Jn 20,19-23 Pünkösdvasárnap

2012.05.27.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Evangélium (Jn 15,26-27; 16,12)

Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok. Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek. Minden, ami az Atyáé, az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek.

Vasárnapi beszéd

Még most nem vagytok hozzá elég erősek, de ha elérkezik az Igazság Lelke, majd Ő megmutatja nektek, megérteti veletek, megerősít benneteket, tanúságtételre tesz alkalmassá titeket és cselekvőképessé. Szentlélek Istennek az ünnepén vagyunk, és tulajdonképpen nagyon keressük magunkban a Szentléleknek a működését. Igyekszünk valamiképpen megnyitni magunkat afelé a Szentlélek Isten felé, aki el tudja bennünk végezni a munkáját.

S akkor érdemes volna először is rákérdeznünk arra, mit tehetünk mi azért, hogy ebben a nyitottságunkban, amennyire tőlünk telik odaadottságunkban, a Szentlélek teret kapjon bennünk? Lehetőséget találjon bennünk, merthogy mi arra lehetőséget adunk neki. Desmond Tutu dél-afrikai püspökről éppen néhány hónappal ezelőtt tettem említést a megbocsájtással kapcsolatban. Most egy másik gondolatát szeretném idehozni. Kérdezték tőle, miután idős püspök már, Béke Nobel-díjas, hogy mondaná meg, hogy látja most egy óriási életút és élettapasztalat után, hogy mi jellemzi a keresztény embert? Tulajdonképpen milyenné kellene válnia a keresztény embernek? Akkor egy végtelen egyszerű, de kétségkívül XX-XXI. századi hasonlatot mondott, azt mondta: „A keresztyén embernek olyannak kellene lennie, mint egy jó villanykörtének. Vagyis nagyon jól kellene megtanulnia illeszkednie a foglalatba.” Végül is olyanná volna érdemes válnunk, hogy nagyon jól illeszkedjünk a foglalatba, a Szentlélek a foglalat. Ő összefoglalja mindazt, amit Istenről érdemes tudni, Istennel kapcsolatban érdemes érezni, amit Istennel kapcsolatban át lehet élni. Ő összefoglalja mindazt, ahogyan érdemes élni. És mi keresztény emberként mint a jó villanykörte, igyekszünk valahogy ebbe a foglalatba jól beleilleszkedni. Szinte az élet első szakasza másról sem szól, minthogy igyekszünk azt a jó fajta menetet magunkban kialakítani. Egy jól, jól bejáratott menetet a szó szoros értelmében, hogy meg legyen a menetünk, meg legyen a forgásunk, meg legyen a szabad utunk arra, hogy ott jól tudjunk illeszkedni ebbe a foglalatba.

Remélem azért ezt most senki sem úgy gondolja, mert éppenséggel még ezt is lehet, hogy na akkor jól beszorulunk oda. Na, hát ez aztán nem sok szabadságot hagy nekünk. Ugye lesz egy menetünk, és akkor ki be.  Legföljebb ennyi. De én szabad vagyok, szeretnék valahogy – látjátok a húsvéti gyertyát is odébb tettem, hogy tudjak hadonászni, hát szabadon, ne csak valami, egy ilyen beszorult képet kérünk. Akkor egészítsük ki ezt a képet. És a képet ki tudjuk úgy egészíteni, ahogy ezt éppen néhány nappal ezelőtt egy nagyon fiatal, magyar  Európa bajnok úszónőtől ezt megtanulhatjuk, mert egészen váratlanul megnyerte a döntőt, most Debrecenben és aztán felállt a dobogó legfelső fokára, de hiába a legfelső fokán. Éppenséggel a második, harmadik helyezett, aki ugye lejjebb állt, majdnem olyan magas volt mint ő. És hát persze adódott, hogy a riporterek, akik rögtön rohannak és mennek, kérdezték „Hát hogy tudta, maga ilyen fiatalon, váratlanul megnyerni az Európa bajnokságot, miközben a versenyzőtársai annyira ki vannak gyúrva?” És akkor ez a fiatal lány, nő –látszik nem csak úszni tud, esze is van- a következőt mondta: „Nézze, a hal sincs kigyúrva, mégis jól úszik.” Vagyis… Nagyon is tud alkalmazkodni, illeszkedni, nagyon is komolyan veszi, tiszteletben tartja azt a közeget, amihez ő alkalmazkodik és illeszkedik a vízhez és éppenséggel, mert nagyon is belesimul abba a világba, amit az Isten teremtett számára, ezért úszik, mint hal a vízben. Éppenséggel azt látjuk, hogy attól tűnik olyan könnyednek és attól olyan szép ahogy siklik egy hal a vízen, mert alkalmazkodik a vízhez, mert belesimul és érti a víznek a titkát.

Tehát amikor Tutu püspök azt mondja, hogy úgy mint ahogy a foglalatba beleilleszkedik a villanykörte, akkor valahogy ezt is kiegészíthetjük azzal a képpel, mint ahogy a hal úszik a vízben, ahogy a madár szárnyal és sokszor azt látjuk, hogy fönt van az égen és egyetlen szárnycsapás nélkül érzi az áramlatokat. Pontosan érzi, hogy mire érdemes ráfeküdni s mindenféle erőfeszítés nélkül még fölfelé is tud szállni. Mert megérzi azt a fölfelé vivő hullámot.

Az első gondolat tehát így szól, hogy valamiképpen belesimulni, illeszkedni mint a foglalat, ráúszni arra a vízre ahogyan a hal, vagy ráfeküdni a légáramlatra mint a madár. Ez az amit tenni tudunk azért, hogy a Szentlélek Isten aztán bennünket fölfelé vigyen, vagy hogy tudjunk siklani és hogy tudjunk világítani. Ez a fény nem a mi fényünk, de ha jól illeszkedünk a foglalatba világosság lesz körülöttünk.

És innen eredhet a második gondolatunk, hogyan tudjuk ezt a teret megadni a Szentlélek Istennek magunkban, úgy .. és itt most  Thomas Mertonnak egy gondolatát hadd mondjam. Thomas Merton azt mondja, tulajdonképpen minden ember valahogy az életet úgy éli, hogy igyekszik egy létrán fölfelé menni, valahogy kapaszkodik fölfelé, szeretne valahogy előre is jutni, fölfelé is megy, megy, megy, hogy aztán végül felérjen annak a falnak a tetejére. És azt mondja igen ám, csakhogy sajnos a legtöbb ember, miután itt akár egy egész életen keresztül kapaszkodott, leesett, kapaszkodott, fölment és fölér oda a fal tetejére, szomorúan állapítja meg, hogy ez nem az a fal, ahova föl akart mászni. ……….

Ezt úgy foglalhatnánk össze, hogy a Szentlélek Isten akkor tudja kifejteni  bennünk a hatását, hogyha megtanultunk magunk  fölé nőni. Valamiképpen túlnőni saját magunkat, túlnőni, kinőni saját magunkat, tulajdonképpen a természet is olyan jól mutatja nekünk. Nem tudom, ha nektek megvan-e az a kis cipőtök, amit esetleg mondjuk szüleitek megőriztek s akkor azt lehet otthon tartani, vagy valami kis ruha. Sokadik költözésem során, egyszer csak megtaláltam azt a kis cipőt, amit még anyukám rakott el és úgy rakosgattam a kezembe, de a kezembe így hosszába is kettő elfér. S akkor úgy van egy ilyen ámulat, hogy hát az lehetetlen, hogy én ebbe belefértem valamikor,  az egészen lehetetlen. De hogy éppenséggel azok a ruhák, amiket kinövünk szinte egész észrevétlenül mutatják azt, hogy az ember, minden ember az ég felé nő. Ez a természetes növekedés iránya. Az ég felé és ráadásul pedig, hogy milyen érdekes, hogy az egész életünk arról szól, hogy valamiképpen kinőjük magunkat. Túlnőjük magunkat.  Kinőni és túlnőni magam, de mi ennek a titka? Egy hasonlatot hadd hozzak.

Ez most nem a hasonlat lesz, ez inkább egy vallomás: öregszem. És tudom ez teljesen lényegtelen, de abból a szempontból nem, hogy ahogy öregszem és ezért most a fiatal testvéreimtől kérek némi… némi elfogadást az irányomban, ahogy mármost egyre-másra hallom, hogy keresem az igazit. Valahogy ez a kijelentés, ez a kifejezés egyre több árnyékát mutatja meg számomra, egyre sajátosabb hullámverése van. Miért is? Mert amikor minden erőfeszítésemmel az igazit keresem, tulajdonképpen az a vágyam, hogy egy másik emberben is saját magamat szerethessem. Illetve, hogy találjak valakit, aki aztán tényleg majd úgy illeszkedik hozzám, ahogy nekem az a legpontosabb, legkényelmesebb és legfinomabb és legpuhább, de pont úgy illeszkedjen, ne legyen egy picike kis kitüremkedés se rajta. „Pont legyen olyan!” Vagyis nekem aztán ne kelljen se változni, se növekedni, semmit se csinálni, kérek valakit, aki majd illeszkedik hozzám és akkor én jó kényelmesen élem az életet és ő szeret engem. Hát azért ebben van valami nagyon gyermeki. Mondjuk így egészen finoman. De érdekes az, hogy miközben éles szemmel, sokszor görcsös kézzel keressük az igazit, aközben megfeledkezünk az igazról. Hogy miért van az, hogy az igazit keressük és nem az igazat? Hogy egészen el tudjuk veszteni a lépést az igazi keresésében és elvétjük azt aki talán nekünk a leginkább való lenne, egy igaz társ. És az igaz társ nem biztos, hogy a szónak olyan értelmében az igazi, ahogyan azt szeretnénk, azért… s egy picit a régiek bölcsességét hadd hozzam ide. A régiek egy picit máshova tették a hangsúlyt és kétségkívül láttak valamit, amit mi kevésbé látunk. Ez pedig így szól - a régiek azt mondták-: attól ő az igazi, hogy érdemes hozzá alkalmazkodnom. Az igazihoz megtanulok alkalmazkodni. Hát ha ő az igaz, - úgy igazi, hogy ő az igaz-, akkor majd én alkalmazkodok hozzá. Majd én, mint a foglalathoz, odaidomulok, mint a hal a vízbe, a madár a szellőre. Majd én akkor alkalmazkodom, majd én akkor részt veszek valamiben, részt veszek valakiben.

A második gondolat így szól, hogy milyen sokan vannak olyanok –még vallásos emberek is, „körösztény” emberek-, hogy az igazi Istent keresik és nem az IGAZ Istent. Nekik az igazi kell. És milyen az igazi Isten? Akit ő a saját képére és hasonlatosságára formál. Ő az igazi Isten, pont olyan, aki neki nagyon tetszik, aki úgy nagyon…- bocsássatok meg ezért a kifejezésért - aki úgy nagyon bejön neki. Ez valahogy fordítva kellene, hogy legyen. Hogy mi emberek keressük, mi keressük, nem az igazi Istent, hanem az IGAZ Istent. És ahogyan keressük az igaz Istent, Ő olyasmit tár föl és mutat meg, ami lehetővé teszi azt, hogy kinőjük magunkat, hogy túlnőjünk magunkon. És amikor képessé válunk kinőni magunkat és túlnőni magunkon, akkor történik valami nagyon nagy dolog. Végre merünk szembe nézni azzal, amivel szembe kellene néznünk. Akkor végre tudjuk vállalni azt, amit vállalnunk kell. Tulajdonképpen ilyen egyszerű.

És egy záró történetet hadd mondjak. A záró történet így szól: egy fiatalember, nagyon fiatalon egyszer csak kinevezik őt egy cégnek az élére. Persze nagyon meg van ijedve, de azért elvállalja és aztán megy egy öreg bölcshöz és azt kérdi tőle: kérlek segíts nekem, itt vagyok fiatal emberként , mondd meg hogy tudnék helyt állni, hát ebben a nehéz helyzetben, miközben hát nagyon fiatal vagyok még? A bölcs ránéz és csak ennyit mond: „Jó döntések!” S akkor a fiatalember megörül, de aztán rögtön elgondolkozik „Jó döntések, jó döntések, de hát Mester épp az a bajom, hogy fiatal vagyok, hát hogy tudok majd jó döntéseket hozni?” Erre az öreg, csak ránéz, nem mond semmi mást csak a következőt: „Tapasztalat!” Megint megörül a fiatalember, aztán még jobban fogja a fejét, „Tapasztalat, de hát Mester épp ezt mondom fiatal vagyok, nincs tapasztalat. Hogy van akkor a jó döntés, meg a tapasztalat?” S akkor rámosolyodik az öreg Mester és azt mondja: „Rossz döntések!”

Ez a történet arról szól, hogy a Szentlélek Isten bátorít bennünket, hogy kockáztassunk. Bátorít bennünket, hogy csináljuk, hogy lendüljünk, és aztán lesznek majd rossz döntéseink és lesznek hibáink és tévedéseink és ez mind természetes lesz. És közben ahogy megy előre az életünk egyszer csak egyre nagyobb lesz a fényünk. Nem a saját fényünk lesz, de valahogy rajtunk keresztül, az a FÉNY onnan mégiscsak átsugárzik rajtunk.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Veres Miklós