Mk 6,30-34 - Évközi 16. Vasárnap

2012.07.22.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Olvasmány (Jer 23,1-6)

Ezt mondja az Úr: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm juhait.” Ezért ezt mondja az Úr, Izrael Istene a pásztoroknak, akik népemet vezetik: „Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, s nem törődtek vele. Nos, nekem majd gondom lesz rátok, mégpedig gonosz tetteitek szerint” – mondja az Úr. „Nyájam maradékát viszont magam gyűjtöm össze azokból az S országokból, ahová elűztem őket: visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak. Pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket: nem félnek és nem remegnek többé, és egy sem vész el közülük” – mondja az Úr. „Íme, jönnek napok – mondja az Úr –,amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz az országban a jogra és az igazságra. Az ő napjaiban megszabadul Juda, és biztonságban él Izrael. Ez lesz a neve, amelyen szólítják: Az Úr a mi igazságunk.”

Szentlecke (Ef 2,13-18)

Testvéreim! Ti, akik egykor „távol” voltatok, Krisztus Jézusban most „közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő a mi békességünk, aki a kettőt (Izraelt és a pogányokat) eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében. A törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel együtt érvénytelenítette. Mint békességszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.

Evangélium (Mk 6,30-34)

Abban az időben az apostolok összegyűltek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.

Vasárnapi beszéd

Múlt vasárnap szóltunk és elmélkedtünk azon, hogy hogyan írhatjuk le a küldetésünket, vagy azt, ahogyan elmélyül bennünk és rátalálunk a valódi küldetésünkre. Hogy mi is történik akkor elsősorban mibennünk itt belül. És a mai vasárnapon – éppen az evangélium kapcsán – talán megtehetnénk azt, hogy most nem annyira a belső folyamatra figyelünk, ami a küldetésünk kibontakozása révén megtörténik velünk, hanem sokkal inkább – maradva a küldetés témájánál – hogy hogyan jelenik meg a küldetésünk a kapcsolatainkban, a viszonyainkban, beleértve az Istenhez fűződő kapcsolatunkat, egymáshoz fűződő kapcsolatunkat, és az azokhoz fűző vonatkozásainkat, akik felé a küldetésünk vonatkozik. És akkor tulajdonképpen talán egy picit úgy túl fellengzősen mondhatjuk azt, hogy itt a mai evangélium egy ötlépéses mintát, egy ötállomásos modellt kínál föl számunkra.

Gyorsan megnevezem ezeket a pontokat.

  • Az első: összegyűlni Jézus körül.
  • A második: elbeszélni mindazt, ami a küldetésünk során a tapasztalatunkká lett.
  • Azután: megpihenni egy kicsit.
  • Aztán: engedni, hogy megessen a szívünk másokon.
  • És végül pedig: valamiképpen cselekvőképesen rendelkezésére lenni azoknak, akikkel kapcsolatban megesett a szívünk.

És aztán nyilván, ahogyan cselekvőképesek vagyunk, és teszünk valamit, ahogyan Jézusra vonatkozóan ez így hangzott: „és sok mindenre kezdte őket tanítani”, utána megint jön az első lépés: összegyűlni Jézus körül. Beszámolni arról, mi történt, megpihenni egy kicsit, engedni, hogy megessen a szívünk, és aztán az utolsó lépés: megint cselekedni valamiképpen őértük.

Nézzük mindegyiket, csak egy-egy gondolatot hozzáfűzve. Először is, azzal kezdődik a küldetésünk, amennyiben azt a viszonyainkban, a kapcsolatainkban látjuk megvalósulni, hogy „összegyűlni Jézus körül”. S mind a két résznek van jelentősége. Mert mit jelent ez, hogy összegyűlünk? Mindegyikünknek meglesz a maga tapasztalata, a maga élménye. És tulajdonképpen mi mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy egyoldalúak legyünk. Akár még a szélsőségességre is hajlamossá válhatunk. Mindenesetre a teljességet egyikünk sem birtokolja. Többé-kevésbé egyoldalúak vagyunk. És ezért, ahogyan összegyűlünk egymással, ez lehetőséget ad arra, hogy kiegyenlítődjenek a saját egyoldalúságaink. Hogy lássuk, hogy az másképpen is lehet. Hogy valamiképpen a közösségnek az egységével a saját egyoldalúságaink is kiegyenlítődésre kerüljenek. És az se mindegy számunkra, hogy ki körül gyűlünk össze. Hogy egyszerűen csak összegyűlünk, vagy valaki körül gyűlünk össze. Nagyon határozottan Jézus körül gyűlünk össze. Ami azt jelenti, hogy számunkra ő egy eligazodási pont. Egyrészt abból a szempontból, hogy van honnan elindulni. És van hova visszatérni. Tehát tudunk honnan elindulni, és tudunk hova visszatérni. És ezen túl pedig olyan értelemben is eligazodási pont, hogy egy olyan világban, amelyben egyre inkább minden ember szabadon dönthet arról, hogy miről mit gondol, azért számunkra mégiscsak, mondjuk, ha föltesszük azt a kérdést, hogy mi az, hogy szeretet, akkor nekünk van hova visszatérni. Van hova visszanyúlni. Mégpedig aztán a cselekvésünket meghatározóan, előremutató módon, és például azt mondani: számunkra a szeretet az, ahogyan Jézus szereti az embert. Jó nekünk, hogy van honnan elindulni, van hova visszatérni, és hogy van egy eligazodási pontunk.

Az első gondolat tehát ez: összegyűlünk, hogy az egyoldalúságaink valamiképpen kiegészülésre tudjanak találni. És azért is, hogy újból és újból ezt a számunkra nagyon fontos személyes eligazodási pontot az életünkben újból és újból tudatosítsuk. Ebből a szempontból számunkra Jézusnak nemcsak a tanítása fontos, mint eligazodási pont. Ebből a szempontból fontosabb az, ahogyan Jézus élt és ahogyan cselekedett. És ennél még fontosabb: Jézusnak a személye, mint alapvető eligazodási pont. Már csak azért is, mert a tanítását aztán megint mindannyian a magunk egyoldalúságai alapján szívesen értelmezzük. Jézusnak a tetteit sokkal kevésbé lehet a magunk sarkossága alapján így vagy úgy mondani. De ebbe most nem is akarnék belemenni mélyebben. Ez tehát az első: összegyűlni Jézus körül.

Aztán a második: megosztani azt, ami történt velünk. Nyilván, hogy az egyoldalúságaink kiegyenlítődjenek, nagyon jó, ha halljuk a társaink beszámolóját. Hogy amit mi megéltünk, ő azt hogy élte meg. Hogy nekünk valahogy valami eredményes volt. És lehet, hogy másképpen is eredményes tud lenni. És lehet, hogy valakinél eredményes volt valami, és ugyanaz eredménytelen volt másoknál. De azután nagyon nagy lehetőségünk beszámolni arról, hogy mi történt velünk arra nézve is, hogy ahogyan beszámolunk és elmondjuk a történeteinket, ez lehetőséget ad két dologra: az egyik, hogy mélyebben megértsük, hogy mi történt velünk. Hogy elmélyüljön bennünk az, hogy Isten hogyan volt velünk, miközben a küldetésünkben voltunk. A másik pedig: hogy miközben nemcsak az egyoldalúságainkat hordozzuk, hanem éppenséggel a gyöngeségeinket is, a különböző élethelyzetekben nem biztos, hogy sikerült mindig a legmegfelelőbb válaszokat megtalálni. Vagy a legmegfelelőbb kezdeményezésre rálelni. Ez azt jelenti, hogy ahogy visszanézünk, jóindulattal tekinthetünk a múltra. Ez nagyon nagy lehetőségünk. Hogy amikor ott és akkor benne voltunk egy helyzetben, lehet, hogy elsodort egy indulat, elsodort egy gondolat, egy ösztönkésztetés vagy bármi más. És ahogy most visszagondolunk, most egy megértéssel és egy jóindulattal tekinthetünk bárkire, akire utunk során rátaláltunk.

Aztán a harmadik. Jézus azt mondja a tanítványoknak: „pihenjetek meg egy kicsit”. Olyan nagy dolog az, hogy ezt megengedhetjük magunknak! Hogy tudhatjuk, hogy az erőink végesek. Ezért a szó szoros értelmében megbecsülhetjük magunkat. Egyrészt nagyra értékelhetjük magunkat, értékelhetjük magunkat abból a szempontból is, hogy kifogyhatatlanul Isten gyermekei vagyunk és maradunk. De megbecsülhetjük magunkat abból a szempontból is, hogy mi az, amit bírunk és mi az, amit nem. Hogy mi az, amit hosszú távon bírunk és mi az, amit rövid távon bírunk. Hogy tulajdonképpen megbecsülhetjük, hogy mire vagyunk képesek és készek, és mi az, amire nem. A harmadik gondolat tehát arról is szól, hogy szabad magunkat megbecsülni, és közben pedig – erről sok szó esett az elmúlt hetekben – másokra irányított életet élni. Mert de sokan vannak… megbecsülik magukat, s fütyülnek másokra. S aztán olyanok is vannak, hogy nagyon igyekeznek mások javára lenni, de nem szeretnek élni és nem becsülik magukat. Mi szeretnénk a középúton járni: megbecsüljük magunkat, szeretünk élni, és másokra irányítottan létezni.

Aztán a negyedik. Azt mondja a szerző: „és akkor Jézusnak megesett a szíve ezeken az embereken”. Az ószövetségi gondolkodás szerint a szív a személyiség középpontja. Amikor én – valamelyik televízióban vagy az utcán járva – látok egy elesett embert, vagy egyszer csak szembesülök valami emberi nyomorúsággal, könnyen gondolhatom azt, hogy most megesett a szívem azon, akit láttam. De ez nincs így. Csak a gyomrom esett meg rajta. Mikor összerándul a gyomrom, vagy úgy egyszer csak egy szánalom erőt vesz rajtam, vagy könnybe lábad a szemem, ez még nem a szív. Ez még csak egy érzés. Ebből a szempontból érdemes volna nem szebbé festeni az önmagunkról alkotott képet. Az, hogy képesek vagyunk érezni az emberi nyomorúság láttán, az még csak azt jelenti, hogy emberek vagyunk. Hát hála Istennek! Legalább vannak érzéseink! De attól, hogy föl-föltör bennünk egy érzés, egy érzelem, még nem esett meg a szívünk rajta. Mert a szív az emberi személyiség középpontja. Ezért ha a személyiségünknek a középpontjában valami történik, az kihat az egész személyre. Kihat az életére, a cselekvésére, pontosan úgy, ahogy Jézusnál is történik. Megesik a szíve ezeken az embereken, és ebből cselekvés fakad.

Dévény Anna jutott eszembe. Hogy melyikünk az, aki egy görcsbe torzult kis csecsemőnek a teste láttán valahogy ne érezne valami együttérzést, szánalmat, vagy valamit ne érezne?! Hát mindegyikünk érez valamit. De ő nemcsak érez valamit, hanem ő a szívében megrendült. Valamikor megesett a szíve ezeken a pici babákon, és ebből egy egész életút fakad. Érdemes látni tehát a különbséget, hogy mi az, amikor megesik a gyomrunk, a zsigereink úgy-úgy valamit mondanak nekünk, egy érzelmet előhoznak, és mi az, amikor a szívünk esik meg valakin. Mert abból egy élet fakad. És aztán valóban ez is történik, hogy „sok mindenre tanítja őket”. Itt nem a tanításon van talán a hangsúly, hanem a cselekvésen. Elnézést, hogy most szinte minden héten visszatérek ide! De talán érdemes Philip Zimbardo-nak a gondolatait ideemelni, csak egy-egy mondat erejéig, aki azt mondja – hiszen erre utaltunk a múlt héten is –, hogy „a hős az átlagemberből lesz”. A hős az az átlagember, aki rendkívüli dolgot tesz. És két titka van. Azért jó, ha tudjuk! Az egyik, hogy ott is cselekvőképes marad, ahol a többség már nem cselekszik. A második: ott is képes másokra irányítottan élni, ahol a többség már csak magával törődik. Tulajdonképpen ez a kettő. Mondhatnám ezt: ilyen egyszerű! De attól még nem könnyű.

És akkor befutottuk ezt az ívet, ami a küldetésben járó keresztény ember modellje, hogyha a kapcsolatai szempontjából nézzük őt. Tehát: összegyűlni Jézus körül, azután megosztani, elbeszélni azt, ami történt velünk, azután megpihenni egy kicsit, aztán engedni, hogy a szívünk megessen valakin vagy valakiken, és aztán cselekedni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf