Függőség és alkalmatlanság séma 3.

Függőség és alkalmatlanság séma

Hogy mikor valaki úgy érzi, hogy ő alkalmatlan az életre, és az alkalmatlanságának az érzései, a hozzá fűződő gondolatai, az ahhoz kapcsolódó fizikai állapota, s az összes-összes emléke, amit nagy gondossággal, bár nem tudatosan, kiválasztott, hogy maga előtt is igazolja a saját alkalmatlanságát, mindez itt van egyben őbenne jól koncentráltan, megrázottan. Tehát bármelyik részét nézzük, mindegyikből csak úgy bugyog az alkalmatlansága. Aztán ennek okán pedig ennek a sémának van akkor egy másik kimenő iránya, hogy „Na, hát ha alkalmatlan vagyok, mi mást is csináljak, mint hogy…” Leülök, hát ne haragudjatok, én hogy tudnék most egy ilyen alkalmat itt megtartani? Ne haragudjatok, most ezt átéltem teljesen. Hogy, hogy képzeltétek ezt idáig? Hát hogy, hogy menne már? Dehogy megy. És most úgy érzem, hogy valahogy az alkalmasságomhoz illik ez a kis dobogócska. Ugye ez úgy… most valaki, valaki fölismerte, hogy hát nem is jár több. Hogy ez így… hát ha tudnék többet, lenne nagy dobogó, de hát arra a kis tudásra, ami itt van, minek? Ugye, élje meg, hogy körülbelül ennyi. Nem segítene valaki? Ne, jaj, ez milyen kedves! Milyen kedves simogatást kaptam, és hozzá egy mondatot, hogy „Szeretünk Feri!” Hát ez jól esett. Jól esett, de ettől még jobban elgyöngültem. Hát tulajdonképpen ez jól esik, vissza is ülök. Lehet, hogy erre vágyom, hogy hát simogassatok még, én itt elvagyok, és akkor majd ha lejár az idő, szóljatok. (02:40)

Látjátok, milyen érdekes ez, persze pontosan így van. Jól esik, mikor valaki: „Szeretünk Feri!”, meg megsimogatunk, és máris mélyebben vagyok a sémám világában, mint voltam. („Küzdj meg!”) „Küzdj meg!” Péter, mindjárt olyat behúzok neked! Nekem ne szólj be! Szóval éppen ennek kapcsán jutottunk el oda, tehát hogy van egy belső élményem magamról, tudjuk a négy elemét. Alkalmatlan vagyok az életre, alkalmatlan vagyok alapvető dolgokra, az életem fönntartására, a munkavégzésre, a társkapcsolatra – alkalmatlan vagyok. Aztán a kimenő irány, itt hagytuk abba, mikor oda bekuporodtam, ez pedig az, hogy tehát akkor egészen világos, hogy oda sündörgök hozzátok, magatokhoz édesgetem magamat, és hogy akkor „Szeressetek! Segítsetek! Adjatok jó tanácsokat! Hogy érdemes? De tulajdonképpen ha szerettek, az elég is. De tényleg, az elég is. Végül is ha szeretet van, minden van. Ugye, édes! Minden van. Ha szeretet van, minden van!” És akkor így vagyok, s akkor „Szeressetek!” ÉS olyan jól esett, mondtad, hogy „Feri, szeretünk!” ez olyan jó, ez nagyon jó. Jaj, én nem, most úgy érzem, hogy többet nem kérek az élettől. Nem is kérek, nem is várok, ez elég így, elég így, így jó. Jó, na abban segítsetek majd, ha vége van, akkor szóljatok, hogy mégis csak ne maradjak túl sokat itt. (04:25) Éppenséggel pontosan egy pillanat alatt megtörténik az, amiről maga a séma is szól. Miután a környezetünk felé kifejezzük azt, hogy alkalmatlanok vagyunk, s olyan bénák vagyunk, könnyen összefonódik ez a csökkentértékűség szégyen sémával. De szép is lenne, mondtuk, hogy van 18 séma, ha mindenkinek csak egy adatott volna. Na hát ebből nem. Ebből nem. Tehát az a minimum, hogy 2-3-at összegyúrt nekünk a sors, és akkor azzal vagyunk. Vagyis rögtön kifejezzük a környezetünk felé különböző formákban, módokban, hogy „Ezt nem tudjuk, ezt most nem értjük, segítsetek, mentsetek meg bennünket… engem! A többiekre ráértek, mert most én vagyok nehéz helyzetben. Tehát: alkalmatlanság függőség séma, és erre vonatkozóan beszéltünk arról, hogy van itt két fontos irányunk, ezt szeretném majd most továbbvinni. Péter kedvéért is, mert mondta, hogy szedjem össze magam. (05:20)

A katonai kiképzés útja

Ez pedig az, hogy éppenséggel mehetünk a katonai kiképzés útján. Nagyon is jó. Tehát minél nagyobb… feszültséget bírjuk elviselni, az érzelmi nehézségekben tudjunk talpon maradni, a rettenetes erős stresszhelyzetre tudjunk megfelelő stresszválaszt adni, kezdjük ezt begyakorolni. Tehát például hogyha véletlenül kinn maradok, akkor nem kell ütni-vágni az ajtót, nem kell mindenkit elküldeni Honoluluba anélkül, hogy jegyet vennénk neki. Tehát tulajdonképpen éppenséggel egy olyan élethelyzetre, hogy valahova nem jutottam be, lehet egy mérsékeltebb stresszválaszra utaló magatartásformát is fölvenni. Na azt nem mondom, hogy könnyű, de lehet. Szóval az egyik út a katonai kiképzés útja. S akkor azt lehet gyakorolni és gyakorolni és gyakorolni, trrr… És mi ennek az előnye? Hogy megtanuljuk bírni a feszültséget. Az érzelmi nyomásban is élet- és cselekvőképesek maradunk és vagyunk. Tehát ezt az irányt nem dobhatjuk ki a semmibe.(06:30)

A bizalmi világ útja

A másik irány pedig, hogy magunk számára is, mások számára is, családunk számára, szeretteink számára, baráti világunkban egyre inkább kialakítjuk a bizalomnak a köreit. Olyan közegeket teremtünk magunknak is, egymásnak is, ahol méltán bízhatunk egymásban. Mert megbízhatók vagyunk egymás felé, mert nem adjuk ki egymást, nem bántjuk egymást, nem ítélkezünk, nem minősítünk, nem moralizálunk, dogmatizálunk, általánosítunk és semmi ilyet nem csinálunk. Akkor, mikor azokban a közegekben vagyunk, mesterséges módon ez egy önismereti csoport, létre tudjuk hozni azt a világot, ahol nem kell állandóan magunkat megvédeni, nem érezzük azt, hogy a helyzet rettenetesen fenyegető, hanem egyszerűen csak szembenézhetünk azzal, hogy mit jelent, ha ki tudom hozni magamból azt, ami tulajdonképpen bennem van. Mert ha nagyon fenyegető a helyzet, odaülök a lábadhoz, és akkor simogass meg, mondd, hogy „Szeretlek Feri!”, és akkor az jó és nem, nem, nem, semmi többre nem vagyok képes. De egy megfelelő bizalmi világban, ha azt meg tudjuk teremteni, egyszer csak nem érezzük pontosan mindazt, ami miatt menekülünk a bizalmi világba. Vagy pedig abba, hogy „Mentsetek meg és segítsetek rajtam! Adjatok jó tanácsot! Sőt, csináljátok helyettem!” Az a legjobb. Tehát ez a két út. (08:00)

Szenvedélybetegség

Emlékeztek, itt beszéltünk a szenvedélybetegségnek a logikájáról. Gyors ismétlés és megyünk is tovább. Annak pedig az a logikája, hogy szenvedélybeteg az az ember, aki egy élményszintet, a negatív érzéseknek egy bizonyos szintjét mindig-mindig el akarja érni. Tehát egy pozitív élményszintet, vagy pedig azt mondja, hogy a negatív érzéseim egy ponton túl már nem mélyülhetnek jobban, mert az elviselhetetlen. Tehát ha túlságosan is szorong, túlságosan is feszült, ha túlságosan is szégyenkezik, ha túlságosan is, túlságosan is, akkor ezt enyhíteni kell mindenképpen, hogy a rossz érzések egy bizonyos pont alá ne süllyedjenek. (08:45)

Nézhetjük negatív irányból. Valamennyire rossz érzést már nem tudok elviselni, azt enyhíteni kell mindenképpen. Jobb esetben valami jó érzést akarok teremteni magamnak. De ennek a színvonalát, a nívóját mindenképpen fönn kell tartani. Ez azt jelenti, hogy az illető egyre rosszabb helyzetbe kerül, miközben azon igyekszik, hogy jobban érezze magát. És itt ez a döntéshelyzet: jól akarod-e érezni magad, esetleg kevésbé akarod rosszul érezni magad, vagy tudsz azért tenni, hogy jobb helyzetbe kerüljél? Itt jön a paradoxon, amit így nem is mondtunk ki a múlt alkalommal. (Elég nagy csapással beszélek, ugye? Kicsit tt-tgg-rrr-zzz. Persze ha azt nézzük, hogy a jó fölfogóképességetekhez képest tudok-e olyan tempóban beszélni… hát nem, hát úgy nem. Hát kétszer olyan gyorsan is mondhatnám tük-tük-tük, és már menne is. De hát nem, nem… Nem megy. Nem, valahogy ez a mai alkalom ez annyira… Iszom egy kis kólát, az ad egy kis írt, belülről egy kicsit megsavaz.) (10:00)

Hmm, de érdekes dolgok vannak ott fönn. Az mi ott, például? Megyek, megnézem. Ne haragudjatok, ezt a feszültséget nem bírom, ami itt van. Egy kicsit úgy kilazítok most. Jaj, látom, a lánc oda van tekerve. Nagyon érdekes. Szóval, mikor valaki kikapcsol, és az milyen…, egy kis enyhület kell. Tehát ne haragudjatok, így, így nem tudok dolgozni. Cigiszünet. (Elszív egy cigit. – szerk.) Húhh, na menjünk vissza. Na, de azért előtte egy kávét még. Megiszok egy kis kávét, c-c-cc… kis kávé most, mielőtt belekezdek, várjunk csak, várjunk csak, hogy… Nem lehet, hogy… nem lehet, hogy valaki belájkolt engem? Mmm-hmm… Hát a púposát neki! Diszlájk. Akkor rosszul van, még rosszabbul van. Gondoltam, egy kis enyhületet kap, egy kis… és nem, nem, nem, lejjebb ment a lájkok száma. Ezt nem hiszem el! Ki volt az, ki volt az? Mert be persze nem vállalja. Nem vállalja. Az internet inkognitójában csinálja. A rohadékok lehúztak három lájkot. Most így dolgozzak, így, így dolgozzak! Így, így… tudod mikor? Hát így nem lehet dolgozni. Nem az, hogy nem akarok. Most Lajoskám! Nem arról van szó, hogy nem akarok. Nem lehet. Így nem lehet dolgozni. Na, jól van. (12:00)

Az EU-ban elfogadták, hogy a munkahelyek stresszmentesek kellenek, hogy legyenek bizonyos szintig. Legkomolyabban így van. Ez az információ még nem ért el hazánkba. És hát ennek isszuk a levét, ennek, ennek. Szóval úgy is mondhatnánk, hogy aki nem akar szenvedni, belátta azt, hogy nem érdemes, nem érdemes, nem akar szenvedni, a legbölcsebb dolog az, ha megtanul szenvedni. A legbölcsebb. Ha éppen csak annyit akarunk szenvedni az életben, amennyit muszáj, meg érdemes, meg értelmes, akkor a legnagyobb jó, amit tehetünk, hogy megtanulunk szenvedni, hogy ezt pont bírjuk és viseljük. Aki azt mondja, hogy „Nem tanulok meg szenvedni, mert nem akarok szenvedni.”, rengeteget fog. Beindul a tik-tik-tik-tik. „Annyira szenvedek, ne is haragudjatok… Most azt nézem, hogy mindig csak innivaló van. Úgy szorongok, érzitek. Mindig csak… és enni? És ha én éhes vagyok? Miért, az miért nincs itt soha? Egy falat. Miért, azt gondoljátok… olyan feszült vagyok így. Miért, miért mindig csak inni? Miért? Az ember… Most arra vártam, hogy valaki hoz egy csokit, és csak a papírt hozzátok ide. Nyomorultak, csak a papírt! Én meg itt állok éhesen, magamból… nem is tudok magamból kivetkőzni, nincs is magam. Honnan vetkőznék ki?” Na szóval! (13:45)

Szóval, mi az, ami segít? (Hát kedves vagy. Jól van, jól, jól… van azért egy ember talpon a vidéken, egy, egy. Köszönöm. Köszönöm. De ne haragudjatok, ki kell bontanom. Nem érek arra rá, hogy itt… Kibontom, megeszem, foglaljátok el magatokat. Hát látjátok, hogy ha valakinek nehéz, az én vagyok. Ne nevessetek ezen. Énnekem nehéz. Nektek nem nehéz, ne szórakozzatok ezzel. Na, jól van. Na! Gyerünk!) (14:20)

Tehát ha valaki úgy van vele, hogy azt mondja „A legbölcsebb dolog, ha a legkevesebbet akarok szenvedni az életben, akkor megtanulok szenvedni.” Ez. Mert ha mindig enyhíteni akarom a szenvedésemet, mindig valami nívója kell, hogy az élményeimnek legyen, rettenetesen nehéz helyzetbe kerülök, és zzz-zzzzz. Így tehát eljutottunk egy újabb megfontolásig. Megint egy sajátos kiegészítő igazság ez. (14:45)
A lelki zavartól a jól létig

Az egyik, hogy a lélektan történetében nagyon megtanultuk azt, és a jól lét pszichológiája, meg a pozitív lélektan kapcsán beszéltünk erről, hogy azért mégis csak egy orvosi modellből indult el a lélektan is. Tehát mivel kezdett el foglalkozni? A lelki zavarral. Hát mi mással is? Ment a pszichiáterhez a beteg. Nem volt még pszichológus, pszichiáter volt, orvos volt. Tehát a lelki zavar megjelent az orvosnál, és az orvos, főleg aztán az európai orvos, a pszichiáter mechanisztikus kép alapján, valami nem működik benne, tehát az ember olyan, mint egy gép. Azt meg kell nézni, hogy mi nem működik, diagnózist kell találni, „Kevés az olaj.” Nívópálcán megnézzük. „Uram, csontszáraz a nívópálcája.” Na, ez egy diagnózis, s akkor kell bele olaj, mert olaj nélkül nem megy. Ez a mechanisztikus orvosi modell. Ki kell cserélni, vagy bele kell tölteni. (16:00)

Igen ám, de hogy pát évtizeddel ezelőtt rájöttünk, hogy már mindent tudunk arról, hogy az ember hogy tud rosszul lenni, és ahhoz képest pláne alig tudunk valamit, hogy hogyan tudunk jól lenni. Hihetetlen jól leírtuk, hogy milyen sokféleképpen lehet rosszul lenni. Most a mi esetünkben ez miért érdekes? Mert hát hiszen (Ez jó. Mert hát hiszen… ez ilyen fölfelé emelkedő spirálnak hangzik. Mert hát hiszen.) Nagyon fontos, hogy tudjuk szórakoztatni magunkat egy előadás közben. Bizonyos pillanatokban ennél fontosabb nincs is Péter, akármit mondasz, hogy szedjem össze magam, meg legyen egy korrekt előadás. Nincs. Ugye te könnyen… ott ülsz, na. Én meg ide ki vagyok téve a rettenetes sugárba. Azt se tudjuk, hogy ez mit sugároz rám. Ez lesz a következő séma, majd… Na! Szóval. (16:50)

Ezért egészen természetessé vált, hogy a mi szemléletmódunk is abba gyökeresedett bele, hogy érzékenyek legyünk és figyeljünk arra, hogy akkor mi a baj, mi nem működik. Jaj, van az a szám, ismeritek? „Ha vannak szüleim, az a baj. Ha nincsenek szüleim, az a baj. Ha van tesóm, az a baj. Ha nincs tesóm, az a baj. Ha van feleségem, az a baj. Ha nincs feleségem az a baj.” Ismeritek ezt a számot, ugye? Nem. Hát most… ennél jobbat nem kaphatsz, ezt most éld át. Most történik a csoda, te meg itt elégedetlenkedsz. Ugye, hogy erről beszélek? Hogy itt kiköpöm a tüdőm, és akkor „Nem ismerjük.” Hát… szóval. (17:35)

