Mk 14,12-16.22-26 Úrnapja

2012.06.10.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Olvasmány (Kiv 24,3-8)

Miután az Úr közölte a feltételeket, amelyek alapján szövetséget akart kötni népével, Mózes lejött a hegyről, s kihirdette a népnek az Úr minden szavát és parancsát. Az egész nép egy szívvel felelte: „Az Úr minden szavát megtartjuk.” Ezután Mózes leírta az Úr valamennyi törvényét. Másnap reggel a hegy lábánál felállított egy oltárt és tizenkét emlékoszlopot Izrael tizenkét törzsének megfelelően. Azután megbízott néhány fiatalt Izrael népéből, hogy égőáldozatot mutassanak be, és bikákat ajánljanak fel az Úrnak békeáldozatul. Mózes vette a vér felét és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a népnek. Ők kijelentették: „Követjük és megtartjuk, amit az Úr parancsol.” Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet, és így szólt: „Ez annak a szövetségnek vére, amelyet az Úr mindezen igék alapján kötött veletek.”

Szentlecke (Zsid 9,11-15)

Testvéreim! Krisztus a ránk váró javak főpapjaként jelent meg, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére, meg az üsző hamva, a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére. Ő az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk. Ezért ő új szövetség közvetítője. Előbb azonban a régi szövetség idején elkövetett bűnök megváltásáért el kellett szenvednie a halált, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökséget.

Evangélium (Mk 14,12-16.22-26)

A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák hegyére.

Vasárnapi beszéd

Nem mindegy az, hogy a mai evangéliumi szakasz, ez az utolsó vacsora, tulajdonképpen mit is jelent, mi az üzenete annak, hogy itt egy utolsó vacsorán hangzik el az, amit hallhattunk Jézus szájából. És aztán, ahogyan az evangélium záródik, hogy az utolsó vacsora után, ahogy a tanítványaival együtt étkezik, utána az olajfák hegyére megy. És tudjuk, hogy vérrel verítékezik majd, hogy elítélik, hogy ártatlanul ütik és verik, és meghal. És hogy miközben Jézus pontosan tudja, hogy ez történik, aközben, amikor minden szentmisében azt mondjuk, hogy „ez az én testem, mely értetek adatik”. És aztán azt mondjuk, hogy ez az Újszövetség kelyhe, az Újszövetség vére, amely értetek és sokakért, de tudjuk, hogy a „sokakért” azt jelenti, hogy értetek és mindenkiért kiontatik. Hogy akkor az éppen milyen összefüggésben is hangzik el? Mert tulajdonképpen, hogy ha nem volna ennyire ismerős ez, hogy értetek adatik, értetek és sokakért, mindenkiért kiontatik, akkor éppenséggel el tudnánk képzelni az emberi gondolkozásmód alapján, hogy ne az hangozzék el, hogy értetek. Hanem valami olyasmit hallhassunk, hogy bizony, ez miattuk történik! Engem el fognak ítélni a farizeusok miatt. És majd keresztre feszítenek a nép vezetői, az írástudók és a vének miatt. És hogy ártatlanul kell majd szenvednem ők és ők, az istentelenek és a sajátos értelemben vallástalanok miatt. Őmiattuk fog ez mind megtörténni. Ez az emberi logika. Hogy azt keressük, és azt kutatjuk, hogy ki az oka, hogy ki a felelős, ki a hibás, hogy őmiattuk van. És hogy ebben a helyzetben is Jézus egészen világosan… ez az Újszövetség kelyhe… szakít az ószövetségi gondolkozással. És nem azt mondja, hogy őmiattuk meg ki miatt, hanem hogy kiért. Hogy értetek! Hogy sokakért! Hogy mindenkiért! Ez tulajdonképpen – nagyon egyszerűen megfogalmazva – az átmenetel az Ószövetségből az Újszövetségbe. Hogy többé már nem azt firtatjuk, elsősorban nem az érdekes számunkra, hogy éljük az életet, hogy ki miatt és mi miatt, hanem hogy kiért. Ez nem azt jelenti, hogy az igazságnak ne volna meg a maga tisztessége. Hogy az igazságot és az igazságosságot, az egyenességet azt ne kellene nagyon világosan hirdetni. Nagyon világosan fontos, hogy hirdessük! És ezzel együtt, és mégis, az Újszövetség vére nem valakik miatt ontatik ki. hanem valakikért. És de más az élet, amikor úgy éljük a napokat, a heteket, az éveket, hogy keresünk hibásokat és okokat, és keressük, hogy kik lesznek a bűnbakok, akikre majd ráterhelhetjük a saját életünk súlyát. És keressük, hogy kik a hibások és kik a rosszak. És tulajdonképpen még ha meg is találjuk őket, az életünk egyszerűen nem megy előrébb. Egyszerűen, még ha meg is találjuk, hogy ő az oka, ő a hibás, hogy őmiatta történt ez, ez nem segíti a növekedést. Ettől az ember nem növekszik. Hanem ettől az ember inkább görcsössé lesz, és nagyon sok pusztító érzést ölel a keblére.

Mennyire fontos az nekünk, hogy ezt a kérdést például, hogy miért, jól megtanultuk, hogy kétféle irányból is föl tudjuk tenni. Az egyik: miért? Vagyis: mi az oka? Mi a háttere? De föl tudjuk úgy is tenni, hogy miért? Mi célból történt ez? És tulajdonképpen éppen a mai ünnepen hozzátehetünk egy harmadik lépést. Nemcsak arra kérdezhetünk rá, hogy miért, nemcsak arra, hogy mi célból, hanem arra is, hogy kiért?

Az első gondolat tehát így szól: a keresztény ember, aki táplálkozik az Eucharisztiával, újból és újból eljut ahhoz a kérdéshez, hogy kiért is? És hogy akármi is történik az életemben, erre a kérdésre egy választ biztos adhatok. Ez pedig az, hogy, na, Istenért biztos érdemes. Hogy akármennyire is lehetek elégedetlen bárki emberrel, azért erre a kérdésre mondhatom azt: Istenem, na, Érted… Érted igen! Érted ezt és ezt érdemes!

Az első gondolat tehát így szól: hogy van itt egy hatalmas váltás az Ószövetség kelyhe és az Újszövetség kelyhe között. Nem miattatok, hanem értetek. És milyen más az, ahogyan az ember él, s ezzel a szemlélettel élhet: nem miattatok, hanem értetek.

Néhány hónappal ezelőtt ismerőseimmel ültünk egy kis körben, egy kisközösségben, és éppen az egyik házaspár életének nehézségeiről számolt be, és tényleg, egyre jobban tárult föl annak a nehézségnek, annak a problémának az összes súlya. És aztán úgy megálltunk, egy kicsi szünet volt, és azt kérdeztem tőlük, hogy most hogyan folytassuk? S akkor végül megegyeztünk abban, hogy most hagyjuk ennek a problémának a további boncolását. Imádkozzunk inkább! Nem azért, minthogyha ne volna értelmes egy problémát nagyon alaposan átnézni. De inkább azt mondtuk: most imádkozzunk efölött! És akkor imádkoztunk fél órát, és imádkoztunk egyet, és végül történt bennük és köztünk valami. Valami fordulat. Miközben a problémával konkrétan és közvetlenül nem foglalkoztunk. És aztán az egyik férfiember ott a körben – már úgy a búcsúzáshoz közeledve – azt mondja: Hát, én nagyon sajnálom, hogy nem veséztük ki ezt a problémát eléggé. Pedig engem ez nagyon érdekelt volna. De engem is egyébként. De a férfi – annak a házaspárnak a férfi tagja – azt mondta: te, milyen érdekes ez! Én nagyon köszönöm neked, hogy te érzékeny voltál az én problémámra. De azt nagyon sajnálom, hogy nem voltál érzékeny a megoldásra.

Hogy milyen sokan vannak, akik egy nagyon érzékeny problématudattal élik az életet. De attól, hogy valaki érzékeny a problémára, még lehet, hogy érzéketlen a megoldásra. És a kereszténység, ahogyan Jézus eljön közénk, ezt a nem probléma, hanem megoldásra figyelő szemléletmódot mi, a magunk berkeiben így hívjuk, hogy Jézus nem a problémát föltárni érkezett közénk. S képzeljük el, hogy eljön és egy pár évig úgy jól megmutatja, mi megy rosszul. És akkor mi van?! Jézus – tudom, ez mai szóval élve, nyugodtan mondhatjuk így – egy megoldásra figyelő módon érkezik. Ezt így hívjuk mi, hogy megváltás. Hogy Jézus azért jön, hogy megváltson bennünket. De másképpen éljük az életet, hogyha mi az üdvösség kelyhéből részesedünk! Ha az élet kenyerét esszük! Mert ez azt jelenti, hogy nem tagadjuk a problémákat. De nem a probléma köti le az összes figyelmünket, hanem újból és újból érzékenyek vagyunk arra, hogy mi lehet itt a megoldás, a kitörési pont. A megváltás ezekben a nehéz helyzetekben hogyan tudna valamiképpen reálissá válni. De másképp élünk akkor, ha nem a probléma van a középpontban, hanem a megoldás! És hogy nekünk milyen áldás ez! Hogy mi tudunk arról a fajta megoldásról, amit így hívnak, hogy megváltás.

S akkor a zárógondolatom. Mert még keresztelünk is. Hát, annak is meg kell adni a teret, az időt. Olyan nagy dolog ez, látok azért hátra is, csak elmondom neked, bátorításodra, meg mindenki, aki itt van, tudjátok, most egy évet készültünk már erre a keresztelésre, és hogy ott ülnek a padban azok, akik Pünkösdkor keresztelkedtek meg. Meg akik Húsvétkor. Hogy nem vagy egyedül. Mondom neked. És hogy milyen nagy dolog az, hogy éppen a kereszténység, az Eucharisztia, összegyűjt bennünket! Merthogy ez értetek és mindenkiért kiontatik!

És az milyen nagy dolog, hogy mi, emberek, kezdünk kinőni az Ószövetségből. Mert az Ószövetség gondolkozása az, hogy magunkat nagyon rossznak tartjuk. Rossznak. És akkor erre azt mondjuk: az ember nagyon rossz. És hát, ha ilyen rossz az ember, akkor talán mi mást is tehetne, mint hogy tessék egy másik emberért élni! Mert te rossz vagy! És hogy… nem tudom pontosan, mikor, de nem is annyira régen, nagyon sok ember úgy döntött, hogy ebből elég. Hogy nem szeretjük azt hallani, hogy rosszak vagyunk. S akkor elkezdtük azt mondani magunknak, hogy nem, jók vagyunk. Hogy értékesek vagyunk. Hogy milyen jó, hogy megszülettünk erre a világra. Hogy rendkívüliek vagyunk. Igen ám, igen ám… de egy picit megmámorosodtunk ettől. És nagyon sokan, akik rátaláltak erre a kincsre, amik saját maguk, s ki tudják azt mondani, hogy ó, hát én egy rendkívüli vagyok, egy hatalmas érték vagyok, páratlan kincs vagyok… Azért akkor körbenéznek, és nagyon csodálkozva azt veszik észre, hogy a többiek miért nem éltek érte. Hát, ha én egy rendkívüli kincs vagyok, nem értem, hogy miért nem éltek értem. Hát én egész rendkívüli vagyok, belőlem csak ez az egy van, úgyhogy éljetek értem, légy szíves! Ez volna talán a realitás. Hiszen én rendkívüli vagyok. Ma nagyon sok ember ettől szenved. Régen attól szenvedtünk, hogy azt mondtuk, hogy rosszak vagyunk. Nagyon bűnösök vagyunk. Ma meg attól szenvedünk, hogy azt mondjuk, hogy annyira jók vagyunk, hogy… annyira értékesek vagyunk, hogy… nem élünk másokért. És ez legalább annyira tönkretesz bennünket.

Hogy az Újszövetség világa ezt a kettőt egyszerre hordozza. Az egyik: hatalmas értékek vagyunk. Óriási kincsek. És ez nem zárja azt ki, hogy másokért éljünk. Hogy éppen ezt a hatalmas, értékes, rendkívüli voltunkat azzal tudjuk legjobban kibontakoztatni, hogy másokért élünk. És a kettő nincs ellentétben egymással. És hogyha valaki ezen a földön kibontakoztatta az életét, és ha valaki ezen a földön értékes volt, Jézus biztos, hogy az. És hogy milyen érdekes, hogy ahogy kibontakozik az Ő élete, éppen azáltal bontakozik ki, és lesz nagyon sokakat gazdagító élet, hogy másokért él. Ezért tehát értékesnek lenni és másokért élni: ez a kettő egy tőről fakad – az Újszövetségben.

Szívből kívánom tehát mindannyiunknak, hogy egyszerre tudjuk megélni azt, hogy értékesek vagyunk, és egyszerre mondjunk igent arra, hogy miért ne élhetnénk másokért?! Hogy ez a kettő együtt van, és hogy nagyon mélyen átjárjon bennünket annak a fordulatnak a tapasztalata, hogy nem miattatok, hanem értetek.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf