Függőség és alkalmatlanság séma 7. Sérülékenység veszélyeztetettség séma 1. Cselekvési formák séma

1. A kényelmesből elindulni

Itt, itt tartunk, és így beszéltünk arról, hogy az első rész, az első lépés, aminek óriási jelentősége van, hogy valami kényelmesből fontos, hogy elinduljunk, vagy legalábbis valami olyasmiből, amire ezt a kifejezést használtuk, hogy fölismerjük, hogy valami, ami egykor menedékünk volt, valami, ami egykor egy közeget biztosított, egy fészket ahhoz, hogy valahogy éljünk, vagy valahogy életben maradjunk, az mára börtönünkké vált. Lehet, hogy már 1 éve, 10 éve mást se csinálunk, 30-40 éve, mint a börtönünket igyekszünk lakályossá tenni. De attól az még börtön. (02:00)

Nem véletlen, hogy már az első lépésnek mekkora jelentősége van, mert nem valami egyértelműen rosszból, vagy rossztól indulunk el, hanem valamitől, ami talán úgy egyre, egyre szűkebbnek tűnik. De közben kilépni, megszületni, vagy felnőtté lenni, az pedig nem egyszer egy életen keresztül sokkal félelmetesebb, mint megmaradni a megszokott börtönben. Tehát ezért az első lépés is már egy nagyon nagy teljesítmény. (02:30)

Tehát az első: nekifogunk, nekilátunk valami kényelmesből eljönni. Szimbolikusan a minket szerető anyát ott kell hagyni. A minket óvó, dédelgető, akihez mindig vissza lehet szaladni, mindig megsimogatja a buksinkat, „Neked van igazad, Ferikém.” Ettől eltávolodni. (És akkor a második…) (02:50)

2. Találkozás a saját árnyékunkkal

Ahogyan eltávolodunk, természet szerűen fogunk találkozni a saját árnyékunkkal, hiszen a megpróbáltatások révén kiderül, hogy miben vagyunk jók és miben vagyunk gyöngék. Hogy mit tudtunk otthonról hozni, és mit nem tudtunk otthonról hozni. Valamiképpen kihívások elé kerülünk, megmérettetünk, és néha győzünk és néha vesztünk. Ez akkor a második, találkozás a saját árnyékkal. Sokkal könnyebb szembenézni azzal, ha valamit nem tettem jól, mintha az derül ki, hogy valami bennem nincs kidolgozva, hogy vannak rossz tulajdonságaim. Mikor saját magamra vonatkozóan fedezem föl az árnyékot, nem csak a tetteimre. Nagyon tud fájni és utáljuk. Inkább mhh, visszaszaladunk a kutyaólba. Tehát a második: találkozás az árnyékkal. (03:40)

3. Megsebződés

De ez még hagyján. Ahogy megyünk, és valami elindított bennünket az úton, és ahogy megyünk, egyszer csak elborít bennünket a sötét. A sötéttel való találkozást egyszerűen nem lehet megúszni, mert megúszhatatlan. És ott, a sötétben megsebződünk. A megsebződés is elkerülhetetlen, az élet előbb-utóbb bennünket megsebez, vagy ha például valamilyen önismereti munkát végzünk, akkor azt fedezzük föl, hogy ez a megsebződés megtörtént, csak most válik tudatossá. „Áhá! Hát hiszen velem ez történt. Áhá!” Merek szembenézni azzal, hogy mi történt eddig velem, vagy hogy mi történik velem most. Akkor az életünk tulajdonképpen azon múlik az archaikus tudásnak a fényében, hogy mit kezdünk az élet belénk ütött sebével. Hogy milyen választ adunk erre a sebre? (04:45)

Emlékeztek, régebbi szóhasználattal élve itt két irányba mehetünk. Az egyik, hogy a sebünkre adunk egy életre vivő, egy teljességre segítő választ. Nem engedjük, hogy a seb diktáljon nekünk. Emlékeztek, az ödipális szakaszban hogyan beszéltünk arról, hogy megsebződöm a személyiségfejlődésnek egy nagyon fontos szakaszában, és utána az életem egy sebzettség vezérelt életként írható le. Szinte más se történik, mint a sebzettségem diktál, én pedig nem értem, hogyan kerültem ide, és csak fáj. Ezzel szemben lehetséges, hogy a sebződés ugyanúgy megtörténik, tehát nem az a tét, hogy sikerül-e megúszni. Aki meg akarja úszni sebesülés nélkül, elvéti az életet. Az meg aztán egészen biztos. Tehát akkor tud bennünk növekedni az élet, ha előbb-utóbb, mondjuk egy férfiemberként meg tudod mondani, hogy kiért akarsz élni-halni. Egy férfi, aki visszafogja magát, és senkiért nem akar se élni, se halni, valójában a saját megszületésére mondott nemet. Ha valaki ezt meg akarja úszni, hogy addig lavírozok, meg minden, végül is majd szombat esténként kicsit sörözök, hát szép. Szép, jó, szép értelmetlen élet. Tehát aki a sebződést el akarja kerülni, tévútra kerül, elveszett a sötétben. Aki tudja azt, hogy a sebződés nem kerülhető el, akkor a sebzettségre tudunk egy jó választ adni, és nem a sebzettség ad egy választ nekünk arra, hogy mi mit csináljunk és hogyan éljünk. Hát ez óriási különbség. (06:40)

Tehát akkor lehetséges az, hogy valaki a sebződés révén sebzettség vezérelt életet él és nem érti hogyan került ide, és mi ez az egész. Annyira bennem van egy idős asszony, rosszul vagyok a mondatától. Tehát nem akarom elfelejteni, annyira fontos, ezt őrizgetem, hogy a negatív lelki világomat fönn tudjam tartani. Azt mondja „Hát, tudod Feri, mi volt az élet? Hát, én is kaptam, én is adtam.” És akkor ezt hosszabban is el tudta mondani, hogy a szülei nem t’om így bántották, úgy elhanyagolták, úgy megverték, amúgy nem szerették, úgy… És hát akkor ő meg a saját gyerekeivel csinálta ugyanezt. Most vagyok 80 éves, és ezt így fejezte ki. Látjátok, elég röviden is össze lehet foglalni. „Én is kaptam, én is adtam.” Ez a sebzettség vezérelt élet. Ott a sötétben az illető elveszett, beleveszett a sötétbe, és a sebzettség diktálta az életét. Jaj, de ezt rossz kimondani! Huhh! De jó, hogy ti nem ismeritek ezt a hölgyet! Csak én hurcolom magammal… (08:00)

Egy másik valaki, nem mondom direkt a nevét, nem mondom. Híres ember. Csak azért, hogy mennyire… ráadásul lélektani szakember. Attól, hogy valaki lélektani szakember, vagy pap, ugyanúgy élhet sebzettség vezérelt életet. Hát hogyne élhetne! Mitől lenne bármi ilyesmi oltalom, vagy menedék? Azt mondta ez a lélektani szakember, neves lélektani szakember, azt mondta a halála előtt nem sokkal „Hát, tudod, úgy tudom elképzelni a halált, hogy jön a halál angyala, s úgy egyet lehet kérdezni, akkor én a halál angyalától azt kérdezném, hogy: Hát ez meg mi volt?” Tehát hogy valaki így megy el, lélektani szakember, hogy ez az utolsó mondata, amit még föltesz. „Hát ez meg mi volt?” Az „Ez meg mi volt?” az mire vonatkozik? Az életre. Hát szívfacsaró, na. Főleg így Adventben, Karácsony előtt? Na már! (09:15)

A sötétben el lehet veszni. Bekajálhat bennünket valami oroszlán, medve, sárkány. Eltévedünk, elpusztulunk. Háhh! Na de miért? Miért kéne, hogy így legyen? Lehetséges a sebzettségünkre választ adni. Akkor élhetünk teljesség vezérelt életet, ami azt jelenti, hogy már tudjuk, hogy éppenséggel lehet, hogy sosem gyógyulunk meg. De mármost nem is problémázunk ezen. És akkor itt jön egy gyönyörű fölismerésünk. (Mindjárt mondom, ez már egy következő pont.) (09:50)

A gyönyörű fölismerés pedig az, áhá! Tehát tulajdonképpen alkalmatlanul is alkalmas vagyok az életre. Hogy nem kell alkalmassá válnom ahhoz, hogy élhessek. Hogy alkalmatlanul is lehet élni, ez nagyon nagy dolog. Tehát nézzétek meg, ahogy… Mégis csak, Advent. Ma neves vallási személyiségeket is megidézek. Jézus elkezdi a nyilvános működését, mondja Péternek „Te, Péter ide figyelj! Vesd ki a hálót, dogunk halat. – Hát uram, ne már!” Nem azért, mert fáradt, meg nincs kedve dolgozni, hanem mert nappal ilyet nem csinálunk. Mert meleg van, ezért a halak lemennek a mélyre, mert ott hűvös van és több az oxigén. Tehát nappal nem halászik értelmes ember, de Jézus azt mondja, hogy gyerünk halásszunk. Fognak rengeteg halat, és mit mond Péter? „Jaj uram, hát menj el tőlem, én bűnös ember vagyok!” Ugye alkalmatlan ember vagyok. Jaj, hát csak, csak hát mi… nem ülhetünk egy csónakban. Hát te, aki fényes verő nappal is tudsz halat fogni, én meg, aki éjszaka sem fogtam. Mert így jön haza, így jön vissza, hogy „Hát de mi nem ülhetünk egy hajóba. Te alkalmas vagy az életre, én nem. Te jól csinálod a dolgaid, én meg hát látod, még a halászás is.” És Jézus erre azt mondja „Péter, te emberhalász leszel.” Ez azt jelenti, hogy alkalmatlanul is alkalmas az életre. (11:30)

Nem kell addig várni arra, hogy nekilássunk az életnek és teljességvezérelten éljünk, míg a listánkat, az összes tételt ki nem pipáltuk, hogy ez is megy, meg az is megy. Ez benne a jó. Tehát nem úgy megy az élet, hogy mikor már mindent tudunk, akkor nekilátunk, hanem az menet közben jön. Jaj, hát azért ez olyan jó. Tehát valaki azt mondja „Jaj, hát nem merek megházasodni, mert hát hogy lesz majd.” De most nem kell tudni azt, ami majd lesz, nem kell rá fölkészülni, nem kell. A majdhoz lévő erővel, nem kell rendelkezni. (Ez tök jó.) Tehát egy 5 év múlva meglévő nehézséget nem kell tudni még bírni. (Tök jó.) És így történik az, hogy tehát a kulcs, hogy amikor sötét van, elveszünk-e és akkor sebzettség motivált, vezérelt lesz-e az élet, vagy teljesség vezérelt. Ilyenkor ismerjük ezt föl, hogy alkalmatlanul is alkalmas vagyok az életre. (12:30)

4. A belső fény

Akkor megjelenik egy fény, belső fény. Belső fény, ez fontos. Azért fontos, mert a családból külső fényt kaptunk. A szüleink megvilágították nekünk az életet és megnevezték a dolgokat. „Ferikém vigyázz, veszélyes. Az almás pite szúr. Ferikém arra mehetsz, ott nincsen semmi nehézség.” Persze ott szakadék volt, de mindegy, azt ők nem tudták. Ők is csak könyvből ismerték. De… tehát a szüleink világították meg az életet. Amikor elmegyünk a sötétbe, egyszer csak a belső fény kezd kialakulni, kimunkálódni. (13:15)

Az is gyönyörű, hogy sötétségre van szükségünk, hogy ezt a belső fényt, a magunk belső fényét fölfedezzük. Világosban nem is látnánk. Erről beszéltem múlt alkalommal, hogy a legnagyobb bajban egyszer csak föl tudunk kiáltani és azt tudjuk mondani, hogy „Élni akarok!” Egy kedves ismerősöm adott nekem egy verses kötetet, és azt mondja „Te Feri, én öngyilkosságot követtem el, több mint fél éven keresztül voltam a kórházban, sok hónapot töltöttem intenzív osztályon, tizenvalahány műtét. Én mielőtt nem tettem meg, nem tudtam, hogy az életemnek van értelme. Most, hogy több darabból vagyok összerakva, és egy életre hordom minden testrészemen szinte annak a nyomát, amit tettem, most tudom, hogy van. Most tudom.” Hogy ott, a legnagyobb sötétségben látható meg az a fény, ezt nevezem belső fénynek. (14:15)

Nyilván ez a belső fény lényegét illetően Isten fényének megfelel. Áh! Ugye, a legmélyebb vágyaink egybeesnek Isten akaratával. Ezt a gondolatot morzsolgathatjátok Adventben. De erről is beszéltünk, ezt nem akarom mármost tovább ragozni. A legmélyebbek. Tehát éppen a sötétségben jön a fény, a legnagyobb bajban rájövök, hogy miért akarok élni, vagy hogy egyáltalán élni akarok. Hogy most már mindegy, hogy hogyan, de élni akarok. (14:45)

Kedves ismerősöm, elhagyta őt a férje, de egy jó úszó volt, és akkor ment, a Balatonban úszott. Egyszer csak elfogta őt egy... Na ez a sötét, ugye jön a sötét. Megsebződött, ahogy elhagyta őt a férje – ez az életre szóló seb. Úszott a Balatonban az elhagyás után 3-4 héttel, s egyszer csak a sötét eluralkodott rajta. Azt mondja „Beúszok olyan mélyre, olyan mélyen beúszok, hogy már ne tudjak visszajönni.” Ugye ez, amikor a sötétség és a sebzettség vezérel. Úszott és úszott, és addig, hogy „Ez a legegyszerűbb, mert csak megyek előre, megyek előre, és vissza meg már nem fogok tudni jutni.” Tulajdonképpen ez nem is öngyilkosság. Én csak úszok, csak nem fogok visszaérni. Azért úgy nézelődött jobbra-balra, hogy megy, nem tudom én, Badacsony mellett el, meg Zamárdi meg akármi, és úgy egyszer csak, ahogy úgy körbenézett, úgy jött egy… ez a picike fény. A pici fény az így szólt, hogy „Ha továbbmegyek, tényleg nem jövök ki.” Tehát hogy most vagyok azon a pillanaton innen, na innen még vissza tudok jönni. De most csinálok még három karcsapást, onnan már nem jövök vissza. Amikor elért pont arra a pontra, hogy „Innen már nem fogok tudni visszajönni.”, akkor volt ereje visszafordulni. És attól kezdve döntötte el, hogy élni fog. (16:25)

Nem kívánom senkinek ezt az istenkísértést, vagy hogy hívjuk, elég ijesztő. Ez azt jelenti, hogy a sötét elkezdte őt a markába kaparintani. Egyszer csak ott a sötétnek, ott… ott jön a fény. „Élni akarok!” Mi a vágyam? Mi a legmélyebb vágyam? És hogy mi a reményem? Ezek ott föl tudnak táródni. Hogyha megbecsüljük azt, amit a sötétben megláttunk, a pici fényt, akkor el tudjuk kezdeni rátenni az életünket. Ráadásul, ráadásul annál a fénynél, azt elkezdjük megbecsülni, kezdjük a dolgokat megkülönböztetni. (17:05)

5. Megkülönböztetés

Ennél a fénynél már látjuk, hogy az kell, az meg nem. Fontos, nem fontos. Fontos, lényeges. Fontos, sürgős. Lényeges, sürgős. Tudunk… És a fénynél, ahogyan azt becsüljük, az életnek a titkát kezdjük megsejteni. Nem értjük az élet titkát, csak fölfogjuk. Nem kell érteni az élet titkát, hanem csak élni, élni vele. Fölismerjük, hogy „Na ez itt az élet, ez itt az életnek valami csodálatos titka.” Már nem akarjuk érteni, hogy köszönjük szépen. Ha valaki abból él, akkor ő akarja érteni. Tehát Szent-Györgyi Albert azt mondta, az egész munkásságom abból áll, hogy egyik tudományágból mentem a másikba, mert az élet titka érdekelt. Akkor biológia, biokémia, kémia, biofizika, nem t’om, ezeket ti biztos jobban értitek, nem t’om. És ment az élete, azt mondta „Mindig, mikor már ott voltam, hogy megragadtam az életet, akkor kicsúszott a kezem közül.” Ezt ő nyilatkozta. „Mindig, amikor már ott voltam, akkor át kellett mennem egy másik tudományágba, mert úgy tűnt, hogy ott az élet titka.” Végül onnan is kicsúszott. Erre mondtam azt, ha valaki ebből él, hát akkor kutatgassa, de úgy nekünk, hétköznapi embereknek nem kell érteni, csak elég, ha éljük, ha fölismerjük a fénynél, na ez itt az élet titka. (18:25)

Az igazságainkkal szembeni igazságok igazsága

Mi történik, milyen… Elkezdünk a titokkal együtt élni és megkülönböztetni, és nagyon fontos fölismeréseink lesznek, ami alapján már fogunk tudni élni. Például rácsodálkozunk az addigi igazságaink hamisságára, egyoldalúságára, és rádöbbenünk az igazságainkkal szembeni igazságok igazságára. Ez durva volt? Ez durva volt. Nem vagytok így öltözve. Tehát rádöbbenünk az eddigi igazságainkkal szembeni igazságok igazságára. Mondok erről egy élményemet. (19:10)

Lelkes 30 éves voltam. (Jaj, de rég volt! Jaj, te se emlékszel rá! Olyan érdekes ez. De te okos vagy, mert te nem fogsz elolvadni. Hmm.) Lelkes 30 évesen nagyon fontos volt számomra a személy és a személyesség. Hevülten tartottam valami előadást a személyiségfejlődésnek a személy, a személyközpontú megközelítéséről, és nagyon úgy éreztem, hogy ez most… ez, ez oda volt rakva. Akkor egy öreg pszichológus hölgy, egyetemi tanár – nagyon kedvesen egyébként – nagyon kedvesen, valódi érdeklődéssel egy igazi kérdést tett föl. Azt mondja, hogy „Hát ez jó volt, ez nagyon tetszik, érdemes volt magát meghívni, de… Az életem során volt két olyan személy, akiket nagyon utáltam, nagyon utáltam őket. Ilyen és olyan okoknál fogva, ez nem is érdekes. De amit képviseltek, azok a személytelen értékek, azok nagyon fontosak voltak számomra, és beépítettem őket az életembe. Hogy tegyük össze azt a tapasztalatomat, hogy utálom a személyt, de az értékére rácsodálkozom, sőt be is emelem az életembe azzal, amit ön eddig mondott, hogy a személyességen mennyi múlik? – Hát ööö-mmm. Tööö-blööö-blööö.” Tehát körülbelül ennyi jutott, így tööö-blööö-blööö. S akkor mi történt? Egy értékkel szembeni értékre egyszer csak fölnyílt a szemem. Tehát hogy akkor a személyesség is érték, és a személytelenség is érték. Milyen nagy dolog, hogy valakit utálok, de az értéket, amit ő képvisel, azt képes vagyok beemelni és megbecsülni. Áhá. (21:30)

Tehát hogy egy értékkel szembeni értéknek az értékét is föl tudom fedezni. Emlékeztek, úgy beszéltünk erről két évvel ezelőtt, vagy másfél, hogy a kiegészítő igazságok. Mármost nem az, hogy nekem van igazam, vagy neked, hanem hogy az én igazamat a te igazad kiegészíti. A kedves ismerőseim… de hát már ezt nem mondom el. Szóval, tudjátok, ahogy utazunk a vonaton. Hát, persze, hogy tudjátok. „Miért van az, hogy mindig a tied kell hogy az utolsó szó legyen? – Nem kell, nem kell.” Tehát az igazsággal szembeni igazságok igazságát fölfedezzük, és ettől valahogy elkezdünk normálisabbak is lenni. Ugye, már nem, nem… (22:25) Emlékeztek, a négy rabbi fölmegy a mennybe? Mi történik az egyikkel? Megszállott lesz. Amit meglátott kincset, annak a megszállottjává válik. Nem jó út. Éppen fordítva. Meglátok egy kincset, s ahogy egyre normálisabb vagyok, a belső fénynél azt tudom mondani, hogy az ellentétében is értékek vannak. Úgyhogy nyugi, nyugi, nem kell rögtön kardot rántani, hogy ez az egyetlen út. Oké. (22:55)

A szeretetem álságos volta

Mit fedezek föl még ennél a fénynél? Az addigi szeretetem álságos voltát. Prr! Ú, hogy addig azt gondoltam, szeretlek. Eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy én érted élek. Minden tiszteletem azoké az 50-60-70 éves édesanyáké, akik a 20-30 év kitartó, áldozatos anyai szeretetüknek az összes fonákságát merik megnézni. Az emberi teljesítmény, az óriási emberi teljesítmény. Ahogy járok itt-ott, és lehet kérdezni, az nehéz mert válaszolni meg nem tudok, tehát kicsit olyan, ugye ilyen beetetés szerű, de így szokták mondani, hogy lehet kérdezni. Hát kérdezni lehet, én nem mondtam semmi mást, csak hogy lehet kérdezni. Ez olyan, mint az üzenetrögzítő. „Itt hagyhatsz üzenetet.” Többet én nem mondtam, és a neve is stimmel, tehát üzenet rögzítő. Hát rögzíti az üzeneteket. Ugye a belső fénynél ezt is látjuk, ennyit mondtam, ez, ez. Tehát üzenetrögzítő, rögzíti az üzenetet. Szóval… (24:10)

Hogy a szeretetünk fonákját, álságát meglátjuk, és ahogy jövök-megyek, szinte nincs olyan előadás, ahol egy asszony ne kérdezné meg, hogy mit kezdjünk azokkal a fölismeréseinkkel, amelyben megláttuk, hogy valamit elrontottunk? És főleg mit kezdjünk azzal a teherrel, hogy nem csak azt látjuk, hogy elrontottunk valamit, hanem annak az összes következményét? Hogy akkor ezzel mit lehet tenni? Aki föltesz egy ilyen kérdést, ő ezt a belső fénynél teszi föl. Nagyon nagy teljesítmény egyáltalán ehhez a kérdéshez eljutni. Minden megbecsülésem azoké, akik ezt meg merik tenni. Anyukám is nagyot sóhajtott, azt mondta „Te Ferikém, néha azt gondolom, hogy mindent elrontottam.” Tulajdonképpen nem volt nehéz őt megvigasztalni. Mondtam neki, hogy „Hát egy-két dolgot nem.” Szóval a szeretetünk fonákságait meglátjuk. (25:20)

Bagdy Emőke professzor asszony. Hát azt de bírom! Már nem őt, most az „az” nem egy mutató névmás egy személyre vonatkozóan, hanem azt, hogy kiáll, és azt mondja… Nem akarom utánozni, csak hogy azt mondja, hogy „Hát annak idején én magam is a gyereknevelésben azt vallottam, hogy… Azóta az ellenkezőjét vallom. Azóta tudom, hogy érdemes a kenguruzást csinálni. Kötni ide, kötni oda, csak legyen közel. Most már tudom, hogy így van, mert kutatások is bebizonyították.” De hogy ki tud állni egy professzor asszony akárhány ember elé, és azt mondja „Igen, 20 évvel ezelőtt azt rosszul gondoltam. Kár, hogy rosszul gondoltam, de akkor is rosszul gondoltam. Még mondtam is.” Ez nagy emberi teljesítmény. Kiállni, és azt mondani „Igen, azt rosszul gondoltam. Most így gondolom…” és gyorsan elmondom, hogy… Tehát a valamikori szeretetünk fonákságait. (26:35)

Jaj, mikor szerelmes voltam, és hát nagy szerelemben voltam egy ifjú hölgy iránt, de én magam is ifjú voltam, és akkor egyszer csak ez az ifjú hölgy azt mondta, hogy „Hát, én azt hiszem, hogy mégse.” Na hát ez egy jó kis seb. Akkor emlékszem, hogy 1 nap szenvedés, 2 nap szenvedés, majd megbolondultam, jaaaaáááaaa, és hogy egyszer csak jött egy kérdés, hogy „Most miért fáj? – Azért, mert úgy szeretem őt… szeretem, s ő meg nem!” Igen, s akkor mi következik abból, hogy szeretem? Hát ha szeretem, akkor a javát akarom. Ha neki az a java, hogy nem én, hát akkor az a java. Ha én szeretem, akkor a javát akarom akkor is, ha az nem velem van, hát attól szeretet. Na de amikor erre rájöttem, 4 nap… uuueeeeggg, nem volt könnyű ezzel szembenézni. Hogy valakinek azt kívánjam, hogy ne velem, miközben én azt kívánom, hogy „Velem!” M-hmm-mmm! De hogy ebben a fölismerésben, ugye a sötétben, egyszer csak megjelent egy fény, ami csak a sötétben jelenik meg. Akkor fölismertem, hogy amit eddig szeretetnek mondtam, abban mennyi minden volt az, ami nem az. Az én szükségleteim, az én izé… Egész jól lettem tőle. Tehát szenvedtem és jól voltam. Ismerős ez? Szenvedtem, jól voltam, szenvedtem, jól voltam. (28:25)

Azt mondja erre a teológia, ezt a kifejezést használja, a jezsuita lelkiségben így van, hogy ez a vigasztalás. Tehát hogy tök nehéz, de ez a vigasztalás. Milyen érdekes, hogy a Szentléleknek a neve is a Vigasztaló. De ebben az összefüggésben nyer szép értelmet ez a kifejezés, hogy Vigasztaló. Tehát nem az az értelme, hogy sírni kell állandóan, hanem hogy amikor a legjobban sírsz, akkor van vigasztalás. Akkor valami megmutatja magát az élet titkából, ami addig nem volt látható. Tehát a második nagy fölismerés, rádöbbenek arra, hogy a szeretetemben mennyi-mennyi minden más is volt, és ettől elkezdek tisztulni, elkezdek normálisabb lenni tőle. (Aztán!) (29:15)

Mi az, amit éltetni érdemes, és mi az, amit hagyni kell elpusztulni?

Van még itt néhány fölismerés. Például – és ezt főleg nőknek mondom. Én úgy becsüllek benneteket. Néhány nappal ezelőtt meg még kifejezetten is. Tényleg. Azért, mert úgy… Miért is? Szombaton elmentem görög katolikus papnékhoz. Nagyon megtisztelő volt. Csomó papfeleség. Na, azért ezt elmondom nektek. Nem tudtam, hogy miért hívnak meg. Hát a témát tudtam, de hogy miért, és ezt ki akartam deríteni. Mégis csak. Kérdem tőlük „Pár mondatban, mielőtt belekezdenék, nekem fontos lenne, hogy miért pont engem hívtatok meg ti, papfeleségek lelki napra?” Jelentkezett az egyik hölgy. „Talán én mondanám. Azért, mert beszéltük, hogy ki is lehetne az, és végül úgy döntöttünk, hogy azért, mert te nem vagy normális – Ezt mondta. – és hogy nekünk lehet, hogy pont erre van szükségünk, egy nem normális papra, mert normális papot már annyit hallottunk.” Látjátok, az értékekkel szembeni értékek értéke föltárult előttük. Mert ugye a normalitás érték, és megfelelni a kis faluban, és megfelelni a kisvárosban, és tenni a dolgunkat, és segíteni a pap férjünknek – ez érték, ugye. De néha nem ezt csinálni? Az is. (31:00)

Tehát… s akkor ott nagyon, a női sors, hej-haj. Mondom, hogy mit lehet fölismerni. Nagyon nagy teljesítmény, főleg nőknek. Tudni azt, hogy mi az, amit éltetni érdemes, és mi az, amit engedni kell, hogy elpusztuljon. Ez a nőknek a nagy műve. Azt éltetem, amit érdemes, és engedem, hogy haljon meg, aminek el kell pusztulnia. Ez a női életnek valami döbbenetes nagy teljesítménye. Mert azt látom, és ezért volt bennem nagy együttérzés, hogy sokszor olyasmit is éltetni akartok, amit hagyni kellene elpusztulni. De ott is szeretgettek, ott is óvjátok, ott is, ott is, jaj, ne bántsuk meg, ott is, ne mondjuk ki. Jaj, ne, azért még ott is… és akkor… Hogy ott nem kell. Hogy az a nagy teljesítmény. (32:10)

De hát a másik véglet is lehet. Egy nő, aki kibírhatatlan lesz. Mindenhova a halálnak a sötétjét viszi. „Ez milyen, meg az milyen, meg öeee, eee…” Rettenetes! Ugye, ahogy nők tudnak másokat szidalmazni. „Ez se jó, az se jó.” Kifolytják a férjeidből az életet. Van ilyen. (Elnézést.) Van ilyen. (Nem, hát nem, ez csak véletlen volt. Hát tényleg, hát most mit… Szóval, szóval.) Egy nőtől tudja… és ez a másik része, micsoda nagy dolog, azt tudja. Például konkrétan ez mit jelent? Megismerkedek egy férfivel, s ha ez a belső fény megvan, azt mondom, mert most nem akarok nagyon demonstrálni, azt mondom, hogy „Ezt a kapcsolatot veszni kell hagyni, ez nem az. Van benne ez is, az is, sok minden van benne, csak éppen nem az. Egy másik kapcsolat lehet, hogy nagyobb kihívás, lehet, hogy nagyobb nehézség, lehet… szóval ez az, ezt éltetjük. (33:20)

Mennyi, mennyi fiatal nőt lehet látni, hogy nem tudja, hogy azt engedni kell, hogy pusztuljon már el. Nem a személyről beszélek, hát… „Feri atya mondta, hogy menjek oda Józsihoz és mondjam, most már pusztulj el. Ez az adventi jókívánságom.” De most amit elmondtam, ebből a… egy ilyen nagyon nagy együttérzésből jött, vagy megérzésből, ahogy ezeknek a papfeleségeknek a sorsa, hogy szinte tarthatatlan az életük, ha ezt nem tanulják meg. Ugye irgalmatlan mennyiségű elvárás van. „Ilyen legyen a papfeleség, ilyen legyen a papfeleség összes gyereke, ilyen legyen maga a pap is, az is… legyen mindig rajta tiszta ing, meg nem t’om mi legyen rajta mindig. Hát annyi elvárás, hogy őrület, és közben a női természetnek meg az a gondoskodó, hogy Igen, na, hogy jóban lenni. Hát akiben benn van ez, hogy éltetni tudni valamit, hát beleőrül ebbe, ha nem tudja, hogy valamire azt mondja „Ezt meg hagyjuk, hadd dögöljön meg.” Hát így van, hát Karácsonykor. Karácsonykor, amikor leülsz, iszol egy teát, azt mondod: „Ezen a Karácsonyon nem lesz ablakpucolás. Ott dögöljön meg az összes ablak, ahol van.” (taps) (35:10)

Szóval nagyon-nagyon nagy teljesítmény. De a fénynél meg tudjuk akkor mondani, hogy mi éljen és mi pusztuljon. És bírjuk annak a terhét, hogy látjuk, hogy pusztul. Ezt sok nő nem bírja. Nem bírja elviselni annak az érzelmi terhét, fájdalmát, hogy pusztul. Ettől ő maga pusztul bele. Jó, nem is akarom ezt tovább. (Belenézek a jegyzetembe, mert kis betűkkel mindenféléket leírtam. Áhá. Aztán.) (35:45)

A kapcsolatainkban kivel törődünk?

Mi az, amit ilyenkor meglátunk? Azt, hogy a kapcsolatainkban eddig milyen hihetetlenül szinte semmi mással nem törődtünk – sarkos vagyok – mint magunkkal. Hogy bárkivel találkoztam, tulajdonképpen kimondatlanul mit tettem? Magammal akartam foglalkozni, de téged használtalak. Magammal akartam foglalkozni. Veled beszéltem, de magammal akartam törődni. Hiába veled találkoztam, magammal akartam foglalkozni, magammal akartam találkozni. Ezért, mikor beszéltem, éreztem, reagáltam, szinte minden mögött az volt, hogy téged használlak arra, hogy magammal találkozzam. Ez azért is lehetséges, mert ez jó értelemben pontosan így van. Tehát egy mély emberi kapcsolatban agy szeretetteljes tükörben a másik tekintetében megláthatom magam. Ezért igazán azok a kapcsolataink, igazán azok értékesek, amelyekben a másik valaki nem magával akar találkozni, mikor beszélgetünk, hanem lát engem, és rám reagál. Kevés ilyen emberi kapcsolat van. Nem a felszínre reagál, nem valami témára, nem valami öntyöm-pöntyömre – rám. Óriási nagy teljesítmény. Beszélgetni valakivel és rá reagálni. (37:25)

Tehát amit ilyenkor fölismerünk, hogy milyen döbbenetes módon magunkat kerestük, és magunkat akartuk megtalálni egy másik emberben, s egy másik emberen keresztül. Ez a fölismerés is rettenetesen fájdalmas tud lenni, és sok józanságot hoz. (Oké. Hej-haj!) (37:55)

„Nincs is más választásom.”

Akkor erről beszéltem még, illetve erről még nem, hogy még egy dolgot fölismerünk, hogy milyen sokszor – nem is hogy gondoltuk – éltük azt meg, hogy nincs is más választásom. Mindig amikor oda jutottam, hogy úgy éltem meg… Ez fontos. Nem úgy gondoltam, úgy éltem meg, hogy most muszáj, most muszáj itt megfelelni, most muszáj azt mondani, most muszáj így csinálni, most muszáj oda menni – akkor tulajdonképpen nem voltam elég szabad. Mindig, amikor úgy éltem meg, hogy nincs más választásom, az a szabadságom hiányáról szólt, abból nehezen születtek jó döntések. Ezért óriási dolog. Ülök a sötétben például, csak egy pici fény van, ezt kéne csinálni, azt kéne csinálni, itt megfelelni, ott teljesíteni, amott, és azt mondom, hogy várunk még egy kicsit. Még hadd jöjjön meg az a szabadságom, ami alapján azt tudom mondani, hogy igen vagy nem. Próbáljátok ki! (39:15)

Aki ezt nem próbálta még ki… Kérnek tőletek valamit, és csak úgy, jóleső érzésből, adventi feladat, mondjátok azt, hogy „Hadd aludjak rá egyet!” Próbáld ki milyen az, amikor időt adsz magadnak. Ez egy nagyon jó gyakorlat. Ne döntsél úgy, próbáld ki, hogy mi az, amikor nem döntesz úgy, hogy úgy érzed „Jaj, most erre ezt kell csinálni. Jaj, most erre azt kell mondani.” – „Erre még alszom egyet, és holnap fölhívlak.” Az alvászavar nem az én bűnöm lesz. Könnyen el tudom képzelni, hogy valakiben csak a feszültség fog fokozódni. Na, akkor azzal kell valamit kezdeni. (Jó, jó, jó. Lassan befejezem ezt.) (40:10)

Eljutunk még oda, hogy olyan természetesen – ezt a mondatot mondtam, léptem el az előbb – egyre személyesebb életet tudunk élni, hiszen megszülettünk már magunk számára is, de az élet egyre kevésbé szól rólunk. Hogy ezzel nagyon jól megvagyunk. Nem kell, hogy rólunk szóljon, és közben egyre személyesebb. (Na, ennyit erről. És akkor…! Nézzünk egy új sémát! Hehe! H-hm! Itt van. Már kimondva is szörnyű…) (40:50)

Sérülékenység veszélyeztetettség séma

Sérülékenység, veszélyeztetettség. Azért is, mert néhány napunk van a világvégéig. Tehát most ez egy fölkészülés is erre a nehéz időszakra, mert most össze fog torlódni sok fontos esemény. Tehát 21-e világvége, 24 szenteste, 25 Karácsony, s akkor… tehát ez így sok, kétség kívül. Arra gondoltam, hogy ezért némi segítséget próbálok nyújtani, s ez a séma pont erről szól. Veszélyeztetettség sérülékenység séma. (41:40)

A két kedvencemet hadd mondjam el erre vonatkozóan. Az egyik. Megkérdeztek egy idős hölgyet „Hogy készül a világvégére?” Azt mondta „Már tele van a spájz.” Hát a világvége után azért lehet, hogy nehezebben mennek majd a dolgok, és egy bölcs asszony erre időben fölkészül. De nem ez a kedvencem. De ebből is látszik, hogy például egy séma, hogy mennyire irracionális visz bennünket. Ugye, hogy a sémák irracionális világba visznek minket. Majd a hátteréről úgyis akarok beszélni. A kedvencem nem ez. A kedvencem az, hogy állítólag, de nem tudom, hát ki tudja azt, állítólag a jövendölések szerint egyetlen hegyen lehet majd túlélni azt, ami december 21-én vár ránk. Na azt a hegyet az önkormányzat lezárta. Hát ez olyan, mintha Örkény István írta volna meg. Képzeljétek el, hogy ott van egy nagy tábla, ott áll nem t’om én néhány kutya, és akkor oda van írva, hogy „A hegy a világvége miatt lezárva. Nyitás: a világvége utáni első munkanap.” Hát hogy ne legyen ott őrület. De most hogyha, de most ha belegondolok abba, hogy tényleg lesz vége a világnak, most képzeljük el, hogy tényleg vége lesz a világnak, hát nem abszurdum, hogy az egyetlen helyet valakik lezárják, ahol túl lehetne élni? Na jó. (43:15)

Cselekvési formák a sémában

Szóval, hát ez… veszélyeztetettség séma. Nézzük meg, hogy mi az a három cselekvési forma, amit ha valaki ebben él, akkor ezt fogja előszeretettel tenni, hogyha sebzettség vezérelten él.

1. Belemenni a séma logikájába

Kedves ismerősöm jut eszébe (Eszébe? Atyának eszébe jutott a kedvenc ismerőse.) eszembe. Egyszer kérdeztem tőle „Te, nem jössz el egyszer csak úgy, csak úgy? – Azt nem lehet, mert este 9-kor van a hosszú híradó. – Hát 10-kor is van, meg 11-kor. – Azok nem olyan hosszúak. Nem, a hosszú az 9-kor van.” Kiderült, hogy újból és újból ugyanazokat a híreket meghallgatja, de egy nap meghallgatja hatszor ugyanazokat a híreket, és mindig hihetetlenül kihegyezetten arra, hogy van-e valami új baj, amiről eddig nem tudott. Ezeket szívja magába, hogy mi minden baj van. De hogy – ez egy séma – ettől egyáltalán nem szabad, hanem teljességgel vezérli őt az, hogy baj van, baj van, és ennek keresi az összes tárgyát, amire a belső séma kivetülhet. Hogy nahát persze, hogy baj van, hát… (Ez az egyik. Másik.) (45:00)

2. Beszűkíteni az életet, önkéntes száműzetésbe vonulni

Azt mondja, hogyha ilyen nagy baj van, akkor szűkítsük be az életet. Készítsünk magunknak egy olyan világot, ahol a leginkább meg tudjuk magunkat óvni és védelmezni a teljesen kiszámíthatatlan jövendőbeli bajtól. Ezért mit csinál? Tulajdonképpen látni való, hogy itt is a sebzettség vezérel, önkéntes száműzetésbe vonul és döbbenetes módon korlátozza a saját életét. Nem megy ki, akár kényszercselekvései lesznek. Mert hát a baktériumoktól sem lehet az embernek nyugta. Tehát akkor sokszor kell kezet mosni, azok támadnak, mindenhol ott vannak, ez rettenetes. Ez a másik, tehát leszűkíteni az életet, hogy ne kelljen találkozni azzal a rengeteg fenyegetettséggel, és egy relatív biztonságos világot megpróbálni kialakítani. (Ez a másik. A harmadik…) (46:05)

3. Fütyülni erre az egészre

Vakmerőnek lenni, és azt mondani „Mit számít…!” De közben ő retteg és fél, csak megpróbálja ezt túlkompenzálni. (Na most itt három nagy dologról is lehetne beszélni.) (46:20)

1. Orvosi katasztrófák, pánikroham

Tehát „Szívinfarktust fogok kapni. Rákos leszek. Úgy végzem, mint anyám. A családunkban mindenki úgy végezte, mint az előtte lévők. Tehát én biztos be vagyok kódolva rákra.” Sokaktól hallok ilyet.

Pánikrohamot kapok, s azt élem meg, hogy meg fogok halni. A pánikroham is ide tartozik, erről szeretnék egy picit hosszabban, mert a felnőtt lakosságnak 5-10 százalékát érinti. Az nem kevés. Mondjuk 1 millió ember. Már érdemes akkor 10 percet róla beszélni. A pánikrohamban fizikai tüneteim vannak. De hát a sémában is mindig vannak fizikai állapotaim, tehát hevesség, szívdobogás, a pulzusszám megemelkedik, a vérnyomás fölszökik, a hideg verejték elönt, elkezdem kapkodva venni a levegőt, nagyon erős szorongást élek meg akár a gyomortájékon nagyon erősen, és, és… hozzákapcsolódik egy gondolat, hogy meg fogok halni. Hogy szívinfarktust fogok kapni, és meg fogok halni. Annyira erős fizikai tüneteim vannak, hogy egészen nyilvánvaló, ez annak a jele. Hát teljesen biztos, hát hideg veríték, érzem, hát hideg veríték… És mi történik a pánikrohamban? Van egy jó hírem is, nem t’om, azt még elmondom. Mi történik? Hogy egyre rosszabbul leszek. (48:25)

Tehát megvannak a fizikai tüneteim, a pánikroham tényleg derült égből érkezik, sokszor arra ébredsz, hogy pánikrohamod van. Vagy, illetve így mondanám, hogy valami történt. S akkor „H-hh, huhh!” Megjön a gondolat, hogy nagy baj van, és ettől kezdve, nem tudatosan, de sajátságosan, akaratlagosan elmélyíted a saját rosszullétedet. Elkezdesz koncentrálni a fizikai tüneteidre, de ahogyan azt mondod magadban, hogy nagy baj van, elkezdesz pánikba esni, ettől még szaporábban veszed a levegőt, nincs mélylégzés, és még rosszabbul leszel. Még jobban érzed, hogy már itt lüktet az összes pulzusod. Ez egészen odáig mehet, ugye egy klasszikus pánikroham lehet, hogy 20 perc alatt véget ér, de akinek volt, az bolondító, őrjítő. Az a tapasztalatom egyébként, hogy a legtöbb normális embernek ma már, a mi világunkban 1-2 pánikrohama volt. Csak nem ismétlődik meg, de volt már neki. (49:30) Az is történhet ilyenkor, hogy annyira komolynak éli meg a tüneteit, hogy megy is a kórházba. Szirénázó mentőautóval viszik be, kardiológia, intenzív… s kiderül, hogy semmi baja nincs. De nem hiszi el, hát az lehetetlen, hogy semmi bajom nincs, hát nézzen már meg! Halálfélelem. És hogyha az orvos azt mondja, hogy nem t’om „Vizitdíjat kifizette már? Itt van magánál a kis papír? – Hát de most döglök meg, ne szórakozzon velem, hogy a vizitdíjat kifizettem-e!” Tehát aki a pánikrohamot átélni, az halálfélelem, abban semmi mókás vagy vicces nincsen. Úgy rémisztő, ahogy van. Csak az egész nem igaz. (50:20)

Az 50-es, 60-as években az Egyesült Államokban egy közkeletű tévképzet élt, ez pedig az, hogy a pánikroham többé-kevésbé gyógyíthatatlan, legföljebb például Xanax-szal, nyugtatókkal, bizonyos antidepresszánsokkal a tünetek enyhíthetők. Tudjátok, hogy ez a hipotézis fenekestül megdőlt már? Ma azt lehet mondani, hogy a pánikroham az egyik legnagyszerűbb dolog, mert nagyjából 100%-os hatékonysággal gyógyul. (51:00)

Elmesélem nektek például a terápiának két elemét. Mert – mondom a hátteret – kiderült az, hogy a pánikrohamban magának a rohamnak az elmélyülése azért történik meg, mert te magad félreérted a szorongásodat. Azt gondolod, hogy meg fogsz halni. Ettől belépsz egy átkozott körbe, amitől egyre rosszabbul leszel, és természetesen teljesen rosszul értelmezed a fizikai tüneteidet. Hiszen – ez a másik jó hírem – pánikrohamba még senki sem halt bele. De akinek volt, mind azt gondolta, hogy bele fog halni. Tehát a pánikrohamnak nem tünete, hanem valóságos lényegi eleme, hogy azt gondolod, hogy bele fogsz halni és nem gondolod jól. Ezért hogyha azokat, akiknek volt pánikrohama, megtanítjuk arra, hogy amikor a tünetek kezdenek megjelenni, akkor vegyenek távolságot a fizikai állapotuktól és mondják azt, hogy „Semmi baj nincsen. Szorongok, fölment a vérnyomásom, mélyeket lélegzem.” Esetleg kiegészítésképpen megtanulhatsz relaxálni. Elkezdek relaxálni, mélyeket lélegezni, s a pánikroham nem mélyül el, és tünetmentesen 20-30-40 év, soha nem is jön elő. (52:30)

A kutatásokból kiderül, hogy pánikrohamot olyanoknál, ez a gondolattal megerősített kör nem volt tudatos, a pánikrohamról való beszélgetéssel is elő lehetett idézni pánikrohamot. Sőt, szavakat leírtak, ilyen, hogy „Szapora pulzus.” Azok, akik elolvasták ezt a „Szapora pulzus”-t, bizonyos százalékban pánikroham lett a vége. (53:00)

Mondanám még, hogy mi az, amit tesznek. Az egyik, fölteszik azt a kérdést, hogy „Tudja-e, hogy a szívével mi történik, ami alatt pánikrohamban van? – Hát tudom, hogy mi történik, mert egyre szaporábban ver. – És tudja-e, hogy a vérnyomásával mi történik? – Hát érzem, dgg-zzs-dgg, hát biztos nagyon magas. – Áhá, és mitől fél? – Hogy elájulok és meghalok.” Hát akkor ájulna el nagy valószínűséggel, ha leesne a vérnyomása. De magának nem leesik a vérnyomása, most meg is mérhetjük. Ennyi vérnyomással senki nem ájul el, de ön attól fél, hogy el fog ájulni.” Tehát a tüneteinket tévesen értelmezzük. A másik. Na, akinek van egy kicsi mersze. Ugye a gyógyulás, bemegyek a sötétbe. Azt kérik olyanoktól, akik szeretnének meggyógyulni, hogy mindenkinek adnak egy zacskót, és a zacskóba kell kilélegezni. Mi fog történni? Egy kicsit büdös lesz, de nem ez az érdekes, mert a saját szagát kell majd szagolnia. Amikor már alig van benne oxigén, akkor arra kérik őket, hogy ezt szívják be. Mi fog történni? Rosszul lesznek. Egyszer csak néhány perc alatt kiváltódik az a kezdő világ, ami számára a pánikrohamban ismerős. Akkor átváltják ezt a helyzetet „Lát… hát semmi, se… Most mit csináltunk? Szó sincs a meghalásról, eszméletvesztésről, pánikroham, ez egy pánikroham. Hát most kevés volt az oxigén, most állítottuk elő ezt a helyzetet. Hát mi csináltuk. Hát akkor vegyen mély levegőket! – Jé, ez ennyi volt?” (55:20) Szóval az derült ki, hogy a pánikroham 100%, majdnem 100%-ban gyógyul. Mert hogy a pánikrohamnak nem tünete, hanem az egyik lényege a saját fizikai, érzelmi állapotom félreértelmezése. Ez azért nagyon izgalmas, most az eddig elmondottakra vonatkozóan is, mert tulajdonképpen az összes sémában, emlékeztek, ezt mondtuk, mindig valamilyen fizikai állapotunk is van. A fizikai állapotainkat is mindig félreértelmezzük. Azt gondoljuk, hogy nagy baj van. Azt gondoljuk, hogy tényleg béna vagyok. Azt gondoljuk, hogy tényleg nem érek semmit, és a többi. Csak a pánikrohamnál ez hihetetlenül látványos, ahogyan a fizikai állapotomat félreértem. (56:15)
Történet egy pánikbetegről

Elmondanék egy történetet. Valakiről – mert szeretném ezt még most kiegészíteni. Egy asszony négyszer került be kórházba a kardiológiára. Mind a négyszer úgy gondolta, hogy meg fog halni. A négyből kétszer rohammentő vitte be, és egyébként az orvos is az első két alkalommal értágító gyógyszert írt föl neki. Azt mondja.

Az egyéni beszélgetéseket elkezdte hárítani az a valaki, akinek pánikrohamai voltak. Abban nagyon távolságtartó, nem tud és nem is akar magával foglalkozni. Nagyon meg kellett tapasztalnia, hogy akkor azt és annyit mond, amennyit jónak lát, hogy föl tudjon oldódni a segítő jelenlétében. Elsőként azt említi, 4 éves volt, amikor a szülei és a nála 3 évvel idősebb bátyja autóbalesetben meghaltak. Őt apai nagyanyjára hagyták szó szerint. Egyik vidéki városból érkeztek a fővárosi nagymama látogatására, majd a szülei és testvérei hazaindultak. Ő pedig még a nagymamánál maradt a sors fintorából örökre. – mondja a kliens. Szüleiről és testvéreiről éles emlékei vannak, s arról, hogy eleinte sokat hisztizett, ordított és toporzékolt, hogy haza akar menni. E fájdalmas emléktől a nagymama úgy igyekezett megvédeni, hogy soha nem vitte el a szülővárosába, még a temetésre sem. Iskolás korától aztán már a maga dolgával volt elfoglalva, ha csak tehette, nem emlékezett.

Élénk eszű, eleven gyerek volt, hangadó és vezéregyéniség. Erős volt a gimnáziumban, ami tanulás, karrier, az mindig siker volt csont nélkül – mondja. Bár mindig népszerű volt, barátságai nem igazán szövődtek. Idegenkedett a barátnőzéstől, a fiúkkal se szeretett kettesben maradni. (Hölgyről van szó.) Mindig mással, vagy többekkel ment bálba, buliba, a meghitt helyzeteket elkerülte. 18 évesen tervszerűen esett át az első szexuális tapasztaláson, ügyelve arra, hogy ne legyen folytatás. A házasságra a mai napig nem tudta rászánni magát, saját elmondása szerint irtózik az elköteleződéstől. A gyerekvállalás föl sem merül, végzése óta rengeteget, napi 10-14 órát dolgozik. Mintegy véletlen rákérdezéssel derül ki, hogy a nagymamája másfél éve, 78 évesen hirtelen meghalt. Nem betegeskedett, csak este lefeküdt és reggel nem kelt föl – mondja a kliens. Egyébként a b kérdésre, hogy a nagymama elvesztése megviselte-e, türelmetlenül ezt válaszolja „Megviselt vagy se, az élet megy tovább, mit rágódjunk rajta.” Aztán közel 2 hét múlva ezt mondja „Tudja, gyerekkoromtól kísért egy homályos érzés, melyet csak most tudtam megfogalmazni, nem pontosan, de valahogy így, aki hozzám közel kerül, az meghal. A mamit is mindig féltettem ettől, aztán tessék.” (60:00)

Az irracionális gondolkodás volt egészen lenyűgöző. Ugye évtizedek teltek el, de amikor a nagymama meghal 80 évesen, akkor beteljesedik az, amit értelmezésül gondolt. A terapeuta így szól „Akkor a rosszulléteiben talán ez a félelem jelent meg. Hogy ez a hirtelen halál önnel is bármikor előfordulhat.” A kliens „Jaj, de gorombán mondja, csak így a képembe. – Bocsánat, nem akartam bántani, csak meg akartam nevezni a rettenetét. Persze nem maga bánt, hanem ez a dolog, ami szörnyű és beszélni se nagyon lehet róla.” Ez után tud mind jobban a belső világára figyelni. A fölvétele utáni 6. és 12. napon ügyeleti időben pánikrohama kezdődik. (60:55)

Ugye milyen érdekes, hogy amikor a kezelőorvosa van benn, akkor van pánikrohama. Mmm? Nehézségekkel, mellkasi nyomással, halálfélelemmel, de a szorongásoldó beadása után megoldódik. Három hét után megy először haza, de csak napközben, otthon aludni nem mer. A hétvégéket otthon tölti, szorongása többször fokozódik, két alkalommal roham is kezdődik, ilyenkor visszajön az osztályra. Biztonsága fokozatosan nő, a nyolcadik héten megy haza. Távozása után mintegy három hónapig vannak még szorongásos rohamai, 2-3 alkalommal pánik jelleggel, de ezeket már képes uralni. A gyógyszert 2 éven át szedi, 4 éve azonban gyógyszer nélkül tünetmentes. Távozása után másfél évig tartó pszichoterápia során átéli a veszteségeit, előbb nagyanyját, szüleit, és testvéreit is meggyászolja. Többször fölkeresi szülővárosát, megkeresi a házat, ahol a szüleivel lakott. Fölveszi a kapcsolatot rokonaival, akiket korábban nem ismert, helyreállítja a rokoni kapcsolatrendszert, amely 4 éves korában szakadt meg. A kórházból való távozása után 1 évvel összeházasodik az élettársával, munkáját kórházi kezelés sem töri meg. (62:20)

Aha, ez a kiegészítő igazság. Tehát néz… (Jaj, de veszélyes ez a világ! Jaj!) Tehát nézhetjük a pánikrohamot önmagában, s akkor azt mondhatjuk, tulajdonképpen egyszerű beavatkozásokkal tünetmentessé tehetjük magunkat. Nem kell gyógyszer se. De nézhetjük a pánikrohamot egy összefüggésnek, egy rendszernek a részeként, és akkor annak a hátterében fölismerhetünk sok mindent, ami indokolhatja azt, hogy neked van pánikrohamod, és a másiknak meg nincsen. Tehát nyilván nem véletlenszerűen éppen valakit ragad el a pánikroham és nem ragad el egy másik valakit. Tehát ilyen értelemben pedig mondhatjuk azt, hogy az az összefüggés,a minek a részeként jelenik meg a pánikroham, az lehet, hogy akár valami segítést is igényel. Akár pszichoterápiát, akár valami beszélgetést, gyógyulást. Akkor a pánikrohamra úgy tekintünk, mint valaminek a tünetére, egy rendszerszintű jelenségre. De nem föltétlenül kell így tekintenünk. Ha azt mondjuk, hogy nem akarunk a múltunkon dolgozni, csak szeretnénk a jövőben normálisan élni, akkor csak egy zacskóra van szükségünk. (63:55)

Tehát az első nagy csoport, hogy mitől van halálfélelmünk és rettegünk, és veszélyeztetettnek éljük mag magunkat, miközben ez irreális, orvosi katasztrófák. (64:10)

2. Érzelmi katasztrófák

Például: Csillagok háborúja. Abban mindenre van példa, csak a bölcs királyra nincs. „Ha meghal a feleségem, azt nem fogom túlélni, abba bele fogok dögleni. Ha megcsalsz, bele fogok dögleni.” Azt is mondhatjuk „Ha megcsalsz, bele fogok őrülni. Ha elhagysz, meg fogok zavarodni.” Ez is ide tartozik. Sérülékenység, veszélyeztetettség. „Ha most kimész, meg fogok őrülni.” Ezt nevezhetjük érzelmi katasztrófának. (65:05)

Az érzelmi katasztrófától való félelem lehet az is, hogy „Hogyha egyszer elkezdenél kiabálni, nem tudnám, mi lenne.” A kontrollvesztéstől való félelem. Nagyon sokan az egész belső érzelmi világukat rettenetes módon korlátozzák, mert van bennük egy egyre tudatosuló félelem, hogyha valamit úgy belülről megengednek, hogy jöjjön, az olyan kontrollvesztéssel fog járni, amibe akár meg is őrülhetnek, teljesen ki fog csúszni a lábuk alól a talaj. Míg egy másik ember ugyanannak az érzelemnek a megnyilvánulását minden további nélkül megteszi, és nem, a Föld köszöni szépen, ott van alatta. Tehát az érzelmi katasztrófától való félelem, hogyha azt valóságnak vesszük, látjátok, máris nagyon könnyen elképzelhető, hogy egy nagyon szűk világot teremt számunkra. (66:10) Akkor haragudni sem lehet, önfeledtnek se lehet lenni, még táncolni se lehet. Nem, hát nem lehet nekiállni. Egyszer csak… Tudjátok, de jókat táncoltunk Baján! Hát az de jó volt! És főleg a táncban meg lehet azt tenni, tudjátok, a legtöbb ember úgy táncol, egy nagyon ősi dolog, hogy akármennyire is kalimpál a kezével, mint én, mi az, ami a lehető legkevesebbet mozog? A fej. Miért? Félünk a kontrollvesztéstől. De kezdj el úgy táncolni, hogy a fejednek nem hagyod a nyugtát, nem engeded meg, hogy egy fix ponton legyen. Könnyen előidézhető egy olyan fizikai állapot, amiben sokkal kevésbé vagy kontrollált. Ugye? Hát… na. (67:10)

Szilveszter, mozgasd a fejed. Igen, igen, tehát örülj neki, hogy a világvége után 9 nappal te… Nem a világnak lesz vége, nekem. Szóval, szóval… ma ilyen, mókázunk ezen, de hogy persze aki a kontrollvesztéstől fél, az ugyanolyan hihetetlen erős félelem, mint az attól való félelem, hogy a pánikrohamban meghalok. De az értelmezés, amit hozzá fűzök, az tévedés. Nem lesz semmi bajom. Ezért lehetséges az, tényleg így van, nem ugyanolyan mélységben vagy minőségben tudunk szerelmesek lenni. Mert aki nagyon fél a kontrollvesztéstől, ő kevésbé lesz szerelmes, ha csak a természet ezt át nem üti. De aki jól begyakorolta magát a kontrollálásba… De közben meg lehet egy vágyad, hogy „De miért? Hát én látom ezeket az amerikai filmeket, hát ott egész megbolondulnak. Kimennek, kézen fogva csúszkálnak a jégen, meg nem t’om, rózsákat vesznek, meg… Ezt hogy csinálják? De énvelem miért nincs ilyen?” Félelem a kontrollvesztéstől. A szerelemben ez könnyen megtörténik. Azt mondta egy családterapeuta: szerelemben, háborúban minden megengedett. Nana! De ezt mondta. (68:50)

Emlékeztek, a szerelmes az, a szerelmes archetípus bennünk az, aki átlépi a határokat. De az igazi szerelmes mit tesz? Át meri lépni a határokat, először például a szülői ház küszöbét. Az az első nagy határ, nem az, hogy szerelembe esek. Hát a szülői… De utána vállalja a következményeket. Az a szerelmes. Átlépem a határt, s utána vállalom, ami azzal jár, hogy átléptem a határt. Mert ha csak át tudom lépni a határt, de nem vállalom a határátlépés következményét, akkor házasságszédelgő vagyok, vagy egy… na. (Ez volt tehát… orvosi katasztrófa, érzelmi katasztrófa. A harmadik nagy… háhá, itt van a témánk.) (69:40)

3. Külső katasztrófától való félelem

Amióta tudjuk, hogy meteorok jönnek-mennek a világűrben, egyre nehezebbé vált egyesek sorsa. A csillagászok elmondták, hogy semmi biztosítékunk nincs, hogy ne jöjjön egy meteor. Sőt, az a valószínű, hogy jön, mert jönnek-mennek, mi pedig útban vagyunk. Tehát a természeti katasztrófától való félelem. Két mondat. Ismeritek azt? Na, tessék.

Találós kérdés a végére. A félelem kopogtatott, a bizalom nyitotta ki az ajtót, és… Hogy fejeznétek be? Tehát: A félelem kopogtatott, a bizalom nyitotta ki az ajtót, és… Na, azért csak tudtam valamit mondani! Még egyszer: A félelem kopogtatott az ajtón, a bizalom nyitotta ki az ajtót, és… a bátorság lépett be. Ez, ez szép. Nem így van, de szép. Ez egy jó variáns. Az igazság igazsággal szembeni igazságát fölismerjük. Ez szép. A témánk adja a kulcsot a válaszra. Tehát ez nem csak így ide jött, mert benne van az a szó, hogy félelem. Hogy? Jaj, hát ez kedves, ez édes. Jaj, ez kedves. A félelem kopogtatott az ajtón, a bizalom nyitotta ki és beleesett a szakadékba. Ez a… a másik irányba indulj! Na, most kiderül, hiába beszélek nektek. Na? Kezet fogtak. De kivel? Áhá! A félelem a bizalommal kezet fogott. Ez jó, ez egy jó kép. De hát nem, nem, nem. Hogy? Ja, a kockázat lépett be. Barátaim! Álmodjatok nagyobbat! A legkomolyabban. Komolyan, nem, nem… Gondoljátok, hogy nem lesz december 21-én világvége, ez segít a megoldásban. Hogy? Az élet, a remény. Igen, ez… de ez túl szép. Igen, most csak úgy, vagy hogy? Nem, tehát most csak a realitásnál vagyunk. Hogy? Jaj, ez jó. Tehát a félelem kopogtatott az ajtón, a bizalom nyitotta ki, és egy másik ajtó volt ott. Így kimondva már nem annyira tuti, ugye? Még úgy ötletnek jó volt, csak úgy… Nem csodálom, hogy nem találjátok ki, hát nem, nem figyeltetek rám. Tehát akkor láttam, hogy révedtek, meg minden. Azon gondolkodtok, kinek milyen ajándékot vegyetek, meg ilyen… Nem voltam ma megelégedve veletek. Még valakinek? Ha hátra megyek? András, te, igen? Nem, nem. Hát elmondom. Ja, a félelem elmenekült. Még mindig nem álmodtál elég nagyot. Ja, ja, ez jó, ez kedves. Akkor: Jézus, Isten, szeretet – melyik? Ugye ezek a tuti válaszaim, de nem. Tehát úgy van, úgy van, úgy van, hogy:

A félelem kopogtatott az ajtón, a bizalom nyitotta ki, és kint nem volt senki.

Na, akkor itt a vége, fuss el véle. Nagyon köszönöm a figyelmeteket. (taps) (74:50)
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás