Társas izoláció, elidegenedettség séma 2. Függőség és alkalmatlanság séma 1.
2012.10.30.
Köszöntelek benneteket, örülök nektek!
Hmm. Sémákról beszélgetünk, de önmagában ez a szó, vagy kifejezés nem annyira érdekes vagy fontos, nevezhetnénk mintázatnak, mert a sémákkal kapcsolatos megfontolások, tapasztalatok, leírások tulajdonképpen eszközül szolgálnak arra, hogy minél többet fölfedezzünk és megismerjünk saját magunkkal kapcsolatosan. És mert a séma terápia egy nagyon komplex irányzata a terápiás iskoláknak, és nagyon sok mindent összefoglal és nagyon sok mindent egységbe von. Többek között például azt, hogy a sémákban nagyon határozottan megjelenik nem csak az egyes ember a maga egészségével és gyöngeségével, sérültségével, hanem megjelenik ugyanez az ember a maga kapcsolati egészségességével és sebzettségével. Tehát a séma terápia nagyon határozottan és nagyon világosan az egyes embert saját magára és a kapcsolataira, vagy akár a csoportokban való tagságára, részvételére vonatkoztatottan is látja, s egyiket nem rendeli a másik alá. Ez nagyon fontos nekünk, ezt nagyon szeretjük, mert hiszen ahogy elindultunk, tulajdonképpen van egy még nagyobb összefüggése annak, amiről beszélünk. (Ez nem én vagyok. Igen, éreztem, hogy van egy hang. Jó.) Ez pedig az, hogy hogyan tudunk tartósan és megelégedetten társkapcsolatban élni – még úgy egyébként. Nyilván a megelégedettség az elsősorban ide tartozik, a tartósság meg a kapcsolatra vonatkozik. Tehát pont kapóra jött nekünk, hogy a sémával kapcsolatos irodalmat használjuk, és jó értelemben gazdagodjunk általa. Na ennyi. (02:05)
Szükséglet csoportok az egészséges élethez
Az ismétléshez csak annyit, hogy már múltkor, ahogy beszéltem, gyorsan akartam fölsorolni a legfontosabb szempontokat, hogy meglegyenek, és már akkor rájöttem, hogy valamit kihagytam, ezt most szeretném elmondani. Ez pedig az, hogy éppenséggel a séma terápiának az irodalma nagyon jól megfogalmazza azt az öt szükségletcsoportot, amire minden pici babának, csecsemőnek, nagyobbacska kisfiúnak, kislánynak szüksége van ahhoz, hogy lehetőség szerint egészségesen tudjon fölnőni. Nagyon jó, hogy a kezünkben van ez az öt szükségletcsoport, és ezt ennyire világosan lehet látni. Mire van szüksége egy gyereknek? S hogy erre valami értelmeset lehet válaszolni, és nem 50 oldal. (03:00)
1. Gondoskodás, elfogadás, biztonság
Alapvető szükségletünk, igényünk az, hogy gondoskodjanak rólunk, hogy elfogadjanak bennünket, hogy biztonságban legyünk, hogy értékeljenek minket, a szónak jó értelmében értékesnek tartsanak bennünket, egy ilyen pillantással nézzenek ránk. Tehát gondoskodás, elfogadás, biztonság, a szükségleteknek a megbízható kielégítése. Első nagy csoport. Látjátok, sok minden tartozhat ide. (03:25)
2. Érzések, szükségletek szabad kifejezési lehetőségei
Az érzéseinknek, a szükségleteinknek, akár ezek fizikai, elemi szükségletek, a testünknek alapvető szükségletei, szabad kifejezési lehetőségei legyenek. Miért kell ilyen bonyolultan mondani valamit? Hogy kifejezhessük az örömünket, a bánatunkat, a szégyenünket, a haragunkat, a szomorúságunkat, a féltékenységünket, a megvetésünket, a gyűlöletünket, a bosszúvágyunkat (Egyre agresszívebb előadásmód – szerk.) – más nem jut eszembe, mert el most elöntött teljesen, és más már nem fért be. Tehát hogy kifejezhessük (Elnézést, látom, azért hagytatok itt egy ilyen köpő-teret. Ugye, mindig az elej… a zsiráf jut eszembe, nem az elefánt. Ugye a zsiráfnak döbbenetes mennyiségű nyála van, de kell is neki. Nem az az érdekes, hogy sok nyála van, hanem ahogy eszi azt a rengeteg növényt, ha nem lenne sok nyála, éhen maradna. Tehát nem csak növényre van szükség, nyálra is. Úgyhogy nem bánom, hogy…) (04:45)
Kedves ismerőseim jutnak eszembe, akik éppen attól szenvednek, hogy nagyon szoronganak, és a túlságos szorongás miatt, a stresszre adott nagyon problémás válasz miatt (Jó helyet találtatok. Az ott jó, biztonságos.) elmegy a nyáluk. Ugye, az nagyon kellemetlen, kényelmetlen, hogy pont kéne nyál, és nincs. Úgyhogy remélem, hogy egyfajta elfogadással tekintetek a nyálra is. Jó, hogy van nyál, kell az élethez. Arról nem is beszélve, drágáim (Mintha már láttuk volna egymást valahol.) hogy az életnedveknek egy bőséges, megfelelő áramlására is szükség van. A nedveknek, a folyadékoknak egy természetes, jó áramlására. Rendben van? Áramoltassatok! A nedveket, a testnedveket megfelelően. Milyen… nagyon fájdalmas az, ha valakinek nincsen könnye, begyullad a szeme. Nem tud pisilni, mrrr… csak nyomja, nyomja. Nem tud izzadni, hát mi van a hőháztartással? Nincs elég vér – haaa…! Szóval… Miért álltam itt meg egy picit? Mert a második szempont hogy szólt? (06:10)
Az érzéseinknek, az érzelmeinknek, a testi szükségleteinknek szabad kifejezése van. Tehát amikor előkerül a családban valamelyik családtag nyála, arra a természetes reakció, hogy nyálnak lenni kell. Na nem mindegy, hogy hol, azért… de hogy a nyál rendben van. Szóval, ez a második. Érzéseket, szükségleteket szabadon ki tudom fejezni. (06:40)
3. Autonómia
Az autonómiára, valamiféle önrendelkezésre – életkornak megfelelően – kapjak teret és szabadságot, és hogy ez segítsen engem abban, hogy valamiféle alkalmasság-tudatom tudjon kialakulni. Alkalmas vagyok az életre. Nem csak, hogy jó, hogy vagyok, ez az első csoport. Nem csak, hogy kifejezhetem azt, hogy vagyok, ez a második csoport. Hanem, a harmadik csoportban, hogy alkalmas is vagyok, hogy azzal, ami és aki vagyok, valamit tudjak kezdeni. Kompetencia tudat – de hát minek kell ezt így mondani? Az alkalmasságnak a tudata ki tudjon bennem fejlődni, az én-azonosságnak a tudata. (07:25)
4. Játék
A negyedik nagy szükséglet csoport… ezt el ne felejtsük. Játék. Szükséglet a játékra, szükséglet a spontaneitásra, hogy játszhassunk, hogy meséljenek nekünk, hogy gyerekek lehessünk. Hogy egy gyerek az életkorának megfelelően játszik és szereti a mesét. Hogyha ezt tiszteljük, és nem kis felnőttnek tartjuk, hanem gyereknek, játsszunk vele! De csoda dolog ez! És milyen szomorú tud lenni ez, le is ülök, hogy… olyan, olyankor megy, a nedvek így lefele mennek, és… Hogy mikor valaki arról számol be a gyerekkorára vonatkozóan, hogy „Én nem is emlékszem, hogy az apám játszott volna velem.” Hogy nincs emlékem arról, hogy apám játszott volna. Na, anyukám néha játszott, emlékszem, de akkor még nagyon kicsi voltam, olyan kicsi, és azt hallottam, hogy „Játsszál fiam! Foglald el magad!” Hogy egy gyerek számára milyen pusztító egyedül tologatni a kisautót. Nagyon pusztító. Miközben a szülő megnyugodva látja azt, hogy „Ó, milyen jól elvan.” Aha! Már lemondott arról, hogy a szükségleteit kifejezze. (08:45)
Tudjátok, mikor ifjú voltam, egészen 10 éves, életkoromnak megfelelő módon bandázni támadt kedvem. Ez azt jelentette, hogy létrehoztuk a Fantom csapatot, és bandáztunk. Volt egy kedves ismerősöm, öttusázott, és ő a szüleitől – életkorához nem igazodó módon – kapott egy légpisztolyt. Akkor kimentünk, és lövöldöztünk az erdőben a légpisztollyal, de csak 10 évesek voltunk, meg 11. Képzeljétek el, hogy micsoda gyagya világ volt ez. Mennyit írunk? ’76. 1976-77. Hogy megvádoltak bennünket csoportos fegyveres összeesküvéssel. Emiatt – a legkomolyabban, hogy így volt – na akkor fegyelmi. Engem kiutasítottak a XII. kerület összes általános iskolájából, az összesből. Közben pedig gyerekpszichológusokat ráeresztettek az osztályra. Ennek az lett a következménye, csináltak szociometriai felmérést, amiből az derült ki – ezt egyszer már elmeséltem nektek – hogy az osztályközösségnek az érzelmi középpontja… vagyok. És ennek tulajdonképpen egyetlen oka volt, hogy volt egy szem kislány, aki amikor arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy „Kik azok a legfontosabb személyek, akiket szeretsz az osztályban?” lányként egy fiút is beírt. És ez központi helyet biztosított az osztályban, ezért aztán – egyébként egy nagyon rendes gyerekpszichológus, átadta a kutatási eredményeket, hogy „Kérem szépen, kétség kívül ez a kis vakarcs az osztálynak a középpontja.” Ez voltam én, kis… sokkal vékonyabb voltam, amit nehéz elképzelni. Ezért aztán ugye hát kimondatott, hogy én valamiféle főbűnös vagyok, és akkor engem és ikertesómat eltávolítottak a XII. kerületi iskolákból. De én kaptam egy halmazati büntetést, ezért kezdtem el ezt mondani. A halmazati büntetés így szólt. „Pszichológushoz kell járnia.” Úgyhogy korán megismerkedtem ezzel a világgal, és hatodikos koromban minden héten elbaktattam a gyerekpszichológushoz, tartottam neki egy foglalkozást. Na, ez a kedves hölgy ma is él, nagyon jóban vagyunk, néha összetalálkozunk, vagy –futunk, olyan nagyon jó… Szeretett engem, s ez ennyi elég is volt. Hamar rájött arra, hogy nincs velem semmi baj. A rendszerszintű hiba az oka az én folyamatos megjelenésemnek, és mert tudta, hogy tulajdonképpen semmi baj nincs velem, és ezért mondtam el ezt az élményemet, ez azonban egy picit se vont el engem a szorongástól. Szorongtam én sokat. Gyerekkorban nagyon sokat szorongtam. S akkor ott voltam ennél a gyerekpszichológusnál, és ő pedig, mert látta, hogy rendben van a gyerek, de hát valahogy ez volt az elvárás, a követelmény, hogy oda kell járnom, ezért aztán kb. fél órát beszélgetett velem, aztán azt mondta: „Tudod mit, Feri! Itt van a fiamnak a matchbox készlete, játsszál velük. Rettenetes volt. Komolyan mondom, amikor vele beszélgettem, az rendben volt. De mikor tök egyedül, matchbox-okat egy idegen helyen kellett tologatnom, s várni azt, hogy mikor telik el az idő, rettenetes volt. Hát egyedül ott a…, s nem volt az enyém. Mert ha még egyiket-másikat el lehetett volna vinni. Tehát érzelmileg nem is alakíthattam ki kötődést egyik-másik autóhoz. (13:25)
A negyedik csoport így szólt: Játék. De ez nem azt jelenti, hogy „Játsszál fiam! Ne legyél hangos, meg ne gyújtsd föl a lakást!” Hanem életkornak megfelelő játékok, és együtt játszani. Hát az az élmény. Legyőzni apát. Háhááá! Kiütni anyát. Szóval… és utána világgá menni, ha vesztettél. Az is hozzátartozik a stílushoz. Tehát játék és spontaneitás. (és a következő… Hoppácska, hoppácska! Ne felejtsük el! Ma szívesen ezt leradíroznánk a szükségletekből.) (14:05)
5. Szabályok, keretek
Hú, de jelentős ez! Valamiféle szabályoknak, kereteknek következetességnek az adása, mert hogy erre nagyon nagy szükséglete van egy gyereknek. Legyen valamiféle rend, amihez lehet alkalmazkodni és igazodni. Ez az öt alapvető szükségletünk. (14:35)
Ha bármelyikkel kapcsolatban, bármelyik négyet megéltük, amiről múltkor volt szó, nem ismétlem el: túl sok, túl kevés, nagyon egyoldalú, csak az egyik, csak a másik, vagy pedig konkrét bántalmazás, akkor kialakulnak a sémák, ezek a korai sémák. Záró mondat, és aztán nézzük a mostani sémánkat. És azután a sémákról pedig azt mondhatjuk, hogy amikor a séma kialakul, az éppenséggel a kialakuláskor a helyzetnek megfelelően tükrözi vissza azt, ami velünk történik. (15:15)
Társas izoláció, elidegenedettség séma
Hát ha engem kódosan magamra hagynak, vagy állandóan azt mondják a szüleim, hogy „Hogy lehetsz ilyen…!” (Hűha. Ott sincs biztonság.) „Hogy lehetsz ilyen béna, Pisti! Hát az biztos, hogy minden más gyerek tud már olvasni, csak te nem.” Akkor az, ahogyan énbennem kialakul egy tudat, és a világnak és önmagamnak egy látása, és úgy tűnik, hogy ezt mindenki más meg tudja csinálni, csak én nem. Hogy valószínű ez másoknak megy, csak nekem, én vagyok ilyen béna. Hogy én különbözöm a többiektől, hogy valami fontos szempontból más vagyok. Látjátok, ez nem a csökkentértékűség séma, mert ott nem az a bajom, hogy más vagyok, hanem az a bajom, hogy béna vagyok. Mert a más az is lehet, hogy egy környezetben én vagyok az egyetlen cigány gyerek. Bőven elég ahhoz, hogy én egy egészséges, normális, klassz cigány gyerek vagyok, de egy olyan környezetben növök föl, ahol nem is tudok nem nagyon sok visszajelzést kapni arra, hogy de hát te más vagy, és ez bőven elég lehet egy séma kialakulásához. (16:30)
Azért is jutott eszembe, van egy nagyon kedves cigány keresztfiam. Mikor egy éves volt, akkor volt a keresztelője, ez több, mint 25 éve történt. Egy éves kora óta nagyon jóban vagyunk. Évente többször találkozunk, s akkor most éppen szeptemberben, vége volt a nyárnak, megbeszéltem, hogy „Na, Lacikám! (Nem így hívják.) Lacikám, megyek föl hozzád.” Laci mozgássérült. Állami nevelőintézetből hozták ki a nevelőszülei. Mondhatjuk, hogy halmozottan hátrányos helyzetű. Nagyszerű kissrác, hát nem is kicsi már,felnőtt fiatalember. Na, megyek hozzá, beszélgetünk, kólázunk, az a rituálé része, és mondom neki „Te, Laci! Olyan érdekes (születésnapja van szeptemberben, viszek neki ajándékot), olyan érdekes, hogy nézem, te tulajdonképpen nem is változol. Most itt vagy huszonegypár évesen, 10 évvel ezelőtt is pont így néztél ki. De örülök neki, hogy nem fogysz, nem hízol, tartod a jó stramm alkatod. Á, Laci, képzeld el, én meg fogytam.” Laci rám néz. „Agyilag?” Hát az ember már a szerettei körében sincs biztonságban. „Te Laci! (mondom neki) Hát te honnan szeded ezt a dumát?” Erre azt mondja: „Hát cigány vagyok, nem?” (18:10)
Milyen szívet melengető nekem az, hogy arról, hogy ő abból a szempontból, hogy én nem vagyok cigány, ő meg az, és hogy abban a világban, ahol a nevelőszülei fölnevelték őt, ő volt az egyetlen cigány gyerek, hogy ő erről szabadon tud nyilatkozni egy beszélgetésben. Hogy nem alakult ki ez a sémája, hogy „Én különbözök, én más vagyok. Nem vagyok olyan, mint ti.” Hogy nem hordozza ennek a fájdalmát, erről szabadon lehet hülyéskedve beszélni. Olyan fölszabadító volt ez. Tehát ahhoz, hogy valakiben kialakuljon ez a társas izoláció, elidegenedettség séma, tulajdonképpen ő pontosan lehet egészséges és normális, csak a környezetéhez képest. Vagy, ahogyan a szülei őt visszatükrözik, abban egyszer csak kialakul egy benyomása magáról, hogy „Én különbözök, mint a többiek.” Emlékeztek, erről de sokat beszéltem, milyen óriási dolog az, amikor valaki, akinek éppen ez a sémája, egyszer csak eljut oda, hogy „Én olyan vagyok, mint ti.” Mekkora vágyunk van arra, hogy különbözzünk a többiektől és egyediek legyünk, de ha valaki ebben a sémában él, ő nagyon látja a másik részét. „Hadd legyek olyan, mint ti! Egy kicsit se szeretnék különbözni. Fogadjatok el, és fogadjatok be, és nézzetek rám úgy, mint bárki másra!” (19:45)
Találkoztam egy női klienssel, beszélgettünk hosszan, és akkor elért a legmélyebb fájdalmakig, a társas izoláció, elidegenedettség séma, és akkor egyszer csak fölsóhajtott, és azt mondja „Te tudod, Feri, én igazából arra vágyom, hogy engem emberi lénynek lássanak. Hogy én egy emberi lény vagyok.” Hú, szóval… most át is járt a hideg, itt futkos a hideg a hátamon. Hogy valaki, aki ennek a fájdalmával él, hogy őneki micsoda elemi, mélységes sebzettsége és vágya lehet arra, hogy „Hadd legyek ember, mint Te! És tartsatok engem annak!” Hú, hú! Nehezen alszom majd ma el. Fölkavartam magam. (20:35)
A sémára adott, de nem felülmúló válaszok
Három fajta sémára adott, de a sémát nem felülmúló válaszunk van. Mi az első?
1. Belemegyünk a séma logikájába
Belemegyünk (Ja! Hosszú póráz.) Belemegyünk… (hallani?) a séma logikájába. (Nem hallani még, de biztos majd idővel igen.) Most akkor olyasmiről beszélek, ami nem is fontos.) Szóval belemenni a séma logikájába azt jelenti, (Most már halljátok? Most se. Hát, akkor hagyjuk az egészet. Az előbbi jobb volt, de visszhangos volt. Jó, jön vissza. Szóval! Milyen jó, hogy van fülem is.) Szóval belemenni a séma logikájába, és azt egyáltalán nem felülmúlni, hanem engedni, hogy a séma logikája uralkodjék rajtunk, ez az első cselekvésben adott válasz a sémára. Ez azt jeleni, hogy bent vagyok emberi csoportokban, emberi kapcsolatokban részt veszek, de állandóan arra figyelek, és rettenetesen fölnagyítom a különbségeket. Mindig arra figyelek, azzal foglalkozom, arra koncentrálok, hogy hogyan vagyok nem olyan, mint ti, és ennek a fájdalmát állandóan átélem. A fizikai részét, az érzelmi részét, a gondolati részét, és az egész emléktár (Egészségedre!) beelevenedik. Tehát a séma logikája azt diktálja, hogy bent legyek ezekben a közegekben, és mindig a különbséget lássam, és azt óriásira nagyítsam és emiatt ne legyek jól. Hogy azt gondoljam, hogy amikor rám néznek, „Hát láttam, hogy nézett. Hát látt… figyelj Feri, nem is kellett, hogy bármit is mondjon, nem kellett. Hát láttam, hogy nézett. Láttam, hoyg az volt a szemében, hogy „Ja, ő?”. Ugye, itt aztán beindul a repertoár. Hogy kiprovokáljuk, hogy belelátjuk, hogy fölnagyítjuk, hogy megteremtjük azokat a helyzeteket, amelyek a sémának megfelelnek. Tehát ez az első. (22:50)
2. Visszahúzódunk az emberi kapcsolatoktól
Mi történik akkor, amikor nem akarjuk a séma által kiváltott érzelmi terhet állandóan hordozni, egy kis nyugalmat akarunk? A válasz nagyon egyszerű, visszahúzódunk az emberi kapcsolatoktól, hogy ne is kelljen szembesülni azzal, hogy különbözünk. Ezért egészen, valaki egészen izolálódhat is. Annyira, hogy szinte semmilyen emberi kapcsolata nincs, vagy csak telefonon tartja, vagy csak egészen fölszínes kapcsolatai vannak. (23:20)
(Á, most nem indulok el nagyon, de…) Sokszor az avatatlan szemlélő annyit lát csak, hogy az illető magányos. A legtöbb magányos embertársunknak társas izoláció, elidegenedettség sémája van, vagy az is van neki. Mi azt gondoljuk „Ó, csak olyan peches. Ó, nem sikerült neki. Ó, neki a papság maradt.” vagy valami ilyesmi. Sajnáljuk őt, hogy egyedül van, próbálnánk neki segíteni. Ugye mindig vannak kedves asszonyok, akiknek valahogy nincs más életfeladatuk, mint hogy kerítőt játszanak, és akkor próbálják a szomszédokat valahogy összeédesgetni, de valahogy minden kudarcra van ítélve. „Pedig én már elképzeltem, olyan jól mutattatok volna, de nem.” És nem azért, mert látszólag a föltételek nem volnának adva, mert adva vannak. Ott bent azonban egy séma ezt megakadályozza. Inkább „Ááá…” Na jó. (24:30)
3. Kaméleonná válunk
Mi történik akkor, amikor valaki szintén nem lépi túl a séma logikáját, de túlkompenzálja azt? Emlékeztek, beszéltünk erről? Beszéltünk. Na, hát akkor tudjátok. Azt mondja a szakirodalom, hogy kaméleonná válik. Vagyis kaméleonszerűen igyekszik alkalmazkodni minden közeghez, amiben részt vesz. Minden csoporthoz, a csoportnak a normáihoz, csoportnak a kimondott és ki nem mondott elvárásaihoz, s azokat akkor túl is szárnyalja és túl is teljesíti. Azért, hogy ne kelljen azzal szembe néznie, találkoznia, hogy „Nem vagyok olyan, mint ti.” Ezért rettenetes árat fizet. Önmagát súlyosan el kell árulnia, másrészt pedig olyan tettekre ragadtatja magát azért, hogy olyan lehessen, mint a többiek, befogadják, egynek tartsák, hát ami egészen embertelen lehet, vagy egészen erkölcstelen. Tehát ez a három reakció lehet erre a sémára. (25:35)
Mi az, ami segít?
Tagjai legyünk csoportoknak és közösségeknek
Emlékeztek, milyen sokat beszéltünk arról, hogy van különbség a között, hogy valakinek kapcsolatai vannak, vagy valaki csoportoknak a tagja. Ez nagyon nagy különbség, és ma ezt nem szoktuk hangsúlyozni. Azt mondjuk „Ó, az emberi kapcsolatok!” és ezzel tele van a világ. Miközben az embernek nem elég, hogy emberi kapcsolatai vannak, az nem elég. Mert arra is szükségünk van, hogy csoportokhoz, közösségekhez tartozzunk és tagjai legyünk bizonyos csoportoknak és közösségeknek, hogy magunkra így tudjunk tekinteni. Nem elég, hogy csak emberi kapcsolataink vannak. (26:20)
Milyen nehéz ott, ahol atomizálttá válik a család, ahol tényleg már a család olyan értelemben bomlik föl, hogy mondjuk az egy szem gyerek él az egy szem szülővel. Az ott valóban egy kapcsolat. Tehát az az alapvető élmény, még ha egyke vagyok is, hogy tulajdonképpen egy csoportnak, egy rendszernek vagyok a tagja, még az sincs meg. Hanem az én alapvető élményem egészen pici koromtól kezdve, hogy a kapcsolat létezik csak, csoport, közösség, akár egy intézményhez tartozni, hát az egészen idegen. Például milyen sokan… szóval tudjátok, hát…, ajj… (27:05)
Egy példa jut eszembe. Kedves ismerőseimmel beszélek, elmentek céges tréningekre. Ugye, és a céges tréningen megtréningezitek magatokat, hogy mit jelent mondjuk az ABC csoporthoz tartozni. Akkor ott, egy tréningen kezdik el kialakítani, hogy te egy csoportnak, egy team-nek, nem t’om minek a tagja vagy, és akkor ott úgy, úgy, úgy vagy. Az ABC csoport. És akkor van jelszó, és van, hogy… mit t’om én mi van. Ú…, s ezzel szemben milyen döbbenetesen kritikusak tudunk lenni, amikor valaki hűséges az egyházához. „Jaj, ház az rengeteg veszteséggel jár. Hűségesnek lenni, vagy kitartani egy csoport, vagy egy közösség mellett? Hát olyan tökéletlen, miért, miért blamáljam magam velük, mikor ilyenek?” Hogy a személyiségnek mekkora fejlődése az, amikor nem csak azt mondom, pedig ezt tudjátok, olyan gyakran hallom, ezért mondom… „Jaj, az egyház! Ugyan már! Egy-két jó fej pap van.” Nem az az érdekes, hogy most van-e jó fej pap, vagy nincs, hanem ez, ahogyan te látod ezt a világot, ebben nem látsz egy nagyon fontos dimenziót. Hogy nem csak néhány jó fej pap, néhány jó fej keresztény, néhány jó fej… hanem hogy itt egy csoport is van, vagy egy közösség van. A szónak jó értelmében egy szervezet van. Az nem csak intézményt jelent, hanem egy élő organizmust. Há! S ahhoz én tartozhatok, annak mindenféle előnyével és hátrányával. (29:00)
Tehát egyikünknek sem elég hosszú távon, ha érett személyiséggel akarunk élni, hogy csak kapcsolatokban lássuk magunkat. Visszautalok valamire. Emlékeztek, amikor arról beszéltünk, hogy milyen szempontjai vannak a megelégedettségnek és a tartósságnak a társkapcsolatban, kiderült, hogy három különböző készségcsoportról lehet beszélni. Más készség, ami a személyiségemre vonatkozik, más készségekre van szükség a kapcsolatokban, és más készségekre a családi kapcsolatrendszerben. Tehát hiába vagyok fejlett a kapcsolati készségekben, ha a családi kapcsolatrendszerre vonatkozó készségeim nagyon gyöngék, és nem érzékelem magamat egy csoport tagjának. Háhh! Ugye, milyen nagyszerű dolog, valaki asszertív és ki tud állni magáért. De sosem érzékeli azt, hogy valakinek esetleg más, fontosabb szükséglete van. Ő még szívesen kiáll a barátnőéért, és utána megszűnt a világ. Hát azért eljutunk egy olyan finomságig, hogy vannak bizonyos szükségleteink, és azt mondjuk „De hát látom, hogy teneked most valami fontosabb van. Majd most én az enyémet késleltetem.” Hogy egyáltalán képes vagyok csoport-szerűen látni. (Jó. Gyerünk, gyerünk, gyerünk!) (30:20)
Ez azt is jelenti, hogy a gyógyulás útja, hogyha valaki nem csak kapcsolatokat épít, hanem elkezd csoportokban lenni, annak mindenféle következményével, annak a felelősségével. Mi az, ami nehéz? A szorongás. Ha valaki nagyon sebzett ebben a sémában, egy négyszemközti beszélgetésben egész jól fel tud oldódni. Van köztetek olyan – nem kell, hogy föltegyed a kezed – hogy azt mondod „Még így, ha ketten-hárman vagyunk, egész merek beszélni, de ha már 8-10-en ott ülnek, ú, akkor már csak hallgatok. Ú. nem, akkor már nem megy.”? Erőt vesz rajtad egy szorongás a csoporthelyzetben. (31:10)
A gyógyulás két útja
A gyógyulás útja éppen az, hogy az illető egy csoport helyzetben is egyrészt vagy tudjon valamit kezdeni a szorongásával, vagy képes legyen enyhíteni a szorongását. Itt most szeretnék megállni, mert mind a kettő nagyon-nagyon-nagyon fontos. Az összes sémára vonatkozóan mindig előbb-utóbb érzelmi terhekig jutunk. Egy nagyon negatív stressz-válaszhoz, túl erőteljes szorongáshoz, rettenetes, a sémának megfelelő negatív érzésekhez és érzelmekhez. Két úton érdemes járni. Ne csak az egyiket lássátok, két úton járni. Ez jaj, de fontos! Úgyhogy el is mondom. (31:55)
Az egyik út, ez a katonáké. Mert mit tesz egy katona amikor kiképzésen van? Mit tesz az őrmester, amikor kiképzi a katonát? Elmondom, hogy mi szokott történni, miután voltam másfél évig katona. Azt mondja. „Hát kedves újoncok, üljenek itt le, kényelmesen persze, ahogy jól esik, és akkor csináljunk egy bejelentkező kört. Hogy vannak ma? Hogy ébredtek föl? Hogy aludtak? Esetleg ha valakinek valami fontos álma van, azt be lehet hozni, mert lehet, hogy esetleg az egész kiképzésre nézve valami fontos tudattalan üzenettel bír, és akkor majd ahhoz alkalmazkodunk. Ez nagyon fontos.” Akkor mindenki szépen elmondja, akkor azzal eltelik másfél óra, hát végül is ez… „Akkor menjünk el reggelizni! Mert tudják, az milyen fontos. Tehát hogy tudjunk táplálkozni, vegyük a levegőt szépen. Jó, akkor reggeli után most azért egy pici munka lenne, de hát még egy kicsit úgy menjünk bele a kiképzésnek a nem is könnyű világába. Ki hogy érzi magát fizikailag? Akkor hát azt javaslom, hogy próbáljunk meg egy-két fekvőtámaszt! De nehogy megsérüljön valaki, előtte egy kicsit úgy melegítsünk be, úgy hangolódjunk rá. Most van egy gyakorlatom, ezt szeretném ajánlani maguknak, hogy csináltak-e már fekvőtámaszt életükben? Ezt idézzék föl, ez egy imagináció. Idézzék föl, ahogy már csinálták, és hogy az sikeres volt, és ezért nem veszélyes, és ezt tudják csinálni. Ha túl fenyegetőnek tűnik a megmérettetés ebben a még ki nem alakult bizalmi világban, akkor pedig azt ajánlom, hogy egy-két mély lélegzéssel, a rekeszizomig így… é csak utána álljanak neki. Hát nem szeretném, ha maguk itt megsérülnének. Hát ez a katonaság. Nehogy valami bajuk legyen.” (33:50)
Hát ugye látszik, hogy ez teljesen abszurd. Hogy történik ezzel szemben? Aki volt katona, tudja, a nők meg már unják az összes katonatörténetet. Ugye ezzel szemben az történik, hogy 6 órakor, miközben te éppen nem t’om hol, a Hawaii-szigeteken nyaralsz és iszol egy koktélt, egyszer csak bárdolatlan üvöltéssel beront egy férfi. Már ez eleve, tehát amikor alszol, ne egy férfi ébresszen föl. Bárdolatlan üvöltéssel azt kiabálja, hogy „Éééébresztő elvtársak, föööl!!!” és akkor ez ilyen ú, egyszer csak a koktél kiesik a kezedből, Hawaii eltűnik. Ilyen lehetetlen, sodronyos emeletes ágy felső részén találod magad, és persze még a tudatod nem kapcsolt be, és csak úgy messziről hallod, mint egy másik földrészről, hogy „Reggeli torna öltözete klottos.” A klottos az régen rendszeresített, a néphadseregben kék rövidnadrág, hátul van neki zsebe, két fehér gombbal. Hát hogy mégis csak, tehát azért ez… nem a pampákon vagyunk, vigyázzál már. Gombos nadrág. Ugye, és akkor úgy, ahogy vagy, csipástul, izzadtan, a testnedvek még a talpadban vannak itt hátul, a hátadban panganak, és akkor neki kell állni futni. (35:20)
Mire jó ez az egész? Most azon túl, hogy semmire, de most… Természetesen arra jó, hogy egy katona a kiképzés során megtanulja azt, hogy lehetetlen föltételek között, stresszhelyzetben, a szorongásaival képes legyen valamit kezdeni, és megtanulni stresszhelyzetben, szorongással együtt hatékonyan cselekedni. A pszichés funkcióinak a birtokában tudjon lenni akkor is, ha erős a nyomás, ha nem megfelelőek a körülmények, ha megtámadták őt. Nagyon fontos, mert sokszor, amikor elmegyünk segítőhöz, vagy segítséget kérünk, vagy azt várjuk, hogy valami segítség megjelenjen az életünkben és jobban legyünk, tulajdonképpen ezt nem kérjük. Tehát nekünk a segítő ne mondja azt, hogy „Hát kérem szépen, tulajdonképpen két dolgot lehet, én mondjuk most azt gondolnám, magának arra lenne szüksége, hogy adjon a stresszre pozitívabb választ. Kicsit keményedjen meg, Mari néni. Ilyen puhán nem lehet élni.” Ugye, hát a segítőtől nem ezt várjuk, hanem a másikat várjuk. A segítőtől mit várunk? (36:30)
És rendben is van. A segítőtől azt várjuk, készítsen nekünk egy pihe-puha világot. De ez rendben van, teljesen. Ugye egy világot… kialakul a bizalmi légkör, figyelnek a szükségleteimre, belenéznek a szemembe. Ez rendben van. Ez mit jelent? Létrehozunk egy olyan közeget, szándékosan, de bizonyos értelemben mesterségesen, ahol alig van stressz. Ahol nincsen, nem adunk érzelmi nyomást, ahol teljes elfogadás van, bizalmi légkör van, védettségben, biztonságban, oltalomban vagyunk, nem fenyegetnek minket. És ez segít nekünk a fejlődésben. Szembenézünk nehézségekkel, elővegyünk nehéz dolgokat. De a fejlődés akkor jön létre, és egy folyamatban hosszú távon akkor történik meg, hogyha azt, amikor a védett közegben kicsit megerősödünk, megmelegszünk, elő merjük hozni, ki merjük mondani, szembe merünk vele nézni, és közben bátorítanak minket, megdicsérnek minket, tehát kapunk egy jó világot, utána azt el tudjuk kezdeni használni és alkalmazni a megszokott közegünkben, ahol stressz van. Ahol nyomás van, ahol nem mindig fogadnak el, nem mindig szeretnek minket, ahol néha csúnyán néznek ránk, néha beszólnak, néha, néha, néha. (37:50)
Tehát az nagyon egyoldalú… sokszor látom, hogy a segítőknek van két csoportja, és aztán ahhoz képest, hogy hol dolgoznak, egész megszállottjai tudnak lenni egyik, vagy másik iránynak. Az egyik irány, hogy mentesíteni mindenkit minden érzelmi tehertől, hadd nőjenek azok az édes kis rügyek, cpp-cpp-cpp… cupp. A másik meg „Ugyan már! Ez milyen életrevalóság? Nevetséges mesterséges környezet! Gyerünk emberek!” Ordítani, csinálni, stressz alá vonni, és ott gyakorolja be, hogy a stresszre tud egy normálisabb választ adni. De ennek is van létjogosultsága. (38:30)
Amikor tanultam autót vezetni. Emlékszem, ezt meséltem nektek, de hát nem voltatok ott, hátha nem emlékeztek rá. Vezetek, nulláról indultam, tehát beültem… Komolyan. Hát nekünk nem volt autónk. Apukám pilóta volt, repülőt vezetett, autót nem. Ezt mondta… komolyan ezt mondta. Kérdeztem „Apa, de te miért nem vezetsz autót? – Mi? Repülő után? Hülye vagy? Most szálltam le egy benga nagy géppel, most mit nyomkodjak egy pedált?” Tényleg ezt mondta „Nekem az autóvezetés nem okoz örömöt.” Hát nem volt autónk, ezért én nem vezettem autót. Akkor beültem: „Induljon.” mondta az oktató. Picit azért fölment a pulzusszám. T-tzz-tzz…ti-ti. Rám néz, azt mondja „Maga még nem tud vezetni?” kérdezte az oktató tőlem. „Nem.” Úgy végignézett „(Te jó ég, ki került hozzám? Úgy jön ide, hogy nem tud vezetni.) Pedálokat tudja?” – Én nem. Azt látom, hogy van ott három…”, de nagyon csúnyán nézett rám. „(Hát ezzel foglalkozni kell, hát nem erre vagyok kitalálva.) Gáz, kuplung, fék.” Tehát én nulláról. Na és akkor most el tudjátok képzelni, tehát nulláról, kinn vagyok a forgalomban. Egyszer csak benyomja a rádiót. Ugye 50 dologra figyelek, most akkor megy a rádió… „A vezetés titka a figyelem megosztása.” Ugye eltereli a figyelmem, képes vagyok-e a figyelem elterelésére alkalmas rádióműsorral együtt is koncentrálni? Aztán azt mondja… (Tudom, ezt elmeséltem, már be is fejezem.) „Beszél angolul? – Hááát, tanultam. – Jó, nagyon jó, mert én most kezdtem el, akkor beszélgessünk angolul. Most el tudjátok képzelni? Én tanulok autót vezetni, és ő angolul beszél hozzám. Ott kezdődik, hogy ki kell javítanom a kérdését is, és még… Hát ne már! Az oktatóm nagyon büszke volt magára, mert ez volt az ars poetica-ja: „Aki tőle kikerül, az már bárhol tud vezetni.” (41:00)
Ez azt jelenti, hogy ténylegesen nagyon is szükségünk van – főleg, amikor egy elemi sebzettségig jutunk el, belekezdünk az önismereti munkába, vagy egy-egy dolog fölfejtésénél, gyógyulásnál a kezdeti szakaszban nagyon-nagyon szükségünk van egy minimális stresszt adó, nagyon elfogadó, biztonságot adó világra, nagyon kell. Kell, kell, mert abban tudjuk az erőinket arra összpontosítani, hogy egy bizonyos fokú erőre, érettségre, kompetenciára jussunk el. De amikor ez megvan, akkor már a továbblépéshez nem csak az kell, hogy mindig ezt megteremtessük magunknak – például egy párkapcsolatban. Hát van, aki ráharap a pozitív kommunikáció összes elemére, és azt elvárja a társától. Hát az remek, hogy tudjuk, hogy hogyan kell pozitívan kommunikálni, de miért volnánk erre mindig alkalmasak? Néha nem vagyunk rá alkalmasak. Néha hülyeségeket beszélünk, és ráadásul hogy! („Jaj!” Ez jó. Jó, vannak köztünk érzékenyebb hallgatók.) (42:10)
Szóval nem várhatjuk el a természetes életközegeinkben, hogy mindig ezt a puha, biztonságos világot teremtsék meg. A gyerekeink nem is teremtik. Ugye hogy nem? A gyerekeink fütyülnek erre a világra, azt mondják „Te dolgod nekem csinálni.” Meg is látszik rajtunk, hogy nem bírjuk. Hogy a gyerekeink kiképzését nem bírjuk, mert beszól, megmondja, ránk néz, és máris cssss… Szinte semmi másba nem kapaszkodunk ilyenkor, mint a tekintélyünkbe, az meg nincs. Tehát akkor… úgy jártunk. Szóval. Szóval… (42:55)
Ezt a két utat ha valaki jól látja, az hoz hosszútávon növekedést, fejlődést, gyógyulást. Tudni megteremteni magunknak, másoknak a stresszmentes, biztonságos bizalmi világot, és közben egyre inkább megtanulni lehetetlenül nehéz élethelyzetekben is hatékonyan működni. Ez. S mind a kettő egyaránt fontos, hogyha elég árnyaltan nézünk. (Rendben. Menjünk tovább.) (43:30)
Hasonló emberek csoportja, nem csak én vagyok ilyen
Ami még segít, hogyha az, akinek a társas izoláció, elidegenedettség sémája van fölismeri azt, éppenséggel azzal, hogy elkezd kapcsolatokat fölvenni, esetleg olyan csoportok tagjaivá válni, ahol hasonló nehézségű emberek vannak, mint ő, hogy az a különbözőség, amire ő azt gondolja, hogy „csak énvelem történt meg”, hogy „csak én vagyok ilyen”, az a realitás próbáját már nem állja ki. Mert ott ül mellette valaki, mondjuk egy önsegítő csoportban, egy önismereti csoportban, egy bizalmi légkörű közösségben, s én elmondom, egyszer csak úgy kibukik belőlem, hogy „Tudod, hogy milyen rettenetes volt, hogy engem az anyám is, meg az apám is vert, és hogy erről soha senkinek nem beszéltem, mert azt gondolom, hogy ez, ez hát csak, csak velem fordulhatott elő. Hogy ilyen nyomorult biztos én vagyok csak.” S egyszer csak kettővel odébb valaki azt mondja „Te, hát engem is. Hát hogyne így lett volna, persze hogy mind a ketten vertek engem is.” És egyszer csak, éppen a csoport helyzetnek ez egy óriási ereje, hogy miközben én azt gondolom magamról, ez csak velem történt meg, csak én vagyok ilyen, csak én nem vagyok erre képes, egyszer csak valaki ad egy visszajelzést, és azt mondja „De, ez velem is így volt.” (45:05)
Egy csoportban, ezt merem mondani, merem mondani. Egy kiscsoportban vagyunk, 16-an. Nem létezik olyan élettapasztalat, amire valaki egy 16 fős csoportban ne tudná azt mondani, hogy „Velem is történt valami hasonló.” 15 emberből már nincs, nincs, nincs. Lehet, hogy nem pont az, nem pont úgy, de hogy valami olyan… Tehát a gyógyulásnak egy óriási lehetősége az, amikor éppen a kapcsolatok révén valódi személyes élményem lesz arról, hogy nem különbözök annyira, mint ahogy gondoltam. Nem, hogy teveled is volt olyan, hogy másokkal is volt olyan. Nem vagyok annyira különböző, mint ahogy gondoltam. Ezért, látjátok a csoportnak óriási ereje lehet, és ezt például egy kapcsolat nem tudja megadni. Mert velem nem történt meg, veled megtörtént, akármit is mondok, hát én mindig kívülálló maradok. Nem véletlen, hogy az úgynevezett önsegítő csoportoknak ilyen gyógyító ereje tud lenni. Hogy összejövünk sorstársak. A sorstársak összejönnek, és megosztják egymással azt, hogy mit éltek át, ez olyan, mint egy indirekt rehabilitáció. Hogy utána visszamehessenek az életbe, és azt érezhessék, hogy ők normálisak. Hogy szabad élniük, hogy lehet folytatni az életet. Tehát ennek nagyon nagy jelentősége van. Ezért amikor valaki a sima logikájának engedve visszahúzódik, nem tudja megkapni ezeket a fontos visszajelzéseket, s egy életen keresztül úgy élheti meg, hogy ez csak vele történt meg. (46:50)
Tudjátok, annyira bennem van, az az első év volt, mikor bent voltunk a Pázmány Jogi karon, s ott megérkeztünk, és akkor voltunk 350-en, és szorongtam, mert eljutottam oda, hogy egy történet kikívánkozott volna belőlem, pont az kellett oda, de előjött a szégyen. Akkor meséltem el azt a történetet, ahogy 7 évesen iskolából hazafelé menet a Keravill kirakatát nézve bepisiltem. 7 évesen. Annyira szorongtam, nem mertem kikéredzkedni az osztályból. Nem, egyszerűen nem mertem, szorongtam, hogy föltegyen a kezem, s azt mondjam, hogy ki kell mennem. Nem voltam rá képes. Amikor kicsöngettek, akkor volt bennem egy ilyen gyermekkori fantázia, a realitáshoz nem sok köze volt, hogy „Gyorsan haza!” Attól függetlenül, hogy a húgyhólyagom hogyan méltóztatott dudorodni. S emlékszem, ahogy körülbelül ez félúton volt, a Keravill előtt úgy döntöttem, hogy föladom. Futottam haza, ez még jobban beindítottam a nedveket, nem volt esélyem, s így tssss… prrrhh… csssss. Ez. Úúú…. S emlékszem, hogy ezt 11-2 évvel ezelőtt elmondtam, s akkor ezzel nagy lépést tettem, hogy ez a szégyenem föloldódjon. Nagyon, nagyon sok jót tettem magammal, ez egy sajátos fordulatot hozott a szégyenkezéshez való viszonyomban. Hogy elmondtam, és nem nyílt meg a föld. Nem nevettek ki… S tudjátok, mi történt utána? Egymás után jöttek emberek, hogy elmondják, hány évesen pisiltek be. A klientúrám (Elnézést!) kibővült nagyon sok felnőtt korban bepisilő emberrel, akik elmondták „Feri, 7 évesen? 10! – 18!” Olyan volt, mintha egymásra licitáltak volna. Ez engem is gyógyított, mert hogy nem csak velem történt ilyen, és az én közlésem pedig őnekik jelentett egy visszajelzést, hogy „Nem csak veled történt meg.” (49:20)
Eszembe jutott ez a helyzet, egymásra licitáltak. Képzeljétek, nyolcvanvalahány éves bácsi ment az utcán. Megtörtént. Éppen föl volt túrva az út, mint most a körút, s csak egy embernek volt hely. Ő ment, s vele szemben egy másik idős bácsi közeledett. Így fölemelte a botját, azt mondja: „81!” Másik oldalról jött a másik bácsi, azt mondja „85!” Erre ez a bácsi mondta „Pardon.” Visszament, és a másik „A pimasz!” Szóval… olyan… látjátok, olyan fölszabadító tud lenni, hogy valami, amitől szégyenkeztünk, ami annak a forrása volt, hogy különbözünk a többiektől és nagy baj van velünk, és csak velünk történt meg, hogy ez később egy nagyon sajátos közösségnek az egyik eleme. Veled is megtörtént, és velem is. Hát mi akkor nem különbözünk, mi valahogyan összetartozunk egymással. (50:45)
Másik kedves ismerősöm de… Ó, most olyan, mintha fecsegnék, hát azt is csinálom, de… Csak hogy ott a történet, meg a mondanivaló, hogy amikor egy ismerősömnek levágták a lábát. Ugye éppenséggel felnőtt korban is be lehet szerezni egy sémát. Van, akinek mondjuk a cukorbetegség miatt levágják a lábát, és ő attól kezdve úgy éli meg, hogy ő különbözik minden más embertől, ő mármost nem normális, ő mármost így… Mi most a gyerekkorban kialakuló sémákról beszélünk, de felnőtt korban is kialakulnak, és kialakulhatnak. S mi történt? Elkezdett kapcsolatokat keresni másokkal, akiknek szintén levágták a lábát. S nagyon jól tette. Jól tette, hogy lettek sorstársai. Hogy abból a körből lett néhány barátja, akikkel átélheti, hogy veled is megtörtént, és velem is, akkor ez rendben van. Olyan értelemben, hogy ez megtörténhet akkor velünk. Hogy attól még szabad lennünk. Na, jó. Aztán… (51:50)
Mi lehet a nehézsége a segítővel való kapcsolatában? Az, hogy miután úgy érzi, hogy különbözik a többiektől, izoláció, elidegenedettség, nagy nehezen esetleg fölvesz egy kapcsolatot a segítővel, és rajta ragad. Sokszor, megtörténhet az sokszor, hogy például valakinek az egyetlen fontos kapcsolata valamelyik szülő. Akkor segítséget kér, s a segítés folyamán tulajdonképpen nem történik más, mint hogy sikerül egy picit leszakadnia az édesanyáról, és azzal a lendülettel elkezd tartozni a segítőhöz. A segítőt ruházza föl az összes olyan készséggel, képességgel, őt idealizálja úgy, mint aki az egyedüli ember, aki őt megérti. Ezért például az is a gyógyulásnak egy nagy jele, amikor valaki azt mondja, hogy néha annyira szükségem van valamire, valamilyen segítségre, hogy „Hát, ha te nem érsz rá, elmegyek máshoz. – Nem gyóntatsz most a héten? Gyónok máshol.” Ez már azt jelenti, hogy van egy stabilitás. Hogy nem gondolja azt, hogy ő a világon egyetlenegy embernél tudhatna gyónni. Vagy hogy a világon csak egyetlenegy ember létezhet, akinek ő el tudja mondani, hogy mi volt. (53:20)
Ahogyan gyógyulunk, ez egy természetes szakasz lehet, hogy azt gondolom, hogy te vagy az egyetlen ember. Ez természetes, ezt nagyon meg is kell becsülni. Tehát rendben van, hogy van egy ilyen szakasz, ez lehet egy hosszabb fázis, rendben van. A segítőnek az a dolga, hogy tágítsa a világot. Tehát hogy az izoláció, elidegenedettség sémában élő embernek a világát tágítsa. Hogy lehet kapcsolódni másokhoz, nézd, itt van egy csoport. Nagyon sok kedves ismerősöm ezzel tette a legnagyobb jót, hogy járt hozzá valaki, s utána azt mondta „Na, én azt gondolom, most már semmi akadálya, hogy egy csoportba is menj.” Sokszor egy rettenetes ellenállás jelenik meg „Na csoportba nem! Csoportba nem! Azt nem! Nem, még négyszemközt… a csoportba nem. Ha valamelyikőtök azt mondja „Na csoportba nem!” akkor egy kérdést érdemes intézni, hogy „Miért is? Hogyhogy nem? Miért tűnik fenyegetőnek egy csoport? Jó. Nézzük a következőt! Haladunk, nyomjuk. (54:40) A következő… két magyar szóval kezdjük: dependencia, inkopentencia. Nem sikerült megfelelően kimondani. Tehát: inkopen… inkom… inkopen… („Kóla!”) Kóla! De kedves! Na látjátok, ez a stresszoldó csoport. „Feri, egy kicsit nyugodj meg, és akkor…” Tehát! Mondjuk úgy, hogy… (55:15)
Függőség és alkalmatlanság séma
Tehát függőség, alkalmatlanság. Ezzel a kettővel lehet leírni, és a kettőt itt most együtt kéne látnunk. Mert a logikája az az, hogy annyira alkalmatlan vagyok, inkompetens, inkompetens (Ez most jó?) Inkompetens. Inkompetens. Inkompetens. (Ez most már egész jó. Olyan, mintha ismerném ezt a szót.) Inkompetens. Tehát: alkalmatlan, alkalmatlannak tartja magát. Tehát hogy annyira alkalmatlannak tartom magam az életre, a döntéshozatalra, a cselekvésre, kapcsolatokra, létezésre, új dolgoknak a vállalására, hogy ebből adódóan természetes, hogy függenem kell valakitől. Hiszen én annyira alkalmatlan vagyok, ezért valakire természetszerűen nagyon kell támaszkodnom, s valakitől nagyon segítséget kell kérnem. Tehát a kettő együtt van. Alkalmatlanság, függőség. Alkalmatlanság, függőség. (56:30)
Most már el is mondtam, hogy mi jellemzi őt alapvetően. Nem vagyok alkalmas az életre, döntéshozatalra, cselekvésre, új dolgokra, vállalkozásra. Most nem az üzleti értelemben. Nekifogni annak, hogy valami legyen az életemben és az életemmel. Ezért, és akkor különböző módjai vannak annak, hogy a függőségben milyen mélyen vagyok benne. A legmélyebb az az, hogy teljesen alkalmatlannak tartom magam az életre, akár úgy is, hogy soha életemben nem dolgoztam. „Ötven éves vagyok, és a szüleimnél lakok, a szüleim tartanak el, szó sincs róla, hogy dolgozzak. Esetleg még amíg az iskolába jártam, az úgy egy picit még ment, még esetleg akkor leérettségiztem, de már a főiskola első éve után abbahagytam, mert már az túl sok volt. Túl sok volt a szorongás, nem, az már nem ment, nem, nem, s úgy otthon ragadtam.” S akkor 40-50-60 évesen ő otthon van, és eltartják őt. (57:30)
Ennek a hátterében ez a séma állhat. Az, hogy ő alkalmatlannak tartja, látja, érzi, éli magát az életre, és ezért azt mondja, hogy „Hát ezért hogy költözhetnék el? Még nem tartok ott.”, s 60 éves. Tehát a legdurvább formában teljes ráutaltságban van, és tartja magát, és sokszor kialakul egy kör, tartja őt az a másik valaki, akire ráhagyatkozik. Aztán olyan is lehet, hogy mindig segíteni kell neki. Biztos ismertek olyanokat, hogy belekezd valamibe, és már tudod, hogy fog hozzád jönni, és megkérdezi, hogy hogyan kell csinálni. „De hogy kell csinálni? Most vagyok… még csak 13 éve dolgozok a vállaltnál. Hát hogyan is tudnám, hogy kell csinálni? És látom, hogy te pedig olyan ügyes vagy. Te két hete jöttél, és már látod hogy mennek a dolgok.” Nagyon nehéz egy olyan munkatárssal, aki munkaképes, de közben ettől a sémától szenved. És megy „Te, hogy kell csinálni?” Rosszabb esetben „Te ne haragudj, hogy… én most hoztam egy Balaton szeletet. Nem csinálnád ezt meg?” Tehát nem segítséget kér, másokat dolgoztat. Mert az a benyomása magáról, hogy ő úgy se tudná megcsinálni, ezért másoknak kell megcsinálni. (Aztán!) (59:00)
Az is nagyon fárasztó tud lenni, állandóan kérdez. „Most akkor… most hogy legyen? Mi a következő lépés?” S mindig válaszolni kell, hogy mi a következő lépés. Emlékeztek a kedves ismerősömre? Szült. Nem mondanám, hogy ettől a sémától szenvedett, de amit tett, az nagyon hasonló, ide pont jó. Szült, és nagyon bízott az orvosban, és nagyon nem bízott magában. Tehát a helyzetben nagyon hasonló volt a séma logikájához. „Doktor úr, én azt kérem, hogy amikor szülök, akkor föltétlenül lépésről lépésre mindig kérem, hogy mondja meg, hogy mit csináljak. Ezt nagyon kérem, nem fogom tudni.” S akkor ott volt már, ahogy kell, most ezt teljes részletességgel nem szeretném mutatni, és a… vagy lehet, hogy oldalt, na úgy talán kevésbé… És akkor a doktor pedig jó emberi érzékkel rendelkezett, tehát látta, hogy ennek a nőnek szüksége van rá. Hát, hogy mennyire volt szüksége, azt nem tudni, de hát az ő szubjektív világához képest igen. Mondta, hogy „Most tolja! Most vegyen mély levegőt. Nyomja! Csinálja!” Én nem t’om hogy van, de… s ez ment órákon keresztül. A doktor állandóan… „Most mit csináljak? Most mi legyen? Most mit csináljak? Jól csinálom?Elég erős? Nem elég… hogy csin…?” Kezdett elszakadni a cérna. S akkor, sokadik óra… „Doktor úr, és most?” s a doktor azt mondja „Hát most már szülje meg!” (60:50)
Ezzel talán sikerült ábrázolnom ezt a sémát. „De most… és akkor most mi a következő lépés…? Jaj, de erre nem vagyok képes. – Dehogy nem! Hát Pisti, dehogy nem képes vagy! – De nem! De nem!” Ugye, és akkor ebből ilyen rettenetes körök alakulnak ki. Valakit tanítunk úszni. Ismerős ez? „Föl kell állni. Nézd csak, először fogod, és így bedőlsz a vízbe. – De ne… nem, nem, nem! Ne, víz! Hát víz…! Ne, ne! – De tulajdonképpen semmi, csak így… – De ne, ne…! Jó, de bedőlök, és utána mi lesz? – Semmi nem lesz, ott van anya, apa, meg a rokonság. Ott állnak, már két órája tempóznak, azért őrájuk is lehetünk tekintettel.” (61:35)
Ugye, szóval… ebben az a… látjátok, hogy egyszerűen néha úgy a fonákjáról úgy ránézünk kívülről. Néha benne vagyunk, aki benne van, tényleg szorong. Ugye mindig ez… ezt mindegyikhez hozzátehetjük, hogy az ő belső világában komoly megterhelést él át. Ezért beszélünk arról, hogy bízz magadban, de ne higgy magadnak. A fizikai állapotodnak se higgy. A fizikai állapotod nem fejezi ki azt a helyzetet, amiben vagy. A víz hirtelen nem támad rád. Nem fojt meg, nem fullaszt bele magába, akkor kerülsz be, ha beleugrasz, nincs veszély. Nem fognak belelökni, semmi nem lesz. Emlékszem, úszni tanultam, őt éves voltam, úszó óvodába jártam. Nagyszerű! Sárosi mesti… ahh, ismerős! Na, na…! Te se ma születtél! A Sárosi mesti volt az edző. „Na, most már mindjárt 6 éves lesz a fiú, megyünk a trambulinra.” A legkomolyabban. S képzeljétek el, hatéves kis kölyök, 28 kiló, mentem föl. Két és feles, „Csak tovább, tovább!”, ötös… Fölküldött a tízesre. Hat éves voltam. Először azt mondja, nagyon, szóval látszott a pedagógiai érzék „Nézz le!” Hát ezt biztos tanították külön a TF-en, hogy kell fokozatosan fölkészíteni valakit. Emlékszem, hát úgy tele volt a kis fürdőgatyám. Azt csináltam… fecske volt, egyébként, emlékszem, ez az igazi fecske, kék gatya fehér csíkkal. Hát sárgának kellett volna lennie, de így volt, fehér volt, és mentem, és így néztem ki így… „Mesti, megvan a tíz méter! Rendben van! – Hát akkor ugorj le!” Hat évesen puff, leugrottam a tízesről. Jó látvány, hogy egy gyerek ott kapálózik hat évesen. Pkhhh! (64:05)
Amikor valaki rettenetesen fenyegetőnek él meg élethelyzeteket, s ennek megfelelő testi, fizikai állapotai alakulnak ki, annak se higgyen, ha az egy sémából jön. Ezt megint nagyon fontos hangsúlyozni, mert erre sokan mondják „Hát hogyhogy ne higgyek? Hát ezt, hát ennél jobban ezt már nem tudom érezni. Ennél jobban nem tud a gatyám tele lenni. Mi az, hogy ez nem reális?” És nem reális, hanem a sémához igazodó. Hú, de fontos ez! Ha erre valaki rálát, hú, akkor… (Most nézem… Na, gyerünk!) (64:50)
A séma logikájához tartozik, hogy úgy éli meg magát, hogy valami alapvető kötelességét, vagy kötelességeit egyedül nem képes ellátni. A létfenntartásnak, önfenntartásnak, a lakásnak az eltartását, hogy egyáltalán munkaképes legyen – nem, ő ezt egyedül nem képes megoldani.
A másik, hogy úgy éli meg magát, hogy döntésképtelen. Ezért kérheti azt a segítőtől is, hogy döntsön helyette. „Feri, eljöttem, mondd meg, mit csináljak? – Hát énnekem egy csomó válaszom van, csak neked kell majd úgy élni.” Hát nem így van? Én mondom, hát csináld ezt. És utána én kifarolok, oszt te meg nézheted magad. De nagy dolog az, mikor egy segítőnek van annyi gógyija, hogy erre a kérdésre, hogy „Mit csináljak?” már nem válaszol. S látjátok, hogy mekkora segítség lehet erre nem válaszolni? És hogyha van bennünk már megfelelő önbecsülés, akkor nem kap el bennünket a gépszíj, hogy „Hát azért csak tőlem kérdezte. Nem a Rozihoz ment, meg a Pityi Palkóhoz, hozzám, énhozzám, hogy ’Mit csináljak? Az életében ezzel a nehéz kérdéssel engem kérdezett! Háháháá! Mondom is, ülj csak le!” S ugye ő rosszul van, én jól vagyok, ilyenkor aztán osztjuk az észt derekasan. Nem így szokott lenni? És akkor utána azt mondja „Hát, én azt nem értem, másoknak olyan jó tanácsokat tudok adni, csak a saját életemmel nem boldogulok. Hogy van ez?” Megnézném én azokat a jó tanácsokat, amiket te kiosztogattál úgy kérve-kéretlenül. Az más, hogy fölvillantunk lehetséges megoldásokat. „Tudod, hogy ilyesmiket lehet csinálni? Értem ezt a helyzetet. Most egy ilyen helyzetben ilyesmiket lehet csinálni.” Ez sokszor nagyon nagy segítség. (67:05)
Serdülőknél például valódi realitás az, hogy nem tudja, mi mindent lehet egy ilyen helyzetben tenni. De mi tudjuk, mert mi már felnőttek vagyunk, és most éppen nem vagyunk rosszul. Most éppen egész jól vagyok, ezért tudom azt mondani, hogy „Nézd, ezt is, meg… – Jaj, de jó! Eszembe se jutott.” De ez nem azt jelenti, hogy megmondom, hogy mit csináljon. Tehát sokszor azzal, ha a segítő nem mondja, meg, hogy mit csináljon, tulajdonképpen a legnagyobb segítséget adja. (67:35)
Két történet. Az egyiket biztos elmondom. A vonat nemsokára befut – valós történet – a vonat nemsokára befut, és ott áll a peronon egy 60 év körüli nő, s várja a férjét, hogy megérkezzen az útról, és ott áll egy 30 év körüli fiatalember, aki néhány hónappal azelőtt ismerkedett egy kedves nővel, és látni valóan jól alakulnak a dolgok. Ő pedig ezt a kedves hölgyet várja, és előbb száll le a 60 év körüli nőnek a házastársa. Betoppan elé, lerakja a bőröndöket, megpuszilja, kedvesen ránéz, megsimogatja az arcát, „Drága, de hiányoztál!” Akkor a másik visszaszól „Te, hát te is nagyon hiányoztál. Sok volt a két nap.” Utána megint adnak két puszit, kicsit átölelik egymást, és a fiatalember bevonódik ebbe a helyzetbe. Érzelmileg teljesen beszippantja őt ez a látvány, és maga se érti, hogy hogyan, kibukik belőle egy kérdés „Maguk hány éve házasok?” S akkor kedvesen ránéz ez az idősebb házaspár, és mondják „Hát, nemsokára lesz 30.” Fölsóhajt ez a fiatalember „A, de remélem, hogy az én házasságom is így fog sikerülni!” S erre ez a 60 éves férfi nagyon komolyan, odamegy hozzá, megragadja a karját, belenéz a szemébe, és azt mondja: „Fiatalember! Na ezt ne remélje, hanem döntsön! Ezt ne remélje, döntsön.” (69:25)
Ma de sokunkra lehet az jellemző, hogy ahelyett, hogy döntenénk, mert azt mondanánk, hogy alkalmas vagyok rá, „De remélem! De jó lenne! De jó nektek! Jaj, de szép nektek! De vágyom én is erre! Vágyom, szeretném, de jó lenne, de remélem, jaj, hát…!” Hagyjátok azt a sok reménységet! Valamit realizáljatok. Na, szóval… hogy milyen nagy dolog az, amikor rájövök, hogy itt nem vágyni kell már, meg remélni, meg óhajtani, meg kérni, meg szeretni, meg álmodozni – döntést hozni. (70:15)
A kompetencia tudatunk, ezt a szót nehezen veszem be, de… igyekszem. Hogy éppen az által is erősödik meg, hogy meghozzuk a saját döntéseinket. S akkor a záró mondat… De… hú, de még van két perc. Hova sietek?
Ez is megtörtént. A segítőnél, ott éppen a bizalmi légkörnek a gyógyító erejében valaki egy fölismerésre jutott. De egy olyan valaki, aki hosszú éveken keresztül munkaképtelen volt. Járt be pszichiátriára be, pszichiátriáról ki, s egyszer csak ez a férfi azt mondja „Doktor úr, most rájöttem valamire. Többször fogom megtenni azt, amit meg tudok tenni. Most rájöttem. Többször fogom azt megtenni, amit meg tudok tenni.” Hí! Nagyon szeretem ezt a mondatot, évek óta hordozgatom magammal. Ha képes vagyok rá, meg is tehetem. (Egyik mondat, másik.) Milyen nagy dolog, ha reálisan fölismerjük a képességeinket, mert aki ebben a sémában él, sokkal többre képes, csak nem tartja magát annak. A másik pedig, hogy nyilvánvalóan mennyire rendelkezésére, segítségére kellene lennünk annak a valakinek, aki bár képes lenne rá, nem tartja magát annak. (Na, úgy… de még van két perc.) (71:50)
Egy kis Eriksont olvasok nektek lefekvésül. Azt mondja… inkompetens. Inkompetens. (Gyakorlom.) Erikson: Egyszer egy fiatal pár esetét írtam le egy nagyobb szakmai körben, akik közös problémájukat meglehetősen furcsa módon fejezték ki. A férj képtelen volt bármiféle kezdeményezésre, mindig arra számítva, hogy majd a felesége megmondja, hogy mit tegyen. Jól illusztrálta ezt egy szombatonként lezajló eseménysor, amikor a feleség takarított, a férje pedig szobáról szobára követi, és keresi a port, meg a szemetet. A feleségét ez rettenetesen irritálta, de nem tudta, hogy mit tegyen egy olyan férjjel, aki semmi mást nem csinál, csak követi őt, álldogál mögötte, és nézi, hogy mit dolgozik. A férj azt mondta, hogy szereti nézni, ahogyan dolgozik. (Ugye véletlenül se lássunk rá egy sémánkra, azt semmiképp, mert még… jobban leszünk.) Erikson elmagyarázta, hogyan foglalkozna ezzel a problémával. Egyedül fogadná a feleséget, és megkérné, hogy a következő szombaton is ugyanúgy végezze a takarítást, mint ahogyan az szokása volt. Azonban amint végez az egyik szobával, háta mögött a vizslató férjjel, mondja azt „Ez kész.” és menjen a következőbe. Amikor pedig befejezte a takarítást (Hú, valaki nagyon figyel, hogy kell ezt csinálni. Na jó.) Amikor befejezte a takarítást, vegye ki a gépből a porzsákot, és minden szobában hintsen el egy maréknyi szemetet a tiszta padlón. Amikor szépen megcsinálta ezeket a kis halmocskákat, mondja a férjének „Akkor ez most így marad egy hétig.” (74:15)
Nem tudom, hogy kell-e értelmezni ezt a történetet. Föltehetően a férfi anélkül, hogy bárki mondaná neki, hogy mit csináljon, hoz majd egy döntést, hogy ebben a rettenetes kuplerájban nem lehet élni, és majd ő azt összeszedi. Ugye erre megy ki ez a helyzet. A segítő meg tudja tenni ebben a helyzetben, hogy abban segíti a férfit, hogy egy saját döntést hozzon, és ráadásul meg is csinálja, amit a döntéssel elhatározott. Há! (75:00)
Jó éjszakát! Pihenjetek jól, igyatok kólát és legyetek kompetensek! Van-e, aki szeretne hirdetni? (taps) (75:15)
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás