Jn 6,60-69 - Évközi 21. vasárnap

2012. augusztus 26 – B év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Józs 24,1-2a.15-17.18b)

Aztán Józsue egybegyűjtötte Izrael valamennyi törzsét Szíchembe, összehívatta a véneket, a fejedelmeket, a bírákat s az elöljárókat, s amikor azok odaálltak az Úr elé, így szólt a néphez: ,,Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: A folyóvízen túl laktak eleinte atyáitok, Táré, Ábrahámnak és Náchornak atyja és más isteneknek szolgáltak. Ha azonban rossznak látjátok, hogy az Úrnak szolgáljatok: választhattok. Válasszátok ma, ami tetszik, kinek akartok inkább szolgálni: azoknak az isteneknek-e, akiknek atyáitok szolgáltak Mezopotámiában, vagy az amoriták isteneinek, akiknek földjén laktok: én és házam azonban az Úrnak fogunk szolgálni.' Azt felelte erre a nép: ,,Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat és más isteneknek szolgáljunk. Az Úr, a mi Istenünk. Ő hozott ki minket s atyáinkat Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából, Ő vitt végbe szemünk láttára igen nagy jeleket, Ő őrzött minket az egész úton, amelyen jártunk, s azok között a népek között, amelyek között átjöttünk, s Ő vetett ki minden nemzetet az amoritákkal, ennek a földnek, amelyre bejöttünk, lakóival együtt. Az Úrnak fogunk tehát szolgálni, mert Ő a mi Istenünk.'

Szentlecke (Ef 5,21-32)

Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében! Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek. Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének. ,,Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek' [Ter 2,24]. Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom!

Evangélium (Jn 6,60-69)

Amikor ezt meghallották, a tanítványai közül sokan azt mondták: ,,Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?' Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: ,,Megbotránkoztat ez titeket? Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, lélek és élet. De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.' Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és hogy ki fogja őt elárulni. Majd hozzátette: ,,Ezért mondtam nektek: Senki nem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.' Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele. Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: ,,Talán ti is el akartok menni?' Simon Péter azt felelte: ,,Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.'

Szentbeszéd

Mondják: „Kemény beszéd ez! Ki hallgatja?” Olyan természetes az, hogy amikor Jézus elénk lép, vagy a szívünknek egy mély hangját meghalljuk, akkor az nem egyszer olyan kemény beszéd jellegű, hogy nincs olyan túlságosan jó érzésünk, amiképpen azt meghalljuk. Hogy éppenséggel nem tölt el bennünket valamiféle megnyugvással, sokkal inkább egyfajta kihívással, vagy nyugtalansággal. Kemény beszéd az, márpedig azért kemény beszéd, nem mintha önmagában a beszéd kemény lenne, az ember füle számára kemény, az ember szíve számára kemény. Nem kemény az, csak nem vagyunk hozzászokva. 1. Tulajdonképpen egész egyszerűen mondhatjuk azt, mi mindannyian elég gyarló emberek vagyunk, gyöngék vagyunk. A valóságot, az élet egészét csak töredékesen tudjuk föltárni, megérteni, és élni benne. Hogy volna a birtokunkban a teljes igazság, hogy még az alapján élni is tudnánk! Nyilvánvaló, roppant töredékesek és esendőek vagyunk. Ezért aztán amikor Jézus egyszerűen csak mondja azt, ami van, ez sokszor olyan kemény nekünk, azt se tudjuk, hogy mit kezdjünk vele. Tehát nagyon érdekes, már ahogyan hangzik a szó is, tulajdonképpen nem a beszéd kemény, mi vagyunk puhák. A szónak sajátos értelmében az egyenes beszéd, az egyenes szó, a fény pont úgy – Egészségedre! – mint ahogy Pál apostol, amikor a megtérése élményét éli át, hogy az az egyszerű fény, ami az Istenből árad, hát ő aztán egészen megvakul tőle, nem bírja a szeme. Szóval mondhatjuk természetesen ezt így: „Kemény beszéd ez.” Reálisabb, ha azt mondjuk: „Nem kemény az, gyöngék vagyunk hozzá. Nehezen bírjuk, nehezen viseljük.” Ezért aztán védjük is magunkat Jézustól, meg a beszédjétől egész természetes módon, és ráadásul nagyon sokszor nem is tűnik föl, hogy védjük magunkat. Márpedig nyilvánvalóan, hogyha elég erősek lennénk, nem kéne annyira védeni magunkat. De miért volnánk elég erősek? Ezért védjük magunkat. Éppenséggel az életnek rengeteg területéről ismerhetjük azt, amit ezzel a kifejezéssel szoktak megnevezni, hogy „Ellenállás”. Hogy egyszer csak úgy föltámad bennünk valami érzelmi tiltakozás, valami egészen nem is tudatos belső ellenállás, hogy „Na ezt nem! Ezt ne kelljen fölfogni! Ezt ne kelljen megérteni! Ezzel ne kelljen szembesülni!” De sok minden olyan van, amivel szemben egy természetes önvédelmet alakítottunk ki, mert itt belül valaki, valami úgy döntött bennünk, hogy az túl sok lesz nekünk, hogy az túl nagy kihívás, nem fogunk tudni azzal megbirkózni, vagy ellenállni neki. Pedig az maga a fény, az sokszor az igazság, egy teljesebb valóság, mint amiben éppen élünk. Emlékszem, ahogy pár évvel ezelőtt már emlegettem nektek ezt, elmentem egy továbbképzésre, 4 nap. Jaj, hát az nagyon jó. Az első nap de élveztem. Hát persze, hogy éveztem, mert olyan dolgokat hallottam, amit én is úgy csináltam. Mikor megerősítést kaptam, azt mondtam „Nagyszerű ez a továbbképzés! Hát ide érdemes volt eljönni.” Második nap aki vezette ezt a továbbképzést, elkezdett olyasmit mondani, na egyszer csak előjött a puhaságom. Nem a kemény beszéd, a puhaságom jött elő. Ajjaj-jajjaj! És nem azért, mert az derült ki, hogy valami bűnt követtem volna el. Sokszor az még egyszerűbb. Sokszor egy vaskos bűnt belátni, hogy az bűn, egyszerűbb, mint amikor szembesülünk valami többel, valami mással, mint amit megtapasztaltunk, vagy amit eddig az igazságnak gondoltunk, és annak nyomán végig kell néznünk az egész életünket, s azt mondani „Te jó ég! Éppenséggel nem azt mondtam, hogy bűnt bűnre halmoztam, de mennyi mindent lehetett volna jobban csinálni. „Hát ennek a fényében de másképp tenném. Jaj, ha ez az eszem akkor lett volna, de mást mondanék, de mást csinálnék, ajjaj-jaj.” És mikor nem egyszer egy-egy beköszönő fölismerésre, ami akár az egész életünk átnézésére fölszólít bennünket, hát hogyne volna természetes, hogy valaki bennünk föllázad és azt mondja „Védd meg magad! Védd meg magad, mert ez nagyon kemény lesz neked!” Az egész életedet most akkor át kell gondolni, át kell nézni. De emlékszem arra, mentem haza a második nap, és tiltakoztam. „Nem, én jól csináltam eddig is. Én nem akarom ezt meghallani. Nagyon okos, jó, de nekem van ezer érvem, hogy én miért csináltam jól.” Így telt el egy nap, így telt el két nap, s aztán a harmadik nap vége felé kezdtem valahogy megerősödni, levegőhöz jutni. Ahh! Kezdtem valahogy meg merni engedni magamnak, hogy egyáltalán ezzel a szemponttal szembesüljek. Most visszagondolok, azt mondom „Két nap. De olcsón úsztam meg. Csak két nap szenvedésembe került.” Hát van, amit két évig, húsz évig hordozunk, de úgy, hogy még a szenvedésbe bele se merünk nyalni, annyira távol tartjuk magunkat attól a fölismeréstől, mert annyira fájna. Az első dolog így szól: „Kémény beszéd ez! Ki hallgatja?” Nem a beszéd kemény, puhák vagyunk. A puhaságunkban, az önvédelmünkben sokszor nem is tudatosan ellenállunk annak, hogy igazzá legyünk. A szónak nagyon teljes értelmében, nem csak erkölcsi értelmében. S mi marad akkor hátra? Megpróbáljuk bizonygatni az igazunkat. Igazolni az igazunkat. Esetleg erőket fordítani arra, hogy az igaz voltunkat megmutassuk, és valamiképpen igaznak látszódjunk mások előtt, mert akkor – úgy gondoljuk – fogunk tudni tovább élni. Az első dolog, az életben nem egyszer jön egy pillanat, amikor egy kihívás elé kerülünk, és egy döntéshelyzetben találjuk magunkat. Most akkor igaz leszel, vagy igazabb, mint eddig voltál, vagy pedig megpróbálod igazolni a magad igazát? Megpróbálod fönntartani az igaz voltod látszatát? Ez nem egyszer nagyon éles döntéshelyzetbe hoz bennünket. Aztán a második. Az örök élet igéi nálad vannak, hát hova menjünk, Uram? Tulajdonképpen egyvalaki volt ebben a világban, aki mindig az élt mellett döntött: ez pedig Jézus. Nekünk nem sikerül mindig az élet mellet dönteni. Akkor se, ha azt gondoljuk, hát most az élet mellett döntöttünk. Meg sokszor mi mellett döntünk az élet helyett? Így mondathatnám: fönntartjuk magunkat. Valamiképpen úgy döntünk, hogy legyen az, maradjon annyi, hogy magunkat valahogy fönntartjuk. Magunkat valahogy megtartjuk. Ez most elég lesz nekünk. Akkor van csak jaj, ha azt gondoljuk, hogy ez az élet melletti döntés. Emlékszem, hogy ezt a történetet elmondtam, de talán mondhatom még egyszer, mert egy jó történetet, egy példabeszédet is de sokszor elmondunk! Kicsi fiú, 8-9-10 éves, 1944 vége, kivezénylik őket a marhavagonokhoz, a peronon áll ez a gyerek. Elszakították az édesanyjától, és vár arra, hogy a többiekkel együtt vagonokba rakják, és vigyék őket el. A kisfiúnak van egy tarisznyája, és a tarisznyába az édesanyja beletesz egy nagy cipókenyeret még az utolsó pillanatban, hogy elszakították őket egymástól, azt a kenyeret, amit maguknak szánt, odaadta a kisfiúnak. Legyen nála! Ott a kisfiúnál a nagy cipó, jött benne egy gondolat, hogy ez nem lesz jó, hogy innen menekülni kell. Hogy akik engem az anyámtól elválasztottak, azoktól menekülni kell. És akkor jön gy dilemma. Ha megtartom a cipót, nem tudok futni. Nagy a cipó. Túl nagy. Éppenséggel amíg a cipó van, addig a megélhetésem biztosítva van. De nem lehet tőle menekülni. S a kisfiú hoz – ki tudja honnan – egy döntést, és: le a tarisznyát a nyakából, le a cipót. És amikor úgy lája, hogy az őrük nem figyelnek eléggé, akkor nekiindul. És üldözik, és lőnek utána, de el tud menekülni. Visszaemlékezett erre a helyzetre, és elmondta ezt a történetet, hogy ott és akkor „micsoda döbbenetesen nehéz döntés volt számomra az, hogy az anyám adta cipót ott kell hagynom, hogy élhessek”. Nemegyszer tehát a döntéseinkben, mikor azt gondoljuk, az életet választjuk, néhány nagyon éles helyzetben nem az életet választjuk, hanem hogy valahogy fennmaradjunk. Ezért merhetjük azt mondani, hogy egyvalaki van, aki mindig következetesen az élet mellett döntött: Jézus. És hogyha ez így van, akkor azért szíven talál bennünket, hogy miközben ő mindig az élet mellett döntött, a szónak ebben az értelmében döntött. Ezért aztán egyszer nagyon éles ellentétbe kerül bennünk egy döntéshelyzet, egy kihívás. Most az élet mellett döntünk, vagy egyszerűen csak fenn akarjuk magunkat tartani. Mikor Jézus azt mondja: nézzétek, a test nem használ semmit – ez nem a test lebecsülése, hanem erről van szó. Hogy a test szimbolikusan kifejezi azt, hogy valaki az életet azonosítja azzal, hogy valahogy fönntartani magunkat. Valahogy napról napra, akármeddig, amíg csak élünk ebben a világban, valahogy fönntartani magunkat. Az energiánkat ebbe fektetjük, na és akkor az élet mellett döntöttünk. És nincsen így. Hanem amellett döntöttünk, hogy valamiképpen magunkat fönntartsuk. De nem az élet mellett. A második gondolat tehát így szól: Jézus azt mondja, a test nem használ semmit – ez nem a test elítélése, vagy megvetése, hanem ennek a megvilágítása, hogy az élet mellett döntünk-e, ami sokszor nagyon nehézzé teszi az életet, vagy pedig csak egyszerűen fönn akarjuk magunkat holnap is tartani. A harmadik: mi hittünk benned! – mondja Péter. De nem könnyű. Egyáltalán nem könnyű hinni Jézusban vagy Istenben. Ezért nagyon sokszor szívesen inkább csak biztonságba húzódunk. Hit helyett biztonságba húzódni. Miért olyan kihívás számunkra hinni Istenben? Azért, mert amikor nekilátunk hinni Istenben, megtesszük a hitnek a döntéseit, vagy tettei, akkor abban mindig, nemcsak hogy kockázat van, hanem mindig – a kockázat miatt is – benne van a vereség lehetősége. És most nagyon finoman fogalmaztam. Ugyanis amikor a hitnek a tetteiben vagyunk, akkor olyan döntéseket hozunk, és olyan életúton járunk, ami egyrészt kockázatos, másrészt pedig természetszerűen el is fogunk néhányszor bukni. Hiszen a hitünk révén megpróbáljuk Istenre bízni magunkat. Ami néha sikerül, és néha nem. Ezért aztán van két út, kétféle ember, akinek nehéz az Istenre bíznia magát, Az egyik aki kudarckerülő. Aki kerüli a kudarcot: jaj, csak vereséget ne szenvedjek! Jaj, csak valami ki ne derüljön, hogy hibáztam, rosszul csináltam, gyöngének bizonyultam, hogy bűnt követtem el gyöngeségemben. Aki úgy él, hogy jaj, csak kudarc ne legyen, csak vereség ne érjen! Mélyen a lehetőségei alatt fog élni. De van egy másik csoport is, akik a győzelemnek a megszállottai. Ők mindig csak győzni akarnak, és győzni szeretnek. Ők sem tudnak a hit alapján élni. Ugyanis amikor valaki a hit alapján él – most már talán merhetjük végigmondani a mondatot – törvényszerűen jó párszor el fog bukni. Valamilyen értelemben, valamilyen módon vereséget kell, hogy szenvedjen. Ez a természetes. Ez a hit rendjéből adódó természetes következmény. Mert hiszen ha valaki a győzelemre van beállítva, mit csinál? Leül, a saját erőforrásait szépen átgondolja, összegyűjti, s olyan célt tűz ki, amit el tud érni. Amikor a hitnek a döntéseit hozzuk, olyan célokat tűzünk ki magunk elé, amelyeket saját erőnkből nem tudunk elérni. Akkor miért ne szenvednénk néha vereséget? Szenvednünk. Ezért aki csak a veresége szeretné elkerülni, vagy állandóan győzni akar, észrevétlenül a hit útjáról le fog lépni. Nem véletlen, hogy Jézus hozzáteszi ezt a gondolatot: nézzétek, hát azok követtek engem, akiknek Isten ezt megadja. Ez nem azt jelenti, hogy Isten kiválaszt egyeseket, őnekik megy, ők sikeresek, a győztesek – másoknak nem, ők az örök vesztesek. Éppen nem erről van szó. Hanem, hogy a hitünk révén az életünkben mindig meg fog jelenni valami kegyelemszerű. Valami, ami néha engedi, hogy a dolgok menjenek, és néha nem engedi. És néha akkor sem engedi, ha mindent megteszünk, és néha egyszerűen belátjuk: na, nem sikerült mindent megtenni. A negyedik: az sem könnyű helyzet, és kemény beszédnek hangzik számunkra, hogy „hát ti is el akartok menni?”. És Péter azt mondja: nem, Te vagy az Isten szentje. Nemegyszer az élet megint kiélez bizonyos helyzeteket. Most valamit választunk, vagy valakit? Valakit vagy valamit? A valamit választásban mindig valami olyan szerepel: „Igenis, Uram, Istenem, én akkor követlek Téged, megyek a hit útján, de még előbb”. Ezt így lehetne a legegyszerűbben mondani. De még előbb az egyetemet azért befejezem. Még azért itt most három négy gyerek, még most ővelük. Most még azért a karrier. Most még azért… Még előbb… De sokszor megkísért bennünket ez a gondolat: még akkor előbb és aztán majd utána. De akkor megszületnek az unokák. Na akkor életünk végéig, a földi pályafutásunk végéig megvan a föladat. Ezért mindig mondhatjuk azt, hogy na, még akkor előbb… Ez azt jelenti, hogy a személy helyett, Isten helyett valami eszközszerűt választunk. Valami útszerűt. valamit, ami valami föltétel, valami eszköz, valami, amire még szükségünk van, hogy majd utána… És elmegy az élet. De nagy dolog, amikor azt tudjuk mondani: nem, hagyjuk most. Ha már volt valaki életében szerelmes, az jó. Mert akkor van tapasztalat arról, hogy milyen az, amikor egyszer csak feljön egy gondolat, és érzések követik, és a gondolatban ez fogalmazódik meg: Veled a világ végére is elmennék. Erről van itt szó. Azt mondja: nem érdekelnek most a föltételek, nem azért, mert nincsenek – vannak. Nagyon komoly föltételek vannak, eszközök vannak, ez mind realitás. De ha elpusztul bennünk az a gondolat, hogy Istenem, veled bárhova! Veled bármit! – Ha ez a gondolat, ez a készség teljesen kivész bennünk, akkor az, amit Jézus mond, túlságosan kemény beszédnek fog hangzani. Túlságosan keménynek. Pedig nem kemény az, nem túl világos, hanem érzékeny a szemünk, gyönge a testünk. Ezért aztán – és ez a záró néhány mondat – azokat az értékeinket, kincseinket érdemes nagyító alá helyezni, melyeket nem szívesen teszünk mérlegre. Mert hiszen éppenséggel igazolni magunkat, igaz embernek a látszatát tartani és fönntartani nem egy bűnös dolog. Biztonságba vonulni és helyezni magukat sem egy bűnös dolog. Éppenséggel az sem egy bűnös dolog, hogy fönn akarjuk tartani magunkat, hogy föltételeket, eszközöket, útszerű dolgokat igyekszünk kimunkálni. Miért volna bűnös dolog? De az életnek lesznek kulcspillanatai, amikor akadályt jelentenek köztünk és Isten között. De nagy dolog az, hogyha néha, kivételes, áldott, megszentelt pillanatokban közel merünk engedni magunkhoz valamit, valakit, és meg merjük engedni magunknak azt, hogy megrendüljünk. De nagy dolog ez! Ezért a mai napon azt kívánom, szívből, mindannyiunknak, hogyha semmikor máskor, de az élet úgy adja, hogy meg tudnánk rendülni valamin, és az aztán tudna bennünk dolgozni, közelebb vinni Istenhez, legyünk bátrak!

Lejegyezte: piarista ifjúság