Mk 16,15-20

2012.05.20.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Evangélium (Mk 16,15-20)

Azután ezt mondta nekik: ,,Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.' Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölvétetett a mennybe, és ül az Istennek jobbja felől [2 Kir 2,3.11; Zsolt 110,1]. Azok pedig elmentek és prédikáltak mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, a tanítást megerősítette, s csodajelekkel kísérte.

Vasárnapi beszéd

Urunk mennybemenetelének ünnepén, lehet hogy érdemes éppen csak néhány mondatban összefoglalni ennek az Ünnepnek a tartalmát, a jelentését.

Miért ünnepeljük azt, hogy Krisztus fölvétetett a mennybe, fölment a mennybe és elfoglalta a helyét Atyja mellett? Azért, mert mindaddig ameddig Jézus itt van a maga nagyon sajátos emberi valóságában is közöttünk, addig teljesen érthető arról beszélni, hogy ott van Jézus és itt vagyunk mi, hogy ott áll Jézus, és itt állunk mi. Vagy akár esetleg azt is mondhatnánk, hogy most Jézus akkor közel jött hozzánk. Legföljebb ennyi. De azzal, hogy Jézus fölmegy a mennybe, és elküldi a Szentlelket –a kettő nyilván nagyon szorosan összekapcsolódik egymással- ez lehetőséget ad arra, hogy többé ne legyen az, hogy ott van Jézus és itt vagyok én, ott van Jézus és itt vagyunk mi, hanem hogy azt lehessen mondani, és természetesen ezzel együtt ezt lehessen hinni, hogy ahol te vagy, ott van Jézus is. Ahol mi vagyunk, ott van az Isten is. Hogy többé ne legyen az, hogy Ő ott, és mi itt, hanem ahol mi, ott legyen az Isten is, ahol mi, ott az Isten meg tudjék nyilatkozni bennünk, belőlünk, általunk, közöttünk, a kapcsolataink révén, a közösségeink révén. Tehát, hogy fölvétetik a mennybe azért, hogy lehetőséget adjon nekünk a Szentlélek kiáradása által arra, hogy ahol mi vagyunk, ott legyen Ő is.

 És ennek ékes bizonyítéka az, ahogyan a mai evangélium befejeződött. Lehet, hogy érdemes, szó szerint is mondani. Így záródott: „hirdették az evangéliumot –már hogy az apostolok- az Úr pedig együtt munkálkodott velük. Az igehirdetésüket pedig megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.” Tehát mi vagyunk tevékenyek, és az Úr –egész döbbenetes ezt kimondani- együtt működik velünk. És a mi munkánkat megerősíti Ő, a jelekkel. Érdemes most akkor megnézni, hogy melyek ezek a jelek? Amelyekből valamiképpen tudunk következtetni arra, hogy a Szentlélek Isten elkezdte a működését mibennünk. És hatékonyan ezek a jelek kifejezik azt, hogy ahol mi vagyunk, valamiképpen Isten ott van.

Az első, egyáltalán hogy, hogy is szólt a küldetésük. Így szólt: menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot, de kiknek is?

Hogyha most az Ószövetség világában lennénk, és maradtunk volna, akkor pontosan tudjuk, hogy a prófétának mi a dolga. A próféta dolga az, hogy menjen és a saját népe körében prófétáljon. A saját népét intse a nép Istenének a követésére és tisztelésére. Itt pedig történik valami radikálisan más, valami gyökeresen új. Mert hiszen így fejeződik be a mondat: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” Mindenkinek válogatás nélkül! Nincs belső kör, külső kör, ők és mi, és mi és azok. „Minden teremtménynek!” A minden teremtményben az állatvilág is benne van. A minden teremtményben a növényvilág is benne van. S rögtön eszembe jutott egy kedves ismerősöm, aki most tavasz táján, egyszer csak este belebotlott egy sérült sünibe. S megszánta a sünit. És nekilátott gondoskodni róla, törődni, valahogyan megpróbálni őt gyógyítgatni, segíteni, hogy életben maradjon. Egy süni.

Vagy eszembe jutott egy másik ismerősöm, aki olyan gonddal neveli a növényeit, a szobanövényeit. De amikor valaki együttérzéssel nyúl egy sünhöz, vagy gondossággal öntözi és ápolja a növényeit, nemde nagyon sajátosan meghirdeti nekik az evangéliumot? Mert valakinek a lelkületében elmélyül az együttérzés, a jó szándék, a gondoskodhatnék, elmélyül a szolidaritás, az irgalom és a részvét, hát ezek alapvető keresztény ismérveink és értékeink. Hát miért állna meg a részvét, az együttérzés az emberi világnál? Hát nem áll meg ott, egész természetes módon megy rajta túl és kiterjed az állatvilágra, a növényvilágra. „Minden teremtménynek hirdessétek meg az örömhírt!” Hát az a süni, nem is tudja hogy az evangéliumot meghirdették neki. De milyen jó, hogy nem is kell tudnia, elég ha érzi. De a süni tudja mi az evangélium. Tudja abból a szempontból, hogy az egész testével érzékelte, hogy aki őt ott szeretgeti, az nem akármiért teszi. Na, akkor ez az első.

Most nézzük akkor a jeleket! Az első jel így szólt, hogy ezek a jelek fogják őket kísérni: ördögöket űznek ki. Most vegyük ezt szimbolikusan, vagy vehetjük éppen szimbolikusan is. Mit jelent ördögöt űzni valakiből? Hányféle megszállottságot ismerünk? Most a szónak nem szoros értelmében és nem démonizálni akarnék semmiféle lelkiállapotot. Tehát, amikor valaki liheg a bosszúvágytól, azért abban van némi megszállottság. Amikor valaki egyszerűen az agressziójáról nem tud lemondani. Amikor valaki a rettegéséből nem tud kigyógyulni. Amikor valaki, valaki, .. és mondhatnánk ezer olyan emberi lelkiállapotot, ami nagyon sajátosan valamiféle szabadságvesztés, és ebből a szempontból egyfajta sajátos megszállottság. Az illetőnek nincs elegendő szabadsága és... hát az emberi kapcsolatainkban hányszor látjuk ezt? Hogy valaki görcsös kézzel... ehh, sajátos értelemben megszállott. És milyen nagy dolog amikor mi, mikor hozzájuk kapcsolódunk, akkor nem egyszerűen csak reagálunk. Hanem bennünk van valami többlet. Bennünk van valami más. Valami, ami előhívható. Ami nem reakció arra, amit a másik mond. Nem reakció arra, amit a másik tesz. Hanem egy szabad, önálló cselekvés. Ami az illetőt el tudja kezdeni alakítani, formálni. Hát Teréz anya jutott eszembe, hogy Indiában, Kalkuttában egyszer csak érzi a Szentléleknek az indíttatását, hogy menjen Bejrútba, mert Bejrútban rettenetes, amit ember az emberrel szemben elkövet. Egészen irracionális dolog, hogy Teréz anya fölszáll a repülőre, elmegy Bejrútba, ahol áldatlan állapotok vannak és ölik egymást az emberek. És fölkeresi a csoportoknak a vezetőit, azért hogy legyen végre béke. Hát egy teljesen abszurdum vállalkozás. És megszólaltatják azt a valakit, aki az egyik háborús csapatnak a vezetője, és azt mondja, hát idefigyeljen, mikor Teréz anya megjelent, azt tudtam volna erre mondani, hogy mindenkire nagyobb szükségem volt, mint Teréz anyára. S jön egy abszurdumnak tűnő vállalkozás, és eltelik néhány nap, és tűzszünet lett Bejrútban... Ez egy nagyon sajátos,- ne értsük félre, nem démonizálni akarok valami emberi helyzetet - de nagyon sajátos szimbolikus ördögűzés. Valami gonosznak az eltávozása, valami rossznak, valami embertelennek, valami életet megrontónak az eltűnése. Ez az első.

Aztán a második: új nyelveken szólnak. Hát nyilván megint nem arra érdemes gondolni, hogy szó szoros értelmében vett valamilyen nyelv. Hanem például itt van Jean Vanier. Jean Vanier azt mondja, hogy miért van az, hogy itt vannak értelmi fogyatékos testvéreink, fiatalemberek, felnőttek, és hogy magukra vannak hagyva, a szónak abban az értelmében, hogy a szó szoros értelmében vett közösségvállalás nem történik meg velük. És akkor létrehozza a Bárka közösséget. És a Bárka közösségben egészséges és értelmi fogyatékos emberek életközösségben élnek. Ez mit jelent? Hogy elkezdik megtanulni egymás nyelvét. Hogy kialakul egy olyan nyelv, ami addig nem létezett, azon a nyelven eddig az emberiség nem beszélt. Most pedig beszél. És tudjuk, hogy ezen a nyelven lehet beszélni és szót érteni és élni és közösséget vállalni. Ez tehát a másik: új nyelveken beszélnek. Szót értünk és szót találunk úgy és olyan helyzetekben, emberekkel, ahogy addig az nem történt még meg. Az egy új nyelv.

Aztán a következő így szól: mérget ihatnak és nem árt nekik. Most eszembe jutottak azok a döbbenetes fölismerések a 19-ik, 20-ik századi nagy járványok kapcsán. Amelyek megtizedelték, sőt, sőt, sőt... Európának a lakosságát. És aztán mikor valahogy számba vették, hogy na hát hány ember halt meg? Mekkora a pusztulás, a betegségnek, a kórnak a pusztítása, akkor persze tudhatjuk azt is, hogy egyes kórházakban, ispotályokban nemegyszer senki más nem maradt ott a betegekkel csak az apácák. Mindenki elment, mert mentette a bőrét. És az apácák maradtak. És akkor megtörténtek a népszámlálások, egy megdöbbentő dolog derült ki. Ez pedig az, hogy az apácák körében, a szerzetesrendekben kisebb volt a halandóság, mint az összlakosság körében. Pedig azok az apácák nem kímélték magukat, hanem fizikai közelségbe kerültek a méreggel, a betegséggel és a kórokozókkal. És ma már tudjuk, hogy ez, hogy lehet. Hogy a jó szándék, a cselekvés a másik emberért, egy mély meggyőződés, egy elköteleződés az erősíti az immunrendszert. Hogy a reményvesztettség, a szomorúság, a bosszúvágy gyöngíti az immunrendszert. S amikor elkezdünk jószívűségből tenni valakiért, az bennünket is megerősít, a szó szoros értelmében az egészségünket is. Mérget ihatnak és olyan sajátos értelemben, nem árt nekik.

Aztán a következő így volt: kígyókat vesznek föl. Tehát a kígyó nyílván szimbolikus is. A gonosznak a szimbóluma. És emlékeztek? Éppen erről beszéltünk Adventnek talán az első vasárnapján, amikor arról volt szó, hogy Jézus kiment a pusztába, ott a Sátán megkísértette és Jézus együtt élt a vadállatokkal. És egyszer csak mi, Krisztus követői és hívők részesülünk Jézusnak ebből a lehetőségéből. Vagyis, hogy a kígyót, a rosszat, aki talán ellenünk támad, aki talán ellenségnek tekint bennünket, hogy nem elpöcköljük, nem kinyírjuk, nem megöljük, hanem kézbe merjük venni. Hát az evangéliumot, leginkább hol kell meghirdetni? Hát ahol legnagyobb a sötétség. S ha legnagyobb a sötétség, ott ütünk, vágunk leginkább, az nem az evangélium meghirdetése. A keresztyén embernek lett egyszer csak egy szemlélete. Ez pedig az, hogy éppen a leglehetetlenebb élethelyzeteket tekintjük olyan helyzeteknek, amelyben az evangéliumot a leginkább érdemes meghirdetni. Ezért a kígyót nem elpusztítjuk, hanem kézbe vesszük. Mert ha van valaki, aki nagyon rászorul az a kígyó.

És aztán végül, azt mondja a szentíró, ez az utolsó: és betegekre teszik a kezüket és ők meggyógyulnak. Az eredeti szövegben nem ez van. Nem mintha ez annyira fontos lenne, de azért elmondom mi van az eredeti szövegben. Az van, hogy betegekre teszik a kezüket és ők jobban lesznek. Nagyon reális. Jobban lesznek. De nagy dolog az, és ezt tudjuk jól, hogy amikor egy koraszülöttet odaadnak az édesanyjának és ott lehet az édesanyja testén és érzi a melegét órákon keresztül, hogy ez a találkozás, ez valóban gyógyít. Ez egy gyógyító érintés és találkozás. És egészen odáig, hogy amikor a haldokló már nem kér a szavakból, de jólesik neki, ha megfogjuk a kezét, ha letöröljük a homlokát, ha megigazítjuk a párnát a feje alatt. Hogy az egész életünket átszövi az az érintés, ami lehet, hogy azt a koraszülött gyereket nem teszi úgy egészségessé, ahogy az egészséges társai. A haldoklót sem hozza vissza a halál torkából. A beteget sem gyógyítja meg a szó teljes értelmében. De mi az amit tesz? Két dolog. Az egyik: reményt hordoz. Reményt hordoz és reményt kelt. És a másik pedig: hírül adja a gondviselést, hogy az VAN. És éppen azt a fajta gondviselést és reményt, ami a halálon is túlmutat. Lehet, hogy sosem leszel úgy egészséges, de jó, hogy itt vagy. Teljes életet élhetsz. Igen, valóban meg fogsz halni, de nem akárhogy kell meghalnod, hanem úgy, hogy Valaki fogja a kezed. És nem akármilyen reménységgel nézhetsz odaátra, mert Valaki fogja a kezed.

Krisztus fölment a mennybe. Nem azért, hogy elhagyjon bennünket, hanem hogy lehetővé tegye, hogy úgy legyen velünk, úgy legyen bennünk, úgy legyen köztünk, hogy amikor valaki találkozik velünk valamiképpen Istennel is találkozhassék.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Veres Miklós