Olvasmány: Mik 5,1-4
De te, Efrata Betlehemje kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között; mégis
belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója, származása az
ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza. Ezért átadja őket annyi
ideig, amíg a vajúdó asszony szül, és testvéreiknek maradékai
visszatérnek Izrael fiaihoz. És ő majd odaáll, és legeltet az Úr
erejével, az Úrnak, az ő Istenének fenséges nevében, és ők biztonságban
lakoznak, mert ő akkor nagy lesz a föld széléig. És ő lesz a béke. Ha
majd eljön az asszír a mi földünkre és behatol házainkba, kiállítunk
ellene hét pásztort és nyolc főembert;
Szentlecke: Zsid 10,5-10
Ezért mondta, amikor a világba jött: ,,Áldozatot és ajándékot nem
akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem
tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg
van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat.' Először azt
mondja: az ,,áldozatokat és ajándékokat, az égő- és engesztelő
áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked', amelyeket a törvény
szerint mutatnak be. Aztán azt mondta: ,,Íme eljövök, hogy megtegyem a
te akaratodat' [Zsolt 40,7-9G]. Megszünteti az elsőt, hogy a helyébe a
következőt állítsa. Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus
Jézus testének egyszer történt feláldozása által.
Evangélium: Lk 1,39-45
Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek
közé, Júda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet.
És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését,
felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel.
Hangosan felkiáltott: ,,Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a
te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak
anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed
szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél,
mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked.'
Szentbeszéd
Mária útnak indul, hogy találkozzon Erzsébettel. Persze föltehetünk
sok kérdést erre az útra vonatkozóan: tulajdonképpen miért is indul
útnak Mária? Miért olyan fontos neki, hogy az áldott állapotában
mégiscsak vállalja az úttal együtt járó nehézségeket? Miért fontos neki,
hogy éppen Erzsébettel találkozzon?
Mindenesetre tehát vannak itt kérdéseink: miért fontos Máriának ez a
találkozás? Az első gondolatunk tehát éppenséggel a kérdésre vonatkozik.
Talán azért olyan fontos neki, merthogy létezik olyan, valaki valakinek
a sorstársa.
S hogyha a gyerekekkel beszélgetnénk, akik már értik ezt a kifejezést –
mit jelent az, hogy sorstárs. Vagy hogyha ti megkérdezitek magatokat, mi
jut rögtön eszetekbe erről a szóról, hogy sorstársának lenni valakinek.
Az a tapasztalatom, hogy leginkább negatív dolgok jutnak eszünkbe:
„sorstárs a bajban”... „sorstárs a nehézségben”. Valaki, aki megélte azt
a nehézséget, fájdalmas élethelyzetet, amit én, és de jó, hogy nem
vagyok egyedül. Hogy olyan bátorító és erősítő, hogy te tudod milyen
volt abban és abban a nehéz szituációban lenni. A mai evangélium
éppenséggel két sorstársat hoz elénk, de ők sorstársak a jóban. Milyen
nagyszerű dolog az, hogy elindulhatok és kereshetek valakit, aki
sorstársam a jóban, sorstársam az örömben, sorstársam valamiféle
áldásban, sorstársam az Istennel való kapcsolatomban és
tapasztalatomban.
Mert itt tulajdonképpen erről is szó van: elindul Mária azért, hogy
találkozzék a sorstársával. És ténylegesen mondhatjuk ezt, hiszen mind a
ketten nagyon sajátosan kerültek áldott állapotba, nagyon sajátos az,
ahogyan a kegyelem és az áldottság és a gyermekáldás az életükben
megjelent. És keresik egymást, hogy sorstársra találjanak a
találkozásban.
Eszembe jutnak különböző élmények, például olyan csoportok vagy
kisközösségek, akik összejönnek és azt mondják: „legyünk olyan
értelemben sorstársak a jóban, hogy legyen köztünk szabály az, hogy ne
mondjunk másokról rosszat”. Számomra egy nagy örömhír az, hogy léteznek
olyan csoportok és közösségek, amelyek szabályként kimondták azt, hogy
úgy szeretnénk összetartozni egymással, hogy abban ne beszéljünk mások
háta mögött, rosszakat másokról.
Eszembe jutott egy asszony, aki jött az orvostól, hozta a
leletét: rákkal diagnosztizálták. Eltelt egy nap, kettő, három... Persze
amikor már tudott róla beszélni mondta a barátainak, ismerőseinek.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy miközben ő beteg, sokan jobban
panaszkodnak, mint ő. Égnek lökik a karjukat: „jaj-jaj-jaj, de
borzasztó, jaj, ez szörnyű...” és így tovább... Ez az asszony arra jött
rá, hogy ő szereti ezeket az embereket: a barátai, rokonai, ismerősei -
ezzel nincs is semmi probléma, de most olyan állapotban van, hogy neki a
jóhoz kellenének a sorstársak. Ezért úgy határozott, hogy ameddig meg
nem gyógyul, elsősorban olyanokkal akarja fölvenni a kapcsolatot,
akikben élő reménység van, mert ő szeretné táplálni magában a
reménységet. Most szüksége van azokra, akik a jóban, a reménységben
sorstársai tudnak lenni. S majd ha megerősödik, akkor természetesen
tudja vinni azt, amit ő is kapott, azt ami számára is adatott. Nem
akarom hosszan mondani.
Az első gondolat így szól: milyen nagyszerű gondolat, hogy
vannak, és lehetnek sorstársaink a jóban, és megkereshetjük őket, hogy
együtt legyünk. Mert ha együtt vagyunk, valami születhet általa.
Aztán a második: Mária talán azért is elindul, hogy találkozzon
Erzsébettel, merthogy szükségünk van arra, hogy nemegyszer legyen
valaki, aki tanúskodik valami áldottról, valami kegyelem-szerűről,
valami jóról, valami titokról. Szükségünk van a tanúkra. Éppenséggel
Jézus is arra szólított fel bennünket, hogy legyünk tanúi valaminek,
tanúi a jónak.
Ütköztethetjük a hétköznapi tapasztalatainkkal, hogy mennyire ez a
kifejezés - „tanúnak lenni” - általában valami bűncselekményhez
kapcsolódik, valami rosszhoz, és mennyire fontos, hogy legyen valaki,
aki azt mondja: „igen én láttam, hogy ez megtörtént, igen ez tényleg úgy
volt, valóban egy károsult vagy”.
Létezik ennek a másik fele is: szükségünk van azokra, akik tanúskodnak
arról a jóról, vagy arról az áldottról, vagy kegyelem-szerűről, ami
bennünk lakozik, ami bennünk végbement. Szükségünk van a tanúkra a
jóhoz.
Eszembe jutott egy csoport – egyszer már emlegettem nektek:
házaspárok jönnek össze. Elég nagy a bizalmi légkör: el merik mondani a
nehézségeiket. Egyik alkalommal az egyik pár nagyon-nagyon mondta a
nehézségét. Aztán ahogy beszélgettünk-beszélgettünk, mentünk tovább...
Egyszer csak megfogalmazódott kettejük között az, hogy minden nehézség
ellenére miért fontosak egymásnak, és hogy minden probléma ellenére
miért tartoznak mégis nagyon mélyen össze. Mikor vége volt ennek az
alkalomnak, záró néhány mondatként azt mondta az asszony: „azért is
fontos nekem, hogy erről tudtunk beszélni egy csoportban, mert ti
tanúskodtok majd arról, hogy bennünk ez a jó megvan”...hogy mikor most
hazamegyünk és ketten leszünk a nehézségekkel, problémákkal, mindennel
együtt, rátok fogok gondolni, és arra, hogy ti is tudjátok, hogy mi
összetartozunk egymással”.
A második gondolat így szól: Mária talán elindul Erzsébethez
azért, mert szüksége van egy tanúra, aki tanúsíthatja azt, hogy ami vele
történt, az megtörténhetett. Hogy az a kegyelemszerű és áldott, az
Valóság. És erre most neki lesz egy tanúja.
A harmadik gondolat: szükségünk van arra, hogy részesedhessünk a
titokból, a titokban, és hogy ne legyünk ebben egyedül. Hogy átélhessük
azt, hogy az a titok nem csak a miénk, hogy azt a titkot te is valahogy
megsejtetted, hogy ebben mi közösségben vagyunk. Nem biztos, hogy értjük
azt a titkot. Főleg: nem biztos, hogy érteni kell azt a titkot, abban
valahogy mi összetalálkoztunk egymással.
Valós történet: négy-ötéves kislány kézen fogja a két éves
kishúgát. Nagyon titokzatos, annak megfelelően komoly arccal mondja:
„gyere, beszélni akarok veled”. Szülei észreveszik ezt a pillanatot,
hátrafordul a nagyobbik kislány, azt mondja: „ne gyertek most be”.
Persze a szülők nem bírják ki, éppenséggel nem mennek be, de
kukucskálnak, hallgatóznak: „mi történhet ott?” Akkor a nagyobbik
kislány a kisebbikhez odafordul, azt mondja: „légy szíves, mondd el
nekem, milyen Isten, én már kezdem elfelejteni!”
Nem esik jól egyedül hordozni a titkot. Szükségünk van legalább
egyvalakire, aki érti egy picit azt a titkot, részese annak a
misztériumnak, aminek mi. Nem megfejteni akarjuk a titkot, csak együtt
lenni benne. Mint ahogyan a szerelmesek: milyen szép, ahogyan együtt
tudnak lenni a szerelmességüknek a titkában, amit csak ők értenek, csak
ők élik meg. Ebben a titokban egy közös világ bontakozik ki.
Aztán a negyedik: nem csak osztozni az örömben, hanem
valamiképpen keresni valakit, aki hitelesíti az örömünket.
Tulajdonképpen Erzsébet ezt olyan jól csinálja - elnézést ezért az
egyszerű kifejezésért. Elmegy Mária - tudjuk róla, hogy egy fiatal nő.
Elmegy Erzsébethez, akiről meg tudjuk, hogy „éltesebb korú” - így
szoktuk fordítani. Éppen azért olyan nagy dolog, hogy pici babát vár. S
akkor nem a fiatalasszony ujjong, hanem az idős. Ezt mondja a szentíró,
hogy: „...felujjongott a magzat méhemben”. Felkiált örömében ez az idős
asszony, ahogy beszélget a fiatal rokonával, Máriával. Mért olyan fontos
ez? Azért, mert olyan sokféle öröm van az életünkben, olyan sokféle
öröm lehet az életünkben, de néha arra is szükségünk van, hogy jöjjön
valaki, aki azt mondja „nem véletlenül örülsz, igen, én az örömödet
hitelesítem, van oka az örömödnek, ez egy nagyon mély öröm, ez egy olyan
öröm, amiben én is szeretnék rész venni, társulok hozzád – ez egy
valódi öröm,valamiféle örök érvényű öröm”.
Szóval: nem egyszer szükségünk van valakire, aki hitelesíti az
örömünket, hogy az nem egyszerűen csak egy érzés, ami jön és megy, hanem
valami többről árulkodik.
Az utolsó gondolat: talán azért is indult el Mária Erzsébethez,
mert hiszen ami velük történt, az még csak valamiféle nyitánya egy
gyönyörű műnek. Egy nyitány, még talán azt is mondhatnánk: a függöny még
zárva van, de a zenészek már valami gyönyörű nyitányt játszanak. Még
várjuk, hogy egyszer csak megszülessen itt is-ott is egy fiúgyermek. De
még nem születtek meg.
Hogyan lehet leginkább készülni a jóra? Hát úgy, hogy jót
teszünk. A jóra érdemes jóval készülni. Egyáltalán nem akarok itt
negatív színeket festeni, csak két mondat: mennyire érdekes, ahogy
készülünk valami jóra, de ha egymást lökdössük az áruházakban, vagy
idegességünkben a másiknak oda-odaszólunk, akkor valami rosszal
készülünk valami jóra. Elgondolkodtató ez.
Tulajdonképpen van még szűk két napunk, hogy a jóra valami jóval készüljünk.
Lejegyezte: László Imi
