Meglátni magunkat a teljesség felől 3. Társas izoláció, elidegenedettség séma 1.

Ismétlés

Ott tartunk, hogy arról van szó, arról esik szó, és ezt járjuk körbe, még mielőtt fejest ugranánk a téma közepébe, hogy mi az, ami föltételezhetően, sőt egészen biztosan vár ránk akkor, hogyha elkezdünk találkozni saját magunkkal, és lesz valamennyi bátorságunk ahhoz, hogy egy-egy sémánkat fölismerjük. Hogy akkor egészen törvényszerűen, éppenséggel nem rögtön a szabadság édes íze érkezett meg, bár nagyszerű élményeink természetesen vannak és lesznek is – és ez nagyon jó is – és hosszútávon egyre jobban leszünk, de kétség kívül először valami olyasmi tapasztalás is elfoghat bennünket, hogy nem is olyan könnyű. Egyáltalán szembenézni, rátalálni, tudatosítani azt, hogy mi is van bennünk. Ezt úgy mondta Bodró Miklós, nagyszerű kifejezéssel él – saját magunk árnyékában élünk. Nem kis teljesítmény saját magunk árnyékából egy kicsit kilépni, és megnézni, hogy „Jé, eddig ez árnyékban volt, de most jól lehet látni, hogy mi minden van ott. Kilépni a saját magunk árnyékából, amit annyira megszoktunk, hogy bizonyos részek fedve vannak, nem kell velük találkozni. Ez nem is kis emberi teljesítmény. Tehát hogy mindig hangsúlyozom ezt, mekkora elismerésem nektek és mindazoknak, akik nekilátunk, hogy kijöjjünk a saját árnyékunkból. Aztán úgyis visszamegyünk oda, de hogy kicsit rálássunk erre, arra. (02:05)

Mese a 11 fejű sárkányról

Emlékeztek, így jutottunk el 11 … hát ahogy elképzeltem a fantáziámban, és lenne sok időm, akkor lehetne írni egy jó kis mesét. A mese a 11 fejű sárkányról szólna. Valaki, aki elindult a gyógyulás útján, természetszerűen az útján találkozik a 11 fejű sárkánnyal. Először naivan esetleg gondolhatná azt, hogy egyik-másik fejet le kellene nyisszantani, de ha már van egy pici élettapasztalat, kis bölcsesség, rájövünk, hogy ezeket a fejeket nem kell levágni. Már csak azért sem, mert levághatatlanok. Tehát vannak, akik egy életen keresztül ezeket a fejeket igyekeznek levágni, de a fej visszanő. Milyen nagy bölcsesség elkezdeni szót érteni a 11 fejű sárkányunkkal, és akkor a 11 fejnek ugye ezek a nevei, hogy:
Szenvedés. Ez elkerülhetetlen. Próbálhatjuk megúszni, akkor is van, tehát nem vágható le.
Hiányok. Mindig valami hiányzik.
Beteljesületlen vágyak. Ez is teljesen egészséges, hogy vannak beteljesületlen vágyak. Miért teljesülne be minden vágy? Lehetetlen is.
Betöltetlen szükségletek. Ez is egy olyan fej, amit hiába nyesszentünk-nyasszantunk, az csak visszanő.
Belső feszültségek és ellentmondások.
Az életünknek a problémái. (03:25)

Tehát van ez a 11 fejünk, most nem ismétlem el őket. De hát ott van a jegyzetetekben, tudjátok, csak visszanézitek és ennyi. Szóval megvan a 11 fej, és akkor ahogy megyünk, megyünk, rájövünk, hogy nem levágható és nem is kell levágni, megbarátkozhatunk a 11 fejű sárkányunkkal. Nagy dolog, és ahogy megbarátkozunk a 11 fejű sárkánnyal, egész alkalmasak leszünk például a társkapcsolatra. Ugye egy jó kis mesei motívum lenne, hogy a 11 fejű sárkánnyal megyünk háztűz nézőbe. Szóval, szóval ez volt az, amiről beszéltünk a múlt alkalomnak a döntő részében, és akkor így jutottunk el oda, amit tulajdonképpen már két alkalommal ezelőtt is elkezdtünk. (04:20)
A teljesség dimenziói

Mi az a négy dimenzió, amiben elkezdünk sokkal magától értetődőbben tájékozódni. Ahogyan rájövünk arra, hogy a saját árnyékunkban éltük az életünket, és erre elkezdünk rálátni, s az árnyékos (Egészségedre! Ú, ez egy jó, jó, ez… ez jól szólt, ez tetszik nekem.). Emlékeztek, azt mondtuk, hogy a fölismeréseinknek – tulajdonképpen, ahogyan ezek megérkeznek, és kezdünk egyre jobban lenni – van négy dimenziója.

Az első, hogy kezdünk rájönni a személyiségünknek az egészére. Az összes dimenziót kezdjük fölismerni, fölfedezni. Azokat a funkciókat, amiket eddig alig használtunk. Emlékeztek, beszéltünk, ha csak a jungi modellre gondolunk, gondolkodás és érzelem, intuíció és tapasztalás. Mindenkinek megvan az erősségünk és megvannak a gyöngeségeink. Egyszer csak fölismerjük, hogy ahol gyöngeségeink vannak, ott egy színes világ tárul elénk. Semmi mást nem kell csinálni, csak a megérzéseinket elkezdeni egy picit megbecsülni. Másik esetben a hétköznapi tapasztalás, az érzékszerveinket megtanulni használni. Aki gondolkodik érezzen, aki érez néha kicsit gondolkozzon, és rájövünk, hogy micsoda színes világ van itt benn. Aztán hogy van tudattalan, a tudatalattit megbecsülni – micsoda erők lakoznak itt belül, te jó ég! Nagy oktalanság a belső erőket lebecsülni. Ó, az Én örülhet, hogyha ott valamiféle egyensúlyt tud tartani, örülhet neki. Sokszor olyan vad pacik vannak itt benn, hogy ejha. Nem csak a vad pacik, hanem olyan erők indulnak neki, nem is tudtuk, hogy léteznek. Egyszer csak már cskk-cskk-cskk. Szóval. (06:15)

1. A személyiség összes rétege.

Beleértve, és ebben a modellben nagyon fontos, hogy a spiritualitás nem egy külön dimenzió, mert a személyiséghez természetesen tartozik hozzá. Nem egy külön valami, természetesen része minden ember személyiségének a spirituális része. Az nem valami emelet ráépítés. Ugye megházasodunk, és akkor a padlásteret betöltjük. És akkor itt hoztuk ezt a képet, a delfint. Hogy az ember, aki úgy él, mint hogyha a spirituális dimenzió nem volna az emberi személyiségének alapvetően adottsága és része, úgy él, mint a delfin, aki csak a vízben van és onnan nyeri a táplálékát és azt mondja „Ó, ez a víz az én világom.” de sosem jön föl a víz fölé, hogy levegőt vegyen. Ebben a képben nagyon jól meg tudjuk ragadni, a delfinnek egyszerre van szüksége táplálékra, amit a vízből nyer, és levegőre, amit a víz felettről. Mi is valahogy pont így vagyunk. Az az ember, aki elveszti ezt, akkor lehet, hogy nagyon jól lakott, egész életében jól lakik, csak fogy a levegő, és nem, ő is érzi, hogy „Mi, mi a baj?” Akkor még többet eszik, de nem az a baj, hanem a levegőhiány. Jó, tehát a személyiség összes dimenziója. Fölfedezzük. Hí-hí-hí, ilyen is van, olyan is vagyok. (07:40)

2. Az összes kapcsolatunk dimenziója

Az összes kapcsolatunk, de nem csak a kapcsolataink, az összes csoport, intézmény, rendszer, aminek tagjai vagyunk. Kapcsolatok és élő rendszerek, amikhez mi hozzájárulunk, aminek részei vagyunk, és amik a mi életünk részei, kölcsönösség, ez az összes élő rendszer. A társas kapcsolatoktól kezdve… sőt, mondhatnánk egészen a testemhez fűződő kapcsolat, a legelemibb kapcsolatom. A testemhez is fűz valami, tehát ezt… minden alkalommal erről beszélek. (08:10)

Ugye, milyen nagy különbség, valaki hazamegy este, biztos van köztetek olyan, aki egyedül él. Biztos van, nem, nem kell föltenni a kezet. Egyedül élsz, hazamész… innen. Látjátok, milyen ügyes vagyok! Hazamész és azt mondod „Már megint egyedül...” Megmutatnám, hogy hogyan másképp is lehet hazamenni. Mész haza, trallala-trallala – ezt valahogy így. „Háháá! Megyek magamhoz. Hazamegyek, és magammal leszek.” Jó társaság? Hazamegyek, hogy magammal legyek. Vannak, akik majd megdöglenek az egyedülléttől, mások pedig magukkal vannak. Ugye, hogyha valaki olyan fajta, emlékeztek, ezt szoktam idézni, azt mondja „Jó társaságban akarok lenni, csak azért egyedül maradok.” A másik, hogy nem egyedül vagyok, magammal. Hát micsoda… mekkora különbség. Tudjátok, néha, hát… milyen, egy ilyen egyszerű példa, a testhez kötöm ezt, amit most el akarok nektek mondani. Megyek este, és égnek otthon a fények, meg a lámpák – már kinek-kinek. Megyek, és ugye annak van egy olyan otthon-fénye, nem, hogy mész haza, de valamelyik családtag otthon van, és ahogy hazamész, nem a sötétbe mész haza, hanem látod, hogy a konyhában ég a villany, a hálószobában ég, a nagyszobában ég a villany, a WC-n azt nem látod, mert a lichthófra nyílik az ablak. Akkor megyek haza, és ott ilyen meleg fény, ugye, még a mesékben is, hogyha valamilyen illusztráció van, akkor ott a kis házikó az erdő mélyén, ugye nem sötét az ablaka. Duruzsol a tűz… hát ezt nem is folytatom, egy kicsit el, elmerengek, na! (10:30)

Rájöttem, tudjátok, hát hány évszámra mentem haza, s nálam mindig sötét a lakás. Mit szóltok ehhez? Erre figyeltem föl. Akárhányszor megyek haza, nincs ott senki. Ez elszomorított. Megyek haza, és nem élhetem meg, hogy ég a lámpa. Ó! S akkor egy egyszerű ötlet… Látom, értitek a csíziót. Most is, takarékos lánggal, vagy mi az, takarékos fényű inkább, mint hogy energiatakarékos, takarékos fényű lámpa. S ma is megyek haza, „Ó, ég a lámpa! Vár valaki.” És hazamegyek, és várom magam. Akkor aztán most jól elleszek magammal. Na! Tehát a test. Tudjátok, tudom, mikor mondom ezeket a sztorikat a puha párnámról, meg a meleg takarómról, meg a Snoopyról, akkor olyan sokan derültök is ezen, hogy „Jaj már, ne, ne már!” De! A válaszom: de! Hogy ezek az apróságok olyan hihetetlenül izgalmas fizikai érzések, fizikai élményeket hoznak, és ezek hatnak rám. Tök jó úgy fölnézni a lakásból, ahogy megyek, hogy ég a villany, tök jó. Az észlelés, egy érzés, és mindezt addig fogom csinálni, ameddig ez el nem mélyül bennem. Hát igen. Vagy a betörők ellen is jó, hát azok, azt kifigyelik. Nem olyan egyszerű lelkek azok, értenek a munkájukhoz. Na, jó. (12:35)

Tehát az összes kapcsolatom, az összes élő rendszer, aminek tagja vagyok. Micsoda nagy jelentősége van ennek. Emlékeztek, most a magunkhoz való viszony sokszor modelleződik a másokhoz, vagy a segítőhöz való kapcsolatunkban, és akkor erről beszéltünk, a segítő, aki óvatlanul, rutintalanul, bölcsesség nélkül nekiáll, hogy a személyiségünknek egy részét fejlesszük, és ennek rettenetes kárát látjuk valamelyik kapcsolatunkban. Ugye a segítő boldog, hogy te fejlődtél valamelyik személyiségjegyedben, és közben egy kapcsolat tönkrement, és lett marha nagy nyereség, és… még nagyobb veszteség. (13:20)

3. A folyamat dimenziója

A harmadik dimenzió, amiről beszéltünk, ó, ennek is óriási jelentősége van. Az életnek a folyamat jellegét állandóan tudatosítani, föltárni, észlelni, hogy folyamat, folyamat. Hogy természetesen általában itt és most éljük meg magunkat, és milyen jó lenne, ha megélnénk magunkat itt és most, de hogy közben ez mindig egy folyamatnak a része. Milyen óriási jelentősége van annak például, amikor egy gyerek, aki már régen szobatiszta, egyszer csak elkezd bepisilni. Most ha a szülő nem lát semmi mást, csak hogy eddig volt egy szobatiszta gyerek, ezt lájkolom, és akkor van egy nem szobatiszta, zssu-zssu! Ugye, hátha csak ennyit látunk, ez katasztrófa. Hogy, hogy tudunk így akkor viszonyulni? De akkor használjuk, hogy egész… most tudok valamit gyerek személyiségéről, az összes dimenzióról, egy picit fantáziálok azon, mi történhet vele, őbenne mi játszódik le, hogy őneki milyen lehet, hogy bepisilt? Hát hogy… jó az úgy? Hát hogy lenne jó? Kivé… na, jó. De akkor látom a kapcsolati hálót, amiben benne van, és azt mondom „Hát egy kistesója született. Most 4 hónapos a kicsi.” Ugye, milyen érdekes, hogy a születése után kezdett bepisilni. Akkor máris, máris egy kapcsolatrendszer részeként látom a gyerekemet és értelmezem a bepisilését. Most akkor ezt behelyezem egy folyamat jellegbe – ez nem volt egy kivételes mondat – látom a folyamatszerűségében a kisfiam/kislányom bepisilését, akkor nem azt mondjuk, hogy van egy bepisilős gyerekem, hanem hogy már a rendszerszintű változásra a gyerekem bepisiléssel válaszolt. És hogy nem kell, nem kell ettől megijedni, meg tönkremenni, nem marad így, ez egy fejlődési folyamatnak a része. Most visszalépett egy olyan fázisba, amit már egyébként meghaladt, és most hogyha gondoskodunk róla, odafigyelünk rá, akkor szépen kinövi megint ezt a fázist, ahova ideiglenesen visszatért azért, mert a családi rendszerben változás történt, amire a személyisége még nem volt fölkészülve. Ennyi. (15:45)

Egész másképp állok az élet összes jelenségéhez, hogyha látom, hogy honnan hova tart valami, honnan hova megy valaki, hogy ez egy folyamatnak melyik része, melyik állomása. Sokkal több mindent meg tudok engedni, és sokkal kevesebb dolog zavar. Szóval nem is kell a személyiségemmel sokat fejlődni, nem kell különösebben türelmesebbnek lenni, meg nagyvonalúbbnak, egyszerűen beillesztem egy folyamatba azt, amit látok, sokkal elfogadhatóbb lesz. (16:10)

Összeköltözik a férfi meg a nő, akik addig külön éltek, fiatal házasok, hát persze, hogy az összecsiszolódásnak van egy csomó nehézsége. Most ha semmi mást nem látok, csak azt, hogy a férjem pattog, a feleségem meg türelmetlen, hát bele lehet dögleni. Most ezt csináljuk 50 évig? Na de azt mondom „Mekkora változás az, hogy minden megváltozott annak kapcsán, hogy együtt élünk. Hát eddig nem, addig olvastam, ameddig akartam, addig csináltam amíg akartam, a lábam is büdös volt, ha akartam, és… addig volt büdös, ameddig én akartam. Most egyszer csak megváltozik minden.” A kríziseink, ahogy a folyamatnak a részei… Ugye ez átment már? Na jó, nem ragozom, hát jobban tudjátok, mint én. Tehát látni magunkat, másokat a folyamat részeként. Haaa, egész üdítő, kezdek levegőt kapni, és most jön a negyedik dimenzió. (17:10)
A teljesség dimenziói (folytatás)

4. Az egyetemes realitások dimenziója

Ezt úgy neveztem el, amiben egyre jobban tudunk tájékozódni, hogy az egyetemes realitások dimenziója. Húú! Csak egy picit, mi akar ez lenni, bár a példák úgyis bőségesen elárulják. Vannak szubjektív realitások. Szubjektív realitás például az, ha valamelyikőtök egy nagyot aludt délután, most itt ülsz, éppen mostanra ébredtél föl „Hú, olyan, mintha reggel lenne, teljesen úgy vagyok.” Ez egy szubjektív realitás. Hát nyilvánvalóan nincs reggel, de a te megélésed szubjektív, de közben reális is, hiszen ez van. Hát ezt éled meg, akkor az egy realitás, szubjektív realitás. (17:50)

Valamelyikünk azt mondja „Igen, igen, természetesen az a normális, ha azt mondjuk, hogy most este van. Ezt objektív realitásnak nevezhetjük. Miért is? Azért nem egyetemes, mert képzeljük el, hogy a földön, éppen velünk szemben valaki ül egy előadáson, és azt hallja, hogy valaki azt mondja, hogy „Kétség kívül este van. – Hát már hogy lenne este? Reggel van.” Ezt nevezhetnénk a szubjektívhez képest egy objektív realitásnak, hogy „Itt, nekünk most este van.” (18:30)

De mi az egyetemes realitás? Ehhez képest az, mikor azt mondom „Kétség kívül az emberi élethez, ahogyan eddig láttuk, megéltük, ahogyan az eddig történt, kétség kívül a nappalok és az éjszakák, a reggelek és az esték váltakozása hozzá tartozik. Kikerülhetetlenül, megmásíthatatlanul az emberi sorsnak, az életnek része, hogy nappalok és éjszakák váltakoznak benne.” Tehát az emberi életnek része valamiféle hullámzás, valamiféle ciklikusság. Ha tetszik nekünk, ha nem, ez így van. Legföljebb van, ahol hosszú nappal, hosszú éjszaka. Ugye sok hónap nappal, sok hónap éjszaka. Persze, ebben lesznek különbségek, de hogy nappalok és éjszakák váltakoznak, ezt nevezem egyetemes realitásnak. (19:15)

Emlékeztek, ez az amerikai terapeuta föltette a költői kérdést „Mi az, ami közös az összes kliensemben?” Azt mondta, a realitáshoz fűződő töredékes viszony. Problémás viszony a realitáshoz. A negyedik dimenzió nagyon nagy jelentőségű, mert az életünknek vannak olyan realitásai, egyetemes realitásai, amelyek sokszor az egészségünk szempontjából a legjelentőségteljesebbek. Például mikor valaki elfogadja azt, hogy meg fog halni. Lehet őt…, akármeddig beszélgethet egy jó szakemberrel, hogy ő mit él meg, meg hogy fél a haláltól, meg mint nem fél, meg mit kell eleresztenie, ezt a végtelenségig lehetne. Meg leülhetne az összes gyerekével kétnaponta, hogy „Jaj, azt még nem mondtam el nektek. Jaj, tőled még nem kértem bocsánatot.” Próbálhatná kézben tartani az egész rendszert, és a folyamattal is teljesen tisztában lehetne, hogy „Igen, most itt tartok, most ez a fázis…, most majd még az a fázis jön…, most jön majd most a depresszió fázisa jön, aztán a reményvesztett…” de sosem lesz jól, és nem lesz egységben magával, ha nem tudja elfogadni azt, hogy meg fog halni. Ilyen végtelenül egyszerűen, hogy ez el fog következni, hogy ez normális, ez rendben van és ez természetes. (20:45)

Milyen megrendítő az, és tudom, erről is… elnézést, ha ismétlés sok minden, aztán úgyis ma már azért egy sémát szeretnék „tolni”. Jön hozzám valaki, s ez mindig, mikor ez megtörténik, van egy, egy ilyen döbbenet bennem, s azt mondja, hogy olyan fölháborodottan, csalódottan, értetlenül „Nem értem, hogy, hogy-hogy most beteg vagyok? Hogy-hogy, most egy végstádiumos rák, ez hogy lehet? Én egész életemben egészségesen éltem. Ez hogy lehet?” És nyilvánvaló, hogy egy ilyen helyzetben leginkább őneki arra a gyógyító fölismerésre van szüksége, hogy ez mással is megtörtént már. Hogy ez nem egy egyéni sorscsapás. Erről beszéltünk, amikor az önmegvalósítás három szintjét emlegettük. Ugye, és ezt így fogalmaztam meg nagyon egyszerűen: „A többség odaát van.” Tehát nem kiszúrás, nem pech, nem egyéni sorscsapás, hanem most éppen én következem. Ezt nagyon személyesen éljük meg, egyedien. Fölháborodunk, hogy miért nem öt évvel később. Persze, ez teljesen rendjén van, meg miért pont így, meg… de attól még van egy egyetemes realitás jellege is. Nem leszünk soha jól, hogyha ezt nem bírjuk megemészteni. Ezt nagyon látom, fú, amióta öregszem, egyre jobban látom, amióta őszülök, egyre jobban látom. Ugyanígy a betegséggel is. És ez nem azt jelenti, hogy ne tegyünk meg mindent, ne küzdjünk, ne harcoljunk. De hogy úgy a betegség az normális. Az egészség is normális, a betegség is normális. (22:40)

Látok például női élettörténeteket. Megsebződik egy nő, és a sebzettségének az egyik következménye az, hogy elcsúszik ahhoz az időhöz képest, ami az ő biológiai ideje. Hát van egy biológiai időnk is. Hát nyilvánvaló, bizonyos dolgok megtörténnek ha akarjuk, ha nem, a biológiai adottságainkból. Ezért például sokkal hosszabban választja a társat. Nincs meg az élethez a bátorsága, el van foglalva a sebzettségével, nem tud elszakadni otthonról… Teljesen mindegy. Mi történik? Ő akkor csak 35-40 évesen jut el oda, hogy azt mondja, hogy „Na, most már én belül elkészültem a társválasztásra, belül odaértem. Most belül megvan az az érettségem, vagy az a bátorságom…” Ami ha a személyiségfejlődésünk, mondjuk a biológiai ritmusunkkal egyezik, 20-25-30 éves korban megtörténik. De ő elcsúszott mondjuk 10 évvel. Mi lesz ennek a következménye? Hát… az. hát az. Hát sokkal inkább kitettebb lesz abban, hogy születik egy gyereke, hogy mennyit kell próbálkozni, sokkal kitettebb lesz. Újabb csalódás… föltételezhetően egyszer csak az egyetemes realitásokból adódóan ő kitettebb lesz annak, hogy újabb csalódások érjék. (24:10)

Azok a nők tudnak valamiképpen jól lenni az ő nehéz helyzetükkel, akik azt tudják mondani – ezt most egyszerűen akarom mondani, nem ilyen fejetek fölött szóló igazságként – hogy „Igen, az életem úgy alakult és formálódott, hogy fontos volt nekem, hogy a saját szubjektív időmhöz igazodjak. Ezért én 10-15 év késéssel tettem meg néhány dolgot. Ez nagyon jó, hogy most egy olyan valakivel élhetek, akihez odaértem. Ez nagyon jó, ezt köszönöm az életnek. De ennek van egy ára, hogy az egyetemes realitás idejéhez képest elcsúsztam 10 évvel. Ezért lehet, hogy ennek most az az ára, hogy nem lesz gyerekem.” Ez hogyne fájna bárkinek, aki megéli? Hát hogyne fájna? Még ha, még most ahogy beszélek róla, is elkezdett nekem fájni. De hogy költői kérdésként teszem föl. Jól tud-e ő lenni valaha is, hogyha nem tudja magához közel engedni ezt a végtelenül egyszerű dolgot, hogy ebben az időben, hogy a biológiai óra is ketyeg, én egyszerűen későn kezdtem el, és hogy ez egyszerűen csak így van. Nézhetjük a szubjektív részét, fontos, hogy beszéljünk róla. Igényelhet nagyon sok beavatkozást vagy segítséget, de ha valaki azt tudja mondani, hogy „Igen, ez tulajdonképpen egy realitás, amit most közel engedek magamhoz. Az életemnek ez az ára. Az én fejlődéstörténetemnek ez egy természetes következménye. Nem esik jól, sok mindent tudok mondani, de mint valami realitás, elfogadom.” (26:00)

Amíg ezeket a realitásokat nem engedjük közel magunkhoz, rengeteg szenvedés vár ránk, s mi állandóan próbáljuk a szenvedés-fejet levágni. „Levágni, levágni, levágni…! Nem igaz, nem igaz, miért nősz vissza te rohadék? Biztos másnak nincs ilyen. Dögölj meg!” A hiány-fejnek nekiesünk, akkor a szükséglet-fejnek, ütjük-vágjuk. Nem t’om, hogy ez hogy hat rátok? Kár, hogy nem vagyok túl empatikus, mondjuk… (26:35)

Vagy például az, hogy öregszünk. Ugye, ezt ilyen egyszerűen is mondhatjuk, hogy öregedő lények vagyunk. A fogantatásunk pillanatától öregszünk. Cupp! Most aki ezt az egyszerű tényt nem képes elviselni, elfogadni, rengeteg fölösleges szenvedés fog rá várni. (Na, áhh! Nem. Vagy de? Olyan bizonytalan vagyok.) (27:10)

Emlékszem, a múlt alkalomnak a végén arról beszéltünk, hogy az életnek van ez a folyamat jellege, és hogy az élet első szakaszának is megvannak a maga feladatai. Hogy megtaláljuk a helyünket a világban, munkaképessé váljunk, kapcsolatképessé váljunk, képesek legyünk a meghittségre és egyebekre. Igen ám, de a sebzettséggel mi történik meg gyakran? Hogy valaki az élet első szakaszának a feladatait nem tudja elvégezni. Akkor ő 40-50-60 évesen jut el oda, ahova hogyha természetes egészségességgel tudott volna menni ez a folyamat, már 30-40 évesen ott tartana. Ezért mi fog történni? 50-60-70 évesen megpróbálunk valahogy olyasmit is elkezdeni csinálni, beépíteni az életünkbe, ami az életünk első részének a feladata és dolga. Ez nagy nehézség, és itt a spiritualitásnak nagy jelentősége van. (28:10)

Valaki, aki leül, és megállapítja azt, hogy tulajdonképpen, mondok… na jól van, tehát. Itt a „nem vagyok jól” szék, leülök, és azt mondom. „Hát, hát tele voltam sérüléssel, hiánnyal, gyöngeséggel, gyarlósággal, realitásvesztéssel. Hát most hogy itt vagyok 40 évesen, de más nőt vennék el! Te jó ég! Hát de más nő való nekem!” Ez egy realitás. Ugye a tudattalan motívumai a házasságkötésnek, ő férfiként egy anyát vett el. Tele volt hiánnyal, őneki a legfontosabb, legyen jó meleg. Puha is legyen, meleg is legyen, gondoskodó legyen. 40 évesen, ahogy egyre jobban lett… ugye, mert megy az élet előre az ő maga természetes módján úgy kikupálódik a pasi. Vannak ilyen férfiak, biztos ismeritek, ugye. Jaj, ezt sokszor… na, ti nők, olyan jó történeteket tudtok erről mondani. „Ugye hét hogy ilyen volt 20-30 évesen, s képzeld Feri, találkoztam vele 50 évesen, de jól néz ki. Milyen jó pasi lett.” Ugye hát a…, sokszor úgy nem is tesz olyan sokat érte, valahogy úgy az élet segít neki. Na mindegy, csinálja a dolgát. Ugye, ez a kettő. Csinálja a dolgát, meg az élet segít, és egész normális lesz közben. Ott van 40-50 évesen, és azt mondja „A nemjóját! Hát most ahhoz képest, hogy milyen jól vagyok, a feleségem hát… hmm… Most már egy másfajta nő volna hozzám való. Most már nem kell nekem annyira a meleg, jöhet a hideg is, csak legyen benne szenvedély, meg kaland. Most csak mondtam valamit.” Ugye, mert már elég egészséges ahhoz, hogy bírja a feszültséget, hogy ne kelljen állandóan a zanzimanzit hallgatnia, hogy „Te vagy a legjobb…!” Nem, most már tud küzdeni is a nőért, kicsit belehalni, föláll, minden. De 20 évesen még nem tudta, hát 20 évesen még összerogyott, hogyha csúnyán nézett rá a nő. (30:20)

Most micsoda jelentősége van annak, valaki a helyzetére elkezd reflektálni, hogy ez mi. Most mi van? Azt mondja „Hogy tulajdonképpen most megtehetem azt, hogy pusztán ezen oknál fogva, hogy hát akkor olyan motívumok alapján választottam, azt se tudtam, mik ezek a motívumok, csak úgy választottam, mit t’om én hogy volt az. Most bezzeg már, a mai eszem, a mai… hát menjünk csak vissza! Vissza, vissza, vissza… és akkor na most! Hurrá!” Ezt sokan… ez ha csak a természet mozgását nézzük és a személyiségnek csak ezeket az összetevőit tudatosítjuk, azt kell mondanunk, hogy természetes. Mert valamit ott és akkor, amikor a társválasztásban sokkal árnyaltabban, komplexebben lehetett volna, hát ő még nem tartott ott. Most már tart. Ezért ilyenkor érzünk egy természetes indíttatást arra, hogy visszamenjünk, és úgy, úgy kijavítsuk. „Na akkor most, na most akkor, most akkor már olyat.” Igen, de a másik oldalon lesz egy rettenetes veszteség. Itt például a spiritualitásnak lehet nagyon nagy jelentősége. Hogy azt mondom „Hát a sebzettségem miatt történt ez így. Igen, de közben pedig annak is van egy realitása, hogy 45 vagyok. Itt vannak a gyerekeim, a családom. Nem lehetséges, hogy most találkoztam a sárkányom egyik fejével?” Nem levágni kell, vagy elkergetni a sárkányt láb alól, hanem na, most akkor szembenézek ezzel a veszteséggel, a fájdalommal, ezzel a belső ellentmondással és dilemmával. Ugye elég sok fej beköszön, krr-hh-hhrr, és adott esetben éppen ennek a döntésnek a nyomán egy nagyon furcsa dolog történik, a spiritualitásnak a használatával – elnézést a kifejezésért – megérkezünk a saját életkorunkhoz. (32:35)

De csak az érkezik meg a saját életkorához a spirituális dimenzió segítségével, aki ezt a fájdalmat, szenvedést, veszteséget – hogy mármost mással sokkal jobb lehetne, és ha csak elképzelem, már akkor rosszul vagyok – ezt viseli. „Jó, akkor most…” Érthető ez? Tehát itt egy önfelülmúlás segíthet ahhoz, hogy éppenséggel megérkezzek a saját életkoromhoz. Ahhoz, ahol éppen tartok a folyamatban az életkor szerint. Ennek aztán lesz egy feladat jellege. Eltelik még 5-10 év, és egy bölcs pasi… Az ilyen férfiak tudnak nagyon-nagyon… jó, jó… a legjobb nagypapák. (Hüppög – szerk.) Na. Szóval az egyetemes realitások. (33:40)

Olyan sok minden ilyesmi van, de nézhetjük a másik oldalát is. Lehet, hogy valaki nem ezt veszi, hanem azt mondja „Nem, én most, ahol éppen tartok, most akkor nem érdekel, hogy 45 vagy 50 vagyok, tehát – majd mindjárt mondom, hogy ez miért érdekes – hanem akkor úgy – most akkor ezt a belső, szubjektív valóságot tekintem alapnak – most újrakezdem.” Esetleg akkor 50 évesen legyen még 2 új gyerek, ugye, újrakezdem. Igen ám, de akkor 60-70 évesen szembetalálkozik egy másik realitással. Nem csak azzal, hogy 50 évesen sokkal türelmetlenebbek vagyunk, meg már nincs kedvünk a gyerekneveléshez, meg már nincs erőnk, meg már teljesen máshol vagyunk, hanem az életnek megvan az az íve is, ha valaki tényleg jól akar lenni, hogy 60-70 éves korában kezdi elengedni a dolgokat. Elengedni, hogy egy 60-70-80 éves ember azt mondja, hogy… hát a szó legjobb értelmében, amikor valaki éretten van ott, azt mondja „Énnekem már alig van valamire szükségem. – Ez a realitás. – Alig van valamire szükségem, köszönöm jól vagyok, kevéssel is teljesen jól vagyok, mert nem akarok még egy újabb ilyet, még egy amolyant, nem, egyszerűen nincs rá szükségem.” De nem csak azt mondja „Köszönöm jól vagyok, kevéssel is, kevéssel is…” hanem azt is tudja mondani, hogy „Nincs is szükségem szinte semmi másra, és hogy alig van veszteni valóm.” Bölcs, bátor öregek, hol vagytok? (35:35)

A hindu kultúrában egészen gyönyörű, ahogy fölfestik az életutat. A fiatalembernek természetes, legyen szerelmes, házasodjon, éljen. Középkorú embernek de mennyire természetes az, hogy megállja itt a láb…, dolgozik, hogy előre jut, mit tudom én. A harmadik fázisban kezdi továbbadni mindazt, ami az övé, ez a harmadik fázis. Kezdem továbbadni, átadni, menedzselni másokat, kinevelni a következő generációt, mert még elég erős vagyok ahhoz, hogy át tudjam adni, a munkámmal elkezdek mások alá bedolgozni. A negyedik fázisban pedig elengedek mindent. Sokan idős korukra elmennek koldulni, vagy szerzetesnek. (36:25)

A nyugati kultúránknak kulturális betegsége az, hogy ez szinte teljességgel hiányzik. Hogy ahelyett, hogy az életnek ezt a folyamat jellegét élnénk, és 60-70 éves korunkban egyre szabadabbak lennénk. „Hát mire van már szükségem?” Hogy hol vannak azok a bátor idősek, akik kiállnak, és azt mondják „Hát de nekem már nincs veszteni valóm.” A 30 évesnek van. És van a 40 évesnek egy csomó felelőssége a családjáért. De egy 70 éves ember kiállhat, és azt mondja „Ki mondja, ha nem én?” Ebből is látszik, hogy nem könnyű az út. Hogy milyen sokan elkezdenek valamikor vesztegelni. Hogyha ismerjük azokat az időseket, akik egyre szabadabban, ilyen elengedetten… Hát egyszerűen egész megdöbbentő, hogy az ember hova tud fejlődni. Jaj, én ismerek egy-két ilyen embert, ez egyszerűen lenyűgöző. Lenyűgöző! Ismertek ilyet legalább egyet-kettőt? (37:25)

Bekopogsz hozzá, és… tehát egyszerűen nem is, el se tudod képzelni, hogy ne örülne neked, ha megjössz. Egyszerűen örül neked, hogy ott vagy. Ne az, hogy „Jaaaj, jaaaj, Ferikém, (sírva – szerk.) de jó, hogy jöttél!” Jó, hát ez is, most jaj, most nem gúnyolódni akarok ezen, hanem az, hogy… „Ferikém, mi van veled? Hogy vagy? Na mesélj! Én itt vagyok, hát mondhatod.” És akkor időnként megkérdezi, hogy van-e valamire szükséged. Nem? Hát egy nagyi, nem ilyen? „De!” Jó! (Hát szerintem érthető, amit mondok.) (38:20) Az egyetemes realitásokhoz tartozik a tökéletlenségünk elfogadása. Hát mindannyian tökéletlenek vagyunk. A házastársi kapcsolatban mekkora jelentősége van a feleségem tökéletlensége elfogadásának. Hát van, aki 50 évesen is kikéri magának, hogy a felesége nem tökéletes. Számonkérés, aztán… hkk! Tökéletlenül szeret, olyan fajta, embör a neve. Jó. (38:55)

Az egymásra utaltság. Az természetes. Hát annál természetesebb dolog kevés van, mint hogy egymásra utaltak vagyunk. Lehet nagyképűsködni, nyilván 30 évesen „De én tolom, viszem, csinálom, gyűjtök, harcolok!” Rendben van. Akkor is egymásra utaltak vagyunk. Ennek az elfogadás, hogy egy idős ember hogy mondjuk beteg lesz, és hogy milyen teljes életet tud élni azzal, ha el tudja fogadni, hogy rászorul másokra. Ha nem tudja elfogadni, megbolondul tőle. Kikészíti a környezetét, akik pedig segítenének. (39:30) Néhány évvel ezelőtt nyáron – hát ugye a nyár az mégis csak egy kaland – mentem, tudjátok, így nomádozok, autóban alszom, nem viszek se sátrat, alig pénzt, hát szóval minek. Na és mi történt? Jöttem hazafelé, volt még nem t’om én 40 euro-m. Még Olaszországban voltam, tehát autópályadíj, meg még benzin, és ugye hát szálláson se szállok meg, s bementem egy benzinkúthoz, és nagyon jó meleg víz volt. „Ó, ez a meleg víz!” Elkezdtem akkor egy kicsit mosakodni. Igen ám, de ugye nem tudtam mosakodni, mert a pénztárcám az így dudorította a gatyám zsebét, fogtam a pénztárcát, kivettem, és akkor… és otthagytam. Eljöttem, ültem még az autóban, nem indultam el, csak eljöttem a benzinkútról, ültem, ez-az, „Hol a pénztárcám?” Visszamentem a mosdóba, ott nem volt. Kérdezem a benzinkutast, hogy nem találtak-e egy pénztárcát. Azt mondja dehogynem, s odaadta a pénztárcámat, benne az összes irat, de bankkártyám nem volt még akkor, és az összes pénzt kivették belőle. Tehát ott voltam Olaszországban egy benzinkútnál úgy, hogy iszonyú sok euro még az autópályadíj, benzin, s nem volt nálam egy peták se. Nem az, hogy bankkártya, hát direkt anélkül, mert értitek… Ó, akkor rájöttem, hogy a bankkártya jó dolog. Tényleg, hát komoly fölismerésre jutottam, ez nem volt olyan régen. Hát most mit fogok csinálni? Na, beköszöntött a kiszolgáltatottság, egy pillanat alatt, ott az autópálya, hihetetlen sok ember, jöttek-mentek, és olyan egyedül voltam, mint a fene. Szerencsére akkor már volt telefonom, fölhívtam a barátomat, pap barátom, mondom „Te, bírod a kalandokat?” Szegény lépre ment. „Hogyne, persze! – Én ha összeszedem magam, még Ausztriába átérek, de hát az kéne, hogy én addig megyek, míg van a benzin, és hogy te meg gyere már elém.” Mert hogy én fölhívtam mindenkit, s mondták, hogy ezzel a helyzettel nem tudnak mit kezdeni, tehát most ezt… hogy, hova utaljanak pénzt, vagy ki? Hát egy benzinkúton vagyok. Ahhoz, hogy lejöjjek az autópályáról, már többet kell fizetnem, mint a semmi, amit tudnék. Hát elég hülye helyzetben éreztem magam, és akkor, na, ez a barátom azt mondta „Jól van, Feri!” Szerencsére, ez estefelé volt, s akkor nekiállt, éjszaka eljött, és én fölhívtam őt ott, amikor már 2 liter benzinem volt, hogy „Na, itt vagyok, idáig kell eljönnöd.” Akkor lefeküdtem aludni, és milyen… csoda-érzés, hogy egyszer csak kopogtatnak az ablakon, és akkor a barátod, akinek elvileg Budapesten kéne lennie, hát Innsbruck magasságában „Hello, megjöttem, huhú!” Valamikor hajnali háromkor ért oda. Háhh! Szóval… Tehát az, hogy rászorulunk egymásra, a kiszolgáltatottságunk teljességgel természetes. Tehát megpróbálni most a realitásnak ezt a fejét levágni. Ó, hát hogyan is? (43:40)

Igazán hosszan lehetne ezt mondani, és személytelen dolgokból is kiindulhatnánk. Olyan régóta megvan egy lapom, összeszedtem már, valami 20 szempont, s így csurog a nyálam, hogy már egyszer kidolgozzam, de nem jutok hozzá, hogy mit jelent az életünkre nézve az, hogy a dolgoknak megvan a maga ideje? Mit jelent, hogy az életben a dolgoknak van helye? Hogy dolgoknak van eleje, közepe és vége, hogy dolgoknak van magassága és mélysége. Az életnek van ritmusa, az életnek van ciklikussága, az életnek van súlya és megvan a könnyedsége, megvan a hossza. Van az életben, ami rövid, és van, ami hosszú. Szóval ez. Hogyha ezt teljesen szem elől tévesztjük, úgy kiesünk a realitásból, hogy sosem tudunk igazán jól lenni. Tehát ezt nevezem egyetemes realitásoknak. (Jó, hagyjuk, gyerünk! Séma!) (44:50)
A kora gyerekkorban kialakuló negatív sémák

Emlékeztek még, hogy mi az, hogy séma? Most az, hogy… kihívok öt embert, és akkor összeszeditek, jó? Na, szóval, ugye… 18 sémánk van, 4-et mondtunk el egy év alatt körülbelül, de ez nem tartozik a séma terápia tárgyköréhez, csak hozzánk, hogy. Azokkal a sémákkal foglalkozunk, amelyek kora gyerekkorban alakulnak ki, legkésőbb is serdülőkorban, és a negatív sémákkal. Mert vannak pozitív sémák is, és vannak később kialakuló sémák. Tehát a kora gyerekkorban kialakuló negatív sémákkal foglalkozunk. (45:35)

A kora gyerekkorban kialakuló negatív sémák, azok meghatározzák a jelenünket. A realitás álarcát öltik bennünk, és arra törekszenek – egy sajátos autonómiájuk van az énünkhöz képest, mondhatjuk így – fönnmaradásra törekszenek. Amikor egy séma kialakult, vagy kialakul, akkor az valamiféle válasz az akkori realitásra. Igen ám, de a séma, mint valami lenyomat, bennünk ragad, és később akadálya lesz annak, hogy másfajta realitásokat, egy sokkal tágabb realitást, a megváltozott helyeztet, körülményt, életkort, mindent, érzékelni tudjunk a realitásnak megfelelően. Tehát minél sérültebbek vagyunk, és minél inkább a séma vezérel minket, annál inkább a sémáinkat észleljük mindig, és nem a realitást. Ezért aztán a sémából kijönni sokszor kifejezetten kínkeserves, nehéz munka. A sémák nem csak az egyéni életünket jellegzik meg, és nehezítik meg, hanem a kapcsolatokra is rányomják a bélyegüket, és a sémáink alapján tudunk kötődni, kapcsolódni, és mennek a családi dinamikáink. (46:55)

A sémát négy dolog jellemzi: emlékek, testi érzetek, érzések, gondolatok. Ez a négy. Mi az, ami nem része a sémának? Úgy van, a cselekvés. Mert a cselekvés a sémára adott válaszként értelmezhető. Tehát a sémából indul el. Mondjuk én vagyok a legkisebb, és mindenki belém rúg. „Jaj, te fogd be a szádat!” Hogy mondják? A kicsinek hallgass a neve. Hogy mondják ezt? Ugye, valami, hogy… „Jaj, ne szólj bele!” A tesóim elnyomnak, ott maradok kis picikének. („Hehehe!” – Na, most ebben mi volt a mókás? Éppen átéltem.) Szóval akkor egyszer csak kialakul például egy séma, ez az ötödik, amiről beszélni fogunk… (47:45)
Társas izoláció, elidegenedettség séma

Társas izoláció, elidegenedettség. „Ó, én látni valóan más vagyok, mint a többiek. Hát az összes tesóm, a szüleim mind normálisak, én meg nem.” Hát nem fogadnak be, mindig fogjam be a szám, kis hülye vagy, izé, te úgyse tudod, s a társas izoláció séma kialakul. Amikor kialakul normális válasz, mert tényleg mindenki belém rúg és tényleg mindig befogják a szám és megvernek, a válaszom ugye három fajta lehet. Emlékeztek erre.
A sémára adott válasz
A séma logikáját követem az életemben.
Megpróbálom elkerülni a sémának rám gyakorolt hatását.
Túlkompenzálom a sémát.

Az első, a séma logikáját követem az életemben. Vagyis bármikor bárhol vagyok, a séma logikája azt diktálja, hogy azt nézzem, hogy miben különbözök a többiektől. Miért és hogyan vagyok én más, és miért nem tudok ide tartozni rendesen, én még valahogy ide se tudok tartozni. „Szóval ide jöttem, egyszer megnéztem kedd este, hogy tulajdonképpen sokfélék, de én másképp vagyok sokféle. Nem, pont, pont ilyen nincs. Tehát látszik, hogy azért jól érzik magukat, én meg, én assz’em nem is nevettem még ma egyáltalán. Nem, sz’al nem, nem, valahogy ide se tudok, sehogy, sehogy nem tudok, itt is… Nem, és akkor megyünk ki, én nem is tudok kapcsolatot fölvenni senkivel. De nem is akarok – ez a második reakció. (49:00)

Tehát az egyik: belemegyek a sémába, és mindig azzal törődöm, hogy miért vagyok más, különböző, hogyan nem illeszkedek a többiekhez. A második, cselekvésben adott válasz a sémára, hogy megpróbálom elkerülni a sémának a rám gyakorolt hatását. Vagyis: „Dehogy megyek én el Keddre, dehogy megyek! Hülyék mind…” Nem, elkerülsz minden társas helyzetet, hogy en kelljen szembenézni… vagyis megóvod magad attól az élménytől, hogy kapcsolatokban, csoportokban azt éld meg, hogy „Én azt hiszem, hogy velem valami nincs rendben.” (49:45)

A harmadik, túlkompenzálni egy sémát. A cselekvés harmadik nagy, nagy lehetősége. Például ezt úgy mondja a séma terápiában ezt a kifejezést használják, kaméleon leszel. Mindenhol megpróbálsz teljességgel beilleszkedni, minden… Pont úgy, mint a többiek, mindent pont úgy, és még ráteszel egy lapáttal. Ugye, például egy ilyen gengszter filmben te egy ilyen kivert kutya gyerek vagy, de úgy tűnik föl számodra, hogy talán a banda befogad. Akkor ott van egy helyzet, és az ellenséges csapatnak egy tagját elfogja a banda, s akkor ki fogja megverni? S akkor te jelentkezel. Miért is? Hogy magad előtt is bizonyítsd, hogy nem hogy nem vagyok különböző a többiektől, nagyon pont olyan vagyok. Én vagyok az emblémája ennek a csapatnak. Tehát ez a három válasz típus, ami nem része a sémának, hanem válasz a sémára. (50:45)
Hogyan alakulnak ki a sémák?
Valamiből túl sokat kapunk.
Valamiből túl keveset kapunk.
Egyszerűen bántanak minket.
Valamiből csak valaminek a felét kapjuk.

Ugye, nagyon egyszerűen, mert ismétlés. (51:00)
Hogyan tartjuk fönn a sémákat?
Gondolkozásmóddal, érzelmekkel. A sémának megfelelő gondolkozás- és érzelmi világ.
A sémának megfelelő kommunikációs mód és stílus. Tehát például hogyha társas izoláció sémában vagyunk, akkor mogorván elfordulunk és egyáltalán nem is akarok kapcsolódni. Ez egy kommunikációs stílus. Megszólítanak, elfordulok. „Jaj, hagyjál! Nem, én nem, én nem vagyok ide való. Nem, én most vagyok itt először.” Ugye ez egy kommunikációs stílus.
Az ehhez kapcsolódó magatartásmód.

Ezzel tartjuk fönn a sémát. Emlékeztek, a magatartásmód pedig hányféle lehet.
Olyat választunk, olyan helyzetbe megyünk, ami a sémának megfelel.
Kiprovokáljuk.
Fölnagyítjuk. (Ha nincs.)
Létrehozzuk. Megcsináljuk magunknak. (52:00)
Hogyan aktiválódik a séma?

A sémák egy valamiféle, mindig mondható, egy ilyen… tehát a sémák ha az eredeti sérülésnek megfelelő helyzet, találkozás, kapcsolat, valami ér bennünket, aktiválódni tudnak. Minél sérültebb valaki, annál több helyzet aktiválja a sémát, és a séma által kiváltott érzések, gondolatok, emlékek és testi állapotok annál hosszabb ideig maradnak fönn. (52:40)

(Mi az, amit még ismételni kell? Fönntartani… szerintem mindent elmondtam, nem? Szerintem a lényeget elmondtam. Oké. Tehát!) Kirekesztettség séma. Elmondtuk, hogy milyen három magatartásformát adhatunk.
Kik a veszélyeztetettek?

Nagyon egyszerűen azt mondhatjuk, hogy azok veszélyeztetettek a társas izoláció, elidegenedettség sémában, akik valamiképpen mások, mint a környezetük. Tehát… valamilyen testi fogyatékkal élők. Főleg, ha az mondjuk születéstől kezdve így van, vagy kisgyerekkortól kezdve így van. Aztán, akik környezetükhöz képest nagyon gazdagok, vagy nagyon szegények. Például előkelő család szülöttei ilyen sémától szenvedhetnek. Akiknek valami rendkívüli tehetsége van, szenvedhet ilyen sémától. Egy adott környezetben a kisebbséghez tartozók szenvedhetnek ilyen sémától. Például a mi világunkban a cigány emberek. „Más vagyok, mint ti, különbözök tőletek. Ez valami itt… nem, nem, nem.” Ezért érzékeny mindenféle kirekesztésre. Azután pedig már nem is akar kapcsolódni, hiszen az a sémája, hogy „Hát úgyis különbözök, úgy is más vagyok, hogy is tudnék én kapcsolódni.” Hoppácska! Homoszexuálisok között sok ilyen van. Sok olyan van, akinek ez a sémája. „Különbözök, más vagyok.” Ezért például társadalmi méretekben adunk erre egy választ, hogy ezért azt mondjuk, hogy… mondja a társadalom azt, hogy „Rendben van, normális.” Ez tulajdonképpen egy öngyógyító törekvés. Ugye, mert hogyan gyógyul valaki, aki ebben a sémában van? Átélheti azt, hogy „Normális vagyok.” (54:50)

Mi egy olyan individuális gyökerű világban élünk, ahol mindenki arra törekszik, hogy különbözzön a többiektől. Hogy vegyétek észre, hogy én mennyire rendkívüli vagyok. Tehát ahogy én vagyok hülye, csak én vagyok úgy hülye, én nagyon eredetien vagyok hülye. De akik a társas izoláció sémában vannak, ők pont fordítva vannak. Ők mindent elkövetnének azért, hogy olyanok legyenek, mint a többiek. Azt mondják „Hát ha megfogalmazható egy mély vágy, hogy mit szeretnék, hadd hasonlítsak hozzátok, hadd legyek olyan, mint ti.” (55:30)

Volt egy hölgy, akinek ilyen sémája volt, egyszer jött, és akkor egy ilyen emblematikus mondatot mondott erről. Azt mondta, hogy „Hát én is egy emberi lény vagyok.” Kezdte magát így látni, tehát „Én is egy emberi lény vagyok, jogom van élni.” Kis szentírási kitekintés: Máté a vámos, Zakeus a vámos. Úgy érkezik el hozzájuk a jó hír, hogy Jézus azt mondja „Leülök veletek kajálni, egyek lehettek a többiek között, befértek a csapatba. Kiválasztok 12 apostolt, Máté, te is jöhetsz.” A kirekesztett. És nem annak örül, hogy „Apostol vagyok!”, hanem annak, hogy „De jó, olyan lehetek, mint ez a 11. De jó, hogy nem kell különböznöm tőlük.” Hogy számára az üdvösség azt jelenti, hogy „Pont olyan lehetek, mint a többiek. Hogy ez de nagy dolog! Hogy nem különbözöm, nem vagyok más, de jó ez!” És hogy ilyen értelemben „Normális vagyok, olyan vagyok, mint te.” (56:40)

Ha az életünkben valami miatt ilyen kiszorított, kirekesztett, izolált helyzetbe kerülünk, ott meg tudjuk ezt élni, hogy „Te jó ég! Milyen lenne így az életet élni, hogy azzal kell állandóan léteznünk, hogy különbözök tőletek? Ez rettenetes, ez elviselhetetlen. De szeretnék olyan lenni, mint te!” (57:00)

Mozgássérült barátaimhoz jártam. Mozgássérültek és légzésbénultak voltak. Volt egy kedves lány, hát őneki nyugodtan mondom a nevét is, Marikának hívták. Akkor a Marika azt mondja nekem, hogy… beszélgettünk, hogy… nagyon jóban voltunk, és ezért nagyon őszintén tudtunk beszélgetni. Azt kérdeztem tőle egyszer, hát én voltam 25 éves, ő 30. „Hogyha te nem lennél mozgás- meg légzésbénult, akkor te hogyan élnél? Mit csinálnál? Mi a te fantáziád, vagy a képed, vagy a vágyad arról, hogy akkor te egy milyen életet álmodsz magadnak?” Most kíváncsi lennék, itt megállnék, hogy ti mit gondoltok, hogy a Marcsi milyen életet álmodott magának? Ugye most már könnyű a válasz, de én akkor mit tudtam a séma terápiáról, meg a társas izolációról? Semmit. Ezért a válasz döbbenetet hozott. Azt mondja „Te, Feri, én egyszerűen szeretnék illatszer boltban eladó lenni.” (Illatboltban – Nem, illatszerboltban, na. Nem illatbolt, hanem… látszik, mennyire csatlakozom ehhez a világhoz. Kicsit elidegenedettnek érzem magam, Azúrban. Na jó, ezt most abbahagyjuk. Különböző asszociációk jöttek elő.) Szóval, hogy ez a nagyszerű, nagyszerű, á, olyan nagyszerű volt, és (Menj csak nyugodtan, nem különbözöl a többiektől. Te is csak olyan vagy, mint mindenki más.) Szóval hogy emlékszem, hogy magdöbbentem, hogy hát hogyhogy nem arról álmodik, hogy királykisasszony, hogy kérők, és hogy csak ő, s ő a világszépe, és… Nem, ő egy illatszerboltban eladó akart lenni, s ez volt a dédelgetett álma. Hú! Őt az gyógyítja, jól lehet látni, ha olyan lehet, mint mi. (59:20)

Emlékszem, akkor mentünk, buliztunk, és nekiálltunk táncolni a kerekesszékkel. Hát egyikőjük, másikójuk sikongatott a gyönyörűségtől, azért, hogy pontosan azt csinálhatja, mint a többiek. Tehát hogy amikor mindenki táncol, ő is táncolhat. A székben ül, de hogy fölvesszük a ritmust, minden, tehát olyan vagyok, mint ti. Hogy ezek okozták… szóval hogy ezek mekkora örömöt okoztak nekik. Hogy ami nekünk teljesen természetes, „Feri, hogyha lehet, mikor elmegyünk vásárolni, tudom, hogy gyorsabb, hogyha te veszed le a polcról, de nekem nem jobb. Hát hadd éljem azt meg, hogy te odatolsz és én nyúlok oda, és én veszem le. És itt az ölemben van a szatyor, vagy a kosár, és én oda beteszem. Szeretnék úgy vásárolni, mint ti.” Szóval, hogy ú, de jó, hogyha elő tudjátok hozni az ehhez hasonló élményeket. Hogy embereknek micsoda, micsoda gyógyító hatása van, hogyha lehet olyan, mint én, vagy mi. Hej-haj! (60:35)

Ezt is emlegetem nagyon, hogy mikor meghallottam, hogy szilveszterkor senki nem megy oda hozzájuk. Hogy akkor hogy lehet az, hogy azt mondjuk, hogy szeretjük ezeket az embereket, de szilveszterkor nem, mert velük nem lehet bulizni. Ugye, hogy ez úgy dgg-vvv-ggg. Hát éppen papnövendék voltam, tehát ez nem tett annyira jót ennek a projektnek, és akkor kiszöktem. Ugye ez… egyszerűen az, hogy hát nekem többet ér az, hogy együtt szilveszterezzek velük, mint hogy megtartsam a rendet. Erre is utaltam, mikor azt mondtam, hogy a szeretet egy kicsit rendetlen néha. Tudom, hogy nem volna szabad, meg mi, de… ez az egyetlen picinke dolog, hogy együtt szilveszterezik velük egy „normális” ember, s hogy ettől ők normálissá tudnak válni. (Akkor… hej-haj! Na, nem akarok ebben elveszni… mert már elvesztem. Tehát, most… oké.) (61:50)
Az elefántember

Hát olvasok nektek. Hoztam olvasnivalót, Az elefántember. Bizonyára ismeritek. Csoda film készült belőle. Az elefántember valós történet, a XIX. század második… nem, harmadik harmadában, mert hogy 1880 körül egy kisgyereket, ha jól emlékszem a szülei Indiában vannak kiküldetésben, és ott egész piciként megtapos egy elefánt. Ettől hihetetlen torz lesz a teste, és – tehát valós történeten alapul – majd a szülők, a család visszaköltözik Angliába, és ez a gyerek teljesen elhagyatottan, ilyen… tulajdonképpen cirkuszokban, vásárokon köznevetség tárgya. Tehát emberek arra zsákmányolják ki, használják ki, hogy mutogatják pénzért. Ez egy dráma, film, s elmondanám, igen… egy orvos megszánja őt, mondjuk így egyszerűen. Az a terve, hogy hadd legyen ő is normális. Hadd lehessen ő is olyan, mint a többiek, és ezért rendes ruhát varrat neki, beviszi őt a társaságba. Közben rettenetesen, a sérülései miatt alig lehet érteni, ahogyan beszél. Döbbenetesen torz a teste, rossz szagot áraszt magából. A történet azzal kezdődik, ez a 16. oldal, hogy ez az orvos bemutatja ezt a beteg embert, az elefántembert – egész torzult testével – s leírja, hogy milyen. Ezt hallgassátok meg! Ő pedig ott van közben. Azt mondja… (63:45)

Legfeltűnőbb ismertetőjegye az óriási fej. Kerülete körülbelül egy fölnőtt ember derekáéval azonos. Homlokáról hatalmas, cipószerű csonttömeg ugrik ki, míg a tarkójáról szivacsos, gombaszerű bőrlebernyeg lóg, melynek a fölszíne a megbarnult karfiolhoz hasonlatos. A feje búbján néhány hosszú, laza hajszál. A homlokon lévő csontos kitüremkedés jelenleg mandarin nagyságú, az egyik szemét szinte eltorlaszolja. A fölső állkapcsáról egy másik csonttömeg ugrik ki, mint valami rózsaszínű csonk türemkedik elő a szájából, a felső ajkat teljesen kifordítja, és széles nyáladzó nyílássá változtatja a száját. Az orr csupán ormótlan húsdarab, és csak a helyzetéből azonosítható. A torzulások az arcot alkalmatlanná teszik bármiféle érzelem kifejezésére. A háta egyszerűen szörnyű. Hatalmas zsákszerű hústömegek lógnak le róla egészen combközépig. Ezeket is ugyanaz az undorító, karfiolszerű bőr borítja. A jobb kar természetellenesen hosszú, és alaktalan. Elefantiázisra utal, de mégsem arról van szó, és szintén ugyanaz a löttyedt, karfiolszerű bőr növi be. A jobb kéz nagy és idomtalan, inkább uszony vagy evező, mint kéz. A tenyér és a kézfej között semmi különbség, a hüvelykujj, mint valami retek, a többi ujj vastag gumós gyökérhez hasonlít. Az egész, mint végtag, használhatatlan. A bal karja viszont feltűnően más, mint a jobb, nem csak normális végtag, hanem valósággal kecses, finom bőr borítja, a kézfej gyönyörű, akár egy nő is megirigyelhetné. A mellkasáról ugyanaz az undorító hústömeg lóg lefelé, mint valami lebernyeg, amely a gyíkok nyakán látható. Az alsó végtagok ugyanolyanok, mint a deformálódott kar. Lomhák, mintha vízkórosok volnának, és idomtalanok. A szivacsos bőrkinövésekből alig elviselhető, szörnyű bűz árad. Hogy a baja még súlyosabb legyen, ez a nyomorult ember gyerekkorában csípőficamot kapott, emiatt majdhogynem béna, és csak bottal tud járni. Kérem, mutassa meg! (És akkor a filmben lehet látni, hogy bottal tesz néhány lépést.) Így aztán végképp semmi esélye nem maradt, hogy kínzóitól megszabaduljon. (Ugye, akik eladták őt, vásárokba cipelték.) (66:20)

Ezzel kezdődik a dráma, meg a film, s akkor el tudjuk magunk előtt képzelni. Most hallgassuk meg ugyanennek a drámának a legvégét. Az elefántember halála előtt már egy biztonságos közegben van, mert eltartják őt. Ennél az orvosnál él, aki bevezeti őt a családjába, és segít neki abban, hogy családtagként éljen, és mikor mindenki alszik, az elefántember benéz a tükörbe. Testileg, fizikailag semmi változás nem történt. Most hallgassátok meg, hogy hogyan beszél magáról. Remélem, emlékeztek, mi volt előbb. Azt mondja… Úgy áll, mint hogyha magát mutatná be. Azt mondja. (67:10)

Legfeltűnőbb ismertetőjegye, jól jegyezzék meg, a szörnyű módon normális fej. Ez teszi számára lehetővé, hogy normális módon fekhessen, következésképpen a saját álmait álmodhassa. Őt nem fenyegeti az a veszély, hogy mások álmainak a súlya alatt a nyaka összeroppan. Teljesen normális homlokáról jóindulat, fölvilágosultság sugárzik. Föltételezéseink szerint ez egyfajta önhipnózis. Az a megnyugtató tudat, hogy ő a létező világok legjobbikának középpontja. A száját eltorzította, és így a száj képtelen önbírálat kinyilvánítására, és ily módon változásra. A szív eme mozdulatlan, ám tarthatatlan állapot fölött borongás jeleit mutatja. A hát merev, mivel állandóan valami falnak támaszkodik, hogy szembe nézhessen a saját kényelmére berendezett világ elidegenedettségével. A sebészi kéz (A jobb keze. Emlékeztek, hogy volt?) jól fejlett és erős. A legkényesebb trancsírozásra is képes mások érdekében. Ugyancsak normális mivoltának következtében a jobb kar kivételesen erős. Ez itt a bal kar, nem oly erős, ám tisztességesebb, most éppen tipikus helyzetben látjuk, amint eltakarja a nemi szervét, amellyel úgy bánnak, mint valami sötét gyarmattal, amely szüntelen fegyelmezésre, irányításra és büntetésre szorul. A saját érdekében, hogy a baja még súlyosabb legyen, ez a nyomorult ember gyerekkorában bénító lelki kettősségre tett szert, aminek következtében képtelen átérezni amit mások éreznek, és képtelen összhangba kerülni velük. Kérném, mutassa meg! (Vállat von, ugye most az orvos szerepében van, szerepet cserél vele. Vállat von, és azt mondja…) Így aztán végképp semmi esélye nem maradt, hogy áldozataitól megszabaduljon. (69:50)

Erre szoktam volt mondani, hogy a XIX. század végéig az irodalom hordozza a pszichológiai ismereteket. Ugye valamennyire a filozófia és a teológia, de főképpen az irodalom. Mint hogyha nekünk írták volna illusztrációként. (70:10)
További csoportok a társas izoláció sémában

Mi az, ami segít? Talán még néhány csoportot mondok. Társas izoláció sémában szenvedhetnek azok, akik traumatizálódtak, tehát valami rettenetes dolog történt velük. (Ránézek itt, hogy…) Akiket örökbe fogadtak. Árvák, fogyatékkal élők, alkoholbetegek gyerekei. Alkoholbeteg szülők, főleg hogyha mind a két szülő alkoholbeteg, ott az alkoholbetegség miatt olyan realitásvesztett közegben kell fölnőnie egy gyereknek, hogy miközben az a természetes működésmódunk, hogy amiben vagyunk gyerekként, azt tartjuk természetesnek. Na de miközben azt tartjuk természetesnek, hogy természetellenes dolgok történnek, kiszámíthatatlan, rendezetlen dolgok történnek (Most eszembe jutott, hogy mit nem ismételtünk) és ahogy ezek a rendezetlen dolgok történnek, fölnőttként állandó problémát okoz alkoholbeteg szülőknek a felnőtt gyerekei számára az, hogy meg tudja állapítani, hogy „Ez most rendben van, van nem, ez most normális, vagy nem? Most én ezt jól érzem, vagy nem? Most én jól döntöttem, vagy nem? Most ezt érdemes tovább folytatni, vagy nem érdemes? Hogy most te tényleg szeretsz engem, vagy nem szeretsz?” Tehát alkoholbeteg szülők gyerekei. Híres családok sarjai. Például a szépek is ilyenek, a rendkívül szépek. Hány és hány ilyen film szól erről. Ugye a királykisasszony nehézsége, meg a szépeké. S ő azt szeretné „Hadd legyek olyan, mint a többiek!” Oké. Na most! (72:10)

Mi a cél? Hogyan tudunk gyógyulni?

A gyógyulás abba az irányba mutat, hogy valaki fölismerje azt, hogy amit ő másoktól durván elválasztó különbségnek érez, az nem is olyan nagy mértékű. Hogy kigyógyuljon abból a nézőpontból, hogy mindig azt lássa, hogy miben különbözök, és nem vagyok olyan, mint ti, és nem vagyok normális, hanem hogy mennyi minden köt bennünket össze, és mennyire hasonlítunk egymásra minden különbözőség ellenére. Ezért óriási segítség annak, aki a társas izoláció sémától szenved, hogy ne csak kapcsolatai legyenek, hanem csoportokba, közösségekbe tudjon tartozni. (72:55)

Sokszor ezért egy olyan valaki, akinek ez a társas izoláció sémája van, jól jár, vagy jobban jár, hogyha csoportba megy segítséget kérni, és nem egyéni terápiára – ha erre már képes. De az is lehetséges, hogy annyira a fogja ennek a társas izoláció, elidegenedettség sémának, hogy először meg kell melegednie egy négyszemközti kapcsolatban, és utána mer egyáltalán kilépni egy társas közegbe, és egy csoportban megélni azt, hogy hogyan próbáljon bánni azzal, hogy nem, a többiek a döntő jegyekben pont olyanok, mint ő, olyanok. Hogy „Na, nincs akkora nagy különbség.” (73:50)

Ezért a… hű, itt az idő! A gyógyulásnak az még egy nagyon fontos eleme – akkor zárom is – a gyógyulásnak az egy nagyon fontos része, hogy ne csak azzal foglalkozzunk, ami a többi sémánál akarva, akaratlanul is előkerül, hogy „Mi a gyökere a helyzetnek?”, hanem sokszor hagyjuk is, hogy mi a gyökere, és egyszerűen azt támogatjuk, bátorítjuk, hogy az illetőnek hogyan tudnak elmélyülni a kapcsolatai, hogyan tud egyáltalán kapcsolatot fölvenni, kapcsolatban lenni, kapcsolatban maradni, majd pedig csoportokban, közösségekben lenni, maradni, kitartani. Ez sokszor nagyobb haszonnal jár, mint az, hogyha nem t’om milyen életút föltárást végzünk. Persze általában az igazi gyógyulás abból jön, hogy mind a kettőt csináljuk. De ezt a felét semmiképp sem lehet megspórolni, hogy hadd lehessen tagja csoportoknak, közösségeknek, és azokat az érzéseket, amelyek a sémából érkeznek, hogyan tudja megtanulni elviselni. Tehát azt a szorongást, magányt, amit ő egy csoportban megél, a kirekesztettséget és a többit, hogyan tudja hordozni, viselni, és nem elmenekülni. (75:15)

Ne menjetek még! Akar-e hirdetni valaki? (75:30)


Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás