Bevezetés, mottó Kérdések az előző évad végéről

Bevezetés: A sebzettségeink

Most akkor menjünk, menjünk a témánk felé, de kérdésekre kell válaszolnom, nem felejtettem el. 11-et beszéltünk át múltkor, és nagyon… nem hagyhatom így, hogy ti kérdeztek, most direkt eljöttetek ide, és akkor én meg csak „Séma…” Úgyhogy kérdések. De egy picit, hogy, hogy hangolódjunk. Hogy… hahh… akármennyire is fájó számomra ez a fölismerés, nem tudom eltávolítani magamtól azt, hogy tulajdonképpen amióta egész szabadon a választásainkkal ki tudjuk fejezni azt, és meg tudjuk élni, hogy tulajdonképpen hogy is gondoljuk, hogy az jó, s persze aztán 10 év múlva rájövünk, hogy „Te, hogy kerültünk mi ide?” Hogy tulajdonképpen minél sebzettebbek vagyunk, és mindenki sérült – mondom ilyen kedvesen – tulajdonképpen nyilvánvalóan a sebzettségeinkből indíttatva is keresünk társat – ugye hát ez a nagy témánk. Hát miért, hát pont ott ne számítana a sebzettségünk, pont ott ne? Mindenhol, de ott nem? Ott lennénk pont nem t’om milyenek? Dehogy is! Ott még ráteszünk két lapáttal. Tehát már eleve a sebzettségeinknek szabad folyást engedünk, úgy találunk párt, vagy úgy nem találunk párt, vagy úgy érjük be valamivel, ami tulajdonképpen nem is jó nekünk már… Akkor utána a sebzettségeinkből adódóan csináljuk azt, amit csinálunk. Akkor egyszer csak eljutunk oda, hogy „Na, szakítsunk! Vége, ez élhetetlen, tűrhetetlen!” Akkor aztán ugyanúgy, adott esetben gyógyulatlanul keresünk egy következőt és csináljuk, úúú, naa. Nagyon nagy teret kaptak a sérüléseink. Ezt szeretném mondani. (08:15)

Még 50-100 évvel ezelőtt is egy olyan kultúrában éltünk, ahol a kultúrának szabályai, hagyományai, normái, és egy csomó minden tulajdonképpen ha tetszett nekünk, ha nem, egy valamiféle, és valamiképpen egy hosszú távú és sok szempontos életmodellt, vagy stratégiát hát néha erőltetett ránk, néha… mhh. Most azonban nagyon gyakran a sebzettségeinknek és a pillanatnak a foglyaivá váltunk. Mindezt persze a magunk módján nagyon szabadságnak éljük meg, és végül „Tulajdonképpen hogy a búbánatba’ jutottunk ide?” Föl is kiálthatnánk, hogy „Ki ment meg bennünket a sebzettségeinktől?!” Ez most a szabadságunk következménye. Ha szabadok vagyunk, akkor a sebzettségeinket is szabadon éljük meg, s azok aztán ki is fejtik a maguk hatását. Na, hehh… (09:25)

A második, ami nekem bevezetésként még nagyon-nagyon fontos. Ezt… hogy. Ezért aztán nem egyszer éppen a legnehezebb élethelyzetekben nem is a társamra, a másikra, a helyzetre, a körülményre, önmagamra adok valami szabad választ, hanem sokszor minél nagyobb az érzelmi teher, a terhelés, annál inkább tulajdonképpen nem a helyzetre válaszolok, hanem a sebzettségemre. A sebzettségemből a sebzettségemre jön valami. Ez biztos érthető nektek. Hmm. Ettől persze – valaki ezt úgy mondta, hogy – mindent megteszünk, hogy összevisszaság legyen bennünk, meg körülöttünk, a rendetlenséget viszont utáljuk. Ugye ez most… Szóval, itt akkor egy fontos mondat, akár olyan mottó gyanánt is, vagy második mottó. Az első, hogy „Hogy a búbánatba’ kerültünk ide?” A második meg valahogy így szól, így tudtam ezt megragadni, hogy… (10:30)

Mottó2: „Bízzunk magunkban, de ne higgyünk magunknak!”

Bízzunk magunkban – az jó, azért az úgy jó – de ne higgyünk magunknak! Bízzunk magunkban, és minél inkább a sérüléseink veszik át a terepet, annál kevésbé higgyünk magunknak. Mert amit érzünk sincs úgy, amit gondolunk, sincs úgy, amit észlelünk sincs úgy, és, és, és… egyszerűen nincsen úgy. Ne higgy magadnak! Bízz magadban, és a sérültségeiddel arányosan ne higgy magadnak! Keress jobbat, akiben érdemes hinni ezekben a helyzetekben! Ténylegesen. Na, jó, jó. (11:15)
„Legyünk jól másoknak is!”

A harmadik, ez, ez is nagyon fontos volt nekem, mert nyáron egyedül hagytatok, és elkezdtem gondolkodni, s ez egy kicsit… ez árt azért most az alkalmainknak. A harmadik valami ilyesmi, hogy, hogy… Ahogyan mennyire fontosnak tartottuk éveken keresztül, hogy az egyes emberről beszéljünk, egyediség. Ugye, és aztán valahogy már annyira egyoldalú volt, akkor elkezdtünk az együttességről, az egyetemességről is szólni. Tarthatatlan volt már ez az egyoldalúság. Most is egy ilyen érzésem lett nyáron, hogy mármost annyit beszélünk arról, hogy jól legyünk, hogy muszáj, hogy ennek a gondolatnak valami kiegészítő párját is megtaláljuk, különben teljesen szét-jól lesszük magunkat. Ú, ezt, ezt nem írom alá. Tehát ha itt idehozzátok, ezt nem. És akkor így pedig arra a mondatra találtam, hogy legyünk jól másoknak is. Legyünk jól ne csak magunknak. Legyünk jól másoknak is! (12:30)

Azért, mert nekem biztos nem pusztán csak az a cél, most akkor úgy nem t’om én, jobban leszünk, jól leszünk, a csoportokat csináljuk, minden… és utána eddig legalább valahogy volt benned valami bajtársiasság, mert őneki se ment, meg neked se. Ugye, legalább akkor egy kicsit támogattátok egymást. Most, hogy jól vagy, elkezdtél fütyülni a többiekre. Na hát ezt, ezt ne! Szóval ettől az összes… komolyan most megint elkezdett a szőröm így fölállni. Az mindig… akkor ilyen érzelmileg megy a lift. Szóval úgy belegondoltam ebbe, hogy valaki eljön, és „Aj, itt fölszedek egy-két dolgot, és akkor hát fütyülök a többiekre!” Ez már egészen ijesztő. Na, tehát ezt így fogalmaztam meg ebben a mondatban, hogy „Legyünk jól másoknak is!” (Jól van, befejeztem. Na nem teljesen, jöjjenek a kérdések! Na, igen. Ne kapkodj, Feri!) (13:30)

Kérdések

(13. kérdés… ott tartunk, az első 12 megvan. )

13. Aszimmetrikus kapcsolatban élek. Én jobban szeretem őt, mint ő engem. Sokszor lepattanok róla. Van-e mit megmenteni? Terápiára járok. Mit tegyek?

Csak így tovább. Most ezt a terápiára értettem. Ez jó, jó, hogy elmentél. Jó, jó, ahh, ahh, jól van, jól van, ez jó. Aztán… úgy hatott rám az őszintesége a kérdésnek. Jó, jó, ez látszik, hogy jó, jó irányba vagy, hogy merted kimondani, meglátni azt, ami veled van. (14:35)

Tudjátok, éppen arra jutottam néhány nappal ezelőtt, mert magamra hagytatok ugye, és akkor csak úgy gondolkozok, hogy milyen fölszabadító tud lenni egy olyan valaki, aki nem tesz semmit se hozzá, és nem vesz semmit se el abból, ami van. Ez olyan, mint az életművészet. Semmit nem teszek hozzá és semmit nem veszek el, csak úgy van, ahogy van. Ugye, hogy azt mondod, hogy „Jaj, olyan fáradt vagyok ma.” Ez így van. De hozzáteszed: „Na nem csoda, a férjem mellett, nem csoda, hogy ide is csak úgy épphogy beestem. Még jó, hogy egyáltalán van ülőhelyem.” Ugye elkezdtél hozzátenni valamit, amit már nem kellett volna. De az is van, hogy elveszel belőle valamit. „Hogy vagy? – Prímán!” Most elvetted belőle azt, hogy nem vagy jól. „Nem, nem vagyok jól.” Előbb jól voltál? Nem tudjuk. Milyen nagy dolog az, milyen üdítő valakivel találkozni, aki nem tesz hozzá semmit, és nem vesz el abból, ami van. Híj! Na akkor! (16:00)

Azért örülök, hogyha valaki kér segítséget, mert ténylegesen van az úgy, hogy elviselhetetlenek leszünk magunknak. Tulajdonképpen erről van szó: elviselhetetlen leszek saját magam számára. Rengeteg…, hosszú ideig próbáljuk ezt át-, áttestálni. „Ha te másmilyen lennél, nem lennék így. Ha te így… Ha te úgy…” Nem veszek el belőle semmit és nem teszek hozzá semmit, azt mondom „Tulajdonképpen nehezen bírom magam. Tulajdonképpen így, ahogy vagyok, így… hát ez nem jó.” Ezek nagyon, nagyon életre való mondatok. Se hozzá nem tettünk, se el nem vettünk. Jó. (16:50)

14. „Nem békét hozni jöttem a földre, hanem kardot, szembenállást…” – Ez mi?

Idézte valaki a szentírást. Hogy ez mi? Az első: van ebben egy nyelvi rész is. Ugye, hogy „nem békét hozni jöttem, hanem kardot” és hogy szembenállást, a gyerek az anyjával, fiú az apjával, mindenki mindenkivel, na, most nem… de hogy ez Jézustól származik, tényleg. Az első… s akkor ugye még hozzátehetjük azt is „aki jobban szereti apját, anyját, mint engem, nem méltó hozzám”. Ugye, ez a kérdés, hogy ez hogy van?

Van ennek egy nyelvi része. Egyszerűen az a nyelvi közeg, föltehetően az az arámi nyelv, ahogyan Jézus a maga világában beszél, nem alkalmas arra, hogy sokféle árnyalatot kifejezzen. Tehát például azt, hogy „jobban szeretni”, azt csak valami ellentétbe állítással tudja kimondani. Ennek aztán a nyelvi lecsapódása egy csomó nehézséget okoz, hogy hogyan értsük, vagy hogy értelmezzük. Ez az egyik, azért ezt érdemes tudni.

A másik, ami inkább ennek a belső logikája. A szüleink nagyon sok mindent adnak nekünk, és nagyon sok mindent kaptunk tőlük, jót és rosszat, hideget-meleget. de kétség kívül, ahhoz, hogy saját magunkra tudjunk találni, valamennyire fontos, hogy el tudjunk tőlük távolodni. Nem egyszer a legbelsőbb hang ahogy szól, hogy „Tedd ezt!”, hogy „Csináld azt!”, vagy „Élj így!”, vagy „Ez nem jó.”, az ellentétbe kerülhet azzal a családi örökséggel, hagyománnyal, a család belső világának a dolgaival, amibe belenőttünk. Egyetlen család sem tökéletes, egyetlen nagy család sem tökéletes. Erről sokat beszéltünk 2 évvel ezelőtt év végén. Mindig egyoldalúságok vannak, családi ars poetica-k és mindig valami az árnyékba kerül. Nem egyszer ahogyan egyáltalán felnőttek akarunk lenni, vagy egy belső hangot megtalálni, ez törvényszerűen, törvényszerűen, kikerülhetetlenül valahol ütközni fog valami családi hagyomány, -kultúra világgal. Kikerülhetetlenül, mert a szüleink egyoldalúak. Mikor működik egy család, még egyoldalúbb. Sokszor ez derül ki, hogy akkor még sarkosabbá válik valami. Tehát ez az ütközés nem kerülhető ki se akkor, ha felnőttek akarunk lenni, se akkor, hogyha a belső hangunk alapján szeretnénk élni – nem kerülhető ki.

Ezért ezt a feszültséget nem lehet elsimogatni, és nem is érdemes. És látjuk, hogy akik ezt a feszültséget, hogy saját magukra találjanak, vagy hogy a belső hang alapján éljenek, ezt el akarják simogatni, ennek mi szokott a legklasszikusabb tünete lenni? Az, hogy valaki vesztegel. Nem hoz meg döntéseket. És miért is nem? Általában a válasz nagyon egyszerű. „Azért, mert nem akarom, hogy anyának fájjon, egyszerűen nem akarom. – Nem akarom, hogy apa szomorú legyen. – Nem akarom, hogy nagyi még meghaljon.” Ugye, a fantáziánk végtelen. És akkor mi történik? Most így mondom: megpróbálunk úgy leszakadni, hogy a szakadás fájdalma ne érkezzen meg. Hát nem lehet valamiről leválni, sőt… (21:00)

Most eszembe jutott… van egy horgász valamelyik adón. Nagyon érdekes, ilyen rettenetes nagy halakat fog, szoktam nézni. És akkor ő mondja, hogy egyszer valahogy fölsértette magát csontig valami, ilyen halfiléző késsel. „Hát nem volt más ott, pillanatragasztó.” Pillanatragasztóval cskk-zzs-zzs. Hát mi? Az Amazonason, mikor fogod ki a piranha-t? Akkor nincs elsősegély láda. Tik-tik-tik, pillanatragasztó. Azt nem tudom, honnan volt, de az volt. Itt egy kicsit csuklik a történet, de most ne menjünk ebbe bele. Szóval… pillanatragasztóval biztos volt már veletek olyan, hogy… Hogy egy nem t’om én reklám, hogy megy az ürge a plafonon. „Persze!” Ugye, ez meg „persze!” És akkor rácsöppen az ujjadra a pillanatragasztó. „Ja, persze!” Ugye, és akkor… „A nemjóját! Hogy a búbánatba ragadt ez össze?” Ragadt már? Biztos ragadt már össze kezetek. Ugye úgy… kicsit ijesztő. „Ha! Ez hogy lesz? Sebészet? János Kórház? Vagy hogy?” Mert azért ez így elég hülyén, hülyén veszi ki magát. Ugye lehet azért így is, csak… Szóval.(22:20)

Most képzeljük el, hogy valaki 5-10-15-20 évig él egy sajátos, ilyen összeragadásban. Akkor az úgy, úgy…? Két perc elég ahhoz, hogy úúmmm-hmm. Az meg ott 20 éve van így. S úgy, úgy akarod, hogy legyen műtét, de ne fájjon, érzéstelenítés se legyen, de jó is legyen. Na ilyen meg nincs. Szóval, na…! Egyszerűen akarom mondani. Tehát ahhoz, hogy belső hang alapján tudjunk élni, hogy felnőtté tudjunk lenni, ez törvényszerűen, kikerülhetetlen ütközést fog jelenteni. Akkor járunk rosszabbul, hogyha meg akarjuk kímélni a szüleinket (magunkat!) az elszakadás fájdalmától. Akkor járunk hosszú távon rosszabbul. Na, és akkor ide mondanék még. (23:30)

Most ellenkezés, meg…, ugye most ez egy a szentírásra, jézusi mondatra való kérdésre… Ezt most akkor így, ebben a dimenzióban tudom megválaszolni. Tulajdonképpen van öt olyan dolog – erre jutok, akárhányszor átgondolom. Biztos több is van, de öt kiemelkedő, ami akkora érték, hogy azokra hivatkozva hihetetlen sok embertelenséget követtünk már el. Nyilván megválogatjuk, hogy mire hivatkozva tesszük ezt. Az első… most csak úgy lazán, aztán egy picit mindegyikről. „A családomat szeretem. Én csak a családomat szeretem. – Én csak a munkámat végeztem. – Én csak a hazámat szolgáltam. – Én csak a vallásomat gyakoroltam. – Én csak az életemet akartam fönntartani.” Ha ezeket így kimondom, mindegyik gyönyörű. Nem? A munkámat végeztem. A családomat szerettem. A vallásomat gyakoroltam. Élni akartam. Gyönyörű szépek. Melyikünk merne ellenvetni ezeknek?

Igen ám, de Jézus mondása itt föltár valamit, ami tulajdonképpen karcos nagyon. Nem csoda, hogy az egyházon belül is tulajdonképpen nagy lavírozás folyik. Most ezt rögtön egy picit ki is fejtem. Szóval. Természetesen, állandóan mi is mondjuk, hogy: „Az élet hatalmas érték. – A család, a család, a család…” ugye minden két évben család éve van. Aztán: „A hazaszeretet.” S bevisszük a templomba a nemzeti lobogót. Kettőt is. És a többi, és a többi. Ugye a munka becsülete, tisztelete, dolgozni, izé…, aki… Na! Igen ám, de erről könnyebb beszélni, mint az evangéliumnak azt a sajátos radikalitását néha úgy megsejteni és úgy bele… úhh-úhh-úha… „Ez most tényleg így van?” Micsoda gazemberek, rettenetes diktátorok, fölháborító alakok hovatkoztak arra, hogy „De hát csak a családomért… Hát a családomért tettem. Hát nekem is vannak gyerekeim.” És akkor jönnek ezek a sajátos életrajzok, amiket általában nem ők írnak, mert… Otthon példás családapa. Milliókat simán le lehet mészárolni, de otthon, otthon… Rettenetes, hogy mit tudunk annak mondjuk a leple alatt tenni, hogy „Hát a családomért.” Még csak nem is magamért, hát a család, a családért. És az, ahogyan azt… „Csak a családért…” ez nem egyszer kritikus pillanatokban kikerülhetetlenül ütközni fog az evangéliummal. Ezt nem tudom máshogy mondani. (26:55)

„A hazámért.” Nem akarok aktualitásokba belemenni, nem érzem jól magam, ugye mindenhez hozzá akarnék szólni, ami éppen történik. Baltás barátunk. Jön az éjszaka, és ő egy nemzeti lobogót lát maga előtt, nemzeti hőssé válik. Egy totál abszurditás, hogy egy teljesen brutális gyilkosság fölveheti ezt a köntöst, hogy „A hazámért.” Tudjuk, hogy ez a nyomorult fiatalember végig kellett, hogy nézze a szüleinek a brutális kivégzését. Remélem tudjátok, ez nem úgy van, hogy valaki úgy fölébred, és azt hiszem, most levágom valakinek a fejét. Ez ritka. Az annál gyakoribb, hogy ez a nyomorult kissrác gyerekkorában látja, ahogyan brutálisan megölik a családját. És akkor lehet találni egy szempontot, ami mögé az összes földolgozatlan sérelmet, romboló igazságérzetünket, fájdalmunkat, traumatizáltságunkat, mindent ugye alá lehet tenni. Ugye ez pedig akkor lehet a hazaszeretet. Jézusnak rengeteg ütközése volt azzal, hogy állandóan az evangéliummal szemben valamiféle haza- vagy nemzet- vagy népszeretetre akarták rávenni. Azzal szemben. S ezért nagyon utálták őt, hogy nem lehetett kijátszani őt a hazára, a népére, a nemzetére, a választottságra hivatkozva, nem lehetett. Tehát ez. (29:00)

Most mindegyiket nézhetnénk, nem tudom, hogy kell-e. Tehát család, haza. „Csak a vallásomat gyakoroltam.” Ugye, ez az Istenre hivatkozva olyan embertelenségeket csináltunk, hogy bele lehet borzadni. Áhh. És a többi, és a többi. „Csak élni akartam.” Ugye nem kell ezt, ezt hosszabban mondani? Tehát amikor Jézus azt mondja „Nézzétek, néha bizonyos dolgokat nem lehet elsimogatni.” Simogathatod nyugodtan, egyszerűen csak korrumpálódsz. Simogasd nyugodtan, és elkurvulsz. Nem t’om, olyan lelkesítő vagyok ma! Majd egy kicsit… Térjünk is át valamire. Érthető? Na. Ugye, a kérdező: „Ez hogy is van?” Hát valahogy így. (30:00)

15. Magas külső önbecsülésű ember szabadon cselekvő-e?

Ha csak nagyon erős külső önbecsülésű, akkor nem. Nagyon nagy kérdés, hogy ez a nagyon magas külső önbecsülés hogyan mozgatja őt? Ugye vannak, akik egészen siker-mániások lesznek, siker, hírnév őrületük van. Ha nem kapják meg a mindennapi zanzi-manzizást, egészen elfogynak belül. És akkor az mire visz majd minket? Tehát ez a siker, hírnév, és akkor majd birtoklás, és akkor… ehh. Tehát klassz dolog a külső önbecsülés, hogyha más kiegészítő értékek is hozzá tudnak járulni – mondjuk valami erkölcsi tartás. Ugye, és akkor bizonyos dolgokba már nem megyek bele azért, hogy rólam szóljon. Ez rendben van. (30:55)

Tehát önmagában a külső önbecsülés… Miért nehéz ez? Miért nehéz az, ha csak a külső önbecsülés van? Mert a külső önbecsülésünket nagyon furfangos módon is meg tudjuk erősíteni. Például egy társkapcsolatban mindig nekem kell, hogy igazam legyen. Ez egy klasszikus. Mindig… nekem érezni kell, hogy enyém az utolsó szó. Kedves ismerősömék vitatkoztak a vonaton. „Miért van az, hogy mindig tiéd az utolsó szó? – Nem mindig az enyém.” Szóval valakinek egyszerűen szinte fizikai fájdalmat okoz, hogyha nem lehet fölényben a társával… Mert akkor érzi, akkor érzi valahogy nyugodtan, biztonságban, jól magát. (31:55)

A finomabb eset, ha nem, nem kell, hogy te hülye legyél, vagy megvesselek, vagy megalázzalak, vagy lebénázzalak, vagy lenyomorultozzalak, de azért nekem jobbnak kell lenni. Ez még a finomabb eset. A durvább eset az, amikor állandóan be kell bizonyítanom, hogy te hülye vagy, és ahhoz képest kezdek el jól lenni. Az önbecsüléshiánnyal küzdő ember csökkentértékűség sémában vergődve mindig hajlamos egy alá-fölé rendelő dinamikában élni és látni, és ez nagyon árt a kapcsolatainak. Itt egy pici kitérő. Mi is ez? Ugye állandóan törekszünk egy egyensúlyra. (Ugye, te egy elég jót találtál. Elhever…) Törekszünk egy egyensúlyra magunkban, magunkkal, és egy kapcsolatban elkezdünk törekedni a társunkkal is valamiféle egyensúlyra. Igen ám, de mi történik akkor, hogyha éppen a kapcsolat kibillent az én belső egyensúlyomból? A legtöbben, akiknek nincsen szilárd belső önbecsülése, ahhoz tartozó készségek, adottságok, egyebek, ő azért, hogy a saját belső egyensúlyát meg tudja tartani, olyan megoldásokat is választ a kapcsolati egyensúly-vesztésben, amik a kapcsolatot tönkreteszik. De miért is? Hogy a saját belső egyensúlyát megőrizze, vagy helyreállítsa. Ez a rettenetesen nehéz. (33:35)

Ha valaki nagyon kiszolgáltatott idebenn, nagyon könnyen kibillenthető, és alig van stabilitás, nincs belső önbecsülés, akkor a kapcsolat állandóan olyan kihívásokat intéz, hogy azt mondja „Hát ez olyan, mintha egy… mikor a sivatagban megyek és ott van egy pohár víz – azt megszerzem.” S hogy ezt ki hogy szerzi meg egy kapcsolatban… S ugye mikor jobban leszek, akkor lehet, hogy jön egy bűtudat, vagy „Jaj, most miért csináltam? Bocsáss meg! Hogy lehettem ilyen hülye?” De ennek nincsen vége, mert mindig, amikor megbillen a belső egyensúly, azt mondom „Na inkább a belső legyen meg, mint a külső.” Fordítva is lehet, már a kapcsolati egyensúly. Valaki egy olyan, mondjuk egy ilyen jó kislány, egy olyan hangolódós. Most te hangolódsz, és hangolódsz, és… amikor érzed, hogy a társadnak egy picit nő így a szemöldöke, juj, már arra is próbálsz ráhangolódni, hogy nő a szemöldöke. Mi lesz a következménye hosszú távon? Elveszted a belső egyensúlyod. Ugye, és akkor egyszer csak fölébredsz egy reggel, és azt mondod: „Hogy a búbánatba’ vagyok ilyen? Egyáltalán ki is vagyok én? Mert az, hogy a társamnak a szemöldöke hogy nő, azt tudom. De én hol vagyok, kezit csókolom?” (35:00)

Tehát azt akarom ezzel mondani, hogy amikor borulékonyak vagyunk, akkor sokszor akarva-akaratlanul egy döntési helyzetben találjuk magunkat, és vagy mi vesztünk, vagy a kapcsolat. Valamelyik egyensúlyt megpróbáljuk megtartani, és nincs még annyi stabilitásunk például, például… Jön egy érzelmi teher, teneked rossz napod van, rossz kedved van, be-beszólogat, egyik beszólás, másik beszólás, harmadik. Van egy belső stabilitásom, önbecsülésem, és akkor azt el tudom kezdeni hordozni. Adhatok egy visszajelzést, ugye az nem „Mmm!!” Az nem, az is egy visszajelzés, de nem erre a fajtára gondolok. „Te, mi, mi van ma veled? Már a harmadik olyat vágtad oda hozzám. Nem is szoktál ilyet tenni. Mi van?” Ugye, ez egy egész épeszű visszajelzés. De hogyha én borulékony vagyok, az elsőre visszarúgok. Ettől általában a helyzet elmérgesedik és teljesen… Tehát az önbecsülésnek, a belső egyensúly-tartásnak – s ez egy érzelmi teherbírást jelent, hát erről sokat beszéltünk. E nélkül az érzelmi teherbírás nélkül ajjaj-jajjaj-jaj! De az érzelmi teherbírás valaminek a következménye. Annak, hogy jól vagyunk, s annak a következménye, hogy megszilárdultunk belül. Ezért bizonyos helyzeteket bírunk. Aztán arról lehet beszélni, megbeszélni. Ez ugye érthető? Ezért egy társkapcsolatban – ez ugye a vesszőparipám – mindig van saját rész, mindig, amivel nekem kell valamit kezdeni, olyan rész mindig van. Úgyhogy ha éppen a társad nincs kéznél, hogy szidd, akkor esetleg erről is egy picit el lehet… Jó. Há-há! (37:05)

Néztétek az olimpiát? Ahh! Ohh! Hát nekem van egy jó tévém… s akkor néztem 3D-be’. Két hétig ott ültem. A pizzás belőlünk élt. Már hogy belőlem, meg a tévéből. Ott… Risztov Éva. Hát én úgy sírtam, mint egy kölyökkutya. Hát ahogy ment… hát egyszerűen olyan élmény volt, hogy fölálltam, nem bírtam ülve maradni. Mentem, rohantam, kimentem az előszobába. „Ez nem igaz!” Visszamentem. Ismétlés, ismétlés, és azzal, hogy ott… úgy vettem ki a szabadságot, hogy néztem. Tehát ez a… szabi, olimpia, ez össze volt rakva. Tehát én… tényleg, ezt… sose felejtem el, hogy ezt egy nagy ajándéknak tartom az élettől, hogy kezdve, hogy ott fölálltak, attól kezdve azt a két órát láthattam. Hogy az… annak a dinamikája, meg minden, mindene… és az, hogy valaki jön, s akkor nem úgy nyúl be a célba, hogy öáá…, hanem még egy karcsapás, s akkor így hátulról, így „Nesze neked időmérő tábla!” Bufff! Nézzétek meg, az amerikai csaj az így izé… tornázott. Ez nem torna kérem, hosszútávúszás. Én hát nem ismerem ezt a Risztov Évát, de hát nagy… sz’al nagy tisztelője lettem. És hogy elkezdtem akkor, a neten mindenfélét megnéztem, ami elérhető volt, mert nagyon kíváncsi voltam. Hát kijött a vízből, és még… „Hol van még egy kis víz, vagy valami? Ne már, hogy vége legyen! Azok ott mit csinálnak? Jöjjetek már ki, hát vége van a versenynek, már megnyertem.” Hát láttátok, ilyen lenyűgöző volt. Sz’al ment, és akkor… sz’al na! Ha egy picit így utána „gugliztok”, akkor ugye az derül ki, hogy micsoda nagy utat járt be. Most nem őt akarom elemezni, meg semmi. Hát majd egyszer fölhív telefonon, és akkor miket mondtam róla… hát ezt nem, nem. Tehát ezt most vegyétek úgy, hogy ez az én belső hullámverésem itt az élményeim kapcsán. De hogy ugye volt egy Britney Spears korszaka. Azt tudjátok, ugye? Hát egy fiatal lány, és akkor mindenhol Britney…, tehát annyi Britney Spears nincs is, de sz’al akármerre nézett, ez ott neki jött. És hogy… ugye hogy az Egerszegi Krisztinától kapott úszódresszt. „Olyan akarok lenni!” Jaj, hát szóval… és amikor az első nyilatkozatokat tette, ott volt egy-egy olyan mondata, amiben azt lehetett megélni, hogy a szenvedés ezt a nőt már megérlelte. Hogy ilyesmit olyan valaki mond, aki átment abból, hogy külső önbecsülés, muszáj győzni… És tudjátok, hogy előtte egy világkupán, ha jól emlékszem világkupa, helyesbítsetek légyszi, nem? Ott a cél előtt nem sokkal szabálytalanság miatt kizárták. S akkor azt nyilatkozta az olimpia után „Nagyon köszönök mindenkinek mindent – és mondta is, a városnak… – és tulajdonképpen nagyon javamra vált az az igazságtalan kizárás. Igazságtalanul elvettek tőlem föltételezhetően egy győzelmet. Ez nagyon javamra vált, mert még éhesebb lettem. Ugye a külső önbecsülés: „Akkor nyerni minden áron!” Volt az a korcsolyázónő, amerikai. Úgy tűnt, hogy az ellenfele jobb, s fölbérelt embereket, hogy baseball ütővel üssék szét a térdét. Na ez a külső önbecsülés. Mindegy milyen áron, csak akkor… (41:25)

Valahogy úgy érzékeltem, hogy ez a mi bajnokunk egy hatalmas, hatalmas személyiségfejlődést is bejárt, s hogy lett neki belsője. Belső, belső önbecsülés. S ez akkor is tudta őt előre vinni, hogyha… Mit mondtak a szakmabeliek? Hogy így nem lehet versenyezni. Tehát hogy olyan taktikát választott, amivel veszteni lehet. Mert 10 km-en nem megyünk elöl. Annak azért is jelentősége van, mert a farvizén mindenki ott szépen elbubizik. Valaki végig vezetve nyer – nem, ilyen nincs is. Hát ehhez belső önbecsülés kell. Szóval… taktika, meg… „Tudok úszni? Tudok. Hát akkor…” Jó. Szóval, hej, ez az olimpia, jaj, jaj! Négy évet kell várni. (42:35)

16. Belső önbecsülés hiányában miért nem állnak bizonyos családtagok az övéik mellé? Adott esetben miért állnak a kritizálók mellé?

Erről már akkor beszéltünk. Alá-fölé rendelő dinamika és logika miatt. Őneki az, hogy kritizál másokat, az indirekt módon egy megerősödést ad. Ugye ezt nagyon sokan teszik. Körülbelül ezt látjuk társadalmi szinten is, hogy alacsony az önbecsülésünk, ezért állandóan mindenkit szidunk, bántunk. „Mert így legalább hozzá képest most itt ahogy… most legalább, legalább…” Mondjatok egy köztiszteletben álló embert! „Nincs olyan.” Ugye, látjátok, ez az! Na erről beszélek. Ugye, hogy… na. A belső rossz érzéseinket, indulatainkat, mindent a kritikával próbáljuk valahogy kiköpködni magunkból. Így próbálunk megszabadulni tőle, és az alá-fölé rendelésben „Na, vagyok én is olyan.” (43:45)

Hát régen… most megint a sport jut eszembe, ugye régen azt mondták, hogy 10 millió futball szövetségi kapitány országa voltunk. Ugye mindenki pontosan tudta, hogy kit kellett volna beállítani, kit nem kellett volna, kit kellett volna lecserélni, és miért volt rossz a taktika. Ugye, és ezt rögtön a meccs után pontosan mindenki el is mondta annak, akivel nézte a meccset. Szóval ezért van. Aki kritizál, indirekt módon megerősíti magát, mert hozzá képest „Tessék… hát én sokkal jobban láttam. Már előre láttam. (44:25)

17. Ölelés a legmélyebb vágyam, de nincs ott, aki megadná.

Első válasz: az ölelés biztos, hogy nem a legmélyebb vágyad. Bocs. De lehet, hogy már rájöttél azóta. „Jó, tudom, jól van, tudom. Most miért kellett így, mindenki előtt?” Az önbecsülés nem a legmélyebb vágyunk, vagy mi, az ölelés nem a legmélyebb vágyunk. Na, majd erről is akarok beszélni, hogy ezek az elszólások… Na, de tényleg, az önbecsülés. „Hát most mi? És akkor becsülöm magam, és akkor mi van?” Ugye, ez az, hogy hát akkor becsülöd magad, és akkor ebből szülessen meg valami. Ugye? Hát most csak úgy becsülöd magad, az nagyon szép. É akkor? Vegyél hat tükröt, és akkor nézd magad. Tessék. Szóval… (45:25)

Az ölelés nem, nem, nem… Ahogy az ölelés a legmélyebb vágyam, de nincsen ott, aki megadná… Egészen-egészen egy pici gyerek lettem, ahogy belementem a kérdésedbe. Ez inkább valami gyerekkori élménynek egy… Ez nem annyira vágy, hanem hiány. Az nem ugyanaz. Lehet, hogy úgy éled meg, hogy „Az életem nagy hiánya. Egy ölelés kéne, minden jó lenne.” Ez egy csecsemőnek az életérzése. De ez nem vágy, hanem hiány, neked már hiány. Bocs. Ez egy hiány. Szóval a hiányt ne tévesszük össze a vággyal, ez egy hiány. (46:05)

Azért sem lehet a legmélyebb, mert megkérdezed, hogy „Jó, kapok-e valamit az öleléstől? Miért jó nekem az ölelés?” Hát erre tudunk azért válaszolni. Hogy nem önmagában az ölelést akarjuk, hanem hogy az ölelésen keresztül valamit kapunk, élünk. De azon gondolkodtam, ha valaki azt mondja nekem „Az ölelés a legmélyebb vágyam.” lehet, hogy olyan mélyen éled meg ezt a csecsemőkori világot, hogy ott még ezt nem tudjuk, hogy van mögötte valami. Megkapjuk az ölelést, és tényleg minden megvan. Úgyhogy mmm… mmm… mmm… De aztán itt egy fényt hozó mondatot is írt a kérdező. „Ilyenkor sírok, túlélem, és csodálkozva észlelem, hogy a lelkem még mindig egyben van.” Áhá, ez jó. Erre lehetne mondani: „Bízz magadban, he higgy magadnak!” Nem fogsz belepusztulni, ha nem kapod meg, nem mész tőle tönkre, nem áll le a világ. Oké. (47:30)

Ha valakinek egy picit több ereje van, és senkit sem talál otthon… a tévé megvan… Akkor azért két valakihez mindig fordulhatunk, ha már egy picit is észnél vagyunk. Azért az nem olyan nagy dolog. Az egyik a felnőtt énünk. A másik a szülő énünk. Ezzel a kettővel ilyenkor lehet egy picit beszélgetni. Ugye a felnőtt énünkkel megbeszéljük, hogy „Tulajdonképpen igen, nagyon vágyom az ölelésre. – Igen, ó, ez egy gyerekkori dolog, igen. – Attól még fáj! – Igen, tudom, ez érthető is. – Jaj, de majd beledöglök! Te ne legyél ilyen okos! – Hát nem, nem azért mondtam, én nagyon…” Így elbeszélgetünk, egész el is álmosodsz, és akkor már nem is olyan izgalmas. És akkor, mikor ezt úgy jól, kicsit már realitásba hoztad magad, a felnőtt én elmondta, mit ő tud, akkor egy gondoskodó szülői ént megkeresel magadban. Ne mondd már, hogy nincs. Ha már simogattál meg gyereket, van. „Na, hát mit csináljunk ezzel a kis pöttöm Ferivel? Én is úgy kezdtem. Na, mi kéne?” Nem az, hogy „Figyelj, hozok neked tejet.” Hát ez, t-zz-zz… „Mit szeretnél? – Egy ölelést! – Na, hagyd abba, ezt már lemeccseltük.” (49:05)

Valós történet. Hát ez, ez drága. Kár, hogy még nem mondtam el. Jött a család, ó, tudom is, ki mondta, mm… De biztos el lehet mondani. Főleg, hogy most már meg is írtam. Na, és a… Éjszaka elvileg a gyerekek már édesdeden alszanak. Na, hát persze. A nagylány még gyöngyöt fűz. Szülők valamit csinálnak, nem tudják… akármit… S akkor jön a pici (hüppög – szerk.) „Kakajót kéjek!” Ugye, na, az anya az „Édes lányom, 11 óra van, hát megbeszéltük, nincsen kakajó. Különben is a kakajó kakaó. Nincsen kakaó. – Kakajót kéjek!” Ó, az anya úgy valamit… úgy látszik, hogy itt érvelni kell. Nem azt kell, de mindegy, még ez egy folyamat. Kinyitja a hűtőt „De nincs tej. Kicsim, nincs tej. – De én kakajót kéjek!” Hát egy kétéves gyereknek miért kéne tudni, hogy tejből van a kakaó? „Én kakajót kéjek!” Ezeket a felnőtteket nem lehet érteni. Hát hányszor mondjam még, hogy kakaót kérek? „Nincs tej.” Tí-ri-rí-ri… És hát az anya szorult helyzetében „De hát picinyem, gyöngyöm, drágám! Tudod, az úgy van, hogy van egy benga nagy tehén.” S akkor így kezdi mondani, ugye hát a nevelés ideje ez. „És akkor a tőgye… tütü-tütü… úgy tej, és akkor fölforraljuk, pasztörizáljuk…” Hát tudod, azért… Na jól van, és akkor végül, izé, este már kakukkol húszat az óra, s akkor „…na, és így jutunk el a kakaóig. – Kakajót kéjek!” Mit csinál a nagyobb lány? Föl se néz, fűzi a gyöngyöt: „Adj neki vizet!” S így az anya meglepetésében fog…, tölt egy kis vizet „Tessék, kislányom. – Könyönöm…” Hát, az ölelésről ennyit. (51:45)

„De nekem ölelés kell! – Jól van, jól van.” Szóval… erre mondtam 4 hónappal ezelőtt, mert nem jöttök, nem jártok, csak így hébe-hóba, hogy vegyél egy puha párnát, meleg paplant, még puhább „löpödőt”, s akkor úgy hengeredj bele. Na, nincs kakaó, jó lesz a víz is. Másnap fölébredsz „Hát, mégis csak vagyok.” Na, jó. Nézem az időt, ej-haj. (52:30)

19. Súlyosabb pszichés betegség van a családban, ráadásul nincs is pénzünk. Mit tehetünk?

Egész bátran mondom nektek, hogy van egy nagyszerű intézmény: Tündérhegy. Jó intézmény, TB finanszírozza. Ha valaki bajban van, rosszul van, és nem csak úgy, egy ilyen kis izé, kis ilyen laza neurózissal küszködik, hanem úgy… Internet: www.tunderhegy.hu Nézzétek meg, TB finanszírozza, nem kell hozzá „píz”. Az nagyon nagy dolog. És jó hely, pszichoterapeutákat is képeznek ott. Tehát nem, nem maradunk segítség nélkül. De amit itt érdemes mondani, hogy aki… ahol egy komoly pszichés betegséggel, főleg valami pszichózissal, vagy egy komolyabb személyiségzavarral él valaki a családban, az természetesen a család számára nagyon megterhelő. Rettenetesen megterhelő tud lenni, és sokszor erre a családtagok nem is látnak annyira rá. Annyira bennük van az, hogy valahogy próbálják megmenteni ezt a családtagjukat, hogy egészen ők maguk is rámennek. Nagyon nagy jelentősége van, hogy megfelelő segítség, és hogy a saját stabilitásomért is tenni valamit. (53:55)

Ez például, mikor valaki haldokló beteget hosszan ápol, krónikus beteget hosszan. Valaki esetleg otthon is marad, fél év, egy év. Képzeljétek el, hogy nem csak attól lehet traumatizálódni, hogy megtámadnak az utcán, vagy a háborúban robbannak a bombák, vagy nem tudom én, tűz üt ki és ott életveszélybe kerülök, hanem attól is lehet traumatizálódni, hogy valaki hosszan egy éltető közegből kiszakadva szinte egész napját egy beteg emberrel tölti, aki már nem fog meggyógyulni. Egészen bele lehet sérülni. (54:40)

Tehát a másik része az, hogy… tudjátok, ezt a példát szoktam mondani, mert ez olyan, olyan… Vizeztünk, ugye, eveztünk. Aj, de jó ez az evezés! Eveztünk, és hogy az evezésben van egy nagyon egyszerű logika. Mi történik akkor, amikor beborulunk?
Mentsd meg magad. Hát ha… most ezt… hát először kezdj magaddal valamit, próbáld magadat biztonságba helyezni. Fölfogni, hogy mi van veled, hol vagy, milyen esélyeid vannak, mi jelenthet segítséget. Tegyél magadért!
Mikor már tettél magadért, fölmérted a helyzetet, tegyél másokért.
Ha tudtál másokért tenni, és úgy látod, hogy mármost több nincs, akiért tenni kell, keresd az evezőt! Mert ugye szépen kimentjük magunkat, és nincs mivel… Ugye, tehát az jó…
Utána keresd a hajót! Mert anélkül is egy kicsit nehéz mondjuk. Amazonas partján úgy oppá, két méteres szúnyog jött és hajó meg nincs.
Csak az ötödik a cuccod.

Na, szóval még a vízen is, mikor valami rettenetes nehéz helyzet van, akkor meg lehet próbálni rögtön úgy gondolkozás nélkül, eszetlenül próbálni segíteni, sokszor akkor ketten fulladunk bele. Tehát valahogy térj eszedhez. Van egy stresszhelyzet, valahogy. És amikor egy súlyos pszichés beteg van a családban, akkor annak is mindig nagyon nagy jelentősége van, hogy te hosszútávon az egyensúlyodért tudjál tenni már csak az ő érdekében is. (56:40)

20. Elvált szülők. Nevelési nézeteltérés a szülőpár között.

Hát sajnos ez nagyon gyakori. Például azért, mert tulajdonképpen papíron elváltak, belül nem. Ugye tudjátok ezt, válni vagy békében lehet, vagy sehogy. Akkor a gyerek válik a küzdelem terepévé, s a gyereken keresztül folytatjuk az ádáz harcunkat. Erre nagyon érdemes rálátni, hogy egy gyerek hihetetlen könnyen áldozatává lesz annak, hogy most már nem közvetlenül nyírjuk egymást, hanem még mindenki a maga sérelméből valamit be akar váltani. Még ő azért a maga igazát… még azért az nem úgy van… S persze ebben van felelősségérzet is. Mi lesz a gyerekemmel, ha majd ez így lesz, vagy úgy lesz? De akkor már nem közvetlenül harcolunk, hanem közvetett módon. És ki a közvetett mód? Maga a gyerek. Ezért nagy dolog, ha van annyi érzelmi teherbíró képességünk, és a fájdalommal tudunk annyit kezdeni, hogy mérlegeljük mindig azt, hogy amit most tenni szándékozunk, az tulajdonképpen rólunk szól, vagy tényleg a gyerekről. És sokszor rólunk szól. Nekünk még most legalább megint van alkalom arra, hogy… Most… Áhh! Szóval hogy igye… Na, hát ezt értitek. Lássunk rá, hogy nem a gyerekről szól, hanem rólad, rólatok, az ádáz, ádáz küzdelemről. Próbáld megérteni, hogy mi ez a csillapíthatatlan valami, amiért a gyereket is odaveted! (58:35)

Igen gyakran tapasztaltam azt, van egy hosszú távú szemléletmód. Akkor például a gyerekelhelyezés. Valahova kerül a gyerek. Ez biztos, hogy ebben mindig valami igazságtalanság. Egyszerűen azért, mert csak egy helyre kerülhet. Hát miért pont oda, miért nem ide? Ha hosszú távon látunk, akkor bízhatunk a gyerekeinkben. Azt mondhatjuk, hogy „Igen, kétség kívül ez úgy tűnik nekem, hogy nem lesz jó, nem lesz neki jó.” Ennek meglesz a maga hordaléka. Igen, sajnos így lesz, de most az életnek van egy realitása. Bízhatok abban, hogy ahogy egyre jobban fölnő, egyre jobban fogja látni, hogy én ki vagyok, hogy én szeretem őt, hogy mik az én értékeim, hogy vissza fog hozzám találni. (59:30)

Nagyon sok ilyen történetet ismerek. Hatalmas háború, drótkerítés, áram benne, ami csak kell. Na de az a kisfiú vagy kislány előbb-utóbb 15 lesz, 16, 18, 20, és egyszer csak megy az apjához, egyszer csak megy az anyjához. Azt mondja: „Talán azért nem pont úgy van, ahogy anyám mondta. Talán azért nem pont csak úgy van, ahogy apám mondja. Egy gyereknek oly természetes igénye, hogy legyen apukája, anyukája. Szóval lehet azért itt bízni is, hogy hosszútávon vissza fog találni hozzánk a gyerekünk, és annál inkább talál vissza, minél inkább – majd ha ő visszaemlékezik – azt tudja mondani „Te, milyen érdekes, hogy – most teljesen mindegy, hogy mit mondok – apám mindig szidta az anyámat, mindig, mikor mentem el hozzá, akkor mindig mondta <<Na, anyád, na, majd nézd meg, hogy az… így-úgy!>>, s milyen érdekes, anyám tulajdonképpen sose szidta apám.” S ez egyszer csak le fog esni. Egyszer csak jön egy fölismerés. „Jé, hmm!” Szóval szabad itt bízni is. (60:45)

Aztán van egy másik, azért ez fájdalmas is. Vannak jó dolgok is, de azért ez… Sokszor a válás következményeivel való „nem szembenézni tudás” következménye ez a nagy háború. Lehet, hogy jobban le kellene ülni még, s azt mondani, hogy „Igen, igen, ez is még az én döntésemnek, vagy nem döntésemnek, bizony ez ennek még most a következménye. Igen, és én ebben benne vagyok. Igen, és ebben van felelősségem. Hát hogyne volna nehéz látni egy édesapának és édesanyának, hogy a válásnak milyen következményei vannak a gyerekeire nézve. Hihetetlen teher lehet. Hát nyilvánvaló, hogy van bennem egy csomó megértés és együttérzés azokkal, akiknek ezt a terhet egyszer csak el kell kezdeniük hordozni. Nyilván nem jutunk el rögtön azokhoz az erőkhöz, hogy ezt a terhet a maga teljességében elkezdjük viselni. Könnyebb utálni a másikat, mint azt mondani, hogy „Sajnos ez is a válás következménye. Gondoltam, hogy mi lesz a válás következménye, ez meg még jött hozzá pluszban.” Ez ugyanaz, megyünk az autóval, és itt a tábla: „Na az nem lehet! Hát hogy a csudába’ kerültünk ide?” Ez ugyanaz. Eh-heh! Szóval inkább azt mondanám, hogy szedd össze a bátorságod, s akkor ne vegyél el belőle, ne tegyél hozzá semmit, csak lásd meg pontosan, ahogyan te benne voltál, az elég is. De hát nem csodálom, ha ez nem megy rögtön. (Juj, az idő!) (63:00)

21. „Az egyház minden testiséget paráznaságnak állít be!”

Válasz: nem. Tényleg így van, nem. Nem, olyan lehet, hogy az általad megismert egyház, az a része. Én például nem, és én is az egyház része vagyok. Hmm, ilyen egyszerű. Éppen II. János Pál pápának van egy olyan nagyon egyszerű, finom megkülönböztetése. Azt mondja: „A vágyak nagyszerű dolgok. A rendezetlen vágyakkal azonban sok baj van.” Ha ez valakihez elért, akkor csókoltatom. Tehát nem a vággyal van a baj, nem a testiséggel, a testtel – a rendezetlenséggel. Nagy különbség. Oké. (63:55)

22. „Ha impotens a házastársam, érvényes-e az esküvő?”

Ha tudtál róla, és azt mondtad, hogy „így…”, akkor érvényes, mert akkor szabadon dönthettél róla, hogy „így…”. Ha egyikőtök se tudott róla, akkor is. Ha akinek szexuális zavara van, és ő tudott róla, és nem mondta el neked, akkor nem, mert akkor nem hozhattál szabad döntést, megismerve a házasság alapvető körülményeit, föltételeit. (64:50)

23. „Alkoholbeteg emberrel élek. Mi a túlélési stratégia?”

Az első: tudd magad megvédeni. Tudjál határt tartani. Ugye, a harcos – most nem is… - a harcos. És egy picit, úgy legalább egy halvány gondolat-kísérlet erejéig gyanakodj, hogy nem vagy-e függő, legalábbis kisebb-nagyobb mértékben. Ugye az egy zavar, hogyha van egy függőségben szenvedő fél, és én pedig függőségben vagyok egy függőséggel bajlódó sebzett emberrel, és nem tudok róla, nem tudok, nem tudok határokat tartani. Az is egy „bötögség”, egy lelki nyavalya. Ezt fölismerni nem is annyira könnyű. Nem a fölismerés nem könnyű, hanem hogy ezt merjem fölismerni, az a nehéz. Hogy nem csak a házastársam problémája a problémám, hanem hogy én nem tudok határt tartani attól a házastársamtól, akinek ez a problémája. Nem ritka, nem ritka. Hmm, ilyenkor amit te tudsz tenni, az az, hogy megtanulsz határt tartani. Ha másért nem – ez egyébként embertelen nehéz tud lenni annak, akinek ez nem megy. Tehát ha nem megy, az is érthető. De ha másért nem, legalább a gyerekekért érdemes elkezdeni megtanulni. Mert ugyanis mondjuk egy olyan nő, aki nem képes határt tartani az alkoholbeteg apával, apától, nem tudja megvédeni a gyerekeit se. Tehát a gyerekeket kiszolgáltatja az apa alkoholbetegségének. Tehát ha másért nem, hát a gyerekekért. (67:00)

Azt lehet mondani, a kiszolgáltatott felet védeni kéne. Ha az egy határtartás, akkor határtartás. Itt az egy nehéz egyensúly, hogy valakinek nemet mondok, valakivel kapcsolatban tartok egy határt, és közben szeretem. A legtöbb ember ezt a kettőt nehezen tudja. Tehát vagy szeretem, és akkor „Jó, hát akkor gyere, akkor ülj le, akkor nyisd ki a hűtőt, akkor aludj itt.” Ugye vagy ez van, tehát ha szeretem, akkor nincs, eltűnnek a határok, vagy pedig „Itt aztán van határ!” és aztán szeretetlen vagy, mint két pokróc. De a kettőt együtt. Van határ, szeretlek, van határ, szeretlek, itt a határ, szeretlek. Ugye, és „Akkor nem is szeretsz!” ugye, hát elindulnak a játszmák. Hajléktalanszállón azért engem kiképeztek. Ugye áll a hajléktalan ember, jól be van állva „Nem ittam… – Hát, az ajtó zárva marad, Pista bácsi. Üljön le, fél óra.” S akkor ugye visszamész, és amikor még kezdő vagy, akkor „Jaj, hogy, hogy lehet ezt a Pista bácsival megcsinálni? Hát hideg van, meg nyomorult ember…” Tehát lehet határt tartani és szeretni. Sőt, mindig jön egy pillanat, amikor a szeretet a határtartással fejeződik ki. (68:30)

Egyébként pedig az alkoholbeteg embernek arra legyen szüksége, hogy végre legyen valaki, aki ezt a kettőt egyszerre teszi vele. Úgy egyébként ezzel tennénk neki jót. Mert ha nem tartunk határt, akkor gátlástalanul megy tovább, nincs is semmi, ami megállítsa. Ha tartunk határt, de nem szeretünk, honnan fogja venni a gyógyuláshoz az erőt, vagy kiért, miért fog nekilátni? Persze csodák vannak, úgy egyszer csak egy ihlet jön, van ilyen. (Jó, igen, igen.) (69:05)

24. „Tavaly nyáron meghalt a fiam. Mi a helye a gyásznak és a boldogságnak?”

Egy ilyen kérdést már olvasni is egy fájó dolog, nem hogy valaki úgy ebben van. A következő gondolatok jutottak eszembe. Az egyik, hogy azért, mert valaki elvesztett valakit, aki nagyon fontos, még szabad élni, és még boldognak is szabad lenni. Hogy szabad, tehát az első válaszom az az, hogy megengedheted magadnak, és nem szeretetlenség az elveszített személy felé, ha te – most így mondom – nélküle merészelsz élni. Azután nélküle merészelsz még boldog is lenni. Ezzel nem árulod őt el. Azt a képet lehetne idehozni, hogy képzeld el akkor a fiadat, képzeld el, ott van a mennyországban, s tedd föl neki a kérdést, hogy „Mondd fiacskám, én itt vagyok, és úgy érzem, hogy elárullak, hogyha jól leszek, vagy hogy ez milyen…, hogy mit szólsz te ehhez?” Becsukod a szemed, elképzeled a fiad, ott van az Isten közelében, üdvözült, ragyog. Nehéz azt elképzelni, hogy a fiú azt mondja „Anyám, szeretném, hogyha elsorvadnál. Légy szíves, tarts ki!” Már a boldogtalanságban. Ezt nehéz elképzelni. Azt sokkal inkább, hogy a fiú ránéz az anyjára, onnan föntről, az anyja itt van lenn, s azt mondja „Anya, anya, hát még a mennyországban is lehet egy kicsit jobb, ha te jól vagy.” Szóval szabad engedélyt adnunk magunknak. Ez nem lesz árulás és hűtlenség. (71.10)

A másik, hogy a realitáshoz az is hozzátartozik, hogy ne vegyünk el belőle valamit, ami pedig benne van. Azt gyanítom, de hogy ugye nem vagyok se anya, se ezt nem éltem meg, úgyhogy csak ahogy kívülről látom, és aztán az együttérzésből sejthető ez, hogy valószínű, hogyha egy szülő elveszti a gyerekét, s ott egy megfelelő kapcsolat volt, ez egy életre szóló hiány. Én ezt gyanítom. Ez a hiány néha fáj, és akkor esetleg néha nem. Néha előjön, néha nem, néha jelentkezik, és akkor… néha úgy élünk, hogy éppen nem jut eszünkbe. Én azt gondolom, hogy ez egy hiány, ami nem tölthető be. Mondhatjuk, hogy ez egy halálos seb, amivel valaki aztán él. De halálos sebbel is lehet élni, így, így gyanítom. S ezt tudjuk, hogy egy ilyen embernek az élete bizonyos értelemben – erről beszéltünk már, csak nem egy ilyen konkrét helyzetre vonatkozóan – sosem lesz egész. Hát nem lesz egész, neki az élete úgy lenne egész, hogy a fia kéthetente vasárnap eljönne ebédre, úgy egész, anélkül nem egész. Ezt ne vegyük el belőle, ez benne van. De emlékeztek, attól, hogy nem egész, még lehet teljes. Valaki rácsodálkozik erre a különbségre, hogy hiánnyal is lehet teljes életet élni, élhetek, és boldog is lehetek, sajátosan tarthatom a kapcsolatot a fiammal, aki hiányzik itt. Hmm. Azt látom, hogy ez van, akinek megy, és van, akinek nem. Egyébként ezt látom. Van, van, aki nem tudja ebből kiverekedni magát. Azt mondta egy lélektani szakember, nagyon sajátosan, talán egy picit átlépve a kompetencia határokat, hogy „Vezeklő lett.” Ezt így, így fogalmazta meg. (73:25)

Érdekes, az archaikus népeknél mondjuk valaki, valaki mondjuk úgy belesorvad egy életeseménybe, akkor erre valószínű valami olyasmit mondtak volna, hogy valami szellemnek hódol most. Valami… valahova most elvitte magát, valaminek odaadta most magát. Akkor sok törzsben az ilyen embert nagyon tisztelik, szóval valami… valahova elvitte magát. Ugye nincs itt köztünk, ez látni való, nem, nem él, tiszteljük. (Aztán… híí, de nincs aztán, emberek. Nincs aztán, be kő fejezni. Juj, már előbb is be kellett volna. Jujjuj-jujjuj!) (74:15)

Indultak a csoportjaink, láttuk, hogy már jelentkeztetek. A csoportvezetők közül jó páran úgy terveztük a múlt hetet, hogy mindenki itt fog állni, és szól két szót, két mondatot. De hát ez elmaradt. Most páran azért mégis csak ide jönnének, hogy szóljanak, egy picit magukat megmutassák, hogy lássátok őket. ehhez egy megjegyzés, hogy férfiaknak is nyitottak a csoportok. Aki ért a szóból… A másik pedig, hogy a VMD Kórházi Technológiai Zrt-nek köszönhetjük azt, hogy most itt lehetünk, mert az anyagi hátteret ők biztosítják számunkra. (taps) Nagyon köszönöm a tapsot, így, így, én is itt vagyok. Ha fölmentek a honlapra, ott el is olvashatjátok, hogy ezt őnekik köszönjük. A Millenárisnak pedig hogy kapunk helyet. (taps) (75:55)
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás