Mk 6,7-13 - Évközi 15. Vasárnap

2012.07.15.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Olvasmány (Ám 7,12-15)

Amacja, Bétel papja ezt mondta Ámosznak: „Látnok! Menj el innen! Menekülj, Juda földjére! Ott edd a kenyeredet és ott prófétálj! Bételben többé ne prófétálj, mert királyi szentély ez, és a királyság temploma!” Ámosz így felelt Amacjának: „Nem vagyok én próféta, sem prófétának fia: pásztor vagyok és fügét termesztek. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: »Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek?«

Szentlecke (Ef 1,3-10)

Testvéreim! Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki Lelkének minden mennyei áldásával megáldott minket Krisztus által. Őbenne választott ki minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy akaratának tetszése szerint Jézus Krisztus által fogadott fiakká legyünk, és magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Őbenne nyertük el vére árán a megváltást és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet teljes bölcsességben és megértésben gazdagon árasztott ránk. Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervet, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban mint Főben egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van.

Evangélium (Mk 6,7-13)

Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.

Vasárnapi beszéd

A krisztusi ember küldetéséről szeretnék szólni, s a küldetésnek nyilvánvalóan van egy megelőző lépése: ez a meghívás. Nem véletlen, hogy itt is ez történik. Azt mondja a szent író, így fogalmazza meg, hogy Jézus magához hívta a tizenkettőt. És azután – hatalmat adva nekik – elküldte őket kettesével. Azért fontos látnunk ezt a kettősséget, illetve hogy a küldetésnek a meghívás az előzménye, mert nagyon sokan vagyunk úgy, és nagyon sokan vannak ezzel úgy, hogy nagyon is szeretjük a meghívásunkat és mindazt a világot, ami a meghívásunk révén az osztályrészünkké válik. Azt is mondhatnánk nagyon egyszerűen, hogy ahogyan Istenhez térünk a megtérésünk révén, akármit is értsünk most ez alatt, tulajdonképpen kialakul egy otthonos világunk Isten és miközöttünk. Vagy Isten és egy közösség és miközöttünk. Tulajdonképpen mindannyian, ahogyan közel kerülünk Istenhez, ki-ki a maga módján és a maga formájával, ez lehetőséget ad arra, hogy valamiképpen megnyugodjunk ott Isten közelében. Hogy otthonra találjunk. Hogy otthonossá váljék számunkra egyfajta gondolkodásmód vagy szemléletmód, egy közösség, egy egyházközség, egy lelkiségi mozgalom, egy pap, akinek a személye fontos valakinek, vagy éppenséggel egy felekezeti hovatartozás, a vallásosságnak különböző megnyilatkozásai, és tulajdonképpen ezek otthonos világot teremtenek a köré a meghívottságunk köré, a köré a megtértségünk köré, ami számunkra olyan nyilvánvalóan nagyon fontos. Igen ám, de talán szabad ezt a kifejezést használnom: a megtérésünk és a meghívottságunk révén azután az otthonosság egyfajta megszokássá is lesz. Egyfajta sajátos rutinszerűséget ölt magára, és nagyon sokan bevackolódnak abba a megszokott és kényelmes és otthonos megtértségükbe, amiben már minden olyan nagyon egyértelműen kiszámítható és egyszerű, minden olyan világos és kéznél levő.

Igen ám, csakhogy a küldetés… ellentétben általában a megtéréssel, ami valami negatívból indul el, hiszen a megtérésre azért van szükség, mert elfordultam Istentől, mert van egy rettenetes hiányom, vagy valami szükségletem, amit nem látom, hogy töltődne be. Vagy érzem a bűnnek a súlyát. Vagy keresek és kutatok valamit és végül Istenhez térve találok rá. Valami negatívumból indul a megtérés. A küldetés nem! A küldetés valami pozitívumból indul. Ez azt jelenti, hogy a keresztény ember, amikor a küldetésére vállalkozik, tulajdonképpen valami otthonosat kell elhagynia. Valami pozitívan jót. Valami olyasmit, amibe már bevackolta magát. Amit már olyan otthonossá és magától értetőtővé, sok szempontból kényelmessé tett maga számára. Ezért aztán nagyon sokan tulajdonképpen… vannak meghívottak, és nem engedik a küldetést. Mert a meghívottság kényelmes világában megmaradnak, és a küldetésnek a kényelmetlenségét nem szívesen vállalják. Az első gondolat tehát így szól, hogy a küldetés azzal a lépéssel indul, ahogyan valami megszokottat, otthonosat, valami számunkra megnyugtatót hagyunk a hátunk mögött.

Aztán a második, hogy egyáltalán mit gondolok én arról, hogy ki az, aki a küldetést elnyeri vagy megkapja. Utalhatnánk az elhangzott szentírási részekre is egészen bőségesen, de mondhatjuk azt egyszerűen, hogy az átlagember kapja a küldetést. A leghétköznapibb ember. A legközönségesebb ember. Mi! Mi! A hétköznapi átlagember, akiben semmi rendkívüli nincsen. Éppenséggel a semminek látszókat választja ki Isten, ahogyan szintén a Szentírásból ez hallható. Tehát egyáltalán nem szükséges valamiféle rendkívüliséget keresni magunkban, hogy azzal aztán igazoljuk azt, hogy igen, minket valóban elküldhetett az Isten. Nincs rá szükségünk. Belenézhetünk a tükörbe, s ha a tükörből egy átlagember néz vissza, akkor minden rendben van. Akkor a küldetésnek a föltételei megvannak. Egy átlagember, egy egyszerű ember, mint bármelyikünk. És aztán itt van egy másik, talán mondhatjuk így, csapdánk is, hogy na jó, rendben, van egy átlagember, jó rendben, van egy hétköznapi bárki, na de akkor elkezdjük keresni azokat a tehetségeinket, adottságainkat, adományainkat, kimunkált értékeinket és erényeinket, amelyekre azt mondhatjuk, hogy na, majd ezek jó hasznunkra lesznek. Majd ezek minekünk nagy segítségünkre lesznek a küldetésben. Nem tudom, hogy emlékeztek-e a tizenkét apostol elküldésére. Szó sincs arról, hogy nekünk keresnünk kellene olyan adottságokat, készségeket, képességeket, amelyek a mi javunkra lennének. Amelyek aztán valahogy majd olyan jó biztonságot, erőforrást jelenthetnének nekünk. Szimbolikusan is érthetjük azt, ahogyan Jézus azt mondja: ez se kell, meg ez se kell, meg ez se, meg ez se, na, meg még az az ötödik se kell! Nincs rá szükséged, hogy azt figyeld saját magadra vonatkozóan, hogy énnekem mi lehetne valami a javamra. Hogy énnekem mire volna szükségem ahhoz, hogy tényleg úgy neki tudjak látni. Hogy ilyesmire nincsen szükségünk.

Másvalamire azonban nyilvánvalóan van, a szent író így fejezi ezt ki, hogy… és hatalmat adott nekik. De nem azért, hogy megerősítsék magukat valamivel, ami aztán az ő életüket tudja valahogyan gazdagítani és táplálni, hanem megerősít bennünket Isten valami olyasmivel, ami egészen nyilvánvalóan mások javára van bennünk. Vagy mások javára kaptuk és azért rendelkezünk vele – a szónak nem is birtoklás értelmében. A következő gondolat tehát így szól. Tulajdonképpen sokkal inkább azt kellene keresnünk: van-e valamink, amivel mások javára lehetünk? Bármi. Van-e valami ilyesmink? És ilyesmije mindenkinek van. Tehát nem a magunk felé való dolgokat kell keresni, amik majd bennünket de jól megerősítenek. Hanem olyasmit, ami mások javára lehet. És ilyennel mindegyikünk rendelkezik.

S aztán a következő. Ahogyan nekilátunk a küldetésnek, akkor természetesen lesznek eredmények, lesznek sikerek és gyümölcsök, és lesznek kudarcok és eredménytelenség és sikertelenség és vereség és értetlenség. És tulajdonképpen a küldetésünknek a kulcsmomentuma, az igazi fordulata a vereségeinkben van. Nagyon nagy szükségünk van, hogy az élet teljes súlya ránk nehezedjen, miközben a küldetésünkben vagyunk. És hogy egészen természetes és kikerülhetetlen módon megsebződjünk. Hogy a küldetésünkben éppen úgy, ahogyan közel merészkedünk a másik emberhez, hogy az ő javára legyünk, természetszerűen az életnek a súlya elkezd bennünket megnyomni. Az életnek a terhei, amiket más emberek hordoznak, és mi csak éppen rátekintünk, ezek elkezdik terhelni a szívünket és megsebeznek bennünket. És egyszer csak valahogy ebben a sebzettségben és az élet terheinek a szemléletében, a szenvedés mélységeinek a fölismerésében nem egyszer egészen el is akad a szavunk. És erre van nagyon-nagyon nagy szükségünk. Tehát nem a sikereink, az eredményeink és a győzelmeink viszik előre az Isten országát, hanem ahogyan a küldetésünkben megsebződünk és megérezzük az emberi életnek a nehézségét és terhét. Erre van nagyon nagy szükségünk.

Ezt a beszédet tegnap este is elmondtam. S bejött a sekrestyébe egy huszonéves fiatal hölgy, és nagyon kritikusan, de nagyon kedvesen azt mondja: én ezt nem értem. Most biztos, hogy akkor nem azért indulunk el, hogy győzzünk, hogy valamit megmutassunk, hogy sikereink legyenek és eredményeket tudjunk fölmutatni? Hát nem ezért? Egy húszéves ember ezért indul el. S hát nagyon rendben is van. Harmincévesen hogyha így látjuk a világot… de jó, hogy így látjuk a világot! Mert ehhez a lendülethez és ehhez a hevültséghez szükségünk van. Miért is? Hát azért, hogy jó nagyot el lehessen majd belőle esni. Jó nagyot! Hogy ne tudjunk olyan nagyon gyorsan fölkelni. Hogy ahogy ott fekszünk a földön harminc, harmincöt, negyven, negyvenöt évesen, ki éppen mikor, hogy akkor éppen – megsebződve a küldetésünkben – rájöjjünk arra, hogy tulajdonképpen most lehetőségünk nyílt arra, hogy megértsük, hogy mi az, amire valójában szól a küldetésünk. Hogy mi az, amire igazán az Isten szánt bennünket. S akkor rácsodálkozunk, hogy eddig azt tudtuk, hogy mit kell tennünk többé-kevésbé. De most egészen mélyen megérthetjük, hogy tulajdonképpen mi is a dolgunk. És ezt a vereségek és a megsebződés nélkül sosem látjuk meg. Ezért aztán ezeknek a vereségeinknek és fájdalmainknak nagyon nagy jelentősége van.

Nagyon sokan a küldetésben járva éppenséggel ennek a fájdalmát nem szívesen engedik magukhoz. Ezért fölszínesek lesznek. Vagy – akár papként is – hivatalnokká válnak. Vagy semmi mást nem tesznek, mint törvényeket mondanak újból és újból és újból mindenki számára. Vagy pedig, merthogy meg akarják kímélni magukat a fájdalomtól… ezért mit tesznek? Hogy volt itt a szentírási szó? Azt mondja: ha valaki nem fogad be benneteket, akkor a lábatokról rázzátok le a port… tanúságképpen számukra. A porlerázás tanúság a többi ember számára, hogy esetleg ébredjen föl. Hogy esetleg csodálkozzon valamire rá. Esetleg rendüljön meg valamitől, amitől érdemes volna megrendülni. De ez kifelé van. És mi van befelé? Hát befelé van a megrendültség. Kifelé lerázom a port a lábamról, befelé pedig megrendülök, hogy ma is eredménytelen volt, amit csináltam. Befelé a megrendültség van! Ezért a megrendültséget kikerülhetjük azzal is, hogy azt gondoljuk, mintha Istennek volna olyan küldetése, hogy szidjunk másokat. Isten egyetlen keresztény embernek sem adott olyan küldetést, hogy szidjunk másokat, hogy okoljunk másokat, hogy kárhoztassunk másokat. Isten ilyen küldetést egyszerűen nem adott egyetlen keresztény embernek sem. De mindezt sokkal magától értetődőbben és könnyebben tesszük meg, mintsem hogy átmenjünk azon a sötétségen, ami éppen a küldetésünknek a lényege. Olyan értelemben lényege, hogy lehetővé teszi, hogy igazán mélyen megértsük, hogy mi is a dolgunk. Nemcsak hogy mit kell tennünk, hanem hogy mi is a dolgunk.

A régiek erre azt a kifejezést használták, hogy engedelmesség. Sőt, egészen idáig ment a szent szerző, azt mondja: Krisztus a szenvedésből engedelmességet tanult. Valamit azért itt még ki kéne mondani. Egészen más ez a fajta engedelmesség, amit úgy is megnevezhetnénk: valaki nagyon mélyen megérti, hogy mi a dolga ezen a világon. S egyszerűen nekiáll azt tenni. Ezt nevezhetjük engedelmességnek. Ez egyáltalán nem az, mint amikor valaki még a vackának a melegéhez ragaszkodik, és tulajdonképpen az a fajta engedelmesség, amit ő gyakorol, inkább csak tekintélytisztelet. Egészen más, hogy valaki tekintélytisztelettel éli az életét, vagy az élet krízisein keresztül átmenve nagyon mélyen megértette, hogy mi a dolga, és azt cselekszi. A kettő nem ugyanaz. Nem ugyanaz krisztusi értelemben engedelmesnek lenni, vagy egyszerűen csak tekintélytisztelőnek lenni, urambocsá’ akár szolgalelkűnek vagy megalkuvónak vagy kényelemszeretőnek. Az nem ugyanaz.

Egy nyolcvanéves néni, miután meghalt egy-két éve a férje, odaállt elé a fia – ő se volt már akkor fiatal – és-azt mondja: hát, anya, én azt gondolom, neked a legbiztonságosabb, a legjobb az lenne, hogyha bemennél abba a nagyszerű idősotthonba. S akkor ez az idős néni egy picit elgondolkodott és azt mondja: fiam, tudod, az életem első harminc évét úgy éltem, hogy arra figyeltem, mit mondanak és mit akarnak a szüleim. És én azt úgy nagyjából meg is tettem, beleértve a házasságkötést is. És azután pedig a férjem mondta meg úgy nagyjából, hogy mi hogyan legyen. Most elém állsz, és most azt kínálod föl nekem, hogy most te, a fiam mondd meg, hogy mi hogy legyen. Édes fiam, hadd gondolkodjam el azon, hogy ennek hogy kéne most lennie!

A küldetésünket elkezdeni lehet nyolcvanévesen is. Ez az asszony éppen nyolcvanévesen lát neki. Lehet kilencvenévesen is. Életkor nem akadály. Átlagemberség nem akadály. Különleges tehetség hiánya nem akadály. Nagyon-nagyon sok minden egy kicsit sem jelent akadályt az utunkban. Szívből kívánom nektek, hogy esetleg hazatérve olvassátok el az evangélium folytatását.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf