Lk 3,10-18 - Advent 3. Vasárnapja (C év)
2012.12.16.
Olvasmány (Szof 3,14-18a)
Zengedezzél, Sion leánya, ujjongj Izrael; örvendezzél és vigadj teljes szívvel, Jeruzsálem leánya! Az Úr megsemmisítette ítéletedet, eltávolította ellenségeidet; Izrael királya, az Úr, közötted van, nem kell többé félned semmi bajtól. Azon a napon, majd ezt mondják Jeruzsálemnek: ,,Ne félj! Sion, ne lankadjon el kezed! Az Úr, a te Istened, közötted van, erős ő és megszabadít. örvendezik majd feletted örömmel, újjáéleszt szeretetével, és ujjongva vigad fölötted, mintha ünnepet ülne.' ,,Elfordítom felőled a balsorsot, hogy többé ne legyen gyalázatod miatta.Szentlecke (Fil 4,4-7)
Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! Ismerje meg mindenki a ti szelídségeteket! Az Úr közel van! Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé! Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.Evangélium (Lk 3,10-18)
Ekkor megkérdezte őt a tömeg: ,,Mit cselekedjünk tehát?' Ő ezt felelte nekik: ,,Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.' Odajöttek a vámosok is, hogy megkeresztelkedjenek, és megkérdezték tőle: ,,Mester! Mit cselekedjünk?' Ő ezt válaszolta nekik: ,,Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek.' Megkérdezték őt a katonák is: ,,Hát mi mit cselekedjünk?' Azt mondta nekik: ,,Senkit se bántalmazzatok, ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal.' A nép pedig várakozott, és mindenki tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus. János így szólt mindnyájukhoz: ,,Én csak vízzel keresztellek titeket. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van, és megtisztítja szérűjét. A búzát összegyűjti a magtárjába, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.' Még sok egyébre is intette, tanította a népet.Szentbeszéd
A végső időkről 2000 évvel ezelőtt is sok mindent gondoltak és sokféleképpen várták. De éppenséggel nagyon nyilvánvaló volt a várakozás, abból a szempontból, hogy várták azt, hogy a végső idő elérkezzen, az idő beteljesedjék azáltal, hogy megjelenik és megérkezik a Messiás. Tehát az első gondolatunk nagyon röviden, ez: Milyen óriási nagy dolog, hogy már 2000 évvel ezelőtt is tartott ott a választott nép, tartott ott az emberiség, hogy ne egyszerűen csak a végső dolgokról gondolkodjon, hanem hogy azt személyessé tegye maga számára. Hogy összekapcsolódjék a végső időnek a várása, egy személlyel való találkozással. Az első gondolat tehát így szól: a végső idő számunkra egy személyes találkozásban fog végérvényesen kiteljesedni. Nem egyszerűen csak események és dolgok történnek majd, hanem találkozunk Valakivel. Aztán a második gondolat: Milyen elgondolkodtató az – biztos ti is halljátok a híreket – mi mindent tesznek azok, akik várják a világ végét, hogy hogyan mennek el különböző földrészeken, ahova csak lehet, különböző boltokba, hogyan vásárolnak tartós élelmiszert maguknak, hogyan vásárolnak gyertyát, és a többi. Éppenséggel Keresztelő János a másik irányba mutat. Mert, amikor nekilátok, hogy még konzerveket gyűjtsek, és még gyertyákat vásároljak, tulajdonképpen mi vezérel engem? Hát.., hogy énnekem legyen, és hogy veled mi van, az engem nem érdekel. Én hagy gyűjtsek be magamnak, ezt, azt, amazt, ki tudja, hogy nem lesz-e majd nekem arra szükségem. Ezzel szemben pedig, Keresztelő János, ugye látjátok, hogy éppen az ellenkező irányba mutat. Azt mondja, „Ha most van neked valamid, és itt vagyunk a végső napokban, a végső időben, hát éppenséggel – merthogy a végső napok vannak – add oda abból, amid van, a másiknak, hogy ha őneki nincsen.” Számomra nagyon elgondolkodtató, hogy Keresztelő János a másik irányba mutat. Hogy van egy ösztönös emberi természetünk: „Na, akkor még nekünk! Nem baj, ha tőled veszem el, a lényeg, hogy nekem legyen.” Ha igazán komolyan vennénk azt – egyébként a kereszténység 2000 év óta ezt hirdeti, hogy elérkezett a végső idő. Abban vagyunk. Abba születtünk meg. Abban élünk. Akkor az azt jelenti, hogy éppenséggel most van itt az alkalmas szent idő, hogy ha valakinek nincs, annak valamiképpen – és az életnek oly sok lehetősége, formája van – hogy annak adjunk. Ne pedig, hogy attól elvegyünk. Éppen azért, mert itt van a végső idő. Aztán a következő: Azt mondja a próféta, hogy „Ne minél többet magatoknak, hanem inkább, minél többet másoknak”. Milyen érdekes és elgondolkodtató az, hogy az üdvösségről kialakult egy nagyon - engedjétek meg, hogy ezt a kifejezést használjam - individuális elképzelésünk. Én, és az üdvösségem. Én, és az üdvözülésem. Én, és aztán majd Isten valahogy. És tulajdonképpen, ahogyan készülünk az üdvösségre, annyira individuálissá tettük a látásmódunkat, hogy igyekszünk valamiféle tökéletesedésre eljutni. És kit látunk a legnagyobb akadálynak ezen az úton? A másik embert. Tulajdonképpen a többiek zavarnak minket igazán. Mert, többé-kevésbé azt szoktuk mondani, egész rendes emberek lennénk, ha ti nem lennétek itt. Ha lépten-nyomon nem kellene belétek ütközni, akkor éppenséggel egész tisztességes, erényes emberként tudnék élni, de hát állandóan, és ráadásul a karácsonyi forgatag ezt csak megtetézi. Tehát, a harmadik gondolat így szól: Éppenséggel az üdvösségről alkotott gondolatunk nem csak hogy valami személyes felé visz el bennünket - találkozás Jézussal , az Istennel, a Megváltóval - nem csak arról van szó, hogy valamiképpen, amink van, próbáljuk elosztani, hanem arra is fölszólít bennünket, hogy az üdvösségről, a végső életünkről szóló elképzelésben kinyissuk a látásmódunkat és közösségi szemléletre jussunk. A Hitvallásban is elmondjuk, hisszük a szenteknek a közösségét. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egyesével iparkodunk és aztán pedig Isten minket üdvözít, mint egy szál valakit és aztán a többiek meg majd, esetleg, valahogy, úgy olyan oldallagosan, esetleg kapcsolódnak hozzánk a mennyországban. Isten az üdvösségről nem ezt az elképzelést nyújtotta át a kinyilatkoztatásban, hanem valamiképpen azt hirdette meg, hogy együtt. Nagyon személyesen, de együtt. Éppenséggel az üdvösség a kapcsolataink kibontakozását jelenti. A kapcsolat Istennel, a kapcsolat egymással, a kapcsolat önmagunkkal. Tehát az a fajta sajátos mód, ahogy látjuk, hogy majd mi tökéletesedünk, a többieket megpróbáljuk… egyesekre rászólunk, másokat megnevelünk, másoktól meg távolságot tartunk, hogy ne zavarjanak a tökéletességben. Ez eléggé ellentmond annak, ahogyan Isten elképzelte, hogyan érdemes az embernek üdvözülni. Tehát vagy együtt, vagy… Az üdvösség azt jelenti, hogy együtt. Együtt Istennel és együtt egymással. Tehát az üdvösségre törekvés nem valami egyéni életszentségre való törekvés, hanem, hogy hogyan tudunk együtt valamiképpen Isten világában egyre mélyebb gyökeret ereszteni, hogy aztán a lombjaink az égig jussanak el. Aztán a végső gondolatunk: Azt mondja, ott a katonákra vonatkozóan: elégedjetek meg. S milyen érdekes, hogy megint csak éppen ezek a napok azok, amikor nem elégszünk meg. Még ezt is, még azt is, még így, még úgy. Olyan nagyszerű dolog az, hogy Isten úgy teremtett meg bennünket, hogyha megtanulunk elégedettek lenni azzal, amink van, ráadásul elköteleződni amellett, amink van. Elégedettnek lenni a töredékessel. Elégedettnek lenni a gyarlóval. Vagyis, éppenséggel a szeretteinkkel. Elégedettnek lenni mindazzal, ami egyáltalán nem tökéletes, de oly nagyon emberi, mint éppen mi magunk. Mikor már tudunk elégedettek lenni egymással, a szó jó értelmében az élettel tudunk megelégedni, akkor, emellett ha elköteleződünk, egyszer csak megszületik bennünk valami: hálásak leszünk mindazért, amink van. Tudjátok, elképzeltem egy szentestét. S a szentestén körbeülünk és semmi új dolgot senki nem vásárol, hanem valóságosan, szimbolikusan egyszer csak körberakjuk azt a karácsonyfát, vagy akárcsak egy gallyat, vagy akárcsak egy gyertyát mindazzal, amink van. S egyesével ránézünk és egyesével megfogjuk és újból rácsodálkozunk és azt mondjuk: nahát! De szép az élet! Megelégedni, elköteleződni azok felé, akikkel megyünk együtt az üdvösség felé. És aztán megnyitni magunkat a hálára. Ha boldogok szeretnénk lenni, akkor éppenséggel Keresztelő János, amit mond, nem is csak az üdvösség útja, hanem a boldogságé is.Örökbe fogadta és lejegyezte: Király-Tóth Katalin