Természetes lett, hogy akkor a rosszra koncentrálunk, arra, hogy mi nem működik, mi rossz, és akkor próbáljuk azt kicserélni, meggyógyítani, föltölteni, leereszteni, valamit csinálni vele. Tehát a rosszra figyelünk, és azt próbáljuk gyógyítani. Igen ám, de merthogy tudunk valamicskét a személyiségfejlődésről, tudjuk azt, hogy bizonyos sebek, a személyiségfejlődésnek bizonyos elakadásai olyan korán is keletkezhetnek, olyan mélyen is lehetnek. Aztán a személyiségfejlődés erre az elakadt vagy egyoldalú, vagy sebzett, vagy lehasított, mindenféle világra úgy épült később rá, hogy azt nem lehet úgy onnan kivenni. Az nem egy generátor, hogy kiveszem, fölújítom, berakom. Az nem az. Nem lehet kivenni. Mert ha ki lehetne venni, akkor körülbelül téged kómába kéne rakni, akkor azt kivenni, és akkor visszarakni, és… de ilyen… Hát arra az alapra épült föl az életed. Azon a sebzett, egyoldalú alapon tanultál meg életben maradni, valahogy kapcsolatokban lenni, valamennyire jól lenni, valamennyire rosszul lenni. Az nagy dolog, ha azt meg tudjuk tanulni, hogy hogyan kell rosszul lenni. (19:00)

Kedvet csinálni a kötelességekhez

Az is nagy dolog, olyan – kis kitérő, aztán visszatérek, mert nagyon észnél vagyok ma. Egyszer mondtam egy beszédet arról, hogy mennyire fontos, hogy… Fontosnak tekintsük azt, hogy valamihez van-e kedvünk, vagy nincs? Hogy ez fontos. De ezt egy vasárnapi beszédben mondtam el, és ezért aztán nagyon sok tojás fogyott aznap, és nagyon csúnyán néző emberek vártak rám a templomajtóban. Többek között egy hallatlanul fölháborodott édesanya, aki azt mondta, hogy ő ilyen fölháborító, nem keresztény beszédet még soha életében nem hallott. Nagyon-nagyon dühös volt rám, és azt is mondta, hogyha ő ezzel az ars poetica-val élte volna az életét, a gyerekei megnézhették volna magukat. (Valami történt – szerk.) Visszarakom, és akkor… és hogy… Attól, hogy fontosnak tartom azt, hogy valamihez van-e kedvem, vagy nincs, ez nem azt jelenti, hogy csak azt teszem meg, amihez van kedvem, és nem teszem meg, amihez nincs. Hanem mi következhet ebből? Hogy kedvet csinálok magamnak ahhoz, amihez nincs. Ezzel szemben mondhatom azt, az élet olyan, ugye Péter, az élet olyan, nem szórakozunk, nem cicózunk. Kötelességedet csinálod! Állj föl, aztán folytasd, ne szórakozz velem itt, édes fiam! Ugye, ennek az ellenkező történetét mondtam el. Hát akkor a pap kedvet csinált magának a hivatáshoz. – Na hát azt nem! Kedvet éppen nem csinált, de megmutatta, hogy érdemes úgy élni. (20:55)

De azt is megtehetjük, hogy megtanulunk kedvet csinálni magunknak a kötelességeinkhez. Ahhoz, amit el kell végeznünk. Lehet, hogy az egy árnyaltabb egység, mint hogyha maradunk ebben a mrrr-mmm „Akkor is csinálod fiam, hogyha nincs kedved.” Áhá. Na de ott tartunk, hogy akkor tehát ott vagyok én, kialakult a személyiségem, de abból nem húzhatom ki a sérült részeket, mert minden arra épül. Nem vehető ki és cserélhető le valami jobbra. Ráadásul vannak olyan betegségek, amelyek nem gyógyulnak meg. Olyan fizikai betegségek is vannak, és olyan lelki betegségek is vannak. Nem gyógyul meg. Bizonyos alkati dolgok nem változnak meg. A személyiségünknek bizonyos gyöngeségei lehet, hogy sosem lesznek erősségeink, soha. Hát akárhogy fejlesztjük magunkat, sokkal inkább az alapokban van. A ráépítménnyel tudunk mit kezdeni, az hat majd az alapra is, de az alap az úgy van. Tehát óriási naivitás, vagy hogy is… (22:25)

Ismeritek ezeket a könyveket, ugye? Valakinek úgy összejön az élet. Van ilyen, ez egész ritka, de van ilyen. De ők a leghangosabbak, nem? Tehát az a baj, hogy ők a leghangosabbak. Hát persze, mert neki összejött az élet, akkor hallatja a hangját. Akkor elmondja, hogy „Figyeljetek! Én most ide jöttem, nem t’om honnan, ide jöttem, de nem véletlen, hogy ide jöttem, én, én. Azért jöttem ide, hogy közöljem veletek. Az ember csak elgondolja, hogy akar élni, és az úgy lesz. Igen, csak úgy elképzelem ezt az életet, és megadatik. Kérd az égtől, és adja. Ezt csak úgy. Csináld, csináld!” Aha. Hát ne már! Ott van ennek a pozitív része, világos, hogy láss pozitív dolgokat, legyenek céljaid, tik-tik-tik. Ezzel semmi problémánk. De azért az egy nagy realitásvesztés, hogyha azt gondoljuk, hogy minden betegségből meg lehet gyógyulni. Hogy a személyiségnek minden elemét, mint az autónak a különböző alkatrészeit akármikor, így-úgy, olyanra le lehet cserélni, mert nem lehet. Most ebből mi következik a mi témánkra vonatkozóan? (23:35)

A szenvedélybeteg nem gyógyul meg, azzal együtt értékes

Mert a mi témánk most: Alkalmatlanság, függőség. Ez a séma. Mi következik ebből? Az, hogy éppenséggel egy nagyon erős függőség, ahol valóban egy komoly függőségre való hajlam van, és látjuk, hogy az illető 5 éve, 10 éve, 20 éve, 30 éve nagyon komoly függőségben él. Ha ő elég reális, mit mond magáról? Ha a legjobban látja a helyzetet, mit mond magáról? Tudjuk, az anonim alkoholisták pontjaiban nagyon világosan megjelenik. „Egy olyan alkohol- vagy szenvedélybeteg ember vagyok, aki mindig is az maradok, szenvedélybeteg maradok, én szenvedélybeteg vagyok. Nem iszom 20 éve. Nem iszom 40 éve, de én szenvedélybeteg vagyok.” Mikor valaki azt mondja „Én szenvedélybeteg vagyok.” akkor nem valami jó dolgot távolít el magától és gyógyítsuk már ki ebből a rettenetes énképéből, hát hallo, hát maga egy értékes kincs. Az, csak szenvedélybeteg. Tehát azzal együtt értékes. Mikor valaki ki meri mondani magának azt, hogy én egy szenvedélybeteg vagyok, akkor azt fejezi ki, hogy a személyiségnek, az ember voltunknak vannak olyan betegségei, lelki értelemben is, amelyek nem tudnak radikálisan megváltozni, meggyógyulni.

Akkor viszont mi van? Hogy látunk szenvedélybetegeket, akik tönkreteszik magukat és a környezetüket, és látunk szenvedélybetegeket, akik pedig például segítőként hatékonyan százaknak, ezreknek segítenek abban, hogy a szenvedélybetegségüktől megszabaduljanak. Hát azért akkor lehet valamit tenni. De az, hogy lehet valamit tenni, nem föltétlenül egyenlő azzal, hogy meggyógyul. Hanem mivel egyenlő? És itt, ezért mondtam a bevezetőt, mert a hagyományos képletben azt történik, hogy ott vagyok én beteg, csökkentértékű is vagyok, alkalmatlan is vagyok. Most elmegyek egy segítőhöz, és ezt mind föltárjuk, mind. A függőségre való hajlamot apró részletességgel kianalizáljuk. Ez jó, mert 10 évig még lehetek beteg. Nem is kell semmit csinálnom, mert hát terápiára járok, értitek. Tehát analízisben vagyok, hát akkor nem, akkor még nem. Hát akkor még nem, nem, hát akkor ki várhatná? Hát most látni való, hogy most, most dolgozok magamon. Vannak olyan segítők, kerek perec megmondják, hogy „Hát, ennek a pszichoanalízisnek nem sok értelme volt.” És nem azért, mert a segítő ne lett volna jó, hanem mert hogy az, ahogyan ő az életében talpon tud maradni, az nem analízis kérdése. Másnál igen. Más meg elmegy egy terápiára, egy analízisre, és krrr-cssss. De ahol nagyon mélyen van a sérülés, ott nem egyszer… De akkor mit lehet csinálni? (26:50)

Miért lesz ő sokaknak segítője, és miért lesz ő olyan valaki, aki körül az élet tönkremegy? Azért, mert van egy különbség. Ez pedig az, hogy a második esetben el tudom érni azt, amiről Péter beszél, az egészséges részemet. Mondhatjuk, hogy én magam nem vagyok egészséges, alkoholbeteg vagyok, ha az összképet nézzük. De attól, hogy alkoholbeteg vagyok, van egy egészséges részem. Van egy felnőtt részem. Énnekem van egy felelős részem. Van bennem egy pici gyerekkorában nagyon megsebződött rész, kétség kívül, a felelőtlen rész, van egy nagyon nyomorult rész. Van egy rész, aki annyira beteg, hogy sosem fog meggyógyulni. Kétség kívül ez is van. A különbség a két életút között abban van, hogy a második esetben kijártam azt az utat, ami az egészséges részig vezet. És van annyi szabadságom – nincsen sok, mert hiszen szenvedélybeteg vagyok, ezen nem tudok változtatni, nincs akkora szabadságom, hogy egyszer csak azt mondhassam, hogy „Ebből semmi sincsen már, semmi. Nincsenek késztetések, hajlamok, gyöngeségek. Hol? Nincsenek.” Hanem az történik, hogy azt mondja „Ezek továbbra is vannak, de el tudok érni az egészséges részhez.” Egy egészséges, elég szabad, felelősséget vállalni tudó, felnőtt részhez. Kétség kívül ez van benne. (28:35)

Elérni az egészséges részhez

Amikor a gyöngeségekkel küszködő rész kezdené markába kaparintani az egész embert, akkor megtehetem azt, hogy idejövök az egészséges részbe. Tudom, a gyönge rész ott van, az nem múlt el, nem gyógyult meg. Ugyanúgy mindent szeretne, kólát inni, szopogatni, eszegetni, cumizni, mindent, ezt továbbra is. Tudjátok, Feldmár András azt mondja. Ismeritek azt a történetet, szoktam mondogatni, hogy „Amikor a bölcs a reflektorra mutat, az oktalan a kezet látja.” Ugye ez a… sok mindenre szokott ez példa lenni. Például hogy a vallásnak az volna a föladata, a célja, hogy Istenre mutasson. Tehát akkor nem az az érdekes, hogy mi a kéz, hanem hogy hova mutat. De ezt akárhányszor szoktam játszani, hogyha így mutatunk, körülbelül 50 emberből 3 néz oda, ahova mutatok. A többség a kezemet nézi. Ez nagyon-nagyon érdekes. Figyeljétek meg most magatokat, hogy hova néztetek. Nézitek, és… tehát mutattam valahova, de nem, a kezet látjuk, pedig nem a kéz az érdekes, nem a pap az érdekes, nem a vállás az érdekes. Hát érdekes – én értem ezt, hát érdekes persze, csak… Na! De ahhoz képest! Hát az Istenről van szó. Értsétek félre, ha akarjátok! (30:10)

Feldmár András ezt a történetet megtoldotta valamivel. Hogy mit mond ebben a helyzetben a beteg rész. Most azt gondoltuk, hogy hát az a baj, hogy az egészségesek akkor néznek oda, ahova valaki mutat, hát, a kevésbé egészségesek nézik a kezet, hát jó. Feldmár András azonban a következőt mondja. Hát a helyzet de jó lenne, ha így lenne. Azonban az történik, hogy nagyon kevesen nézik azt, ahova a bölcs mutat. (Most nem én, csak ez példa. Nem, nahát, csak nem képzelitek, na.) Hát egy… viszonylag mondjuk legalább úgy százalékban kifejezhető arány nézi a kezet, a többség pedig az ujj után nyúl, hogy szophassa. Ő a szenvedélybeteg. Még csak odáig sem tud, hogy jaj, a kéz… Kóla, csoki, e-mail, bármi. Na, most nem fogok kezet majd az alkalom után, hogyha valaki jönne. Szóval ami óriási nagy dolog, hogy sokszor a fölösleges munkát – arra nézve, hogy a beteg rész így legyen, meg úgy legyen, meg amúgy legyen – ezt el tudjuk-e engedni? Például ebben az esetben. Nem teljesen, csak annyit foglalkozni vele, amennyit például ahhoz kell, hogy az illető elég biztonságosan mindig el tudjon érni ehhez a felnőtt, felelősséget vállalni tudó és egészséges részéhez, mert van neki olyan. (32:10)

Annak a pszichotikus betegnek, akiről beszéltem múltkor, őneki is van ilyen része. És attól zseniális, hogy tudja az utat hozzá. Ezért, mert hogy itt van egy kultúráramlata is annak, hogy mit kell tenni akkor, hogyha lelki nehézségeink vannak, ez hat ránk. Hat ránk ez a közeg, és a közeg pedig azt mondja, hogy „Kezdd el akkor a beteg részt… ezt csinálni vele, azt csinálni, meg még azt meg még amazt!” És ez rendben is van. De bizonyos ponton túl, bizonyos nehézségen, bizonyos személyeknél ez már nem vezet semmire sem. Csak ennyit akarok mondani. Ez most nem terápiaellenes beszéd volt, dehogy, dehogy, dehogy. Bizonyos helyzetekben, embereknél, sebzettségeknél már nem vezet sehova. Az viszont igen, hogy megvan az utam az egészséges, felelősséget vállalni tudó, felnőtt részemhez. Van, s ide el tudok jönni. Akármennyire is innék kólát, ennék csokit, kinyitnám a számítógépet, hogy valamit ott böngésszek. Úgy szeretnék böngészni, és most itt, itt kell, itt pangok, itt pangok. (33:25)

Egy valaki, aki függőségekkel foglalkozott, azt mondja, hogy a helyzet nem is olyan könnyű, mert hogy – megint csak egy kultúr vonás, hogy – a jól létet sokan azonosítják azzal, hogy jól érezni magunkat. Ugye boldognak érezni magam, vagy boldognak lenni – erről sokat beszéltünk. Azt mondja, hogy. Emblematikus történetet hallottam. Egy kollégiumban éppenséggel készültek arra, hogy egy nagy parti legyen, egy nagy buli, és bár a fiúk is, a lányok is, a férfiak és nők, fiatal emberek már készültek arra, hogy hát találkozás legyen, és akkor egy fiatal srác ilyen űzötten ment egyik szobáról másikra, hogy „Kinek van egy pornófilmje? Egy pornófilm kéne nekem, egy pornófilm.” Még a többieket is meglepte ezzel a szabadságával, és volt, aki mondta neki „Ne hülyéskedj, mindjárt jönnek a nők.” Azt mondta „De nekem nem nő kell, nekem egy pornófilm kell. Nekem pornófilm kell, anélkül nem…” (34:30) Tehát óriási dolog az, ha el tudjuk érni az egészséges részt. És van, van. Van, van, van. És ebben a sémában éppen az a gyöngeségünk, kultúrközeg által nem szándékoltan megerősítve, hogy éppen ezt ne dolgozzuk ki. Hanem hát akkor elmegyünk, kérünk segítséget. Hát éppen ez a sémánk logikája, hogy megyünk, és mindig segítséget kérünk és segítsenek rajtunk, és mentsenek meg, és csinálják meg helyettünk. S nem is tűnik föl. Ezért, ezekben a helyzetekben szoktunk erről is beszélni, hogy akkor mi van a segítővel? A segítőnek a legnagyobb segítsége az, hogy annyi függőséget, függést vállal el, amennyi ahhoz kell, hogy a kliens nála maradjon. Mert ha ő rögtön azt mondja, hogy „Mars az egészséges részbe!”, hát, hát abból úgy nem lesz. Annyit, amennyi ahhoz kell, hogy ők együtt ezt az utat ki tudják dolgozni, és utána el lehessen engedni. El tudsz oda jutni, az egészséges részhez, fttty, csáó! (35:45)

Ez jaj, de jó, hogy van ez a részünk. Mindenkinek. Hihetetlenül jó. És megtehetitek azt, hogy akár leültök, és – szoktam is csinálni. Két szék kell. Muszáj, két szék kell, hogy legyen otthon. Az egyik székbe beülsz, azt mondod „Igen, itt akkor most kimondom az összes nyomoromat, milyen béna vagyok, hülye vagyok, nem is vagyok rá alkalmas, és megint ide kell jönnöm, nem is tudok mit mondani. Majd jó, hát majd itt hülyéskedek, mert nem tudok mit mondani, és akkor itt hülyéskedek. S akkor átülsz a kompetens, felnőtt, felelősséget vállalni tudó székbe, azt mondod „Na, és itt mi van? Hát most miért ne menne? Nagyon is tud menni.” És amkor ő beszól, ugye mert ez szokott történni. Hoppácska! Az élet nem olyan könnyű. A legtöbb ember azért él ebben a feszültségben, mert amikor úgy elkezdene itt lenni az egészséges résznél, a beteg beleszól. Azt mondja „Te most viccelsz?Hát hogy? Hát amit mondasz, egy képtelenség. Hát tegnap is milyen részegre ittad magad. Hát ne vedd már magadra olyan komolyan!” És a gyógyulás azért nem történik meg, mert az illető ebben a kettőben így… Mikor már elhinné, hogy ez van, a beteg rész beszól neki, s azt mondja „Tényleg, hát ez egy hülyeség, persze, hogy nem.” Itt meg vágyik arra, hogy… Ezért nagyon fontos, hogy legyen otthon két szék, ezen múlik. Tehát most ezt szabadalmaztatom, két szék kell a függőség ellen. Most hülyéskedve mondom, de hát e mögött sok-sok irodalom van. (37:35)

John Gottman – Megtanulhatunk megoldatlan problémákkal együtt élni

(Belenézek a jegyzetembe. Hej-haj! Áhá! Akartam hozni itt egy… széttúrtam ezt a helyet itt. Nem t’om rendesen egy… normálisan nem tudok menni, itt mindent szétszedek. Mit fognak szólni itt a Millenárisban?) John Gottman, akiről olyan sokat beszélünk, hogy azt mondja… csak egy mondat, mert már tudjuk, a könyökünkön jön ki. „Megtanulhatunk megoldhatatlan problémákkal együtt élni.” Azt mondja „A legtöbb ember azt gondolja, hogy ha van egy probléma, nagyon sokat segít, hogyha kibeszéljük.” Hát ez így önmagában nem is igaz. Vagy segít, vagy nem. Hogy beszéljük ki? Kivel? Mikor? Miért? Hosszútávon nagyon nagy kérdés ez, s akkor itt van egy fontos megkülönböztetés. Vannak Olyanok, akik ténylegesen fontos témákat, amikről beszélni kéne besöprik a dobogó alá. „Nem, azt sem, azt sem, azt sem…” és akkor így már nem is nagyon tudnak miről beszélni, mert egy csomó mindenről kéne, de arról nem, hát akkor marad a politika.(39:10)

John Gottman azt mondja: Mikor azokat a párokat nézem, akik 20-30-40-50-60 éve vannak együtt, a következőt lehet rajtuk megfigyelni. Van egy jó érzékük arra, hogy mit érdemes elővenni, és mit nem. Ez nem egyenlő azzal, hogy mindent a dobogó alá söprünk. Hanem hogy van egy rossz érzésem, van bennem valami elégedetlenség, van egy csalódottság, de nem minden rossz érzést, elégedetlenséget, csalódottságot kell rögtön elővenni és megbeszélni és megtárgyalni, és akkor megint megbeszélni, s akkor még megtárgyalni. Ifjú szerelmesek, ó de drágák vagytok. Az őszinteség. Az, anélkül nem. Na, látod, te és az őszinteség, anélkül egy tapodtad sem. Hát még a kólánál is fontosabb, komolyan, még az őszinteség, az aztán tényleg. És akkor este együtt vannak. „Szeretsz? – Hát persze. – Na, de tényleg? – Jaj, ne hülyéskedj már. Hát, hát a szívem érted dobog. – Melyik?” Jó, ezt most nem folytatom, ez így megy, megy, megy, és akkor végül az egyikük, mert hogy őszinteség, mindent föltárni, megbeszélni, mert anélkül a házasság alapjai egészen ingatagok. „Volt ma olyan nő, aki tetszett? Volt? De ez most nagyon komoly, ez nagyon komoly. Hát figyelj, én most arra gondolok, én egy katolikus nő vagyok. Én szeretnék veled egy életet együtt élni. Ez nekem egyáltalán nem mindegy, hogy volt-e olyan nő ma, aki neked tetszett, vagy nem. Hogy volna már mindegy? Egy katolikus nőnek, aki egy életre szólóan akar elköteleződni? Minden olyan nő, aki tetszik neked, az nekem nem mindegy. Volt-e? – Hát ne hülyéskedj már! Hát most ettünk meg egy pizzát, most megnézünk egy jó filmet, hát mit foglalkozom… – Hát ez nem igaz. A szőnyeg alá söpri a problémát. Hát itt a napnál is világosabban téma van, drágáim, helyzet van! Helyzet van! Nem ám, hogy így elhülyéskedjük, hogy most ettünk pizzát. Fölhívom az anyámat, az biztos, most fölhívom. Anya, anya, anya, ez nem igaz. Most kijöttem a konyhába, ez a hülye nézi a filmet. Hát most kijöttem a konyhába, ez, ez elviselhetetlen. Most még nem bőgtem, de majd fogok, ha lerakom. Hát figyelj, érted, érted, hogy, hogy katolikus lány vagyok, hát ezt nem érted, ezt tudod, hanem hogy… Hát ide figyelj, most megkérdeztem, volt-e olyan lány, aki tetszett neki, s tudod, mit mondott? Hogy most ettük a pizzát, meg nézi a sorozatot. Anya, veletek volt ilyen? Mi? Hogy a ti időtökben nem volt pizza? Ez nem lehet igaz!” Kiderül, hogy anya se segít, és akkor már a feszültség tarthatatlan, vissza kell menni. „De most ezt, ezt ne! Kikapcsol… Hol a távirányító? Hol van? Semmi nyuszó muszó! Hol a távirányító? Nincs tévé, nincs sorozat, nincs! A kólát is elveszem. Hülyéskedsz? Életünk fordul meg ezen az estén. Most nagyon komolyan. Látod, hogy nem szoktam ilyen lenni. Ugye, hogy nem szoktam ilyen lenni? Tehát most nagyon komolyan. Belenézek a szemedbe. Ide figyelj, belenézek a szemedbe, nézz vissza rám, nézz vissza rám! Én ilyet még sose kértem, de most nézz vissza rám! (Jó, jól csinálod.) De nézz vissza rám! Ki volt? Ki? Hát ilyenkor mit lehet csinálni?” Hát persze, hogy volt olyan nő, aki tetszett még neked, egy normális férfi. Kakukk! (Ha-ha!) „De ki?” Most ha nem is volt, keres valakit. Hát látni való, a helyzetet meg kell oldani, hát ezt a feszültséget nem lehet már bírni. Ki, ki? Hát most ki, ki? Ki? „Hát a Kíra. Kíra, Kíra, Kíra volt. – Tudtam, tudtam! Tudtam! Nem is kell a mikrofon, ehhez a mikrofon se kell. Láttam, ahogy néz, ő téged és te őt. A szemével. Múltkor az összes szemével nézett. Hát így ebből nem lesz házasság. Megyek anyámhoz.” (taps – szerk.) (44:00)

Ne hülyéskedjetek. 9 óra van? Hát mit csinálok itt? Hát mindjárt szívinfarktust kapok. Még fél órát itt toljak? Na azt már nem. Istenem! És nincs enni. Egy kis csokit kaptam, hát ezt tudjátok, milyen. Egy kis csoki, ez… mintha haldokolnék, és akkor egy kis csoki, csoki. Csoki. Mit akartam ezzel mondani? Miért akarnék bárkit bántani? Dehogy is. Csak az, hogy ez a téveszme, hogy akkor lesz tartós, tartósan jó, és biztonságos, és megalapozott, ha mindent, mindent, min-dent. (44:45)

Egy írónő éppen írt egy verset. (Ez egy hülye bevezetés, mert hát… Mondtam, hogy nem megy. Én mondtam, hogy nem megy, nem, nem, nem. Nem, ez a mai nap, ez… nem. És ez a mikrofon is. Nézzétek meg! Mármost csak most már zsinóros van, zsinóros van. Ez biztos azért van, mert… mert nem megy, mert nem… nem megy.) Szóval az írónő azt mondta: „Az őszinteséget, mint koszos rongyot hozzám vágod.” Hú, de érdekes. Valahogy máshonnan nézte, mint ahogy szoktuk. Gondolhatjátok, hogy őszinteség-párti vagyok. Plusz… az derült ki, hogy ha valaki tartósan, megelégedetten akar élni, társkapcsolatban, akkor nagyon fontos, hogy legyen meg az a valamiféle érzéke, bölcsessége, valamennyi egészsége. Tehát el tudjon jutni az egészséges részéhez, felelős, felnőtt, kompetens részéhez. Azt tudja mondani, hogy „Ezt most egyszerűen nem érdemes szóbahozni. Ez jön-megy. Ebből nem érdemes vitát csinálni. Jött-megy.” Ez, ez a fajta bölcsesség. Az derül ki, hogy azok tudnak jól együtt lenni, akik nem a szőnyeg alá söprik, nem azok, akik mindent állandóan elővesznek – ez ugye minden… gyógyítani kell, mindent gyógyítani kell, mindent gyógyítani kell, mindent gyógyítani kell, mindent tisztázni kell (Egész ideges leszek, hogy… ma talán úgy lesz vége, hogy valamit nem tisztáztunk. Ezért is nincs kérdés. Nekem ti ne kérdezzetek! Szó sincs róla. És hát ha kiderül, hogy valamit nem mondtam érthetően? Azt már nem, azt nem, nem. Nem, most megyünk, és…) Szóval ezt a kettőt egyszerre. (46:55)

Nem szőnyeg alá söpörni, de nem mindig mindent állandóan előhozni. De ez annak lehetséges, aki miközben, hát hogyne éreznénk késztetést ilyesmire, el tud jutni az egészséges részig. És ezt ki lehet dolgozni. Ezt az egészséges részt ki lehet dolgozni, ki lehet munkálni. Ez marha jó dolog. Azért is lehet ezt, mert közben elfogadjuk, hogy van a beteg rész. Tehát amikor beszól, akkor azt… Tudom, hogy vagy. Tudom, hogy… de én is vagyok. És most énrajtam van a fény, aztán majd te is jöhetsz. Hát úgyis jön, jobb, ha megengedjük neki. Nem? Akkor már nem akar annyira. Na. Menjünk, nézzük! (47:50)

Relaxáció

Ami sokat segít. Na, nézzük, gyerünk! Olyat is tehetünk, ebben az egészséges részben való kimunkálódásban, hogy egyszerűen, konkrétan megtanulunk a stresszre valamiféle választ adni. Megtanulunk relaxálni, női csoportunk, egyszerűen megtanulunk relaxálni. Megtanulunk mély lélegezni, mhh-hhh, ide… tigg-digg-digg. Tudjátok, mit mondott erre a jógi ismerősöm? Azt mondta „Egy mély lélegzés akkor jó, ha a farokcsontig megy.” Mély lélegezni, megtanulni egy-két nagyon egyszerű technikát. Az olyan erős stressz helyzetekre, amivel valamit muszáj csinálni. A lélegzés talán a legjobb, mert azt mindenhol lehet, nem olyan látványos. Ugye? De van olyan is, ezeket a technikákat megtanulni. Akkor van egy csomó eszközöm, hogy tudok az egészséges részben lenni, hatékonyan, felnőtten, kompetensen. Ugye például Bagdy Emőke. Nincs olyan előadása, hogy ezt ne mutatná meg. Csak nem emlékszem rá, hogy volt, az a baj… Nem t’om, hogy ő mit szokott megmutatni, de tudom, mindig azt mutatja, de a legegyszerűbb, hogy érzed, hogy stressz, akkor megfeszíted magad. Mmmgnymmm. S elengeded. Tzz-ggg-nnyííí. Lehet, hogy mókásan hangzik, s közben megcsinálod 4-5-ször, az agy, az idegrendszer a feszültségre egy kiegyenlítő módon válaszol, s ezért egy relaxáltabb állapotba helyez. Ez egy nagyon okos trükk. Tehát megfeszülsz… (49:50)

Ha, ezt mondjuk így könnyebben lehet, ha komolyabbat akarsz csinálni, azt is csinálhatod, beakasztod a székbe a lábad, én ezt szoktam, hogyha, hogyha úgy van. Beakasztod, hát nem igaz, hogy nem lehet beakasztani! Olyan béna vagyok, hogy nem bírom beakasztani. Hát nem bírom beakasztani. Most nézzétek… hát megakadt itt. Hogy néz ki? Na jó. Szóval beakasztod a lábad, tessék, így, és akkor három részben feszítesz és ernyedsz el. Mutatom. Az egészséges rész kidolgozása. Nektek pech. Láttátok? Láttátok?! Na. Első: arcizmok megfeszítése. Különös tekintettel a rágóizmok, az így, itt van, így. Hkkhhhh. És nagyon csúnyának kell lenni közben. Khhhhh. És akkor elengedni. Jó, és akkor a nyál megjelenhet. Utána: kar. Mmmrrrr. Gondolj Arnold Schwarzeneggerre. Addig csinálom, míg olyan nem lesz. Elengedni. Láb: befeszít. Ez azért jó, mert értekezleten tudod csinálni. Legkomolyabban. Gondolj…? Hát hogy bírom én ezt ki? Van ilyen nagy megbeszélés. „Laci, te hogy gondolod?” Szóval ezt is megcsinálod háromszor, arcizmok, rágóizom, felkar, alkar, tigg-digg-digg, vállak, és utána… Háhh! Milyen probléma? Hol vagyunk? Szóval egészen konkrétan segíthetünk magunknak azzal, hogy megtanulunk ezt-azt. (52:00)

De sokan vannak, akik azt mondják „Most ez? Ezen fog múlni? Ne nevettesd már ki magad. Nekem életre szóló bajaim vannak. Hát csak nem fogom a rágóizmaimat feszítgetni, mikor boldogtalan vagyok! Ne szórakozz velem!” Na látod, ez a baj. Mert ha elkezdenéd, rágóizmok… megfeszíted… áhh, egész jól vagy. Normálisabban tudok reagálni, a másik normálisabb lesz. Egész jó nap volt. Mi volt a kulcsa? A rettenetesen ronda pofám. Na jó. Azután. (52:40)

Imaginálás

Amit még tehetünk, vagy ami még fontos, hogy tudunk imaginálni is. Tehát becsukjuk a szemünket, és elmegyünk egy olyan helyre, ahol jól vagyunk. Az agynak, tudjátok, mindegy, hogy ott vagyunk-e, ez olyan nagyszerű dolog. Hogy becsukom a szemem, akkor ugyanazok az érzések jönnek, mintha ott lennék. „Én sehova nem jutok el! Nyáron nem voltam sehova, én sehol nem voltam. Ezt nektek mondom, mert ti olyan rossz helyen voltatok, és én is. Én is. Mi együtt nem voltunk sehol nyáron. Nyár, nyár… régen, amikor gyerek voltam, jó volt a nyár, mert akkor a Balcsin voltunk. Már nincs is Balcsi, csak ez a semmi… Szóval ahelyett, hogy „Ide se jutottam el, oda se… Ez se, az se.”, becsukom a szemem, hááát. Tengerpart. Mmmm, már érzem is az illatát. Legkomolyabban. Egy másodperc elég. Mmmm, halakat rakodnak, távolodik egy hajó, hullámok. Mmm, hallom a zajokat. Hát… mibe kerül? És el tudsz jutni egy egészséges részhez. Aztán tovább is lehet menni. (54:10)

Oly sok mindent ki tudunk dolgozni magunknak. Szoktam ezt emlegetni. Csak hogy azért is, hogy például van, hogy nem csak azt szeretnénk valahogy, hogy egy jobb belső állapotba tudjunk kerülni, amihez meglehetnek a nekünk fontos képeink. Van, aki a hegyen szeret lenni, van, aki akkor síel, van aki nem tudom én, ott a barátaival jól elvan. Van, aki nem tudom én, átöleli a feleségét – kinek mi. De olyan is lehet, hogy még jobban kidolgozzuk azt, hogy például mi az, ami nekem nehéz. Nagyon nem érzem magam biztonságban, emiatt szorongok. Akkor mi az a kép, ami számodra hozza, hogy biztonságban lenni? Ezeket mind, mind, mind ki lehet dolgozni. (55:00)

El is mondom, hogy dolgoztam ezen a képen, hogy magamat biztonságba tudjam helyezni belül. Stabilitás, biztonság. Mmm-hmm. Egyszer csak megjelent két állat. Az a jó, hogy jön, jön belülről. Nem kell tudni, hogy miért jön, vagy honnan jön, vagy miért pont az jön, megjelenik két állat. Emlékszem, ezt pár évvel ezelőtt elmeséltem nektek. Akkor ahogy kerestem magamban azt, hogy hogyan tudok ebben a biztonságban lenni, az egészséges részemben, ahol szó sincs semmi olyanról, hogy fenyegetettség, vagy alkalmatlanság, vagy béna, vagy rossz lennék, egyszer csak az az élményem támadt, az a kép jelent meg, hogy egy hatalmas barna anyamedve ölében fekszem. Ez jelent meg. Azóta is nagyon jóban vagyok vele. Van egy hatalmas barna anyamedvém. Nem egy kis plüss maci, ugyan már. Hatalmas, de akkora, hogy teljesen bele tudok így, így… és mindenhol még mögöttem a medve van. Nagy, meleg, szuszog, sss-hsss, nem büdös. Ahogy vittem tovább ezt a képet, egyszer csak megjelent egy másik állat. Hímnemű sas. Ahogy a barnamedve ölében, a sas meg úgy el-elszáll az ablak előtt. Ez a két állat otthon… hogy mi mindent lehet tenni? Van otthon medvém, tényleg, fából, famedve, famedve. Azután: fasas, és ki vannak téve, famedve, fasas. Ezt még így sose mondtam ki, de olyan… Szóval, szóval most lehet, hogy baj is, hogy ezt ilyen hülyéskedve hoztam elő. (Most miért kellett ezen hülyéskedni? Nem tudsz egy normális előadást megtartani? Hallgasd már meg magadat!) Nem vagyok skizoid egy kicsit se. De az vagyok egyébként, na. (57:50)

Ezek az apróságok, ahogyan kidolgozzuk magunkban az egészséges részt. De nem elég az egészséges részt kidolgozni, hanem a hozzá vezető utat is. Az út is kell. Nagyon fontos, hogy jutsz el oda. Mert most itt vagy, hú, ez rettenetes. Be kell mennem a főnökhöz, be kell mennem a főnökhöz. Nem is tudom, van nekem gyomrom? Emlékeztek az Eriksonra? Most van egyáltalán…? Már nincs is gyomrom, csak a főnököm van. A főnököm van itt a gyomrom helyében, és már mindenhol a főnököm van. Hogy egy ilyen helyzetben hiába – Ja, hát tudom, a famedve, meg a fasas, hát de hol, hol… nem tudom elérni őket. Ki kell dolgozni az utat a medvéhez és a sashoz. Hogy mi kell neked ahhoz, hogy ők elérhetők legyenek belül? Na, nem mondom tovább. Lehet, hogy erről ha csak beszélünk, nem sokat jelent, vagy hülyeségnek tűnik, vagy most olyan, mint ha húznánk az időd, vagy nem t’om, ahelyett, hogy már mondnanánk egymás után megint még öt pontot, elmondhattam volna ez alatt. Te, és akkor mi van? Szóval. (59:05)

Minden, ami segít nekünk kidolgozni és aztán az utat megtalálni az egészséges, felnőtt, kompetens részünkhöz. Szabad, egészséges, felnőtt és kompetens. Ott van mindegyikünkben. Haj-haj! Rendben. Akkor! (59:30)

Az önbecsülés belső forrása

Nagyon fontos lehet az eredmények értékelése, a dicséret, az elismerés, és persze az, hogy én ezt magamra is vegyem. Kedves ismerősöm azt mondja, hogy olyan érdekes volt. Nem t’om, egy nagyon érdekes dolgot tanultam meg, vagy fontosat inkább, hogy voltam egy olyan 16-17 éves, persze sokat foglalkoztam azzal, hogy szép vagyok-e, meg csinos-e, nem t’om. Akkor egyszer csak benyitok a fürdőszobába, anyám ott áll, hát volt mitt’om én 45 éves, éppen valami nem t’om milyen szépítő kúrán vett részt, ott állt anyaszült meztelenül a tükör előtt. Azt mondja „De szép nő vagyok!” Bement a 17 éves lánya, és látja ezt, az anyja áll a tükörben… „De szép nő vagyok! Én egy jó nő vagyok.” mondta az anya. S a lánya ezt nagyon megjegyezte. Nem azt, hogy „Az anyám egy jó nő.”, mert ez is jó, hanem hogy ilyet lehet mondani magamnak. Hogy megállt ott a tükör előtt, azt mondta „Én egy jó nő vagyok.” Így, pont. (60:40)

Ezzel azt akartam mondani, hogy emlékeztek, külső forrása az önbecsülésnek, belső forrása az önbecsülésnek. Dicsérgethetnek bennünket akármennyit, elismerhetik, hogy alkalmas vagy, képes vagy. „Dehogynem Rozikám, miért ne tudnád megcsinálni! – Neeem!” ez a válasz. Tehát ezzel nem sokra megyünk. Ha valakinek a belső forrás nem érhető még el, az egészséges rész, akkor egészen biztos, hogy attól, hogy kívülről mondjuk neki, nem fog meggyógyulni. Sőt, a helyzete sem lesz jobb. Kap egy lehetőséget, de a lehetőséggel nagyon fontos, hogy éljünk. Ez pedig azt jelenti, hogy a sémáinkból nem gyógyulunk meg erőfeszítés nélkül. Ezt mondhatjuk. Nem, akármi lehet velünk, mondhat nekünk akárki akármit, akármilyen csoportba mehetünk, akár a legzseniálisabb valaki segíthet, erőfeszítés nélkül nem. (61:40)

Csak annyit segítsünk, amennyit muszáj

Egy nagyobb témát akarnék még ide. Nem is tudom, mit, mit mondjunk itt. Hogy mi van akkor velünk, mert hiszen állandóan találkozunk, nem csak olyanokkal, akik ezzel a sémával vannak. Alkalmatlanság függőség. Hanem nagyon gyakran találkozunk olyan helyzetekben egymással, ahol „Jaj, te! Mit csináljak? Hogy csináljam? Adj tanácsot! Segíts nekem! Csináld meg helyettem! Mondd, hogy hogyan kell, tdd-zzz-zzz.” És hogy nem arra vagyunk valahogy a mi világunkban kimunkálva, kinövelve, hogy ezeket a helyzeteket megfelelő önkontrollal, önreflexióval, bölcsességgel átlássuk, és csak annyit segítsünk, amennyit muszáj. Nem így van. Nem így van, hanem inkább úgy, hogy vagy nem segítünk ott sem, ahol kéne, ahol meg nem kéne, túlsegítünk. Most az a kérdés, hogy bennünket, amikor mi éppen úgy érezzük, hogy az egészséges részünkbe jött valaki „Te, mit csináljak? Ez veled hogy volt? Képzeld el, ez van.” vagy csak sír valaki, vagy csak mondja. Azzal is fejlesztjük magunkat, hogyha ilyenkor is megtaláljuk az egészséges, kompetens, szabad, felelős felnőtt részt, és nem rohanunk el rögtön valami segítő szerepbe. Rögtön agyonsegítjük, agyon. (63:20)

Csakhogy a helyzetnek van egy feszültsége. Azért kezdünk nekilátni a másiknak akkor is segíteni, mikor nem kell, mert sokszor olyan helyzetek teremtődnek, aminek a feszültségét nem bírjuk. Vagyis ott vagyunk, ahol a part szakad. Mert amikor a saját problémánkból adódó feszültséget nem bírtuk, akkor is erről beszéltünk, és most is erről beszélünk, csak a szerepmás, de valójában ugyanaz játszódik le velünk. Nem bírjuk azt a feszültséget, ahogyan a másik ember megáll az életével, és van vele valami. Nem is könnyű elhordozni ezt, mert nem erre szocializálódtunk. Hogy valaki csak mondja… (64:00)

Indulok a kályhától. Nőknek micsoda nagy-nagy segítség az, hogy a férfi nem mondja, hogy mit csináljon. Elmondom, hogy mi volt ma, de ne mondd meg, hogy mit kell vele csinálni. Csak hadd mondjam el! Nem erre vagyunk kitalálva. Mondok erre egy példát. „Ajj, az lenne jó, hogy a feszültségtől megszabadulnánk… Valaki már úgy tűnt, hogy bölcs. Hát el is múlt 60 éves, tehát a kora megvolt hozzá. Mindenki úgy látta, hogy tényleg úgy tűnik, hogy egészen bölcs, szinte már életszentségre jutott, és ezért aztán – mert hogy odafönn is így látták – egy angyal érkezett hozzá. Éjszaka volt persze, senki nem látta, de az angyal bekopogott az ablakon, suhhintott a szárnyával, s azt mondja a mi 60 éves bölcs emberünknek, aki némán azt is gyaníthatjuk, hogy talán az életszentség valamilyen fokára jutott, hogy Isten az angyali karokkal együtt látta, hogy te milyen bölccsé váltál itt a földön, pedig tulajdonképpen még csak 60 éves vagy, s ezért teljesíti egy kívánságod. Hát megörült ennek a bölcs. Hó, ez nagyszerű! Hát akkor a szenvedélynek azt a pusztító tüzét ha elvenné belőlem. Hát a kérésed máris meghallgatásra talált. A bölcs ahogy elalszik, azt gondolja, hogy holnap, amikor fölébred, elérkezik a béke korszaka, a teljes harmóniáé. Hhhh. Az egységé és a békességé. Micsoda, micsoda áldottság ez! Reggel fölébred, kinyitja a szemét, először hálát ad az angyalnak, hogy elvette belőle a fölkavaró szenvedély tüzét. Aztán elmegy reggelizni, kólát iszik (Senki se tökéletes. Bölcs, de nem tökéletes.) Megízleli, de nincs íze. Biztos valamit, hát biztos az ízlelőbimbókkal, vagy valami… nem is tudom. Nem is tudom, egy kicsit úgy meg van zavarodva, hogy ez hogy is lehet. Még egyszer iszik belőle – ezt most nem csinálom, mert akkor elmegy az egész alkalom – kimegy a kertbe a kedvenc virágaihoz. Hát egy bölcsnek mindenképpen vannak virágai, s akkor kedvencek is. Szimatolja. A virágoknak nincs illata. Na, most elkezd már ijedni. Akkor egyszer csak jön a felesége a kertből „Fölébredtél?” Odamegy hozzá, a szokásos módon megcsókolja. A csóknak nincs öröme. Úgyhogy még aznap délelőtt a bölcs bemegy a templomba, letérdel, ahogy csak tud, az összes térdével. „Uram, kérlek add vissza a szenvedély tüzét!” Nem baj, akármilyen ára is van. (67:30)

Vagyis éppenséggel de nagy dolog az, hogyha azokban az élethelyzetekben, amikor végül is még a sémáink alapján találkozunk és nekiállunk segíteni, agyonsegíteni, túlsegíteni, mert a feszültséget nem bírjuk, ami abból adódik, hogy találkoztam veled. Tehát segítek, mert az engem erőssé tesz, kompetenssé tesz, egy kicsit föléd is emel, biztonságérzetet ad. Hogy milyen, egy, egy fájó élményem erről. Elmentem egy kórházba, hívtak. Egy fiatal nő, 30 éves se volt, nagyon súlyosan beteg volt. Akkor már lehetett tudni, hogy néhány napja van hátra. Édesanyja hívott ki, hogy menjünk és… már szinte alig tudott beszélni, alig-alig volt érthető. Ott voltunk ketten, az édesanyja meg én, s próbáltunk beszélgetni ezzel a lánnyal. Én azért mentem, hogy tudtam, ez az utolsó alkalom. Az édesanyja nem bírta annak a feszültségét, annak a fájdalmát, hogy a lánya el fog menni. Ez teljesen rendben van, érthető ez, ennek semmi köze a sémához, csak mondom, hogy nem bírta. Ezért látszott, hogy egy olyan… egészen szinte kontrollt vesztetten ahogyan simogatta a lánya kezét, de mint hogyha nem is a lányát látná, hanem csak hogy úgy magát nyugtassa a simogatással. Mondta, hogy „De látod, itt van Feri atya. Látod, látod, látod, a kedvenc templomodból, ahova te is jártál. Na, jössz még velem együtt ott a templomba. Nemsokára itt a tavasz, jövünk mi még a templomba együtt. Jaj, milyen szép lesz. Tudod, itt a Feri atya. Látod, a Feri atya.” Persze engem is elfogott a szorongás. S akkor a lány, tényleg, szinte nem lehetett érteni, tehát jelezte, hogy nem. Hogy nem, nem, nem, én tavasszal már nem itt leszek. Nem megyek kézenfogva veled a templomba, nem. Ő nagyon benne volt a saját helyzetében, bírta, hordozta és viselte. Anyukája mondta, én ott voltam pap, és mondta, hogy „Nem, nem.” Az anyukája: „Nem szabad ilyet mondani!” Gyorsan megtörölte a homlokát. „Nem, nem, nem,nem. Itt a Feri atya. Csak nem keseríted el a Feri atyát?” Akkor hallatlanul átéreztem azt, hogy én is milyen szorult helyzetben vagyok, hogy most valakinek biztos nem lesz jó. Ugye amit csinálok, az valamelyiküknek biztos nem lesz jó. Na ez egy szorult helyzet. Ha odaállok a lány mellé, aki el fog menni, s azt mondom „Mondjad csak. Valóban, ez is lehet. Akarsz-e most valamit mondani, vagy tenni?” akkor úgy az anya még jobban megrémül. Ha az anya mellé állok, akkor egyedül hagyunk egy haldoklót, aki eljutott az életében oda, hogy mert szembenézni valamivel, ami egy óriási emberi teljesítmény. És mi, hogy a saját feszültségünket, a saját zavarunkat enyhítsük, mit csinálunk? Segítünk. Mi aztán reményt töltünk… (71:20)

Szó sincs róla, hogy bárkitől a reményt el kéne venni. Miért kéne azzal elvenni a reményt, hogy megállunk valami előtt, egy helyzet előtt, hogy lehet, hogy néhány nap múlva az ő földi életének vége. Ez egy helyzet. De abból a helyzetből, főleg hogyha egyikőjük bírja, másikójuk nem, elviselhetetlen feszültség tud származni. Hogy az életünkben rengeteg olyan helyzet van, amikor nem onnan látjuk, mert innen még jobban látjuk, hogy mi vagyunk a gyöngék, ezért szorongunk, vagy feszültek vagyunk és akkor kell a csoki. Azokra a helyzetekre még kevésbé látunk rá, ahol ugyanúgy feszültek vagyunk, szorongunk, izgulunk, nem tudjuk, és úgy oldjuk meg a helyzetet, hogy jól besegítünk. Mondjuk és segítünk, és csináljuk, és… Valójában az történik, hogy nem tudunk megállni valami előtt, ami az élethez tartozik. Nem tudunk egyszerűen azzal együtt lenni. (72:30)

Ha valaki megy haldoklókhoz, szinte egy igaz, szinte egyetlen igazán nagy készségre van szükség: merjen ott lenni. Egyszerűen bírja azt, hogy ez van. Az nagyon nagy emberi teljesítmény. Bírni, hogy ez van. Háhh. Tehát ennek a sémának megvan a ránk eső része. Hogy nehezen bírjuk azt, hogy ő nehezen bírja. Akkor így fönnmarad az egész rendszer. Most akkor befejezem. Nagyon köszönöm a figyelmeteket és akkor következő héten találkozunk. (taps) (73:30)


Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás