvá válik. Ez a kapcsolatokban válik aktívvá, a kapcsolatokban válik aktívvá az, ahogyan a kapcsolatban működök, és az is, ahogyan a kapcsolatban elárasztanak az érzések. A szorongás, az ijedelem, hogy majd elhagylak, a féltékenység, a harag, a kontrollálhatnék, a manipulálhatnék – ez a kapcsolatban jön elő. Azt mondom „Hát tulajdonképpen mióta egyedül vagyok, azért sokkal… azért jobb, úgy nyugisabb. Most így jól, tulajdonképpen egész jól vagyok.” Kétség kívül, nincs az érzelmi hullámzás. De még nem gyógyultam meg, elkerülöm a sémát, ami kiváltaná azt, hogy rosszul legyek. És akkor egy idő után a szükségletek jönnek, jönnek „Na jó, de hát…” s akkor végül azt „Jó, hát most már akkor kinőttem azt a korszakot, hogy állandóan kalandok. Mármost túl vagyok, most megtanultam egyedül élni.” Kezdesz jól lenni. „Énszerintem már jól vagyok, oké vagyok.” Megházasodsz. De tulajdonképpen még a sémával nem kezdtél semmit. Mikor a házasságon belül egy… néha dühös vagy, akkor néha szomorú vagy, ellenőrizni szeretnéd, jön a bizonytalanság, akkor hátralépsz „Akkor nem is kellesz!”, akkor utána mész, kapaszkodsz, öleled, zokogsz, akkor bocsánatot kérsz, akkor másnap megint ugyanolyan hülye vagy. Ez ismerős? És amikor egyedül maradsz, akkor fogod a fejed, hogy „De tényleg assz’em hülye vagyok. Hát de mit csinálok? Hát ez nem igaz! Semmi se jó.” Ugye, hogy így? És akkor jön ez, hogy „Semmi se jó!” És azt mondod „Hát már mindent megpróbáltam. Hát most milyen negyedik lehetőség van? Nincs. Tehát volt rövid kapcsolat, az se működött. Nincs kapcsolat, az se működött. Van elköteleződtem, és annyira hittem is benne. Hát ott voltam az oltár előtt, én voltam. Én, én, én. Rendesen, én öltönyben, én, én nyakkendőben, én fehér ingben. S hát tessék, most egy év, és már itt tartunk. Átok súlyt.” (32:10) Mikor valaki nagyon elbizonytalanodik, átvált egy irracionális működésmódba, ilyenkor jönnek a javasasszonyok. Kártyavető cigányasszonyhoz elmész te, két Phd-val. (Taps. – szerk.) Kicsit zúg a fejed, úgy lopva mész. Persze a kártyavető cigányasszonynak ugye ez, ő ezt csinálja, tehát ki van írva: „Kártyát vetek” ugye, ekkora betűkkel, a fél házra ott ki van írva, te meg ott körbenézel, hány keresztény látja ezt, stty! „Gyorsan vess néném azt a kártyát, gyorsan!” Hát azért csinálunk ilyenkor… elmész a „Ne, ne haragudj, de… hiszel az asztrológiában? Te, én néha el szoktam olvasni. Szerintem az Új ember asztrológiai rovata nem is olyan rossz.” (Hát, hogy énvelem mit fognak csinálni!) „Ott azért néha egy-egy dolog be szokott jönni. Hát ha ez se, meg az se, meg amaz se segít, hát én, én lehet, hogy rágurizok erre az asztrológiára, hátha. Hát végül is mármost mi más lehet? Már mindent kipróbáltam, hát a csillagok, csillagok. <<Csillagok, csillagok…>> Hát ez, ez lehet még. Vagy… ja vagy…, ja vagy… (Nézi a tenyerét – szerk.) Hát ezt hogy hagytam ki? Te jó ég, milyen rövid! Hát ebben egy egyenes csík nincs, s domború is, azt a betyárját!” Ja, a bal kezet kell nézni. Tudtátok? Na, na…? Ki tudta, hogy a balt kell nézni? (34:35)

Szóval arról, vagy azért beszélünk, hogy amikor átváltunk irracionális működésmódba… (Ez jó, valaki nézi, ez kedves.) Tényleg, most nézzétek meg, van különbség. Én azt ajánlom, azt nézd, ahol rövidebbek a vonalak. S akkor rá-dá-rrááá-rááá. Szóval mikor átváltunk ilyen irracionális működésmódba, teljes zavarunkban, ez is érthető. Hát érthető, hiszen, hiszen azt gondoltuk mindig a következő lépésnél, hogy na valamit ott megtanultunk, megértettük, most már jól vagyunk, jobban vagyunk, értjük, túlnőttük. Persze, hogy elbizonytalanodunk. Na! Nézzük az első sémát, mert itt mármost belementünk jócskán. Nem ismétlek többet, majd mindegyik alkalommal… Nem ússzátok meg! Asszongya, hogy… Na! (35:35)

Elszakítottság, elutasítottság sémakör

Az egy nagyobb egység, és ezen belül…

1. Elhagyatottság, instabilitás

Erről beszéltünk. Igaz, ez megfogható, ezt most már mondtuk bővel. A három cselekvésmódot. Hogyha megnézzük egy ilyen embernek a napját, akkor ezen is el, eljátszhatunk, hogy mi minden jelenségre figyelünk föl egyetlen nap alatt. Hogy milyen pici dolgok képesek kiváltani a séma működését. Emlékeztek, ezt mondtuk: Minél korábban és minél erőteljesebb a sérülés, amikor a séma kialakul, minél súlyosabban hat ránk a séma, valószínűleg a sérültségnek megfelelően, annál hevesebb negatív érzéseket élünk meg, annál gyakrabban váltódik ki a séma, és annál hosszabb ideig áll fönn. Ugye ezt tudjuk elmondani. Ezért ha valakit nagyon-nagyon meghatároz a séma, ő nap mint nap állandóan, állandóan a séma által kiváltott élményekben leledzkedik, egyikből a másikba zuhan és esik. Tehát például hétfőn megígéri a férje neki – most miért egy nőről beszélek? – a felesége – de akkor meg egy… akkor is egy nőről beszélek. Megígéri a felesége, hogy hazajön nyolcra. Kilenc, semmi. Ráadásul telefonálni is szokott, hát napközben négyszer-ötször legalább, és most nem. Tigg-digg-digg… S már idáig van, és grrr… egy késés teljesen ki tudja készíteni. Egy ígéretnek a be nem tartása teljesen lepadlóztatja. Egyzerű dolgoktól nagyon heves negatív érzelmi reakciói támadnak. Mikor csak úgy megszaglintja – nem nyúltam be, ne féljetek – csak úgy megszaglintja, hogy a másik az ígéretét nem tartja be, esetleg úgy halványan, nem biztos, hogy mindig megbízható, ez nagyon nagy félelmet kelt benne. (38:15)

Mikor jegyesekkel beszélek, akkor nem egyszer már ott, a beszélgetés során ez a séma hihetetlen erővel megjelenik. Mikor arról beszélünk, hogy kinek milyen igényei, szükségletei vannak, s akkor egyszer csak vagy a férfiben, vagy a nőben így föltolul valami, Vezúv, s azt mondja, hogy „Na de (Egészségedre! Ez is jön. Hú, hát ez nagy, ez… Ez 100 km fölött jön ám. Úgyhogy ezt remélem tudjátok, ez nagyon komoly. Az, hogy megpróbálsz elfutni előle? Dehogy is! Az már utolért. Ott aki előtted ül, az megkapja. Na ez is egy séma egyébként, az is egy séma, mikor valaki azt mondja „Na ez is velem történt meg. Az tuti. Látjátok, kinek a nyakába trüsszentettek bele ma? Senkiébe. Az enyém meg most fogd meg, tessék, ez, ez. Most ez ilyen lett. Most… legalább fújja meg, s akkor…” Szóval… Hol tartok? A tüsszentés, de ez hol…? Igen. A jegyeseknél. Na, milyen érdekes, kik emlékeztek rá? Na, jó, jó.) Akkor azt mondja, hogy „De arra emlékszel, azt mondtam neked, hogy ha csak egyszer is hazudsz, én már nem fogok tudni benned bízni.” Ez a séma. (39:55)

Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki 50-60 év alatt mindig kizárólag a színtiszta igazat mondja. Minden minden szemp… minden körülmények között, mindig, és akkor… Hát ennél gyarlóbbnak ismerem magunkat. Tehát titeket gyarlóbbnak ismertelek meg itt az évek alatt. De ő már előre jelzi, ez a szorongás, hogy egyetlen őszintétlenség az engem tönkre fog tenni. Annyira félelmetes számomra, annyira fenyegető, hogy akkor már közlöm veled, hogy nem fogok tudni élni, veled élni, ha csak egyetlen egyszer is nem leszel őszinte. De hát világos, hogy legyünk őszinték, hát azt, az biztos, hogy… hát biztos, hogy legyünk. A kérdés, hogy mit gondolok arról, mit érzek, mit, mi jelenik itt meg, ha arra gondolok, hogy na egyszer nem? S akkor mondhatod, hogy „De hát te most azt kérdezted, hogy ízlik-e a hamburger, amit két órán át csináltál. Hát nem tudtam azt mondani, hogy NEM, hát úgy látszott a szemeden, hogy úgy… két óra… hát amit én láttam, de már előtte készültél a…” Tehát például egy ilyen rettenetes félelem attól, hogy a másik hazudik, hogy a másik az ígéretét nem tartja meg. És aztán a megcsalás az egyenlő a halállal. Biztosra vehetitek, hogy megcsalás-ellenes vagyok. Hát de tényleg, hát de… hát ez… hát már hivatalból is – szoktam mondani – hivatalból is. De egész másképpen hallom, mikor valaki azt mondja, hogy „De atya – s ezt szokták kérdezni is – de atya, most akkor hogy van a házasság fölbonthatatlansága, ha a társam megcsal? Hát ha a társam megcsal, akkor ugye már nem… akkor már… akkor az biztos, hogy már nem érvényes.” Ez is a félelem, ez egy séma. Ez az elhagyatottság, bizonytalanság séma. Ha csak belegondolok, hogy te egy másik emberrel leszel, az a halál, a pusztulat maga. De ettől még az, ha valami a másikat megcsalja, az rettenetes, azt… mit kell akkor dolgozni, hogy a kapcsolat visszaépüljön! Főleg, ha ott valódi intimitás volt. Hát akkor évekbe kerülő munka veszi a kezdetét. Ajj! De ez a fantázia, ez mutatja, hogy ott van egy séma. S ha egy szorongás, egy szorongás előjön és szavakban kifejeződik. Na tehát, látjátok, akinek például ez a sémája van, jegyes oktatáson sincs biztonságban. Ott is az derül ki, hogy a házasság fölbonthatatlan. (43:15)

Most a Mária Rádió kedves hallgatóinak nem tudom ezt hogy elmondani. Van, akit nem ez tölt el félelemmel, hanem például képzeljünk el egy hiszteroid karakterű férfit. Nehéz ilyet elképzelni. És akkor ő hevesen megéli a haragját. „Jaj, hát ezt már ne mondd! – Hát dehogy mondtam ezt, én nem mondtam ezt.” És mi történik azzal a valakivel, akiben beindul ez a séma, félelem az elhagyatottságtól? A haragnak a kifejezése rettenetes félelmet kelt. Rögtön azzal a fenyegető érzéssel jár együtt, hogy „Te jó… hát teljesen ellépett mellőlem. Tehát ahogy kiabált, az egyenlő volt azzal, hogy nem kellesz, hogy nem szeretsz, hogy nem vagyok fontos, hogy mindennek vége.” (44:20)

Ugye itt egy nagyon érdekes…, akkor beindulnak a körök. Ugye a férfi megtanulja, hogy nem azt, hogy „Nem! Hajj!” Azt nem. „Haj-haj-haj…” Mert akkor a nő elkezd zokogni, akkor őt meg kell vigasztalni, beindulnak ezek a… „De nem, hát hidd el, hogy szeretlek, csak…” Ráadásul vannak alkati dolgok is, tehát egy ilyen alkatú ember hát… akkor szentté kell lennie. Azt hajrá! Tehát van, ahol az érzéseknek, negatív érzéseknek a kifejezése rögtön, mint hogyha az rám vonatkozna. Magamra veszem és rettenetesen elnyelő érzésem lesz, hogy „Na, ez az elhagyatottság, itt vége mindennek.” (45:05)

Ezzel azt akartam csak mondani, hogy látjátok, hogy ilyenkor, amikor megy az élet, tulajdonképpen állandóan, ha a séma szerint élek, fenyegetéseknek vagyok kitéve. Minden pillanatban, a kapcsolat minden pillanatában állandóan beindulhat a séma. Az nagyon boldogtalanná tesz, és a kapcsolatot is nagyon ellehetetleníti. Na, mondok még egyet, csak hogy úgy lássuk, hogy… Például a társam egyszerűen csak fáradt. Most mondok egy férfit. A nő fáradt. A nők néha elfáradnak – ezt a férfiaknak mondom. Tehát hiába szülnek, a nők nagyon tudnak szülni. Fölkelnek… (Na. – belefúj a mikrofonba – szerk.) Fölkelnek éjszaka többször a babához, és mégis elfáradnak néha. Ilyenek a nők. Na de egy férfi, akinél aktívvá válik ez a séma, és akkor mondjuk a férfi azt mondja, hogy… De nem mondja, csak úgy „Mmm-hmm!”, a nő meg azt mondja „Te, most… most szültem.” Majd… jó, majd erről akarok beszélni. „Most szültem.” És a férfi ezt hogy éli meg? „Vége mindennek. Hát vége mindennek. Hát ha most elutasított, ez, ez vége. Hát holnap szoptatni fog, akkor munkába megy, hát ennek akkor most már nem lesz se vége, se hossza. A gyerek már marad.” A nő fáradtsága egy rettenetes fenyegetéssé válik. Az, hogy azt mondom, hogy „Te, ne haragudj, de… hadd adjak két puszit. – Két puszit?!!” (Most ez kedves, na ez jó. Jó, ez a hang ez tetszett, ez jó. Na mennyi az idő? Hát meddig vagyunk még? Most…) (47:40)

Vasárnap egy konferencián voltam, most innen jutott eszembe. Megtartottam az előadásom, valahogy így, rendesen, és a folyosón álltam, hogy na megyek el, és szembe jött a következő előadásnak a… előadója, előadója. (Köszönöm, köszönöm. Ú, kezdtem pedig már becsúszni valahova, hogy… leégek egy nagy társaság előtt. Kiderül, hogy béna vagyok. Ez is egy séma, a csökkentértékűség sémája. Ugye, amikor valaki attól… de mindjárt majd eljutunk ide. Hát de mikor, mikor? „Hát, jobb volt a múltkori, az biztos, az biztos. Hát most ez így fog menni? Hát hogy nem képes egy arany középúton menni. Egyszer bealszom, utána meg… Menjél már ott középen, egy kicsit érezd, hogy milyen úgy középen, középen, tehát egyensúlyt találsz, így, itt. Élvezhetőség, már elnézést, nem akarok semmi… s akkor tartalom, s akkor élvezhetőség. Nem t’om, élvezhetőség, tartalom. Picit próbálom ezt tudatosítani. Nem… hát… na! De hol tartok? Igen, nagyon köszönöm. Jó, örülök, hogy ti még itt vagytok, ez jó. Ne is menjetek el félig, légy szíves, mert akkor nagyon zavarba fogok jönni.) Találkozom vele, s olyan kedves volt, adott két puszit, „Szia Feri!” türürű… Jó, hát mondott… „Na, én jövök utánad, te voltál előttem…” Na, hát ezt… igen. Nehéz ez a beszélgetés műfaj, és akkor nézem az órámat, na, tulajdonképpen van annyi idő, miért ne hallgathatnám meg. Hát de jó, végre nem én beszélek. Jaj, de jó! Meghallgatok egy előadást. Huhuú! Pszichológiai Napok, mondom rám is fér. Beültem hátra udvariasan, s akkor úgy ment a téma, úgy kezdett valami gyanús lenni, nézem, csak nők ülnek benn. Végül aztán körvonalazódott a téma: a szülés utáni női szexualitás volt a… Ferenc atya pedig ott, ott… Ott ékeskedtem, próbáltam a csecsemőkori mintámat elővenni. Igen, nekem való, igen… Tényleg így volt, hát nem is mertem kimenni. Hát de most képzeld el, most éppen a…, nem t’om, a női orgazmust kísérlő anyatej kilövelléskor én fölállok és… így tudatosítottam, hogy Picur voltál valaha, nem lát senki. Na, szóval, olyan jól esik a nevetés. Akartok-e valamit még a mai nap, vagy ez…? Nem, ismeritek… de na, hát már ennyit ne, ne… (52:10)

A XXI. századi történet az aranyhallal. Kipecázza az ürge az aranyhalat, megnézi „Na, mi köll, aranyhal?” Ugye, ez a mai történet, a dúsgazdag kifogja az aranyhalat. Leesett, leesett ugye, jó, jó… Szeretnék még valami nagyon fontosat hozzátenni, ihaj-csuhaj! (52:35)

Amiről nem szoktunk annyit beszélni, mint hogyha ez kizárólag csak mondjuk a segítőkre, vagy a segítő szakmában valókra lenne érvényes. Pedig hát éppen, hogy fölismerjem a sémáimat, milyen hihetetlenül fontos, hogy hát én vagyok leginkább érintett, hogy fölismerjem a sémáimat. Hát a séma akkor nem csak addig működik, amíg most… Képzeljük el, hogy itt vagytok, és azt mondjátok „Úha! Itt énnekem tényleg segítségre van szükségem. Hát én valahogy pont így vagyok. Hát pont majdnem így. Kettőt kicseréltem, mert először kötöttem házasságot, és utána csajoztam rengeteget, vagy már közbe is. Szóval hogy úgy volt egy ilyen hullámzás, de hát én ebben magamra ismertem.” Azt gondoljuk, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy valaki fölismeri, hogy „Aha! Segítségre van szükségem.” ott kezdődik, hogy fölismered-e, hogy segítségre van szükséged. Ugye sokszor a séma úgy működik, hogy megakadályozza, hogy fölismerd, hogy segítségre van szükséged, hiszen elhiteti, hogy ez így normális, így van rendjén, hiszen ezt tanultuk meg a családban, ezt tartjuk a realitásnak. Hát ha ez a valóság, hogy az életben minden bizonytalan, ha én ezt meggyőződéssé tettem a sémám nyomán, hogy ez a valóság, miért kérnék segítséget? Hát a valóság ellen? Realitás ellen nem, nem kérek segítséget. „Hát ez így van.” és ezt mondom is.

Tehát ott kezdődik, hogy egyáltalán segítséget kérek. Hát de most képzeljük el, hogy segítséget kérek, mert rájövök, hogy ú, azért assz’em, hogy baj van, baj van, valahogy ez nem stimmel. És akkor van egy naivitásom, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy kértem segítséget, vagy hogy bent vagyok egy segítő helyzetben, ez lehet csoport, egyéni, bármiféle, már a dolgok rögtön jóra fognak fordulni. Ez egy olyan értelemben naivitás, nagyon is jó, hogy kértem segítséget, és a jó irányban vagyok. Hurrá, hurrá, hurrá! Ez a legfontosabb. De a sémám miért pont éppen ezekben a helyzetekben ne aktiválódna? Hát a fordulat sajátosan éppen az, hogy a segítőmmel való kapcsolatomban, a csoportban amikor vagyok, önismereti csoport, bármi, ott is éppenséggel a sémám alapján fogok működni. Ez nem egyszer egy csalódáshoz vezet, és azt mondom „Na, hát voltam segítőnél, az se segített rajtam.” Erre szeretnék, mindegyik sémánál szeretnék kitérni arra, hogy jó, és mi történik akkor, amikor rászántam magam, hogy valami kapaszkodót, vagy segítséget kérjek? Mert nem egyszer ugye pont én, aki segítségre szorulok, gondolom azt egy-egy segítségkérési folyamat közben, elején, végén, akárhol, hogy „Na, hát ezt is kipipáltam, hát ez se segített. Hát voltam önismereti csoportban, aztán ugyanúgy rosszul vagyok. Elmentem valakihez, hát…” Ez azt jeleni, hogy a segítő folyamat is a séma áldozatául esik. (55:45)

Ez tudjátok, mihez hasonlít? Biztos volt olyan élményetek, mikor alusztok, és egyszer csak álomban valahogy lesz egy tudatosodás, és fölismeritek, hogy alusztok. Biztos volt veletek ilyen, és az álomban fölébredtek. És az álom megcsinálja azt, hogy még mindig alusztok, de azt álmodjátok, hogy fölébredtek. Akkor úgy álmodtok tovább, hogy azt gondoljátok, hogy ez mármost ébrenlét. Ha valaki vissza szokta idézni az álmait, vagy volt ilyen élménye, pontosan ismerjük, hogy ilyen van. Ez nagyon érdekes. Az álomban fölébredek, és azt gondolom, fönn vagyok, pedig azt álmodtam csak, hogy fölébredek. Na ezt tudnám hasonlatként mondani, hogy mi történik akkor, amikor valakiben nagyon erősen működik séma, megpróbál segítséget kérni, és ez nagyon jó és nagyon nagy dolog. Nagyon jól teszi, hogy kér segítséget. Kérjen! De utána ez a folyamat is valamiképpen a séma áldozatául esik, de erre már nem történik reflexió. Ezt már nem ismerem föl, mert azt mondom, hogy „Hát pedig már ez lett volna egy kitörési pont, és itt sem segítettek.” Vagy „Itt sem segítettek jól.” Vagy „Itt is csalódnom kellett.” Vagy „Na, …” és nyilván az, hogy „Na ez se, ez se jött be, hogy segítséget kérni.” ezt bizonyos sémák nyilván nagyon meg is erősítik. Pont egy olyan séma, amikor az van benne, hogy bizonytalan vagyok. „Egyáltalán? Hát van megbízható ember egyáltalán a világon?” Hát akkor a segítőről miért pont ne gondolnám ugyanezt, hogy nincsen? (57:30)

Mindegyik sémánál szeretnék erről beszélni. Mondok tüneteket, hogy ezt is fölismerhessük, hogy „Ja, azt hittem fölébredtem.” Dehogy is, még mindig alszol, a séma él és virul. Például mikor elérkezik a nyár, és a segítő, vagy a csoport befejezi a működést egy nyári szünet erejéig. Az lehet két és fél hónap, lehet két hét, teljesen mindegy. Tebelőled valahogy jön egy ilyen gondolat „Ezt hogy fogom kibírni? Csoport nélkül? Hát össze fogok esni. Hát a csoport, a csoport tartott meg. Hát már én nem tudom, nem tudom, hogy… Hát ez jól van így? Hogy egyszerűen nyáron nincsen semmi?Hogy a segítő elmegy nyaralni? Hát énszerintem egy felelős segítő nem, nem… hát énszerintem egy tényleg…, ha felelősségteljes lenne, érezné annak a súlyát, hát nem tudna elmenni.” Lehetek bizonytalan, a reakcióm sokféle, lehetek rá nagyon dühös, és beindul a séma. „Hát benne se lehet bízni.” Hát most derült ki, hát az életemet soha így nem mondtam el senkinek.” Nem t’om, már kire nézzek, nem t’om. A termosz. „Így én, én… neki elmondtam mindent. Ő, ő, ő tud mindent, itt van benne minden, minden őbenne van. Ő tudja ezeket a dolgaimat, még a titkaimat is elmondtam. S elmegy nyaralni? Képes lelépni a rohadt Adriára? Mi tud neki olyan fontos lenni, mint én? A medúzák, az? Hát csípje is meg a seggét három!” (59:25)

Az már csak alkat kérdése, hogy én haraggal reagálok, akkor túlkompenzáltam egy sémát. Ugye akkor nem szorongok, hogy… Az alaphelyzet, hogy szorongok. Hogy megint elhagynak, neki se vagyok fontos, ott sem számítok, ez a kapcsolat sem megbízható. Vagy hogyha a terapeuta azt mondja, hogy „Jaj, most nem tudunk találkozni.” vagy valami közbejön, hát ugye, mert hogy egy ember – rettenetes ijedelem. De olyan is lehet, hogy irreális igényeket, elvárásokat támasztok feléje. Hogy „Hát eddig nem tudtam kötődni, de most akkor ő engem nagyon. Nagyon-nagyon-nagyon! És tudjátok, hogy már mi lehet az első nagy fájdalom? Mikor egy óra elteltével azt mondja a segítő, hogy „Hát ennyi, ennyit, ennyi. – Hogyhogy ennyi? Mintha nekem mondaná, hogy <<Maga akkor ennyi.>> Mintha én ennyit érnék, ennyit számít. Mi az, hogy ennyi? Most képzeljük el, hogy valakiben nagyon erős ez a séma, és azt mondja „Na talán, talán elmegyek, kérek segítséget.”, kér is segítséget. Mondjuk egy alkalommal egy picit úgy meri mondani, úgy kicsit szavaz bizalmat, ami neki nem könnyű, hiszen azt mondja nem szabat bizalmat szavazni, az ember úgyis csalódik. Akkor hallja, hogy a terapeuta föláll és azt mondja, hogy… És ha még fizetni is kell? Neked ez ismerős. Fölállt, azt mondja „Fél tíz van, és hétezer forint. – Hát az biztos, hogy ide se jövök többet, az tuti. Hát ez, ennyit érek, ennyit számítok, hogy fél tíz? És ott már egy másik ember jön? Hát ez… (61:25)

Az ugye megint akkor vérmérséklet kérdése, hogy én visszahúzódok a csigaházba, és azt mondom, hogy „Hát jó, ezt is megpróbáltam, hát látni való, hogy ezek se olyanok. Na, még egy papot kipróbálok. Na jó, legyen egy pap. Jó, hát mert az nem pénzért csinálja. Talán akkor ott, ott valamit, hogy talán őneki fontos leszek. Egy pap. De hát ezek a papok! Hát most, hogy úgy közelebbről nézem őket… Misézik, hát most elment misézni.” De most nehogy… ez rettenetes fájdalom tud lenni, mert elkezdeném bevinni éppen a fájdalmamat, azt, hogy nehezen kötődök, nehezen bízok, nehezen tartalak megbízhatónak, és ugye nagyon erős negatív érzelmek támadnak indokolatlanul a segítőnek a magatartására. Sokszor a legkisebb dolgok is kiváltják a séma beindulását, tehát azt, hogy letelt az egy óra, hogy el kell mennem szabadságra, hogy sajnos nem tudok egy hét múlva, ne haragudjon, nagyon fáradt vagyok, most nem tudok magára úgy figyelni, vagy nem tudtam annyira figyelni. Ezek bőven elegendőek lehetnek ahhoz, hogy valaki akkor elmenjen, és ugye itt volt a mellékmondatom, s vérmérséklet kérdése, hogy csigaház, s még inkább úgy érzi, hogy üvegbúra alatt, vagy pedig hogy akkor, ha erősebb vérmérséklet, akkor pedig dühöng. Ugye akkor elmondja, hogy ezek ilyenek, azok olyanok, és az internet az nagyon jó hely. Ott lehet, ajj, de jól lehet. Ott nagyon jól lehet dühöngeni, mondani. Ettől egy picit se lesz jobb, valamennyi érzelmi enyhüléshez jut. Ez kétség kívül „Huu, huu…” Nem gyógyul meg. (63:40)

Tehát a sémák nagyon könnyen bezabálják a segítő helyzetet is. Hát miért pont ott ne működnének? Ezt nagyon fontosnak tartom mondani, mert idáig nem szoktuk mondani. Ugye mindig mondjuk, hogy ez így van, és akkor, na és akkor te majd elmész, és kérsz segítséget. Milyen gyakran hallom azt – persze a realitás nehéz, mert van olyan, hogy egy segítő, meg a segített nem találnak egymásra, hát ilyen van. Van, hogy valahogy valami nem, nem tud jól kialakulni – hát ez egy realitás. Valakivel tudok dolgozni, valakivel nem. Hát ez rendben van, hogy így van, de nagyon gyakran csak mondom, hogy amikor ilyen élményeitek voltak magatokról, hogy elkezdtetek járni valakihez, egy alkalom, kettő, három, s akkor jött az első csalódás, persze a séma alapján. Úgy éreztétek, hogy nem számítotok, nem vagytok fontosak, s akkor elmentetek egy másik segítőhöz, mert ez szokott menni. Akkor elmegyek egy másik valakihez, és elmondom, hogy „Hát igaz, hogy járok PhD Brünhildához, de hát énszerintem nem… hát én nem t’om mire adták neki. Persze nem akarok, rosszat nem akarok mondani, de…” S hogyha én egy olyan pap vagyok, én bekapom a horgot. „Hát, szerintem se a Brünhilda. Magunk között szólva, most vagy jó helyen.” Veszem a naptárt, „Még a héten, még a héten. Látom, hogy komoly. Brünhilda is eltolta, majd én megmentlek.” Sitty-sutty! (65:35)

Tulajdonképpen ebben a helyzetben nem tudhatjuk, hogy ott, a két ember között mi történt. Hát azt honnan tudhatnánk? Lehet, hogy a megélés reális, lehet, hogy irreális, nem lehet tudni. De egy valami nagyon biztos, hogy akármennyire reális, vagy nem reális, érdemes a segítőhöz visszamenni és elmondani neki – ha erre valaki képes, mert ez adhatná a növekedést, a gyógyulást. Hogy végre, nem a sémám alapján vagy visszahúzódok, vagy mondom, hogy „Tessék, a világ ilyen rohadt, semmi…, soha nem adja meg!”, hanem visszaviszem egy élő eleven helyzetbe és azt mondom, hogy „Hát én nem t’om, én úgy mentem el, egy hétig alig bírtam aludni, rettenetesen kivagyok. Én úgy éreztem, hogy magának nem vagyok fontos.” Akkor ő erre tud valamit reagálni. Akkor mód nyílik valami, valaminek a tisztázására, hogy ez most tényleg így volt, vagy nem volt így. Ezért tulajdonképpen egyik segítőtől menni a másikig, az inkább a sémának a győzelme. De egy segítővel tisztázni azt, hogy mi van, az a gyógyulás felé vezető út. Tehát ha semmi másért nem megyek vissza, csak azért, hogy kimondjam, hogy így vagy úgy, vagy ha már csak azért visszamegyek, hogy lezárjam, már az is jó. Mert akkor emelt fővel azt mondtam „Lehet, hogy reális, lehet, hogy nem reális, de az reális lesz, hogy valamit le tudtam zárni.” Az egy nagy dolog. „Úgy éreztem, hogy nem jó, és le tudtam zárni.” Ez szép dolog. Utána lehet gondolkodni, „Most tényleg nem volt jó? Én voltam érzékeny?” De ha le tudtam zárni, az rendben van. Tudtam megpróbálni tisztázni, s le tudtam zárni. (67:40)

Nem egyszer az első alkalom, első alkalmakkor irreális igények és elvárások mennek a segítő felé. Ugye hát éppen most adom a bizalmam, s hihetetlen finom érzékenységgel, hogy te hogyan válaszolsz rá. Olyan szép volt, egyszer… Nem mindig tudunk teljesen ott lenni. Az hogy menne már? Hát nem, ki tud mindig teljesen ott lenni? Na én néha igen, de ez… Egyszer csak picit úgy elkalandoztam, úgy elment valamerre a gondolatom, s akivel beszélgettem megállított és azt mondta, hogy „Te, úgy érzem, hogy most nem figyelsz rám eléggé.” Hát ez egy csodaszép dolog. Erre rögtön lehet mondani, hogy „De igen!”, vagy azt mondani, hogy „Nem.” S milyen nagy dolog volt azt mondani, hogy „Te, igazad van, ezt jól láttad. Tényleg egy, tényleg el-elvitt engem valami. De jó, hogy szóltál!” (68:45)

Ezt nagyon fontosnak tartom, és ezt szeretném majd mondani mindegyik sémánál, hogy a segítő, mikor segítséget kérünk, vagy a segítség… a segítő helyzetet így hívják, hogy ott hogyan tud beindulni a séma. Nehogy úgy járjunk, hogy azt gondoljuk fölébredtünk, és még mindig alszunk. Hát de most hogy van ez? Most öt perc alatt kezdjek bele egy új…? Hát ezt nem, ezt elszúrtam, tessék, ez… ezt valószínű, ezt teljesen elrontottam. Így, most öt perc, hát ez… mondom a következőt. Úgy hívják, hogy… (69:30)

2. Bizalmatlanság abúzus séma

Erőszak – most mondjuk így egyszerűen. Bizalmatlanság erőszak. Nézzük megint, mi történik a három cselekvésbeli reakciónál, ha valaki ebben a sémában van. Az első például, hogyha engedi a sémát, hogy hasson rá, akkor bántalmazó partnert keres, és újból és újból és újból. Beszéltem nektek többször is az anyaotthonbeli tapasztalataimról, hogy hogyan… milyen megrázó százalékban, 90% fölött mondták ott, abban az intézményben, hogy a nő visszamegy a bántalmazó férfihez, 90%-ban. Vagy pedig újból és újból olyan férfit választ. (70:30)

Semmi „Bevonzok ilyen pasit.”, nincs semmi misztikuma, hanem fájdalmas realitása van, hogy egy séma diktál. Ezt ismeri, ez az ismerős, erre, az agya is erre állt rá. Azt a férfit veszi egyáltalán észre, aki megfelel annak a világnak, amiben ő van, ami itt bent van. Nem, semmi misztikus nincs benne, inkább nagyon úú-húú-húúha. Tehát ha hagyja, hogy a séma eluralkodjon rajta, akkor bántalmazó férfit keres. Visszamegy a bántalmazó férfihez, adott esetben engedi, hogy megöljék őt – ugye most volt egy ilyen eset. Hogy egy pár hónappal ezelőtt egy döbbenetes, bántalmaztak egy nőt, és egyszerűen hagyta, hogy megöljék. És ment, és ment, vásárolt, kiment, élte az életet és mindig visszament a bántalmazóhoz. Ez egy sémának a hatása. De amikor a séma kialakul, akkor nyilván bántalmazták is. Ugye, tehát ezért nem arról van szó, hogy ő rossz, béna, hülye. Szó sincs róla, inkább hogy milyen hihetetlenül segítségre, támogatásra, gyógyulásra szorul. Tehát ha engedi magát, magában a sémát érvényre jutni, akkor bántalmazó kapcsolatokat választ, marad benne, vagy újból és újból bántalmazó kapcsolatokat választ. (72:00)

Ugye akkor lehet az, hogy… hogy azt mondja „Nem, ezt…” és akkor megpróbál, megpróbálja elkerülni, hogy a séma beinduljon, ezért akkor egyedül van. Ugye inkább megpróbálja a két gyerekét egyedül nevelni. Ugye mondja, hogy „Hát elköltöztem, most anyaotthonban vagyok, két gyerek, alig jövök ki a fizetésből, rettenetesen nehéz.” S ugye a segítő lehet nagyon…, naivul azt mondja, hogy „Jaj, hát kéne mellé egy rendes pasi.” Hát nem? A segítő – tudunk nagyon naivak lenni. „Jó, hát úgy… már én ki is választottam.” De őneki sose akadna meg a szeme rajta. Tehát például hogyha nagyon ösztönözzük őt anélkül, hogy ő rálátna arra, hogy mi működteti, és gyógyulna, megint olyan férfit fog választani, aki bántalmazza. Tehát a séma elkerülése, hogy megpróbálok egyedül maradni, mindenféle közeli kapcsolattól távolságot tartani. Nem is csak, hogy az intimitástól, a közeli kapcsolattól is, mert már ott is megtörténhet. Verbális erőszak, szóbeli erőszak, fizikai erőszak, szexuális erőszak – sajnos sokféle van. (73:15)

Akkor lehet az, ugye hogy túlkompenzálom a séma logikáját, akkor nem áldozat leszek, hanem tettes. Erre van bőségesen példa. Nem véletlen, hogy a kriminálpszichológia azt mondja, hogy a tettesek valamikor áldozatok voltak. Nem egyszer ennek a bántalmazó, bizalmatlan, abúzus sémának a túlkompenzálása. Mondhatnánk úgy is, hogy azonosulok az agresszorral. Ellépek a sérült pici mellől, akit egykor bántottak. Ezt mondhatjuk sokféleképp, hogy „Apámnak igaza volt.” vagy hogy „Na, ha énvelem, akkor én is. Adok-kapok.” és én magam is bántalmazó leszek. Azzal, hogy valaki bántalmazó lesz, még nem nőtte ki a sémát, hanem túlkompenzálja. Ez pneki személy szerint valamiféle nyereség lehet persze, hát de egy oldalon. Most egyébként meg akkor is tönkremegyünk, ha mi leszünk a bántalmazók. (74:25)

Tehát ez a három, és ugye ez… megint, hogy látjuk azt, hogy tulajdonképpen három teljesen más életutat futhat be valaki, vagy pedig az életútban három teljesen más megoldást találhat, miközben a séma töretlen. Tehát a cselekvésmód nem a séma része. Hát erről, erről fogok majd hosszan beszélni legközelebb. És, és… nem, nincs és. Hajrá gyógyulás! (75:00)

Szeretne-e valaki hirdetni? (taps) (75:15)

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Micsoda sejtelmes, fantasztikus kék fény van rajtatok. Nézzetek hátra! Mi történik ott hátul? „Kék fény, kék fény, elárasztod az agyamat.” (URH) Mondta annak idején egy alternatív zenekar. Na jó.

Folytassuk azt a nagyobb egységünket, témánkat, amibe belekezdtünk. Ahogy visszaemlékeztem, hordoztam magamban azt, ahogyan beszéltem, meg ahogy érzékeltelek titeket, meg magamat, és egy hétig azt forgattam, olyan benyomásom lett, hogy annyira fontosnak érzem ezt a témát, de közben én magam is egyre jobban merülök bele és dolgozódok bele, hogy valamennyire az élvezhetőség kárára történik talán mindez. Most ezt szeretném tudatosan vállalni is. Már csak azért is, mert… de tényleg. Meglepő volt? Jöttetek naivan, nyitottan, boldogságkeresően, én meg azt mondtam „Hát rossz helyre jöttetek.” Mintha így hallottátok volna ezt az üzenetet, de valahogy úgy, úgy forog bennem, hogy ez tényleg egy elég árnyalt, összetett világ, a séma-terápia világa, én nem vagyok egy sématerapeuta, hogy már tíz éve ezt csináljam és akkor kirázom, itt elmondom nektek séróból. Tehát én magam is dolgozódok bele, és nekem is a saját élettörténetemet, utamat ez alapján fontos, hogy átnézzem – majd erről akarok is nektek beszélni – mert olyat sosem teszek, hogy valamit csak elméletként gondolok át és elméletként mondok el, azt mindig áteresztem magamon. (02:00)

Ez egy komoly belső munkával is jár, akkor nem tudok rátok figyelni, mert magammal kell törődnöm egy kicsit. Szóval ténylegesen, hogyha most azt gondoljátok majd, meg azt gondoltátok az előzőről „Na, ez, ez nem volt annyira ilyen-olyan!” – tényleg úgy volt. És hogyha ez még a következő alkalmakkor is így lesz, akkor is igazatok lesz. Viszont, viszont van bennem egy nagyon nagy vágy, egy célkitűzés, hogy ne egyszerűsítsünk valamit le nagyon, inkább ismétlek, mondom még egyszer még, mert hogyha a miénk lesz az, ami a séma-terápiának fölismerése, az nagyon sokat tud segíteni. Már csak azért is, mert most valami olyasmiről beszélünk és olyanoknak beszélünk, és persze ebbe mindig beleérthetjük magunkat, legföljebb nem vagyunk olyan nagyon érintettek benne, csak kevésbé, akiknek olyan életérzéseik, életélményeik, vagy élményeitek vannak, hogy „Valahogy ezt az egészet nem értem.” Már nem a séma-terápiát, hanem az életet. „Valahogy az egész úgy nem stimmel, ez az egész valahogy nem jó. Akárhogy próbáltam, nem stimmel. Így is csináltam, úgy is, amúgy is csináltam, valahogy ez nem akar kikerekedni. Már mennyi helyre mentem, már mennyi előadást hallottam, már mióta dolgozok magamon.” Ugye van, aki utálja ezt a mondatot. Hagyjuk már ezt! Valahogyan nem fordulnak jóra a dolgok, vagy csak olyan nagyon lassan, akkor úgy visszaesel. Szóval hogy miért ne beszéljünk azokért és azoknak – beleértve magunkat is, még ha nem is annyira nagyon érintettek vagyunk – akik rosszul vannak. Tehát akik valahogy úgy érzik, hogy „Jó, jó, de nekünk valahogy minden is kevés. Valahogy minden, amit eddig próbáltunk, igazán nem segített. Valahogy minden próbálkozásunk valahogy így vagy úgy… grrrááá!” És a séma-terápia alkalmas arra, hogy valahogy ezekről a nagy elakadásokról, nagy zöttyenésekről vagy valahogy a növekedést minthogyha nem érthető módon és mégis gyökerében akadályozó dolgokról értelmesen tudjon beszélni. (04:15)

Valahogy ezért akarom idehozni, és ezért ez egy elég árnyalt valami. Én se nagyon értem, de hát… és hogy… Jó, ez… látjátok, nem mindenkinek működik az idegrendszere ugyanúgy. Valószínű egy dinoszaurusz is így, így… tehát ez… Azt mondják, ez egy hipotézis, hogy ha nem valami meteor becsapódás, hát… Ugye, mire megérezte, hogy eszi őt egy farkas, addigra már szegénynek elharapták néhány artériáját. Ugye mire elérkezett oda, hogy rájött, hogy ez van, akkor… Na, jó. (05:00)


Tartalomjegyzék 

Séma-terápia


Mi is az, hogy séma? Egy picit nézzük, nézzük, nézzük! Valami olyasmi, ami két dolgot tesz velünk. Az egyik, valahogy „nem tudunk jól működni” – idézőjelben – valahogy olyan alkalmatlannak éljük, érezzük meg magunkat, valahogy úgy nem vagyunk rendben. De ez kapcsolódik egy másik dologgal is, hogy a sémák nem csak azt teszik velünk, hogy valahogy nem vagyunk úgy magunkban, magunkkal rendben, hanem a kapcsolatainkkal is ugyanez az élményünk, hogy valahogy a kapcsolataink sincsenek igazán rendben. Valahogy nem stimmelnek, nem jó, nem tudok megházasodni, ötször is sikerült megházasodni. Szóval valami, valami egyszerűen itt érezzük, hogy nemcsak velünk, hanem valahogy a kapcsolatainkkal, a családi kapcsolatrendszerben, ahogy vagyunk, és ahogy ott mennek a dolgok, valahogy valami mintha krónikusan nem menne jól. A séma-terápia egy nagyon jó megközelítést ad, egy nagyon gazdag megközelítést, hogy mi lehet annak a hátterében, hogy miért nem mennek jól belül és a kapcsolati szinten és családi szinten a dolgok jól. (Most kétszer mondtam, hogy „jól”? Látszik, milyen pozitív attitűddel jöttem. Jól és jól.) (06:25)

Szó volt arról, hogy, hogy… gyerekkorban, serdülőkorban – kitüntetett időszakok. És erre mondtam, hogy a magzati kortól kezdve tudnak kialakulni sémáink, magzati kortól kezdve. És vannak pozitív sémák, és jó sémák, és később a sémák alakíthatók. Különben minek beszélnénk róluk? Ugye, tudunk gyógyulni, fejlődni, kinőni, rálátni, hurrá, hurrá! És a… jaj, de ez jó, ez szép. Ez a… ugye szoktunk ilyet játszani. Ismeritek….? Ezt én találtam ki. Az emberi természet egy sajátos működésének az ábrázolására, hogy menj oda tíz emberhez, de most azok már nem lehetnek, akik itt vannak, tehát olyan, aki most nincs itt. Menj oda, és kérdezd meg tőle, hogy mi a kurbli? Hehehe! Jaj, ez jó! Jó, jó, te két dolgot milyen szépen összeraktál! Kurbli az, amivel tekerik a zenedobozt. Hát így, igen, vannak azért itt előbb születettek, azért nektek ez mégiscsak megvan ugye, hogy mikor az autót még kurblizni kellett. És hogy milyen érdekes, ha én nem tudnám, mi a kurbli, ugye, így hallom ezt a szót, milyen hogy kifli, kurbli, svindli, vinkli, ezt ha összekeverném ezt a négyet és mennék, hogy „Te, mondd már meg, mi az a kurbli?” Akkor a tíz emberből kilenc mit csinál? „Hát tudod, a…” (kis köröket rajzol – szerk.) De hát én nem tudom, tehát te hiába csinálod ezt nekem. Erre jöttem rá egy pár évtizeddel ezelőtt, és azóta ezt újból és újból ellenőrzöm, és mindig bejön. Tehát én nem tudok valamit, és te úgy gondolod, hogy én azt mégis tudom és mutatod, hogy mi, pedig én ettől még nem értem. Hát egy kört látok, ezt csinálod. Festesz, vagy mi ez? Na, ebből is látszik, hogy hó, nem is olyan könnyű a másiknál lenni. Ugye rögtön magamnál vagyok, és hát „A kurbli, tudod…” Hát de nem tudom, miért kérdezném különben. Jó. (09:05)

Nagyon hangsúlyoztam ezt, hogy nem, nem, nem, de hát hogy gyerekkor? Ez egy ilyen nem t’om hogy van az eredeti szövegben. Magzati kortól kezdve. Tehát a sémák magzati kortól kezdve alakulnak és alakulhatnak ki – ezt most én állítva állítom – és hogy azután valahogy, valahogy akadályozzák, gátolják azt, hogy alkalmasan tudjunk lenni magunkkal és magunkban, és hogy a kapcsolataink és a családunkban is így tudjunk részt venni. Akkor magam felé irányítottam ezt a témát, és elmondom, hogy milyen összefüggést figyeltem meg. Miközben emlékeztek, erről is beszéltünk, hogy ha leülünk és azon gondolkodunk, hogy mi az az alapvető élmény, vagy érzés, ahogyan a családban megéltük magunkat, az nagyon pontos szokott lenni. Sokszor az, ahogyan úgy visszagondolunk, hogy még kisgyerek korunkban mi volt az az alapvető, vagy fontos életszakaszban mi volt az az alapvető érzés vagy élmény vagy hangulat, ami megjelent a családban, azt elég pontosan föl tudjuk idézni. Nekem például kifejezetten az elszakítottság élmény. Tehát én magányos gyerek vagyok, ez az élményem. Hogy én magányos vagyok, magamra hagyott, és nem tudok elégségesen magamért cselekedni. Nem tudom elég jól fölhívni magamra a figyelmet, nem tudom elmondani, hogy mire lenne szükségem. Valahogy ez az egyedüllét, és ez a magamra hagyatottság, ez egy ilyen kitaszítottsággal is együtt jár, és egy tehetetlenség érzéssel. Hát nem egy jó hangulat úgy gyerekként.

Akkor… hogy miért mondom a magzati kort? 1966-ban születtem az ikertesómmal. Háhá! Ez úgy jól hangzik, ugye, amíg nem te vagy ott. Mert ugye osztozkodni köll a helyen. Na de az hagyján, hát ’66, és akkor édesanyámnak a pocakja nőtt és nőtt, és volt egy nagyon komoly orvos, és az orvos azt mondta, hogy „Na, jön a gyerek.” Úgy anyukám érezte, hogy mégis egy picit olyan nagyobb, meg kicsit olyan formátlanabb, meg feszül a bőr. „Nem, nem lehet, hogy esetleg ikrek?” Akkor sokkal kevesebb iker volt. De az orvos mondta, hogy „Hogy… de! Én vagyok az orvos.” Volt már veletek ilyen élmény? Nekem volt, mikor elszakadt a térdszalagom. Bevitt a mentő ilyen vákuumágyon, s akkor „Jó, menjen, üljön le!” Hát ugye ez… hát nincsen térdszalagom, az nem úgy van így. S akkor „…hát tudja, az történt, hogy…” és akkor „Ne beszéljen – mondta az orvos – én vagyok az orvos. Majd én megmondom, hogy mi az. – De az én térdem. – Fogja be! Én értek hozzá akkor is, ha a maga térde.” Ú! Ú, ez se volt egy jó élmény. Ugye rögtön az elhagyatottság élményem, hogy egyedül vagyok, kiszolgáltatott vagyok, nem t’om a szükségletemet kifejezni – aktiválódott. Most is visszaemlékszem rá. Szóval azt mondja az orvos „Egy gyerek lesz.” Némi kételyt a bába csöpögtetett édesanyám tudatába, mikor azt mondta, hogy „Hát, kedves anyuka, lesz az kettő is.” De ugye ez valahogy őneki, nem tudom én milyen megérzése volt, mert nincs, nincs semmi, amiből ez kikövetkeztethető lett volna, valahogyan valami emberi tapasztalata, vagy szakmai rutinja.

És na de hát hogy, hogy készültek a jövetel(ünk)re? Jövetelemre, vagy a testvérem jövetelére? Hát vettek egy ágyat. De mindenből egyet, azért ez jól mutatja nem, mert hogy ezt nagyon praktikusan gondolkodtak, hogy még akkor majd veszünk egyet-egyet, meg nehezebb elajándékozni. Hanem hogy az a fantáziám, a hangulat, az érzés, a tapasztalat, amire vissza tudok emlékezni – ez a fantáziám, ez egy értelmezés, ami vagy így van, vagy nincs így. Ugye emlékeztek, erről beszéltünk, hogy az értelmezésünk az sokszor téves. Mert később születik, ahogy az összefüggéseket megértjük, hát akkor mondunk rá egy értelmezést. Az élmény az sokkal pontosabb. Most én oda jutottam el, hogy nagyon könnyen el tudom képzelni, ott lettem kis Pici. Hát emlékeztek, mondtam nektek, hogy engem még gimnazista koromban is úgy hívtak, hogy Picur. Ez volt a becenevem. Hát két kilóval születtem. S amikor megszülettem, akkor nem is sírtam föl. Egy ilyen kis… Egy kép van rólam, ilyen nagyon, ilyen pólyában, ekkora két szemem van. Az nagy dolog, hogy még a fejem is kicsi a szememhez képest, és egy ilyen kis izé. Én nem sírtam, tehát ilyen életjelet nem mutattam. Ezt nem t’om, melyik állat tudja ezt így… és akkor hideg víz, ráztak, fejjel lefelé – ez nem t’om, hogy ezt ma csinálják-e. Énnekem biztos nem esett jól. Most, hogy visszaemlékszem, engem fejjel lefelé, még… verték a fenekem. Hát most jöttem ki, már ezzel kezdik? Ugye, de hát kis vakarék, nyomorult, ugye innen jött aztán. És akkor beraktak az inkubátorba. Akkor besárgultam, akkor csövek, akkor egy nap, két nap, három nap, tik-tik-tik, peregtek a napok. (15:00)

Miért érdekes ez? A tesóm nem így született. Oóóóáááá!!! Na, ő megjelintette magát. És akkor a családtörténetből mi jön? Azt mondják, hát az úgy volt, hogy volt a rácsos ágy… Hát egy volt. De hát két baba. Hát azt mondták jó, jó… ház izé. S mikor reggelre fordult az idő, akkor tesóm így elterpeszkedve feküdt, én meg be voltam rugdalva így az egyik sarokba. Nagy szemek… Hát, tudjátok, az a fantáziám lett erről, hogy úgy magzatként az édesanyám azt mondta „Na várlak téged.” Ott körbenéztem, hát itt már van valaki, most nem t’om, biztos őt. Ugye hát akkor egy kicsit úgy az életfunkciókat úgy… hátha, aztán majd meglátjuk mi lesz, de hát biztos őt várják, ugye ez a tesóm. Tehát valahogy nem, nem iparkodtam sem megszületni, se, se semmi. Se sírni, se lenni. Ez egy fantázia abból az élményből, vagy abból a tapasztalásból, ami visszaidézhető számomra, hogy talán már ott, a magzati korban is lehetett valami ilyesmi, ahogyan a jeleket persze értelmezem, és ez vagy így van, vagy nincs így. (16:35)

De az is nagyon érdekes, amikor megtalálsz egy értelmezést, van olyan értelmezés, ami egyáltalán nem hat rád érzelmileg, teljesen hidegen hagy. „Hát ezt nem hiszem.” A másiktól meg úgy megdobog a szíved, digg-digg-digg, hát ez… „Ez az. Te jó ég, már akkor.” Digg-digg-digg… Tehát nem gondolom, hogy görcsösen kellene ragaszkodnom az értelmezéshez, de ahhoz igen, hogy aha, tehát hogy valami ilyen, ilyen hangulat, élmény, valami nagyon ősi tapasztalás az, amibe megérkeztem. Na most, na most! (17:15)

A séma

Emlékeztek, arról beszéltünk, hogy a sémák amikor kialakulnak, mert hogy a hangulat, az érzés, a benyomás, hogy hogyan viszonyulnak hozzánk, az pontos. Hát ha az anyám folyamatosan azt mondja, hogy „Hát gyere, várlak téged!” egyes számban, és kettő van ott, ez azért izgalmas kérdés. Hogy akkor kit várnak? Hát akkor egyet várnak. Hát, ez a papi hivatásom gyökere, lemondani magamról. Na, hagyjuk! Most jól vagyok, hát ezt látjátok, na. Szóval kinőttem ezt a Picurságot. (Jaj, itt nem szabad megfogni.) (18:00)

Az érzésnek, az érzelemnek, a hangulatnak a benyomása az pontos, és annak megfelelő, nagyon gyakran így nézhetünk rá, amely közegben a séma kialakul. Ugye tehát például hogy nem is várták, hogy jöjjek, talán nem is kéne lennem, talán jobb lenne, ha én visszamennék, mert egy gyereknek mondják, hogy „Gyere!” meg „Várunk. De jó, csak szüless meg.” Ugye nem is születtem meg, császármetszéssel hát vettek ki bennünket, tehát ezért is lehetett az, hogy semmi az életért küzdés, vagy hogy „Itt vagyok!” vagy mi, ilyen nem történt meg, csak úgy… Szóval… (18:50)

Amikor a séma kialakul, akkor ahogyan észlelünk, érzékelünk, a benyomás az pontos. Tulajdonképpen, tulajdonképpen egy valamiféle megfelelő válasz és reakció is, tehát éppenséggel ott és akkor nem mondhatjuk azt, hogy „Na már ott elszúrtuk. Hát hogy lehettem ilyen hülye, hogy amikor ott voltam édesanyám pocakjában magzatként, hogy azt gondoltam, engem nem várnak? Na már ott elrontottam.” Tehát ott valami reálisat észleltem, ez nagyon is reális észlelés lehetet – most ha belemegyünk ebbe a hipotézisbe – hogy egy valakit várnak. Itt ketten vannak, most akkor el lehet ezt osztani. De a séma azért akadályoz bennünket az életben, a kapcsolatainkban, a családi kapcsolatrendszerben való létezésünkben, mert hogy már az a helyzet nem áll fönn régen. Mondjuk felnőtt vagyok már, hát rengeteg lehetőségem van arra, hogy megmutassam, hogy vagyok. Például… Most bizonyos szempontból, csak lássátok, hogy hogyan tud… az, hogy én itt ugrálok és mondom, ez egy sémának a túlkompenzálása is. Ugye, az az élményem, hogy nem vagyok… nem is akarták, hogy jöjjek. Erre ti itt vagyok, és most nem t’om én, 1000 ember azt közvetíti, hogy „De akartuk, akartuk, hogy jöjjél.” Hááá! Egy nagy anyaméh! És akkor… Mondjátok még! Na! (20:35)

Mikor lenne ezt problémás? Majd mindjárt, csak picit ugrálok. Akkor, hogyha én… (Ez jó. Látjátok, milyen pozitívan látom az életet? Ezzel semmi probléma nincs. De tényleg nem, ez egy jó dolog.) Akkor lenne problémás, ha én ehhez görcsösen ragaszkodnék. Tehát állandóan a feltűnést keresném, állandóan ugrálnék, mindig valami színpad-izém lenne, vagy hogy magamat megmutassam, nem tudnám befogni a szám. Na az durva lenne, magunk között szólva. Tehát hogyha úgy érezném, hogy akkor élek, ha mikrofon van a kezemben, szeretném a reflektorok fényét – ha ezt én szeretném, ugye. Hehe-hühü! Oké ez? Vagy nem t’om, most mondtam valamit, vagy nem t’om? Tükrözzetek vissza valamit! Hol tartotok? Szóval… (21:40)

Két dolgot vontam most össze, két kijelentést. Az egyik, hogy amikor a séma kialakul, és most fölfedezzük, hogy „Te jó ég! Hát miért működök így, miért reagálok így, miért érzek így, miért ezek az emlékek a legerősebbek? Miért jönnek ezek a testi tüneteim, a panaszaim? Miért betegszem meg állandóan? Miért izzadok, mint a ló?” Hát valaki nagyon izzad, akkor azt szégyelli. „Most miért kell izzadni?” Hát lehetnénk kígyók is, akkor nem, akkor… (nyelvét nyújtogatja – szerk.) De most hát ez adatott. (De… akkor… jó, ez is egy séma. Kedvesen nevetsz, ez… Mi ez, a kígyóság? Ez nem, ez nem. Jó.)

Tehát két dolgot mondtam egyszerre. Az egyik, hogy amikor a séma kialakul, akkor szó sincs arról, hogy bénák vagyunk, rosszak vagyunk, hülyék vagyunk, hogy tolhattuk el ilyen korán, vagy mások hogyan tolhatták el ilyen korán, nem érdemes ebbe az összefüggésbe helyezni, hanem hogy ott és akkor az valamiképpen egy megfelelő érzés volt, megfelelő reakció, megfelelő átélés, rendben volt, hogy az akkor úgy volt, az rendben volt. Én is rendben voltam, mikor úgy… anyukám azt közvetítette, hogy egy jön, kettő volt, és hogy ez valahogy bennem hullámokat keltett. Ez rendben van. Na de most már ki lehet nőni a séma adta érzésvilágoz, gondolkozásmódot, az ahhoz kapcsolódó emlékeket, a figyelemnek egy ilyen nagyon sajátos szelektivitását, hogy azokra figyelünk, azt vesszük észre, ami a sémánkat megerősíti, arra egyáltalán nem figyelünk, ami ellent mond neki. Hogy meg tudunk gyógyulni, és tudunk egészségesek lenni. Hogy ez lehetséges valamiképpen, hogyha képesek vagyunk kinőni ebből a sémából. Na de az első lépés az az, hogy rálátok. Éppenséggel pont azok a jó helyzetek, amikor valami nem működik jól. Mikor indokolatlan érzelmi élményeim, reakcióim vannak. (24:05)

Emlékeztek, ezt mondtam, hogy mennyire fontos, hogy a cselekvésmód nem a séma része. Muszáj ezeket, hú, ezt megértjük, ez tök jó. A cselekvésmód nem a séma része. Beszéltünk valakiről, aki először… ugye az első séma, hogy egy ilyen bizonytalanság, nehezen, problémásan, akár ambivalens, vagy elkerülő módon kötődik. Nem tud biztonságosan kötődni. És hogyha ő ez alapján a séma alapján él, akkor lehet egy csávó, aki megszerzi a nőket, aztán… de kapcsolatot nem tud velük tartani, arra nem alkalmas, mert ott akkor beindul a séma, hogy az nem lehetséges. A fontos személyek nem állandóak, nem maradandóak, nem szeretnek, nem hűségesek, nem kitartóak – ugye mondja a séma. Ezért az illető belemegy a séma adta világba, és rövid kapcsolatai vannak. Kalandok vannak, ez van. De a cselekvésmód nem a séma része, hanem egy válasz, egy reakció erre a sémára, hogy a fontos személyek nem megbízhatók. Tartósan nem lehet hozzájuk tartozni, és nem fogadnak el tartósan engem, a szükségleteimet tartósan és megbízhatóan nem fogják kielégíteni, és egyébként is bármikor megbetegedhetnek, meghalhatnak, elhagyhatnak és megcsalhatnak. Hát ha teljesen átadom magamat ennek a sémának, belemegyek a séma logikájába, akkor az a logikus, hogy ennek megfelelően, „Hát ha bármikor meghalhatsz, akkor, akkor a mai nap biztos. Hát az is csak úgy valamennyire, mert hát ha bármikor, akkor minden másodperc bizonytalan.” De minél kisebb időt nézünk, annál nagyobb a biztonság. Nem? Van itt köztünk statisztikus, vagy ki, ki tudja ezt jól kiszámolni?

Annak nagy valószínűsége van, hogy ma, ma még nem halsz meg. Tehát ma még érdemes összejönnünk. Lehet, hogy… de érdemes akkor ma már beletenni mindent, amit bele lehet, mert holnap már bizonytalan. „Jó, hát ezért akkor most hiába mondják a papok, hogy köteleződjünk el. Hát mire? Mi, erre a hajszálra? Erre a nyúlfarknyiságra? Hát erre hova, hát mit? Mit, hát bármikor egy tégla a fejünkre eshet.” Ugye van, akinek ez egy arc poetica-ja lesz aztán. „Hát mit tudhatjuk mi? Tavasszal rám nyílik egy virág, és…” Hát tényleg, úgy pofán csap egyszer csak egy… megyek, és úgy egy kankalin így dzs-dzzzs. (Jól van. Nem t’om, na!) Tehát van úgy, tehát a cselekvésmód a sémára adott válasz, nem a séma része. Bele is mehetek, akkor ezt csinálom. (27:10)

Akkor azt mondhatom, mentek a kalandok ugye – ez gyors ismétlés, csak a lényeg – hogy azt mondom „Hát egy picit azért érzékelem, hogy vagy állandóan megcsaltak, elhagytak…”, mert ugye nyilván ilyen partnert választok, mert működik a séma. Kiszúrom, megérzem, pont olyat választok, aki a sémának megfelel, mert emlékeztek, a séma fönn akarja tartani magát. Hát hiszen már beidegződött, itt van az agyamban. Ráadásul olyan agyi területeken válik maradandóvá, amik nagyon nehezen változnak. Ezt csak úgy, úgy zárójelben. Tehát nem csoda, hogy fönn akar maradni, mert fönn is marad, mert itt van benn. Tik-tik-tik. Ennek megfelelő szelektív figyelem, olyat választok. S akkor eljutok mondjuk oda, hogy azt mondom „Á, hát ez, ez… most mindig ezt a rohadt libikókát? Ezt a fönt-lent, szerelmesnek lenni, elhagyni, megcsalni, sírni, uuáááehh! Legyen legalább egy kis nyugalom.” De ő a nyugalmat nem tudja egy kapcsolaton belül… nem, ez teljesen idegen. Hogyhogy egy… kapcsolaton belül ez nincsen. Mert fejére esik a tégla, elhagy, megcsal, mást kíván meg, kiderül, hogy nem vagyok olyan szép. Hát ugye főleg egy ilyen farmerben, hát ez… már itt elszúrtam. Hát így, így esélytelen vagyok. (Jó, ezt tudjátok már ugye? Nagyon szeretem, tőletek kaptam, köszönöm szépen. Hát tényleg… na! Szóval.) Akkor azt mondja „Jó, hát akkor húzódjunk vissza.” Gondolhatja azt 25 évesen, 35 évesen, hogy „Na, most kinőttem ebből a bajból. Hát eddig volt ez, jó, egy kicsit meg is térek, tényleg akkor rendes leszek, hagyjuk ezt az állandóan nem t’om mit csinálok másokkal, na, kicsit rendes vagyok.” Ha úgy nagyon-nagyon, elmegy apácának is. Papnak. (29:25)

(De furcsán nézel! De tényleg, villog. Látjátok?) Még mindig a séma (De most min derültök? Jaj, ne csináljátok ezt velem!) Még mindig a séma logikáján belül vagyunk, csak most próbálunk távolságot tartani. Elkerülni azokat a helyzeteket, amelyben a séma aktívvá válik. Ez a kapcsolatokban válik aktívvá, a kapcsolatokban válik aktívvá az, ahogyan a kapcsolatban működök, és az is, ahogyan a kapcsolatban elárasztanak az érzések. A szorongás, az ijedelem, hogy majd elhagylak, a féltékenység, a harag, a kontrollálhatnék, a manipulálhatnék – ez a kapcsolatban jön elő. Azt mondom „Hát tulajdonképpen mióta egyedül vagyok, azért sokkal… azért jobb, úgy nyugisabb. Most így jól, tulajdonképpen egész jól vagyok.” Kétség kívül, nincs az érzelmi hullámzás. De még nem gyógyultam meg, elkerülöm a sémát, ami kiváltaná azt, hogy rosszul legyek. És akkor egy idő után a szükségletek jönnek, jönnek „Na jó, de hát…” s akkor végül azt „Jó, hát most már akkor kinőttem azt a korszakot, hogy állandóan kalandok. Mármost túl vagyok, most megtanultam egyedül élni.” Kezdesz jól lenni. „Énszerintem már jól vagyok, oké vagyok.” Megházasodsz. De tulajdonképpen még a sémával nem kezdtél semmit. Mikor a házasságon belül egy… néha dühös vagy, akkor néha szomorú vagy, ellenőrizni szeretnéd, jön a bizonytalanság, akkor hátralépsz „Akkor nem is kellesz!”, akkor utána mész, kapaszkodsz, öleled, zokogsz, akkor bocsánatot kérsz, akkor másnap megint ugyanolyan hülye vagy. Ez ismerős? És amikor egyedül maradsz, akkor fogod a fejed, hogy „De tényleg assz’em hülye vagyok. Hát de mit csinálok? Hát ez nem igaz! Semmi se jó.” Ugye, hogy így? És akkor jön ez, hogy „Semmi se jó!” És azt mondod „Hát már mindent megpróbáltam. Hát most milyen negyedik lehetőség van? Nincs. Tehát volt rövid kapcsolat, az se működött. Nincs kapcsolat, az se működött. Van elköteleződtem, és annyira hittem is benne. Hát ott voltam az oltár előtt, én voltam. Én, én, én. Rendesen, én öltönyben, én, én nyakkendőben, én fehér ingben. S hát tessék, most egy év, és már itt tartunk. Átok súlyt.” (32:10) Mikor valaki nagyon elbizonytalanodik, átvált egy irracionális működésmódba, ilyenkor jönnek a javasasszonyok. Kártyavető cigányasszonyhoz elmész te, két Phd-val. (Taps. – szerk.) Kicsit zúg a fejed, úgy lopva mész. Persze a kártyavető cigányasszonynak ugye ez, ő ezt csinálja, tehát ki van írva: „Kártyát vetek” ugye, ekkora betűkkel, a fél házra ott ki van írva, te meg ott körbenézel, hány keresztény látja ezt, stty! „Gyorsan vess néném azt a kártyát, gyorsan!” Hát azért csinálunk ilyenkor… elmész a „Ne, ne haragudj, de… hiszel az asztrológiában? Te, én néha el szoktam olvasni. Szerintem az Új ember asztrológiai rovata nem is olyan rossz.” (Hát, hogy énvelem mit fognak csinálni!) „Ott azért néha egy-egy dolog be szokott jönni. Hát ha ez se, meg az se, meg amaz se segít, hát én, én lehet, hogy rágurizok erre az asztrológiára, hátha. Hát végül is mármost mi más lehet? Már mindent kipróbáltam, hát a csillagok, csillagok. <<Csillagok, csillagok…>> Hát ez, ez lehet még. Vagy… ja vagy…, ja vagy… (Nézi a tenyerét – szerk.) Hát ezt hogy hagytam ki? Te jó ég, milyen rövid! Hát ebben egy egyenes csík nincs, s domború is, azt a betyárját!” Ja, a bal kezet kell nézni. Tudtátok? Na, na…? Ki tudta, hogy a balt kell nézni? (34:35)

Szóval arról, vagy azért beszélünk, hogy amikor átváltunk irracionális működésmódba… (Ez jó, valaki nézi, ez kedves.) Tényleg, most nézzétek meg, van különbség. Én azt ajánlom, azt nézd, ahol rövidebbek a vonalak. S akkor rá-dá-rrááá-rááá. Szóval mikor átváltunk ilyen irracionális működésmódba, teljes zavarunkban, ez is érthető. Hát érthető, hiszen, hiszen azt gondoltuk mindig a következő lépésnél, hogy na valamit ott megtanultunk, megértettük, most már jól vagyunk, jobban vagyunk, értjük, túlnőttük. Persze, hogy elbizonytalanodunk. Na! Nézzük az első sémát, mert itt mármost belementünk jócskán. Nem ismétlek többet, majd mindegyik alkalommal… Nem ússzátok meg! Asszongya, hogy… Na! (35:35)

Elszakítottság, elutasítottság sémakör

Az egy nagyobb egység, és ezen belül…

1. Elhagyatottság, instabilitás

Erről beszéltünk. Igaz, ez megfogható, ezt most már mondtuk bővel. A három cselekvésmódot. Hogyha megnézzük egy ilyen embernek a napját, akkor ezen is el, eljátszhatunk, hogy mi minden jelenségre figyelünk föl egyetlen nap alatt. Hogy milyen pici dolgok képesek kiváltani a séma működését. Emlékeztek, ezt mondtuk: Minél korábban és minél erőteljesebb a sérülés, amikor a séma kialakul, minél súlyosabban hat ránk a séma, valószínűleg a sérültségnek megfelelően, annál hevesebb negatív érzéseket élünk meg, annál gyakrabban váltódik ki a séma, és annál hosszabb ideig áll fönn. Ugye ezt tudjuk elmondani. Ezért ha valakit nagyon-nagyon meghatároz a séma, ő nap mint nap állandóan, állandóan a séma által kiváltott élményekben leledzkedik, egyikből a másikba zuhan és esik. Tehát például hétfőn megígéri a férje neki – most miért egy nőről beszélek? – a felesége – de akkor meg egy… akkor is egy nőről beszélek. Megígéri a felesége, hogy hazajön nyolcra. Kilenc, semmi. Ráadásul telefonálni is szokott, hát napközben négyszer-ötször legalább, és most nem. Tigg-digg-digg… S már idáig van, és grrr… egy késés teljesen ki tudja készíteni. Egy ígéretnek a be nem tartása teljesen lepadlóztatja. Egyzerű dolgoktól nagyon heves negatív érzelmi reakciói támadnak. Mikor csak úgy megszaglintja – nem nyúltam be, ne féljetek – csak úgy megszaglintja, hogy a másik az ígéretét nem tartja be, esetleg úgy halványan, nem biztos, hogy mindig megbízható, ez nagyon nagy félelmet kelt benne. (38:15)

Mikor jegyesekkel beszélek, akkor nem egyszer már ott, a beszélgetés során ez a séma hihetetlen erővel megjelenik. Mikor arról beszélünk, hogy kinek milyen igényei, szükségletei vannak, s akkor egyszer csak vagy a férfiben, vagy a nőben így föltolul valami, Vezúv, s azt mondja, hogy „Na de (Egészségedre! Ez is jön. Hú, hát ez nagy, ez… Ez 100 km fölött jön ám. Úgyhogy ezt remélem tudjátok, ez nagyon komoly. Az, hogy megpróbálsz elfutni előle? Dehogy is! Az már utolért. Ott aki előtted ül, az megkapja. Na ez is egy séma egyébként, az is egy séma, mikor valaki azt mondja „Na ez is velem történt meg. Az tuti. Látjátok, kinek a nyakába trüsszentettek bele ma? Senkiébe. Az enyém meg most fogd meg, tessék, ez, ez. Most ez ilyen lett. Most… legalább fújja meg, s akkor…” Szóval… Hol tartok? A tüsszentés, de ez hol…? Igen. A jegyeseknél. Na, milyen érdekes, kik emlékeztek rá? Na, jó, jó.) Akkor azt mondja, hogy „De arra emlékszel, azt mondtam neked, hogy ha csak egyszer is hazudsz, én már nem fogok tudni benned bízni.” Ez a séma. (39:55)

Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki 50-60 év alatt mindig kizárólag a színtiszta igazat mondja. Minden minden szemp… minden körülmények között, mindig, és akkor… Hát ennél gyarlóbbnak ismerem magunkat. Tehát titeket gyarlóbbnak ismertelek meg itt az évek alatt. De ő már előre jelzi, ez a szorongás, hogy egyetlen őszintétlenség az engem tönkre fog tenni. Annyira félelmetes számomra, annyira fenyegető, hogy akkor már közlöm veled, hogy nem fogok tudni élni, veled élni, ha csak egyetlen egyszer is nem leszel őszinte. De hát világos, hogy legyünk őszinték, hát azt, az biztos, hogy… hát biztos, hogy legyünk. A kérdés, hogy mit gondolok arról, mit érzek, mit, mi jelenik itt meg, ha arra gondolok, hogy na egyszer nem? S akkor mondhatod, hogy „De hát te most azt kérdezted, hogy ízlik-e a hamburger, amit két órán át csináltál. Hát nem tudtam azt mondani, hogy NEM, hát úgy látszott a szemeden, hogy úgy… két óra… hát amit én láttam, de már előtte készültél a…” Tehát például egy ilyen rettenetes félelem attól, hogy a másik hazudik, hogy a másik az ígéretét nem tartja meg. És aztán a megcsalás az egyenlő a halállal. Biztosra vehetitek, hogy megcsalás-ellenes vagyok. Hát de tényleg, hát de… hát ez… hát már hivatalból is – szoktam mondani – hivatalból is. De egész másképpen hallom, mikor valaki azt mondja, hogy „De atya – s ezt szokták kérdezni is – de atya, most akkor hogy van a házasság fölbonthatatlansága, ha a társam megcsal? Hát ha a társam megcsal, akkor ugye már nem… akkor már… akkor az biztos, hogy már nem érvényes.” Ez is a félelem, ez egy séma. Ez az elhagyatottság, bizonytalanság séma. Ha csak belegondolok, hogy te egy másik emberrel leszel, az a halál, a pusztulat maga. De ettől még az, ha valami a másikat megcsalja, az rettenetes, azt… mit kell akkor dolgozni, hogy a kapcsolat visszaépüljön! Főleg, ha ott valódi intimitás volt. Hát akkor évekbe kerülő munka veszi a kezdetét. Ajj! De ez a fantázia, ez mutatja, hogy ott van egy séma. S ha egy szorongás, egy szorongás előjön és szavakban kifejeződik. Na tehát, látjátok, akinek például ez a sémája van, jegyes oktatáson sincs biztonságban. Ott is az derül ki, hogy a házasság fölbonthatatlan. (43:15)

Most a Mária Rádió kedves hallgatóinak nem tudom ezt hogy elmondani. Van, akit nem ez tölt el félelemmel, hanem például képzeljünk el egy hiszteroid karakterű férfit. Nehéz ilyet elképzelni. És akkor ő hevesen megéli a haragját. „Jaj, hát ezt már ne mondd! – Hát dehogy mondtam ezt, én nem mondtam ezt.” És mi történik azzal a valakivel, akiben beindul ez a séma, félelem az elhagyatottságtól? A haragnak a kifejezése rettenetes félelmet kelt. Rögtön azzal a fenyegető érzéssel jár együtt, hogy „Te jó… hát teljesen ellépett mellőlem. Tehát ahogy kiabált, az egyenlő volt azzal, hogy nem kellesz, hogy nem szeretsz, hogy nem vagyok fontos, hogy mindennek vége.” (44:20)

Ugye itt egy nagyon érdekes…, akkor beindulnak a körök. Ugye a férfi megtanulja, hogy nem azt, hogy „Nem! Hajj!” Azt nem. „Haj-haj-haj…” Mert akkor a nő elkezd zokogni, akkor őt meg kell vigasztalni, beindulnak ezek a… „De nem, hát hidd el, hogy szeretlek, csak…” Ráadásul vannak alkati dolgok is, tehát egy ilyen alkatú ember hát… akkor szentté kell lennie. Azt hajrá! Tehát van, ahol az érzéseknek, negatív érzéseknek a kifejezése rögtön, mint hogyha az rám vonatkozna. Magamra veszem és rettenetesen elnyelő érzésem lesz, hogy „Na, ez az elhagyatottság, itt vége mindennek.” (45:05)

Ezzel azt akartam csak mondani, hogy látjátok, hogy ilyenkor, amikor megy az élet, tulajdonképpen állandóan, ha a séma szerint élek, fenyegetéseknek vagyok kitéve. Minden pillanatban, a kapcsolat minden pillanatában állandóan beindulhat a séma. Az nagyon boldogtalanná tesz, és a kapcsolatot is nagyon ellehetetleníti. Na, mondok még egyet, csak hogy úgy lássuk, hogy… Például a társam egyszerűen csak fáradt. Most mondok egy férfit. A nő fáradt. A nők néha elfáradnak – ezt a férfiaknak mondom. Tehát hiába szülnek, a nők nagyon tudnak szülni. Fölkelnek… (Na. – belefúj a mikrofonba – szerk.) Fölkelnek éjszaka többször a babához, és mégis elfáradnak néha. Ilyenek a nők. Na de egy férfi, akinél aktívvá válik ez a séma, és akkor mondjuk a férfi azt mondja, hogy… De nem mondja, csak úgy „Mmm-hmm!”, a nő meg azt mondja „Te, most… most szültem.” Majd… jó, majd erről akarok beszélni. „Most szültem.” És a férfi ezt hogy éli meg? „Vége mindennek. Hát vége mindennek. Hát ha most elutasított, ez, ez vége. Hát holnap szoptatni fog, akkor munkába megy, hát ennek akkor most már nem lesz se vége, se hossza. A gyerek már marad.” A nő fáradtsága egy rettenetes fenyegetéssé válik. Az, hogy azt mondom, hogy „Te, ne haragudj, de… hadd adjak két puszit. – Két puszit?!!” (Most ez kedves, na ez jó. Jó, ez a hang ez tetszett, ez jó. Na mennyi az idő? Hát meddig vagyunk még? Most…) (47:40)

Vasárnap egy konferencián voltam, most innen jutott eszembe. Megtartottam az előadásom, valahogy így, rendesen, és a folyosón álltam, hogy na megyek el, és szembe jött a következő előadásnak a… előadója, előadója. (Köszönöm, köszönöm. Ú, kezdtem pedig már becsúszni valahova, hogy… leégek egy nagy társaság előtt. Kiderül, hogy béna vagyok. Ez is egy séma, a csökkentértékűség sémája. Ugye, amikor valaki attól… de mindjárt majd eljutunk ide. Hát de mikor, mikor? „Hát, jobb volt a múltkori, az biztos, az biztos. Hát most ez így fog menni? Hát hogy nem képes egy arany középúton menni. Egyszer bealszom, utána meg… Menjél már ott középen, egy kicsit érezd, hogy milyen úgy középen, középen, tehát egyensúlyt találsz, így, itt. Élvezhetőség, már elnézést, nem akarok semmi… s akkor tartalom, s akkor élvezhetőség. Nem t’om, élvezhetőség, tartalom. Picit próbálom ezt tudatosítani. Nem… hát… na! De hol tartok? Igen, nagyon köszönöm. Jó, örülök, hogy ti még itt vagytok, ez jó. Ne is menjetek el félig, légy szíves, mert akkor nagyon zavarba fogok jönni.) Találkozom vele, s olyan kedves volt, adott két puszit, „Szia Feri!” türürű… Jó, hát mondott… „Na, én jövök utánad, te voltál előttem…” Na, hát ezt… igen. Nehéz ez a beszélgetés műfaj, és akkor nézem az órámat, na, tulajdonképpen van annyi idő, miért ne hallgathatnám meg. Hát de jó, végre nem én beszélek. Jaj, de jó! Meghallgatok egy előadást. Huhuú! Pszichológiai Napok, mondom rám is fér. Beültem hátra udvariasan, s akkor úgy ment a téma, úgy kezdett valami gyanús lenni, nézem, csak nők ülnek benn. Végül aztán körvonalazódott a téma: a szülés utáni női szexualitás volt a… Ferenc atya pedig ott, ott… Ott ékeskedtem, próbáltam a csecsemőkori mintámat elővenni. Igen, nekem való, igen… Tényleg így volt, hát nem is mertem kimenni. Hát de most képzeld el, most éppen a…, nem t’om, a női orgazmust kísérlő anyatej kilövelléskor én fölállok és… így tudatosítottam, hogy Picur voltál valaha, nem lát senki. Na, szóval, olyan jól esik a nevetés. Akartok-e valamit még a mai nap, vagy ez…? Nem, ismeritek… de na, hát már ennyit ne, ne… (52:10)

A XXI. századi történet az aranyhallal. Kipecázza az ürge az aranyhalat, megnézi „Na, mi köll, aranyhal?” Ugye, ez a mai történet, a dúsgazdag kifogja az aranyhalat. Leesett, leesett ugye, jó, jó… Szeretnék még valami nagyon fontosat hozzátenni, ihaj-csuhaj! (52:35)

Amiről nem szoktunk annyit beszélni, mint hogyha ez kizárólag csak mondjuk a segítőkre, vagy a segítő szakmában valókra lenne érvényes. Pedig hát éppen, hogy fölismerjem a sémáimat, milyen hihetetlenül fontos, hogy hát én vagyok leginkább érintett, hogy fölismerjem a sémáimat. Hát a séma akkor nem csak addig működik, amíg most… Képzeljük el, hogy itt vagytok, és azt mondjátok „Úha! Itt énnekem tényleg segítségre van szükségem. Hát én valahogy pont így vagyok. Hát pont majdnem így. Kettőt kicseréltem, mert először kötöttem házasságot, és utána csajoztam rengeteget, vagy már közbe is. Szóval hogy úgy volt egy ilyen hullámzás, de hát én ebben magamra ismertem.” Azt gondoljuk, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy valaki fölismeri, hogy „Aha! Segítségre van szükségem.” ott kezdődik, hogy fölismered-e, hogy segítségre van szükséged. Ugye sokszor a séma úgy működik, hogy megakadályozza, hogy fölismerd, hogy segítségre van szükséged, hiszen elhiteti, hogy ez így normális, így van rendjén, hiszen ezt tanultuk meg a családban, ezt tartjuk a realitásnak. Hát ha ez a valóság, hogy az életben minden bizonytalan, ha én ezt meggyőződéssé tettem a sémám nyomán, hogy ez a valóság, miért kérnék segítséget? Hát a valóság ellen? Realitás ellen nem, nem kérek segítséget. „Hát ez így van.” és ezt mondom is.

Tehát ott kezdődik, hogy egyáltalán segítséget kérek. Hát de most képzeljük el, hogy segítséget kérek, mert rájövök, hogy ú, azért assz’em, hogy baj van, baj van, valahogy ez nem stimmel. És akkor van egy naivitásom, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy kértem segítséget, vagy hogy bent vagyok egy segítő helyzetben, ez lehet csoport, egyéni, bármiféle, már a dolgok rögtön jóra fognak fordulni. Ez egy olyan értelemben naivitás, nagyon is jó, hogy kértem segítséget, és a jó irányban vagyok. Hurrá, hurrá, hurrá! Ez a legfontosabb. De a sémám miért pont éppen ezekben a helyzetekben ne aktiválódna? Hát a fordulat sajátosan éppen az, hogy a segítőmmel való kapcsolatomban, a csoportban amikor vagyok, önismereti csoport, bármi, ott is éppenséggel a sémám alapján fogok működni. Ez nem egyszer egy csalódáshoz vezet, és azt mondom „Na, hát voltam segítőnél, az se segített rajtam.” Erre szeretnék, mindegyik sémánál szeretnék kitérni arra, hogy jó, és mi történik akkor, amikor rászántam magam, hogy valami kapaszkodót, vagy segítséget kérjek? Mert nem egyszer ugye pont én, aki segítségre szorulok, gondolom azt egy-egy segítségkérési folyamat közben, elején, végén, akárhol, hogy „Na, hát ezt is kipipáltam, hát ez se segített. Hát voltam önismereti csoportban, aztán ugyanúgy rosszul vagyok. Elmentem valakihez, hát…” Ez azt jeleni, hogy a segítő folyamat is a séma áldozatául esik. (55:45)

Ez tudjátok, mihez hasonlít? Biztos volt olyan élményetek, mikor alusztok, és egyszer csak álomban valahogy lesz egy tudatosodás, és fölismeritek, hogy alusztok. Biztos volt veletek ilyen, és az álomban fölébredtek. És az álom megcsinálja azt, hogy még mindig alusztok, de azt álmodjátok, hogy fölébredtek. Akkor úgy álmodtok tovább, hogy azt gondoljátok, hogy ez mármost ébrenlét. Ha valaki vissza szokta idézni az álmait, vagy volt ilyen élménye, pontosan ismerjük, hogy ilyen van. Ez nagyon érdekes. Az álomban fölébredek, és azt gondolom, fönn vagyok, pedig azt álmodtam csak, hogy fölébredek. Na ezt tudnám hasonlatként mondani, hogy mi történik akkor, amikor valakiben nagyon erősen működik séma, megpróbál segítséget kérni, és ez nagyon jó és nagyon nagy dolog. Nagyon jól teszi, hogy kér segítséget. Kérjen! De utána ez a folyamat is valamiképpen a séma áldozatául esik, de erre már nem történik reflexió. Ezt már nem ismerem föl, mert azt mondom, hogy „Hát pedig már ez lett volna egy kitörési pont, és itt sem segítettek.” Vagy „Itt sem segítettek jól.” Vagy „Itt is csalódnom kellett.” Vagy „Na, …” és nyilván az, hogy „Na ez se, ez se jött be, hogy segítséget kérni.” ezt bizonyos sémák nyilván nagyon meg is erősítik. Pont egy olyan séma, amikor az van benne, hogy bizonytalan vagyok. „Egyáltalán? Hát van megbízható ember egyáltalán a világon?” Hát akkor a segítőről miért pont ne gondolnám ugyanezt, hogy nincsen? (57:30)

Mindegyik sémánál szeretnék erről beszélni. Mondok tüneteket, hogy ezt is fölismerhessük, hogy „Ja, azt hittem fölébredtem.” Dehogy is, még mindig alszol, a séma él és virul. Például mikor elérkezik a nyár, és a segítő, vagy a csoport befejezi a működést egy nyári szünet erejéig. Az lehet két és fél hónap, lehet két hét, teljesen mindegy. Tebelőled valahogy jön egy ilyen gondolat „Ezt hogy fogom kibírni? Csoport nélkül? Hát össze fogok esni. Hát a csoport, a csoport tartott meg. Hát már én nem tudom, nem tudom, hogy… Hát ez jól van így? Hogy egyszerűen nyáron nincsen semmi?Hogy a segítő elmegy nyaralni? Hát énszerintem egy felelős segítő nem, nem… hát énszerintem egy tényleg…, ha felelősségteljes lenne, érezné annak a súlyát, hát nem tudna elmenni.” Lehetek bizonytalan, a reakcióm sokféle, lehetek rá nagyon dühös, és beindul a séma. „Hát benne se lehet bízni.” Hát most derült ki, hát az életemet soha így nem mondtam el senkinek.” Nem t’om, már kire nézzek, nem t’om. A termosz. „Így én, én… neki elmondtam mindent. Ő, ő, ő tud mindent, itt van benne minden, minden őbenne van. Ő tudja ezeket a dolgaimat, még a titkaimat is elmondtam. S elmegy nyaralni? Képes lelépni a rohadt Adriára? Mi tud neki olyan fontos lenni, mint én? A medúzák, az? Hát csípje is meg a seggét három!” (59:25)

Az már csak alkat kérdése, hogy én haraggal reagálok, akkor túlkompenzáltam egy sémát. Ugye akkor nem szorongok, hogy… Az alaphelyzet, hogy szorongok. Hogy megint elhagynak, neki se vagyok fontos, ott sem számítok, ez a kapcsolat sem megbízható. Vagy hogyha a terapeuta azt mondja, hogy „Jaj, most nem tudunk találkozni.” vagy valami közbejön, hát ugye, mert hogy egy ember – rettenetes ijedelem. De olyan is lehet, hogy irreális igényeket, elvárásokat támasztok feléje. Hogy „Hát eddig nem tudtam kötődni, de most akkor ő engem nagyon. Nagyon-nagyon-nagyon! És tudjátok, hogy már mi lehet az első nagy fájdalom? Mikor egy óra elteltével azt mondja a segítő, hogy „Hát ennyi, ennyit, ennyi. – Hogyhogy ennyi? Mintha nekem mondaná, hogy <<Maga akkor ennyi.>> Mintha én ennyit érnék, ennyit számít. Mi az, hogy ennyi? Most képzeljük el, hogy valakiben nagyon erős ez a séma, és azt mondja „Na talán, talán elmegyek, kérek segítséget.”, kér is segítséget. Mondjuk egy alkalommal egy picit úgy meri mondani, úgy kicsit szavaz bizalmat, ami neki nem könnyű, hiszen azt mondja nem szabat bizalmat szavazni, az ember úgyis csalódik. Akkor hallja, hogy a terapeuta föláll és azt mondja, hogy… És ha még fizetni is kell? Neked ez ismerős. Fölállt, azt mondja „Fél tíz van, és hétezer forint. – Hát az biztos, hogy ide se jövök többet, az tuti. Hát ez, ennyit érek, ennyit számítok, hogy fél tíz? És ott már egy másik ember jön? Hát ez… (61:25)

Az ugye megint akkor vérmérséklet kérdése, hogy én visszahúzódok a csigaházba, és azt mondom, hogy „Hát jó, ezt is megpróbáltam, hát látni való, hogy ezek se olyanok. Na, még egy papot kipróbálok. Na jó, legyen egy pap. Jó, hát mert az nem pénzért csinálja. Talán akkor ott, ott valamit, hogy talán őneki fontos leszek. Egy pap. De hát ezek a papok! Hát most, hogy úgy közelebbről nézem őket… Misézik, hát most elment misézni.” De most nehogy… ez rettenetes fájdalom tud lenni, mert elkezdeném bevinni éppen a fájdalmamat, azt, hogy nehezen kötődök, nehezen bízok, nehezen tartalak megbízhatónak, és ugye nagyon erős negatív érzelmek támadnak indokolatlanul a segítőnek a magatartására. Sokszor a legkisebb dolgok is kiváltják a séma beindulását, tehát azt, hogy letelt az egy óra, hogy el kell mennem szabadságra, hogy sajnos nem tudok egy hét múlva, ne haragudjon, nagyon fáradt vagyok, most nem tudok magára úgy figyelni, vagy nem tudtam annyira figyelni. Ezek bőven elegendőek lehetnek ahhoz, hogy valaki akkor elmenjen, és ugye itt volt a mellékmondatom, s vérmérséklet kérdése, hogy csigaház, s még inkább úgy érzi, hogy üvegbúra alatt, vagy pedig hogy akkor, ha erősebb vérmérséklet, akkor pedig dühöng. Ugye akkor elmondja, hogy ezek ilyenek, azok olyanok, és az internet az nagyon jó hely. Ott lehet, ajj, de jól lehet. Ott nagyon jól lehet dühöngeni, mondani. Ettől egy picit se lesz jobb, valamennyi érzelmi enyhüléshez jut. Ez kétség kívül „Huu, huu…” Nem gyógyul meg. (63:40)

Tehát a sémák nagyon könnyen bezabálják a segítő helyzetet is. Hát miért pont ott ne működnének? Ezt nagyon fontosnak tartom mondani, mert idáig nem szoktuk mondani. Ugye mindig mondjuk, hogy ez így van, és akkor, na és akkor te majd elmész, és kérsz segítséget. Milyen gyakran hallom azt – persze a realitás nehéz, mert van olyan, hogy egy segítő, meg a segített nem találnak egymásra, hát ilyen van. Van, hogy valahogy valami nem, nem tud jól kialakulni – hát ez egy realitás. Valakivel tudok dolgozni, valakivel nem. Hát ez rendben van, hogy így van, de nagyon gyakran csak mondom, hogy amikor ilyen élményeitek voltak magatokról, hogy elkezdtetek járni valakihez, egy alkalom, kettő, három, s akkor jött az első csalódás, persze a séma alapján. Úgy éreztétek, hogy nem számítotok, nem vagytok fontosak, s akkor elmentetek egy másik segítőhöz, mert ez szokott menni. Akkor elmegyek egy másik valakihez, és elmondom, hogy „Hát igaz, hogy járok PhD Brünhildához, de hát énszerintem nem… hát én nem t’om mire adták neki. Persze nem akarok, rosszat nem akarok mondani, de…” S hogyha én egy olyan pap vagyok, én bekapom a horgot. „Hát, szerintem se a Brünhilda. Magunk között szólva, most vagy jó helyen.” Veszem a naptárt, „Még a héten, még a héten. Látom, hogy komoly. Brünhilda is eltolta, majd én megmentlek.” Sitty-sutty! (65:35)

Tulajdonképpen ebben a helyzetben nem tudhatjuk, hogy ott, a két ember között mi történt. Hát azt honnan tudhatnánk? Lehet, hogy a megélés reális, lehet, hogy irreális, nem lehet tudni. De egy valami nagyon biztos, hogy akármennyire reális, vagy nem reális, érdemes a segítőhöz visszamenni és elmondani neki – ha erre valaki képes, mert ez adhatná a növekedést, a gyógyulást. Hogy végre, nem a sémám alapján vagy visszahúzódok, vagy mondom, hogy „Tessék, a világ ilyen rohadt, semmi…, soha nem adja meg!”, hanem visszaviszem egy élő eleven helyzetbe és azt mondom, hogy „Hát én nem t’om, én úgy mentem el, egy hétig alig bírtam aludni, rettenetesen kivagyok. Én úgy éreztem, hogy magának nem vagyok fontos.” Akkor ő erre tud valamit reagálni. Akkor mód nyílik valami, valaminek a tisztázására, hogy ez most tényleg így volt, vagy nem volt így. Ezért tulajdonképpen egyik segítőtől menni a másikig, az inkább a sémának a győzelme. De egy segítővel tisztázni azt, hogy mi van, az a gyógyulás felé vezető út. Tehát ha semmi másért nem megyek vissza, csak azért, hogy kimondjam, hogy így vagy úgy, vagy ha már csak azért visszamegyek, hogy lezárjam, már az is jó. Mert akkor emelt fővel azt mondtam „Lehet, hogy reális, lehet, hogy nem reális, de az reális lesz, hogy valamit le tudtam zárni.” Az egy nagy dolog. „Úgy éreztem, hogy nem jó, és le tudtam zárni.” Ez szép dolog. Utána lehet gondolkodni, „Most tényleg nem volt jó? Én voltam érzékeny?” De ha le tudtam zárni, az rendben van. Tudtam megpróbálni tisztázni, s le tudtam zárni. (67:40)

Nem egyszer az első alkalom, első alkalmakkor irreális igények és elvárások mennek a segítő felé. Ugye hát éppen most adom a bizalmam, s hihetetlen finom érzékenységgel, hogy te hogyan válaszolsz rá. Olyan szép volt, egyszer… Nem mindig tudunk teljesen ott lenni. Az hogy menne már? Hát nem, ki tud mindig teljesen ott lenni? Na én néha igen, de ez… Egyszer csak picit úgy elkalandoztam, úgy elment valamerre a gondolatom, s akivel beszélgettem megállított és azt mondta, hogy „Te, úgy érzem, hogy most nem figyelsz rám eléggé.” Hát ez egy csodaszép dolog. Erre rögtön lehet mondani, hogy „De igen!”, vagy azt mondani, hogy „Nem.” S milyen nagy dolog volt azt mondani, hogy „Te, igazad van, ezt jól láttad. Tényleg egy, tényleg el-elvitt engem valami. De jó, hogy szóltál!” (68:45)

Ezt nagyon fontosnak tartom, és ezt szeretném majd mondani mindegyik sémánál, hogy a segítő, mikor segítséget kérünk, vagy a segítség… a segítő helyzetet így hívják, hogy ott hogyan tud beindulni a séma. Nehogy úgy járjunk, hogy azt gondoljuk fölébredtünk, és még mindig alszunk. Hát de most hogy van ez? Most öt perc alatt kezdjek bele egy új…? Hát ezt nem, ezt elszúrtam, tessék, ez… ezt valószínű, ezt teljesen elrontottam. Így, most öt perc, hát ez… mondom a következőt. Úgy hívják, hogy… (69:30)

2. Bizalmatlanság abúzus séma

Erőszak – most mondjuk így egyszerűen. Bizalmatlanság erőszak. Nézzük megint, mi történik a három cselekvésbeli reakciónál, ha valaki ebben a sémában van. Az első például, hogyha engedi a sémát, hogy hasson rá, akkor bántalmazó partnert keres, és újból és újból és újból. Beszéltem nektek többször is az anyaotthonbeli tapasztalataimról, hogy hogyan… milyen megrázó százalékban, 90% fölött mondták ott, abban az intézményben, hogy a nő visszamegy a bántalmazó férfihez, 90%-ban. Vagy pedig újból és újból olyan férfit választ. (70:30)

Semmi „Bevonzok ilyen pasit.”, nincs semmi misztikuma, hanem fájdalmas realitása van, hogy egy séma diktál. Ezt ismeri, ez az ismerős, erre, az agya is erre állt rá. Azt a férfit veszi egyáltalán észre, aki megfelel annak a világnak, amiben ő van, ami itt bent van. Nem, semmi misztikus nincs benne, inkább nagyon úú-húú-húúha. Tehát ha hagyja, hogy a séma eluralkodjon rajta, akkor bántalmazó férfit keres. Visszamegy a bántalmazó férfihez, adott esetben engedi, hogy megöljék őt – ugye most volt egy ilyen eset. Hogy egy pár hónappal ezelőtt egy döbbenetes, bántalmaztak egy nőt, és egyszerűen hagyta, hogy megöljék. És ment, és ment, vásárolt, kiment, élte az életet és mindig visszament a bántalmazóhoz. Ez egy sémának a hatása. De amikor a séma kialakul, akkor nyilván bántalmazták is. Ugye, tehát ezért nem arról van szó, hogy ő rossz, béna, hülye. Szó sincs róla, inkább hogy milyen hihetetlenül segítségre, támogatásra, gyógyulásra szorul. Tehát ha engedi magát, magában a sémát érvényre jutni, akkor bántalmazó kapcsolatokat választ, marad benne, vagy újból és újból bántalmazó kapcsolatokat választ. (72:00)

Ugye akkor lehet az, hogy… hogy azt mondja „Nem, ezt…” és akkor megpróbál, megpróbálja elkerülni, hogy a séma beinduljon, ezért akkor egyedül van. Ugye inkább megpróbálja a két gyerekét egyedül nevelni. Ugye mondja, hogy „Hát elköltöztem, most anyaotthonban vagyok, két gyerek, alig jövök ki a fizetésből, rettenetesen nehéz.” S ugye a segítő lehet nagyon…, naivul azt mondja, hogy „Jaj, hát kéne mellé egy rendes pasi.” Hát nem? A segítő – tudunk nagyon naivak lenni. „Jó, hát úgy… már én ki is választottam.” De őneki sose akadna meg a szeme rajta. Tehát például hogyha nagyon ösztönözzük őt anélkül, hogy ő rálátna arra, hogy mi működteti, és gyógyulna, megint olyan férfit fog választani, aki bántalmazza. Tehát a séma elkerülése, hogy megpróbálok egyedül maradni, mindenféle közeli kapcsolattól távolságot tartani. Nem is csak, hogy az intimitástól, a közeli kapcsolattól is, mert már ott is megtörténhet. Verbális erőszak, szóbeli erőszak, fizikai erőszak, szexuális erőszak – sajnos sokféle van. (73:15)

Akkor lehet az, ugye hogy túlkompenzálom a séma logikáját, akkor nem áldozat leszek, hanem tettes. Erre van bőségesen példa. Nem véletlen, hogy a kriminálpszichológia azt mondja, hogy a tettesek valamikor áldozatok voltak. Nem egyszer ennek a bántalmazó, bizalmatlan, abúzus sémának a túlkompenzálása. Mondhatnánk úgy is, hogy azonosulok az agresszorral. Ellépek a sérült pici mellől, akit egykor bántottak. Ezt mondhatjuk sokféleképp, hogy „Apámnak igaza volt.” vagy hogy „Na, ha énvelem, akkor én is. Adok-kapok.” és én magam is bántalmazó leszek. Azzal, hogy valaki bántalmazó lesz, még nem nőtte ki a sémát, hanem túlkompenzálja. Ez pneki személy szerint valamiféle nyereség lehet persze, hát de egy oldalon. Most egyébként meg akkor is tönkremegyünk, ha mi leszünk a bántalmazók. (74:25)

Tehát ez a három, és ugye ez… megint, hogy látjuk azt, hogy tulajdonképpen három teljesen más életutat futhat be valaki, vagy pedig az életútban három teljesen más megoldást találhat, miközben a séma töretlen. Tehát a cselekvésmód nem a séma része. Hát erről, erről fogok majd hosszan beszélni legközelebb. És, és… nem, nincs és. Hajrá gyógyulás! (75:00)

Szeretne-e valaki hirdetni? (taps) (75:15)