Mk 13,24-32 - Évközi 33. vasárnap

2012.11.18.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány Dán 12,1-3

Abban az időben felkel azonban Mihály, a nagy fejedelem, néped fiainak oltalmazója, és olyan idő jön, amilyen a nemzetek keletkezése óta addig az időig még nem volt. Abban az időben megszabadul népedből mindenki, aki be van írva a könyvbe. Akkor azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek örök életre, mások pedig, hogy örök gyalázatot lássanak. Akkor a tanultak ragyogni fognak, mint az égboltozat fénye, s akik igazságra oktattak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.

Szentlecke Zsid 10,11-14.18

Mert minden pap naponta szolgálatban áll, és gyakran mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem törölhetik el a bűnöket; ő pedig egy áldozatot mutatott be a bűnökért, s örökké trónol Isten jobbján, arra várva, hogy ellenségeit lábai zsámolyává tegyék [Zsolt 110,1]. Mert egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Ahol pedig ezek bocsánatot nyertek, nincs többé bűnért való áldozat.

Evangélium Mk 13,24-32

Azokban a napokban, a szorongattatás után a nap elsötétedik, a hold nem sugározza fényét, a csillagok lehullanak az égről [Iz 13,10], és az erők, amelyek az egekben vannak, megrendülnek. Akkor meglátják majd az Emberfiát, amint eljön a felhőkben, nagy hatalommal és dicsőséggel [Dán 7,13]. Elküldi angyalait, és egybegyűjti választottait az ég négy tája felől [Zak 2,10], a föld végétől az ég határáig. Vegyetek példát a fügefáról: amikor már zsenge az ága és a levelei kihajtottak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor azt látjátok, hogy mindezek megtörténnek, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtóban. Bizony, mondom nektek: nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindezek meg nem történnek. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak. Azt a napot és az órát azonban senki sem ismeri, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, csak az Atya.

Szentbeszéd

Két héttel ezelőtt arról elmélkedtünk, a vak ember meggyógyulása és meggyógyítása kapcsán, hogy vajon akarunk-e egyáltalán látni. Aztán múlt héten tovább léptünk és akkor arról elmélkedtünk, hogy ha már látunk és úgy döntöttünk, hogy akarunk látni és cselekszünk is, megteszünk mindent, amit csak tudunk, ahogyan Bartimeus megtette. Akkor a kérdés az az, hogy ugyanazt nézzük-e és ugyanezt látjuk-e, ugyanazt vesszük-e észre, mint amit Jézus néz, amit Jézus lát, amit Jézus észrevesz és fontosnak tart. S tulajdonképpen ezen az íven mehetnénk tovább is és most feltehetnék ezt a kérdést, hogy rendben van, ha már úgy döntöttünk, hogy látni akarunk, és már tudunk arra nézni és arra figyelni, amire Jézus mutat, és amire Ő figyel, akkor vajon jól látunk-e, és, hogy kapcsolódjunk az eddig elmondottakhoz, múlt héthez, két héttel előtthöz, had legyen egy költői kérdésem. Ahogyan hallottátok a mai evangéliumot, mi ragadott meg benneteket leginkább.

Sokan vannak, akik a sötétre festett képeket ragadják ki ebből a történetből. Tulajdonképpen, minthogy a két súlypontja lenne Jézus szavának. Az egyik, a félelem és mind az, amitől félhetünk, a másik, pedig a veszteség, a szomorúság, a gyász, mindaz, amit majd el fogunk veszteni, és ami el fog múlni. De, ha valaki a mai evangéliumból ezt a két szálat ragadta ki, a félelemnek a szálát, meg a szomorúság, a veszteség, a gyásznak a világát, akkor tulajdonképpen éppen nem arra nézett, amire Jézus mutatott.

Mert Jézus azt mondja, hallgassatok csak, hát ég és föld el fognak múlni, az én igéim nem múlnak el. Az én igéim maradandóak, ezért a mai evangélium a maradandóról szól és természetesen, mert reális, hozzá teszi azt, hogy azért is fontos, hogy lássuk, hogy mi maradandó, mert van, ami mulandó és, hogy teljesen bele tud az ember veszni a mulandóba, még pedig ebben a két irányban. Persze még sok másban is, de a mai evangélium kapcsán mondjuk ezt, hogy a mulandó teljesen át tudja venni az egész világunkat és akkor mi történik, félünk, hogy valamit el fogunk veszteni abból, ami mulandó. Vagy pedig mikor megtörténik, akkor szomorúak vagyunk, hogy tényleg elvesztettük azt, ami mulandó és ezzel nyilván egy egész életet le lehet élni, még sokat is.

Tehát a mai evangélium nem a félelemnek a felnagyításáról, a veszteségnek a kihangsúlyozásáról szól, hanem az örömhírről beszéltünk. Az örömhír pedig az, hogy miközben realitás, hogy nagyon sok minden mulandó, ez a templom, pedig elég nagy, a padok benne, ez a kenyér itt, körbe nézünk, majdhogynem azt lehet mondani, úgyis erről akarnék beszélni rajtunk kívül, Jézuson kívül itt minden mulandó. Minden, ezért aztán a realitáshoz tartozik, hogy mindez mulandó, de a realitáshoz tartozik, hogy van maradandó.

A gyerekeket egy kicsit csőbe húztam délelőtt, azt kérdeztem tőlük miután megállapodtunk, hogy vannak mulandó és vannak maradandó dolgok, személyek, értékek, kincsek. Kérdeztem tőlük, hogy szerintetek a mulandó dolgok fontosak-e és hát nyilván nagyon okosak ahhoz, hogy megpróbálták kitalálni, hogy mi a jó válasz és mondták nem, a mulandóak nem, és aztán én egy kisfiúval egyetemben feltettem a kezem és azt mondtam, dehogynem fontosak a mulandóak, nagyon fontosak, csak nem lényegesek. Hogy ne volna fontos, hogy legyen mit enni, hogy ne volna fontos, hogy legyen mibe öltözködni, hát persze, persze, hogy fontosak. Ez a realitáshoz hozzá tartozik.

A maradandóak azonban az igazán lényegesek. És akkor erről had beszéljek néhány szót, hogy mit jelent az, hogy a mai evangélium kapcsán az örömhírben meglátjuk azt, amit Jézus lát és néz, és úgy látjuk, ahogyan Ő és megragadjuk a maradandót, az örök érvényűt. Az első, hogy akkor eljutunk oda, hogy felismerjük, az ember voltunknak, az emberségünknek, a lelkünknek, de inkább így mondjuk, hogy az ember voltunknak az óriási értékét és maradandóságát. Mi maradandóak vagyunk, mi örök érvényűek vagyunk. Egészen bele tudunk borzongani ebbe, hogy tulajdonképpen így van, és de elgondolkodtató az, hogy mi közben mi magunk maradandóak és örök érvényűek vagyunk. Egy maradandó és örök érvényű lény, mennyire el tud veszni a mulandóban, éppenséggel pont arról elfeledkezve, amitől ő több, mind annál, amibe teljesen el tud veszni.

Mikor nézem a testépítőket, micsoda izmok, tulajdonképpen a jó végén fogták meg az életet, mert azt mondták, felismertük, én kell, hogy legyek a mestermű, de még most a materiális részénél kezdtük, de jó felől közelítettek. Az emberi életnek a mesterműve, a legnagyobb alkotása kétségkívül mi magunk vagyunk, ahhoz képest bármi, amit elérünk, meg megcsinálunk vagy bármi, amit mások méltányolnak és értékelnek, mulandó. Mi magunk maradandók vagyunk, ezért az igazi alkotás mi magunk vagyunk. Mikor egy ifjú hölgy a szépségétől egy picit megbabonázva belenéz a tükörbe és azt mondja, te, szép, amit látok, érdemes erre figyelni. Akkor olyan jó oldalról közelíti a kérdést, de még nagy kérdés, hogy megmarad-e a szépségnél vagy ezt a szépséget látja belül és beljebb és még beljebb, a szíve legmélyén, de jó felől indult neki.

Az ember maradandó, ez az első dolog. Aztán a második, mi az, ami még maradandó. Az emberi kapcsolataink maradandóak, múlhatatlanok és maradandóak, az összes emberi kapcsolatunk be fog teljesedni. Még a hitvallásban is azt mondjuk, hisszük a Szentek közösségét, a Szenteknek az egyességét, hisszük az Egy Szent Katolikus, Apostoli Anyaszentegyházat. Ez mit jelent, hogy hiszünk abban, hogy ami itt kapcsolatban, közösségben megteremtődik, az maradandó, örök érvényű és be fog teljesedni.

Kedves ismerőseim, van öt gyerek, hozzá egy apuka, meg egy anyuka. Nagyon nehéz évek jártak rájuk néhány esztendővel ezelőtt, s valamikor advent közepén az édesapa összehívta a gyerekeit és azt mondja. Figyeljetek rám, olyasmit kell mondanom, ami miatt nagyon szomorú vagyok, és van bennem félelem, aggodalom, hogy mit fogtok majd ehhez szólni, de akárhogy osztottunk, szoroztunk édesanyátokkal, az idei karácsonyon nem tudunk nektek ajándékot venni, de nem, hogy kicsit, semmit, semmit nem tudunk, de, mert ez a mulandó része. Most jön a maradandó része, de, mondta az édesapa. De, miközben nem fogunk tudni nektek ajándékot adni, arra gondoltunk, hogy mindegyikünk, még van két hét, vehetne egy papírt és a papírra felírhatnánk azt, hogy mi mindent kapunk egymástól ajándékba, hogy írjunk, mindenkinek lesz akkor hat lapja és akkor arra írjuk fel két hét alatt, hogy mi minden jut eszünkbe, hogy mi mindent kaptunk és kapunk egymástól. Leültek a picike kis karácsonyfa köré és a karácsonyfa körül semmi nem volt, csak ők és a kapcsolataik, és vették a papírokat, és elkezdték mondani. Anya én azt kaptam és azt kapom tőled, hogy - most kezdtem egy kicsit beleborzongani, hogy elővettem ezt a lapot - azt mondja ez a kedves édesapa, hát tudod Feri, ilyen hosszú szentesténk sose volt. Egyrészt azért, mert ott volt az a rengeteg lap, tehát mire végeztünk elment az egész szenteste, de nemcsak, hogy hajnalba nyúltunk, mert gondolod, hogy sírás nélkül lehetett hallgatni. Hát félig jutott a fiam, már sírtam, már várjál, már ne mond már, nem tudom befogadni, akkor sírtunk, mindenki sírt, akkor olvastak, hallgattak, megint sírtak. Nem is tudom milyen, elnézést, hogy az, amikor rengeteg-rengeteg mindent teszünk be két ember kapcsolata közé, hogy kifejezzük egymásnak, hogy fontos vagy. Tárgyakat, akkor vesszük a tárgyakat, hogy a tárgyakon keresztül elmondhassam, hogy gondoltam rád és akkor újabb, újabb és újabb-újabb hallatlanul tünékeny dolgok kerülnek be egy maradandó kapcsolatba, persze, kellenek ezek, fontosak, de nem lényegesek.

Akkor a következő, milyen óriási dolog az, hogy meg tudjuk mondani azt, hogy mi adja meg nekünk a biztonságot. Leginkább azt lehetne mondani, a keresztény ember számára a legnagyobb biztonságot a bizalma jelenti, mert mindenképpen lesznek pillanatok, amikor nem a biztosítási ügynök az, akihez fogunk fordulni, hogy hátha van egy előnyösebb konstrukciója, hanem a bizalmunkhoz.

Mi az, ami megteremti az egyensúlyunkat. Az egyensúlyunkat az teremti meg, egy nagyon nehéz világban is, hogy halálon túlmutató életcéljaink vannak. Ez mit jelent, azt, hogy lesz bennünk egy bölcsesség, hogy van olyan egyensúly az életünkben, amit egy nap alatt meg tudunk teremteni, például dolgozunk és alszunk is. Van olyan egyensúly, amihez egy hét kell, van az életünkben egyensúly, amihez egy hónap kell, olyan egyensúly, ami egy év alatt jön létre, lesz olyan egyensúly az életünkben, ami majd biztonságérzetet ad nekünk, amihez kell tizenöt év és van olyan egyensúly, amihez kell majd egy egész év, egy egész élet és aztán van olyan egyensúly is, amihez a halálon túlmutató élet is kell. Ezért például érhetnek szorongattatások, igazságtalanság, méltánytalanság és az összes többi és azt mondom, kétségkívül a halálomig nem fogok egyensúlyba kerülni, ezért fontos nekem az odaát lévő rész is, úgy már meglesz az egyensúly. Ha valaki olyan egyensúlyt akar teremteni magának, ami halálon túlmutató célokkal együtt valósítható meg, de ezt akarja már az életen belül, akarja két év alatt, akarja egy év alatt, egy hét alatt, állandóan egyensúly vesztett lesz.

A harmadik dolog így szól, maradandó, ami maradandó, a bizalmunk és annak a beteljesedése és annak a következménye, hogy a bizalmunk révén egyensúlyban tudunk lenni.

És aztán az utolsó gondolat, mi az, ami örök érvényű, nem lehet nem kimondani azt, ahogyan nyilvánvalóan Jézus szava nyomán Pál apostol azt mondja, a szeretet az maradandó, a legkisebb jó, amit egymással teszünk maradandó, a leghétköznapibbnak tűnő gesztus az maradandó és örök érvényű.

És ezért zárásként egy történetet had fessek le nektek, Renoir és Matisse találkoznak és Renoir, az idős festő, tudjuk, nagyon-nagyon súlyos betegségben szenved. Csont és ízületi bántalmai vannak, ezért akkora fájdalmai vannak, hogy már az ecsetet nem tudja kezében tartani. Ezért megkéri a körülötte lévőket, mert nem akar lemondani a festésről, hogy kössék oda a kezéhez az ecsetet, mert annyi ereje nincs, hogy fogja, és akkor fest, de úgy, hogy minden egyes ecsetvonás hallatlan fájdalom. Miközben fest, megérkezik egy fiatalember, Matisse és látja az öreg Renoirt, ahogyan fest és kibukik belőle a kérdés, hogy hát mester, hát miért nem hagyod már abba, hát minden ecsetvonás utáni szisszenés rettenetes fájdalom, ennek mi értelme van. És akkor az öreg festő azt mondja, te, nem tudod, hogy a fájdalom megszűnik, és a szépség megmarad. De, nagy dolog, hogyha tudjuk, hogy mi az, ami marad és mi az, amit megengedhetünk, hogy elmúljon.