Jn 15,9-17 Húsvét 6. vasárnapja

Olvasmány (ApCsel 10,25-26.34-35.44-48)

Amikor Péter megérkezett (Cezáreába), Kornéliusz (százados) eléje sietett, és a lábához borult, hogy hódoljon neki. De Péter fölemelte. „Állj fel – mondta –, hisz én is csak ember vagyok.” Majd szólásra nyitotta ajkát és ezeket mondta: „Valóban, el kell ismernem, hogy Isten nem személyválogató. Mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is, aki féli őt, és az igazságot cselekszi.” Péter még be sem fejezte a beszédet, és a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiáradt. Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalják az Istent. Péter megszólalt: „Meg lehet-e tagadni a keresztvizet azoktól, akik a Szentlelket éppen úgy megkapták, mint mi?” Elrendelte tehát, hogy Jézus Krisztus nevében kereszteljék meg őket. Őt viszont arra kérték, hogy maradjon még náluk néhány napig.

Szentlecke (1Jn 4,7-10)

Testvéreim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van! Mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát, bűneinkért engesztelésül.

Evangélium (Jn 15,9-17)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!

Vasárnapi beszéd

„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást!” De nemcsak ennyi hangzik el, hanem Jézus rögtön hozzá is teszi azt, hogy mit ért az alatt, hogy „szeressétek egymást”. És most nemcsak arra gondolok, hogy „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”. Mert az egy nagyon konkrét kijelentés. Hanem inkább arra, hogy azt mondja: ahogyan engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Szeressétek egymást úgy, ahogyan én szeretlek benneteket. Erről a szóról szeretnék beszélni, hogy „úgy”. Mert ez azt jelenti számunkra, hogy akárki felé is és akárhányszor mondjuk ki azt, hogy „szeretlek téged”, azért ebben mindig benne van az, hogy mi tudjuk, legalábbis valamennyire sejtjük és látjuk és körbe tudjuk írni, hogy számunkra szeretet az, ahogyan Jézus szereti az embert. És ezért aztán, mikor az egyik ember odalép a másikhoz, vagy megfogja az egyik a másik kezét, és azt mondja: szeretlek, akkor még itt nagyon sok kérdésünk lehet, hogy vajon, ahogyan kimondásra kerül az, hogy szeretlek téged, ennek mi a tartalma? Mi az üzenete? Hogy amikor valaki ezt mondja, hogy szeretlek, mit is tartalmaz ez a szó az ő életében? És ezért szeretnék most néhány gondolatot mondani, ahogyan látjuk magunkat. Vagy látjuk ebben a világban az embert, hogy elhangzik ez a szó: szeretlek, és közben pedig ez sokszor nem jelenti azt az összes gazdagságot és kincset, mint ami Jézusnak a szeretetében benne van.

Ezért aztán az első: mikor valaki azt mondja a másiknak: szeretlek téged, és tulajdonképpen azt mondja ezzel: szükségem van rád. A szeretetnek ez egy sokkal szűkebb világa. Mikor a szeretet alatt azt értem, hogy szükségem van rád. Nehogy elhagyj engem, mert szükségem van rád! Nagyon szeretlek téged… És tulajdonképpen csak ennyit mondok: egyszerűen szükségem van rád. És ez akkor válik nagyon érdekessé vagy nyilvánvalóvá, amikor éppenséggel úgy éljük az életet, vagy úgy éljük meg az életet, hogy most nincs is szükségem Istenre. Hogy most éppenséggel egész jól mennek a dolgok. Vagy a mai napom, vagy ezen a héten, vagy éppen élek egy időszakot, mikor tulajdonképpen azt mondhatnám – így élem meg ezt a helyzetet nagyon szubjektíven –: hogy megy az élet Isten nélkül is. Olyan nagyon éppenséggel most nincs Rá szükségem. Hát hogyne élnék meg sokan ezt így?!

Mikor ennek az ellentéte bekövetkezik, akkor pedig sóhajtunk egy nagyot és azt mondjuk: jaj, hát én ezt… nem is tudom… egy picit úgy bánt is, hogy most, hogy bajban vagyok, hogy most szükségem van Istenre, na, most elkezdtem bővebben imádkozni Hozzá. Hogy miért vagyok én azzal úgy, hogy amikor baj van, imádkozom, mikor nem, egész el is tudlak Téged felejteni.

Az első dolog ez így szól: hogy sokan, akik Istenre vonatkoztatva ezt mondják: szeretlek Téged, tulajdonképpen azt értik ezalatt, hogy szükségem van Rád, és amikor szükségem van Rád, akkor fordulok Hozzád. És éppen azok, akik a társkapcsolatnak a tartósságáról beszélnek, annyira hangsúlyoznak két dolgot! Az egyik, hogy a tartósság nagyon múlik azon, hogy nap mint nap és hétről hétre elmondjuk-e egymásnak azt, ahol éppen tartunk?! Ami éppen történik bennünk és velünk. Ami éppen lejátszódik bennünk, amivel foglalkozunk, ami foglalkoztat, amilyen irányokba az életünk megy, ami felé éppen gondolkodunk, ahova az érzéseink éppen áramlanak. Tulajdonképpen nem is nagy dolgokra van szükség. Csak arra, hogy úgy folyamatosan mondjuk azt, hogy mi van velünk, hogy mi van bennünk. Hogy hogy zajlik az élet éppen mibennünk. Ez az egyik, és a másik pedig, hogy a tartósság mennyire egyenes összefüggésben van azzal… még csak nem is azzal, hogy milyen mélységből mondjuk ki magunkat, és tárjuk föl magunkat a másik embernek. Hanem azzal, hogy fölszínes dolgokról is akár, de minden nap szót ejtünk egymással.

Az első dolog így szól az Istennel való kapcsolatunkban, hogy nagyon töredékes az a szeretet, ami mögött az igazi tartalom nem más, csak annyi, hogy szükségem van Rád. Ez az első. És amikor éppenséggel úgy éljük meg, hogy nincsen szükségünk Istenre, vagy különösképpen vagy különösebben nincsen, akkor az egy nagy lehetőség, hogy a szeretetünket elmélyítjük-e valaki felé, akivel kapcsolatban azt éljük meg, hogy éppenséggel most annyira nincs is szükségem rád.

A második dolog így szól: szeretlek téged, s mögötte tulajdonképpen annyi áll csak, hogy hát szeretlek téged, vagyis nagyon jól esik, hogy te az én szükségleteimre olyan pozitívan tudsz válaszolni. Hát persze, hogy szeretlek! Mindaddig olyan egyértelmű, hogy mondom neked, hogy szeretlek, ameddig a szükségleteimre pozitívan válaszolsz. S abban a pillanatban, ahogy imádságban vagyok, kérek valamit, szeretnék valamit, hiányzik valami, vágyom valamire, és nem teljesíted, abban a pillanatban megbicsaklik a szeretetem. Hát nagy kérdés, hogy akkor mi is ez? Hogy valójában ennek a tartalma: szeretlek téged, ebben a gondolatban nem több, mint hogy jó nekem, ahogyan te a szükségleteimre figyelsz, és azokat kielégíted.

És milyen gyakran tapasztalom azt, hogy kórházban járok, és ahogyan valaki például ott egész nyilvánvalóan súlyosbodó állapottal megy a halál felé. Hogy mindig van egy reménység, hogy „Istenem, bízok abban, hogy meg fogok gyógyulni. Bízok a gyógyulásban.” És egyszer csak, mikor végérvényessé válik az valakiben, hogy talán ez a gyógyulás nem történik meg, akkor két irány indul el. Az egyik: hát, ha már nem tudok hinni a gyógyulásban, Istenem, akkor kiábrándulok Belőled. Hát, mert a gyógyulást vártam Tőled, és nem adod. Akkor elindul a bizalomnak, a hitnek egy megrendülése. De van egy másik irány is: amikor valaki kezdi fölfedezni azt, hogy talán nem gyógyulok meg. Talán Isten erre a szükségletemre nem válaszol úgy, ahogy szeretném. És ebben a pillanatban egy óriási lehetőségbe kerül. Ez pedig az, hogy elkezdjen bízni Istenben. Nem a gyógyulásban. Istenben. Persze nagyon jó, hogyha ez a kettő együtt tud járni: egyszerre bízok a gyógyulásban és hiszek Benned, Istenem. És vannak olyan pillanatok, mikor úgy tűnik, hogy a gyógyulás nem jön. De Isten jön! Hogy valamit nem kapok meg, de Istent elnyerhetem.

A második dolog így szól: éppen akkor, amikor Isten a mi szükségleteinkre nem úgy válaszol, ahogyan vágyjuk, lehetőség arra, hogy a szeretetünk a vele való kapcsolatban elmélyüljön.

Aztán akkor a harmadik: valaki azt mondja, szeretlek téged, és tulajdonképpen egy szűkösebb értelem jelenik itt meg: szeretem, amit adsz. Egyszerűen azt szeretem, amit adsz, meg ahogy adod. Az nagyon jól esik. És mindaddig élem ezt a szeretetkapcsolatot, amíg azt adod, ami nekem jól esik. Talán ismeritek ezt a történetet: elment sok-sok ember Pio atyához gyónni. És elment egy fiatalember is hozzá, tulajdonképpen be akarta őt csapni. Nem volt benne bűnbánat. De jól esett volna neki, hogy Pio atya föloldozza, és akkor azt mondja: na, ezt elrendeztem. S Pio atya az érzékeny lelkével ráérzett, hogy ez a fiatalember komolytalanul veszi ezt. Hogy becsapja magát és talán még Istent is szeretné becsapni. És ezért eljött egy pillanat, és egész váratlan módon pofon vágta a gyónót. Ezt nevezik prófétai tettnek. Igen ám, de a gyónó ebben nem sok prófétait látott. Hanem ment, és kezdte híresztelni: hát, tudjátok, mi történt?! Na, eeez, ez a ti nagy szentetek?! Pio atya? Hát most vágott pofon! Na, én ilyen pappal még nem találkoztam! És ment egyik embertől a másikig. És egyszer csak valaki azt mondja: te várjál csak! Szerinted ez a pofon kinek fájt jobban? Neked vagy neki? Hát hiszen Pio atya egy stigmatizált valaki! Folyamatos seb van mind a két tenyerén. És azzal a sebes kezével adta a pofont.

Hát akkor valami… azt gondolom, Isten olyasmit adott, amit nem akarok, éppen valami mást adott, és egyszer csak jön egy fordulat, és ráeszmélek arra: hát, ez talán mégsem úgy van, ahogy gondoltam. És ez a szeretetemet el tudja mélyíteni. Éppen az a pillanat, mikor ráeszmélek, hogy igen, Isten most nem adta azt, amit… olyan jól esik nekem, amikor ad.

Aztán a harmadik: azt mondom, szeretlek téged, és tulajdonképpen ez alatt csak annyit értek: jó hozzád tartozni! Egyszerűen jó, hogy valakihez tartozhatok, hogy kötődhetek hozzá. Volt egyszer egy fiatal házaspár. És az asszony régóta volt keresztény, és a férfi egyszer csak megjelent és azt mondta: én szeretnék megkeresztelkedni. És persze, hogy elkezdtünk beszélgetni az élettörténetéről. S hogy mi hozta számára a fordulatot? Hogy ő ezt akarja. És azt mondta: hát tudod, Feri, én nagyon szerelmes voltam a feleségembe (akkor még a barátnőm volt), és ő is nagyon szerelmes volt belém, és nagyon jó volt nekünk együtt. Igen ám, de minden vasárnap történt valami rossz. Ez a rossz pedig az volt, hogy mi akármit csináltunk, akármilyen jó programban voltunk, akármilyen jó dolgok voltak vasárnap, ő mindig elment misére. És ez engem először zavart, utána bosszantott, utána dühös lettem, aztán meg féltékeny. Istenre. Hogy hihetek én ennek a nőnek? Mikor azt mondja, hogy szeretlek, de vasárnap – akármi is van – eljön a templomba? Abbahagyva vagy fölfüggesztve vagy nem vállalva valamilyen jó programot?! S aztán megházasodtak, és a férfit bosszantotta, hogy ki az, aki őt folyton-folyvást megelőzi. És akkor ezzel a mondattal érkezett, végül azt mondta: Feri, egyszerűen most már nem dühít, és nem vagyok rá féltékeny, de nagyon kíváncsi vagyok, meg akarom ismerni azt a valakit, aki a feleségemnél az első. Egy ideig zavart, hogy csak második vagyok, most már nem zavar, most már kíváncsi vagyok rá.

Ez azt jelenti, hogy tartozunk és kötődünk Istenhez. Meddig? Ameddig talán egy fontosabb kapcsolatunk nem támad. Egy fontosabb kötődésünk nem erősödik meg. De nagy dolog az, hogy amikor kapcsolataink és kötődéseink alakulnak és szilárdulnak és éltetnek minket, ez a kapcsolatunk, a valahova tartozásunk és a kötődésünk el tud mélyülni. Nem pedig elkezd foszlani.

Aztán az utolsó előtti: mikor azt mondom, szeretlek, és tulajdonképpen ez alatt azt értem: félek, hogy elveszítlek. Valójában félek. Nem akarlak elveszíteni, és nem akarom a veszteségeket sem, ami az elvesztéssel együtt járna. Na, tulajdonképpen ez az, amit nem akarok! Nem is annyira szeretlek téged, szeretem magam, a szónak abban az értelmében: nem akarom átélni a veszteségeket.

Milyen érdekes ez a mai világ! Hogy kigyógyultunk abból, hogy az Istenhez való tartozásunkban nagyon erőteljesen a félelem diktáljon. De jó, hogy ez így van! Hogy már most nem a félelem miatt jövünk ide. Jó esetben. Nem a félelem miatt! De akkor nagyon nagy kérdés, hogy ha nem a félelem miatt jövünk, hogy jaj, majd Isten megbüntet, vagy jaj, majd akkor mi lesz az örök üdvösségemmel, hogy jaj-jaj-jaj… Ha már nem jajongunk emiatt. Hogy van-e más? Ami annál erősebb. Hogy van-e a félelemnél erősebb, ami jobban idehoz, és jobban összetart bennünket Istennel? Vagy pedig azt tapasztaljuk, amit olyan gyakran lehet hallani. Hogy valaki azt mondja: jaj, hát én nagyon szeretem Istent, nagyon jóba’ vagyok vele! És ennek már semmilyen következménye nincs.

Az ötödik gondolat tehát így szól: de jó, hogy kigyógyulunk az Istentől való rettegésből vagy félelemből vagy aggodalmakból! Nagyon jó, hogy így van. A kérdés azonban, hogy akkor van-e annál jobb? Biztos, hogy van, csak rátalálunk-e? Nem elég kigyógyulni a félelemből. A kérdés, hogy mi van – mondjuk így most – helyette?

S aztán az utolsó gondolat: sokak azt mondják a másiknak belenézve a szemébe: szeretlek! És többé-kevésbé ez arról szól, hogy megszoktalak. Megszoktalak, megszoktam, hogy így van, ez egy jó szokás az életemben. Jó, hogy vannak jó szokások az életünkben! De Isten néha jön, és épp valami olyasmit kér, ami ellentétes azzal, amit megszoktunk. Ami ilyen értelemben talán még kényelmes is nekünk. Emlékszem, hogy amikor Óbudára kerültem, akkor elé álltam az emberek elé, és mondtam nekik, hogy nézzétek, a 11 órai misét nem akarom tartani, inkább az estit szeretném elmondani. S aztán megkérdeztem egy-két olyan nénit, aki a 11 órai misére jár, járt, hogy mondjátok, mit szóltok ti ehhez? S akkor az egyik nénit sosem felejtem el, mert kihúzta magát, és kicsit olyan finom fölháborodással rám nézett, és azt mondja: Feri, csak nem gondolod, hogy mi olyan öregek vagyunk, hogy ne szoknánk át az esti hatos misére?!

Milyen nagy dolog az, mikor Isten lehetőséget ad arra, hogy a kapcsolatunk a szeretet irányába elmélyüljön azzal, hogy valami olyasmire hív meg, amit nem szoktunk meg. Ami nem a rutin, ami nem az, ami olyan kényelmes és magától értetődik, hanem valami más. Itt volt tehát hat gondolat, de most nem ismétlem el. Marad, ami marad. Mindenesetre, hogy olyan sok mindenről mondjuk azt: szeretlek téged, s talán a teljesség nincs még meg benne. És pont, amikor nehézre fordul, az a nagy lehetőség arra, hogy a szeretetünk elmélyüljön.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf