Lk 24,35-48

2012.04.22.

Megosztom
Elküldöm

2012. április 22. – Húsvét 3. vasárnapja
Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (ApCsel 3,13-15.17-19)

Ábrahám Istene és Izsák Istene, Jákob Istene [Kiv 3,6] és a mi atyáink Istene megdicsőítette Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok ugyan és megtagadtatok Pilátus színe előtt, bár az úgy döntött, hogy szabadon bocsátja őt. Ti azonban megtagadtátok a Szentet és Igazat, s azt kívántátok, hogy a gyilkost adják nektek ajándékul az élet szerzőjét pedig megöltétek, de Isten feltámasztotta őt halottaiból. Ennek mi tanúi vagyunk. Tudom azonban, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti elöljáróitok is. Isten azonban ily módon teljesítette, amit minden prófétájának ajka által előre hirdetett, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog. Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket.

Szentlecke (1Jn 2,1-5a)

Fiacskáim, ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek. De ha valaki vétkezett is, van szószólónk az Atyánál, Jézus Krisztus, az igaz. Ő az engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is. Abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk parancsait. Aki azt mondja: ,,Ismerem őt', de parancsait nem tartja meg, az hazug, és nincs benne igazság. Aki azonban megtartja az ő igéjét, abban Isten szeretete valóban tökéletes, és ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk.

Evangélium (Lk 24,35-48)

Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor. Amíg ezekről beszéltek, Jézus maga állt meg közöttük, és azt mondta nekik: ,,Békesség nektek!' Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő megkérdezte tőlük: ,,Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.' Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: ,,Van itt valami ennivalótok?' Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle. Azután így szólt hozzájuk: ,,Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.' Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: ,,Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.

Beszéd

Jézus egy nagyon egyszerű megbízatást ad a tanítványoknak. Ezt mondja: Ti tanúi vagytok ezeknek. Erről szeretnék elmélkedni most a jelenlétetekben, a körötökben, meghívni benneteket közös gondolkozásra. Hogy megpróbálhatnánk kibontani, hogy mit jelenthet Jézusnak a szándékában az, hogy meghív bennünket, hogy legyünk tanúi ezeknek.

Az első gondolat: először is a tanú tanúskodik és tanúskodhat arról, hogy ez megtörtént. Ennyire egyszerű a tanúnak az alapvető föladata. Hogy kiáll, vagy megjelenik, vagy felszólal és azt mondja, hogy ez márpedig megtörtént. Hogy a 20. századi történelmet, ha ismerjük, Európának a történetét, Afrikának a történetét, Ázsiának a történetét, hogy micsoda döbbenetes embertelenségek, népirtások történtek, és hogy azok az emberek, akik átélték és érintettek voltak ezekben a népirtásokban, hogy őnekik mennyire fontos az, hogy legyenek emberek és hogy sokan legyenek, akik semmi mást nem tesznek, csak azt mondják: igen, ez megtörtént. Hogyha semmi mást nem teszünk, csak kiállunk és azt mondjuk: igen, ez megtörtént, ez máris gyógyító erőket szabadít föl. Éltető erőket. És segíti a megbocsájtásnak a folyamatát. Hogy azt is tudjuk, amikor valaki szexuális erőszaknak az áldozatává válik, hogy az ő egészen személyes élettörténetében, az életútján, amikor földolgozásra kerül ez a rettenetes életesemény, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy először is találjon egy embert, most egyszerűen szólva, aki elhiszi neki, hogy az megtörtént. Hogy azzal kezdődik a gyógyulás, a fölépülés, a föltámadás nagyon sajátos értelemben, hogy végre van valaki, aki azt mondja: én elhiszem neked, hogy ez megtörtént. Még talán előbb csak ennyit mond: elhiszem, hogy ez megtörténhetett veled. Hogy már ennek micsoda gyógyító ereje tud lenni! Ahogyan egyháztörténelmet tanítottam régebben, s akkor, ahogy fiatalemberekkel beszélgettem, ott nem egyszer azt tapasztaltam, hogy azok, akik nem nőttek bele a diktatúrába, hogy nem elég kinyitni az egyháztörténelem tankönyvét, és elmondani, hogy ez és ez történt. Hanem valamiképpen tanúskodni is kell mellette. Hogy tényleg ez történt. Hogy ez, tudod, megtörtént. Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Az első így szól, hogy a tanúnak dolga, feladata, küldetése az, hogy a világban érzékeny szívvel járva azt mondja, hogy igen, ez megtörtént. Beleértve a Jézus-eseményt is.

Aztán a második. A tanúnak föladata, lehetősége az, hogy azt mondja, hogy ez történt. Nemcsak, hogy ez megtörtént, hanem, hogy ez volt az, ami megtörtént. Igen, ez történt meg. Ezt a történelmi tapasztalatot többször emlegettem már nektek, amikor a Dél-Afrikai Köztársaságban véget ért a fajüldöző rezsimnek a diktatúrája, akkor ott volt a Tutu püspök. És a püspök ment egyik helyről a másikra, és kiadta az embereknek, az elnyomott többségnek, hogy ne álljanak bosszút. De ez nem volt elég, hogy azt mondta nekik, hogy ne álljanak bosszút. Hanem azt mondta: jöjjetek össze köztereken, jöjjetek össze sportcsarnokokban, hatalmas iskolaterekben. Jöjjetek össze és mikrofont vegyetek és mindenki mondhassa el, hogy mi az, ami ővele történt. Nemcsak, hogy megtörtént vele ez és az. Mi volt az, ami megtörtént vele? És tudjuk a beszámolókból, volt, hogy több napon keresztül éjjel és nappal, és éjjel és nappal szünet nélkül emberek váltották egymást, egymás kezébe adták a mikrofont, és elmondhatták, hogy ez történt velem. És ott voltak a többiek, és mindenki tanú lett. És tanúskodtak, hogy ővele ez történt meg. Vagy, hogy ővele az valóban megtörtént. Az. Nem más, nem más tette, nem mást tett, hanem az a valaki ezt csinálta vele. S amikor sokszor, sok napon keresztül emberek kimondhatták, hogy ez történt velem, és ott voltak sokszázan, sokezren, és tanúskodtak, hogy igen, akkor ez a püspök végül mindenkit fölszólított arra, hogy most pedig ne a bosszú irányába induljanak, hanem a megbocsájtás felé. És hogy ahhoz, hogy a megbocsájtásra való fölszólítás ténylegesen ne kizárólag valami hősies, szent gesztust igényeljen, hanem hogy az valamennyire meg legyen alapozva az emberi természetben, szükség van tanúkra. Tanúkra, akik azt mondják, hogy igen, ez történt. Én tanúsítom, hogy veled ez megtörtént. Ez. Ez a második. A tanú tudja tanúsítani azt, hogy igen, ez történt vele. Vagy: ez történt veled.

A harmadik. A tanú meg tudja tenni azt, hogy tanúskodhat arról, hogy igen, ez így történt. Nemcsak, hogy ez, hanem hogy ez a valami ez így történt. Most egy egész más világot hagy hozzak ide nektek! Mikor elmegyünk minden évben a gyerekekkel, egyik tábor megy a másik után, sokszor kicsinyekkel is, és volt egy olyan tábor, az egyik gyerkőc megtanult úszni. Csak ott a tábor alatt. Hogy kell azt csinálni? És akkor ez is tanította, az is tanította, mindenki élvezte, aki tudott már úszni, hogy taníthatja, aki nem tud, s a kisgyerek ott a tábor alatt megtanult úszni. És mikor megérkeztünk és leszálltunk a buszról, persze ott volt az apukája, az anyukája, már várták őt, és a kisfiú jött és fogta a kezem, és azt mondja: Feri atya, gyere, mondd el apának, hogy tudok úszni! Nem volt neki elég, hogy ő mondja apának, hogy tudok úszni. Az nem elég. Kell egy tanú. És hát akkor mégiscsak a pap legyen az. Mer’ ha a pap azt mondja, hogy tud a Laci úszni, akkor tud. A gyerekekkel, hadd hozzam ezt ide nektek, azt játszottam délelőtt, reggel, hogy a következőt mondtam: Figyeljetek! Most pedig lehetőségünk van arra, hogy bárki háta mögött … jaj, menj csak, egész, egész bátran! Örülök, hogy teszel magadért! (kiszól a híveknek – a szerk.) … szóval, hogy a gyerekektől azt kérdeztem, azt mondtam nekik reggel: Figyeljetek csak! Most a másik háta mögött róla mondhattok jókat. (nevetés – a szerk.) Így, a háta mögött! Bárkiről. S akkor ment a mikrofon, és bárkinek a háta mögött lehetett róla jót mondani. Tanúskodni arról, hogy… S tudjátok, olyan édesek voltak, hát, először meg is voltak lepődve, hát ilyenről ők még nem hallottak: valakinek a háta mögött csak úgy jókat mondani róla. És akkor az egyik kislány mondta: az én barátnőm olyan, olyan vicces. És hát, hogy hívják a barátnődet? Ez még nem tanúskodás, hogy az én barátnőm… Mondd ki a nevét! Hát, a Panni. A Panni nagyon humoros. Tanúskodott arról, hogy a Panni humoros. S akkor jött, és egymás után mondták, hát itt nagy zsongás lett. Élvezték, hogy a háta mögött lehet valami jót mondani. Itt ült elől hitoktató néni. Ott meg egy édesanya. És az édesanya is jelentkezett. És azt mondja, hogy Ildikó néni egy nagyon jó hitoktató néni. Szereti a gyerekeket. S azt találta mondani, hogy ez tényleg Ildikó néni háta mögött volt (nevetés – a szerk.), a szó szoros értelmébe megvalósítottad. Szóval a harmadik. Hogy tanúskodni a jóról. Tanúskodni arról, hogy igen, hogy ez így történt. Hogy mikor az apa és a lánya elmennek valahova, utána az apa azt mondja: bizony, bizony, a mi lányunk ezt csinálta. Hát milyen ügyes volt! Tanúskodni a jóról. Tulajdonképpen Jézus ezzel bíz meg bennünket. Van egy örömhírünk, és arról, hogy föltámadt, erről a jóról menjetek és tanúskodjatok!

Következő. Azért, azt mondja a szentíró: és Jézus megmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban őróla szól. Hogy meg is értsék azt, hogy mi történt. Tehát a tanúskodás arra is vonatkozik, hogy már mikor megértettem, hogy mi történt, hogy ezt a megértést is hozzá tudom tenni a tanúskodásomhoz és azt tudom mondani: hát tudod, hogy ez történt? És az már nem pusztán az esemény leírása. Hanem benne van az én megértésem is. Hát tudod, hogy így történt és ez történt? A családtörténetünkkel kapcsolatban, mikor egyszer csak valamit mélyen megértünk, hogy az apánk miért volt olyan, vagy az anyánk miért volt olyan? Vagy a testvéreink vagy a nagyszüleink vagy bárki. Vagy egy nehéz életeseményt egyszer csak megértünk egy másik megközelítésből. Ó, hát most megértem, hogy mi történt! Eddig azt hittem, hogy ez történt, most már tudom, hogy nem. Az események szintjén persze nem változott semmi. És de nagy jelentősége van annak, hogy egész életünk során lehetőségünk van arra, hogy sokkal mélyebben értsük meg, hogy mi is történt. És aztán erről tudjunk tanúskodni.

Azután az utolsó előtti gondolat, hogy nem tudom, van-e az életetekben olyan élmény, mikor valaki odalép hozzátok, és azt mondja: te, tudod, hogy egy nagyon jó képzés indul itt és itt? Te, azt egyszerűen csak akartam neked mondani, hogy tudjál róla. Sajátos koreloszlást mutatunk itt, egyszerűen ez jutott eszembe, és mondom, hát miért ne mondanám, legföljebb ez egy sajátos tanúskodás is lesz: még 89’ előtt, elevenen él bennem kisgyerekként, ahogy a szüleim fölveszik a telefont, aminek persze ikre is van, ezt majd az idősebbek elmondják a fiatalabbaknak, hogy mit jelent, hogy telefonnak is van ikre, és hogy az anyukám vagy az apukám a telefonon a kedves ismerősét fölhívja, hogy a sarkon banánt árulnak. Megjött a banán. Erre emlékszem, meg a téliszalámira. És hogy hogyan váltunk tanúvá. És hogyan mondtuk egymásnak: akarok neked szólni, tudjál róla, a sarkon van banán. Tudj róla, hogy árulják a szalámit. Hogy milyen nagy dolog az, hogy egyszerűen csak odaállunk emberek elé és azt mondjuk: akarom, hogy tudj róla. Nem tudom, hogy tudod-e vagy nem tudod, vagy hogy tudod, ez nagyon fontos, akarom, hogy te tudjál róla. Az örömhírünknek mindenféle szépsége: csak mondom nektek, hogy tudjatok róla. S nem is kell semmi többet hozzátenni.

És végül az utolsó. Hogy közben pedig az sem mindegy, hogy nem én magam nevezem ki magamat tanúnak, hanem fölismerem, hogy Isten tanúul hív engem. Akár így is mondhatnám, hogy az élet megszólít, hogy tanúskodjál. S hogy az életünk tulajdonképpen folyamatos megszólítottság Isten és az élet részéről, hogy tanúskodjál. S egy egészen hétköznapi történet: több évtizeddel ezelőtt egy mozgássérült barátunkat egy mikrobusszal vittük el nyaralni. És ahogy jöttünk le a kórházból, ahonnan hoztuk őt, egyszer csak nem adták meg nekünk az elsőbbséget, és nagyon csúnyán belénk jött egy másik autó. És teljesen világos volt, hogy ő volt a hibás, és mi vagyunk a vétlen fél. És nekiálltunk akkor ott megtárgyalni, hogy ki ad kinek betétlapot, és nem ismerte el. És mi fiatalok voltunk, ott tébláboltunk, ott meg is hökkentünk, hogy ilyen lehetséges, hogy most történt valami és ezt valaki nem ismeri el, ami most történt fél perce, és a sarkon volt egy zöldséges. És a zöldséges, ahogy látta, hogy ott nem alakulnak jól a dolgok, kijött és kérdezte, hogy megengedik, megkérdezhetem, hogy mi történik? És nekünk jól esett, hogy legalább valakinek mondhatjuk, hogy hát nem ismeri el az úr, hogy hát ő jött belénk. Hát itt van az elsőbbségadás kötelező tábla. S akkor a zöldséges azt mondja: Na hát márpedig én ezt nagyon szívesen tanúsítom maguknak. Igen, itt voltam, láttam, láttam a boltomból, ő jött maguknak, én ezt tanúsítom. Megkaptuk a betétlapot. Volt itt valaki, egy zöldséges, aki megértette azt, hogy az élet most őt tanúul hívta. S azt mondta: igen, akkor én ezt tanúsítom. Itt vagyok. És de jót tett velünk! Ugyanis azt a mikrobuszt béreltük. És fiatalok voltunk. Friss jogosítvánnyal. Ha nem ismeri el, honnan fizettük volna azt vissza?! De volt valaki, azt mondta, igen, én ezt tanúsítom, ha szükség van rá. De nagy dolog, ahogyan fölismerjük, hogy az élet, Isten tanúul hív bennünket. 

A zárógondolatom: nem egyszer talán túl sokat beszélünk, okoskodunk, magyarázunk, érvelünk, értelmezünk, tanítunk, oktatunk. Lehet, hogy elég lenne tanúskodni.

 

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf