Olvasmány (Jer 33,14-16)
Íme, jönnek napok, -- mondja az Úr, -- amikor valóra váltom azt a jó
igét, amelyet Izrael házáról és Júda házáról mondottam. Azokban a
napokban és abban az időben igaz sarjat sarjasztok Dávidnak, aki majd
jogot és igazságot szolgáltat az országban. Azokban a napokban
megszabadul Júda, és Jeruzsálem biztonságban lakik; így fogják nevezni:
Az Úr a mi igazságunk.
Szentlecke (1Tessz 3,12 - 4,2)
Titeket pedig gyarapítson, és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és
mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket, s így szívetek erős
legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk előtt, amikor Urunk,
Jézus eljön minden szentjével. Ámen. Egyébként, testvérek, az Úr
Jézusban kérünk és intünk titeket arra, amit tőlünk tanultatok, hogy
hogyan kell élnetek és Isten kedvében járnotok. Éljetek is úgy, hogy
előrehaladásotok mind nagyobb legyen. Hiszen ismeritek a parancsokat,
amelyeket az Úr Jézus által adunk nektek.
Evangélium (Lk 21,25-28.34-36)
Jelek lesznek akkor a napban, a holdban és a csillagokban, és a
földön a népek kétségbeesett rettegése a tenger zúgása és háborgása
miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, és annak várásától, ami a
földkerekséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. Akkor
meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és
dicsőséggel [Dán 7,13]. Mikor pedig ezek elkezdődnek, húzzátok ki
magatokat és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti
megváltástok.' Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjen szívetek
a tobzódásban és részegségben, s az élet gondjai között, és az a nap
meg ne lepjen titeket hirtelen. Mert mint a csapda, úgy fog lecsapni
mindazokra, akik az egész föld színén laknak. Virrasszatok tehát, és
minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog
következni, és megállhassatok az Emberfia előtt.'
Szentbeszéd
„El ne nehezedjék a szívetek”. Ne legyen se nehéz, se kemény a
szívetek, mert különben itt a jelenben itt és most nem tudunk úgy élni,
ahogyan érdemes, és ahogyan az megteremti számunkra annak a föltételét,
hogy reménységgel tudjunk a jövendőbe nézni. Ezért tehát érdemes volna
most advent első vasárnapján, ahogy belekezdünk a készületnek az idejébe
átelmélkednünk egy-egy gondolattal, néhány szemponttal azt, hogy mi
segíthet bennünket abban, hogy ne legyen nehéz, és kemény a szívünk.
Hogy hogyan tudunk szabad szívvel, a jövőbe tekinteni. Az első gondolat
így szól, hogy éppenséggel a legtöbb ember,(nem véletlen talán, hogy az
evangélium is visszatükrözi ezt a szemlélet módot) vagy a jövőbe
vetített aggodalommal él, vagy pedig a múltra vonatkozó szomorúságaival
csalódottságaival és egyéb fájdalmaival törődik. Tehát óriási nagy dolog
az, hogy egyáltalán valaki a jelenben van-e? Hogy elég hatékonyan itt
tudunk lenni a jelenben, vagy pedig szinte az egész életünket két dolog
leköti. Az egyik, hogy aggódunk valamiféle jövő miatt, az este miatt, a
holnap miatt, a jövő hét miatt, a Karácsony miatt és aztán az újév miatt
és a kettő között a világ vége miatt. És hogyha éppen nem aggódunk a
jövő miatt, hát akkor éppenséggel van emlékünk bőven, ami a múltra
vonatkozik és fájhat és sirathatjuk és nehézségeket jelenthet a
jelenben. Az első gondolat tehát így szól: Ha akarunk szabad szívvel a
jövőbe nézni, ami azt is jelenti, hogy elég szabadon tudunk a jelenben
lenni, akkor érdemes a múltra vonatkozó szemlélet-módunkat átvizsgálni,
megnézni, gyújtani valamennyi fényt. Nem a múltra vonatkozóan, hanem
arra vonatkozóan, hogy itt és most, hogyan nézek a múltamba. Hogy hogy
tekintek a múltamra, milyen sokan vannak, akik azért sóhajtanak, ahogy a
múltnak az eseményei előkerülnek, mert azt mondják: „hát látod, ezen
már nem lehet változtatni. Az már megtörtént, ezen semmit változtatni
nem lehet.” Vagyis, hogy minthogyha minél többet éltünk volna az
életből, annál több megváltoztathatatlan dolog kerülne az életutunkba,
amit aztán már valami teherként kellene cipelnünk. Szó sincs erről.
Hiszen talán inkább azt mondhatnánk: minél inkább távolságot tudunk
venni a múlttól, annál nagyobb szabad terünk van, hogy különböző
megközelítésekből lássuk, hogy mi is történt akkor. Egyre szabadabban
dönthetünk arról, hogy mit látunk meg a múltunkban. Hogy hogyan értünk
meg nagyon sok mindent, amit nem is volt lehetőségünk megérteni akkor,
amikor éppen benne voltunk. Hiszen éppen benne voltunk. Mikor éppen
benne vagyunk a jelenben, sok mindent nem látunk és nem értünk.
Visszanézünk, sokkal nagyobb tere és lehetősége van annak, hogy azt
mondhassuk: most már látom, hogy ami annyira fájt, amikor öt éves
voltam, vagy harmincöt éves, vagy ötvenöt éves. Hát ezt nagyobb
szabadsággal látom már, hát értek már sok mindent, hogy akik abban a
történetben, jelenetben velem voltak miért is tették azt, hogyan
küszködtek ők is a saját életükkel, hogyan bánhatták meg az óta, vagy
láthatjuk mivé lett az ő életükben mindaz, amit nem tudtak ott
megérteni, amit nem tudtak kézbe venni. Vagyis éppen azt mondhatjuk,
minél inkább eltávolodunk a múlt eseményétől, annál nagyobb szabadságunk
van, hogy már másképpen lássuk, mint ahogyan akkor láttuk, amikor benne
voltunk. Hogy másképpen is lássuk. Hogy fölülről is lássuk. Hogy
másfajta fényben lássuk. Ezért tehát éppenséggel a múlt, egy óriási
erőforrásunk arra nézve, hogy hogyan tekintünk majd a jövőbe. Hiszen
tulajdonképpen mi minden az, amit a jövőben megláthatunk, vagy
elképzelünk? Nyilvánvaló, hogy a múltunkból táplálkozunk. Csak valami
olyasmit tudunk elképzelni, ami a múltunkban már szerepelt. Ami onnan
jön. Tulajdonképpen a múltunkat vetítjük a jövőbe. Minden, amit már
valaha képzeltünk, gondoltunk, éreztünk és átéltünk. Ebből alkotjuk meg a
jövőre vonatkozó képzeteinket. Hát ezért se mindegy, hogy fölismerjük-e
itt és most a jelenben az egyre nagyobb szabadságot a múltunkat
illetően. És ide még egy gondolat tartozik és ez pedig az, hogy nem csak
azt tehetjük meg, hogy az életeseményeinket már most máshonnan is,
tágabb összefüggésbe helyezve folyamatosságában és aztán másfajta
fénynél láthatjuk hanem, például mai este bármelyikünk hazamegy semmi
akadálya annak, hogy mielőtt lefekszünk és alszunk egy jóízűt
visszaidézzünk például három olyan emléket, ami bennünk a reménységet
táplálja. Mindenkinek vannak ilyen emlékei. Szedjek össze három élményt
és tapasztalatot, ami úgy él bennem, hogy amikor megéltem, az táplálta
bennem a reményt. Hát ki akadályoz meg ebben? Miféle akadálya van ennek?
Éppenséggel semmi. Tehát az első gondolat így szól: A múlta vonatkozó
szabadságunkkal nagyon érdemes lenne élni. Mert az azt jelenti, hogy a
jelenben, sokkal inkább kézbe tudjuk venni a saját életünket. És
ráadásul, miután a múltból képzeljük el a jövőt, ez lehetőséget ad arra,
hogy reménységgel nézzünk az eljövendő felé. Annyira fontos nekem az a
történet (ami valós történet természetesen): Egy asszony egészen
fiatalon elveszítette a férjét. Picik voltak még a gyerekek, nem egy és
nem kettő. Persze, hogy tele volt aggodalommal. A jövőre vonatkozóan.
Éppenséggel mondhatjuk azt, hogy természetes volt a félelme, a
bizonytalansága. De nem mindegy, hogy miközben bizonytalan és aggódik, a
reménységgel nézi-e a jövőt vagy nem. És az asszony, nyilván a fájdalma
miatt, a gyásza miatt, igen természetes módon, kevés reménységgel látta
a jövőt. De mivel hívő ember volt, ezért esténként mindig, amikor a
gyerekek már aludtak, akkor neki fogott imádkozni és kérte Istent, hogy
„Istenem kérlek, segíts neki ebben”. Aztán le is írta egy pici
lapocskára. És aztán kérlek Uram tedd ezt meg nekem!, vagy kérlek Uram
ne hagyj el engem!, vagy kérlek Uram add ezt meg!, vagy kérlek , hogy
szabadíts meg ettől, vagy attól. És gyűjtögette a lapokat az
imakönyvébe. És minden este sírt. Hogy miért sírt, meg tudjuk érteni és
nyilván együtt érzőek is tudunk vele lenni. Igen ám, de ahogy
egyre-másra tette be a kicsi lapocskákat az imakönyvébe, egyre nagyobb
lett a könyv és valamelyik nap (sok-sok hét múltán) fogja az imakönyvet,
akarja kézbe venni, és kicsúszik a kezéből. S ahogy kicsúszott a
kezéből egyszerre csak az a rengeteg sok papír, szétszóródott a földre. S
akkor elkezdte fölszedegetni a papírokat, hogy visszategye a könyvébe,
igen ám, de elolvasta az egyik cetlit. S rá volt írva, amit három héttel
azelőtt kért, hogy „Uram, kérlek segíts ebben!” S akkor elgondolkodott
egy kicsit, és azt mondta, tulajdonképpen segített az Úr ebben. S akkor
elővett egy másik cetlit, azt két héttel azelőtt írta: „Jaj, Uram kérlek
add meg!” S akkor belegondolt, hogy ha tulajdonképpen nem is úgy, de az
Isten megadta neki azt, amiért ott nekiállt imádkozni. Akkor vette a
harmadikat, akkor már kezdett felnyílni a szeme, és azt mondta: „Nahát,
ezt meg megoldottam saját erőmből.” Akkor vette a negyediket, „Jaj, de
érdekes– mondta –ebben meg jöttek a barátaim, és ők segítettek.” S
egyre-másra vette ezeket a cédulákat, s elkezdett már a könnye kiapadni,
„nahát, itt volt húsz-harminc cédula és ebből kettő-három maradt csak.”
S attól kezdve ez az asszony hónaponként elővette az összes céduláját,
és azt mondta: „megoldódott már nem fontos. Segítettek benne. Meg tudtam
oldani. Rájöttem ezzel is tudok együtt élni.” S így, s így, s így, és
azt mondta, hogy hónapról hónapra, sosem maradt két-három imánál több,
amit érdemes lett volna imádkozni. Ez azt jelenti, hogy az asszony
tudatosan elkezdett a múltjába nézni, és a tudatos múltba tekintés,
elkezdte meghozni a reménységet a jövő felé. Ez akart az első gondolat
lenni.
És aztán akkor a második: Akkor tehát nem mindegy, hogy a remény
embereként tudunk-e a jövőbe tekinteni? De mi az ami segít? Ami nagyon
segít, az persze a jelenben van. Hogy miként vagyunk a jelenünkben. A
mai evangélium is tulajdonképpen arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha a
jövőbe nézünk, akkor bizalommal tekintsünk a jövőbe. Azért, mert
éppenséggel a bizalmunk és a reménységünk beteljesedését láthatjuk a
jövőnkben. Ez azt jelenti, hogy minél inkább bízok, annál több minden
teljesedik be. Minél inkább a reménység embereként élek, annál inkább
láthatom annak a jeleit. Hogy Isten mi mindent, hogyan fog
beteljesíteni. Ezért tehát a jövőre vonatkozzon az első és legfontosabb
dolog, hogy valamiképpen bizalmunkat erősítsük meg. Akármennyire is
furcsának hangozhat, hogy a jövőben nem rögtön tenni akarunk valamit,
hanem sokkal inkább bízni. Egy férfiember nagyon nagy krízisben és
mélyponton, amikor tudjuk azt a szakirodalomból, hogy a válsághoz mindig
hozzá tartozik az, hogy elveszik a jövőkép. Aki igazi nagy válságban
van, az nem látja, hogy hogy lesz holnap. Ő egy ilyen helyzetben volt.
És amikor beszélgetett valakivel, aki őt meghallgatta, egyszer csak
felsóhajtott. Azt mondja: „Nem tudom, hogy mit fogok csinálni, de meg
fogom tenni.” Ez a második. Ha fölerősítjük magunkban a bizalmat, akkor
kibontjuk annak a terét, hogy cselekvőképesek lehessünk. Nem tudom még
mit fogok tenni, de azt meg fogom csinálni.
II. világháború. Azt kapja az egyik hadműveleti parancsnok, hogy
Tirolnak egy kis városát foglalja el. Arról jönnek a hírek, hogy nagy
ellenállás várható, ezért sok napon keresztül készülnek a támadásra,
nagyon jól megszervezik, és stratégiát dolgoznak ki hozzá, de közben a
kisváros lakói is értesülnek, hogy mi minden vár rájuk. természetesen
félnek, és aggódnak a jövendő miatt. És végül bevonulnak a csapatok,
hallatlan, éles figyelemmel, hogy honnan jön a veszély, honnan jön a
támadás, és nem jön sehonnan sem támadás. És mindenféle ellenállás
nélkül beérkeznek a csapatok a kis városka főterére. És legnagyobb
meglepetésükre, mindenféle fegyver nélkül megjelenik a kis városka
polgármestere, és mellette jönnek asszonyok és gyerekek, és ételt és
italt visznek az ellenséges sereg tagjainak. Egészen érthetetlen
jelenet, csapdát sejt a hadművelet parancsnoka, de ezek az emberek
megnyugtatják őt, hogy ők megimádkozták a kérdést, és hogy nem fognak
harcolni. S akkor ott ez a katonaember azon gondolkodik, hogy mit
tegyen. Ő megkapta felülről az utasítást, a kisvárost el kell foglalni.
De hogy foglaljon el egy kisvárost, amit nem védenek meg? Amire azt
mondják: „tessék. Egyetek, igyatok.” Benne van a katonai logika: Hát
lövetni kell. De arra gondol a katonái, ha ki fogja adni a parancsot,
hogy lőjenek, ezekre a fegyvertelen emberekre nem fognak lőni. Meg
fogják tagadni, a parancsot. Sokkal nagyobb baj lenne abból, - azt
mondja -, hogy a katonáim meg fogják tagadni a parancsom, hogy ezekre az
ártatlan emberekre lőjenek, mintsem, hogy visszavonuljunk. És
visszavonulnak. Mindez a II. világháború végén. És ez a hadműveleti
tiszt, (bár tudja, hogy ezzel gyakorlatilag vége a katonai
pályafutásának) a következőképpen fogalmazza meg a jelentését a
följebbvalóinak: „Bevonultunk a kisvárosba, és nálunk hatalmasabb
erőkkel találkoztunk. Ezért kénytelenek voltunk visszavonulni.”
Éppenséggel, ahogy fölfesti a szentíró azt a képet, hogy a világ
összetartó erői hogy rendülnek meg, mondhatjuk azt is: „Nálunk
hatalmasabb erőkkel fogunk akkor is találkozni”. De a bizalomnak a
megerősítése és a cselekvő képességünknek a fönntartása, mint ezeknél az
embereknél, szabadon döntöttek egy helyzetben, ahol a legtöbb ember azt
gondolja, itt nincsen választási lehetőség. És kiderült, hogy van. hogy
a jelenünkről sokkal inkább dönthetünk, mint azt gondoljuk. És itt
jönne a következő gondolat.
Aki szeretne a reménység embereként a jövőbe nézni, a legtöbb,
amit tehet, hogy eldönti, hogyan akar élni. Nem a jövőben, hanem most.
Mert minél inkább döntést akarunk hozni, hogy kik akarunk lenni, annál
inkább megtettünk mindent, ami ahhoz kell, hogy reménységgel nézzünk a
jövőbe. Ezért tehát első sorban nem egy elképzelt jövőről kell döntést
hozni, hanem arról, hogy milyen ember akarok lenni ma este. És aki erről
meghozza a maga döntését, reménységgel nézhet a jövőbe. mert a döntés
során a cselekvés szabad tere kinyílik, tudja, hogy milyen irányba
akarja az életét, és előhozhatja a bizalmát.
Zárógondolat: Az is oly nagyon megrendítő, amikor valaki azt
mondja: „hát a múlt véget ért, tehetetlen vagyok vele szemben. A jövő
még nincs a kezemben, ugyan hogy is ragadhatnám meg? Semmi másom nincs,
csak itt vagyok, s a múltra vonatkozóan szomorúság tölt el, fájdalom,
ami ott történt negatív életesemény, a jövővel kapcsolatban pedig hát a
félelem, az aggodalom és a bizonytalanság. És mire hivatkozunk ilyenkor,
hát a múlt sincs a kezünkbe, a jövő se, hát persze, hogy így vagyunk.
Mi az, amit ilyenkor elfelejtünk? Alapvetően azt, hogy a félelem az
aggodalom a szorongás és a többi az itt és most van. Az nem a jövőben
van, hogy ne tudnék vele mit kezdeni, mert még nem tartok ott, és nem is
a múltban van, ahova már nem tudok visszatérni. A félelmem, (ha van) az
itt és most van. Az aggodalmam, (ha van) az itt és most van. Márpedig
ha itt és most van, akkor azzal tudok valamit kezdeni. ha a múltba
lenne, azzal nem tudok. A jövő, még nincs a kezemben. De a mai
félelmemmel miért ne tudnék valamit kezdeni? De nagy dolog az, ahogy
éppenséggel a jövőre vonatkozó képek, föltárják számunkra a múltra
vonatkozó szabadságunkat, és a jelenre vonatkozó lehetőségeinket.
