Függőség és alkalmatlanság séma 4.

Kidolgozni az egészséges részünket

Szóltunk arról, hogy milyen óriási jelentősége van annak, hozom a széket, mert valahogy így volt ez, hogy akár még azt is fölismerhetjük, háhá, hogy olyan sebzettségeink vannak, vagy pedig a sérülésnek akár ez a séma, vagy belső mintázat, akár pont ez, vagy akármelyikről eddig beszéltünk, a bizonytalanság séma, a bizalmatlanság séma, az érzelmektől való megfosztottság séma, a csökkentértékűség szégyen séma, az elutasítottság séma, a kirekesztettség séma, tigg-digg-digg. Akármelyik sémát ha vesszük, fölismerhetjük, hogy talán a sérülés olyan mélyen van, egy komoly szenvedélybeteg esetén valóban föltételezhetjük, hogy olyan mélyen van, hogy talán a legreálisabb azt mondani, hogy ő abból – a szó szoros értelméből – sosem gyógyul ki, de megtanul vele együtt élni. Ez a hihetetlen jó hírünk, hogy nem muszáj minden sebzettségből meggyógyulni, az élet is kevés lehet hozzá. Az alapok nagyon-nagyon… tehát nem vagyunk olyanok, mint egy gép, hogy van egy sérült alkatrész, azt kivesszük, betesszük a jót és megint működik minden. Nem vagyunk olyanok, mint egy ház, hogy azt mondjuk jó, hát akkor leromboljuk a házat az alapokig. Akkor már nincsen… az összes falat eltüntettük, hát kérem szépen, nem elég mélyre ásták az alapot, na akkor nekiásunk, még mélyebbre ásunk. Ezt magunkkal nem tudjuk megtenni. Egyszerűen az ember ennél sokkal finomabb, érzékenyebb, élő valóság, hogy azt tehetnénk vele, mint egy autóval, vagy egy házzal. (05:15)

De valamit megtehetünk vele, és ez fantasztikus, amit az autóval meg a házzal nem. Mert az autóm nem megy benzin nélkül, a motor tönkremegy olaj nélkül, a ház meg előbb-utóbb összedől, ha nagyon fúj a szél. Háhá! De és itt az ember, micsoda csoda! Sérült, elfogy az olaj, úgy érzi nincs benzin, rengeteg nehézsége van, és mit csinál? Csúnya hasonlat, mert pont ezzel szemben beszélek, átvált egy alternatív üzemmódra. Nincs benzin? Háhá! Jön az akku. Hidrogén hajtás. Az ember ezt meg tudja tenni, óriási. Persze ez egy kép, egy kép, hogy valamit szemléletessé tegyek. Hogy képesek vagyunk akkor másképpen, magunkat éltetni és életben tartani, és az életünket vinni. Mégpedig úgy, hogy el tudunk érni, el tudunk jutni és ki tudjuk dolgozni az egészséges részünket. Há! Amivel akkor is tovább megyünk, ha elfogy a benzin. Ez jól hangzik. Alternatív! (06:25)

A jövőre vonatkozó fantáziák, mint erőforrás

Két dolog nyilván nagyon fontos. Hogy… hát… na. Kidolgozzuk ezt az egészséges részünket, ez onnan kezdődik, hogy tudom, hogy van. Hogy tudom, hogy van, hogy ez van. Előhívom az összes tapasztalatomat, élményemet. Tudatosítom, kidolgozom, megbecsülöm. Hadd hozzak erre példát, azért előhívom, tudatosítom, megbecsülöm. Hát voltam 27-28 éves, akkor kezdtem komolyabban lélektani képzésekben részt venni. Akkor hát nem is tudom, hát teljesen lényegtelen helyzetben, különösebben nem volt semmi súlya annak a pszichológusi gondolatnak, talán nem is a csoportban voltunk, hanem szünetben. Azt mondja ez a pszichológus hölgy, hogy „Jaj, azért… ú, de melós volt ez az első rész, fárasztó, arról nem is beszélve, annyi minden van. Tudod mire gondolok, Feri? Január: sítábor. Síelés. Ilyenkor a szünetben úgy egy picit elkezdem elképzelni, hogy micsoda iszonyú jó lesz. Már odafelé menni is milyen jó lesz. Mert akkor tudom, mindent itthon lehet hagyni. Amikor megyek a fölvonóval, tudom, nem sokára lehet lezúzni. Aztán tudom azt, hogy milyen, amikor fönn vagyok a síterepen, hogy minden meg tud szűnni, mint hogyha egy másik világban lennék. Tudod Feri, itt van a szünet, a két komoly feladatvégzés között, meg még a síelés odább van két hónap múlva, de a jövőre vonatkozó fantáziáim erőt jelentenek.” Én ott ültem, 27 éves voltam, mitt’om én, papnövendék, a jövőre vonatkozó… Na. „Jövőre vonatkozó fantáziák, mint erőforrás? Hmm! Hmm! Na ne! Hát azért… csak van valami komolyabb, valami emberebb, valami körösztényibb? Jövőre vonatkozó erőforrások? De magamhoz közel… á, nem, nem… Nem jó. Így nem jó ez. Tudod… jó, majd… beálltunk, hogyha nem jó.”

Közelebb engedtem magamhoz ennek a hölgynek a teljesen természetes közlését, és rájöttem, hogy 27 évet éltem úgy, hogy vagy nem használtam ezt az erőforrást, vagy – ami sokkal valószínűbb, később ez kiderült – használtam ugyan, de nem tudatosan, és ha használtam is nem tudatosan, tudatosan lebecsültem. Ez történt. „Milyen nevetséges! Majd pont ez fog segíteni. Ugyan már, most ezt úgy elképzelem, hogy síelek két hónap múlva. Gyerekes. Inkább higgyél Feri! Higgy! Mondj mélyből egy imát!” De ahogy közelebb jutottam ehhez a gondolathoz, rájöttem, micsoda okos dolog ez. Semmibe nem kerül, minden további nélkül lehet tenni. Fantáziám van. A szememet be tudom csukni, el tudom képzelni például… Tudjátok, még kb. 10 nap, és leadom a könyvet. Ugg-mmm. Nem, 1 hét. Jaj! Alig várom már, elegem van, elegem van, hogy minden maradék időmet azzal… hogy mondatokat írok. Rettenetes. De már, mert 27 évesen megtanultam valamit, ezért például mikor zuhanyozom – azt az időt tőlem senki ne vegye el – „Hááá! Leadom a könyvet.” Zuhanyozom. „Leadom a könyvet!” Akkor már nem csak a zuhanyozás élvezete van, háháhá! „Leadom a könyvet!” Már ahogy kimondom, élvezem. Látjátok, le is ragadtam. Tehát leadom a könyvet, s elmegyek egy wellness helyre tűrürűrü-tűdüdűm, és ott fogom kényeztetni magam, tűrürűrü-tűdüdűm. (10:45)

Ez a fantázia most, hogy eee-aaaa-eee, nagyon jól megerősít. Mária Rádió kedves hallgatói számára nem tudom, szükséges-e egy tolmácsolás az artikulálatlan kifejezésekhez. Szóval például az egészséges részben ilyesmit találunk. Hogy most nagyon nehéz, tulajdonképpen szívesen innék, szívesen ennék, szívesen veszekednék valakivel – sokféle, kinek-kinek mi – de most tudom késleltetni ezeket a szükségleteimet, még ha egyébként pont ott sérültem is meg, hogy alapvetően nincs megbízható forrásom arról, hogy szabad késleltetni a szükségleteket, mert éppen abban sérültem meg, hogy bizonytalan minden. Vagy most eszek, vagy nem lesz. Mert anya vagy jön, vagy nem jön, vagy beteg, vagy kórház, vagy itt van, vagy a tesómat szoptatja, vagy mit tudom én, mi van. Ezért megtanultam, hogy akkor kell enni, amikor van. Akkor kell inni, amikor van. Akkor kell kapaszkodni, amikor csak lehet. Hát ez, ez a belső… itt vagyok, itt vagyok sérülve. Ezért minden után kapok, én alkalmatlan vagyok, nem tudok tejet előállítani, ezért aztán… Ez logikus is. Igen ám, de van egy egészséges részem, azt mondja „Igen, nagyon meg tudlak érteni téged. Nagyon is. Hú, nem könnyű az örökséged, ez nem könnyű, nem könnyű. Nem csodálom, hogy kapkodsz mindig valami után, ezt nem csodálom.” (12:35)

De elérek egy jövőre vonatkozó fantáziát, amit én, a kompetens felnőtt, egészséges, cselekvő rész magamnak meg tudok adni. Kettőt is. Az egyik, hogy képes vagyok ezt a fantáziámat komolyan venni, megbecsülni, és abból erőt meríteni. A másik pedig, hogy aztán pedig, amikor leadom a kéziratot, el is tudok menni. És akkor már elképzelem, hogy bedöglök a 37 fokos vízbe. Hahh! És nem lesztek ott. Senki. Én ott leszek. Hát egyszerűen csodás lesz. Nem kérdez senki, és nem kell gondolkodni. Főleg semmi okosat nem kell, csak tenyészek majd. Tehát ahogy a lábamról a kötőszöveti morzsalékok lehámlanak, én magam is úgy fogok lebegni, mint ahogy a köröm darabkák és a szaruhártyák a vízben lebegnek. Át fogom élni, hogy élni jó. (13:45)

Mondhatok egy másik példát is, de ezt már csak megemlítem. Nem egyszer milyen kicsinységekről van szó. Ott pedig már bőven elmúltam 30. Tudom, hogy mondtam már, ezért csak idevillantom. Mert ugyanez volt a logikája, hogy valamit lebecsültem, valamit leértékeltem, azt gondoltam nevetséges, ugyan már. Amikor egyszer csak ültünk egy csoportban, továbbképzés volt, ott ültem. „Háhá-háhá-hááá, szeretnék tanulni.” S akkor úgy beveti a kiképző, hogy „Na, és milyen gyerekkori grandiózus fantáziáitok voltak?” Ezt először le kell fordítani, ez a nehezebbik rész. Grandiózus fantáziák… „Tehát hogy úgy miről álmodtatok, hogy mik szeretnétek lenni?” Nagyon hasonló volt a gondolatom. „Jaj, hát most, most… nem tök mindegy, hogy ötévesen miről álmodoztam? Itt vagyok, most 40 éves vagyok, mit számít az? – De, de, de, na, na! Miről álmodoztatok?” Elkezdtük kinyitni ezt a világot. Az első gondolatom az volt „Micsoda hülyeség ez! Nem kell ezzel foglalkozni egyáltalán.” A második, hogy „Jaj, biztos valami olyasmire találok, ami ciki. Ú, biztos, én olyan béna vagyok, hogy én még fantáziálni is valami cikiről fantáziáltam. Ú, rossz helyen vagyok, menekülni kéne.” És akkor előhívtam a múltamból azt, hogy hát ott voltam kissrác, és akkor kunyiztam a szüleimtől, hogy mindig vegyék meg a Képes Sportot. A Képes Sportnak a középső oldalát, ami úgy egy dupla, óvatosan kiszedtem, és fölragasztottam, mert ott mindig sportolók és olimpiai bajnokok voltak. Vagyis arról álmodoztam, hogy olimpiai bajnok leszek. Hú! (15:00)

Akkor egyszer csak ahogy közel engedtem magamhoz ezt a fantáziát, „Ugyan már, hülyeség! Mit kell ezzel törődni? Ú, biztos valami ciki, jaj, inkább hagyjuk az egészet, jaj de gyerekes.” Egyszer csak bevillant, hasonlóan, mint az előzőben, hogy micsoda értékes dolog ez. Hát hiszen a szorongó kisgyerkőc, akiről szoktam beszélni, egy ilyen szorongó, körmét rágja, dgg-dgg-dgg. Rengeteget rágtam a körmöm. Hát hogy tudott életben maradni? Akkor még óriási lehetőség volt nagyot álmodni, nagyot képzelni. Ó, majd ez vagy az lehetek. Ez van itt az egészséges részemben. Aki mer képzelni valamit, ki tud találni valami jót. (16:35)

A rendszeres munka, mint erőforrás

Aztán milyen óriási dolog, hogy ez összefüggésbe tud kerülni éppen az egészséges részünkből kiindulva valamilyen egyszerű, hétköznapi cselekvéssel. Vagyis reggel, amikor mindenki alszik, föl kell kelned, fölvenni a sportcipőt, a cuccot, elmenni futni 8 km-t, visszamenni, lezuhanyozni. Bemész a suliba, a többieknek még csipás a szeme. Ez a mindennapisága, ez a melós része. Tehát ahhoz, hogy ez ne maradjon meg a fantáziálásnál, és valódi hosszú távú megerősödéshez vezessen a realitásban, ott van az a mindennapos dolog. Hogy reggel fölkelek, elmegyek a munkába, elvégzem a munkát. Néha szeretem, néha utálom. Találkozok emberekkel, szeretem őket, utálom őket. Találkozom másokkal, szeretnek engem, utálnak engem. És ezt valahogy elviselem, mind a kettőt. Mind a kettő nehéz lehet. Nehéz szeretni is, meg nehéz az, hogy valaki utál minket. (17:35)

Olyan fantasztikus, Karl Gustav Jung ahogy ezt mondja, hogy tulajdonképpen a legtöbbet annak, hogy normális vagyok… (Nem, nem jó. Tehát!) „Leginkább annak köszönhetem, hogy normális vagyok, hogy reggel 8-tól délután 5-ig évtizedszámra benn kellett lenni a klinikán.” Hát pedig ő aztán egy zseni volt. És mégis azt mondja. Nem a zseniségem tartott életben, vagy maradtam normális, hanem hogy reggel bementem dolgozni, s este ötig dolgoztam. Ez. (18:15)

Tehát itt most két dolgot is összehoztam egymással. Az egyik, hogy az egészséges résznek a látszólag nevetséges adottságait, készségeit, amelyeket már gyerekkorunktól kezdve tudunk, nem is kell újat tanulni, tudunk, azokat elővenni, tudatosítani, megbecsülni és csinálni. És ennek kapcsán éppenséggel nekiállni a hétköznapi, szürke eminenciásoknak a munkájához. Ez, ez, a tik-tik-tik-tik. És ez elkezd bennünket stabilizálni. Jaj… plusz azért a wellness. Azt ne felejtsük el, ezt tíz percenként ki fogom mondani, ezt a szót, hogy egy kicsit… Na! (19:00)

Felnőttnek lenni, felnőtt életet élni

Ez azt is jelenti, hogy tehát akármilyen furcsán is hangzik, fokozatosan megtanulunk felnőttnek lenni. Ahol leginkább ennek a szükségességét és közben nehézségét látjuk, az ez a séma. Na, még egy-kettő másik is, de ebben a sémában nagyon. Alkalmatlan vagyok az életre, ezért aztán függőségben kell, hogy legyek veled. Éppen itt látjuk annak az óriási jelentőségét, hogy valaki megtanul nem csak reggel fölkelni, aztán dolgozni, aztán abbahagyni, és…, hanem felnőtt életvitelt folytatni. Óriási. Sokaknak például egy hatalmas teljesítmény elköltözni otthonról. Hatalmas, embert próbáló teljesítmény. Akinek ez az, nagy dicsőség, ha sikerült. Itt van a következő. (19:50)

Képes vagyok magamat megdicsérni

Mit jelent, hogy begyakorlom magamban a felnőtt létezést? Egyáltalán nem könnyű, még a normálisnak sem szerintem. De hát ki normális? Például, hogy képes vagyok magamat megdicsérni, hogy azt mondani, hogy „Ez klassz volt.” Nem mondja más, mondom magamnak. Nagyon, nagyon-nagyon, nagyon! Azt mondani, hogy „Ezt jól csináltad!” Hogy este egy picit megint visszanézel a napra, tehát nem csak a jövőbe lehet tekinteni, a múltba is, a napomba. S az, hogy „Mit szúrtam el?” Hagyd már! Beülök a kompetens felnőtt részembe „Mit csináltam jól? Hó, de mennyi mindent! Hát most már aludni is kéne.” Hogy ne tennénk rengeteg mindent jól és értékeset. Rengeteg mindent. Ugye ennek tudatosítása, fölszínre hozása, és… Oké. (20:55)

Gyűjtőszenvedély

Volt egy kliens, egy férfi, embör, hát olyan 60 év körüli. Függőségben vergődött, tárgyakat gyűjtött. Tárgyak, tárgyak, tárgyak. Természetesen nagyon értékes tárgyak – neki. De értékes tárgyak, értékes és értékes tárgyak. Ez egészen odáig mehet, hogy valaki értéktelen tárgyakat gyűjt, például szemetet, s nem képes a szeméttől megválni. Ennél egy picit hatékonyabb, ha képes dolgozni, megáll az életben a lábán, és amit keres pénzt, abból valóban értékes tárgyakat vesz. Ez lehet, hogy egy picit előre mutatóbb. Legalábbis talán jobban lehet vele élni, mert nincs annyi szemét. Az nagyon nehéz, egy olyan emberrel élni, aki a szeméthez kötődik így. Azt tudjátok, hogy nem a szeméthez kötődik, hanem nem tudja eldönteni, hogy mi az értékes. Nem tudja kidobni az értéktelent sem. Ez egy nagyon komoly nehézség. Te tudod, hogy az szemét, de ő nem. (22:10)

Képzeljünk el egy pici gyereket. Egyáltalán nem biztos az életben maradásom. Képzeljük el magunkat egy hajótörés után. Azt, hogy mindent próbáljunk a roncsból előszedni és vinni a partra, mert nem tudhatjuk, mikor mire lesz szükség. Teljesen értelmetlennek tűnő dolgoknak később életben maradási jelentősége lesz. Most éppen néztem egy műsort, és az… (Nézzétek, ez, ezt csinálják velem. Hát, tudjátok, de szeretlek benneteket. Kössünk kompromisszumot. Igen, erről beszélgettünk, hogy „Feri, azért mégis csak, már nem t’om, 10 éve itt vagy, és ahogy iszod ezt a hülye italt. Nem szabad kimondani. De az ízlik. Kompromisszumot ajánlok a szervezőkkel. Maradjon az, lehet üvegben. Az környezetkímélő. Na de, na de.) Eltévednek, egy nap, nincs élelem, nincs víz. Két nap, nincs élelem, nincs víz. Három nap, nincs élelem, nincs víz. Abba már szokás belehalni. Igen ám, de olyan helyen vannak, ahol eldobott palackok vannak, s az eldobott palackokban nem egyszer egy pici folyadék még van. Ezek az emberek úgy maradnak életben több mint egy hétig, hogy kizárólag azt a folyadékot tudják elfogyasztani, ami a kidobott, ki tudja hány éve ott hányódó palackoknak az alján van. Ki gondolná azt, hogy az értékes? Senki, kivéve hogyha élet-halál harcot folytatsz a túlélésért. Akkor rájössz, hogy mennyit számít. Akkor én se mondanám, hogy „üveges legyen”. (24:30)

Tehát amikor valaki a szeméthez ragaszkodik, akkor valahogy úgy van, mint az a hajótörött, aki azt mondja „Mindent, mindent. Sose tudhatjuk, hogy nem éppen az a három éve ott pangó folyadék lesz az, amivel túl tudunk élni. Kívülről úgy látjuk, hogy szemetet halmoz föl, de ő belülről másképp éli meg. „Az még jó lesz valamire.” Ennek agy kulturálisan elfogadott formája, amikor valaki értékeket gyűjt. Na ez a valaki, aki járt hozzám, ő értékeket gyűjtött. Azt mondja „Feri, talán te vagy az utolsó ember, mert én már voltam pszichiáternél, meg voltam terapeutánál, meg mindenkinél voltam. Hát ezt tulajdonképpen egy mondatba össze tudom foglalni, egyszerűen… ez most nem kritika akar lenni afelé. Nem, nem, nem, nem. Ne, ne így vegyétek, hanem csak hogy ezt is megpróbáltam, azt is… Én már ilyen helyekre nem megyek. Állandóan le akarnak beszélni ezekről a gyönyörű dolgokról, amik nekem otthon vannak. Hát engem ne beszéljenek le. Mert úgy van az, Feri, hogy azok ott hihetetlen érdekes dolgok. Érdekes és értékes dolgok, de egytől egyig, mindegyik. Hát nekem ne mondják, hogy nem értékes, mikor az.” Ő még azt is mondhatná „Hát mennyit adtam értük. Hát nekem ne mondja senki,hogy ez nem értékes, mikor három évig dolgoztam érte. Hát erről engem senki nem fog meggyőzni, akárhány diplomája van.” (26:05)

Igen ám, de ez a gyűjtőszenvedélye konfliktusokat okozott a környezetével, és ez meg nehéz volt neki. Ezt megélte, hogy azért ez így nem. Hát a feleségem, a gyerekeim… állandó konfliktusok voltak. S akkor nagyon világosan megértettem valamit, amit addig nem értettem. Lehet, hogy már lehetett volna, de nem. Hát ilyen alkalmatlan személy vagyok. Tehát már régen más már rég értette volna, én meg nem. De akkor nagyon világosan rájöttem valamire, és az segített. Ez pedig az, hogy amikor azt látjuk, hogy valaki függőségben van, akkor mit igyekszünk elérni nála? Hogy rámutatunk, és azt mondjuk, hogy „Engedd már el! Nem, nem olyan fontos, hidd már el, hogy nélküle is tudsz élni. Nem kell kapaszkodni bele, nem kell ragaszkodni hozzá. Hát állj már a lábadra, vedd észre, hogyha ez nincs, akkor is el tudod mondani a mai mondandódat. Érted?” Ezzel holtvágányra futunk, mert ő azt mondja „Hát nem értenek meg. Hát az a baj, hogy nem veszi észre, hogy ez értékes. Hát egy olyan emberrel nem tudok szót érteni, aki nem fogja föl, hogy ez értékes.” Mi a megoldás? (Erre iszom, mert nem, e nélkül nem megy, egyszerűen muszáj egy kicsit.) Mi a megoldás? (27:35)

A megoldás… Megoldás? Na, csak egy gondolat, valami, egy tapasztalat. Hogy egyáltalán nem kell őt lebeszélni arról, hogy ez értékes-e vagy nem. A következőt tettem. Azt kértem tőle, hogy hozzon fényképeket az értékes tárgyairól, és beszélgessünk a számára nagyon értékes dolgokról. Ez okozott neki némi meglepetést, és hozta a fényképet, és bemutatta az antik órát, és megmutatta az antik… hát én nem is tudom mi az, csak az antikig jutottam, a következő szót azt nem értem. Jó, hát nekem nem… szóval na. És ezekről beszélt, hogy ezek milyen hihetetlenül értékesek. Akkor azt kértem tőle, hogy ha ezek mind-mind ennyire értékesek, hogy van-e olyan értékességük is, ami számodra megmarad akkor is, hogyha ezek a tárgyak esetleg eltűnnének, vagy elvesznének. Milyen érdekes kérdés. Akkor elkezdte írni, hogy például ezek a tárgyak hallatlanul szépek, és hogy az, hogy az életben vannak gyönyörűséges szép dolgok, ez biztos nem fog elveszni akkor, hogyha az antik órám eltűnik. Elkezdtünk eljutni oda, hogy vannak maradandó dolgok, maradandó értékek vannak az antik dolgok mögött, amikre ő azt mondja, hogy „Nem, nem, az, az tényleg, az örök érvényű. Ha egyszer már nálam volt az a kis komód, az a kis tonett asztal, hát azt már tőlem nem veszi el senki. Elveheti az asztalkát, de hogy az nálam volt már, hogy ott volt, és én vele éltem, az már maradandó.” (29:20)

El tudtunk oda jutni, hogy én biztos kérdőre nem vonom őt, és nem vonom kétségbe, hogy ez egy hihetetlen érték. Biztos, hogy így is van. Én is egyet értek vele. Miben van a nehézség? Az értékhez való viszonyban. Nem az értékességét kell megkérdőjelezni, mert ő azt tudja, hogy értékes. Hanem hogy egy értékhez viszonyulhatok szabadon, és viszonyulhatok rettenetesen nem szabadon. Ezen elcsodálkoztunk mind a ketten. Nahát, hát akkor maradhat értékes, csak hogy valahogy szabadabban… jé! És amikor ezt mind a ketten beláttuk, akkor mind a ketten elkezdtünk jobban lenni. Szóval meg tudjuk teremteni ezt az egészséges részt, van bennünk, kidolgozhatjuk, és miközben itt van ez a nehéz, sebzett, gyönge, mások után kiáltó, kapaszkodó, aközben ide el tudunk jutni, vissza tudunk térni. Hej! Onnan indultam el, hogy megtanulhatunk felnőtt életet élni, begyakorolni magunkat ebbe. (30:50)

Történet a felnőtté válásról (Karácsonyi lakoma)

Ismeritek, ez a történet… Egy fiatalember megházasodik, és minden évben, rituálé szerűen Karácsonykor a család elmegy egy étterembe ebédelni. És akkor nem főz az édesanya, és nem főz a nagymama, hanem mindenki ott élvezi az életet. Azon a nyáron házasodott meg ez a fiatalember, s akkor elérkezik Karácsony ünnepe, elmennek az ebédlőbe. (Nem ebédlő az, na! Étterembe. Se az antik, se az étterem nem, nem, kicsit olyan testidegen.) Ahogy ott ülnek, szépen elfogyasztják az ünnepi karácsonyi lakomát, amit rendeltek, s akkor fizetésre kerül a sor. A fiatalember, aki azon a nyáron házasodott meg, van már vagy 26-27 éves (Hahh! 28. Manapság harminc…nyolc.) és ahogy ott ülnek, az apja jóízűen beszélget a testvérével, az anyukája is jóízűen beszélget a lányával, és a fiatalember, aki már azért benne van, egyre feszültebb lesz. Miért nem szól már az apám a pincérnek? Most meddig fogunk még itt ülni? Jó, hogy Karácsony, meg… 25-dike, jól van, jól van, de azért nem áll meg az élet. Egyszer csak valami eszébe jut. Lehet, hogy nekem kéne fizetni? S akkor szól a pincérnek, hogy „Kérem a számlát!” Az apja bátorítóan ránéz, rámosolyog, bólint, beszélget tovább. Hogy én, hogy én? Akkor kifizeti a számlát, s az apja megköszöni, az anyja megköszöni. Felnőtt lett a györök. De a nagy dolog, hogy ő is így látja magát. (33:15)

A pénzhez fűződő viszony

Ezért például a sémában vergődve a pénzhez való viszony is nagyon-nagyon problémás tud lenni. Hiszen a pénz kifejez egy alapvető realitást. Régen „Van-e elég só? Van-e elég víz? Van-e elég tüzelő?” ma „Van-e elég pénz?” És minden nehézség ellenére, sokszor aki ebben a sémában van, azzal tartósítja a maga függőségét, hogy nem csak, hogy nem dolgozik, hogy igyekszik soha nem annyi pénzt keresni, hogy el tudja magát tartani. Ezért ő mindig kér, mindig kér, és kér, és kér, és mindig rászorul másokra. (33:55)

Az életünkben lehetnek nagyon-nagyon nehéz időszakok, mikor egyszerűen nincs. Nyilván nem erről beszélek. Tudom, mikor kiraktak a papnevelő intézetből, fölszentelt diakónus voltam, mégsem kaptam semmilyen megbízatást, tehát egy egészen lehetetlen helyzetbe kerültem, és akkor bevonultam egy hajléktalan szállóra. A hajléktalan szállónak az épületében laktam, tehát azért nem kellett fizetni, és ugyan még a sportolói világomból, meg a családi örökségből volt egy lakásom. Igen ám, de azt kiadtam egyetemistáknak. Persze nagyon jó olcsón, mert hát hogy egyetemisták, és akkor arra gondoltam, hogy azért, mert engem váratlanul kipenderítettek az egyetemről meg a szemináriumból, meg ahonnan csak lehetett… Tényleg, még az épületből is kitiltottak. Legkomolyabban, a portásnak odaadták a fényképemet, hogy ezt az embert nem lehet beengedni. Így, így, haj-jaj. Akkor egyszer csak ott voltam, egyoldalú elkötelezettségben, és nem volt munkám, hajléktalan szálló, és azt gondoltam, micsoda piszokság most így év közben kipenderíteni szegény egyetemistákat. Úgyhogy amennyi pénz onnan jött, annyi pénzem volt, közben én ingyen dolgoztam.

Rájöttem, hogy azért utána kéne nézni annak, hogy miért rúgtak ki. Nem annak a résznek, hogy ott mi van, mert az, az kevésbé érdekes, hanem hogy itt mi van. Hogyan járultam hozzá a saját eltávolításomhoz? Hát ez volt az érdekesebb kérdés. Igen ám, de ahhoz, hogy elmenjek egy tisztességes analízisbe, arra gondoltam, hogy énnekem talán egy analízis jó lenne, ahhoz pénz kellett volna, az meg nem volt. Milyen hálás vagyok azért a szakemberért, akihez becsöngettem és elmondtam, hogy én ilyen és ilyen helyzetben vagyok, és hogy én egy forintot se tudok fizetni, de nagyon szívesen járnék. Amit meg tudok ígérni, egyben biztos lehet, komolyan fogom venni. Rám nézett, volt emberismerete, hát azért akárhova nem megyek… majd mindjárt elmondom, hogy hogy mentem oda, ahova mentem. És akkor rám nézett, és azt mondta „Tudja mit, maga jöhet ingyen. Megkötöttük a szerződést, maga nem fizet, cserébe komolyan veszi.” Ez egy jó szerződés volt. Én nagyon komolyan vettem, azzal fizettem. Ő meg azt mondta „Hát jobb nekem egy olyan kliens, akivel lehet valahova jutni, mint valaki, aki fizet és nem dolgozik.” Ugye, és akkor tik-tik-tik-tik. (36:55)

Egyszer Gyökössy Bandi bácsival beszélgettem, sőt ezen az alkalommal… többször beszélgettem vele, de egyszer vittem őt haza kocsival. Ugye idős volt, ott lakott Újpesten, és akkor ahogy megyünk, akkor mondom neki „Te, Bandi bácsi, ú de jó lenne, mondanál nekem valakit, aki álmokkal foglalkozik? Jaj, az nekem nagyon tuti lenne. Én minden éjszaka annyit álmodom, mint a fene. Nem, nem vagyok elég jártas benne, hogy hogyan kéne. – Aj, te Feri! Csináld azt, elmehetsz Bodrog Miklóshoz. Ha én megakadok egy álmommal – mondja Gyökössy Bandi bácsi – én is hozzá megyek.” Hát akkor nekem is jó lesz. Akkor így mentem el hozzá, és így, így, így. (37:45)

Szóval azt akartam erről mondani, hogy az életünkben nagyon sok olyan helyzet van, hogy nem tudunk fizetni, de hogy valamit fölajánlhatunk. Aztán pedig lesznek olyan helyzetek, amikor tudunk fizetni. Milyen nagy dolog. Ezért a pénzhez fűződő viszony… és ráadásul tabu. Tehát ahogyan a szexhez fűződő személyes viszonyunk egy tabu, mert lehet róla nagyokat beszélni, de hogy én hogy vagyok vele, hát azt… Így van a pénzzel is. Mindenki a pénzről beszél, de hogy konkrétan én magam hogyan viszonyulok a pénzhez, és miért úgy viszonyulok, az tabu. Érdekes tehát, hogy pont olyasmi, ami alapvetően az emberségünkhöz és a realitásokhoz tartozik, tabuvá tud válni. Ez elég elgondolkodtató. (Na. Oké. Húh! Bírjátok még? Most nem, most azon gondolkodom, még akarnék komoly dolgokat mondani, csak… Jöttök velem? Jöttök, jöttök. Nem muszáj, rögtön mindjárt három történetet mondani. Vagy muszáj? Muszáj. Hát… most elakadtunk. Rendben van. Kössünk egy alkut. Lehet velem, lehet velem… alkudozni. Mondok egy történetet, és utána jó nehéz dolgok fognak jönni. Rendben van így? És akkor…) (39:25)

Történet a 99 pontos szabályról

A történet arról szól, hogy milyen az, amikor valaki bezáródik abba a világba, amit egy séma jelent. Hogy alkalmatlan vagyok, béna vagyok, az hogyan korlátozza az életünket. Ismeritek a 99 pontos szabályt? 99 pontos szabály. Megvan? Nem, nincsen, azért… nem ismeritek. Majdnem sejtettem.

A történet egy királyról szól, aki keresi a birodalmában a legboldogabb embert. Van egy udvari bolondja. Az udvari bolond azt mondja „Aj, uram, királyom! Egyet se töprengj ezen. Majd én előhozom neked, én mindenkit ismerek, nem véletlen vagyok én itt az udvar kivételezettje.” És tényleg, néhány héten belül azt mondja „Ó, uram, királyom! Képzeld, nem is kellett messze menni, itt a palotában van egy szolga. Igaz elég alacsony sorú,te sosem találkoztál vele, de ő kétség kívül egy igazán boldog ember. Nála boldogabbat nem találtunk se én, se a barátaim. Na, behívatja ezt a szolgát a király, nézi, nézi, beszélget vele. Hát szakasztott úgy van, ahogyan az udvari bolond mondta. Ez az ember tényleg boldog. Na, elbocsájtja ezt a boldog embert, örül a király, hogy ő olyan király lehet, hogy a birodalmában boldog emberek élnek. Nagyon büszke magára. Igen ám, de az udvari bolond csavaros, csalafinta, furimányos ember. Azt mondja „Na, uram, királyom! Én bizony nem sokat kell, hogy tegyek azért, hogy ez az ember boldogtalan legyen.” Hát a király elhűl „Hogyhogy, hogyhogy? Hát a legboldogabb ember a birodalomban. Hogy tudnál te valamit is tenni, hogy…? – Nem hogy boldogtalan lesz, egy életen keresztül boldogtalan lesz. – Na, most már udvari bolond, fejezd be! – Azért van ez, királyom – mondja az udvari bolond – mert ő se ismeri a 99 pontos szabályt.” (41:25)

Hát a király megalkuszik a bolonddal. Azt mondja a bolond „Ide figyelj, tedd meg légy szíves azt, amit mondok neked, és akkor bizonyságot kapsz róla. Király, mást sem kell tenned, vegyél egy kis bugyellárist, rakjál bele 99 aranypénzt, jól kösd össze. Tedd oda a szolga házának az ajtajához, jó hangosan kopogja be, hogy hallja, és utána tűnj el! Köd előttem, köd utánam, mint a kámfor.” A király azt mondja, ennyit megér. Úgy is tesz, ahogy az udvari bolond kéri, bekopogtat, elinal. Kijön a szolga. Néz… (most nem térek át egy viccre, hogy nézett jobbra, nézett balra, senki) körbe néz, jobbra-balra, előre is tekint, ott sincs senki. Egyszer csak észreveszi ott a földön. „Hóóó!” Lenyúl érte, kinyitja. „Hííí! Aranypénz van benne, a teringettét! Hííí, aranypénz.” Gyorsan leül, nézi észrevette-e valaki, hogy mi történt itt az éjnek éjjelén. Elkezdi számolni. Okos ember azért, nem véletlen. Rak egy kupacot, tíz arany. Még egy kupac, húsz arany. „Itt a 30, a 40, az 50, 60, 70, megvan a 80, 90, 91, 92…. Áááá! 99! 99. 99. Kilencvenkilenc. 99? 99. Hol az aranyam? Hol az aranyam? Hol az aranyam? Át kell számolnom. Várjatok egy picit! 10, 20, 30, 40, 50, 60, 70, 80, 90, 1-2-3-4… 99. Ellopta valaki az aranyamat. Hol az aranyam? Hol az aranyam? Nem loptátok el az aranyam? Nincs meg az aranyam. Nincs meg az aranyam! Az aranyam! 99.” Nem tud aludni. Arca sápadt lesz, hamuszürke. Nem tud aludni, elgondolkodik, vesz egy papírt. Most ne zavarjatok, most nagyon komoly dolog van. Vesz egy papírt, azt mondja, hogy „Összeírom, hogy mennyit kell dolgozni, hogy az egy arany meglegyen. Hát nem, nem találom sehol. Dolgozok 15 évig. 15 év munka. Most 15 év munkából fél arany van. Plusz munka. 15 év plusz munka, az akkor fél, az 15 év. Hát a feleségemnek is többet kell dolgoznia.” (44:55)

A szolga néhány hétig hamuszürke arccal jár-kel, gond emészti. Nehézségek nyomják a vállát, szomorú lesz a szíve. Később megbetegszik. Nyilvánvaló, az immunrendszer legyöngüléséről van szó, egy pszichoszomatikus kapcsolat. A bolond meg odamegy a királyhoz, azt mondja „Na, uram, királyom! Ugye mondtam, hogy az emberek nem ismerik a 99 pontos szabályt. Most már ő is a körön belül van.” (45:40)

99-es szabály – miért van ez így?

Ez az, ahogyan valaki be tud szűkülni egy világba, miközben kincsek között él. Hamuszürke lesz az arca, rettenetes érzések, kínzó gondolatok, súlyos fizikai állapot. Már nem is emlékszik a szép dolgokra, csak arra a rettenetre, amikor kiderült, hogy ellopták az egy aranyát. Hogy nincs meg, s a nélkül nem tud élni, azt meg kell szerezni minden áron. (Hejh… na.) Szerintetek miért történik ez így? Ez egy elég érdekes kérdés lehet annak, akit ez mondjuk foglalkoztat. Arra jutottam, hogy ezt elmondom. Legalábbis egy fontos megközelítést, hogy miért lehet így. (46:35)

Hogyha valakinek kedve szottyan érteni, akkor megtehesse, és ne magát szidja. Mert ameddig nem értjük, hajlamosak vagyunk szidni magunkat, és magunkat okolni. „Nyilván azért van, mert béna vagyok, tehetetlen vagyok.” Nézzük meg, hogy miért van! Képzeljünk el egy gyerkőcöt, akinek megvannak a természetes igényei és szükségletei. Igen ám, de a szülei miért volnának tökéletesek? Nyilván nem azok, őnekik is megvannak a maguk sémái, maguk belső nehézségei. Ezért ez a gyerkőc a maga természetes módján kifejezi az alapvető fizikai, érzelmi és társas szükségleteit. A szülei azonban erre vagy tudnak válaszolni, vagy nem, előbb-utóbb nem. Előbb-utóbb könnyen megtörténik az, emlékezek, amiről beszéltünk, valamiből túl sokat kap, mondjuk verésből, valamiből túl keveset, karácsonyi ajándékból, valamiből csak az egyik felét kapja. Tehát a ló meg a lócitrom összefüggésében ez a citrom. És közben pedig a szülei még bántják is, hogy miért nem játszik vele. Most ezt át tudjátok tenni, ugye? Nem akartam senkit nagyon… konkrétan. (48:00)

Tehát megtörténik valami sebződés azért, mert a szüleink tökéletlenek. Hogy tökéletlenek, az normális. Ugye, ahogy egy segítő fogalmazta meg, hogy „Én sem vagyok rendben, te sem vagy rendben, és ez így van rendben.” Én se vagyok rendben szüleim se voltak rendben, gyerekeim se. Na, ez így lesz rendben. Miért tudnának a tökéletlen szüleink a mi megfelelő szükségleteinkre mindig megfelelő választ adni? Nem tudnak, ezért létre jöhet valami sebződés. Ha ez komolyabb, akkor annak már séma a neve. Nem egyszerűen csak valami rossz dolog ért, hanem súlyos rossz dolog, tartósan fönnálló rossz dolog, és a többi. Na de! (48:45)

Rászorulok a szüleimre. Csecsemőként, gyerekként függök tőlük. Itt a normális függőség. Egy csecsemő függőségben él a szüleitől. Nem csak függ tőlük, az függőség, mert nélkülük meghalna. Tehát az függőség. Tehát függőségben van a szüleitől, ez teljesen normális, egészséges, érthető. Ezért szülei nem adnak meg neki valamit, amire őneki szüksége volna, ezért mit tehet, hogy biztosítsa legalább azt, emlékeztek „Legalább a palack alján van valami kis maradék, akkor azt.” Valamit, mert ha az sincs, akkor szomjan fogok halni. Ezért nem tarthatja a szüleit rossznak, mert akkor érzelmileg elszakítaná magát tőlük, azoktól, akiktől az élete függ. Nem tarthatja a szüleit rossznak. De vannak késztetései a kielégületlen szükségletei miatt. Például haragszik. De hiába haragszik, hiába sír, hiába bömböl, hiába fejezi ki a kielégítetlen valódi és reális érzelmi, fizikai, társas szükségleteit, a szülei arra – nem tossz szándékból, de – nem tudnak válaszolni. Ezért aztán haragszik, a haragból agresszió lesz, mert a harag nem ér eredményt. Ugye ha nagyon sírok és kielégítik a szükségletemet, nem megyek át agresszióba.

De mert sírok és a haragom nem jut célba, ezért itt-ott átlendülök az agresszivitásba. Az agresszivitás mivel fenyeget? Hogy még ez se lesz. Vagyis hogy még azt a szeretetet is elvesztem, amit csak úgy odavetnek nekem, mint a kis palackot. Ezt nem tehetem meg, ezért mindez nem tudatos, azt mondom „Van bennem sok minden dolog, ami nem jó.” Ezeket valamiképpen el kell tüntetni, ez, ezekkel valamit csinálni kell. Hú, ezt nem, az agresszió nagyon-nagyon, a legfenyegetőbb dolog a saját agresszióm. Ezt ide rakom, ne is lássam, az agresszió nagyon fenyegető, de hát tulajdonképpen a haragom is az. Jobb, ha már a haragot is megtiltom, akkor nincs agresszió. Ez jó ötlet, hát ez tetszik, ez jó ötlet. (51:05)

Haragot is, az se legyen. Mi az, ami még fenyegető? Hát ez a kettő egész biztos. „Lehet, talán legjobb lenne a szükségleteimet is valahogy, valahogy, mert abból indult a baj. Nem? Abból indult a baj, tulajdonképpen a szükséglettel volt a baj. A, hát a szükséglettel volt a baj. Ezt is így eltüntetjük. De… vajon rendben vagyunk?” Elindul egy szorongás. Próbáljuk eltüntetni, de hát most el tudod tüntetni mindig a haragodat, a szükségleteidet? El tudod mindig tüntetni az agressziódat? Próbálhatsz úgy élni, hogy nincsen? Próbálhatsz, de nem fog sikerülni. Ezért jön a szorongás. „Szorongok, szorongok. Szorongok, hogy fog-e sikerülni.” A szorongás miatt bűntudatom van, mert nem sikerül úgy tennem, mintha nem lennék dühös. „De ha dühös vagyok, akkor fenyegetem a szüleim, ők akkor… nem fogok tudni életben maradni.” Hát jön a szorongás, és egyszer csak azt mondom, hogy „Lehet, hogy a testemmel kell végezni. Legjobb lenne az agresszió, a harag, szükséglet, nem, hát mindenhogy… a testemmel van a baj. Hagyjuk az egész testemet! Így, így. Hátha akkor, hú, hátha nincs testem. Test, test nem jó, rossz test. Hú, hátha, hátha. Hű, de még mindig, mindig, még mindig jönnek a késztetések. Húha, ez nem kielégítő így. A legjobb lesz… a legjobb lesz, ha nem is leszek. Valószínű, hogy egyszerűen rossz vagyok. Ugye, rossz vagyok, ezt kell eltüntetni, ezt, igen, mint a sicc. Úgy próbálom, hogy… Rossz vagyok, alkalmatlan vagyok mindenre. Hát teljesen alkalmatlan vagyok, rossz vagyok, béna vagyok, szerencsétlen vagyok, ügyetlen vagyok, alkalmatlan vagyok, kész, kész. Hát ez, ez… De így anya és apa tud szeretni. Persze nem értem, egy rossz gyereket miért szeretnek. Ezt nem értem, de olyan jó lenne, ha szeretnének, de hát nem, de hát rossz vagyok, alkalmatlan vagyok mindenre.” (53:15)

Vagyis elkezdem megfizetni annak az árát, hogy azt élhessem meg, hogy a szüleim részéről a szeretetük, az érzelmi-, társas- és egyéb szükségleteim kielégítést tudnak találni. Ezért megpróbálok olyasmit eltüntetni, amiről azt gondolom, hogy ez az akadálya. Hát kicsiként nem látom át a helyzetet. Később pedig eljutunk oda, hogy be vagyok záródva a 99-es… „Hát béna vagyok, hát alkalmatlan vagyok az életre, hát magamért nem tudok.” Hát hogyha lebecsülöm, lenézem, fenyegetőnek, félelmetesnek, pusztítónak tartom éppen azokat a belső képességeimet, szükségleteimet, erőmet, ami az életre való alkalmassághoz kéne, akkor tényleg azt élhetem meg, hogy nem vagyok alkalmas. Tehát elég súlyos árat fizetek azért, hogy eltartsatok. És később, felnőttként megmarad. Béna vagyok, alkalmatlan vagyok, megjelenik a csökkentértékűség szégyen séma, aztán megjelenik ez az alkalmatlanság függőség séma. Ezért hát alkalmatlan is vagyok, szerencsétlen is vagyok. Hát hogy? (54:45)

Nem véletlen, hogy az egészséges részre nehéz rátalálni. Milyen egészséges rész? Hát nincs is. A nemjóját! Hát nincsen bennem semmi. Mert ott van, mert valamikor azt mondtam, hogy fenyegető. Abból van a baj. Az élni akar. Élni akar, sír, élni akar, toporzékol. Ó, sírtam és toporzékoltam. Megvan? Ó, nem kellett volna sírni. (55:20)
Felnőttként, megfosztva a saját szükségleteimtől

Mi történik, ha felnőtt leszek? Menjünk egy kört, csak visszahozom magamat. Olyan árvának éreztem magam. Mhh! Szóval. Felnőtt vagyok, megházasodtam, áhá! Jön a baba. Háhá! És megszületik, h-hmm! Csakhogy el vagyok vágva a saját szükségleteimtől. A saját igényemtől, a saját érzéseimtől, azokat ott hagytam. Most képeljük el, azok ott vannak, el vagyok tőle vágva. Szeretnék nagyon jó anya lenni, nagyon nagyszerű apa lenni, ezért próbálom a gyerek szükségleteit kielégíteni. Megy? Hát két nehézségem is van. Az egyik. Miután a saját szükségleteim valahol ott vannak, érzések ott vannak, vágyak, egy csomó minden ott van, azt mondom az fenyegető, azt nem szabad, nehezen hangolódom rá a saját gyerekemre. Nehezen érzem meg, mire van szüksége. Tulajdonképpen a legfontosabb érzékszervem, ami a gyerekneveléshez kellene, az ott maradt. Ezért mit fogok tenni? Hahh! Jaj, de jó, hogy vannak okos könyvek, jaj de jó! Még jó, hogy van Erikson, ó, Erikson, Erikson. Ó, de jó, hogy van Erikson. Gyorsan bemegyek, már a baba születése előtt megvettem három szakkönyvet, de most olvasom. Assz’ongya, hogy „Mit tegyünk, ha a baba sír? Júj, ezt, ezt muszáj tudni. Ne haragudjatok, most egy kicsit el vagyok foglalva. Mit tegyünk, ha a baba sír? A baba sír – nyugtassuk meg. Ezt aláhúzom, ez nagyon fontos lesz. Ez szerintem, ez nagyon fontos. Most még nincsen, de szerintem ez fontos lesz. A baba sír – nyugtassuk meg. Sokszor van, hogy tovább sír. – Jaj, ez az, ez az!” Alkalmatlanság csökkentértékűség… „Mi lesz, ha… Hát az enyém biztos tovább fog sírni. Az tuti, az tuti, hogy az enyém tovább fog sírni.” Szóval pontosan ott vannak a nehézségek, amire szükségem lenne ahhoz, hogy a gyerekemnek megadjam azt, amire szüksége van. Ez az egyik nehézség. (57:50)

A másik fő iránya a nehézségnek, hogy miután a saját szükségleteim, haragom, indulatom, mindenem el van rejtve előlem, nincsen kézbe véve. Azt mondom „Ez itt az agresszió, akkor úgy használom, ahogy akarom. Szükséglet-kielégítés, hát kézbe van véve. Indulatok, ennyi, megnézem, mikor vesszük elő. Vágyak? Az is itt a kezemben.” Na és most jön, amitől jaj de sokan félnek! „Ösztönkésztetések, ftty-ftty. Akarom előveszem, akarom nem, ha meg jön magától, valamit kezdek vele.” De ez nem így van. Nincsenek kézbe véve, ezért egyszer csak egy érdekes dolog történik. Azt mondom, hogy „Nahát! Azért egy kisbaba az egy csoda nagy dolog! Rám szorul. Milyen alkalmasnak érzem magam. Azért ez jó is ez, én nem is vagyok olyan rossz. Ó, baba!” Tulajdonképpen a gyerkőc alkalmasnak tűnik arra, hogy a saját szükségleteimet kielégítse. Mindig itt van, őrá mindig lehet számítani. Ez nagyszerű! Anya nem volt mindig itt, de a gyerekem mindig itt van. Igen ám, de egy baj van vele, nem mindig teszi azt, amit mondok neki. Ez, ez a baj. „Olyan szépen is élhetnénk mi a gyerekkel. Hát az apja az nem, az zűrös, nem, nem, nem, nem. Mert ott túl sokat kell befektetni, az nekem nem megy. Nem, maradjon a gyerek, jobban kéznél van. Még jobban mondom neki, ezt csináld, azt csináld…”

De előbb-utóbb a gyerek kifejezi a szükségleteit, én pedig azokra nem tudok válaszolni. Vagy azért nem, mert tényleg nem tudok, vagy azért, mert éppen azok az érzékszerveim hiányoznak, a ráhangolódás, az érzékenység, az együttérzés. Ezért jönnek a szabályok, és a szabályok nagyon jók, mert legalább van valami. De a gyereknek nem szabályokra és nem nevelési elvekre van szüksége, hanem a szüleire. De azt nem kapja, mert én se találom. Ezért elveket adok neki, szabályokat, módszereket. Spock csecsemő lesz. Jól megnézheti magát, de a szakirodalomnak jó. Élő szakirodalom lesz belőle. (60:25)

A nehézség tehát akkor az lesz, hogy a gyerekem szükségleteit nem tudom kielégíteni, ő ezeket egyre hevesebben fogja mutatni. Mit fog csinálni? Haragudni fog, majd pedig kifejezi az agresszivitását, majd pedig csőstül jönnek a szükségletei. És én azokkal tudok valamit kezdeni? Nem, mert mindegyik ott van benn. Ezért aztán egyre szigorúbb, komolyabb nevelési elvekhez folyamodom. „Én sosem gondoltam volna, hogy megverem a gyereket, na most megtörtént. Kicsit rosszul érzem magam, sírtam…” Ez már mondjuk alkat kérdése, csak hogy valaki a szorongás irányába megy, vagy megerősíti magát. Azt mondtam „Azt hiszem, ez így van jól. Egyszerűen, hát olyan, mint egy kis állat. Hát nem lehet hagyni, hogy úgy csinálja, ahogy akarja.” S akkor jön egy ilyen hihetetlen mondat „Embert kell belőle faragni. Az, ez, ezt lehet vele csinálni. Hát itt toporzékol, ordibál, embert faragunk belőle.” Ha tudna beszélni, azt mondaná: „Ember vagyok.” (61:40)

Akkor leülök, mikor a gyerek 5 éves, 10 éves, 15, és még sokkal rosszabbul vagyok. Mert mit próbálok most a belső logika szintjén elérni? Megpróbálom a gyermekemnek azon késztetéseit uralni, amely késztetésekkel nem tudtam mit kezdeni. Ezeket mind kézbe akarom venni. „Nekem ne legyen akaratos, nekem itt ne bőgjön, nekem itt ne csinálja, amit akar, nekem ne legyen neveletlen, nekem…” Ugye NEKEM. Nem nekem, ő ilyen. Valamit kifejez, valamit nem értek meg, vagy szükség van egyszerűen csak a türelmemre. „Nekem ne legyen ilyen.” Miért is válok egyre tehetetlenebbé? Mert pont azokkal a késztetésekkel próbálok ezen a módon hatalmi logikával elbánni – ezt persze nevelési elveknek hívom – amely késztetésekkel, szükségletekkel, érzelmekkel és indulatokkal én magam már gyerekkorban megtanultam nem-mit-kezdeni. És akkor ez adódik tovább, és akkor lehet sémáról, sémáról-sémára. (63:00)

Ezt az összefüggést néztük meg egy évvel ezelőtt, amikor a házastársak esetében néztük, hogy hogyan áll össze egy lehetetlen rendszer. Erre biztos jól emlékeztek. Ugye, hogy megházasodok valakivel, és ott nem tudok mit kezdeni azokkal az adottságokkal, jellemvonásokkal, késztetésekkel, amik itt benn a személyiségemben kidolgozatlanok. A bennem kidolgozatlan késztetések és egyebek a társamban elkezdenek irritálni, és itt nem nevelem őt, bár azt is csinálom. Ha megnézzük, tulajdonképpen azt csinálom. Itt inkább azt mondom, elvárásokat fogalmazok meg. „Hogyha te tényleg szeretsz, csináld ezt, azt, amazt!” És a célom, hogy ne legyél olyan, ami érinti azt a részemet, ami nincsen kidolgozva, amivel megtanultam „nem mit kezdeni”, mert valamikor az életet akadályozónak tűnt. Így aztán akkor elvárások, „Ha te szeretnél, nem így lenne.”, hasonlókat mondok a férjemnek, a feleségemnek, mint a gyerekemnek. „Hát mintha nem is az én fiam lennél. Mintha nem is szeretnél. Mintha nem is a férjem lennél.” (64:15)

Végül bezáródhatunk a körbe. „Az egy arany, az egy arany, az egy arany, az az egy arany!” Hű! Ez azért gyomros, ugye? Gyomros, gyomros. Azért akartam ezt így elmondani, először a gyerek felől, aztán a szülő felől, hogy például abbahagyjuk önmagunknak a szidalmazását. Hiszen lehet, hogy egyszerűen csak érdemes rálátni arra, hogy „Na mi is történt velünk?” Ezt Alice Miller úgy fejezi ki: „Engedélyezzük a tudást magunkról.” Ha van valaki, akitől a legtöbb ember retteg, az saját maga. Beleértve az árnyékát, és azokat a részeit, amelyekről valamikor úgy tűnt föl, hogy a legfélelmetesebbek és fenyegetőek, veszélyeztetik az életet. Hogyha egy gyerek kénytelen nagyon-nagyon megfelelni a szüleinek, és a szülei arra használják nem tudatosan, hogy a saját, ráadásul nem tudatos szükségleteiket a gyerekeikkel elégítsék ki, a gyerek milyen árat fizet ezért? Nagyot – ez egy jó válasz, de nem erre gondoltam. Templomban, mikor „Na, mi a jó válasz? - Jézus.” Jó, ez tényleg, ez egy, ez biztos, hogy bejön. Tehát Jézus és szeretet, ez majdnem mindig megfelelő. Nagyot, és azon túl, hogy nagyot, úgy is mondhatnánk, a gyerek az életerejével fizet. Hát magunk között… (66:10)

Azt kérdeztem a fiataloktól néhány nappal ezelőtt „Mondjátok nekem, hogy el tudjátok-e képzelni, hogy Isten valamiképpen az ösztönkésztetéseken keresztül jelenik meg?” Nem a lelkiismereten keresztül, hallócska, ösztönkésztetésen keresztül. Egy okos hölgy már válaszolt is. „Igen, az ösztönkésztetésem hangja például az: akarom, hogy legyél. Jó, hogy vagy.” Ha kihangosítanánk az ösztönkésztetésünket, ilyesmit mondana. Akarom, hogy legyél. Legyél, éljél! De ha valaki ezt az egész világot valamiért fenyegetőnek tartotta valamikor, akkor érthető, hogy miért, az életerejével fizet. Amikor próbálná az életerejét elővenni, akkor elkezd rettegni és szorongani saját magától. Hogy mi minden lesz ott. Úgy, ahogy a mai alkalom elején. „Te jó ég! Az nevetséges, hogy egy ilyen jövőbeli fantáziával én, egy leendő pap, ez nevetséges. Mi, hogy nekem voltak nagyratörő fantáziáim gyerekoromban? Na ne, ne már, nevetséges, ugyan már! Ilyesmivel nem…” Egyszerű tartalmaktól magunkban rettegünk. A rettegés megfelel akkor annak a kornak, helyzetnek, amelyben a sérülés megtörtént, a séma elkezdett kialakulni. (68:00)

Hát, most akartam még valami komolyat, de hát már nem lehet. Nem lehet. Mrhh! Hmm. Jöjjön Erikson. Jaj, hol vagy? Egy történet. A fejezet címe sokatmondó. (68:45)
Erikson – A szülők leszoktatása gyerekeikről

Most már érthető, hogy miért ad Erikson – nem ő adta a címet, mindegy, aki adta. Lehet, hogy ő adta, nem tudom. Azt mondja. Ezt a lányt egy keleti parti családból, az Államok túlsó végéről hozta el az anyja hozzám. A lány éppen túl volt egy szerencsétlen autóbaleseten. A barátja vezetett, és mivel a lány néhány kisebb sérülést szenvedett, a két család elkezdte perelni egymást. A balesetet követően a lányon két kisebb műtétet is végeztek, ezek szükségességét nem tudtam megítélni. Az viszont biztos, hogy egy rákövetkező pszichoanalitikus kezelés, amelyben főleg a gyerekkorát boncolgatták, teljesen felesleges volt. Végül ez a pszichiáter ajánlott engem, mivel nem látott haladást, és a lány fájdalmainak nem találták semmilyen szervi okát, sőt hipnoterápiával sem tudták befolyásolni.

Belépve a rendelőbe feltűnt a fennkölt, nyilvánvalóan örökre megnyomorított bal karja (Fennkölt! Na, ez milyen érdekes. Na, ezen majd lesz nekem is munkám otthon, nem csak nektek. Nem fennkölt, hanem felkötött. Azt mondja.) Belépve a rendelőbe, föltűnt a felkötött, nyilvánvalóan megnyomorított bal karja, és bánatos lehangolt viselkedése. Olyan fogyatékos személyként élt, aki nem tudta elhagyni a szüleit, bár igazán semmi testi hibája nincs. Alkalmatlan vagyok, tehetetlen vagyok, képtelen vagyok. A terápia lényegében alkalmi vizitek formájában történt. Sikerült rávennem a lányt, hogy kritikusan tekintse a szüleit, a húgát, és a drága magán középiskolát az egyetem előtt, ahol csak hiábavalóságokat tanult. Azelőtt sohasem gondolkodott el valóban kritikusan az életről, vagy hogy miért akarna élni. Rámutattam, hogy néhány horzsolással járó baleset után két értelmetlen műtéte is volt, akár egy bábnak. Most az a kérdés, hogy ő mit akar. Merengeni a múlton, vagy kitalálni, hogy mi lesz a következő 50 évben?

Vázoltam előtte, hogy a jövőnek egy csomó mindent kellene nyújtania neki. Nem a veszekedést a szüleivel, meg a pereskedést a kártérítésért. Inkább azon gondolkodhatna, hogy miért szeretne élni. Erre elkezdett a házasságról beszélni, s elmesélte, hogy a nővére a szülők ellenében ment férjhez, és már várandós is. Ezzel végül a szüleit megbékítette. Megkérdeztem, vajon miért kellene kibékíteni a szülőket azért, mert a lányuk felnőtt és férjhez megy.

Az egyik beszélgetés végén, úgy Húsvét táján megkérdeztem tőle, hallott-e arról, hogy valaki New England-ben télen úszkál a tengerben? Javasoltam, ha nem is, kipróbálhatná a motel úszómedencéjét, ahol lakik. A lány anyja bejött hozzám. „Tudja mit tett a lányommal? Úszik, fejest ugrik, jól érzi magát. Ő nem az a lány, akit fölneveltem.” Egyetértettünk. 19 órányi kezelés után… többször is kétórás ülést tartottunk, a lány anyja visszament keletre. Mielőtt elbúcsúztak, azt mondtam az anyának, hogy beszéljen a férjével, és hagyják abba azt az ostoba pert a baleset fölött. Visszavonhatják a bíróságról, vagy ejtsék el. A lány visszatért az egyetemre, az anya pedig írt nekem, hogy hajlandó lennék-e kezelésbe venni a család többi részét. Azt írtam, hogy ha ők is olyan kaliberűek, mint a lányuk, örömmel várom őket. (73:45)

Akkor jó emésztést nektek! Ha valakinek sok, ki is lehet okádni az egészet. (taps) Köszönöm a tapsot, olyan érdekes ez, mert vagy 10 évig úgy voltunk, hogy sosem volt taps, és tulajdonképpen azért nem, mert magunk között voltunk, hogy mindig olyan természetes volt, hogy én ezt csinálom, ti itt vagytok, és úgy együtt, együtt vagyunk. Úgyhogy ezért, csak ha valaki ezt furcsállja, hogy ezért. (74:35)
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás