Jn 12,20-33 - NAGYBÖJT 5. Vasárnapja – B év

2012.03.25.

Megosztom
Elküldöm

2012. március 25. – Nagyböjt 5. Vasárnapja – B év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Jer 31,31-34)

Íme, jönnek napok, -- mondja az Úr, -- amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor megfogtam kezüket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről; azt a szövetségemet ők bontották fel, pedig én voltam az Uruk, -- mondja az Úr. -- Hanem ez lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával kötök azok után a napok után, -- mondja az Úr: -- törvényemet a bensejükbe adom és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Nem fogja többé így tanítani egyik a másikat, senki a testvérét: ,,Ismerjétek meg az Urat! Mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig, -- mondja az Úr, -- mivel megbocsátom bűnüket, és vétkükre nem emlékezem többé.'

Szentlecke (Zsid 5,7-9)

Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki [Iz 45,17G].

Evangélium (Jn 12,20-33)

Azok között, akik fölmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából volt, és kérték őt: ,,Uram, látni szeretnénk Jézust!' Fülöp elment és szólt Andrásnak, mire András és Fülöp elmentek, és szóltak Jézusnak. Jézus ezt felelte nekik: ,,Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön. Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!' Erre szózat hangzott az égből: ,,Már megdicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni.' Az ott álló tömeg, amely ezt hallotta, azt mondta, hogy mennydörgés volt. Mások így szóltak: ,,Angyal beszélt hozzá.' Jézus azt felelte: ,,Nem miattam hangzott el ez a szózat, hanem miattatok. Ítélet van most e világ felett, most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.' Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.

Szentbeszéd

Ha szűkebb körben lennénk, akkor érdemes volna öt percet szánni arra, hogy mindenki egy kis papírra írná föl azt a 4-5 nagyon fontos dolgot, de csak nagyon röviden, egy-egy szóval, amit meghallott a mai evangéliumból. Azért – mondjuk így képletesen – játszanám szívesen ezt a játékot veletek, mert aztán nagyon kíváncsi lennék, és úgy gondolom nagyon tanulságos volna, ahogy előkerülnek a papírjaink és megnézhetnénk, hogy ki az, aki elsősorban azokat a tartalmakat hallja meg és figyelte meg, hogy „el kell veszíteni az életet”, „ítélet van a világon”, „az Emberfia meg fog halni”, és a többi, és a többi. De kíváncsi vagyok, hogy hányan lennénk olyanok, akiknek elsősorban ezek szerepelnének a lapján. Biztos lennének köztünk olyanok, akik pedig azokra a tartalmakra érzékenyek, hogy „most dicsőül meg az Emberfia”, „Isten meg fogja őt dicsőíteni”, vagy hogy „örök élet”, a többit nem is mondom. Volt körülbelül 8-9 ilyen a mai evangéliumban. De kíváncsi lennék a lapjaitokra, hogy ti mire vagytok fogékonyak, hogy mire vagytok érzékenyek, mert a mai evangéliumban tulajdonképpen ez a kettő egyensúlyban volt.

(1) Jézus amikor azt kérik tőle, hogy „Mutasd meg magadat nekünk!”, akkor azt mondja „Eljött az óra, az Emberfia meg fog dicsőülni.” A megdicsőülésnek van egy útja. Azt is mondhatnám, a megdicsőülésnek van ára, valahogyan oda el kell jutni. De azért nem volna nekem mindegy, hogy a ti papírjaitokon mi minden szerepel, mert hogyha csak azt látom, hogy mi az ára, és nem vagyok érzékeny arra „Jó, de miért fogom megfizetni, miért fogom azt kifizetni? Miért veszítsem el az életem? Miért adjam oda?” Hát azért, mert. De sokan vannak emberek, akik a kereszténységnek azt a részét látják, érzékelik, arra érzékenyek csak, hogy mi az ára, hogy mibe kerül, és az, hogy miért is, vagy hova, vagy kiért, az pedig sokkal inkább árnyékban marad számukra.

Nem tudom, ismeritek-e azt a haszid történetet, azt a régi zsidó történetet, amikor van egy asszony, aki egyik sóhaj után a másikba hullik, és mondja: „Aj, olyan kis házikóban élek, hát abban a házikóban nem is lehet normális emberi életet élni. Aztán ahogy megyek a kúthoz, hát olyan messze van a kút, a lábaim olyanok már, mint egy hatalmas görögdinnye. Na és aztán, mik azok a ruhák, amik rajtam vannak? Ócska göncök, nem is göncök azok, mert az még ruha lenne. Dehogy göncök azok, hanem szakadékok. Ó, és aztán gondoljátok, hogy meglátogatnak engem a gyerekeim, meg az unokáim? Hát meg se ismernek.” Igen ám, csakhogy az asszonynak egyszer csak elkezd viszketni az orra. Ez már aztán sok neki, elmegy a rabbihoz. „Rabbi, én nem tudom, mi van velem, de nagyon viszket az orrom.” A rabbi azt mondja: „Aj, te asszony! Ez nagy betegség. Néhány nap múlva komolyabb tüneteid is lesznek, mert az orrviszketés annak a jele, hogy van egy olyan betegség, ahogyan látod magad, olyanná válsz. Sajnos te ezt a betegséget most csúnyán elkaptad.” Másnap reggel fölébred az asszony, és ahogy nyújtózkodna, beleüti a kezét, a lábát valamibe. Hát a háza olyan kicsi, amilyennek látta. Olyan kicsi, kilóg az ablakon a két keze, az ajtón meg a két lába. Na hát ha csak kilógna a lába, hagyján lenne, de a két lába helyén két görögdinnye van. Egészen megrémül az asszony, magára néz, nincs rajta ruha, csak valami szakadt valamicsoda. S akkor úgy segítségért kiáltana, de hát hang se hagyja el a torkát, és akkor egyszer csak eljönnek ott mellette a gyerekei, meg az unokái, észre se veszik. Az asszonynak még mindig viszket az orra, s akkor egyszer csak ahogy ott fekszik, kijönni nem tud a házból, azt mondja, hogy… „Hát, nem is volt olyan kicsi az a ház. Hát tulajdonképpen elég jól elfértem benne. Hát végül is jó, jó, fájt a lábam, de azért még mindig el tudtam menni a kúthoz, hogy húzzak magamnak vizet. És tényleg, nem mondom, hogy éppenséggel új ruhákban jártam, de azért tisztességes, rendes ruhák voltak azok. Hát végül is minden héten felém néztek a családból, még hogyha sok dolguk is volt.” Végül, ahogy az asszony kimondja ezt, hogy „…még ha sok dolguk is volt…”, egyszer csak megnő a ház, eltűnik a dinnyeláb, rendes ruha lesz rajta, és integetnek a családtagjai.

Az első gondolatom ez, hogy de nem mindegy, hogy azon az elképzelt papírlapon mi szerepel. Hogy látjuk-e azt, ami felé Jézus néz, ami felé törekszik? Ami neki az erőt adja mindahhoz, amiről egyébként beszél. Ez az első.

(2) „Aki el tudja veszíteni az életét, az megtalálja és megmenti azt.” Megtörtént, amiről beszélni akarok. Egy túrázó télen, miközben már nagyon közel járt a táborhoz, ahova menni szándékozott, egy hatalmas hóviharba keveredett. Tudta, hogy nagyon közel van a tábor, és tulajdonképpen nem is tellett volna sok időbe odáig elevickélni, csakhogy ebben a hatalmas hóviharban gyakorlatilag a kinyújtott karjáig se látott. Nagyon megijedt, hogyha ebben a hóviharban indul, próbál továbbmenni, ha eltéved, akkor biztos, hogy vége van. Ezért aztán próbált magának menedéket kitalálni, de hát ebben a rettenetes hóviharban ez nem nagyon sikerült neki. Kezdte elveszíteni a reménységét. aztán ahogy ott próbált meghúzódni, de tulajdonképpen egyre inkább reményvesztett állapotban a szűnni nem akaró hóvihar miatt, egyszer csak valami nyüszítés félét hall. Ez még úgy a maradék érdeklődését fölkelti, s akkor elkezdi szólongatni azt az irányt, ahol a nyüszítés van, és egyszer csak megjelenik egy kutya. A kutya szintén a tábor felől érkezett, és ő is elveszett ebben a hóviharban. Egyszer csak ez a vándor el is felejtkezik magáról, és fogja, magához öleli a kutyát, és dörzsölgeti és melengeti, és fújogatja és lehelgeti. Úgy magához öleli ezt a kiskutyát, és miközben egészen elfelejtkezik magáról, a kiskutya megmenti az életét. Bár egészen kihűlve és egészen átdermedve és átfagyva, de ahogy eloszlik a hóvihar, akkor másnap hajnalban a mentőcsapatok megtalálják őket, és él a férfi is, és él a kutya is.

Éppenséggel mondhatjuk azt, hogy ami a kereszténységünkben olyan vonzó, és az a cél, ami felé törekszünk, igen, annak van ára. A szó legjobb értelmében, hogy tudjunk elfelejtkezni magunkról. Hogy egyszer csak elfelejtkezni magunkról úgy, ahogy vagyunk, nem azért, mert lebecsüljük magunkat, vagy mert nem vagyunk fontosak, vagy mert nem számítunk. Dehogynem, ez mind úgy van. Hanem valahogy, mint ez a vándor, hogy aztán magunk se tudjuk hogy, egyszer csak megnyerjük az életet.

(3) Jézus azt mondja „Mennyei Atyám! Miközben én elveszítem majd most az életem, átadom neked az életem, ez ne egyszerűen csak halál legyen és szenvedés, hanem ebben dicsőítsd meg a Te nevedet. Éppen ebben dicsőüljél meg.” Milyen sokan vannak olyanok, akikben állandóan olyan gondolatok keringenek „Na ez a helyzet nem igazán alkalmas arra, hogy itt valami megdicsőüljön, vagy az Isten megjelenjen, de majd ha… a következő helyzet az jó lesz. Ha sikerül majd megházasodnom, akkor a dolgok jól, jól fognak… Na, ha végre megfogan a kisbaba, na ha végre megszületik a kisbaba, na ha végre a gyerek leérettségizik, végre elköltözik.” Vagy ha végre, végre, „Végre az a diploma is meglesz. Jaj, megvan a diploma, nincsen nyelvvizsga. Na akkor ha a nyelvvizsga is meglesz…” De sokan vagyunk úgy, hogy úgy toljuk, toljuk, mindig egy jövendőbeli eseményhez kötve azt, hogy „Na, majd ha az az esemény meglesz, na akkor, akkor majd át fogjuk tudni élni, hogy Isten tényleg velünk van. Hogy Isten szeret és megdicsőít bennünket, és mi akkor majd önfeledten hálát adunk neki. „Istenem, ezt a napot is megértük.” De aki mindig tolja, tolja, őneki az a nap sosem jön el, soha.

Jézus pedig azt mondja: „Eljött az óra. Itt van a pillanat, az óra, hogy Te megdicsőüljél bennem. Ráadásul ez a megdicsőüljél bennem, az én szenvedésem, s az én halálomnak az órája és helyzete, nem is a föltámadásomé. A szenvedésemé és a halálomé, és ezen belül fogsz te megdicsőülni.”

Egy történet, régebbről, amikor még távíróval adták-vitték a dolgokat. Állást hirdettek, távírász állást. Elég sokan jelentkeztek rá, és ott, a távíró központban ahogyan megérkezik egy fiatalember, már látja, heten-nyolcan is ott ülnek előtte, hatalmas sürgés-forgás, a morzének a zaja is kihallatszik az ajtó mögül, és hát várják azt, hogy mikor szólítják be az első embert, hogy aztán kiderüljön, hogy ki is kapja meg az állást. Ott ölnek tehát heten-nyolcan abban a hatalmas zűrzavarban, a morzejelek zajában. Egyszer csak ez a fiatalember, aki legutoljára érkezett, föláll, bekopogtat, bemegy. A többiek, akik sokkal előbb érkeztek, hihetetlenül dühösek rá, ki vannak kelve, és egymás között megbeszélik, na, ha kijön, lerángatják a tíz körméről. Mit képzel? Igen ám, de a fiatalember egy pár perc múlva az igazgatóval lép ki az ajtón, és az igazgató azt mondja az összes ott várakozónak: „Nagyon köszönjük, hogy megjelentek, az állás be van töltve, a fiatalember kapta meg.” Hát gondolhatjátok, hogy na itt aztán akkor… Földrengés, égzengés, földindulás? Csak hogy az igazgató csöndet kér, és azt mondja. „Nem tudom, hallották-e a távírónak a jeleit, a morzejeleket? Ugyanis amióta maguk itt vannak, a morzejelek a következő üzenetet hordozták: „Ha képes fölfogni ezt az üzenetet, azonnal kopogtasson be és nyisson be, övé az állás.” A többi hét várta, hogy majd csak egyszer szólnak nekik, és eljön az idő, és talán majd lesz állásuk, és talán majd akkor. Ezt ugye nem kell tovább mondani.

(4) Egy picit zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt a történetet elmondtam-e nektek, de annyira szeretem. Nem baj, ha kétszer halljátok. Minden esetre inkább zavarban vagyok. Nem tudom, hogy mondtam-e. Egy picit az első történetnek az ellenpontozása.

Egy kolostor egyre inkább kifogyófélben van. Na nem az élelem fogy el belőle, hanem a szerzetes. Már csak négy szerzetes lakik benne, és nagyon öreg a négy szerzetes. Már évtizedek óta nincsen utánpótlás. A négy szerzetes búnak ereszti a fejét. Végül azt hallják, hogy néhány faluval odébb éppenséggel van egy szentéletű remete, s a szentéletű remete jövőbelátó képességekkel bír. Hát ez kell ennek a négy nyomorult szerzetesnek. Hát mind a négyen fölveszik, ami fölvehető magukra, elmennek, hogy hátha valahogy a szerzetesrend jövőjéről, az ő jövőjükről, a kolostor jövőjéről valami szépet… - hát vagy valami nem szépet, de – hallhatnának. Odaérkeznek, a remete meghallgatja a történetüket, és azt mondja: „Hát kedveseim, én semmi, semmit nem tudok azokra a kérdésekre válaszolni, amelyeket föltettetek nekem, egy valamit tudok. Egy valaki közületek szent lesz.” Hát, hazamennek. Most mit kezdjenek ezzel? Nem tudják, mit kezdjenek ezzel. Igen ám, csakhogy ahogyan ott tesznek-vesznek, csinálják a dolgukat, ahogy kapálgatnak a kertben, úgy sandán nézegetik egymást… „Lehet, hogy ő?” Ugye mindenki ahogy körbenéz, csak három szerzetes van rajta kívül, hát igazán úgy van idő átgondolni, hogy talán melyikük lehet. S ahogy átgondolja, nézi a másikat, úgy elkezdenek egyre udvariasabbak lenni egymással. Egyre előzékenyebbek, hátha, ha éppen ő lesz, azért mégis csak. Azért odafönt is jó egy-egy kis közbenjáró szó. Úgy valahogy egyre előzékenyebbek, szeretettel telibbek, jóindulatúbbak lesznek, sőt még az is megtörténik, hogy estefelé, amikor már bevonulnak egyedül a cellájukba, úgy el-elmerengenek, hogy… „Hát talán én?” Hát elhessegetik ezt a gondolatot, de az mégiscsak valahogy gyökeret ver bennük. Hát végül is 25% esély, nem is olyan kevés. Egyszer csak telnek a napok, a hetek, a hónapok, na nem történik nagy változás, de valahogy aki a szerzetesekkel találkozik, úgy viszi a hírt, hogy valami történt velük. Egyszerűen jó, jó mellettük lenni. Na hát persze, hogy nem jelentkezik még senki a kolostorba, de az emberek a faluból, innen-onnan, a környező falvakból szívesen odamennek a kolostor kertjébe. Ott piknikeznek, ott beszélgetnek, traccsolnak, szívesen töltik ott az időt. Hát olyan kedvesek ezek a szerzetesek, jól esik ott lenni, s tulajdonképpen az árujuk is nagyon finom. S aztán ahogy telik-múlik az idő, egyszer csak bekopogtat az első jelölt, mert egy ilyen kolostorba érdemes elmenni.

Azt kérdi az a néhány görög: „Megmutatnád nekünk Jézust? Szeretnénk vele találkozni.” Jézus pedig fölvillant valamit, amiért érdemes élni.